Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt. Az egyetemről indultunk, és azt hiszem, hogy a Körúton mentünk végig. Azt tudom, hogy elmentünk Bem apó szobrához, megkoszorúztuk, és utána elmentünk a Parlamenthez. Elég nehéz felidézni a hangulatát. Attól félek, hogy utólag magyarázok bele dolgokat. Élmény volt, ugyanakkor olyan nagyon tudatlan voltam, el sem tudtam képzelni, mi lehet belőle. A Parlament előtt már nagy tömeg és fűtött hangulat volt. Ott elvesztettük egymást szem elől a diáktársaimmal. Csak homályosan emlékszem, hogy később fegyvereket osztottak, elfoglalták a rádió épületét, és már szabad hangokat lehetett hallani. De minderről csak egészen elmosódott emlékeim vannak. Otthon persze beszélgettünk róla, és természetesen tele voltunk reménnyel egészen addig, amíg aztán november 4-én bejöttek az orosz csapatok. Hallgattuk a rádiót éjjel-nappal, és reménykedtünk. Nagyon szerettünk volna, a bátyám is, én is aktívan harcolni, de édesanyám olyan rettenetesen félt és féltett minket, hogy őrá való tekintettel nem tettük. Többnyire otthon voltunk. A Vár felől hallottuk a lövöldözést, és hallottuk a híreket, hogy mi történik a Maléter-kaszárnyában, milyen utcai harcok folynak, és gyerekek Molotov-koktéllal teszik harcképtelenné az orosz tankokat. De ezt nem láttam saját szememmel, csak úgy megtudtam.

Tudtunk a harcokról. A szomszédban lévő jogi egyetem épületénél, amellyel közös udvarunk volt, nemzetőrök tartózkodtak. Közülük néhányan bejöttek a szemináriumba, tájékozódtak az épület védhetőségéről, és arról, hogy abban a háborús, honvédő légkörben hogyan tudjuk őket segíteni. Később, amikor körülzárták az egyetemet, akkor a nemzetőrök a szemináriumon keresztül menekültek el, néhányan reverendában. Sokfelé jártunk a városban már november 4. elõtt is, a kórházakban betegeket látogattunk. Amikor megindult a Máltai Lovagrend segélyakciója, segédkeztünk a csomagolásban és a szállításban. Láttuk a kiégett tankokat meg az eltaposott holttesteket. Tudtunk a fiatalok ellenállásáról, a benzines palackokról, ugyanakkor reménytelen szituáció volt. Tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, hogy mi lesz, de igyekeztünk segíteni, amiben lehetett. Távlatilag az volt az elképzelésünk, hogy a világ közvéleménye, a nemzetközi erőviszonyok nem fogják engedni, hogy Magyarországon a szabadságharc és a népfelkelés összeomoljon. Abban bíztunk, hogy Amerika és a nyugati világ a magyar ügy mellé áll, és diplomáciai vagy gazdasági nyomással visszaszorítják a Szovjetuniót. Ez magyarázza azt, hogy november közepén elhatároztuk, hogy megosztjuk az élményeinket másokkal, és egyházi szempontból értékeljük az eseményeket. Úgy éreztük, a falun élõknek sokat jelenthet az a tudat, hogy nincs vége, ezért elhatároztuk, összeállítunk egy brosúrát, egy tájékoztatót, és elküldjük az ismerőseinknek, barátainknak, paptársainknak. A tájékoztató két részből állt: az egyetemista lány élménybeszámolójából, abból a bizonyos levélből, és egy sajtóválogatásból. Tizenhat oldalas gépelt irat lett, amit száz-kétszáz példányban sokszorosítottunk. Technikai nehézségek adódtak, ezért csak november második felében kezdtük terjeszteni. Néhány már a postán a rendőrség kezébe került, és elkezdtek nyomozni az ügyben. Akkorra én már Szikszóra kerültem ki káplánnak, mert a püspököm jobbnak látta, ha elhelyez a szemináriumról, féltett a várható megtorlástól.

A diktatúra, amelyet számunkra az Állami Egyházügyi Hivatal testesített meg, összeomlott, és mi úgy gondoltuk, hogy le kell foglalni a hivatal anyagát. Miután Mindszenty bíborost kiszabadították – ami nekünk óriási élmény volt –, az egyik jezsuita kispap osztálytársam, Marosfalvy Laci elment hozzá a Várba. Röviden elmondta, hogy mi is az ÁEH, és hogy le kellene foglalni az iratait. Erre a bíboros azt kérdezte: Hol van ez a kincs? Más forrásból is kapott hasonló javaslatot, és felhívta Maléter Pált, aki akkor már honvédelmi miniszter volt, hogy adjon katonai fedezetet az akcióhoz. Maléter ki is jelölte az egységet. A bíboros utasítást adott a titkárának, Turchányi Egonnak, foglalja le az iratokat, és a csomagoláshoz kérjen segítséget a Központi Szemináriumtól. Így kerültünk mi, kispapok oda. November 3-án találkoztunk a Bazilikánál Turchányi Egonnal és Lieszkovszky Pál volt katonatiszttel, majd több katonai teherautóval mentünk az ÁEH épületéhez, a Pasaréti útra. Nem emlékszem pontosan, hogy hányan voltunk, talán négy katona jött, és mi is négyen lehettünk. Az épületben néhány fegyveres fiatalt találtunk, akik a II. kerületi, azt hiszem, értelmiségi forradalmi bizottság tagjai voltak. Javarészt olyan jezsuita kispapok, akiket az elöljáróik a rend feloszlatása után kisebb csoportokba szerveztek. Ketten-hárman laktak együtt albérletben, többnyire dolgoztak, néhányan pedig teológiai tanulmányaikat folytatták. Mi ismertük őket. Amikor megérkeztünk, Turchányi átvette tőlük a vezetést. Egy-két hivatalnokkal is találkoztunk, akik valószínűleg iratokat égettek, mert a kandallóban sok elégetett papírt találtunk. Őket sértetlenül elengedték. A délután azzal telt, hogy zsákokba csomagoltuk az iratokat, és előkészítettük a másnapi szállításra. Úgy emlékszem, hogy a Bazilika padlásán akarták elhelyezni. A hivatalban különböző ügyosztályok voltak, és az ország területileg is fel volt osztva az előadók között. Például a gazdasági részleg folyósította az állami segélyt a papok számára, vagy a személyi ügyek részlege vezette a nyilvántartást a papokról, oda érkeztek a területi előadók és a megyei tanácsok jelentései is. Arra nem volt időnk, hogy az iratokat áttanulmányozzuk. A szekrények egy részét le is zárták, mondván, hogy egy későbbi időpontban átvizsgálják, és elszállítják a tartalmát. Romantikusnak találtam, hogy lefoglaljuk az egyházüldözés központjának a papírjait, betekintünk azokba, de rossz érzés volt, hogy egy olyan anyag, amit tulajdonképpen történészeknek kellene tanulmányozni, és csak évtizedekkel később, hirtelen egy számon kérő társaság kezébe kerül, lehet az akár egyházi is. Úgy éreztem, hogy nagyobb higgadtság, több idő kell a tanulmányozásukhoz és az értékelésükhöz. Este a szemináriumban, meghallgattuk Mindszenty bíboros beszédét. Úgy értékeltük, hogy Mindszenty nem akarja visszakövetelni a földbirtokokat, és a demokratikus Magyarország kibontakozását akarja elősegíteni. Nagyon lelkesedtünk érte. Másnap már dörögtek a fegyverek.

A forradalom napjaiban 1956. október 23-án éppen lelkigyakorlatoztunk, amikor odahallatszottak a lövések a Rádiótól. Az előljárók szűkszavúan tájékoztattak a kinti eseményekről. Kérték, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne hagyjuk el a házat, ne vegyünk részt semmiben. Ugyanakkor érdekelt is bennünket, hogy mi történik, hiszen az ötödik kerületben voltunk, ahol ropogtak a fegyverek. Az egyik kispap ismerőse, egy egyetemista lány írt egy levelet, egy élménybeszámolót az egyetemi gyűlésekről, a 23-i tüntetésről és a Sztálin-szobor ledöntéséről. A levél kézről kézre járt közöttünk, így értesültünk a történtekről. Csütörtökön az egyik társammal, akinek fájt a foga, kimentem a Madách téri rendelőbe. Akkor volt a véres csütörtök. Láttuk a teherautókat, amelyeken a Parlament előtti térről szállították el a holttesteket. Felkavaró élmény volt. Úgy éreztem, hogy teljes leplezetlenséggel tárul fel a bolsevizmus embertelensége és a magyar nemzeti eszméktől való idegensége. Ez meghatározó élmény volt számomra és a társaim számára is, a későbbiekben pedig arra ösztönzött, hogy másokkal is megosszuk az élményeinket, és hogy mi is tegyünk valamit.

Otthon érzem magam Hollandiában. Azt hiszem, hogy az i-re a pontot éppen 56 teszi rá. Írtam egy összefoglalót az ötvenhatos szerepemről és a kivándorlásomról, és azt elküldtem a Hollandiai Magyar Szövetségnek. Aztán Péter fiam kérésére lefordítottam hollandra a szöveget, majd leadtam az SOS telefonos segélyszolgálatnak, és októberben meg is jelent a negyedéves folyóiratukban. Most pedig a brabanti, tehát a megyei újságban is megjelent. Úgy éreztem, ez most jó alkalom, hogy bemutatkozzam végre. Egyébként nem sokat beszélek 56-ról, meg nem ilyen részletesen.

November 4-én ágyúlövésekre ébredtem. Nagyon meg voltam ijedve, ezt nem vártam. Ugye, sokáig nem voltam benne az eseményekben, akkor végül is belekerültem, sőt belemásztam jó erősen, és a következő nap jönnek az oroszok. Aztán ez a félelem elmúlt, és átalakult egy másik lelkesedéssé. Ha fegyverrel nem lehet, akkor csináljunk mást! Aktívan részt vettem abban, hogy csomagokat vittünk a szétdúlt városrészekbe. Azt hiszem, élelmiszer volt bennük. A részletekre megint nem nagyon emlékszem. Tudom, hogy állandóan összejöttünk és beszélgettünk. Így határoztuk el, hogy a december 11-i országos munkástanács-sztrájkkal szolidárisak leszünk, és nem megyünk órákra, mi is tiltakozunk. És ebben én is benne voltam, de nem voltam hangadó vagy előkészítő, csak támogató. Szőrmentén hallottam még a Kuklay–Marosfalvy-féle brosúrakészítésről is. Azt hiszem, akkor ösztönösen leálltam, és ez nyilván érezhető volt rajtam, úgyhogy akkor engem már nem kapcsoltak bele, mert én már „félős gyerek” voltam. Nem voltam ellene vagy nem húztam ki magam semmiből, de nem is jelentkeztem.

A Mindszenty-beszédet már a szemináriumban hallgattuk. Nehéz felidézni az akkori gondolataimat. Oly sok mindent olvastam erről utólag. De megpróbálok az akkori negyedéves kispap szemszögéből beszélni, aki nagyon lelkesedett az egyházért, Mindszentyért, akiből sugárzott bizonyos vezetői karakter. Azokban a napokban sokféle beszélgetésben elhangzott, hogy nincs igazi vezetője az országnak, Nagy Imre lassan halad, mindig csak a követelések hatására tesz egy-egy kis lépést. Mindszenty pedig vezető egyéniség. Tudtuk, hogy Mindszentynek nincs politikai hatalma, de nagyon vártunk valakit, aki végre mond is valamit, ami aztán az egész ügyet továbbviszi. Hogy mennyire kerültem a beszéd hatása alá? Jól beszélt, és mindenről beszélt, de nem éreztem azt, hogy „ez az, amit vártam”. Persze én mint lelkes illegális csoportmunkás, majd mint lelkes, elkötelezett, idealista papnövendék lelkesedtem Mindszentyért mint mártírért, mint vezetőért. De nem lelkesedtem – már akkor sem, és még kevésbé a börtönben – a feudális főúrért, az anakronisztikus főpapért.

amikor megérkeztünk a Pasaréti útra, ott álltak a kertben a géppisztolyos jezsuita nemzetőrök: Weissmahr Béla, Nagy Ferenc, akiket a teológiáról ismertem, és társaik, akiket nem ismertem. Én nyugodt voltam, mert azt éreztem, hogy az alaphelyzet a következő: mi kimegyünk az érvényes, hatalmon lévő kormánynak a megbízásából egy épületet átvenni. Akkor már nem féltem attól, hogy ott fegyveres harc lehet. Tudtam, hogy Marosfalvynak van egy másik akciója is, hogy a jezsuita nemzetőröket megkérte, hogy jöjjenek az ÁEH épületéhez. Mosolyogtam azon, hogy most mindkettő összefutott. Úgy látszik, ők úgy intézkedtek hátulról, hogy ha az egyik nem sikerül, akkor sikerüljön a másik. Turchányi mint vezető lépett fel, hogy átveszi az épületet. Olyan volt az egész, mintha beleestünk volna egy elvarázsolt kastélyba. Mindenki: „Hehe, itt vagyunk.” Engem rendkívül zavart, hogy tulajdonképpen senki sem tudta, hogy mit akarunk, Turchányi pedig nagyképűen mondott dolgokat, de ő sem tudta igazából, hogy mit akar. Szóval nem volt logikus cselekvési terv. Lementünk az irattárba, ahol zsákok voltak teletömve papírokkal, itt úgy éreztem, hogy én csak fullajtár vagyok. Nekem végre kell hajtanom azt, amit ők akarnak. De éreztem, hogy senki sem tudja, hogy mit akar. Mennek ide, mennek oda, nézik ezt, nézik azt… Ki kellene nyitni a vasszekrényt. Nincsen kulcs. És akkor odasúgta nekem az egyik takarítónő, hogy az egyik ember magasabb beosztású káder. A másik oldalról szintén odasúgta valaki, hogy „ezzel az emberrel legyenek óvatosak”. Erre föl elhatároztam, hogy én akkor ezt az embert nem vesztem szem elöl. Állandóan mellette voltam. Ez egy magasabb beosztású ÁEH-tisztviselő volt, Telepó Sándor. Folyton mentem utána. Eközben a pincében az irattárat kinyitották, és az iratokat zsákokba tették. Akkor derült ki, hogy Turchányi nem marad ott. Mi legyen akkor a zsákokkal, mi legyen a személyzettel? A személyzet holnap is akar dolgozni, kik jöhetnek be? Tehát ezeknek az embereknek belépőt kellene kiállítani. Én vállaltam, hogy kiállítom a belépőket. A magam józan esze szerint kérdéseket tettem föl, és Telepónak is tettem föl kérdéseket, úgy, mint másoknak. Olyanokat, amelyek alapján ki tudtam mondani, hogy neki adok vagy nem adok belépőt. Már akkor is az volt a szokásom, hogy nem előítélet alapján, hanem tények, kérdések alapján teszek különbséget. A konkrét kérdésekre nem emlékszem. Persze, Telepóról tudtam ezt a hátsó információt, de én ezt úgy akartam objektiválni, hogy ő is lássa azt, hogy nemcsak azért nem kap belépőt, mert nekem ő nem tetszik, hanem nem is érdemli meg. Erre dühösen elment. Miután az irattárat felnyitották, néhány zsák iratot felraktak arra a katonai dzsipre, amivel kiérkeztünk. Ezzel a viszonylag kevés irattal Turchányi és a katonatisztek visszamentek a prímási palotába. De az iratok nagy része ott maradt. Ennek kapcsán vetettem föl a kérdést, hogy van-e értelme innen az iratokat elvinni, mivel az egész épületet átadták a prímásnak. Tehát sokkal egyszerűbb az iratokat itt megtartani, és itt biztosítani az őrzésüket. Ezt a gondolatot Marosfalvy el is fogadta, és ebben mind a hárman, Kuklay, Marosfalvy és én megegyeztünk. Marosfalvy akkor fölvette a prímási palotával a kapcsolatot. Miután telefonon valószínűleg nem sikerült elintéznie, személyesen ment oda. Hogyan? Úgy, hogy Vénusz Gyula a szemináriumból kora délután megérkezett hozzánk teherautóval, hozott élelmet. Miután megebédeltünk, Marosfalvy és Vénusz elmentek a prímási palotába, és ott sikerült Marosfalvynak elintéznie egyrészt azt, hogy az iratok maradjanak az ÁEH-ban, másrészt hogy az épület őrzését az újpesti nemzetőrök vegyék át. Ezzel a jó hírrel érkezett vissza a délután végén. Aztán a teherautón Vénusszal, Kuklayval visszamehettünk a szemináriumba.

Sok helyen már kiszórták az iratokat, vagy épp hogy sikerült megmenteni őket, mielőtt még elégethették volna, és Tabódy, mint nálunk jóval idősebb, tapasztaltabb ember, ezt tudta. Gondolom, ez vezethette arra, hogy azonnal cselekedni kell. Másnap Marosfalvy, Kovács Gyurka – szintén osztálytársam volt, és jezsuita – és én mentünk föl a Várba. Az Úri utcai palotájában tartózkodott a prímás. Marosfalvy volt az idősebb, a vezető, a szóvivő, és mi a ketten pedig a fiatalabbak közül a kísérők. Marosfalvy ment be a prímáshoz, mi pedig kint vártunk. Marosfalvy azzal tudott bejutni a prímáshoz, hogy azt mondta, P. Csávossy Elemértől – aki nagy név a jezsuiták között – hozott üzenetet. Én az előszobában ültem, Gyurkával együtt. Laci volt bent, és elmondta, hogy mi az elgondolás. Miután kijött, azt mondta, hogy majd jön utasítás a prímástól. Annál én sokkal kisebb fiú voltam, hogy mindent elmondtak volna nekem. Várjuk meg, amíg jön intézkedés a prímástól. November 2-án szintén a városban csatangoltam, azt hiszem, Kuklayval. Sokfelé voltam, és nem sokat csináltam. De az egész forradalomnak az eufóriáját, hogy mindenki lelkes volt, azt éreztem mindenhol. Egy napig igazi szabadságot tapasztaltam az utcán. Harmadikán reggel Marosfalvy vagy Kuklay szaladt a lépcsőházban, hogy „telefonáltak a prímási palotából, hogy menjünk a Bazilikához”. Erre azt mondtam, hogy „én is akarok menni, vigyetek el engem is”. Így kerültem bele. Elmentünk hárman a Bazilikához, és onnan katonai dzsippel tovább. Az autón volt Turchányi Egon, Mindszenty titkára, Lieszkovszky Pál, Turchányi ismerőse, a háború alatt alezredes volt, ha jól emlékszem. Aztán Mindszenty három testőre a rétsági alakulatból. Ott szállt fel Németh János, a Bazilika káplánja és mi hárman, Kuklay, Marosfalvy és én.

Szerdán, 31-én volt egy papi gyűlés a Központi Szeminárium dísztermében, amelyen szóba került, hogy mindenhol kiosztják a káderlapokat, és az Állami Egyházügyi Hivatalban rengeteg titkos dosszié van, amiket át kellene adni az egyháznak. Én nem voltam jelen, de az előbb felsorolt társasághoz – Kuklaytól Marcheschiig – tartozott Marosfalvy László is, szintén ötödéves, aki belső vezetőnk is volt, amikor mi másodévesek voltunk. Ő jezsuita volt, amit akkor én nem tudtam. Laci odajött közénk, és azt mondta, hogy csináljunk valamit, mert így nem fog történni semmi. Erre összejöttünk páran, Marosfalvy Laci, Kuklay Tóni, Tabódy István – én is ott voltam –, és azt hiszem, még voltak vagy ketten. Elkezdtünk tárgyalni, hogy ki kéne menni az ÁEH-ba, és hogy hogyan kellene ehhez hozzáfogni. Laci azt mondta, hogy vannak jezsuiták, akik egyetemeken tanulnak, és tagjai a Nemzetőrségnek, és van fegyverhasználati joguk is. Ezeknek a fedezete alatt kéne kimenni. Én viszont a következőt vetettem fel: „Nem tartom jónak, hogy mi, kispapok vagy papok azt a rizikót vállaljuk, hogy fegyveres összetűzésbe kerüljünk, ha esetleg azt az épületet fegyveres ávósok őrzik. Másrészt mi a jogalapunk, hogy odamenjünk?” – „Igen, igen, mondasz valamit” – mondták ők. – „Mit csináljunk?” És akkor valaki felvetette – hogy ki volt az, nem tudom, lehet, hogy éppen én –, kérdezzük meg egyházjogász professzorunkat, Bánk Józsefet. Marosfalvy és Kuklay elmentek Bánk Józsefhez konzultálni. Mit is kellene csinálni? Hogyan lehetne ezt jogilag járhatóvá tenni? Bánk azt mondta, hogy már az új, törvényes kormány bevonásával lenne okos cselekedni. Azt javasolta, hogy kérjük a prímás hozzájárulását. Akkor lett köztudott, hogy Mindszenty kiszabadult. Marosfalvy mint jezsuita fölvette a kapcsolatot titkos rendfőnökével, Pálos Antallal, és vele konzultált mind a két variációról. Hogy „elmegyünk a prímáshoz”, illetve hogy „a nemzetőr jezsuitákkal kimegyünk”. És Pálos Antal is a Mindszenty-vonalat javasolta. Ez a huzavona viszont nem tetszett Tabódynak. „Ti annyit vacakoltok. Ebből nem lesz semmi. Húzzátok az időt, ahelyett, hogy csinálnátok valamit!” – és otthagyott minket.