A diákok java része paraszti származású volt, őket érintette a beszolgáltatási rendszer, a téeszesítés, úgyhogy éppen elég információt kaptunk. Nekünk a fő problémát a papi békemozgalom jelentette. Az állam igyekezett ezt a mozgalmat kiterjeszteni és rákényszeríteni a papokra, a kispapokra is. Mi ezt elutasítottuk. Sztálin halála után reménykedtünk, hogy csökkeni fog az egyházra nehezedő nyomás, de rövidesen láttuk, hogy olyan programról van szó, amely az egyház teljes felszámolását tűzi ki célul. A békepapi mozgalomban és az Állami Egyházügyi Hivatalban láttuk ennek a felszámolási tervnek a megtestesítőit. Nem voltak illúzióink. A kommunista párt nem is titkolta, hogy mi az igazi célja. Miklós Imre még a legutóbbi időkben is úgy nyilatkozott külföldön, hogy békés halált szánnak az egyháznak. Akkoriban viszont ez sokkal drasztikusabban történt, sorra tartóztatták le és internálták a papokat. Nagy megrázkódtatást okozott nekünk a pócspetri ügy. Aztán majdnem minden látványos kémkedési perbe betettek egy-egy papot, a klerikális reakciót. Úgyhogy az állandó üldözöttség-érzésünk megalapozott volt. Nálunk, a szemináriumban voltak mindenféle akciók, hogy a kispapokat is bevonják a békemozgalomba, vagy beépítsék őket besúgónak. Egy-két kispapot úgy futtattak, hogy cikkeket írattak velük a békepapi újságba, vagy felkérték õket, hogy szólaljanak fel a békegyűléseken. Ezzel rakta le a névjegyét az, aki csatlakozott a mozgalomhoz. Sajnáltuk és megvetettük őket, árulásnak tartottuk a csatlakozást. A nagyobb városokban békegyűléseket tartottak, ahová a kispapoknak is el kellett menni, de voltak olyanok, akik megtagadták, mert lelkiismereti problémát láttak benne. Már Budapesten voltam, amikor Brezanóczy Pál, akkor már a püspököm, megkért arra, hogy menjek el egy gyűlésre, és szólaljak fel. Én ezt nem vállaltam. Ő ígéretet tett arra, hogy egy kispap felszólal majd a gyűlésen, de ezt nem tudta produkálni. A besúgás nem volt ilyen nyilvánvaló, de a légkör tele volt gyanúsítgatásokkal és félelemmel. Nem alaptalanul, mert minden társadalmi rétegből sikerült több embert is beépíteni, és minél inkább megbízható volt valaki a hivatása révén – mondjuk, egy volt főjegyző, egy arisztokrata vagy egy pap –, annál értékesebbnek bizonyult számukra, ha a kezükbe kerítették. Az Állami Egyházügyi Hivatal a megalakulása után rögtön betette az embereit a püspökségekre. Nekünk ez óriási sokkot okozott, hiszen ezzel megszűnt a püspökök függetlensége. Nemcsak a megyei tanácsokon, hanem a püspökségeken is ott volt az emberük, aki ellenőrizte a püspököket, és az iratok csak rajta keresztül mehettek ki. Aki tiltakozott ellene, azt internálták, vagy elvitték Hejcére, ahol a megszüntetett szemináriumból öreg apácák szociális otthona lett, és egyben afféle püspöki internálótábor.

Édesapám, aki a katolikus iskola tanítója volt, fegyelmit kapott, és áthelyezték Végardóra, mert Béla napon elment felköszönteni a plébánost. Ezután is járt templomba, ezért megbélyegezték. Az igazgatója, korábban szintén katolikus iskolai tanító, vonalas ember lett, aki könyörtelenül végrehajtotta a rendelkezéseket. Úgy él az emlékezetemben, hogy ő volt a mumus, aki a diktatúrát testesítette meg a mi szemünkben, és aki elől bujkálni kellett. Ráadásul ki kellett költöznünk a lakásunkból, mert az az új igazgatóé lett. Ugyan kaptunk volna egy másik lakást, de arról lemondtunk, és a nagybátyámékhoz költöztünk, nehogy idegeneket, kitelepítetteket költöztessenek a házukba. Hogy ne bántsák apámat, az állt a papíromon, hogy a Zeneakadémiára jelentkezem, de valójában Hejcére, a teológiára jelentkeztem. Ötven őszén kerültem oda.

A másik oldalon pedig ott volt a NÉKOSZ. Néhány tanárunk párttag volt. Az államosítás után az ellentétek felerősödtek. Az angol internátus igazgatója, Szabó Gyula lett a gimnázium igazgatója. Ő hívő, református ember volt, végtelen tapintattal és tudással vitte át az iskolát azon a nyomott korszakon. Nyilván rengeteg problémával és belső konfliktussal. Kultúrharcban éltünk, a katolikus és a polgári demokratikus hagyományok védelmében. A mi szemünkben a Mária-kongregáció és a Barankovics párt képviselte ezt a hagyományt.

Ebben az egész konszolidációs színházban 58-ban jött az egyház konszolidációja, hogy mi is kapcsolódjunk be a békemozgalomba. Az volt a menetrend, hogy májusra összehívtak egy békegyűlést, amire el kellett volna mennünk. Itt a növendékektől nemcsak passzív részvételt kívántak, hanem énekkari szereplést és versszavalást. Hárman ezt megtagadták, nem hajlandók többet tenni, csak passzívan részt venni. Erre azon nyomban eltávolították őket a szemináriumból. Amikor ezt közölték velünk az ebédlőben, fölálltam, és azt mondtam, hogy „én se érzem magamat kevésbé bűnösnek, mint ezek hárman. Ha őket eltávolítják, távolítsanak el engem is.” Ez volt a szikra a puskaporos hordóban. Abban a pillanatban elkezdték mondogatni, „Szabi, ne menjél el!” „Én is elmegyek, ha őket kiteszik!” Vacsora után összedugták a fejüket, és létrejött egy közös, szolidáris elhatározás, hogy akkor mindannyian elhagyjuk a szemináriumot. „Ez akkora szembeszegülés és engedetlenség volt, hogy megtorpanásra bírta az elöljáróságot, és megsemmisítették az elbocsátó és a visszahívást javasló határozatot.” Ez persze az egész társaságot még inkább öntudattal töltötte el. Amúgy is, idézőjelben, mi voltunk a „hősök”. És most már nemcsak a forradalom volt, a kórházak és az utcák, hanem volt a börtön, és aztán volt ez is. Mindezek nagyon erős közösséget alakítottak ki. Ezután volt valami átszervezés, az idősebbeket, az ötödéveseket, akik már kész papok voltak, kihelyezték. Így mentünk bele az őszbe…

Én olyan világban nőttem fel, ahol már a középiskolában az volt a fő téma, hogy van-e Isten? „Butaság hinni vagy nem hinni?” Végeredményben erről szóltak az említett diákönképzések is. Az iskolában azt mondták, hogy „nincs”, és hogy „ez hülyeség”, és hogy „ez reakció”, a másik oldalon meg, hogy „ez elhivatottság”. Például volt egy tanár, Takács József. A dogmatikában volt ő nagyon éles eszű kritikus, és szintén provokatív, gondolkozásra serkentő valaki. Nagyon-nagyon elvárta, hogy kérdezzünk, és szinte agresszívan provokált bennünket. Ezáltal nagyon jó dialógusok, viták, kritikus mérlegelések kerültek szóba. A társaim a szemináriumban többnyire vidékről jöttek. Érdekes társaság volt. Jó néhány parasztszülő gyereke járt velem. Ez úgy működött, hogy minden egyházmegyében nézték azt, hogy kinek van olyan veleszületett adottsága, hogy érdemes elküldeni őt a pesti Hittudományi Akadémiára – tehát volt pozitív szelekció. Jó néhányan viszont iparos- vagy kereskedőcsaládból származtak. És voltunk páran, akik hasonló értelmiségi körökből jöttünk. De én kicsit kilógtam. A régi csoportmunkás társakkal jobban összeillettünk, jobban otthon éreztem magamat közöttük. Itt pedig éreztem azt, hogy akármennyire is megvan a jóindulat és a közös cél, valahogy még sincs az a láthatatlan összehangoltság. Ebben benne volt az, hogy mi a Gellérthegy oldalában laktunk, és hogy 45 után fontos volt, hogy én három nyelvet tanuljak. Ők pedig egészen más, számomra ugyancsak különösen érdekes értékeket tudtak nyújtani. De mégse voltunk azonos hullámhosszon…

Volt egy nálam három évvel idősebb vezetőnk, akivel nagyon jó barátságba kerültem. Ő volt tulajdonképpen az én igazi eszményképem. Loskay Rudolfnak hívták. Papnak készült. Ő talpraesett, hozzám közelebb álló és gyakorlati valaki volt. Például összeállított egy brosúrát a keresztény világnézetről, az elméletéről és a keresztény világnézet helyzetéről, és ez engem sokkal jobban érdekelt, mint a megújított liturgia és az igazi papi dolgok. Úgy mondanám, hogy engem igazán a világnézeti kérdések lelkesítettek, mert a teológia már egy leszűkített valami. És abban az időben alakult ki bennem, hogy az ifjúsági munkának a világnézeti célja a legfontosabb az ember számára. Ez olyan cél, amit én szívesen átadnék másoknak. Azért is akartam az utolsó két évben latint tanulni, hogy a teológiára mehessek, és pap lehessek. Ezt anyám hallgatólagosan pozitívan tűrte. Apám egyrészt nagyon megértő volt, ilyeneket mondott, hogy „én is író akartam lenni”, sőt volt olyan megjegyzése, hogy „én is lelkész akartam lenni”. Viszont tett olyan megjegyzéseket, hogy „veled nem voltam elég határozott. Majd a többi gyerekekkel inkább az leszek, hogy nehogy ők is hasonló, értelmetlen választásokat csináljanak.” „Nemcsak a vallásosságod gyakorlása által vagy diszkriminálva, hanem azon felül még ezt a foglalkozást is választod. Nem gondolod, hogy ezzel az egész családra veszélyt hozol?” Ugye, anyám minket mindig beíratott hittanra, és sokszor szóba került otthon, hogy ez is rossz pont, és hogy apámnak ez ellen is kellett lavíroznia. Tehát az én választásom még mindennek a tetejébe jött, illetve jönne.

Apai nagyapám, amikor Szolnok városában volt, még az első világháború előtt, a közéletben és a gazdasági ügyekben folytatott tevékenysége elismeréséül Ferenc Józseftől nemességet és nemesi előnevet kapott. Újvárosit. Így lett ő újvárosi Vigh Gyula. És apám ezt nagyon nagyra értékelte, és nagyon fontosnak tartotta. Még Hollandiában is kérte ennek – ami ott nem annyira kézenfekvő – az elfogadtatását. És én se akkor, se később nem nagyon értékeltem ezt, amit ő kicsit zokon vett. Én a 45 utáni korban nőttem föl, és úgy éreztem, hogy én mindenkihez tartozom, én nem akarok különleges lenni… Egy vagyok a többi közül. És ami különbség, az a fejemben vagy a cselekedetemben van, de nem kellenek a nemesi előnevek. Persze ebbe bele is nőttem. 45 után mindenki egyforma volt. A háború miatt nem volt nagy különbség. Nem lehetett nagyon ugrálni, hogy „én ki vagyok, mi vagyok”. Utána meg jött a kommunizmus. Akkor meg pláne nem lehetett. Inkább csak olyan megjegyzéseket hallottam otthon, hogy „sajnálom, hogy nektek ez a nevelés vagy ezek a szokások hiányoznak, és nem tudom átadni stb.” Én meg azt mondtam, hogy „ez nekem nem hiányzik”. Persze az úgynevezett proletáregyenlőséget nem tartottuk jónak. Egyrészt nagyon sok mindent elvettek– akár anyagilag, akár társadalmilag –, ugyanakkor ennek még örülni is kellett. Azt hiszem, a szüleim igen rámenősek voltak: ki kell tartani, tovább kell menni, meg kell találni itt is az utat. És csinálták is. Lehetetlen lett volna öt gyerekkel, külön nyelvórákkal, illegális csoportokkal másként túlélni. Ha elkeseredettek vagy letörtek lettek volna, akkor én tizenöt éves koromban ezt nem csinálhattam volna. Ha nincs egy legalább hallgatólagos védőgyűrű, aki ezt támogatja.

Édesanya csodálatos példamutatással csinálta végig. Amíg kellett, ápolta az urát. Az apám halálkor eléggé összeomlott, de erőt adott neki, hogy unokái vannak, családja van, együtt vagyunk. És a nagy erő akkor mutatkozott meg megint, amikor 51-ben elvették az özvegyi nyugdíját. Úgy vették el, ahogy szokás: egyik pillanatról a másikra. Várta a postást, hogy hozza a nyugdíjat, de helyette egy cetli jött, hogy ezentúl nincs nyugdíj. Hát ez nagyon tönkretette őt. Aztán jöttek a hírek, hogy az összes ilyen státusbeli özvegy megkapta ugyanezt a papírt, később kiderült, hogy mindenkitől elvették. Először összeomlott egy-két órára, aztán elindult munkát keresni, és mire hazajöttünk, anyánk közölte, hogy ő már elhelyezkedett, a Márvány utcában egy pékségben. És másnap bevonult a Márvány utcai pékségbe. A sógorom elment megnézni, hogy mit csinál, és úgy gondolta, hogy amilyen pici kis asszony, nem fog neki menni, hogy mázsaszámra cipelje a kenyeret, és mondta, hogy talán mást kéne keresni. Végül más munka után nézett, és mindig talált valamit, horgolt, bedolgozott. Szóval ő nem sírt. Mindig úgy éreztem, hogy ezt a keménységet hazulról hozta.

Nagy segítség volt az édesapánk, aki, amikor magához tért, ment a munkahelyére jelentkezni. Akkor ugyan közölték, hogy a korábbi beosztásban nem maradhat meg, de állományban marad, áthelyezték pénzügyi igazgatóhelyettesnek, tehát fix fizetése volt. Az uramnak is lett, amikor hazajött, és a sógoromat is visszavették a hadsereghez, áthelyezték a Tisza mellé, hídépítéshez. Viszont nemsokára az egyik délidőben, amikor mentek ebédelni a társaival a katonai konyhára, nem engedték be őket, mert aznap reggel kirúgták azokat, akik nyugati hadifogságban voltak. Ezután ő mindenfélét csinált, fémcipeléstől kezdve cukorrépaszedésig mindent. Azután később Zágon István be tudta vinni őt kellékesnek a Vígszínházba. Zágonon – a származása miatt – mindenki segített az ostrom alatt, de azt ő meg is hálálta, nem úgy, hogy jaj, köszönöm, jaj, köszönöm, hanem segített, akinek csak tudott. Ákosnak nagyon jó dolga lett, mert emberi körülmények között dolgozhatott. De aztán ez is megszűnt, és akkor lapátolta a tüzelőt valami kazánnál. Később valaki bejuttatta a Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyárba, ahol évekig dolgozott. Közben kitanulta a gázfűtést, és darukezelői tanfolyamot is végzett. Rengeteg mindent próbált. Járt maszekba villanyt szerelni ismerősökhöz. Később kérelmezte, és meg is kapta az engedélyt, hogy műszaki munkaerő lehessen. A háború után az édesapám fölajánlotta neki, hogy tanuljon, és amíg egyetemre jár, addig támogatja a családját. Két évet kellett volna mint ludovikás tüzértisztnek a műszakin tanulnia, és akkor mint műszaki rajzoló tudott volna tovább dolgozni. De ő ezt nem fogadta el, inkább elment lapátolni. Közben dolgozott egy maszeknál is. Megjött a gyárból, aztán elment a maszek fröccsöntőhöz, aki egyébként a rokona volt. Előzőleg pakoltunk vaníliás cukortól kezdve planta teán át mindenfélét, szintén ezen a kapcsolatán keresztül jutottunk a munkához. Főleg a nők csomagolták, a férfiak meg trógerolták zsákszámra az anyagot. Volt még vagy két tiszt, és ebből éltek hárman. Először voltak ezek a csomagolások, aztán jött a műanyag hajkefe sorjázása. Nehéz évek voltak.

A horizontom nagymértékben Annáéknál nyílt ki. A kollégiumi miliő zárt miliő volt, szellemileg egyáltalán nem stimulált. Ellenkezőleg. A nívó alacsony volt, én meg eléggé elvakult. Anna apja, Andor bácsi viszont rendkívül értelmes és kedves ember, széles látókörű, és persze mindig hallgatta a külföldi híreket. Ezek a hírek meg a hosszú beszélgetések sokat tettek azért, hogy a lelkesedésem fokozatosan csökkent. De az UVATERV-nél az elején még egy darabig tartott ez a lelkesedés. Akkor a párttörténet volt a terítéken. A párttörténet a kommunista kiképzés alapköve. Ám az idők során folyamatosan változott, mindig átírták.