Október 28-ig, vasárnapig, tulajdonképpen nem tudtunk semmit. Aztán megszűnt a lelkigyakorlati szilencium, jöttek a látogatók, és megindult a mozgás. Ez is hallott valamit, az is volt kint. És a fölszentelteket, tehát a hatodéves teológusokat (ötödévben volt a szentelés, a hatodik év a doktorálási év) – Kuklay Antalt, Varjú Imrét, Mézner Ferencet, Schimmer Jóskát, Zöldi Sándort, Marcheschi Károlyt – fűtötte a papi küldetés. Azért vagyunk papok, hogy menjünk a sebesülteket szentségekkel ellátni – és mentek is. Jártak kórházakban, kaptak feladatokat a sebesültek összeírására, a hozzátartozók értesítésére. Én másban vettem részt. Hoztak küldeményeket a Magyar Vöröskereszttől vagy külföldi katolikus akcióktól, vagy vidékről, és ezeket a szemináriumban raktározták – azzal az elképzeléssel, hogy az megbízható hely. Ebből jött a következő feladat, hogy ezt el kell osztani. De hogyan, kiknek? Így kerültünk tehát hétfőtől az utcára. És akkor láttuk, hogy mi van az Üllői úton, és mi van a Baross utcában, és mi van a körúton. Micsoda romok, halottak, kilőtt tankok…. Olyan érzés volt, hogy „hála Istennek, most már nem vagyunk bezárva imádkozni, hanem csinálhatunk is valamit”. Persze tele voltunk örömmel, hogy megszűnt ez a rohadt kommunizmus, és itt a szabad világ. Akkor már az utcán voltak a különböző röpcédulák, a hírek, és a vitatkozás, hogy mi lesz, hogyan lesz. És ideiglenes kormány, és Nagy Imre az Nagy Imrov – ilyen plakátok voltak, amelyek szuggerálták, hogy ő is az oroszok megbízottja. Meg a hírek a véres csütörtökről. Ezekről aztán már rengeteget beszéltünk, és ebben már benne éltünk. A szolgálati szabályzat előírta, hogy egyedül nem mehettünk az utcára, „sétapárnak” nevezték ezt a rendszert. Mindig be kellett jelenteni, hogy kimegyek ezért vagy azért, és mindig kettesével kellett menni. Ebben a zűrös időben is meg kellett tartani ezt a formát. Kuklay nagyon sokszor engem vitt magával. Volt, hogy megmondta, hogy „a nyomdát keresem”, vagy „most ide akarok menni, most oda akarok menni”, de volt, hogy nem is mondta, csak úgy ment. Én aztán mentem vele, örültem, hogy végre mehetek valahova, és csinálhatok valamit. Nagy általánosságban emlékszem csak vissza: Ferencváros, Józsefváros, Népszínház utca, szoba-konyhás lakások, egyszerű emberek… Az volt a benyomásom, fontos, hogy mindenkit összeírjunk, de sok helyen úgy éreztem, hogy nincs igazán szükségük segélyre. Persze nem volt jólét. Igaz, nem az én szektorom volt a Tompa utca vagy a Tűzoltó utca, tehát én nem jutottam el azokba a nagyon szétlőtt részekbe.

56-ban már annyira benne voltam a szemináriumi életben, hogy a politika nem igazán érdekelt. Hallottam arról, hogy „készül valami”, de nem érdekelt. Október 23-án éjszaka dörögtek a fegyverek, másnap korán reggel lementem a sekrestyébe, és a sekrestyés mondta az aznapi feladatok kapcsán, hogy „lőnek a múzeumnál az orosz tankok!” Éppen lelkigyakorlat volt, ez azt jelenti, hogy csöndben vagy. Nem beszélsz senkivel, csak az előadókat, az elmélkedéseket hallgatod, és magad vagy. Ez egy hétig tart, minden évben egyszer van, és akkor pont azon a héten volt. Tehát nem lehetett beszélni erről, semmi különöset nem lehetett csinálni. Hogy aztán ezt száz százalékig betartottam-e vagy sem, azt nem tudom, de gyakorlatilag az első hét kiesett.

Október 23-án az egyik kolléganőnk gyereke szaladt be a hivatalba: „Anyu, jön a tömeg a körúton, és kiabálnak mindenfélét!” Az anyja azt hitte, hogy félrebeszél a gyerek. Aztán jött az osztályvezető, hogy igaz, amit mond. Aznap van a fiam, Árpád születésnapja. Ilyenkor a nagymama megcsinálja a tortát, a család siet haza. A torta meg is volt, a családtagok viszont mind elszivárogtak. Hallottak valamit, mentek megnézni, mi is történt. Én elmentem a Bem József térre, és onnan haza. Otthon ült az én tízéves fiam szomorúan, egyedül. Az iskolásokat is hazakergették. A lányom viszont valahogy nem arra akart menni, ahol a lakásunk volt, de az igazgatónő meglátta, és hazaseperte. És másnaptól nem mentünk be a hivatalba. Felborultak a dolgok. Az érdekes volt, hogy amikor először be tudtam menni, a főosztályvezetőm – aki hát egy moszkovita volt –, amikor meglátott, elém jött, hogy minden rendben van, a virágokat megmentette. Az osztályvezetőnőnk nem jött be. Nem volt oka félni, mert rendes nő volt, de nem jött be. Gyalog menni, gyalog jönni az otthon és a hivatal között, az volt a nehezebb. Úgy beszéltük meg az urammal, hogy az egyik nap ő megy be a munkahelyére, a másik nap én, ha az egyikünket lövés éri, legalább egy megmaradjon. Aztán harmadnap, vagy negyednap már az osztályvezető is bejött. És látták, hogy senkit sem esznek ott meg. De borzasztó volt, ami a Köztársaság téren történt, meg a romok a Kilián-laktanyánál, az közel volt a hivatalhoz, azt láttuk. Már beszéltem róla, hogy a sógorom, Ákos 45 előtt katonatiszt volt, azt gondolhatta volna bárki, hogy most előveszi a kardját, és indul neki, de ő nem indult. Néhányan összejöttek, akik kapcsolatban maradtak egymással, és megbeszélték, hogy ebből kimaradnak, nehogy azt mondják majd, hogy a horthysta katonatisztek csinálták az egészet. Nem gyávák voltak, ebben biztos vagyok, inkább realisták. Egy volt társukról tudjuk, hogy harcolt, és ő családostul el is ment, mihelyt látszott, hogy mi lesz a vége. A Statisztika legfelső emeletén, az új épületben volt a nagy ebédlő – a mi lakásunk ablakával pont szemben –, ahova fiatal fiúk jöttek fegyverekkel. Anyám fent volt a lakásban, mi a gyerekekkel a pincében. És átszólt a Statisztikából egy gyerek, hogy tessék elmenni onnan, mert lövünk! Élelmet beszerezni nehezen lehetett. Az elején veszélyes volt ugye, mert lövöldöztek, de kenyeret okvetlenül kellett szerezni. Nem számított rá a család, semmink nem volt otthon, csak száraztészta. A házban nemigen volt olyan, aki azt mondta, hogy gyerünk, fogjunk fegyvert. A Steinhardt mulatósnak az unokája egyszer úgy jelent meg, hogy lógtak rajta a kézigránátok, elég ijesztő volt, de talán meg is lehetett érteni, mert az ő nagyszülei voltak az egyedüliek, akiket a házból elvittek az ostrom alatt. Ez a fiú nyilván hallotta otthon a történetet, nem egyszer és nem ötször. Aztán volt egy házaspár, mindketten párttagok, az asszony a BM-ben dolgozott. Ez az asszony, egy fiatal nő, eljött Ákoshoz, a sógoromhoz, és azt mondta, hogy „főhadnagy úr, úgy tudom, hogy az udvarban fegyver van elásva, jöjjön, ássuk ki!” Ákos azt válaszolta, hogy ő nem megy. Látta a nő, hogy nem lesz partnere, akkor fölment, vette a zászlót, és kivágta a közepéből a címert. Nyilván félt. Időközönként mi is, akkor lementünk a pincébe. Amikor megjelent egy tank a Margit körút sarkán, a Statisztikára irányított ágyúval, akkor a gyerekeket levittük. És jött egy tank azon a keskeny Buday László utcán, nagyon nehezen tudott fölkapaszkodni, de fölmászott. A munkahelyemen a személyzetis nő nem maradhatott a helyén. Azt mondta az igazgató, hogy menjen a textilosztályra, mert azelőtt varrónőként dolgozott. Erre a nő azt mondta: „Takács elvtárs, ha jót akar nekem, akkor a konyhába tesz!” És így lett. Soha olyan jó kosztunk nem volt, mint akkor. Ő főzött, ahhoz értett, szívesen csinálta. És amikor vége lett az egésznek, fájó szívvel otthagyta a konyhát, visszakerült személyzetisnek. Senki nem akarta kitekerni a másik nyakát. November 4-e után sem volt semmi, pedig hát állami hivatal volt, lehetett volna. A férjem a bíróságon dolgozott, ott nehezebb volt. Ő szólt az egyik nőnek, a korábbi személyzetisnek, aki ott lézengett, menjen, inkább takarítson. Hát ez aztán később nemcsak szemrehányást tett neki, hanem ahol lehetett, igyekezett ellene lépni. De nem lett semmi baja emiatt. A vérbírók nem ott voltak, ahol ő dolgozott. Ő polgári perekben, lakás, vagyonmegosztás, ilyesmikben ítélkezett. 56-ban a Markó utcában dolgozott, oda nehéz és veszélyes volt átjutni. Csak a lábunk volt. Én egyszer a Déli vasút felé jöttem haza, és a Vérmezőnél mellettem suhant el egy golyó. Azt mondták, hogy az egy katonai bérház, és nincs kizárva, hogy valaki bosszúból lőtt, vagy félt, hogy kirakják őket. Ez rémes volt. Aztán látom magunkat, hogy az erkélyen állunk, nézzük, hogy ég a Levéltár, és az én négyéves keresztfiam olyan boldog, hogy milyen gyönyörű a tűz.

November 4-e életem egyik legnehezebb napja, többféle szempontból. Hajnalban a Statisztikai Hivatal és a Széna tér között voltam kint az utcán, amikor az elindult az orosz aknaeső. Berohantam a Statisztikai Hivatalba, volt, aki azt mondta, hogy azonnal hazamegy, többen pedig elindultak, hogy a többieket behívják. Ami nem volt egyszerű, mert egyik éjszaka ez aludt otthon, a másik éjszaka az. Én – mivel két napja nem voltam otthon –hazarohantam tiszta fehérneműért és egyebek. A bátyám sírt és őrjöngött a szovjet megszállás miatt, borzalom volt. Megszenvedte egy óra alatt a döntést és elhúzta a csíkot az országból. Én meg átöltöztem és mentem vissza a Statisztikai Hivatalba. Jellemző a szüleimre, hogy egyik sem mondta, hogy maradjak otthon. Apám csak mondta, hogy vigyázzak magamra. Ez egy katonacsalád, apámnak is természetes volt ez a hozzáállás. Ahogy az Ezredes utcából kijöttem és a Lövőház utcához elértem, akkor fordultak be a Lövőház utcába a szovjet tankok. Futnom kellett előlük. Meg kellett élnem, hogy olyan ember csukta be az orrom előtt a kaput, akit kisgyerekkorom óta ismertem, és akit én nagyon tiszteltem és nagyon sokszor láttam a Széna téren, mint lelkesedő szimpatizánst, forradalmárt, nevezd, aminek akarod. De mások is akadtak, akik bezárták a kaput. November 4-én hajnalban úgy tűnt, hogy a kényelmét és a gatyáját féltő budai polgárság hirtelen elfelejtette, hogy mi történt az elmúlt napokban. Sajnos az a tapasztalat, hogy egy bizonyos társadalmi réteg, a jó úri magyar réteg ugyanolyan pillanatok alatt alkalmazkodik az új állapothoz, mint ahogy 45-ben, akár egyetértett vele, akár nem. Őket nem véletlenül nem telepítették ki, hadd ne ragozzam. Számomra akkor lett tiszta, hogy mi az, hogy keresztény szeretet és áldozatvállalás és ennek az egész hazugsága. Engem azóta ezzel nem lehet megetetni.

A Széna téri felkelőcsoport első menetben a környékbeliekből alakult. Később hozzájuk csapódott a pasaréti és a városmajori társaság, aztán a váriak, végül olyanok is, akikről az Isten sem tudja honnan jöttek, csak arra vetődtek és ott maradtak. Így például a pilisszentiváni bányászok is. Elmentünk a Központi Statisztikai Hivatalba, mert Szentiványi Gergely édesanyja ott dolgozott, ott mindjárt belekeveredtünk a dolgokba egy pillanat alatt, mert akkor kezdődött valami munkástanács-ülés. Bementünk és ott rögtön elkapott egy pacák, aki akkor ott ilyen munkástanácsi akárki volt és ismertük is, ott lakott a környéken. Látta, hogy van nálunk fegyver, „ srácok gyertek” – mondta, biztosítani kellene a rendet a munkástanács ülésén.  Aznapra be is lett hívva mindenki. A rendcsinálás abból állt, hogy ez a pacák állt a főbejáratnál, megmondta, hogy kit engedjünk be és kit ne. Nem volt sok, akit nem lehetett beengedni, de idegent senkit nem szabadott. Evvel kezdődött. Utána megkértek, hogy maradjunk ott. Így ragadtunk ott, ez volt az első lépés. Mondták, hogy jó lenne, ha ide egy csapatot össze lehetne tisztességes emberekből szedni, mert hamarosan le fog állni a munka, és hatalmas értékek vannak az épületben. A statisztikások közül azok, akik a munkástanácsot képviselték, már eszükben volt, hogy a Statisztikai Hivatal hihetetlen adatérték, ki tudja, mi lesz, de mindenképpen meg kellene óvni. Így jött az ötlet, hogy maradjunk ott és fel is ajánlották rögtön a földszinten, a bejárat mellett az egyik szobát, hogy próbáljunk ide szervezni egy csoportot.

November 4. Ködös, hűvös napra virradtunk – erre sokan emlékeznek: addig igen szép idő volt, szinte az egész forradalom alatt. Amikor bejöttek az oroszok, akkor szállt le a köd, ténylegesen. A lehullott sárga levelek belemaszatolódtak a mocskos tanknyomokba, és szitált a köd. Ezzel a konzervatorista zenész fiúval kimentünk még az irodába, tudtuk, hogy megszállták a várost az oroszok. Hogy miket égettünk el, nem tudom, de a jelenet rémlik. És a pecsétnyomóról sem feledkeztünk meg: a kerek pecsét gumirészét letéptük. Akkoriban a srácok vastag, felhajtott jampecnadrágot igyekeztek hordani, ebbe varrtuk be a pecsétet. Délután megállapodtunk, hogy éjjel elindulunk Nyugat elé – még visszamentem a kollégiumba, magamhoz vettem a táskám, és este elindultunk.

Egy este, késő este, de hát ősszel korán esteledik, szólnak nekem – már csak páran voltunk bent – hogy egy riporter szeretne velünk beszélni. Úgy emlékszem, ketten mentünk át szemben lévő Rába Hotelbe, akkori nevén Vörös Csillag Szállodába. Akkoriban ez volt „a hotel” Győrben. A Szabad Európa Rádiótól volt ott egy újságíró, interjút akart csinálni. Arra is pontosan emlékszem, hogy egy szép saroklakosztályba mentünk fel. Különleges volt az egész: maga az ember a puha lódenkabátjában, szakállasan, a rádió Magyar Osztályától. Olyan szép mini magnót se láttam még, érdekesek voltak a kis tekercsek, amint azok forogtak. Akkoriban még nem dohányoztam, de a riporterünk illatos, pácolt cigarettát szívott, és engem nagyon megragadott ez az illat. A riportban sok mindent elmeséltem: a kitelepítést, apám sorsát, meg hogy bencés diák vagyok. Mondtam pár mondatot a forradalomról, a hazáról – korabeli fordulatokat, nagy-nagy lelkesedéssel. Anyámnak is mondták Pápán, hogy hallották, Miklós nyilatkozott a Szabad Európában. Tudom, Pozsonyban rögzítették a SZER adásait. Tehát ez egy belügyi archívumban meg kellett hogy legyen. Igaz, nem mondtam semmi különöset, de mégiscsak mint ifjú forradalmár nyilatkoztam a szállodában.

Külön kitérek egy mozzanatra. Az esemény egy késő esti órán zajlik, hogy pontosan melyik napon, azt nem tudom. Hogy a dolog világos legyen, fontos a ház topográfiája. A városházának van egy nagy, központi erkélye, amely a nagy tanácsteremből nyílik. Magában a nagyteremben: színpad, mikrofonokkal. Az ettől jobbra eső szárnyban, de vele azonos emeleten dolgoztunk mi, az ifjúsági bizottság. A nagyterem erkélyéről – szinte egész nap – beszédek hangzottak el a lent sokasodó néphez; esténként ezt az erkélyt reflektorok világították meg, és a beszédek ki voltak hangosítva. A mi szobáinkba valahogy behallatszottak ezek a hangok – zajlott a forradalom. Fantasztikus volt, életem nagy adománya ez az emlékkör, ennek az egésznek az aurája… Egyszer csak jön valamelyik srác, hogy gyerekek, baj van! Kiderült, hogy Győrbe érkezett egy különítmény, emlékezetem szerint Somogyvárinak hívták a vezetőjét. Arra határozottan emlékszem, hogy ő maga is, az emberei is fel voltak fegyverkezve. Ez a Somogyvári egy esti órán, iszonyatos agresszív hangnemben elkezdett szónokolni az erkélyről, fasisztoid hangnemben uszítva a téren álló népet. Az összes volt kommunista ellen, Nagy Imrét, a forradalmi hatalmat is beleértve. Emlékszem a férfi hanghordozására, engem később a filmen látott Szálasi-beszédekre emlékeztetett. Mi, akik ott voltunk, elhatároztuk, hogy a beszéd folytatását valahogy megakadályozzuk. Két srácnál volt bicska. Nem bugylibicska, de nem is valami jó kés. Az erkélyen lévő mikrofonok kábelei a nagyterem pódiuma mentén vezettek hátra. Bevallom, be voltunk szarva, míg ez az akció zajlott, a torkunkban dobogott a szívünk. A pulpitusa mögé bújtunk, és ketten fogtuk a kábelt. Tulajdonképpen azt se tudtuk, melyiket kell elvágni, hogy ne legyen hang. Mert akkor nem tudja folytatni, mert akkora a tér és akkora a tömeg, hogy mikrofon nélkül nem boldogul. Nyiszáltuk ezt a kábelt, és egyszer csak elhallgatott a szónok üvöltése. Mi meg elfutottunk valahova. Mert a fogdmegjei ordítoztak: ki csinálta ezt? Mi lementünk az épület alagsorába, ahol rengeteg – talán disszidálni igyekvő – ember üldögélt. Közéjük keveredtünk. Mi is olyanok lettünk, mint a többi civil. Ám lehetett hallani, hogy fent ordítoznak, rohangásznak. Aztán – utólag mondták – bevágták magukat a kocsikba és elmentek. Nem tudom, mennyien lehettek.

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat. Nekem kellett telefonon felvenni velük a kapcsolatot, naponta többször, és ők jelezték, hány teherautó áll rendelkezésre. Ezt követően, illetve ennek arányában az én dolgom volt, hogy a községekkel kapcsolatba lépjek. A népek a korábbi tanácsházak épületeibe hordták az élelmiszert, amit a pestieknek szántak, sonkát, szalonnát, zsírt, kolbászt, tojást. Egy ismeretlen telefonos kisasszony a győri postán kapcsolta a községeket (volt róluk egy listám), és akikkel már beszéltem, azt kihúztam. Végül már ennyi adminisztráció se kellett: mondtam a telefonos nőnek, kapcsolja akármelyik falut… Nagyjából ugyanis az a dialógus folyt a helyi emberrel: hogy merek én csak egyetlen teherautót küldeni, amikor ők rengeteg élelmet tudnának adni? Az önkormányzati emberrel folytatott telefont követően a vagongyári diszpécser-szolgálatnál jeleztem, melyik faluba menjenek, hogy felvegyék az árut. Közben persze zajlott körülöttünk a forradalom, az élet.

A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára. Talán ezért is folynak össze a napok; arra összpontosítottam nagy lelkesen, hogy bizonyos dolgokat, amiket rám bíztak, meg kell csinálnom. Hogy mikor van éjszaka, mikor nappal, mikor van kint tüntetés és milyen – az valahogy mellékes lett. Eleinte röplapokat fogalmaztam. Nyilván mondták, hogy jó diák vagyok, és tudok fogalmazni. A Kádár-rendszerben kiadott puha fedelű győri fehér könyvben illusztrációként felfedeztem az egyik, általam írt röpcédulát… A fejlécén a Diákok, katonák, magyarok! megszólítás volt. Már nem is tudom pontosan, miről szól, arra azonban emlékszem, hogy amikor ebben a könyvben felfedeztem és elolvastam, röstelkedtem pár nyelvi hibán, ami a korrektúra után is benne maradt. Vitte valaki a nyomdába, ott gyorsan kiszedték, korrigáltuk, majd Isten tudja, hogy és hol terjesztették.