Egyetlenegy olyan pillanatra emlékszem ezekből a napokból, amikor a szorongásom föloldódott és úgy éreztem, hogy csakugyan valamilyen mámoros esemény részese vagyok. A minisztériumból délután indultam hazafelé, és mögöttem egy zászlót lobogtató, éneklő fiatalokkal teli teherautó jött. Ugyanabba az irányba haladt, mint én. Az autó megállt, a fiatalok leszóltak, hogy merre mész? Mondom, hogy merre. Gyere közénk! Fölhúztak a teherautóra és átsütött róluk belém az az eufória, amely őket jellemezte. Itt fiatalok vannak, itt lelkesedés van, és ha ezek a gyerekek ennyire felszabadultnak érzik most magukat, akkor lehet, hogy felszabadultunk?

Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez. Talán a békés természetem miatt, vagy az akár még nyárspolgárinak is nevezhető nyugalomkeresésem miatt rosszul fogadtam, hogy lövöldöznek, és nem tudok hazamenni. És nem tudom, hogy kik és miért lőnek, hogy az egésznek milyen a tendenciája, kik irányítják, mi várható? Azt érzékeltem, hogy egy nagyon erős szovjet hadsereg van jelen, a felvonulásának egy részét tapasztaltam az országúton. Nem bíztam abban, hogy egy fegyveres felkelés győzni tud. Nem hittem abban, hogy az általam is remélt változásokat egy ilyen radikális fegyveres fordulat végrehajthatja. Sőt, az volt az érzésem, hogy minden változásremény kockára van téve ezzel a fegyveres felkeléssel.

1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe. A titkársági kolléga azért jött velünk, hogy előkészítse Darvas másnapi értelmiségi nagygyűlését. Én megyek Debrecenbe és Nyíregyházára is, hogy beszéljek a művelődési osztály vezetőjével a keskenyfilmtárról.

Szerintem az ENSZ-nek óriási szerepe lett volna a támogatásunkban. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy Hammarskjöld nem jött el Magyarországra, ugyanakkor a dán Povl Bang-Jensent messzemenően becsülöm, hősnek tartom. Amerikában el is mentem a Central Parkba, ahol meggyilkolták. Fölháborító volt, amikor értesültünk, hogy folynak a magyar ügy tárgyalásával kapcsolatos itthoni tiltakozások. Ez is aláírta meg az is aláírta – visszatetsző volt. De hát mindenki úgy magyarázza meg ezt, ahogy tudja, nem az én feladatom ennek megítélése. Az tény, hogy amikor az autógyárban odajött hozzám az akkor már MSZMP-s aláírásgyűjtő, én mondtam, hogy szó sincs róla, én nem írom alá. Sőt, én örülök, hogy az ENSZ-ben tárgyalják a magyar ügyet, hisz az reményt ad nekünk. Manapság vannak olyan nagyokosok, akik azt mondják, hogy „á, ez kilátástalan volt, veszett fejsze nyele”. Én az 1956-os szabadságharcot mindvégig győztes eseménynek tartottam. Soha, egy pillanatig se adtam hitelt azoknak az ostobaságoknak, hogy 56-os tragédia meg hasonlók. Győztes szabadságharc volt. Utána az oroszok totális háborút indítottak ellenünk. Ez pedig nem magyarázható semmiféle egyezménnyel. A Varsói Paktum 1. paragrafusa teljes világossággal kimondja a szuverenitás biztosítását, a belügyekbe való be nem avatkozást, főképpen nem fegyverrel.

Figyelemmel kísértem a további ellenállási eseményeket is, például a szakáll-levágásokat. Én is szakállt növesztettem, mondván, „amíg az oroszok ki nem mennek, addig nem borotválkozunk”. Aztán levágtam, mert hallottam, hogy többeket becipeltek egy kapu alá, szárazon leborotválták a szakállukat, és összeverték őket.

Miután többé-kevésbé fölépültem, visszamentem az autógyárba, és itt tapasztaltam az utolsó nagy ellenállást a Csepel Művekben. Ugyanis akkor még voltak munkástanácsok az üzemekben, de már kezdték fölszámolni őket. Úgyhogy a Csepel Művek vezetésére kormánybiztost jelöltek ki. És ezt a kormánybiztost a Csepel Művek munkástanácsa nem fogadta el. Ennek híre jött az autógyárba is, és én mint kíváncsi természetű, természetesen mindjárt odamentem. És akkor láttam, hogy vonult föl sok-sok páncélautó meg páncélkocsi a Csepel Művekhez, a főbejárathoz, hogyan foglalták el Csepelt az oroszok, és hogyan tartották megszállva heteken keresztül. Ez volt az utolsó nagy ellenállás.

Az Országház előtt sebesültem meg 1956. október 25-én, amiről mások azt írják, hogy sortűz volt. Az nem sortűz volt, hanem egy folytatólagos, huzamos vérengzés. Amikor a lövöldözés elkezdődött, az egyik orosz páncélkocsi mellett álltam, és először ott próbáltam fedezékbe bújni. Azt mondják, a Földművelési Minisztérium tetejéről volt ez a sortűz. De nemcsak onnan volt, hanem volt az Országház tetejéről is, például ez az orosz páncélkocsi először az Országház tetejére lőtt, azt szórta meg. Elmenekülni nem lehetett. Nem szétzavarni akarták, hanem lemészárolni az embereket. Mert a bekötőutakban is álltak páncélkocsik, és lőttek a térre. Amikor egy kicsit elállt a tüzelés, én sokadmagammal bemenekültem az Országház déli bejáratának árkádja alá. Dugig volt az árkád. Zörgettem, hogy engedjenek be bennünket, mert az Akadémia utca torkolatából is lőttek. Akkor még volt ott egy fölvonulási épület, ahol a villamossín most elfordul, mert akkor épült a metró. Amikor a tüzelés egy kicsit megszűnt, újra próbáltunk menekülni, mert pont szemben voltunk ezzel a páncélkocsival. És én akkor sebesültem meg az Akadémia utca torkolatába beállított páncélkocsiról leadott lövésektől. Egy darabig feküdtem a halottak között, később bemenekültem a felvonulási épületbe. Ez a mészárlás olyan másfél óráig tartott. Azt írják, hogy majdnem száz halott volt. Nos, hát nagyon sok halott volt. Engem mint sebesültet a halottakhoz hasonló módon, teherautóval vittek el később.

Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy „ruszkik, haza”. Óriási élmény volt! Végig a Szent István körúton, aztán az Alkotmány utcán az Országház elé. Óriási tömeg volt, és követelések hangzottak el, Nagy Imrét is követelte a tömeg, úgyhogy aztán meg is jelent Nagy Imre. És volt a már közismert „elvtárs-konfliktus”, ahol a tömeg mondta, hogy „nem vagyunk elvtársak”. És aztán jött a Gerő-beszéd is, ami még jobban földühítette az embereket. Egy idő után aztán a tömeg kezdett szétoszlani. Én először elmentem a nyomdába. A Földművelésügyi Minisztérium meg a Néprajzi Múzeum mögött volt egy nyomda, ahol lehetett a röplapokat sokszorosítani. Híre jött, hogy a Rádió előtt a pontok beolvasását követelik, úgyhogy a tömeg egy részével én is a Rádió elé mentem. A másik része a Sztálin-szoborhoz ment.

Október 23-án a Csepel Autógyár könyvtárában dolgoztam. Ott úgy ismertek engem, mint „reakciós elemet”. Az autógyárból jártak fiatalok esti egyetemre, a műszaki egyetemre, és szerettek eljönni hozzám. Egyrészt fordítottam nekik, meg beszélgettek is velem. Tőlük tudtam meg, hogy október 23-án tüntetést fognak rendezni. Úgyhogy délelőtt bejöttem az autógyárból Pestre, és fél kettő–kettő között a Vigadó téren csatlakoztam a fölvonulókhoz. A Vigadó tértől együtt mentem a tervezőirodásokkal először a Lánchídhoz, aztán át a Lánchídon, s utána végig a Fő utcán a Bem térre. A szabadulásom óta ezt az útvonalat október 23-án mindig megteszem. A nyolcvanas években is mindig elmentem fél háromkor a Bem-szoborhoz virágot vinni. Volt, amikor a munkásőrök bevittek, de volt, amikor le tudtam tenni a virágomat, például 1985. október 23-án.

Azt szoktam mondani, hogy én mint hívő katolikus, keresztény ember természetesen nagyon nagyra tartom Szent Pált és az ő damaszkuszi megtérése utáni viselkedését, de elsősorban Jézus Krisztus követőjének vallom magam. Ez nagyjából ehhez hasonlítható. Én mindenkinek elismerem az érdemeit, természetesen megvolt a szerepe ezeknek a különböző írószövetségi, Petőfi köri meg hasonló mozgolódásoknak is, de ha arról van szó, hogy a szabadságharcunk hogy jött létre, maga a kemény ellenállás, ami aztán az utcán és más helyeken megnyilatkozott, az a fölgyülemlett elégedetlenség következménye volt.