A kollégiumban szintén érzékelni lehetett a szigorodást, az éberség megnövekedését és az ideológiai túlérzékenységet, amely minden, a szabványtól eltérő megnyilvánulást gyanúsnak minősített. Volt köztünk néhány művészettörténész hallgató, és egyszer átmentünk a közeli Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumba, és ott kiállítva láttunk egy kínai bronzlovacskát. Minthogy tökéletes kidolgozottságú volt, az egyik művészettörténész fiú megsimogatta a bronzlovacskát és meglehetős iróniával azt mondta: mintha a szocialista realizmus mintái alapján készítették volna. Ebből kollégiumi fegyelmi lett a fiú ellen, mert iróniával nyilatkozott a szocialista realizmusról és közben a ló farkát simogatta éppen, ami a tiszteletlenség jele volt. Különösen azok kerültek a veszélyeztetettek közé, akik nagyon alacsonyról indulván, egyszerre akarták befogadni az ideológiai tudományokat, és ez túlságosan megterhelte őket, gyomorrontás helyett agyrontás következett be náluk.

A szóbeli felvételi jelentette az első mellbeverő élményt számomra arról, hogy itt egy új kurzus kezdődik. Addig Újkígyóson és Békéscsabán éltem, az otthonossá válás jegyében, és 1949 nyarán már szinte abban az érzésben, hogy végre igazán otthon vagyok, és az a világ, ami most itt alakulóban van, minden ízében az én világom lesz.

Amikor 1947 októberében szorongva odamentem bejelentkezni ezekhez a fiúkhoz, hogy nem vennétek-e föl engem, akkor körbeszimatoltak, leültettek, kifaggattak. Különböző kérdéseket tettek föl, amelyek a családi helyzetemre, származásomra, politikai rokonszenvemre vonatkoztak. Megéreztem, hogy az fog imponálni nekik, ha baloldali valakiként jelenek meg, bár nem voltam hozzászokva, hogy az ember minősítéséhez hozzátartozik, milyen párttal vagy politikai irányokkal érzi magát elkötelezettnek. Olyanfajta magabiztosság jellemezte őket, amelyikben egy kis bántó, ironikus fölény is érződött. A nékoszisták magatartására ez általánosan jellemző volt. Lehet, hogy még az enyémre is, mihelyt én is megszereztem a Nékosz-önérzést. Fölvettek, de némi gyanakvással. Idegen szagot éreztek rajtam, szocdemséget, egy származásbeli bizonytalanságot. A borbélysághoz mindig valamilyen félúriasság képzete társult és félszegnek találtak. Nem láttak maguk közül valóan önérzetesnek és kemény föllépésűnek.

Mindenütt azok a jelszavak voltak láthatók, hogy „vörös Csepel”, úgyhogy eléggé nagy viszolygásokkal mentem én oda. Bár ez nem a csepeli nagyüzem volt, hanem a nagy Csepeltől befelé a szigeten. De a „vörös”, a vörös szín látható volt mindenütt, sok fölösleges drapéria, zászló volt kiakasztva. Meg az oroszoktól átvettek olyasmit mint dicsőségtábla, meg ilyen zagyvaságokat, mint a Sztahanov-mozgalom. De a csepeli munkások nem voltak kommunisták, eszük ágában sem volt. Teljesen kispolgári közeg volt, zömmel kertes házakban laktak a környéken, és élték a maguk kispolgári életét. És elég nehezükre esett alkalmazkodni ehhez az ostoba moszkovita szellemhez. Emlékszem például, hogy a tervkölcsön- meg a békekölcsön-jegyzések hihetetlenül fölháborították az egész társaságot ott az üzemben. És ennek ellenére például megcsinálták azt, hogy azt a mérnököt, aki megtagadta a békekölcsön jegyzését, egy nagy üzemi csarnokba összehívott emberekkel elmarasztaltatták és kivezettették az üzemből. És ezt a magatartást ráerőszakolták azokra az emberekre. Ez a tragédia ebben, a hazugság és a képmutatás mesterséges ráerőszakolása becsületes, tisztességes emberekre. Mert a magyar ember jóhiszemű, naiv, tisztességes, becsületes. Nem szeret különösebben nyüzsögni, nem szeret ágálni, nem forradalmas. És amik lezajlottak, hát ezeket az ember próbálta elviselni. Én eléggé nehezen viseltem ezeket a fonákságokat, és ágáltam ellene, de végül is azért megvoltam.

Abban az időben az egyetemi tanáraim egy részét már leváltották. Például a politikaprofesszorom abban az időben bizonyos Hajdú Gyula volt, nála kellett szigorlatoznom, de Szandtner Pálnak, a korábbi politika professzornak az anyagából készültem. Úgyhogy a feltett kérdésre Szandtner könyve alapján válaszoltam. Erre Hajdú azt mondta: „Kérem, ezek már meghaladott álláspontok. Nálam Leninnek az Állam és forradalom című munkája alapján kell válaszolnia.” Nekem fogalmam se volt, hogy mi ez az egész zagyvaság. Később kezembe került, és elolvastam. Ebben szörnyű dolgok vannak. És Magyarországon ennek az Állam és forradalom című brosúrának az alapján vezényelték le az egész átforgatást. Ezt az egész szörnyűséget, amit aztán negyvenegynehány évig kellett átélnünk. Ebben olyan kitételek vannak például, hogy mivel a modern közigazgatás már annyira fejlett, hogy a gépesítés stb. segítségével az elvégzése nem okoz nehézséget, ezért az összes régi közigazgatási rendszerben dolgozó leváltandó, és megbízható párttagokkal helyettesítendő. Elég, ha az írás és olvasás alapelemeit és a számtani alapműveleteket ismerik. Úgyhogy, amikor mentem a diplomámmal állást keresni, nagy ívben rúgtak ki mindenhonnan.

Én valamikor 1948 őszének az elején érkeztem Magyarországra a máramarosszigeti elbocsátó lágerbe. Ez volt az a láger, ahonnan kivittek bennünket, és ide hoztak vissza. Itt volt már egy magyar bizottság, amelyik fogadott minket. Valami államtitkár beosztású férfiú volt, aki elég ostoba módon fogadott bennünket. Biztosított róla, hogy idehaza már minden rendben van, már lehet kapni cipőt mit tudom én, hány forintért, de az övé persze csináltatott cipő, ami drágább – meg ilyen zagyvaságokat mondott. De az volt a legfölháborítóbb, hogy azzal fogadott bennünket, hogy „van még ennek az országnak egy rákfenéje, az a Mindszenty, hogy így, meg úgy, meg amúgy”, mondta nekünk, akik zömmel vallásos emberek voltunk, és akiket ez a vallásos meggyőződés tartott fönn azok között a körülmények között, amelyeket át kellett szenvednünk a moszkvai birodalomban. És mi akkor még nem is tudtuk, hogy milyen kiváló személyiség boldog emlékű mártír bíboros hercegprímásunk. Mi azt se tudtuk, hogy hívják Magyarország hercegprímását, mert hisz őt 1945-ben nevezték ki. Mi a hercegprímást abban az időben, amikor visszakerültünk – legalábbis a magamfajta értelmiségi – második közjogi méltóságnak tartottuk. Magyarország hercegprímását ilyen jelzőkkel illeti egy államtitkár, aki fogadja a magyar hazatérő foglyokat, ez semmiképp se keltett jó benyomást.

Mi már kisgyerekként fölfogtuk, hogy Magyarországon terrorrendszer uralkodik, és tisztában voltunk azzal, mit szabad nyilvánosan mondani, és mit nem. Ma is érdekesnek tartom, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek megérti, hogy egy szovjetellenes vagy kommunistaellenes megjegyzés börtönnel járhat, és be kell fognia a száját. A szüleim otthon hallgatták a Szabad Európa Rádiót, nyíltan beszéltek előttünk a rendszerről, nem titkoltak semmit. Nagyon korán be voltunk avatva, abszolút különbséget tudtunk tenni, hogy miről beszélhetünk kifelé, és miről nem. Édesapánk például kerek perec megtiltotta, hogy belépjünk az úttörőkhöz. Egyikünk se volt soha se úttörő, se KISZ-tag, mert apám nem engedte. Az iskolában megtűrték, lenyelték a tanárok. Nekem nem volt könnyű, mert az osztályomban én voltam az egyetlen nem úttörő. El kellett viselnem, de belső konfliktust nem okozott, mert az osztálytársaim zöme ugyanúgy gondolkodott, mint én, tudtam, hogy ők sem meggyőződésből lettek úttörők, hanem konformizmusból. Nem volt közöttünk ideológiai szakadék, csak én mertem vállalni, illetve édesapám rákényszerített. Ő soha nem engedett kivonulni, még akkor sem, amikor be voltam osztva, és nagyon féltem, hogy botrány lesz belőle, de nem lett. Az iskolában megmondtam, hogy apám nem engedi, és kész. Csodálkoztunk is, hogy ezt megtűrik.

Ez a falu nagyon hagyományőrző és konzervatív volt, a kollektivizálásnak is sokáig ellenállt. Azzal büntették õket, hogy utolsónak kaptak tejcsarnokot, mégis nagyon harcoltak a hittanoktatásért. Mesélték, hogy az egyik tanító nem akarta beírni a gyerekeket hittanra, és másnap nem kapott tejet a kisbabája számára. Senki nem volt hajlandó adni nekik. Vagy például az iskolában végig megmaradt a kereszt a bejárat felett – csak most, az átépítés során vették le –, pedig a miskolci párt meg a tanács sokszor megpróbálta levetetni. Egyszerűen nem volt rá vállalkozó. Tudták, hogy emberhalál lett volna belőle, annyira fanatikusak voltak. Most fokozatosan eltűnnek a vallásos hagyományok. Az emberek ugyanolyan fanatikusak maradtak, csak más vonatkozásban. Más dolgok lettek fontosak számukra. Talán anélkül, hogy tudnák, mivel ezek a folyamatok ösztönösen mennek végbe. Sajnos, az új minták nem a legértékesebbek. Régen egy hierarchia közvetített nekik, a pap, a tanító és a malmosék szabták meg a magatartásmintákat. A gyerekek tanulták a katekizmust, és mindegyik úgy köszönt: dicsértessék. Az öregekben úgy él, hogy ez volt a virágkor, és ma a hiányát érzik. Most nagyságrendekkel silányabb mintákat kapnak, és nincs semmiféle szervezés. A pap a helyén maradt ugyan, de tanító, akihez igazán igazodni lehetne, nincs a faluban. Miskolcról járnak ki, vagy olyan fiatal gyerekek, akik nem jelentenek valódi mércét. A malmosékat felváltotta a téeszelnök, a tanácselnök, annak a helyettese meg a párttitkár, tehát négy-öt ember. Kettős tudat alakult ki. Megmaradt a vallás, illetve minden változatlanul él, de lényeges dolgokban már nem a papra tekintenek, hanem a párttitkárra, a tanácselnökre, illetve arra az életstílusra, amit ez a réteg képvisel, és amit a televízió közvetít. A vallásos szülők, nagyszülők nem követelik meg a gyerekektől azt a vallásos magatartást, amit tőlük annakidején megköveteltek. Azt mondják, hogy ma már nem így szokás. Ez persze attól is függ, hogy a családon belül a két szülő egészséges-e pszichikailag, harmonikus házasságban élnek-e, és nekik maguknak milyen a vallásos tradíciójuk. Ha az apa és az anya tradicionálisan vallásos és harmonikus a pszichikai alkatuk, akkor át tudják segíteni a gyerekeiket a kamaszkor vagy a katonaság válságkorszakán. A lányokat könnyebb, ők hagyományőrzőbbek, szorosabban kötődnek a családhoz, és rájuk jobban vigyáznak. A fiúkat nehezebb, ők jobban kiszakadnak a családból. Így adódik, hogy a lányok között több a rendszeresen templomba járó, mint a fiúk között. Ezek a hagyományok fokozatosan csökkennek. A kollektív vallásosság mára átalakult egyéni vallásossággá. Egy nagyságrenddel épült le a vallásos gyakorlat, de ez nem azt jelenti, hogy ateistává váltak. A keresztelés száz százalékos, a temetés is, az esküvő kilencven-kilencvenöt százalékos. A nagy ünnepeken él még a hagyomány, eljönnek éjféli misére, szilveszteri ájtatosságra, úrnapi vagy feltámadási körmenetre, a húsvéti ételszentelés is megvan.

Amikor idejöttem, az iskolában folyt a hittanoktatás, huszonkét gyerek volt beíratva. Valójában többen jártak, mert nem vették komolyan az ellenőrzést, hagyták. Olyan is volt, hogy eljött hozzám négy párttag szülő, aki mondta, hogy beíratta a gyerekét hittanra, de most ki kell húzni, mert így utasították őket a pártban. Azt kérték tőlem, hogy ennek ellenére is foglalkozzak a gyerekükkel. Akkor úgy döntöttem, hogy kivonulok az iskolából, és a plébánián tartom a hitoktatást. Ezt csak akkor engedélyezték, ha templomi hitoktatásnak minősült, ezért itt a plébánia földszintjén berendeztem egy téli kápolnát. Télen itt is miséztem.

Ebben a munkában, ebben a sokféle tapasztalatban arra jöttem rá, hogy végül is mindegy, hogy hol van az ember, és mit csinál, pontosabban, akárhonnan akárhová el lehet jutni, ha következetesen csinálja valaki. Amikor arról volt szó, hogy a gyűjteményt megszüntetik, akkor az nagyon keserű érzéssel töltött el, hiszen nagyon sok fantáziát láttam benne, sok reményt fűztem hozzá. Nagyon jelentősnek tartottam a magam meg az egyházmegye számára is, hogy az egyházüldöző kommunizmusban létrejöhetett egy terület – a kulturális hagyományok ápolása és megmentése –, ahol még a legmerevebb ateizmus is megegyezik az egyház célkitűzésével. Ez végig közös terület volt. Láttam egy olyan fix pontot, amiből ki lehet bontakozni, értékeket megmenteni, megőrizni és terjeszteni. És ez meg is valósult. Elkeserített, amikor – éppen egyházi vonalon – meg akarták szüntetni a gyűjteményt, de most már túl vagyok rajta, mert látom, hogy nem olyan lényeges, hogy az ember mit hagy az utókorra, az a fontos, hogy dolgozzon. Dolgozni pedig akárhol lehet, minden körülmények között. Tudom, hogy az ember akármelyik irányba indul el következetesen, akkor szükségképpen eredményt ér el.