Jelenlegi hely

Státusz: 
zsidótörvények
 

Az 1942-es zsidótörvény már közelről érintett minket, elvették a földjeink egy részét. Olyan száz hold maradt. Az már nagyon nehéz idő volt, mert már olyan megkülönböztetések voltak mindenütt, minden vonatkozásban, amelyek teljesen megnehezítették a mindennapi életünket. Olyan beszolgáltatások például, amik lehetetlenné tették a gazdálkodást. És lépten-nyomon volt alkalmam találkozni olyan szélsőjobboldali vagy nyilas gondolkodású emberekkel is, akik rádöbbentettek arra, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Az életem legszomorúbb időszaka volt, mert ez értelmezhetetlen volt nekem. Addig nem gondoltam ilyesmire, és arra neveltek, hogy érezzem magamat egyenrangú állampolgárnak. Akkor jöttem rá, hogy ez a zsidóság valami egészen más, mint gondoltam, ez letörölhetetlen. Épp annyira letörölhetetlen, mint a néger arcáról a színe, vagy a cigánynak a szeme vagy az arckifejezése. Az az alapjában véve humanista és antirasszista gondolkodás, ami gyökeret vert bennem, akkor erősödött meg, amikor azt láttam, mennyire embertelen dolog ez. Akkor alakult ki bennem az a gondolat, ha túlélem ezt a megkülönböztetést, meg ezt a rasszista világot, akkor mindent el fogok követni, hogy ez ne történjék meg még egyszer.
zsidótörvények
 

A gazdaság az első zsidótörvényes megcsonkítás előtt kétszázötven hold volt. Ennek körülbelül a fele Gyöngyöshalmaj, a másik fele meg Visonta határába esett.Abasár határában, a Sárhegy keleti oldalán is volt egy darab föld. Gyerekkoromban nagyon szerettünk oda kijárni a nővéreimmel is. Kellemes környék volt. Ott volt a levendulás, ezen a földön. A levendulás a testvérem, Erzsébet ügye volt. Bözsi volt a családhoz ragadtabb, és a levendulát ő találta ki magának, ami akkor egészen új dolognak számított, hiszen egyetlenegy levendula-ültetvény volt Magyarországon, Tihanyban a Bittera-féle levendulás. Bözsi telepített levendulát, és szeretett volna egy lepárlóüzemet is csinálni, de az végül nem épült fel.
zsidótörvények
 

Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Mivel nem akartam egyedül maradni, mindig velük mentem, sok helyre jártunk. Amikor már körbezárták Pestet, a nyilasok teljesen megbolondultak, rettenetes történeteket lehetett hallani róluk. Emlékszem, amikor egy nyilas járőr elment mellettünk, és túljutottunk rajta, a hátamban éreztem a puskacsövet. Nagyon féltem tőlük. A papám az ellenállási mozgalomban találkozott Germanus Gyulával, aki tanította a Keleti Kereskedelmi Akadémián, és javasolta neki, hogy jöjjön ő is a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjébe, ott elbújhat. Germanus odajött egy orvos barátjával és annak a feleségével. Az orvos felesége német zsidó volt, egy szót nem tudott magyarul, ezért neki az oroszoktól is tartania kellett. Papám odahívta Sztojanovics Bogdán bácsit is, aki Bácskapalánkáról, a partizánok elöl menekült először Pécsre, majd Pestre.
zsidótörvények
 

Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély. Papámnak, a főszolgabírónak kellett volna végrehajtatni a zsidók deportálását. Nyíltan nem tagadta meg, de befeküdt a Pajor Szanatóriumba és kivetette a manduláját. Utána beutalták Erdélybe, Radnaborberekbe, a Belügyminisztérium üdülőjébe.
zsidótörvények
 

Az egyik kollégám javaslatára bementem a rendőrségre. A főbejáratnál felmutattam a diákigazolványomat, és kerestem az ügyeletes tisztet. Az asztalnál egy civil pofa ült: Állj! Zsidó? Elmondtam, ki vagyok, és hogy a lakásomon is, meg a munkahelyemen is keresett a Gestapo, azért fordulok hozzájuk, tudnak-e segíteni. Azt mondta, ha nincs vaj a fejemen, menjek be hozzájuk, kérdezzem meg, miért kerestek. Elmentem. Nagy hülyeség volt, ilyesmit csak egy fiatalember tesz meg. Az őrség felirányított az emeletre. Lindemann őrnagy, Gestapo-tiszt fogadott, egy volksbundista, egy rohadt hazaáruló volt a tolmács. Mondtam, ki vagyok, és hogy keresek. Rám néz a pofa, az első pillanatban nem tudta hova tenni a nevemet. Az íróasztalán nagy stósz papír volt, kiderült, hogy mind feljelentés, amit a jó magyarok írogattak egymás ellen. Lapozza: Á, Lambrecht! És közölte velem, hogy a feljelentés szerint halbjüde, tehát félzsidó vagyok, és politikai megbízott az egyetemen. Mondtam neki, nem hoztam el a származásfámat, de kereszténynek számítok, és nem tudom, mit jelent, hogy politikai megbízott az egyetemen. Sokan vagyunk, különböző nézetűek, véleményűek, vitatkozunk egymással, de én nem más megbízásából teszem, a saját véleményemet mondom. A pofának tetszhetett a merészségem, azt mondta, hazamehetek, majd kivizsgálják az ügyet. Aztán még hozzátette: azért vannak Magyarországon, hogy rendet tegyenek és megszüntessék a zsidó vircsaftot. Olyan tíz nap múlva – akkor épp a barátomnál laktam – korán reggel csöngettek. Gyurka kiment, és pár pillanat múlva halálra vált arccal jött vissza: érted jöttek. Mögötte két marha nagy SS-katona nyomult. Előttük kellett felöltöznöm, minden ruhámat végigtapogattak. A ház előtt állt jellegzetes, sárga, terepjárószerű kocsijuk, amelyről tudtuk, hogy a Gestapo azzal szedi a túszait. A gestapósok akkorra már új szállást találtak maguknak, érdekes módon a pécsi zsidó hitközség szeretetházát, egy modern, kétemeletes épületet. Belöktek egy szobába, ott ült Lindemann őrnagy, megismertem, a tolmács is ugyanaz volt, mint az előző alkalommal. Nem értem – mondtam –, itt voltam önöknél, tisztáztuk a dolgot, most miért hoztak be? Lindemann végignézett rajtam: Igen, azt hiszem, félreértésből került rá sor, elmehet, kérem! Hogy ennek mi volt az oka? Figyelmeztetés, vagy fenyegetés, hogy rajtam tartják a szemüket? Nem tudtam eldönteni, de rendkívül megkönnyebbülten vágtattam vissza a barátomhoz, aki már a falon mászott izgalmában.
zsidótörvények
 

Valamikori nagy szerelmem, Molnár Edit azt kérte, hogy a klinikán fekvő nővérét, Györgyit vigyem fel Pestre, ahol majd hamis papírokat kap. A klinikavezetőt persze informálni kellett, hogy ellopok egy beteget. Megkértem Entz Béla kórboncnok professzort – tudtam róla, hogy végtelen rendes, liberális gondolkodású úr –, segítsen, szóljon a klinika vezetőjének, ne firtasson semmit, csak adja ki a zárójelentést. Így is lett. Május volt, gyönyörű idő. Akkor már elő volt írva a sárga csillag viselése. Györgyi a kórteremből sárga csillaggal a kabátján jött ki, de a klinika előtt várakozó konflisba már karjára vetett kabáttal szállt be. Egy ismerős lakására vittem. Este mentem érte, lesétáltunk az állomásra, beültünk egy kupéba, a csillag akkor már nem volt a kabátján. Hajnalban drukkoltam egy kicsit, nehogy felismerje valaki, de baj nélkül felértünk Pestre. Elmentünk a megadott helyre, ahol megkapta a hamis papírokat, és átvészelte az egészet, most valahol Nyugat-Európában él. A család legkisebb lánya tizenöt éves volt, őt pont a gettóba költözés előtt, az éjszakai vonattal hoztam fel Pestre. A pályaudvar kijáratánál rendőr állt, az embereknek igazolniuk kellett magukat. A lányt karon fogva a diákigazolványomat mutattam a rendőr felé, aki szinte szalutált, mert akkor az egyetemi hallgató úrnak számított. Ez a lány is túlélte. Edit, a szerelmem állandóan nyüzsgött. Hol itt volt, hol ott, hol csillagot viselt, hol csillag nélkül jelent meg, esetleg ugyanazon a helyen. Mindig könyörögtem: Editkém, ne csinálj ilyen marhaságot, egyszer ezen fogsz elcsúszni! De szerencsére ő is megúszta. Egy-két ember életét sikerült így megóvni. Egy lépcsőfokon átsegítettem őket, a továbbiakban pedig egy jól megszervezett kis csoport gondoskodott róluk. A Károly körúton volt a Mócsi nevű rádiótechnikus műhelye, az tele volt álnéven bujkáló zsidóval, részben felvidéki menekültekkel, részben hazaiakkal. Az én Editem is oda jutott be, kapták-adták a hamis papírokat, többször jártam náluk. Volt még néhány megbízatásom, nagyrészt baráti felkérések. Többször kellett furikáznom Pécs és Pest között. Egyik ember ajánlott a másiknak: jön hozzád ez a fickó, bízd rá, amit kell! Az egyik feladat Mansfeld Géza feleségének és lányának a megmentése volt. A Pesten élő, szintén orvos rokonok próbálták irányítani a mentőakciót. Azt kellett elérni, hogy megkapják a mentesítő papírt. Sajnos nem kapták meg időben, és bevitték őket a pécsi gettóba. Ott többször meglátogattam őket. A végén bevagoníroztak mindenkit. Mansfeldnét az első nap a gázba küldték.
zsidótörvények
 

Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. A Milotay István szerkesztette Új Magyarságot olvastam, de hamarosan kezdett nem tetszeni, mert érezhető volt benne az országos politikára jellemző hivatalos antiszemitizmus. Erős ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, talán ennek köszönhető, hogy több zsidó fiú került a barátaim közé. Szinte tüntetően kerestem az alkalmat, hogy kifejezzem a velük való összetartozást. Amikor beiratkoztunk az orvoskarra, körülbelül hetvenen voltunk az évfolyamban. A tizenkét kolléga kisasszony – akkor így szólítottuk őket, szigorúan magázva – rendszerint az első padsorban ült, mögöttük a fiúk, és külön kis csoportban a zsidó fiúk. Kezdetben csak alkalmazkodtak a hallgatólagos kívánalmakhoz, később kiírták a táblára, vagy kiállt egy turulista, és felszólította őket, üljenek külön. 1940-ben a politikai élet kiélezettebbé vált. A jobboldali hallgatók bámulatos szimattal tárták fel a „származási hibát”. A pécsi egyetem viszont liberálisabb volt, mint a pesti, a tanári kara többségében nagyon rendes felfogású ember volt. Több kikeresztelkedett zsidó származású professzor volt köztük. A németek, ahogy bejöttek, azonnal letartóztatták Mansfeld Gézát, a Gyógyszerészeti Intézet igazgatóját. Voltak listáik, amelyeket a helyi volksbundista és beépített német spicli szervezetek állítottak össze. Szörnyű volt látni, tapasztalni, milyen közömbös a magyar társadalom. Többet lehetett volna tenni. Tudjuk, hogy sokan segítettek, rengeteg embert bújtattak, de a többség közönyösen szemlélte az üldözésüket, nem beszélve azokról a nem kevesekről, akiknek még tetszett is az eljárás.
zsidótörvények
 

Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.
zsidótörvények
 

Amikor 1944-ben összegyűjtötték az erdélyi zsidóságot, Márton Áron a Szent Mihály-templomban felállott, s a szószékről olyan beszédet mondott, amelyben élesen és félreérthetetlenül tiltakozott a zsidóság elvitele ellen. Hangsúlyozta, hogy az efféle cselekedet távol áll a keresztény gondolattól, s a magyarság egésze ezt kegyetlenségnek tekinti, s nem lehet, hogy egy lelkileg züllött kisebbség ezt véghez vihesse szemünk láttára, s annak minden ódiumát a magyar nép nyakába varrja. A beszéde igen nagy hatást váltott ki. De ő ennyivel nem érte be, hanem levelet írt a magyar miniszterelnöknek, Sztójay Dömének, amelyben tiltakozott a deportálás ellen, és követelte a miniszterelnöktől, hogy szüntessék be az efféle dolgokat, s ne terheljék a magyar nép számláját effélékkel a nagyvilág előtt.
zsidótörvények
 

1944 húsvétján hazautaztam vakációra, és táviratot kaptam Fischeréktől, hogy azonnal jöjjek fel, mert őket kiköltöztették, a holmim ott maradt a lakásban, menjek értre. Mindjárt indultam. Ők még ugyanabban a házban voltak, talán még ugyanazon az emeleten is, de több zsidó famíliával összezsúfolva. A gettózás azután következett. 1945 után valami miatt fent jártam Budapesten, bementem a házba, ahol a Fischer helyett más név volt kiírva, semmit sem tudok róluk. Az egyik kollégám fogadott be néhány hónapra, aki a Sövény utcában lakott az édesanyjával. Ez március 19. után történt, amikor a nácik már bevonultak. Nem szerettem a hitleri társaságot és magyarországi követőiket sem. Az egyik imrédista beállítottságú korábbi albérlőtársammal nagy vitáink voltak. Főleg akörül, hogy egyesek túlzottnak találták a zsidók gazdasági térhódítását és a visszaszorításukat kívánták, mások meg liberális elgondolásból úgy voltak, hogy a diszkriminálásuk sérti az állampolgári egyenlőséget. Az utolsó időben, 44-ben az is megtörtént, hogy a turulosok, a Bocskai-sapkások azzal jöttek be az egyetemi tanterembe, hogy a zsidók hagyják el a termet. Ez a maroknyi hangadó társaság a német bejövetel után úgy érezte, hogy nekik minden megengedett.

Oldalak