Az osztálytársaim közül nem volt senki, akivel rosszban vagy ellenséges viszonyban lettem volna. 1940-ben érettségiztünk, és máig tartunk találkozókat a gimnáziumban. 1950-ben volt az első, aztán ötévenként, az utóbbi időben pedig háromévenként találkozunk. Ennek az osztálynak egyik sajátossága talán az, hogy faji megkülönböztetések nem voltak. Ez nem mindenütt történt így. Az osztálynak talán a negyede zsidó fiú volt. Én az egyikük mellett ültem, aki arrafelé lakott, mint én, és általában együtt mentünk haza az iskolából. A zsidó ünnepeken ők nem jártak be, és a leckéért hozzám jöttek a lakásra. Kifejezetten jó kapcsolatban voltunk. Néhányukkal a mai napig is, például Lőcsei Palival. Voltak az osztályban olyanok is, akik egy kicsit jobbra húztak, de egyiküknél se jelentkezett olyan szélsőség, amit a nyilassággal tudnék jellemezni. Jó emlékeket őrzök a gimnáziumi tanárokról is, sokat tanultam tőlük, jó alapokat adtak.

1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé. Amikor már zordra fordult a helyzet, a nevelőanyám – az öcsém és énirántam való aggodalomból – ránk parancsolt, hogy ne menjünk át nagyanyáékhoz, s a kerítésen át is csak akkor beszéljünk velük, ha meggyőződtünk róla, hogy ezt senki nem látja az utcáról. Ez mindenképp egy furcsa, zavaros érzelmi helyzetet hozott létre, hogy a nagyanyámtól tartózkodnom kell. Időnként csendőrök jöttek ellenőrizni. A nagymama, ha kiállt az utcára, eltakarta a csillagot. Nem éreztek istenbüntetést abban, hogy a sorsuk ilyenné alakult, mert semmilyen vonatkozásban nem érezték bűnösnek magukat.

Sőt a zsidó rokonaim sem voltak zsidók, sem a külsejükben, se a viselkedésükben, se a szokásaikban nem lehetett tetten érni semmi olyasmit, ami mássá tette volna őket. Arról is sokáig meg voltak győződve, hogy vannak ugyan ezek a zsidótörvények, de akik az országot vezetik, mégiscsak urak, és a németekről sem hihető, hogy valami kegyetlen dolgot hajtanak majd végre, hiszen a német mégiscsak kultúrnép. Ez a fajta zsidó önámítás át- és átjárta az asszimiláns zsidóságot, és az újkígyósi rokonság hasonlóképpen viselkedett. Minthogy azonban a nyomás egyre nagyobb lett, elérkezett a második zsidótörvény is, a kocsmát föl kellett adni, 1941–42 körül átváltottak gabonakereskedésre, a Grün-rokonságban kezdett nőni az ellenérzés a kormányzat és a hivatalos politika ellen.

1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van. A mostohaanyai rokonsághoz hozzátartozik egy községházán dolgozó ember, aki névnapokon, disznótorokon ott van nálunk, és a felnőttek politizálnak Hitlerről, zsidókról, oroszokról, és azt hallom ettől a nagybácsitól, hogy a zsidók milyen gonoszak, betolakodók ebben az országban, és hogy a zsidókat igenis meg kell büntetni.

Szörnyű dolgok történtek, elvették a nagyanyámnak a házát, úgynevezett kényszereladásban az apámnak a fűrésztelepét, aztán a sárga csillag, aztán tiltva volt moziba járni, tiltva volt személyzetet tartani. Hosszú lenne felsorolni, nem lehetett normális életet élni, de ez valahogy az én életemet nem bélyegezte meg. Mi annyira optimisták voltunk, elsősorban meg voltunk róla győződve, hogy a szövetségesek megnyerik a háborút, és hogy Magyarország minket nem fog a németeknek kiadni. Hál’ Istennek voltak zsidó családok, akik elmenekültek! Átszöktek Romániába, a határ ott volt két lépésre. Vagy még, amikor a határok nyitva voltak, elmentek jobbra-balra, külföldre, amerre tudtak. Ők okosak voltak.

Volt-e Nagyváradon antiszemitizmus? Egész biztos volt, de én erről tanúskodni nem tudok. Mint egyedüli zsidót a református gimnáziumban, engem soha nem ért inzultus. Volt két nagyon jó barátnőm, Török Márta és Szinai Piroska (akit Pinai Sziroskának hívtunk). Nagyon közeli barátok voltunk. Emlékszem, amikor már nem volt szabad zsidónak moziba mennie, eljöttek értem, karon fogtak úgy, hogy a sárga csillagot eltakarják, és elvittek a moziba. Ami részükre is rizikó volt. Soha nem láttam viszont őket a deportáció után. Fájdalmas pont részemre, hogy ez a két lány soha nem érdeklődött, hogy visszajöttem-e. Azok a lányok az osztályból, akikkel semmi különösebb kapcsolatom nem volt, amikor kijött a gettórendelet, akkor eljöttek nagy orgonacsokrokkal a lakásunkra, hogy a barátságukat kifejezzék.

Apám az első világháborúban nagyon magas kitüntetéseket kapott. Az olasz fronton volt. Egy kitüntetés – a Nagy Ezüst, vagy micsoda – hiányzott ahhoz, hogy kivételezettek legyünk a zsidótörvények alól. De annyira azért kivételezett volt, hogy engem felvettek a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba, mint egyetlen zsidót. 40-ben lett Erdély magyar újra, és akkor kerültem én ötödikbe, tizennégy éves koromban. És kérdezték apámtól, „Meg vagy őrülve?! Hogy a lányod az egyetlen zsidó legyen? Szegény gyerek! Ki tudja, minek teszed ki!” És apám azt válaszolta: „Jutkának meg kell tanulnia, hogy minden körülmények között, és minden helyzetben meg kell állja a helyét!” És ezt én soha az életben nem felejtettem el, lényegében ez volt az életem útmutatója. És a másik, amit sokszor mondott, és abszolút megalapozta az én szellemi világomat és világlátásomat, az az volt, hogy „A jogainkkal élni kell!” Édesapám magyar zsidónak vallotta magát mindig – először jött, hogy magyar, és aztán, hogy zsidó.

Az egyik vasárnap, amikor édesanya hazament, észrevette, hogy tele van a lakás füstszaggal. Szólt a házmesternének, hogy valaki cigarettázott a lakásban. Ó, senki – mondta a Káliné. És kiderült, hogy a padlásra elbujtatott zsidó házaspár jött le a mi lakásunkba, ott találtak menedéket, ott tudtak fürdeni. És meg is menekültek. Nagyon sajnálom, hogy a házmesterné neve nincs megörökítve a Bimbó úti ház falán, mert sok mindent lehet köszönni neki. Majdnem negyven ember volt elbújtatva a mi házunkban. Volt úgy, hogy velünk voltak az óvóhelyen, csak éppen egy falra tett szőnyeggel választották el azt a részt, és mi nem tudtuk, hogy ott vannak mögötte. Ha tudták is, a házból senki sem dobta fel őket. Az utolsó előtti napon viszont, amikor az oroszok már az utcán voltak, bejött két nyilas katona, hogy a Szekereséket keresik. Ilyen nevűek nem laknak a házban – mondta Zágon István, aki maga is veszélyben volt, és megjátszotta a házparancsnokot. Akkor elment a két nyilas, de hamarosan visszajöttek, és a Steinhardtékat keresték. Steinhardt egy nagyon neves pesti mulatónak volt a tulajdonosa, és a házunkba menekülve a földszinten béreltek egy lakást. Nevet változtattak, és sokáig meg tudták tartani az inkognitójukat, de valaki feljelentette őket. Az utolsó nap! És elvitték őket. Ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni.

Közben jöttek a zsidótörvények. Apámat kitették, szóval árjásították a bankot. Apám egy barátjának mezőgazdasági ipari üzemei voltak. Volt egy ipari szeszgyára. És apám ott könyvelt. Hát ez nem egy sine cura volt, de tényleg komoly baráti segítség. A szolgálati lakásból természetesen el kellett mennünk. Volt két öröklakásos házunk – azt hiszem, ez viszonylag újdonság volt akkoriban –, egy kicsi, félreeső negyedben. Két egymagában lévő ház, nem voltak magasak, és nem értek össze semmivel, nem volt közvetlen szomszéd. Az egyik lakásba költöztünk be.

A Református Kollégiumban volt zsidózás. Nem a tanárok részéről, akik hangsúlyozottan semmi különbséget nem tettek. Testi erőszak nem volt, szóval zsidóverés nem volt. Csak egyszerűen lezsidóztak. Volt büdös zsidó. Aztán különböző nóták, hogy „Sárga zsidófészket látok ott a jegenyefán, a zsidó egyet füttyent, hogy ottan szeret igazán”. És volt a híres erdélyi induló, aminek volt egy zsidó változata: „Fel nótaszó, zeng az induló, talicskázik már Kohn és Grün Izsó.” Nem tudom már tovább. Ez volt a közhangulat. Ellentétben a román gárdista körökkel, ott az antiszemitizmusnak nagy kulturális gyökere volt. A nagy román költő, Eminescu, mélységesen antiszemita volt, szerinte a zsidók miatt van minden baj.