A családi utazásokon kívül apám a harmincas években gyakran járt külföldre, és rendszerint valamelyik nővéremet elvitte magával. Ezek az utak mindig jól elő voltak készítve, és ő mindig sok szakmai tapasztalatot hozott haza, főleg Németországból. Sokat mesélt nekem a hallei tapasztalatairól. Meg nagyon kedves volt számára Rügen szigete, amely ősidők óta a szamóca, a földieper termesztésének egyik centruma. Oda többször is elment, a szamóca egyike volt az ő kedves növényeinek. A másik a spárga volt, amit ugyancsak német tapasztalatok alapján kezdett termelni. Tehát Rügen szigetére többször is elment, és egyszer én is voltam vele, úgy tízéves koromban. Rügenről hozta haza és szaporította el a Rotkäppchen vom Schwabenland, magyarul Piroska palántáit. Ezzel ő volt az első. Azóta a szamócának ezer, kétezer fajtája van, de ez volt az ősi és első nagy gyümölcsű szamócafajta, ami aztán Magyarországon is elterjedt. Latinul Fragaria grandiflora. Apám nagyon szerette ezt a kultúrát, sokat foglalkozott vele, gazdagon jegyzetelt ennek a termeléséről.

Június elején adtam be a kérelmet, és csak decemberben kaptam meg a mentesítő határozatot. Alaposan utánajártak. Kértek jellemzést a kórházból, itt a házban is érdeklődtek utánam, és kikérték a Legfelsőbb Ügyészség véleményét is. Amikor a határozatot bemutattam a kórház személyzeti előadónőjének, aki egy tipikus kádertyúk volt, úgy reagált rá, hogy: most már az adjunktus úr is utazhatik Nyugatra.  Hogy igaza legyen a személyzeti előadónőmnek, januárban beadtuk a kékútlevél-kérelmet, kiszúrva egy nagyon jó nyugat-európai útvonalat. Autóbusszal Bécsbe, onnan átszállással: Ausztria, Bajorország, Hollandia, Belgium, és át a csatornán Londonig. Londonban hat napot tartózkodtunk. Ez volt az első nyugati utunk, 1976. július közepén. Attól kezdve minden évben mentünk valamilyen nyugati társasutazásra.

Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg. 1972-ben bevezették a piros útlevelet, amely szabad beutazást biztosított a kelet-európai úgynevezett szocialista országokba, vízum nélkül. A piros útlevéllel először egy kelet-németországi körútra utaztunk 1973-ban, majd azon az őszön voltunk egyhetes jugoszláviai úton is. 1974-ben privát utaztunk Kelet-Németországba, elsősorban Weimarba, hogy a Goethe-passzióimat kiéljem. Aztán minden évben utaztunk valahova. Erdélybe is jártunk, viszonylag rendszeresen. Még nem azzal a céllal, hogy élelmiszert meg a gyógyszert vigyük, akkor még aránylag tűrhető ellátásban éltek az erdélyi rokonaink és barátaink. 

Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt. Indiában is jártam, Indira Gandhival is csináltam egy interjút. Csodálatos nő, nagyszerű politikus volt, nagyon művelt és emberi. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán szóba állt velem. 1963-ban egy latin-amerikai nőkonferenciára jutottam el.

Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag. A Magyar Füzetek kiadója akkor Kende Péter volt, akinek megkaptam a párizsi címét Kende Évától. 1985-ben volt egy eszperantó kongresszus Hollandiában, Amersfoortban. Repülővel mentünk, az írást szépen zsebre tettem, a vékony papír nem volt feltűnő. Egy francia eszperantista, akit már ismertem, készséggel vállalta a kézbesítést Párizsba. A következő évben Névtelen aláírással meg is jelent az írásom a Magyar Füzetek kiadásában, a Magyar munkástanácsok 1956-ban című kiadványban, amelyet Kemény István és Bill Lomax szerkesztett. Névtelen egyenlő Molnár Mihállyal.

Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el. Először is olyan országnak találtam Németországot, amelyet minden hajnalban valakik kisöpörnek, fölmosnak és kiszidoloznak, és mire a nap feljön, addigra tejszagú és illatos lesz az egész ország. Abban a faluban is folyt mezőgazdálkodás, még az istálló környéke vagy a trágyadomb is valamilyen megrendítő látványt nyújtott azzal, hogy olyan szabályos alakzatban volt elhelyezve és nem is bűzlött úgy, mint a jó magyar istállótrágya. A lakások szépek voltak, az autókat, a ruhákat, a cipőket, az árukínálatot döbbenetesnek találtuk.

Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul.

1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát.

Svájcban nagyon sokáig kell várni az állampolgárságra, minimum tizenkét esztendőt. Nekem sokkal több lett, huszonkét év, mert többször tartózkodtam hosszabb ideig külföldön, nem volt meg folyamatosan a tizenkét évem. Svájcban úgy hívják ezt a státust, hogy schriftenlos, papír nélküli. Svájcon belül tulajdonképpen nem volt hátrányom belőle, ha nem számítjuk hátránynak, hogy valakinek nincs szavazati joga. Külföldön viszont igen, mert bizonyos országokba csak vízummal mehettem. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de 1971-ben, amikor a bátyáméknál voltam Peruban nagyon sok probléma támadt abból, hogy nem voltam svájci állampolgár. A peruiak a svájciaktól kapott menekült útlevél ellenére azt gondolták, hogy egyenesen Budapestről érkeztem, és kommunistaként kezeltek. Hiába mondtam, hogy éppen a kommunizmus elől menekültem. Meg kellett volna hosszabbítanom a vízumomat, viszont az útlevelemben már nem volt hely a pecsétnek. El kellett volna küldeni Svájcba, hogy ragasszanak bele még néhány oldalt. Elmentem Limába a svájci követségre, de visszautasították a kérésemet. A sógornőm föl volt háborodva a svájci követség viselkedésén. Ő svéd állampolgár, neki ehhez tulajdonképpen semmi köze nem volt, de úgy érezte, hogy ez lehetetlen magatartás, és kiverte a huppot a követségen. El is érte, hogy az útlevelemet elküldték Svájcba az illetékes hatóságnak. Hamarosan visszaérkezett a beragasztott oldalakkal, ahová azután a perui hatóságok bele tudták nyomni a pecsétjüket. Argentínában is több bonyodalom és nehézség származott abból, hogy nem voltam svájci állampolgár. Zürichben másfél esztendőre kértem vízumot a svájci argentin konzultól, és minden további nélkül megkaptam, de amikor megérkeztem Argentínába, a hatóságok érvénytelenítették saját konzuljuk vízumát, és csak három hónapra adtak tartózkodási engedélyt. Az a szerencse, hogy az egyik barátnőmnek összeköttetése volt valamelyik minisztériummal, ő segített, és három hónaponként meghosszabbították a vízumomat. Végül is sikerült másfél évig ott lennem. Barátoknál laktam, spanyolul tanultam és dolgoztam a doktori munkámon. Még privát németórákat is adtam, és utazgattam Argentínában meg Peruban is.

63-ban elmentem Londonba egy évre, hogy megtanuljak angolul. Nagy divat volt, hogy Svájcból fiatal lányok Angliába mennek dolgozni részmunkaidőben, rendszerint gyerekekhez, vagy segíteni a háztartásban fél napot. A másik fél nap szabad volt, akkor az ember mehetett nyelviskolába. Én is így csináltam, az iskolában ültem naponta három-négy órát, a többi időben pedig egy családnál segítettem. Elég jól megtanultam angolul. Az angolok közvetlenebbek, mint a svájciak, és nagyon szívélyesek, segítőkészek. Mindenhol érezhető, az üzletekben, az utcán, bárhol. Utaztam is egy kicsit, felmentem Skóciába is. Részben egyedül utaztam, részben egy Angliában tanuló örmény fiúval, akivel útközben ismerkedtem össze. Együtt próbáltunk autóstoppolni, de az nehéz volt, egyedül könnyebben ment. Különleges pár voltunk, egy Svájcba származott magyar, és egy Libanonban élő örmény. Nagyon kedveltem őt. Aztán ő visszament Libanonba, én meg Svájcba.