Update Required
To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.
További képekIvánfi Jenő Ivancsics Jenőként 1929-ben született Egerben. Édesapja vasúti mérnök volt, a MÁV főtanácsosa, köztisztviselőként a nevét Ivánfira magyarosította. Ivánfi Jenő előbb a Szent Bernát Ciszterci Gimnáziumban tanult Egerben, majd a miskolci Fráter György Minorita Gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ugyanezen év őszén a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Kiváló eredményei ellenére Mindszenty József hercegprímás melletti megnyilatkozásai miatt az egyre erősödő kommunista hatalom az elsők között távolította el az egyetemről. Tanárai kiállásának köszönhetően tanulmányait 1949-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytathatta. 1952-ben vegyészmérnöki oklevelet szerzett, elhelyezkedni azonban csak vidéken, egy számára kevésbé kívánatos munkahelyen tudott. A Borsodi Vegyipari Tröszthöz került, annak vállalatainál (Pécs, Dorog, Óbuda) tanult bele a szénkémiába és az energetikai iparba, üzemmérnökként a Kazincbarcikai Kokszoló építését ellenőrizte. 1953-ban házasságot kötött Jost Évával. 1954-ben átkérette magát a Nehézvegyipari Kutató Intézetbe, ahol kutatómérnökként dolgozott. Veszprémbe költözött feleségével és újszülött kislányával, Andreával. 1956-ban született második lánya, Mónika. Az 1956-os forradalom idején sebesülteket mentett a tűzvonalból, röplapokat terjesztett a fővárosban. A szovjet megszállás után, miután a családból már másoknak is sikerült kijutnia Ausztriába, ismerőseivel a Szombathely melletti Bucsu községből indulva a zöldhatáron átszökött Ausztriába. Német nyelvtudásának köszönhetően 1956 decemberétől már az alsdorfi Eschweiler Bergwerks-Verein Hauptlaboratoriumában dolgozott analitikus mérnökként. Elhelyezkedése után azonnal kérvényezte a családegyesítést. Noha a német beutazási engedélyt azonnal megkapták, a magyar hatóságok sokszori próbálkozás ellenére sem engedték kiutazni feleségét és két kisgyermekét. Ivánfi Jenő ezért 1961 elején visszatért Magyarországra. Családjához, Debrecenbe költözött. Trágyahordó segédmunkásként, betanított munkásként tudott elhelyezkedni, a politikai rendőrség több alkalommal kihallgatta. 1961 végén a Tiszai Vegyi Kombinát tiszaújvárosi Lakkfestékgyárában kapott ismét kutatómérnöki állást. Szakmai tudása és nyelvismerete révén külföldi szaklapokban publikált, gyakran vett részt nemzetközi konferenciákon, hamarosan a kutatási osztály vezetőjévé nevezték ki. Politikai beállítottsága miatt megfigyelték, a hírszerzés megpróbálta beszervezni, megígérve, hogy családjával külföldön élhet. 1964-ben megszületett harmadik gyermeke, Ádám. 1972-ben áthelyeztette magát a Borsodi Vegyi Kombináthoz Kazincbarcikára. Itt 1982-től termékigazgató, a PVC ablakok gyártásának beindítását szervezte országos szinten. A nyolcvanas évek végén Sajógalgócra költözött, ahol egy XVIII. századi műemlék portát restaurált a családja számára. A Sajógalgóc Baráti Köre Egyesület egyik megalapítója, 2010-ig elnöke, a magyarországi zsákfalvak kutatója. 1989-ben nyugdíjba vonult. Belépett a Kereszténydemokrata Néppártba és annak helyi szervezetét vezette Kazincbarcikán. 1990–1994 között Kazincbarcika alpolgármestere volt. 1991–1998 között a Kazincbarcikaiak a Német Kultúráért Egyesület, valamint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kazincbarcikai szervezetének alapítója és elnöke. 1994-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki. 1994–1998 között a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés tagja. 1998-től 2002-ig a sajógalgóci önkormányzati testület tagja. Egyéni vállalkozóként műszaki-gazdasági tanácsadó. 1999-ben a műemlékvédelemben kifejtett tevékenységéért Podmaniczky-díjat kapott. 2000–2010 között a Sajógalgóci Római Katolikus Egyháztestület elnöke volt. Hosszú évtizedeken át kifejtett szakmai munkája elismeréseként 2002-ben Arany, majd 2012-ben Gyémánt Diplomát vehetett át.
Ivánfi Jenő
Az apai nagyszüleim is Tállyán éltek. Ők Kassáról menekültek Trianon után Magyarországra. Ha most valaki megkérdezi tőlem, hogy magyar vagyok-e, akkor én azt mondom büszkén, hogy magyar vagyok, jóllehet Edmund Riel német származású volt, porosz, a felesége, Charlotte, francia. Münkl Hermina nagymamám a dédapám révén szintén osztrák. Apai ágon a nagyapám, Ivancsics Konrád Horvátországból jött Magyarországra. Kassán telepedett meg. Az ő felesége Morvaországból került Kassára. A horvát nagyapám a morva nagyanyámat elvette feleségül, s hosszú évekig Kassán éltek. Magyarnak érezték magukat, és nem akartak ott maradni. Az apai nagyapám anyagilag igen tehetős ember volt. Nagyon egyszerű foglalkozást űzött, húsfüstöléssel foglalkozott Horvátországban. Kassán már önálló vágóhidat csináltatott magának, és amikor az önálló vágóhíd jól ment, akkor egy polgári kisvendéglőt nyitott. Ebbe a kisvendéglőbe szinte minden alapanyagot ők állítottak elő, mert hatalmas kertjük volt, és a baromfihús, a sertéshús meg a hal is rendelkezésre állt. Iváncsics Konrád nagyapámnak tizenhárom gyereke volt.Édesapám magyarosította a nevét, amikor a Magyar Királyi Államvasutaknál dolgozott. Szakaszmérnök volt Egerben. A Kir. József- Műegyetemet mint út- és vasútépítő mérnök végezte el, így került a MÁV-hoz. Amikor a tanácsosi, főtanácsosi előléptetése szóba került a harmincas években, az állam megkövetelte a neve magyarosítását. Ellenkező esetben nem léptették volna elő. Én is Iváncsicsnak születtem tulajdonképpen, de az én nevemet is magyarosították utána. Így lettünk Ivánfi. Én büszkén mondom, hogy az elmondottak ellenére magyarnak érzem magam, mert a történelem minket mindnyájunkat magyarrá tett a Kárpát-medencében. Édesapám beszélt tótul, németül, magyarul – ez a legtermészetesebb dolog volt. Én is több nyelven beszélek. A magyar tanult embernek a második anyanyelve a magyar után a latin volt. Én nagyon szerettem a latin nyelvet is. Édesapám 1917-ben a kassai főreálgimnáziumba járt. Ott 1917-ben a diákok megkérték a gyors érettségit, amire lehetőség volt, hogy utána kiképezhessék pár hónap alatt őket katonának, mert harcolni akartak a fronton. Az olasz frontra osztották be atyámat, s a doberdói harcokban vettek részt. Ott később hadifogságba került. Amikor onnan két év után szabadult, folytatta a műegyetemi tanulmányait.Atyai nagyapám a Kassáról átmentett pénzből és ékszerekből tíz-tizenkét holdnyi szőlőt vásárolt magának. Tevékenységét szőlőgazdaként folytatta. Évente kétszáz hektó boruk is volt. Az nagy pénzt jelentett, mert kitűnő bort készítettek, és a legjobb tokaji borok Tállya területén teremnek. Édesapám volt a legkisebb fiú. Két bátyja, Kálmán, Pali, és két nővére, Anna ill. Viktória kimentek Amerikába még 1905-ben, amikor a nagy kivándorlási hullám volt. Kálmán a Keleti Kereskedelmi Akadémiát végezte el Budapesten, ahol idegen nyelveket is kellett tanulni. Odakinn a Remington írógépgyártó cégnél kapott állást, a szakmájában szinte rögtön elhelyezkedett. Ekkor Kálmán írt haza a nagyapámnak Tállyára, hogy minden rendben, jöhetnek a lányok is! A nagyapám elgondolkodott, azt mondja, én hiszek Kálmánnak, de én magam is látni akarom, hogy mi van ott! Elment vonattal Tállyáról Hamburgba, ott hajóra szállt. Meglátogatta Palit és Kálmánt, megtapasztalta az ottani életet, majd ezután kijelentette: „Mehetnek, Viktória és Anna is!” Amikor édesapám hazajött az olasz frontról, a nagyapám azt mondta: „Jenő, a te műszaki érzéked és pontosságod nekem imponál, téged a Műegyetemre engedlek, és mindent fizetek, hogy mérnök legyen belőled!” Ez így is történt ment. Nem volt ellentmondás! Én patriarchális családokban növekedtem fel. A dédszüleimnél, a nagyszüleimnél, a szüleimnél is patriarchális volt a család. Ez nem jelentett olyat, hogy például a nagyanyámnak mindenben engedelmeskedni kellett volna, hanem ők megbeszéltek dolgokat egymás között, a nagyapám tett javaslatot, és a nagyapám volt az, aki döntött is. Ő felelt mindenért.
Az édesapám és édesanyám házasságkötésük után Egerben telepedtek le. A Fürdő utca 2-ben születtem 1929-ben, ezt pontosan tudom, de az épületet lebontották, s azóta azt a területet beépítették. Később több helyen volt lakásunk, ahogy édesapámat helyezte a MÁV egyik helyről a másikra, Egerből Hatvanba, akkor Hatvanból vissza Egerbe, végül Egerből Miskolcra. A lakást nem kellett eladni soha, MÁV szolgálati lakásokban laktunk. A szolgálati lakást, fűtést, világítást teljesen díjmentesen a MÁV adta. Probléma nem volt, a költöztetést is elvégezték az illető helyett, úgyhogy ez semmi gondot nem jelentett, legfeljebb az, hogy nem tudtunk meggyökeresedni egyik helyen sem.Az elemi iskola első és a második osztályát az egri Szent Imre Herceg Római Katolikus Elemi Iskolában végeztem – az első két osztályt csak –, a Deák Ferenc utcában, ami ma is működik, megint mint Szent Imre herceg római katolikus általános iskola. Az osztályfőnökömet úgy hívták, hogy vitéz Forgách István. Így néztünk fel rá, mikor belépett a tanterembe! Nemcsak tiszteltük, szerettük is. Azért volt vitéz, mert az első világháborúban megsebesült, és a jobb szemét elvesztette, egy fekete kötést hordott, az hihetetlen tekintélyt kölcsönzött neki! Amikor édesapámat áthelyezték Hatvanba, akkor ment a család is, úgyhogy a harmadik elemit Hatvanban jártam. A negyedik elemit megint Egerben végeztem, az Egri Líceum Oktató Elemi Iskolájában. Ő is vitéz volt, aki ott tanított engem, mert akkoriban még első világháborús tanárok voltak. Őt vitéz Derencsényi Tibornak hívták. A cserkészeket az elemiben úgy hívták, hogy Farkaskölykök. Már Egerben cserkész lettem, többször táboroztunk a Berva-völgyben. Oda jártak ki a cserkészek, volt ott a táborkészítés, sátorfelverés, kondérban főzés, fizikai gyakorlatok. Tehát az életre neveltek bennünket, nemcsak fizikailag, erkölcsileg, szellemileg is, mert előadásokat is tartottak. Egyet megtanultunk keményen: a bajtársiasságot. A másiknak azonnal segítségére lenni, ha bajban van. Nem az én életem a fontos – a kettőnké.A gimnázium első évét 1939-40-ben még a Szent Bernát Gimnáziumban, a cisztereknél végeztem el. Oltay Rudolfnak hívták a testnevelőtanárunkat, aki a cserkészeket is nevelte és vezette. Nagy volt a fegyelem! Mert adva volt a tornaruha: rövid nadrág, fehér póló, és itt, elől a nagy pajzs, a ciszterci gimnázium pajzsa volt. Ugyanúgy, mint ahogy egyenruhánk volt, meg egyensapkánk volt, s az utcán meg lehetett mondani rólunk, melyik gimnáziumba járunk. Ha a tanár úr jött, abban a pillanatban tisztelegni kellett, mert ha nem tette az ember, akkor meg is állította azonnal, azt kérdezte: „Fiam, te hova jársz? Hát te nekem nem tisztelegsz?” Ez a fegyelem belénk ivódott. Azt mondja egyik nap Oltay Rudolf tanár úr nekünk testnevelési órán: „Fiúk! Pajzsot a mellre! Kiosztom nektek, mindenkinek a mellén legyen egy pajzs úgy, hogy pattintható legyen: le lehessen venni, és föl lehessen venni. Ha mosásba kerül, akkor a címer, az nem megy a mosodába! De kérjétek meg az édesanyátokat, hogy az ingre a pajzs alá a neveteket hímezze bele, hogy amikor visszajön a mosodából, akkor ki tudjuk osztani.” Eltelik egy hét. Sorba álltunk, kezdődött volna a testnevelési óra. A tanár úr középen áll, és fölteszi a kérdést: „Mindenki beíratta a monogramját a pajzs mögé?” „Atyaúristen! – mondom magamban. – Hát én elfelejtettem szólni édesanyámnak!” Kiléptem a sorból, odaálltam a tanár úr elé, és azt mondtam: „Nem! Tanár úr, én elfelejtettem, és nincs beírva a címerpajzs alá a monogramom!” Levette, megnézte, és azt mondta: „Állj félre!” Félreálltam. „Még egyszer fölteszem a kérdést: mindenki beíratta a monogramot?” Néma csönd. „Most vegye le mindenki a pajzsot!” Még ötnek nem volt beírva. Azt mondja: „Titeket megbüntetlek! Te, Ivánfi, állj vissza a sorba, mert volt annyi bátorságod, hogy elsőnek bevalljad a mulasztást!” Így neveltek a kifogástalan magatartásra! Édesapámat 1940-ben Miskolcra helyezték. Tanulmányaimat a minorita gimnáziumban folytattam, amelyet Fráter Györgyről neveztek el annak idején. A matematikát, a fizikát kedveltem. Amellett a nyelveket szerettem, azért, mert a tanáraim olyan kitűnőek voltak, hogy megszerettették velem a nyelvet. A gimnáziumban még egy tanárom volt, akiért rajongtam, a történelmet tanította. Gergely Károlynak hívták. Ő később a Sárospataki Református Gimnázium igazgatója lett, amikor államosították a gimnáziumokat. De Gergely Károly tanár úr annyira belelkesített engem, hogy például én az ő tantárgyából az órákra nem a történelemkönyvből tanultam, hanem bevettem magam egy-egy könyvtárba Miskolcon, és ott olvastam arról a korról, azokról a személyekről, akikről ő az órát leadta. Így történhetett, hogy amikor fölhívott felelni, sokkal többet tudtam, mint az osztálytársaim. Ők nyugodtan ültek a helyükön, mert tudták, hogy az én felelésem húsz perc. Ha az letelik, utána nem lesz feleltetés, mert már a tanár úr előadása következik. Mi nagyon kedveltük egymást, a tanár úr is engem, meg én is őt, ez bennem maradt a mai napig is, hogy tulajdonképpen mindig a magyar és a világtörténelem érdekelt, most is.Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását. Harminchat éves volt, élt a család tovább, mint addig, de az, hogy ő valahol dolgozzon, szóba nem jöhetett! Volt neki szobalánya mindig, vagy aki főzött, takarított is. Szüleim nagyon rendesen bántak ezekkel a háztartási segítőkkel, akik a vidéki falvakból jöttek fel, fiatal parasztlányok voltak. Kaptak havonta mondjuk negyven pengőt. Külön cselédszoba volt a lakáshoz, amit ő lakhatott, teljes ellátást kapott természetesen, reggelit, ebédet, vacsorát, és ennek fejében neki kellett kitakarítani a lakást, elmenni bevásárolni, meg segített a főzésnél. Amikor férjhez ment, vagy karácsony volt, vagy húsvét, akkor ezek a szobalányok mind kaptak ajándékot, ugyanúgy, mint mi, a gyerekek. Ha haza akart menni, akkor meg szabadságot, és hazamehetett a szüleihez. Alsózsolcáról volt egy segítsége édesanyámnak még a háború után, Erzsikének hívták, emlékszem rá, rendszeresen bejárt Zsolcáról, mert volt autóbusz-közlekedés, és be lehetett Miskolcra jönni, később nálunk lakott. Már eltelt vagy tizenöt év azután, hogy férjhez ment, de Erzsike még mindig jött hozzánk látogatóba Miskolcra, hozott kóstolót a disznóölésből! Megbecsültük maximálisan őket, és a legjobban a szüleim vigyáztak rá, hogy mi is úgy viselkedjünk, hogy ő az édesanyám munkatársa.1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet. Nem is a várost, azt kell mondjam, hogy nagyon jól célzottan a vasúti pályaudvart, a rendező pályaudvart bombázták, a tehervagonokat, mert Miskolc kulcsfontosságú volt a keleti front ellátása szempontjából. Ott kő kövön nem maradt! Szőnyegbombázást csináltak, és az amerikaiak lánccal, vaslánccal együtt dobták le a bombáikat! Négy-öt robbanóbomba össze volt kötve, mint egy koszorú, úgy zuhant le. Ezek több száz kiló robbanóanyagot tartalmaztak, úgyhogy ahová becsapódtak, ott óriási kráterek keletkeztek. Valamennyire a közelebb lévő családi házak is sérültek természetesen, de nem kifejezetten a lakosságot bombázták. Minket, diákokat kiköltöztettek Tállyára, mikor a város bombázása elkezdődött, és ott, a tállyai leventeszervezetnél voltam levente. Az volt a feladatom, hogy az éjszaka támadó meg a nappal támadó bombázókötelékek fordulását figyeljem, és azt jelentsem. Fegyverhasználatot is tanultunk. Kispuskás lövészet volt, tehát nem nagyöblű puskákkal, hanem csak kisöblű puskákkal volt a gyakorlat, gyakorlólövés. A leventeoktatás elsősorban nem is annyira fegyveres kiképzésnek számított, mint inkább fizikai kondicionálásnak. Rendszeres testnevelés volt, sport, hogy a fizikumát az ember meg tudja őrizni minden esetre, ami abban a háborús szituációban adódhat. A sportágak közt volt ökölvívás, birkózás. Én a birkózó szakosztályban voltam egyébként, és nagyon élveztem a dolgot, mert a fiúk szeretnek verekedni, vagy birkózni. Azért választottam a birkózást, mert az nem olyan, hogy szétverni a másiknak a fejét, mint az ökölvívók csinálják, hanem jó fogást kell találni, és hatásosan pontot szerezni. Ez nekem kedvesebb volt. A fegyelmet megtanultuk minden tekintetben. Az engedelmességet, a parancs teljesítését, és azt a viselkedést, ami ahhoz kell, hogy ha az ember egy szervezett és jó erkölcsű társadalomban akar élni, akkor ne mások kárára éljen, de ne engedje azt sem, hogy mások az ő kárára éljenek. Alaki kiképzésnek hívták azt, hogy megtanultunk díszmenetben menni, tudtunk vigyázzba állni, tudtunk pihenjbe állni. Akkor például fölhasználtak bennünket olyasmire, hogy ha Tállyán kigyulladt az egyik ház, tűz keletkezett, égett a padlás, a leventéket kivezényelték az oltáshoz a tűzoltók segítségére. Hasznunkat vették, és mi boldogok voltunk – nem azért, mert égett a ház, hanem mert segíthettünk, hogy eloltsuk a tüzet. Édesapámnak Miskolcon kellett gondoskodni róla – vasúti pályafenntartó mérnök volt –, hogy azonnal rendbe hozzák a kárt, és legalább két vasúti vágány átmenő vágányként működjön a bombázások után.
A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak. Karéjszerűen vették Hejőcsaba irányából körbe a várost, az alsó oldalt, és onnan próbáltak rohamozni. A németek villámgéppuskával dolgoztak, az úgy percenként 1550 lövést ad le. A védők zárótüzelést tudtak kiépíteni, úgy, hogy két szomszédos bunker keresztüllőtt a célirányokon, tehát nem volt hely, ahol át lehetett volna hatolni. Ez az ostrom december 3-ig tartott. Nekünk fölajánlotta a MÁV, hogy ha akarunk, mehetünk nyugatra. Biztosít kocsit, vihetünk koffereket, használati cikket, ami csomagunk van, bepakolhatunk, és megyünk Ausztriába. Akkor édesapám engem kérdezett meg, hogy fiam, neked mi a véleményed? Én akkor nem voltam még olyan idős, tizenöt éves múltam, de hát hatodik gimnazistának számítottam lassan. Én azt mondtam: „Édesapám, ne meneküljünk, énnekem az a véleményem, mert itt nincs kitérés. Hova meneküljünk? Vissza kell jönni majd. És akkor mit találunk itt? Mi lesz a lakásunkkal? Nincs értelme. Próbáljuk itt, a pincében átvészelni és kihúzni az ostrom idejét, mert ha vége van a harcoknak vagy továbbmennek a szovjet csapatok, akkor itt meg kell hogy induljon az élet, addig is próbáljunk meg életben maradni.”A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni. Fönt a lakásban keveset tartózkodtunk, az épületből se nagyon mentünk ki, mert sose tudtuk, hogy mikor indul meg a gránáttűz a város ellen. Volt úgy, hogy perceken múlott az életem: a világítást petróleummal oldottuk meg a pincében, a petróleum viszont a MÁV Járműjavítóban volt elérhető. Gyalog kellett kimenni érte a Soltész Nagy Kálmán utcából, ahol laktunk. A férfiak összefogtak hárman-négyen, elindultak a kannákkal. Mi, kamasz fiúk szintén, segítettünk egy-egy kannát vinni vagy hozni. Édesapám nem találta a kannát valami miatt, a másik három férfi azt mondta, hogy ők elindulnak, menjünk utánuk. Ahogy kiléptünk a házból, a közelükben csapódott be egy gránát, de úgy, hogy az egyik férfinak mind a két lábán nyílt törések voltak, alsó lábszár, felső combrész, ömlött a vér belőle. Nagyon jó volt, a sorsnak köszönhető, hogy egy szovjet tüzérparancsnok rögtön lefoglalta a földszinti lakást. Két géppisztolyos őr állt a bejáratnál, szovjet katonák, és oda nem jöhetett be, abba az épületbe senki! Mi a pincében meglehettünk, a földszinten tobzódott a tüzérparancsnok, attól mi távol voltunk, de ott nem lehetett semmit csinálni! Az élelmiszer-ellátás szinte teljesen megszűnt Miskolcon. A miskolci polgármester, aki akkor hivatalban volt, biztosította a város lakosságának a stratégiai ellátását, tartós élelmiszereket – lisztet, cukrot, füstölt húst, füstölt szalonnát, füstölt sonkát és egyebet, amit csak el lehet képzelni – beraktároztatott. Miskolc avasi részén mély, hosszú borpincék vannak. Ott tárolták ezt a hatalmas élelmiszer-mennyiséget, hogy a város lakosságának azután fejkvóta ellenében lehessen kiadni. Na de mikor a szovjet katonák ennek nyomára jöttek! Hamar nyomára jöttek, mert a bort keresték. De nem ám a dugót húzták ki a hordókból és lopóval szívtak volna bort, hanem géppisztollyal belelőttek boroshordók oldalába, a bor így spriccelt ki, és akkor addig ittak, amíg bírtak. Egy idő múlva már úsztak a borban. Szörnyű látvány volt, ahogy a füst ömlött ki némelyik pincéből, mert a füstölt húst meg a zsírt meggyújtották. A város élelmiszere ott volt! Elkótyavetyélték és tönkretették. Áldott állapotban lévő vagy hatvanöt éves nőket egyformán erőszakolták meg az utcán, ahogy érték! Énnekem mint tizenöt éves fiúnak borzalom volt ilyet átélni, mert én otthon, a szülői házban ilyet nem hallottam!
Az édesapám a háború után a vasútnál maradt. Az államvasutaknak a háború után is működnie kellett. A miskolci MÁV-igazgatóságot bízta meg a szovjet parancsnokság, hogy hozza rendbe a németek által felrobbantott vasútvonalat. Összeszedtek minket, és ugyan magyar felügyelet mellett maradtunk, a Szovjet Főparancsnokság mindenható volt. Nem láttak el bennünket élelemmel… Kaptunk mahorkát, ezt a dohányt a Pravdába lehetett csavarni, megnyálazni, és szívni mint a cigarettát. Én majd kiköptem a tüdőmet, mikor az első mahorkát elszívtam, ott szoktam rá a dohányzásra. Egy csajkában kaptunk teát, csáját, naponta adtak egyszer, meg délben levest. Amit még ettünk, az a kiásott cukorrépa volt, csákánnyal ástuk ki a fagyott földből, egy drótra ráhúztuk, ami egy leszakított vezetékdarab volt, a parázson megpirítottuk, és lerágtuk a drótról. Ez volt az ebédünk. Én ebben a szovjet munkatáborban dolgoztam február-márciusban. Miskolci vasutasok is voltak ott, akik szakmailag irányították egy darabig a dolgot. Nem olyan jellegű láger volt, mint a gulag, mert országon kívülre sem vittek. Félig szökve jöttem el, mert amikor az orosz csapatok továbbvonultak, a románoknak adták át a parancsnokságot. A románoknak ilyen őrző feladatokat adtak a hátvonalban, amikor az oroszok már Ózd fele haladtak tovább északra, akkor Miskolcon is jobbára román katonák maradtak. Én leléceltem Miskolc irányába.Az iskolába 1945 áprilisában kerültem vissza. Ekkor a segítségnyújtás a családnak a gyerekek részéről odáig ment, hogy például a front elvonulása után a legjobb fizetőeszköz a só volt. A sóért bármelyik faluban élelmiszert lehetett vásárolni, mindent: baromfit, füstölt húst, szalonnát, lisztet. Igen ám, de sót honnan lehet hozni? Erdélyből volt a legkönnyebb. Én például azt vállaltam, hogy elutazok vonattal a magyar–román határra. Útvonaluk volt: Miskolc, Szerencs, Tokaj, Rakamaz, Nyíregyháza, Csenger. Tokajon keresztül utaztunk vonattal, ha jól emlékszem, egy teherkocsikból álló, nem menetrend szerint közlekedő, hanem időnként menő, időnként jövő tehervonat-szerelvényen. Híd nem volt, mert azt felrobbantották a Tiszán, ott csak kis komppal lehetett egyik oldalról a másikra közlekedni. Rakamaz volt a másik oldalon, ott gyalog mentünk föl a rakamazi vasútállomásra, ahol ismét vonatra szálltunk, amelyik kiszállított minket arra az aktuális faluállomásra, ahova éppen sóért akartunk menni. Egy egész nagy hátizsákot telepakoltak az édesapámék használt ruhával, és azzal utaztunk le. Na de hogyan? Megrohantuk a vonatot. A vonatra való feljutást, azt két dolog határozta meg: a komp sebessége, amelyik a tokaji oldalról a rakamazi oldalra átvitte az embereket, és ott voltak lovas kocsik, amelyek némi ellenszolgáltatás fejében hajlandók voltak a vasútállomáshoz vinni az utasokat. Visszafele ugyanez volt. Akkor sóval érkeztünk, ami pláne nehéz volt, mert én például huszonöt kiló sót hoztam, ami keményen húzta a vállamat, nem volt egyszerű a dolgunk, tizenhat éves voltam. Olyan lassú volt a komp például odafele, hogy a rakamazi állomáson én már nem fértem be a teherkocsiba, meg a lépcsőn is ültek, úgyhogy akkor fölmásztunk a tehervagon tetejére, és a kocsik tetején fekve utaztunk a végállomásig. Negyven kilométert, ötven kilométert? Fogtuk egymás kezét, és közben kapaszkodtunk a tehervagon tetejébe, amin nem sok kapaszkodó volt, de mozogni nem mozogtunk, és csak ha már teljesen megállt a vonat, akkor lehetett leszállni. Többekkel összebeszéltünk, és együtt utaztunk. Rögtön összebarátkoztunk, volt ott szolidaritás, mindenki segített a másiknak. Aki fönt volt már a lépcsőn, és egy másik megpróbált oda felmászni, azt húzta, nem lökte le, hanem ellenkezőleg, valahogy próbáltak annak is helyet adni. Amikor már levegőt sem lehetett kapni odabent a vagonban, azt mondták, hogy nincs több hely. De akkor elkezdtünk menni a tetőre. Visszaúton Rakamazról megindult a versenyfutás az átkeléshez a kompra. Egyszer csak elkezdett süllyedni az egész komp a Tiszán, amikor könyörgőre fogta a komptulajdonos, hogy „Álljanak már meg emberek! Elsüllyedünk. Nem bírja a sóterhet, a túlterhelést ez a komp! Jövök vissza, és magukat is elviszem!” Megértette szerencsére a hátulja, hogy mi a probléma, visszahátrált, kiment, megemelkedett megint a komp, és átmentünk Rakamazról Tokaj irányába. A révésznek sóban fizettünk. Egy sapka só volt a bére, kimértük, odaadtuk, egy zsákba gyűjtötte. Tokajban várni kellett a vonatra. Befutott, megint helyet kerestünk, bejutottunk, és hazavittük Miskolcra a sót.
1947-ben, az érettségi után aránylag könnyen felvettek az egyetemre. Nagy vitám volt az édesapámmal ebben a kérdésben, mert ő azt akarta mindenáron, hogy út- és vasútépítő mérnök legyek én is, de én mondtam édesapámnak, hogy nem, én vegyész akarok lenni! Két helyre pályáztam, a Budapesti Műszaki Egyetemre, meg a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára, és oda megkaptam szeptember végén a behívást. El is fogadtam, és Szegeden elkezdtem tanulmányaimat a Természettudományi Karon rendes vegyészként. Szegeden én otthon találtam magam. Rajongtam a városért, megszerettem a kollégáimat, tiszteltem és nagyra becsültem a professzoraimat. Nagyon szerettem Koch Sándort, Bruckner Győzőt, mindketten szinte atyai barátok voltak hozzám. 47-ben elkezdtem tanulni, jól is vizsgáztam egészen 49 januárjáig.Váratlan és meglepő dolog történt azonban velem. Volt egy falitábla az egyetemen, ahova kiírták mindig a professzorok, hogy melyik nap mikor kollokváltatnak, és név szerint föl voltak sorolva azok a hallgatók, akik X. Y. professzorhoz délelőtt tíz órára mentek. Ezért ezeket a híreket úgy időről időre megnéztük. Egyszerre csak láttam, hogy Felhívás, vagy Közlemény, vagy nem tudom én mi, és ki az aláíró? Még a szöveget nem is tanulmányoztam, de láttam, hogy Szeged Városi Pártbizottság. „Hát – mondom – mi a fene ez?” Azon a papíron fölszólították az egyetemi tanárokat meg a diákokat, hogy engem mint politikai megbízhatatlant, zárjanak ki az egyetemről. Én semmiféle pártban nem voltam benne. Én egyetemi hallgató voltam, igaz, kiálltam Mindszenty bíboros mellett, amikor őt hazug módon letartóztatták egy évvel korábban, hogy ő dollárral üzletelt, meg minden egyebet terjesztettek róla. Én "mindszentysta" voltam, magyarul ezt úgy hívták akkoriban. Emlékszem a felhívás egy mondatára, ezt szó szerint tudom megismételni, mert megjegyeztem abból az írásból, hogy „Ivánfi Jenő azokért lelkesedik, akik milliók és milliók szétdúlt és széthasított koponyájából építenek úri becsületet maguknak”. Volt egy egyetemi hallgató, aki lelkesedéssel tanult, a szakmájának élt – igaz, hogy volt önálló hitvallása, világnézete –, és máról holnapra megalakul a szegedi pártbizottság 1949 januárjában, majd rögtön azt követeli, hogy engem, ezt a diákot el kell távolítani. Én csak álltam, néztem és pislogtam, hogy most mi lesz? Az volt az első, hogy elmentem a dékán úrhoz, a dr. Bruckner Győzőhöz, és előterjesztettem a kérdésemet ill. kérésemet. „Professzor úr! Itt az indexem!” Vittem magammal. „Ez és ez van kiírva, adjon tanácsot, hogy mit tehetek!” Azt mondta nekem, mert a keresztnevemen szólított: „Jenő! Tanulj a kollokviumokra, készülj! Tedd le a vizsgáidat! Én a holnap reggeli gyorsvonattal utazok Budapestre a Kultuszminisztériumba – vagy az Oktatásügyibe, ahogy azt hívták annak idején –, és az ügyedben el fogok járni. Különben tájékoztatlak, hogy a szegedi pártbizottság nálunk is járt, és mindegyik professzoroddal alá akart íratni egy ívet, hogy követelik a te eltávolításodat, de egyetlenegy nem akadt, aki aláírta volna!” Minden évfolyamtársam tudta, hogy mi történt, mindenkinek elmondtam, hogy mi a helyzet, és akkor a diákság követelte, hogy az Auditorium Maximumban folytassak le vitát a pártbizottság küldöttjével. Én azt mondtam: „Kész vagyok kiállni! Adják ide a kulcsot!” Meg akarták tölteni az Auditorium Maximumot, hogy megvitathassam a pártbizottság emberével, hogy mi az igazság abban a plakátban! Nem adták ide már a kulcsot. Nem lehetett a vitát megrendezni, arra nem került sor. Bruckner Győző, amikor visszatért, azt mondta: „Jenő! Keresztfélév nincs, azt nem tudsz csinálni, egy évet elveszítesz, de a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fölvesz a dékán úr téged.” Írt az édesapámnak is egy levelet – mert én a szüleimet nem tájékoztattam erről az egész botrányról, nem akartam édesapámat izgatni –, és egy mondat volt a levélben, az utolsó, amit Bruckner Győző írt, hogy „Főtanácsos úr! Büszke lehet a fiára!” Ez az egy mondat nekem azt jelentette, hogy visszakaptam az erőmet, és mentem Pestre, hogy ott tanuljak tovább.Már tavasszal bejelentkeztem, mert nem akartam az utcán tölteni az időmet. Bejártam az egyetemre, hallgattam hol ezt a professzort, hol azt a professzort, lebélyegezték, hogy bejártam, aztán kezdtem szeptemberben a továbbtanulást. A Lónyai utca 3.-ban laktam, nagyon közel az egyetemhez. Albérletben laktam, mégpedig nagyon jó helyen, mert az unokanővérem férjhez ment, ketten voltak eleinte, és a lakásukat rögtön el akarták venni, mert meg volt határozva, hogy legalább hány személynek kell ott lenni. Ezt el akarták kerülni, és megkeresett engem az unokanővérem, hogy költözzek hozzájuk albérletbe, és akkor ameddig én Pesten tanulok, addig legalább bejelentett személyként náluk lakok. Ők nem kell féljenek a lakáselvételtől, énnekem meg biztosítják azt, hogy jól érezzem magam. Odaköltöztem. Az egyetemi templomba jártam misére vasárnaponként. A házmester, az közel hajolva mindig tudósított: „Megint itt volt az az idegen illető, és kérdezte, hogy tetszett-e misére menni! – Mondja meg neki, uram – mondom –, hogy igen, én minden vasárnap ott leszek!” Hogy Pesten milyen professzoraim voltak! Dr. Buzágh Aladár professzor úrnál kolloidkémiát tanultam. Ő egy régi vágású professzor volt, külföldet járt, több nyelvet beszélt, idősebb, tapasztalt ember. Az egyik kolloidkémia-órán, ahogy ülünk bent ott, ököllel valaki kívülről megverte az ajtót. A professzor tovább folytatta az előadást, oda se figyelt, nem érdekelte. A pedellus közben kiment, falfehéren visszajött, megint bezárta az ajtót, odament az asszisztensnőhöz, és súgott valamit a fülébe. Elfehéredetett az asszisztensnő is, odament a professzor úrhoz, súgott valamit a fülébe. Akkor a Buzágh Aladár így a tábla előtt azt mondta a hallgatóságnak és a pedellusnak: „Menjen vissza, közölje az illető államvédelmissel, hogy ide, az egyetemre a rektor úr engedélye nélkül hozzám nem jöhet be! És bárkit akar letartóztatni, itt nem engedem!”Közben Miskolcon az édesapámnak állandó meghurcoltatásban volt része. Már harmadéves egyetemista voltam, amikor B-listázták. Megzsarolták, hogy ha nem lép be a kommunista pártba, akkor elbocsátják. Akkor, 1951-ben volt a bolsevizmusnak a módszere a legkeményebb. Édesanyám megözvegyült máról holnapra. Mi az öcsémmel segítettünk édesanyámon, hogy atyánkat eltemessük. Miskolcon, a Mindszenty-temetőben nyugszik. Nehéz dolog volt nekem az! Akkor voltam huszonegy éves. Miskolcon egy háromszobás lakásunk volt összkomforttal, a párttitkár rátette a kezét, ahogy édesapám meghalt. Először csak azt csinálták, hogy lefelezték a lakást, és édesanyám visszaszorult egy szobára, úgy, hogy már csak egy zuhanyozója volt, meg egy étkezőkonyhája a lakás felében. 1954-ben kitették a lakásból a miskolci Zrínyi utcába, egy szükséglakásba, ahova a víz se volt bevezetve. Villany volt csak. Az öcsémmel vezettettük be a vizet, hogy nála meglegyen. Édesanyám vitte magával az ő édesanyját és a nővérét. Hárman laktak egy szobában, az özvegyi nyugdíjából élt. Nagyanyám, akiknek a patikáját a háború végén felgyújtották, segélypénzt kapott. Édesanyám nővére szintén özvegyi nyugdíjat kapott. Némi segítséget próbáltunk mi is nekik adni, meg az amerikai keresztapám elsősorban, aki csomagokat küldött.
Öcsém érdekes utat járt be. Őt behívták katonának érettségi után, 49-ben. A katonaságnál egy légelhárító osztagnál szolgált Budapesten. Azonban rendkívül kitűnt a többiek közül, mert kitűnő kézilabdás és futballista volt, sportolt a katonaságnál, és azon túlmenően pedig érettségivel rendelkezett. Senki ott a légvédelmi tüzérek között ilyen képzettséggel nem bírt. Egyszer csak megkérdezték, hogy ki akar tiszti iskolára menni. Öcsém vállalta a feladatot. A parancsnok az első helyen ajánlotta tiszti iskolára. Én akkor Pesten tanultam már, és eljött Imre öcsém meglátogatni engem a katonaidejében. Azt mondja nekem: „Te, Jenő! Baj van!” Mondom: „Micsoda?” Azt mondja: „Képzeld el, hogy a parancsnokom fölterjesztett a tiszti iskolára. Kiemelte, hogy érettségivel rendelkezem, hogy nagyon jól sportolok, semmi kifogás nincs a magatartásom ellen, és az Államvédelmi Hatóság nem engedélyezte, hogy a tiszti iskolára fölvegyenek, mert a testvérem vagy.” Az öcsémet énmiattam nem vették fel az iskolára.1951-ben engem is behívtak katonának Városlődre. Az utolsó egyetemi évemet végeztem. Egyetemistáknál július-augusztus volt a katonaidő, két hónap, szeptemberben leszerelés, és akkor vissza lehetett menni az egyetemre. Én nagyon szívesen mentem katonának. Olyan lövészdandárnál voltam, ahol a kiképző keret kommunista kohász-bányász altisztekből állt. Például olyan gyakorlataink voltak, hogy olyan negyvenöt-ötven kilométert kellett egy nap teljes felszereléssel megtenni oda-vissza, a célba jutni, lefolytatni a harcot, aztán vissza a táborba. Reggel négy órakor volt az indulás, óránként tíz perc pihenő. Egymás után hullottak el a legnagyobb szájú kommunista diákok! Kommunista bányászok voltak a kiképző őrmestereink, akik lenézték az egyetemistákat. Az amúgy is szigorú kiképzést nálunk vették a legkeményebben. Álltuk a sarat. A keresztapám, aki édesapámnak a bátyja volt, ezekben a nehezebb időkben, a háború után segítette a családot. Nem pénzzel föltétlenül, hanem UNRA-csomagokkal, amelyekben küldött kakaót, csokoládét, cigarettát, ruhaneműt – mindent, amiről azt gondolta, hogy szükségünk van rá. Többek között küldött haza egy amerikai pilótaruhát, leszedték róla a rangjelzést meg minden egyebet, egyetlenegy dolog maradt rajta, egy tigrisfej volt, azt hiszem, a hátán. Amikor be kellett vonulni Városlődön, akkor én ezt a zöld színű vasalt nadrágot meg a fölsőrészt, a cipzáros dzsekit viseltem, és ahogy álltam ott a sorban, mögöttem is elment egy őrmester, és rám ordított: „Maga honnan jött?!” Mondtam: „Jelentem, Miskolcról!” Azt mondja: „És ez a ruha honnan van?” Mondom: „A keresztapámtól.” Nem beszélt többet. Átöltöztünk katonaruhába. Ezt össze kellett csomagolni, ráírtuk a nevünket mindnyájan, és leadtuk a raktárba. A leszerelés augusztus végén volt. Mindnyájan mentünk, sorba ki voltak a csomagok rakva rajonként, szakaszonként. A sátorlakók mind megkapták a ruháikat – az én ruhám sehol! Akkor mondom az őrmesternek: „Melyik sátorban van a politikai tiszt?” „Abban!” Bementem a politikai tiszthez, és mondtam: „Jelentem, ellopták az öltözetemet! Azonnali kártérítést kérek! – Hogyhogy? – Hát én ezt nem tudom az elvtársnak megvilágítani, de nincs ruhám, amiben hazautazzak Miskolcra! – Utánanézek!” A fiúk közben a saját cuccaikból, ami nélkülözhető volt, összeadták nekem a ruhákat. Visszajön a politikai tiszt: „Nincs meg a ruhája!” „Akkor – mondom – Budapesten a parancsnokságon írásbeli jelentést teszek, hogy itt a városlődi szolgálatom idején ellopták a teljes öltözékemet! Az egész szakasz tanúsítja, hogy miben vonultam be!” A politikai tiszt erre azt mondja, jöjjön be a sátramba! Ott közölte: „Adok magának száz forintot, és hallgasson!” A száz forintot zsebre tettem, és hazamentem. Az egyetemen még azon is csodálkoztak, hogy engem leszereltek. A professzoraim közül többen feltételezték, hogy esetleg még azt megkísérlik megtenni, hogy hiába lenne nekem az ötödik évfolyamom első szemesztere, nem fognak szeptemberben leszerelni, és akkor nem kaphatok diplomát. Amikor a diplomám megkaptam, azt úgy emlegették, hogy te, Jenő, hát ez a világ hetedik csodája, hogy te itt diplomát kaptál! Az államvizsga-papíromban egy iszonyatosan rossz képet festett, hogy „szervetlen és analitikai kémia – jeles. Orosz nyelv – jó. Marxizmus–leninizmus – elégséges. Honvédelmi ismeret közepes.” Amikor én államvizsgáztam, dr. Schulek Elemér professzor úr előtt, akkor szó szerint azt mondta a professzor úr: „Hallgató úr! – mert így szólítottak bennünket. – Önnek ez nem a vizsgakérdés válasza volt, amit itt elmondott, hanem egy előadás. Remélem, hogy még találkozunk!” Schulek Elemér professzor úr azt akarta, hogy ott maradjak tanársegédnek a tanszéken. A Tanulmányi Osztálynak kellett jóváhagynia a javaslatot, egyetlen húzással elvetették. Pedig még dr. Pungor Ernő adjunktus úr is mindent bevetett az érdekemben, mert ismerte a felkészültségemet, a személyi tulajdonságaimat. És nem sikerült neki! Az elhelyezkedésnél három csoportra osztották az évfolyamot. Az első csoportba kerültek azok, akik párttagok voltak, a második csoportba kerültek azok, akik esetleg nem voltak ugyan párttagok, de nem szóltak a rendszer ellen soha, egy meghunyászkodó réteg, aki elviseli azt, ami van, de nem támad, mert tudja, hogy ő húzza a rövidebbet. A harmadik csoportba tartoztak azok, akiket politikailag eleve megbízhatatlannak tartottak, soha nem voltak párttagok, és egyéb érdemük sincs. Én ebbe a csoportba kerültem. Negyvenkét állás volt kiírva. Elsőnek behívták a legjobbakat. Azok kimazsolázták maguknak a budapesti jó cégeket, a nevüket beírták, lepecsételték a kvesztúrán, hogy „igen, ez az állás akkor a magáé”. A legvégén, amikor én is bekerültem, akkor fölajánlották a következőket: Sztálinváros, az Eger melletti Berva–völgyében egy gyár vagy Kazincbarcika. Abszolút egyértelműen Kazincbarcika mellett szólt az én választásom, mert édesapám Miskolcon van eltemetve, édesanyám nagyanyámmal és nagynénémmel Miskolcon élt, az öcsém Miskolcon élt, és azt mondtam, hogy Kazincbarcika legalább oda közel van! Egerben nekem sajnos rokonom senki nem maradt, tehát ott nem volt hozzátartozóm, Sztálinvárosban sem volt semmi lehetőségem, hogy rokoni kapcsolatokat ápoljak. Vadidegen környezet, nemi betegségek, alkoholizmus!Kazincbarcikán is volt egy politikai fogolytábor. Az nem volt ínyemre! Én a Borsodi Vegyipari Trösztnél dolgoztam, ahhoz tartozott a Kazincbarcikai Kokszoló építése. Budapesten az Anker köz 3.-ban volt a Tröszt központi irodája. A vidéki betanulási idő után már jobbára ott dolgoztam, mi ellenőriztük a műszaki terveket. Sokszor késő estig dolgoztunk. Én soha nem mentem be reggel hét órára meg a Szabad Nép-félórára. Jött a személyzetis, hogy „tíz percet késett, Ivánfi elvtárs!” Mondom: „Akkor meg maga legyen itt este nyolc órakor, amikor én hazamegyek a munkából, és azt bélyegezze rá! Én rábélyegeztem, látja, ott van!” Aztán nem szóltak többet. Annak idején Rákosi Mátyást a műszaki szakemberek, Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke, más kommunisták figyelmeztették: „Hogyha te itt a hároméves tervet, meg az ötéves tervet végre akarod hajtani, akkor vedd el a kezed a mérnökökről!” És őszintén hozzá kell tennem: engem akkor, amikor mérnökként dolgoztam, tulajdonképpen semmi különösebb atrocitás nem ért, nem bántottak, hagytak dolgozni, és még bizonyos önállóságot is élveztem a munkahelyemen. Ez azért volt, mert rá voltak utalva, hogy műszaki eredményeket produkáljanak. Ezt meg mérnökök nélkül nem lehetett. Később, amikor a nálamnál jóval idősebb és jóval kompromittáltabb kollégáimat B-listázni akarták, én két kollégával összebeszéltem: „Gyerekek! Közös megegyezéssel mondjunk fel mi hárman, mert minket alig tűrnek itt meg, ezt látjátok! És menjünk a Nehézvegyipari Kutató Intézethez Veszprémbe, a NEVIKI-be, mert ott rengeteg mérnököt keresnek!” A NEVIKI-kollégákat én a pécsi kiküldetésem idejéből ismertem, mert betanulni a Pécsi Koksz Művekhez küldtek le korábban a tröszttől. Ezen túlmenően voltam Dorogon is, akkor Esztergomban laktam, azután voltam az Óbudai Gázgyárban is. Amikor kértük, nem akadályozták meg az áthelyezésünket. A Nehézvegyipari Kutató Intézethez ugyanis igen nagy reményeket fűztek, így felvehettek bennünket, mérnököket.
Egey Zoltán doktor nagybátyám és felesége, Csiri Budapesten laktak. A Honvéd Kórház Sebészeti Osztályán dolgozott a nagybátyám 56-ig, de miután ő hajlandó volt operálni a forradalmárokat, azonnal elbocsátották a honvédségtől. Én nagyon jó kapcsolatot tartottam velük, bárhol dolgoztam és laktam, hogyha volt szabad hétvégém, meglátogattam őket.
Az ötvenes évek elején Egey Zoltán a székesfehérvári kórházban dolgozott még. 1952 őszén náluk voltam vendégségben, beszélgettünk, amikor egyszer csak azt mondja nekem Csiri nagynéném: „Te Jenci! Ha nősülni akarsz, akkor menj el Budapesten a Németvölgyi út 51. szám alá, és keresd Járay doktorékat!” Mondom: „Miért? Ott van egy kislány?” „Az több ennél! Az egy feleségnek való kislány! Kosárlabdázik és az országos válogatottban is játszott, kitűnően úszik. Szellemileg, fizikailag egészséges, tele van szeretettel, és neked való partner!” Felírtam a címet: „Németvölgyi út 51/B. Dr. Járay.” Akkor még nem tudtam, hogy mit csináljak. Amikor a diplomámat megkaptam, úgy gondoltam, hogy lazítok egyet. Kihasználom a szabadidőmet. Nem kötöm még le magam, majd csak harmincéves koromban. Egy vasárnap délután nem volt programom. Budapesten mindig volt három-négy hely, ahova szerettem menni. Első helyen mondom a Zeneakadémiát, a második helyen az Operaházat, a harmadik helyen a Magyar Nemzeti Színházat, és a negyedik helyen az Operettszínházat. Ahogy lapozgattam a noteszem, mondom, itt van egy cím. Járai doktor. Fölértem a Németvölgyi útra, fölmentem az emeletre, vasárnap délután fél ötkor becsengettem, és kijött egy nálamnál fiatalabb ember, olyan tizennyolc-húsz éves, és kérdezi: „Kit tetszik keresni?” Mondom, „Ivánfi Jenő vagyok, és dr. Járay Jenő urat keresem”. Azt mondja: „Milyen ügyben? Vasárnap délután?” Mondom: „Magánügyben.” Nagyon csóválta a fejét, bement, és szólt az édesapjának. Bemutatkoztam neki is, beengedett, leültem, kezdtünk beszélgetni. A család a régi dolgokról mesélt, hogy az én rokonaim közül kiket ismernek, közös ismerősökre leltünk. Egyszer csak a szemben lévő ajtó kinyílik, és belibbent a feleségem. Na, mondom, ő már igen! Fölálltam, bemutatkoztam. A vizitnek nem lett volna szabad tizenöt-húsz percnél tovább tartani, akkor azt úgy általában betartották. Tény az, hogy megtetszett nekem a kislány, fölírtam a telefonszámát, meghívtam a feleségem, akkor még Jost Évát, Operába. A szálak egyre erősebbek, sűrűbbek lettek, a hitvallásunk, a világnézetünk, a társadalmi beállítottságunk teljes mértékben megegyezett. A családszeretet például, az közös volt. Áprilisban megkértem a kezét az édesapjától, május elsején lehoztam őt édesanyáméknak bemutatni, hogy ő a választott menyasszonyjelöltem. Amikor a konyhába kiment az édesanyám, a nővére meg Móti, a menyasszonyjelölt, és nagyanyám volt csak velem, ő hozzám hajolt, és annyit kérdezett, szó szerint: „Kisunokám! Hol szerezted ezt a szépecskét?” A család azonnal befogadta. 1953 május elsején a Mátyás-templomban fölhúztuk a gyűrűt egymás ujjára, egy ünnepi ebéden vettünk részt, és megvolt az eljegyzés. Ezután kellett jönni az esküvőnek, amit október 25-re tűztünk ki, szintén 1953-ban.
Az ötvenes évek elején Egey Zoltán a székesfehérvári kórházban dolgozott még. 1952 őszén náluk voltam vendégségben, beszélgettünk, amikor egyszer csak azt mondja nekem Csiri nagynéném: „Te Jenci! Ha nősülni akarsz, akkor menj el Budapesten a Németvölgyi út 51. szám alá, és keresd Járay doktorékat!” Mondom: „Miért? Ott van egy kislány?” „Az több ennél! Az egy feleségnek való kislány! Kosárlabdázik és az országos válogatottban is játszott, kitűnően úszik. Szellemileg, fizikailag egészséges, tele van szeretettel, és neked való partner!” Felírtam a címet: „Németvölgyi út 51/B. Dr. Járay.” Akkor még nem tudtam, hogy mit csináljak. Amikor a diplomámat megkaptam, úgy gondoltam, hogy lazítok egyet. Kihasználom a szabadidőmet. Nem kötöm még le magam, majd csak harmincéves koromban. Egy vasárnap délután nem volt programom. Budapesten mindig volt három-négy hely, ahova szerettem menni. Első helyen mondom a Zeneakadémiát, a második helyen az Operaházat, a harmadik helyen a Magyar Nemzeti Színházat, és a negyedik helyen az Operettszínházat. Ahogy lapozgattam a noteszem, mondom, itt van egy cím. Járai doktor. Fölértem a Németvölgyi útra, fölmentem az emeletre, vasárnap délután fél ötkor becsengettem, és kijött egy nálamnál fiatalabb ember, olyan tizennyolc-húsz éves, és kérdezi: „Kit tetszik keresni?” Mondom, „Ivánfi Jenő vagyok, és dr. Járay Jenő urat keresem”. Azt mondja: „Milyen ügyben? Vasárnap délután?” Mondom: „Magánügyben.” Nagyon csóválta a fejét, bement, és szólt az édesapjának. Bemutatkoztam neki is, beengedett, leültem, kezdtünk beszélgetni. A család a régi dolgokról mesélt, hogy az én rokonaim közül kiket ismernek, közös ismerősökre leltünk. Egyszer csak a szemben lévő ajtó kinyílik, és belibbent a feleségem. Na, mondom, ő már igen! Fölálltam, bemutatkoztam. A vizitnek nem lett volna szabad tizenöt-húsz percnél tovább tartani, akkor azt úgy általában betartották. Tény az, hogy megtetszett nekem a kislány, fölírtam a telefonszámát, meghívtam a feleségem, akkor még Jost Évát, Operába. A szálak egyre erősebbek, sűrűbbek lettek, a hitvallásunk, a világnézetünk, a társadalmi beállítottságunk teljes mértékben megegyezett. A családszeretet például, az közös volt. Áprilisban megkértem a kezét az édesapjától, május elsején lehoztam őt édesanyáméknak bemutatni, hogy ő a választott menyasszonyjelöltem. Amikor a konyhába kiment az édesanyám, a nővére meg Móti, a menyasszonyjelölt, és nagyanyám volt csak velem, ő hozzám hajolt, és annyit kérdezett, szó szerint: „Kisunokám! Hol szerezted ezt a szépecskét?” A család azonnal befogadta. 1953 május elsején a Mátyás-templomban fölhúztuk a gyűrűt egymás ujjára, egy ünnepi ebéden vettünk részt, és megvolt az eljegyzés. Ezután kellett jönni az esküvőnek, amit október 25-re tűztünk ki, szintén 1953-ban.
A feleségem családját már korábban megismertem. Az ő édesapja ugyanúgy ott lakott Járai doktoréknál, albérletszerűen, mert nem kapott munkát Debrecenben sehol mint építészmérnök. Politikailag megbízhatatlan volt ő is. Építési vállalkozó volt, háromszáz embert foglalkoztatott. Maga gyártotta a parkettát, mindent, amit csak tudott: a téglagyárral szerződése volt, és minden tetőszerkezetet az ő asztalosai, épületasztalosai csináltak, az ő villanyszerelői építették ki a hálózatot, a vízvezeték-szerelői végezték a vízszerelést. Komplett vállalt fel épületeket, többek között templomokat és laktanyákat is.
Az esküvőnk idején még a Borsodi Vegyipari Trösztnél voltam alkalmazásban. Pécsre mentünk vissza úgy, hogy a feleségem Komlón dolgozott, oda járt ki Pécsről naponta "Fakarusszal". A Csepel teherautót átalakították fapados busszá, az volt a Fakarusz. Azzal járt ki. Egy évig voltunk Pécsen, ott került áldott állapotba már a feleségem, és a következő évben, 1954-ben, szeptemberben szülte meg első gyermekünket, Andreát. Így már szükség volt lakásra, mivel albérletbe gyerekkel nem nagyon vettek fel senkit. Épp akkor hívtak a NEVIKI-hez.
Andreát a kocsijában odatoltuk a teniszpálya mellé. Nézegette, hogy mit csinálunk, és mi addig teniszeztünk. Nem volt elviselhetetlen életünk. A NEVIKI-től öt percre laktam, tehát elég volt háromnegyed nyolckor elindulni, és már nyolcra ott voltam a munkahelyemen. Kutatómérnök voltam, tudományos munkatárs, így hívtak. Időnként vidékre is mennem kellett. Ott talán másodszor mentette meg az Isten az életemet! Hivatalosan kiküldtek a Péti Nitrogénművekhez, hogy egy ellenőrzésen vegyek részt. Mintát kellett venni egy 900 milliméteres csővezetékben folyó, nagy nyomás alatt álló hidrogéngázból, ami gyúlékony, robbanékony, és a legveszélyesebb gáz a tűz szempontjából. A mennyiségmérés úgy történt, hogy a csőbe betettek egy szűkítő gyűrűt, és akkor a két oldalon mérték a nyomást, ennek a különbözetéből meghatározták a gázáramlás sebességét, illetve mennyiségét. A méréskor nyilvánvalóan kiömlik a hidrogén gáz, tehát a közelben nem lehetett se szikra, se láng, semmi az égvilágán. A négy szerelőnek azonnal tudtak gázálarcot adni. Engem visszatartott a kollégám, aki ott segített, hogy „Jenő, várjál már! Neked nem tudok ötödiket adni.” Vártam vagy három percet, megkaptam én is a gázálarcot, és indultam volna, hogy bemegyek a fúvóházba, amikor iszonyatos dörrenés hallatszott! A tetőn tízméteres lángoszlop csapott ki! Hegesztő dolgozott a tetőn, és a műszakiak nem vették észre. Egy óra múlva megjelent az Államvédelmi Hatóság, hogy szabotázs. Közbevetőleg akartam ezt elmondani, példaként arra, hogy több ilyen eset volt az életemben, amikor keresztet vetettem, és azt mondtam: „Istenem, Uram! Még igényt tartasz a szolgálatomra, úgy látszik, hogy tovább kell maradnom!”Veszprémben a feleségem a Vízműveknél volt gyors- és gépírónő. Azt csináltuk, hogy a feleségem nagyanyja lejött hozzánk, és ő volt Andikával, a kisgyerekkel. Főzött, együtt volt a gyerekkel, gondoskodott róla. Amikor pedig mi szabadultunk a munkából –természetesen mentünk bevásárolni, intéztük a fűtést. A dédmama meg állandóan velünk volt, velünk étkezett, vacsorált. A gyermekünk teljesen beleszeretett a dédanyjába. Ez egy nagyon nyugodt életszakaszunk volt. A nélkülözéseket, azt nem említem, mert azt viselte az ember. Volt annyi akaratunk, hogy tudtunk lemondani. Nem a fizetésből adódott a nélkülözés, hanem mert például nem lehetett húst kapni. A hentes egyszer egy héten tudott húst kimérni, nekem akkor fel kellett négy órakor kelni reggel, és beállni a sorba, hogy húst tudjak venni. Egy kilót adtak, kész! Nem is volt vita. Ha marha volt, akkor marhát, ha sertés volt, akkor sertést. Ezt mi egy kvázi nélkülözésnek tartottuk, hogy egyszer van hús egy héten, és ezért hajnalban fel kellett kelni, hogy nyolcra bemenjek a hivatalba, mert a munkámat, nem akartam elmulasztani.1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított. Lehetetlen elképzelni, hogy én Brusznyai Árpádhoz nem csatlakoztam volna! Abban a pillanatban mellé álltam volna! Október 23-án délelőttös voltam, ebéd után mentem be Budapestre, azzal, hogy este elmegyek a Zeneakadémiára, vagy a színházba, vagy az Operába, ahova tudok, vagy meglátogatom a rokonokat. A Nyugati pályaudvaron kilépek – óriási tömeg. Magyar zászlók, piros-fehér-zöld zászlók mindenütt, és emberek különböző jelszavakat kiabálnak: „Hol a magyar urán? Ruszkik haza! Vesszenek az ávósok!” Mindet nem tudom elsorolni. „Ejnye – mondom –, hát itt a helyem!” A feleségem nagybátyjáékhoz azonban fel kellett ugranom. Ott volt három fiú, szóltam nekik, hogy „Jenő – Járay Jenőnek hívták – ,gyertek le! Odalenn, Budapesten forradalom van! Hát itt, Budán mit csináltok? Semmit nem láttok az egészből, nem tudjátok átélni!” Vették a kabátot, és akkor már négyen mentünk vissza. Így kerültünk a Sztálin-szobor ledöntéséhez, majd tovább a Rádióhoz. Később mentem a hírlapkiadókhoz, és a röplapokat adtam, szórtam. Az új Szabad Népet osztogattam az utcán. A nagybátyám pedig, dr. Egey Zoltán a klinikára járt be állandóan a sebesülteket műteni.
November közepére az autóbusz-közlekedés is helyreállt a városok között, és én végre át tudtam menni Debrecenből autóbusszal Miskolcra, hogy nagyanyámat, édesanyámat, nagynénémet, öcsémet megnézzem, hogy velük mi van. Ott töltöttem két napot náluk, majd először visszamentem Debrecenbe, és Debrecenből jöttem vonattal vissza Budapestre megnézni, hogy mi történt. Ismét Járay-ékhoz mentem. Elmentünk sétálni a városba, hogy értékeljük a helyzetet. Amit láttam Budapesten, az elképesztő volt! A város nagy része romokban hevert! Az egyik sógornőmnél ott lakott Feri meg Pali, a család barátai. Felmentünk hozzájuk, és később az Andrássy úton már négyen sétáltunk. „Mit csináljunk, gyerekek? Ezt nem lehet kibírni! Ami itt volt, és ami ezek után fog jönni! Bosszúállás lesz!” Ahogy így sétáltunk, jött a nagynéném velem szemben, megölelt, és azt mondja: „A Zoli meg a Tamás már odaát vannak, Bécsben, sikerült átjutniuk, kaptam hírt is róluk. Innen csak elmenni lehet, itt nem lehet maradni! Iszonyat, ami lesz!” Ők teherautóval mentek el.
Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram! Ha Ön kint van, rendelkezik állással, el tudja tartani a családját, és van lakása, akkor a családja is kap beutazási engedélyt, azt mi rögtön megadjuk.” Találkoztunk másnap a Déli pályaudvaron, megvettük Szombathelyig a jegyet, kimentünk a vonathoz, volt még négy hely, beültünk. A kalauz közölte: „Uraim! Itt a vonat megtelt, mi indulunk! Nincs menetrend, csak célállomás!” Elindult a vonatunk tömve zsúfolásig! Két dolog szinte mindenkinél volt: térkép és alkoholos ital. Nagyon erős dohányos voltam. Kimentem a folyosóra dohányozni, jöttek a többiek is. Mellettem állt egy kalapos férfi abban a zöld viharkabátban, ami akkor normaviselet volt, a gyárak azt adták az embereknek. A férfi odahajolt hozzám, és azt kérdezte, hogy vezető nem kell maguknak? Elgondolkoztam magamban, néztem az illetőt, aztán: „Nézze – mondom –, ezt meg kell beszélnem a barátaimmal, mert nem egyedül vagyok, de nem kizárt.” Odamentem a társaimhoz, két lépésre voltak a többiek, mondtam, hogy fiúk, itt van egy ember, aki ajánlkozott, hogy ő vezetne minket a határon keresztül. Mit szóltok hozzá? Azt mondták mind a hárman, hogy szükség lenne rá, mert mi ott a határon nem nagyon vagyunk ismerősek. Mondom: „Nézzétek, én odamegyek, és ha szimpatikusnak találom, meg hihetőnek azt, amit nekem mond, akkor elfogadom az ajánlatát. Ha nem, akkor meg nem.” Két dolgot néztem meg: az egyik, hogy a szemembe néz-e, amikor beszél, a másik, hogy milyen a kézfogása. Száraz-e a tenyere, és marokból fogja-e meg az én tenyeremet. Odaléptem hozzá. „Uram! – mondom – Bennünket először is az érdekelne, hogy hogyan gondolja ezt az egészet.” Azt mondta: „Nézze! Szombathelyről jöjjenek ki holnap reggel Bucsuba…” Ez egy falu ott a határon, egy kis létszámú falu, annak idején vasútállomása is volt. „Ott szálljanak le az autóbuszról, a Fő utcán menjenek végig, addig, amíg a falu utolsó házához érnek, ahol jobbkézt van egy kőkereszt, ami jelzi a falu bejáratát. A kőkereszttel átellenben van egy nagy falusi épület csűrrel, nagy kapuval, körülvéve kerítéssel. Zörgessék meg ott az ajtót! Két kuvasz fog ugatva kirohanni, jön a gazda utána. Meg fogja kérdezni: »Ki az?« Maguk annyit mondanak, hogy »a János bácsi küldött«. Ő ki fogja nyitni a kaput, beengedi magukat, bezárja az ajtót, megmondja, hogy hol tartózkodhatnak. Délben, ha szól a harang, én megyek magukért, és indulunk.” Bizalmat keltett az ember, elfogadtam a tervét. Szombathelyre megérkeztünk este, sötét volt. Statárium. Tilos volt az utcán tartózkodni. Akit elkaptak, azt rögtön befogták a szovjetek vagy az Államvédelmi Hatóság emberei. Viszont Feri, aki víz- és közmű-gépészmérnök volt, tehát ezzel a témával foglalkozott, járt ott lenn, Szombathelyen kevéssel előtte, és emlékezett arra, hogy az állomás mellett volt egy munkásbarakk, ahol a munkásai laktak, akik vízvezeték-, csatornaépítés meg egyéb területen dolgoztak, úgyhogy keressük azt. Kaptunk is szállát kaptunk a barakkban.
Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram! Ha Ön kint van, rendelkezik állással, el tudja tartani a családját, és van lakása, akkor a családja is kap beutazási engedélyt, azt mi rögtön megadjuk.” Találkoztunk másnap a Déli pályaudvaron, megvettük Szombathelyig a jegyet, kimentünk a vonathoz, volt még négy hely, beültünk. A kalauz közölte: „Uraim! Itt a vonat megtelt, mi indulunk! Nincs menetrend, csak célállomás!” Elindult a vonatunk tömve zsúfolásig! Két dolog szinte mindenkinél volt: térkép és alkoholos ital. Nagyon erős dohányos voltam. Kimentem a folyosóra dohányozni, jöttek a többiek is. Mellettem állt egy kalapos férfi abban a zöld viharkabátban, ami akkor normaviselet volt, a gyárak azt adták az embereknek. A férfi odahajolt hozzám, és azt kérdezte, hogy vezető nem kell maguknak? Elgondolkoztam magamban, néztem az illetőt, aztán: „Nézze – mondom –, ezt meg kell beszélnem a barátaimmal, mert nem egyedül vagyok, de nem kizárt.” Odamentem a társaimhoz, két lépésre voltak a többiek, mondtam, hogy fiúk, itt van egy ember, aki ajánlkozott, hogy ő vezetne minket a határon keresztül. Mit szóltok hozzá? Azt mondták mind a hárman, hogy szükség lenne rá, mert mi ott a határon nem nagyon vagyunk ismerősek. Mondom: „Nézzétek, én odamegyek, és ha szimpatikusnak találom, meg hihetőnek azt, amit nekem mond, akkor elfogadom az ajánlatát. Ha nem, akkor meg nem.” Két dolgot néztem meg: az egyik, hogy a szemembe néz-e, amikor beszél, a másik, hogy milyen a kézfogása. Száraz-e a tenyere, és marokból fogja-e meg az én tenyeremet. Odaléptem hozzá. „Uram! – mondom – Bennünket először is az érdekelne, hogy hogyan gondolja ezt az egészet.” Azt mondta: „Nézze! Szombathelyről jöjjenek ki holnap reggel Bucsuba…” Ez egy falu ott a határon, egy kis létszámú falu, annak idején vasútállomása is volt. „Ott szálljanak le az autóbuszról, a Fő utcán menjenek végig, addig, amíg a falu utolsó házához érnek, ahol jobbkézt van egy kőkereszt, ami jelzi a falu bejáratát. A kőkereszttel átellenben van egy nagy falusi épület csűrrel, nagy kapuval, körülvéve kerítéssel. Zörgessék meg ott az ajtót! Két kuvasz fog ugatva kirohanni, jön a gazda utána. Meg fogja kérdezni: »Ki az?« Maguk annyit mondanak, hogy »a János bácsi küldött«. Ő ki fogja nyitni a kaput, beengedi magukat, bezárja az ajtót, megmondja, hogy hol tartózkodhatnak. Délben, ha szól a harang, én megyek magukért, és indulunk.” Bizalmat keltett az ember, elfogadtam a tervét. Szombathelyre megérkeztünk este, sötét volt. Statárium. Tilos volt az utcán tartózkodni. Akit elkaptak, azt rögtön befogták a szovjetek vagy az Államvédelmi Hatóság emberei. Viszont Feri, aki víz- és közmű-gépészmérnök volt, tehát ezzel a témával foglalkozott, járt ott lenn, Szombathelyen kevéssel előtte, és emlékezett arra, hogy az állomás mellett volt egy munkásbarakk, ahol a munkásai laktak, akik vízvezeték-, csatornaépítés meg egyéb területen dolgoztak, úgyhogy keressük azt. Kaptunk is szállát kaptunk a barakkban.
Beértünk Rohoncra, Rechnitz volt az osztrák neve, Burgenlandban, ami valamikor Magyarországhoz tartozott. Ott jelentkeztünk a Vöröskeresztnél, megkaptuk az első papírokat. Rechnitzből átvittek minket a szalónaki várba. A várban kaptunk szállást a lovagteremben, közel százan feküdtünk ott a földre vetett szalmában, szénában, lópokróccal. Volt egy címük Bécsben. Erre a címre táviratot küldtünk, vártuk a választ. Egyik nap épp az ebédnél ültünk, amikor bekiáltottak: „Herr Ivánfi!” Fölálltam, odamentem, kimentünk a folyosóra, és engem odavittek egy igen lukratív, jó kinézésű, harmincéves hölgyhöz, akin egy nagyon értékes bunda volt. Bemutatkoztam, hogy Ivánfi Jenő vagyok. Ő pedig azt mondta, hogy „én Gretl vagyok, akinek a táviratot küldték”.
Beültünk Gretlhez a Volkswagen bogárba, és azzal fölvitt minket Bécsbe.
Másnap rögtön megkértük a nagybácsit, aki a családhoz tartozott, Bécsben, hogy az NSZK nagykövetségére vigyen el bennünket, mert szeretnénk beutazási engedélyért folyamodni. El is mentünk az NSZK-követségre, elmondtuk, miről van szó, magyar menekültek vagyunk, bemutatkoztunk. Ott kérdezték már, hogy mi a foglalkozásom. Mondtam, hogy vegyész vagyok. Válasz: „Holnap utazhat!” „Nem – mondom – uram, hát annyit engedjen már meg, hogy még ennek a hétnek a hátralévő napjait Bécsben tölthessük!” Megkérdezte: „Mikor akarnak utazni?” „A hétvégén.” „Azt lehet!” Péntekre kaptunk vasúti jegyet, megállapodtunk, ideadta a papírokat, amivel a németek átengedtek minket a határon. Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó! Ezt aláírom.” Ismét közölték velem, hogy holnap reggel utazhatok. A megérkezésem utáni reggel nyolc órakor bementem az EBV laboratóriumába, és a laboratóriumi főnök titkárnőjénél letettem a szerződésem, amit aláírtam. Dr. Helmut Hellernek hívták a főnökömet. A titkárnő bement, mondta, hogy én jöttem. Kopogtattam az ajtón, „Bitte herein”. Egy magas úr fehér köpenyben volt benn. Néztük egymás szemét, kezet fogtunk, hellyel kínált. Elmondtam neki a történetemet, indokomat, hogy miért menekültem, családos vagyok, hogy két gyermekem van, és azt is, hogy a diplomával kapcsolatos papírjaimat nem tudtam magammal hozni. Azt mondta, „nem tesz semmit, Ivánfi úr!” Csengetett, a laboratóriumból behívatott egy technikust. Átadott neki, azzal, hogy „Itt van ez a szénminta, vizsgálja meg! Menjen ki vele!” Kimentem a laboratóriumba, megtaláltam a műszert, ott meg kellett a kéntartalmat határozni a szénben, megmértem, és a véleménysorba beírtam, hogy kokszolásra a kokszműveknek alkalmas. Ezt behozta a technikus oda a főnökhöz, és azt mondta erre nekem Heller doktor: „Hát Ivánfi úr, föl van véve! Holnap reggel nyolctól dolgozhat.” Megbeszéltük, mi lesz a munkám, de én azonnal mondtam neki, hogy főnök úr, én szeretnék kérni már most igazolást arról, hogy van rendes állásom, ahol havi fizetést kapok, és a családomat el tudom tartani. Rögtön hozzátette: „Szolgálati lakás is jár önnek, abban a pillanatban, mihelyt a felesége és a két gyerek itt van. A diplomásokat családi házakban helyezzük el.” Kiállították a papírt, december 15-én mentem Bonnba, ahol a belügyminisztériumban fogadtak, és elkészítették a feleségem számára a beutazási engedélyt. Meg is kapta a feleségem ezt a beutazási engedélyt az NSZK-ba a budapesti francia követségen, de ahányszor elment a rendőrségre, hogy kiutazási engedélyt kapjon, annyiszor minősíthetetlenül bántak vele. Mindig az volt, hogy: „Maga nem kaphat kiutazási engedélyt! Jöjjön haza a férje!”
Nagyon keveset tudtam nekik segíteni anyagilag is, erkölcsileg is. A feleségem szerencsére viszonylag gyorsan kapott állást, mert dr. Went István professzor úr a Debreceni Egyetemen ilyen ember volt! Azonnal adott állást a feleségemnek, amikor a feleségem elmondta, hogy „disszidált az uram, itt a két gyerek”. Titkárnő lett, és miután németül is beszélt, a professzor úr nagyon jól tudta használni az irodalmak feldolgozásánál, ráadásul gyors- és gépírni is kitűnően tudott.
Így telt az idő. Ezt egy darabig tudta viselni az ember, aztán a lelkiismeretem engem is egyre mélyebbre nyomott. Ez nem működött, és nem működhetett így! A hibát ott követtem el, hogy én nem számoltam a kiutazási engedély szükségességével. Meg se fordult a fejemben. Én bevallom ezt a mulasztásomat, és azt is, hogy akkor kezdtem rájönni, tulajdonképpen hol és miben éltem én addig! Közben odakinn Aachenbe költöztem, és Aachenből jártam dolgozni Alsdorfba. Az olyan 50–60 kilométerre volt, naponta oda-vissza jártam. Egy albérleti szobát béreltem, ami összkomfortos volt. Főzni nem főztem, azt nem csináltam magamnak. Elmentem vacsorázni valahova, vagy vettem vacsorára valót. Ebédelni mindig a Kaszinóban ebédeltem. A cég biztosított a tisztviselőinek ebédet a Kaszinóban. Azt a cég fizette. Ott az asztaloknál mérnökkollégák voltak, akik az erőműben, a kokszolóban vagy a bányában dolgoztak, tehát nem az én közelemben. Egyfajta klub volt. Nagyon jó társaság jött össze az asztalnál. Vettem egy remek kajakot. Ez egy elsüllyeszthetetlen kajak volt. Beléptem a csónakklubba, ami az egyetemé volt ott, a Rursee partján. A Rursee egy mesterségesen felduzzasztott tó, tizenhat kilométer hosszú, és öt-hat méter mély vízmennyiséggel. A parton az egyetem építtetett egy klubházat, hétvégén oda jártam kajakozni. 1961 januárjában Obertsdorfban voltam sízni karácsony után, a szilvesztert is ott töltöttem lent, onnan mentem haza Aachenba. Amikor Aachenba megérkeztem, akkor döntöttem el, hogy megírom a levelet a treptowi, NDK-oldalon lévő magyar nagykövetségre Berlinbe, hogy „kérem a hazatérésem lehetővé tételét”.
Kicsit aggályos voltam, és a levelet megcímezve, borítékkal együtt a zsebembe tettem, de azt több hétig nem dobtam a postaládába.
A Magyarországról való eltávozásomról hozott döntésem célja egész más volt, az menekülés volt, valóságos „kényszerítést” éreztem, és reméltem, hogy kivihetem a családomat, és hogy a kommunistáktól végre megszabadulhatok. Ez inspirálóan hatott rám. A hazajövetel ennek az ellenkezője volt. A visszatérésben csak egyetlenegy vonzó pont volt, a családom. A családom volt az, amelyben hittem, akik vonzottak haza. Azt mélységesen beláttam, hogy a gyerekeknek kell egy apa. Nem nőhetnek fel a gyerekek úgy, hogy nincs apjuk, a feleségem meg nem élhet úgy, hogy nincs férje.
Pontos adataim meg információim voltak az otthoni helyzetről. A felségem barátságba került egy olyan családdal Debrecenben, ahol a férfi huszártisztként menekült nyugatra 1944-ben a csapatával. Ez a férfi ott megismerte és elvette Zita von Wechmar baroneszt, akivel Debrecenbe jöttek haza, és ott éltek. A feleségem jól beszélt németül, Zitával csak németül beszélt. Zita német állampolgár maradt. Ő szabadon utazhatott ki Németországba a szüleihez. A szülei megkapták a telefonszámomat, és fölhívtak telefonon Dürenből, hogy menjek el egy bemutatkozó látogatásra.
Ez a család hason sorsú volt, mint az enyém.Elvették a birtokaikat Poroszországban, azt a területet Lengyelországhoz csatolták. Mindent ott kellett hagyniuk, viszont a családnak volt vagyona és birtoka a nyugatnémet oldalon is. Áttelepedtek oda. Velük nagyon jó kapcsolatot építettem ki, és amikor Zita jött Magyarországról Németországba, az NSZK-ba, akkor ő hozta a híreket a feleségemtől.
Márciusban érkezett meg a válasz a nagykövetségről. Abban arról tudósítottak, hogy megkaphatom a hazatéréshez szükséges vízumot, de mielőtt hazaindulnék, látogassak el Treptowba a nagykövetségre, mert szeretnének velem beszélgetni. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mire megy ki a játék, a beszervezésre. Azonnal válaszoltam erre a levélre: „Nem megyek Kelet-Berlinbe, Treptowba. Nem kívánok beszélgetni senkivel a nagykövetségen, és amennyiben ez az ára az én hazatérésemnek, tekintsék tárgytalannak az egész kérelmet!”
Megint vártam az újabb válaszra. Április, május. Megjött a hazatérési papírom.
Még be kellett mennem Dürenbe a bárónőékhez, mert megígértem, hogy az utolsó utamon beköszönök. Meg is tettem. Utána már csak a kilométerórát néztem, meg a sebességet, indultam haza. A feleségemet telefonon fölhívtam, és megmondtam neki: „Aachent elhagytam, és úton vagyok az osztrák–német, a magyar–osztrák határ felé, a születésnapodra, a harmincadikra otthon leszek!” Az július 21-én volt.
Megérkeztem délután három órakor az osztrák–magyar határra. Nem volt türelmem bemenni Bécsbe, hogy ebédeljek. A reggelivel a gyomromban gurultam a határ felé.Az osztrák határőr megnézte az autót, szólt hozzám németül, én válaszoltam németül. Neki is volt dialektusa, nekem is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy én visszatérő papírral nem rendelkezem, hanem csak egy vízumom van, ami Magyarországra szól, tágra nyílt szemmel megkérdezte: „Ön végleg hazamegy?” Mondom: „Igen, uram!” Azt mondja: „Isten áldja! Menjen!” Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagok bent a kocsiban, nyolc koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden. Azt hitték, hogy német vadász vagyok, aki hétvégére jött, mert akkor ez már divat volt, 61-ben, hogy jöttek a németek vadászni. Eszerint fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. Elkomorult. Azt mondta: „Maga egy disszidens? „Igen – mondom –, 56-ban disszidáltam, és most ezzel az engedéllyel, amit a Belügyminisztérium állított ki, jövök haza a családomhoz!” Megnyomott egy csengőt, bejött egy őrmester géppisztollyal, elkísértek. Tíz perc múlva ott voltunk a parancsnokságon. Ott elkérték a slusszkulcsot, odaadtam, a másik slusszkulcs a zsebemben volt, és nem tudták, hogy két slusszkulcs van minden kocsihoz. Az ügyeletes tiszt megmutatta, hogy hol kell várnom. Azt mondta: „Most maga ide bemegy!” Kétszer három méteres helyiség volt, ablak nélkül. Oda bezárt. Éjfélkor jött a vámparancsnok: „Vámolás!” Kiraktam egy öt méter hosszú asztalra egymás mellé a csomagjaimat, meg azok tartalmát. Egy bajuszos, igen jóarcú magyar parasztember benyomását keltette bennem az a vámos. Átnézte a csomagjaimat, rám nézett… Mindaddig, amíg a kísérő tiszt velem volt, egy szót sem szólt. Külön kellett tennem, ami fénykép, film, papírholmi, térkép, levél – még a vécépapírt is le kellett adnom! Mindent! A zsebeimet is kiürítették. Hoztak két nagy jutazsákot – lakattal voltak zárhatók –, abba a könyveket, papírokat, válogatás nélkül szinte mindent bedobáltak és lezárták. Hétfőn, miután egyeztetett a Belügyminisztériummal, a határőrtiszt minden papíromat visszaadta, és azt mondta: „Itt van egy útvonalengedély, de ez Hegyeshalom–Budapest–Debrecen vonalra szól, nem állhat meg útközben, csak Budapesten, ha dolga van, és holnap reggel, kedden nyolc órakor a Debreceni Rendőr-főkapitányságon a III/III ügyosztálynál jelentkeznie kell!”
Pestre befutottam. A címet tudtam, hogy hol vár a feleségem. Felmentem, megnyomtam a csengőt, kinyílt az ajtó – négy és fél év után ott álltam szemben a feleségemmel! Ő se tudta, hogy mit mondjon, én se. Néztük egymást, megöleltük egymást!
Debrecenben anyósomék egy nagy szobát átadtak nekünk a villa földszintjén. Ott mindenünket kipakoltuk, szétpakoltuk, elrendeztük, és elkezdtem az életemet Debrecenben. Másnap reggel nyolc órakor már a főkapitányságon voltam. A bejáratnál várt a III/III-as tiszt. Egy asztal, egy kancsó víz pohárral, egy szék, amire leülhettem. Egy halom papír, toll. A tiszt csak annyit mondott: „Most írja le, hogy mit élt át odaát! Itt a papír! Délben jövök magáért!” Mindent jól átgondoltam, és teljes őszinteséggel, de vigyázva a stílusra, leírtam, hogy merre jártam, hol dolgoztam, mit csináltam, mi volt a foglalkozásom. Délben harangoztak a templomban. Nyílt az ajtó, tényleg pontosan jött. Megnézte a papírt, azt mondta: „Holnap reggel megint várjuk!” „És – mondom – körülbelül hányszor fognak így várni?” „Legalább négyszer.” Másnap, mikor mentem, megint ugyanez volt a feladat. Ugyanazt kellett leírnom másnap, meg harmadnap, meg negyednap. Az volt a lényeg, hogy nem lehetett eltérni alapvető dolgokban. Én annyira egyforma beszámolókat írtam, hogy négy alkalom után nem hívtak vissza többet, de nem hagyhattam el a várost.A feleségemmel elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hol tudnék elhelyezkedni. Néztük az újságokat, a munkahirdetéseket, az álláshirdetéseket, hogy hol van lehetőség pályázni. Próbálkoztam. Kaptam egymás után, már augusztusban a válaszokat, hogy „Felvétele nem aktuális”, „Az állást már betöltöttük”. Reménytelen volt teljesen a helyzet! Mondom: „Mótikám! Semmi probléma! Elmegyek a munkaközvetítőbe!” Előtte a szakmámban próbáltam elhelyezkedni, olyan gyáraknak írtam, amelyek hirdettek, hogy keresnek mérnököket. A Munkaerő Hivatal, az mindenkit közvetített. Szedett-vedett emberek sora volt ott! Ahogy megálltam az autóval, kinyitottam az ajtót, kiszálltam belőle – el voltam képedve, hogy én most kik közé állok be? A kesztyűmet bedobtam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és odaálltam a sorba. Behajoltam az ablakon. Rám nézett a szivar, megkérdezte: „Maga mit keres itt?” Mondom: „Állást.” „Akkor el is mehet, mert itt értelmiségieket nem közvetítek!” Mondom: „Uram! Szó sincs értelmiségről! Én minden állást elvállalok!” Levette a szemüvegét, úgy nézett rám. Végül megszólalt: „Az más! Van egy állásom, reggel óta nem tudom eladni, senkinek nem kell!” Mondom: „Micsoda?” Azt mondja: „Segédmunkás a debreceni vágóhídon. Ki kell üríteni a trágyát a disznóólakból. Ismeri a lapátot meg a furikot?” Mondom: „Igen.” „Akkor ez a maga munkája!” Nézett rám, hogy mit válaszolok. A többiek meg feszülten figyeltek, mert senkinek nem kellett az állás. Mondom: „Aláírom, és elvállalom!” A mögöttem lévő hátraszólt a többinek: „Nem irigylem a fatert!” Megkaptam a papírt, zsebre vágtam, be a kocsiba, tíz perc múlva ott voltam a vágóhídon. Másnap munkába is álltam. Rövid ideig dolgoztam csak ott. Egy nap hazamentem kerékpárral, és alig bírtam leszállni a nyeregből! Lerogytam az ágyra, lefeküdtem. Mondtam a feleségemnek, hogy hozzon egy hőmérőt, mert én beteg vagyok! Hozta a hőmérőt: 41,5 fok. Elmentek az orvosért – hastífusz! Teljesen világos volt, hogy mitől kaptam. Kaptam gyógyszert, rengeteg folyadékot ittam. Egy hét alatt rendbe jöttem megint. Azonban annyira korrekt és előrelátó volt az orvos, hogy írt egy papírt nekem, hogy maradhatok a vágóhíd állományában, de egy másik munkahelyre helyezzenek át. Amikor visszamentem, a személyzetis meg is tette, és az asztalosműhelybe helyezett át. Bele kellett tanulnom a fizikai munkába, de ment. Egyik nap odajött egy munkás, és megkérdezte: „Maga az a disszidens?” Mondom: „Igen, én voltam.” Azt mondja: „Ebédet ne hozzon! Majd én hozok tepertőt meg kolbászt mindig, csak kenyere legyen!” Ott állandóan elláttak engem ennivalóval!Eltöltöttem egy időt így ott, amikor is a Tiszai Vegyi Kombináttól jött egy levél, hogy „Felvétele ügyében jelenjen meg!” Jelentettem a rendőrkapitányságon, hogy el kellene hagynom a várost. Megkaptam az engedélyt. Az autót nem használhattam, azt lepblombálták, mert nem volt elvámolva még. Busszal kellett Tiszaszederkénybe, azaz Leninvárosba menni. Most már megint Tiszaújváros a neve. Akkor néhány házból állt, volt két szálló, egy munkásszálló, meg egy a tisztviselőknek, egy orvosi rendelő, azt hiszem, egy óvoda, és négy kilométerre az első gyárépületek. A Festékgyárba bementem, jelentkeztem az igazgatónál. Ők kerestek embert, sőt, idegen nyelvet beszélő mérnököt kerestek, és én erre a hirdetésre jelentkeztem. Az önéletrajzomba különben azt is beleírtam, hogy disszidáltam korábban. Sétáltunk a gyárudvaron, megmutatták az üzemeket nekem, meg a laboratóriumot, aztán hazamentem, hogy majd kapok választ. Felvettek és a családommal átköltöztünk Debrecenből Tiszaújvárosba. Itt, a Tiszai Vegyi Kombinátnál rövid idő alatt szakmai vonalon kitűnő szituációt tudtam magamnak biztosítani, és a belügyminiszter-helyettes engedélyével meg az iparügyi miniszter engedélyével osztályvezetővé neveztek ki. Én lettem a Kutatási Osztály vezetője a TVK-nál. Ezt a szakértelmemnek és a képzettségemnek köszönhettem. Olyan tehetségtelen mérnök kollégák vettek körül, akik gyorstalpaló érettségivel mentek egyetemre például, és sajnálatos módon alulképzettek maradtak. Legtöbbjük munkás- vagy paraszti származású volt, és nem azt mondom, hogy azok között nem lehettek tehetségesek, de az én osztályomon nem volt alkalmas személy, akit vezetőnek kinevezhettek volna. Kénytelenek voltak engem. Mint a felvételemnél is. Németül én voltam az egyedüli a kombinátnál, aki egy tárgyalást konszekutív végig tudott tolmácsolni úgy, hogy amint elmondta a német oldal, már mondtam magyarul a magyar oldalnak, amint válaszolt a magyar oldal, már mondtam németül. Nem kellett nekem szótár, semmi, nem jegyzeteltem. Ezt senki nem tudta megcsinálni rajtam kívül! Volt tizenkét mérnököm, ugyanennyi technikusom, összesen hatvan embert mozgattam.
A feleségemmel együtt a kettőnk fizetése sem volt sok. Nem lett volna elegendő, de az egyik, hogy az igényeinket mindig a lehetőségeinkhez szabtuk. Az igényeinkből szabtunk le. És volt egy nagy előnyünk. Én francia és német szakszövegeket tudtam fordítani idegenről magyarra, és magyarról idegenre. A feleségem meg tudott gépelni. Letettem a szakfordítói vizsgát, és másodállásban a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító Irodájának alkalmazottja lettem. Hazamentünk délután négykor a TVK-tól a lakásra, a feleségem bevásárolt, én előkészítettem az anyagot és az írógépet az asztalra tettem. Diktáltam neki, ő gépelte. Harmadik gyermekünknek, Ádám fiúnknak adtunk vacsorát, mi is megvacsoráztunk, visszamentünk a dolgozószobámba, és tizenegy órakor lefeküdtünk. Energiát és pluszt kellett ahhoz adni, hogy egy kicsit jobb szinten tartsuk magunkat.Tiszaújvárosban az új lakásunk, ahol laktunk, nem házgyári volt, hanem téglaépület. Aránylag teres, háromszobás lakásunk volt, s szabadidőnkben a gyerekekkel együtt rendszeresen mentünk a Tiszára kajakozni. Ott éltük meg a csodálatos nagy kérészrajzást. De olyanra is emlékszem, hogy két hétre elmentünk a kajakkal. Sátrat vertünk, bográcsban főztünk, mindenkinek feladata volt. A legszebb időtöltésem a teniszezés mellett a kajakozás volt! Sárospatakig felmentünk a teherautóval, onnan jöttünk haza Tiszaszederkénybe. Egyszer Tokajban kaptunk egy iszonyatos zivatart! Billegtette velünk a csónakot, de nem borultunk fel. Kerékpárral mentünk ki a csónakházba a lakásból, sokat mozogtunk. Az édesanyám és az öcsém Miskolcon lakott, oda jártunk be, ha kulturális programra vágytunk. Az édesanyám mint nagymama odáig volt a gyerekeiért és az unokáiért, az öcsémék szintén nagy szeretettel fogadtak bennünket. Amikor a leányaim felnőttek, gimnáziumba kerültek, és elköltöztek Debrecenbe a feleségem édesanyjához. Csak hétvégéken jöttek haza hozzánk Szederkénybe. Akkoriban úgy tudtunk elmenni misére, hogy már autóm volt. Tiszaszederkényben, azaz Leninvárosban természetesen nem volt templom, és át kellett mennünk a tőlünk tíz kilométerre lévő Tiszapolgárra, ami a Tisza túlsó oldalán van. Ott volt egy régi katolikus templom.
A hatvanas évek közepén már külföldi kongresszusokra utazhattam. Ezek hivatalos utak voltak. Egy külföldi utam eredménye az azóta is tartó szokásom, a Memento homo vezetése. Negyvennyolc ilyen kötetem van, az a naplóm, A3-as méretű, száz oldalas kötetek. Abba, aki engem meglátogat, gondolatokat ír bele. Az 1970-es években kezdtem. Az ötletet egy nagyon közeli svéd barátom adta, aki Malmőben lakott. A Tiszai Vegyi Kombinát mérnökeként hivatalos kiküldetésben voltam Stockholmban, visszaúton Malmőben meglátogattam, és őnála láttam egy ilyen sorozatot. A Memento homo eredetileg hajónapló. Abba mindent feljegyeztek, az időjárástól kezdve a személyzet egészségügyi állapotáig, a hírekig. Az, amit a svéd barátom csinált, nekem annyira megtetszett, hogy azt mondtam: „Most, tudod, hazamegyek, és én is elkezdem csinálni!” Haza is jöttem, el is kezdtem és csinálom a mai napig is. A magánutazásaim, azok jóval később kezdődtek. Nyugat-Európába is mehettünk már akkor. Ausztriában voltam először, de a gyerekeket nem lehetett vinni, csak a feleségemmel mehettünk.
A vállalatnál olyan feletteseim voltak, mint Libál Elemér és Födémesi Nándor, két megrögzött kommunista, bosszúálló volt mind a kettő, az egyik a személyzeti osztály főosztályvezetője, a másik osztályvezetője volt. Előfordult például, hogy amikor külföldről megérkeztem, a személyzeti osztályvezető-helyettes Budapesten várt a Ferihegyi repülőtéren, hogy kiszállok-e a gépből. Mert volt olyan hivatalos utam, hogy Varsóba kellett utaznom egy hétre, és amikor hazaérkeztem Budapestre, nem utazhattam le a TVK-ba, mert a zürichi gépre szálltam át, és mentem Svájcba, ahol egy másik kongresszuson vettem részt. De közben is ellenőriztek. Szakmailag nem tudtak annyira elnyomni, mint amennyire akartak, mivel dr. Keresztes Mátyást, aki a Péti Nitrogénművek vezérigazgatója volt, áthelyezték vezérigazgatónak a TVK-hoz, és ő rögtön fölém hajolt! Azt mondta: „Ez egy használható mérnök, ezt ne bántsátok!”Volt azonban egy olyan eset is, hogy egy nap csengett a telefon az íróasztalomon, és egy hang megkért, jöjjek ki a városba, mert beszélni akar velem. Bemutatkozott, mondta, X. Y. alezredes. Le is ültünk beszélgetni, először teljesen semmitmondó dolgokról, hogy szép az idő, meg kevés az eső, meg süt a nap, meg jól hozott a búza, hallgattam, hogy mikor tér rá a lényegre, mert azt tudtam nagyon jól, hogy ez egyik se lényeges. És akkor váratlanul áttért németre. Németül kérdezett, én németül válaszoltam, így folytattuk a beszélgetést. Félóra múlva azt mondta nekem: „Uram, én teszek magának egy ajánlatot! Maga kitűnően beszél németül! – Hát – mondom – nézze, én szégyellném magam, hogy ha nem tanultam volna meg öt év alatt!” Tényleg akcentusmentesen beszéltem. Azt mondta: „Nézze! Magának van felesége,gyerekei. . Kapnak mindannyiankiutazási engedélyt, maga is kimegy. Kint biztosított önnek az állás egy vegyipari üzemben, kap lakást, egy gépkocsit, és a családjával együtt élhet.” Az alezredesnek rövid választ adtam, magyarul: „Felejtse el ezt az egészet! Nem azért jöttem haza, hogy énnekem a lelkiismeretem sérüljön, hogy ne tudjak aludni, és hírszerző legyek az ellen az állam ellen, amelyik engem befogadott, és öt évig menedéket adott. Másodsorban pedig van egy tisztes diplomám, úgy hívják, hogy okleveles vegyész. Vagy meg tudom keresni azzal a pénzemet, hogy a családomat eltartsam, vagy az történik velem, amit ön akar, mert én azzal tisztában vagyok, hogy a hatalom teljesen az ön oldalán áll!” Fölállt, meghajtotta a fejét és azt mondta: „A viszontlátásra!” Nem próbáltak többé beszervezni, de megfigyeltek. Volt egy fiatal mérnök mellettem. Vittem magammal a kongresszusokra. Segítettem neki kontrollálni a cikkeit, amelyek megjelentetését szakmailag forszírozta. Ez az ember beépült a III/III-ba, állandóan jelentést adott rólam, mint utólag megtudtam. A másik ilyen besúgóm a titkárnőm volt. Mind a kettő kitűnő munkaerő volt, hozzá kell tennem! A titkárnőmről úgy tudtam meg, hogy a feleségem is ott dolgozott a Tiszai Vegyi Kombinátnál, és amikor titkárnőm lelkiismerete már nem tudta elviselni, hogy állandóan besúgjon rólam, bevallotta a feleségemnek.
Közben a kutatási eredményeimet nagyon szívesen fogadták már a kiadók, úgyhogy amikor egy-egy külföldi kongresszusra mentem, akkor ott találkoztam is az emberekkel – németekkel, osztrákokkal vagy svédekkel. Jó kapcsolatot ápoltam így az európai festékkutatásban. Ez a cég szempontjából jelentős lett volna, de ők ezzel csak a III/III-as szintjéig törődtek, azaz az számított, hogy én kint hol vagyok, meg mit csinálok. Az ávéhás igazgató a múltam miatt próbált akadályozni, próbálta késleltetni például a cikkek engedélyezését is. Hogyha egy kéziratot beadtam hozzá, elfektette a fiókjában. Általában az volt a rend, hogy a megjelentetendő cikkeket először a festékgyár műszaki igazgatója olvasta el, aztán a kombinát műszaki igazgatójához kellett vinni. Az első a festékgyár igazgatósága volt, a második lépcső pedig a kombinát igazgatósága. Ott a műszaki igazgató egy abszolút lojális és kitűnő szakember volt műszaki dolgokban, nem pont a festékekben. Nagyvonalúan intézett dolgokat, és hogy valami jó vagy rossz, azt fel tudta ismerni. Aláírta, ment tovább. Tőle ment a cikk a Nehézipari Minisztériumba, a miniszterhelyettes pecsétjének és engedélyezési aláírásának rajta kellett lenni az engedélyen. Ha ez megjött, akkor küldhettem vagy vihettem ki külföldre a saját kéziratomat. A szabadalmaim a festékekkel meg a műanyagokkal kapcsolatosak. Egy nagyon jó szabadalmunk volt például, egy átmeneti korrózióvédelemre szolgáló festék, amit két kollégámmal a TVK-nál beadtunk. Ez a tengerentúlra vitt fém-, acél-, vasszállítmányoknak, ha lefestették a szerkezetet, átmeneti védelmet biztosított. A fejlődő országokba, Afrikába menő szállítmányokra gondolok. Ideiglenesen befestették ezeket a szerkezeteket, és addig nem rozsdásodtak, amíg a felhasználási helyükre nem értek, ott pedig már csak a végső bevonattal kellett ellátni őket. Ez egy hallatlan értékes szabadalmunk volt! A TVK viszont blokkolta, nem volt hajlandó gyártani, és nem volt mit tenni, övé volt a szabadalom. Annak idején nem lehetett a mi nevünkön regisztrálni. Nem volt indok. Előfordult aztán olyan is, hogy Magyarországon meghirdettek egy országos korrózióvédelmi pályázatot. Olyan korrózióvédő festékekkel lehetett pályázni, amelyek nagy védelmet biztosítanak a fémszerkezeteknek, tartósak, ugyanakkor az áruk is elérhető. Megnyertem az első díjat, meg a minisztérium különdíját. Tizenötezer forint volt az első díj. A TVK-nál nem is tudták, hogy az én pályázatom lett az első, és hogy azt a festéket lehetne gyártani. Nem gyártották, agyonhallgatták, fiókba süllyesztették az egészet. Ez nem olyan inzultus, mintha pofon vágtak volna, de műszakilag és anyagilag igyekeztek gátolni, „tönkretenni”. Nem hagytam, előbújtam a víz alól, csináltam a következőt, és úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna. A találmányaim pénzt hoztak volna. Nálam mindig azt gátolták, hogy nagyobb jólétre vagy bevételre tegyek szert. Az eredményeket hoztam, azzal nem volt semmi baj. De a „dicsőség”, hogy egy megyei lap lehozza, vagy valahol közlik, hogy az első díjat a TVK mérnöke nyerte, nem jutott osztályrészemül. Ezek az utak zárva álltak előttem! Így is el lehet lehetetleníteni valakit, de ez a munkám iránti szeretetemet nem csökkentette. A Tiszai Vegyi Kombinátnál az utolsó pillanatig hoztam az eredményeket. Nem lehettem „fél mérnök” vagy „negyed mérnök”, ott teljes mérnöknek kellett lennem. Mikor már a huszadik dolgozatom jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban, Svédországban, Ausztriában, Németországban, Angliában – arra vigyáztam, hogy jelentettem meg a Szovjetunióban is –, akkor már hagytak dolgozni.Amikor végül Brüsszelbe nem engedtek ki, azt mondtam, hogy eljövök, otthagyom most már, ezt nem csinálom tovább! Egy nemzetközi kongresszusra lettem volna hivatalos, de nem adtak kiutazási engedélyt. Van egy világkongresszusa a festékiparnak, amit úgy rövidítenek, hogy FATIPEC. Ezt a kongresszust akkor Brüsszelben tartották. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy névre szóló levelet kaptam, egy meghívót, hogy számoljak be a kutatási eredményeimről! Elmentem a kombinát műszaki igazgatójához, hogy szeretnék részt venni, és kérem, engedélyezzék, hogy ezen a kongresszuson részt vegyek. Ők természetesen boldogok voltak, és azt mondták: „Jenő! Ez a cégnek is egy megtiszteltetés, hogy egy ilyen kongresszuson részt veszel!” A személyzeti osztályvezető azt mondta: „Én nem írom alá a kiutazási engedélyt, és ezzel a megjegyzéssel küldöm el a Belügyminisztériumba a papírokat!” El is utasítottak. Amikor 1972-ben a Tiszai Vegyi Kombináttól eljöttem, Tóth Pali segített nekem, akit még az első munkahelyemen ismertem meg. Egy rendes magyar gyerek volt: párttag, de nem bántott senkit! Dolgozott, kitűnő szakmai ismeretekkel rendelkezett. Egyszerű származású fiú volt, és énfölém mindig nem két, hanem négy szárnyat tárt ki, hogy megvédjen! A Borsodi Vegyi Kombinátnál már nem akadályozták az utazásaimat, ellenkezőleg, küldtek.
Az első dolog volt, hogy a Borsodi Vegyi Kombinátot mint céget meghívták Olaszországba a Bolognai Kiállításra, hogy mutassa be a termékeit. Ehhez ismét kiutazási engedélyt kellett szerezni a Belügyminisztériumtól. A minisztérium értesítette a Tiszai Vegyi Kombinát személyzetisét, az ottani személyzetis felhívta az itteni személyzetist, hogy „nehogy adjatok kiutazási engedélyt az Ivánfinak, mert az ilyen meg olyan”. A BVK személyzetise azonban kijelentette, hogy Ivánfi nem párttag, semmi rosszat nem tud róla, a barcikai III/III-as sem kifogásolta, és a részéről meg fogja kapni a kiutazási engedélyt. El is utazhattam.
Kazincbarcikán éltünk, termékmenedzser voltam, amikor Ádám fiam középiskolás lett. Azt mondtam magamnak, hogy bemegyek a gimnáziumba és kérem a vallásoktatást a fiamnak. Az igazgatót telefonon fölhívtam persze előtte, tud-e fogadni tizenöt percre, hogy ne hiába menjek. Azt mondta: „Természetes, gyere, várlak!” Ismertek engem egyébként mint termékigazgatót itt a városban, minden további nélkül beengedtek. „Milyen témában keresel, Jenő?” Mondom: „A fiamnak akarok vallásoktatást.” Azt mondja: „Te! Ez nehéz lesz!” Mondom: „Mi a nehézség ebben?” „Erről tudnia kell a párttitkár elvtársnak!” Azonnal behívatta a titkárnőjével, megjelent a párttitkár elvtárs, helyet foglalt, nagyon szúrósan nézett. „Mi a téma? – Kérem szépen, egy közismert téma, hogy minden szülő rendelkezhet azzal a jogával, hogy kéri a gyermeke számára a hitoktatást az iskolában. – És miért? – Tudja, miért? Mert ha valaki ismeri a kőtáblát meg a tízparancsolatot, az rosszabb ember nem lesz, csak jobb! Ez az én alapelvem.” Mondtam nekik, hogy adják oda az űrlapot, amin kérhetem, aláírom, mert ezen vitatkozni nincs értelme. Hozatott nekem egy gyönyörű szép űrlapot, én voltam az első, aki aláírta! Híre ment, később az ismerőseim is bementek. Ők is akarták. És ők is üres lapot kaptak! Tehát lehet, hogy harminc aláíró volt, de harminc különböző lapon! Az aláírás után visszamentem az irodámba a BVK-hoz. Csengett a telefon az asztalomon, fölvettem. Az üzemi párttitkár volt a vonalban. Azt mondta: „Hallom, hogy voltál a gimnáziumban. A párttitkár elvtárs a gimnáziumból fölhívott, és azonnal közölte, hogy neked milyen kívánságod van. De miután te nem vagy párttag, én azt mondtam neki, hogy ehhez nekünk nincs közünk!” Ezért is mondom, hogy gyáva volt a tanult embertömeg Magyarországon! Vagy karrierista, vagy unintelligens, mert ügyesen és okosan szembe lehetett szállni a hatalommal, nem kellett belépni a pártba. Többször felkínálták nekem. Én a pártba soha nem léptem be, soha nem voltam tag. Még állás sem kellett ilyen áron nekem. A cégnél előfordult olyan, hogy nagy unszolásra egy-egy szemináriumra elmentem meghallgatni a bölcsességeket a marxizmus-leninizmus alaptételeiből, de nagyon nem tetszett. Kazincbarcikán lakott a család, de 1976-ban vettünk egy portát Sajógalgócon. Teljesen lepusztult volt, romos, tíz évig magában állt, beomlott a teteje. Nem renováltuk, hanem a családommal és a barátaimmal restauráltuk. Az ispáné, majd a falu bírájáé volt hajdanán ez a ház. Egyetlen helyiségben vot párnafára fektetett fenyőpadló, a többi mind földes helyiség volt. Évente agyaggal kitapasztották a földes szobákat, utána bált rendeztek, és a fiatalok jó keményre letáncolták azokat. Remekül lehetett járni rajta! A hasznost a kellemessel kötötték össze a vidéki emberek. Minden egymásba fonódott. Volt szövőszék is a házban, ahol téli időben szőttek-fontak. Mindig elfoglalta magát a parasztember, mindig volt tennivalója, teendője a gyerekeknek is, a felnőtteknek is, az asszonyoknak is és az embereknek is. Ezt így osztották be. Együttéltek a természettel, az állatokkal. A környéket már bejártuk Andrea lányommal, legalább huszonöt zsákfalut ismertünk, de ilyen épületet nem láttunk! Volt tornácos ház, rendszerint köríves, és nem kosáríves, a boltozata pedig szintén köríves boltozatú volt a többinek, és nem csehsüveges. Mindenki kedves volt, ránk köszöntek az emberek az utcán. Ha a kerítés mellett jöttünk el, és kilógott a szilvafa, akkor mondták: „Tessék megrántani, ha szeretik a szilvát, úgyis hull a földre, aztán egyenek belőle!” Megszületett a "Kakas-parti" Társaság, szinte mind mérnök kollégáim voltak a BVK-nál, akiket nap mint nap láttam, és a "kakasok" már ott is egy asztalhoz ültek ebédelni az üzemi étteremben. Gondoskodtunk arról, hogy ételt, rágcsálnivalót vigyünk ki magunkkal Galgócra. Havonta legalább két-három alkalommal kijöttünk ide téli időben is. Édesanyámtól örököltem akkor egy hatalmas nagy vaskályhát, ami ki volt samottozva, és koksszal fűtöttünk benne. Fával begyújtottunk, aztán körülültük. Mindenkinek volt valami története az életéből, amit elmesélt. Putnokról hoztam asztalosmestert, aki hajlandó volt velem kijönni, beállítani néhány ablakot, hogy ne a szél húzzon át a szobán. Először és elsőnek a tetőhéjalást hoztuk rendbe, hogy ne ázzon be a ház. Közben a kőműves a nagy repedéseket javította a falon. A BVK-nál annak idején, amikor a PVC-III-at építették, több kőműves dolgozott, szombat-vasárnap vagy hazamentek, vagy a munkásszálláson voltak és elmentek berúgni a kocsmába. Ajánlkoztak. Varga bácsi nálam olyan munkát végzett, hogy amikor szombaton délután elment, levette a kalapját, visszafordult, és megnézte az aznapi munkafelületet, hogy hogy néz ki a vakolása. Azután amikor biccentett a fejével, visszarakta a kalapot. Ez jelezte, meg van elégedve a munkájával, mehetünk. Az ablakvasalatok például, azok is vadonatújonnan készültek. Egy nyugdíjas lakatos-kovács a MÁV-nál, aki otthon nem tudott mit kezdeni az idejével, felajánlotta, hogy ő olcsó pénzért megcsinálja. Az eredetit odaadtam neki, háromszáz darab ilyen ablakvasalatot otthon megcsinált, azokat idehoztam. Így újítottuk föl az épületet apránként. Kulturális eseményként, mire elkészült a ház, a következő történt velem. 1984 augusztusában rendezett Aggteleken egy hangversenyt a Benkó Dixieland Band. Én a dixielandet nagyon szeretem, meg a ragtime-ot. A feleségemmel együtt elmentünk meghallgatni, mondom: „Te, Móti, hát gyönyörű ez a hangverseny, de rettenetes, hogy a gallérom már tiszta víz, a hajam is, és ez a sötétség! Tudod, hogy mennyivel szebb lenne ez az egész hangverseny Sajógalgócon a Templom téren?” Megszerveztem. A koncert után odamentem a Benkó Sándorhoz, megismerkedtünk, elmondtam neki az ötletemet. Benkó kért áramot, zongorát, dobogót meg ülőhelyeket. Elmentem a dr. Tolnay Lajoshoz, a BVK vezérigazgatójához. Mint termékigazgató, én közvetlenül hozzá tartoztam, mehettem hozzá bármiféle problémával. Mondtam neki: „Lajos, itt egy kis falu van. A Borsodi Vegyi Kombinát támogassa meg Galgócot, nem anyagilag, hanem természetben! Küldd ki például az ácsműhely embereit, csinálják meg az ülőhelyeket meg a dobogót. A villanyszerelő műhelyből a villanyszerelőket küldd ki tíz darab reflektorral, hogy azok a teret világítsák ki – a műemlék házakat főleg, meg a templomot! Az ülőhelyekhez pedig jó lesz, ha deszkákat adsz kölcsönbe, mert azt a koncert után leszerelik, és visszahozzák. Aláírnál-e egy ilyen kérelmet?” Azt mondta: „Írd meg!” A zongora függőben volt, meg a honorárium. Elmentem az Egressy Béni Művelődési Ház igazgatójához Kazincbarcikán, és kérdeztem tőle: „Hogy álltok a jövő évi terveitekkel?” „Hű – azt mondja a Misi nekem –, Jenő, bajban vagyunk! – Miért? – Most kaptuk meg a keretet, és nem tudjuk kitölteni. – Dehogynem tudjátok! Itt egy műsor, amire huszonötezer forint kell. Tervezd be a munkatervedbe ezt a huszonötezer forintot, meg a felhangolt zongorát!” Ezek után időpont-egyeztetés következett Sándorral, 1985 júniusának utolsó szombatja lett kijelölve. Körülbelül négyszáz fős hallgatóság volt, akik itt ültek, ezen a dombon a házunk előtt. Óriási taps volt, nagy sikere volt Benkó Sándornak és a zenekarának! A tornácon adtunk egy fogadást. Itt volt Eddy Davis Amerikából, a bendzsós! 2013-ban tartották a huszonkilencedik hangversenyüket itt.
Miután 89 volt, akkor 90-nek a szelét már lehetett érezni. A városból sokan megkerestek: „Te, ide figyelj, országgyűlési képviselőnek vagy polgármesternek nem akarsz jelentkezni, vállalj el valami pozíciót itt! Indulj!” Én megmondtam, hogy legfeljebb a Kereszténydemokrata Néppártba lépek be, semmiféle más párt nem érdekelt. Akkor a KDNP jelölt először országgyűlési képviselőnek, majd polgármesternek. Végül alpolgármesternek választottak meg engem a KDNP, az MDF meg az SZDSZ együttes szavazatával. A polgármester a Fidesz jelöltje lett. Összeültem a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel – aki egy nagyon rendes SZDSZ-es képviselő volt –, és azt mondtam: „Osszuk fel a szakterületeket! Olyan nincs, hogy mindenki mindenért mindig felel!” Én vállaltam a külkapcsolatokat, elvállaltam a környezetvédelmet, a közszolgáltatásokból a távhőt, és kész.A programon nem lehetett sokat gondolkodni, mert másnap már ki kellett mennem a taxissztrájkot lecsendesíteni. Október végén Barcikát is körülzárták. Általában ittas emberek, régi kommunisták nagyrészt, azok szállták meg ezeket a kisteherautókat meg egyéb kocsikat. A tárgyalásokon olyanra rá tudtam őket venni, hogy például az üzemanyag-szállító ciszternakocsit, ami benzint hozott a városba, azt beengedjék. Hogy ki nem engedték, az más lapra tartozott, de én ahhoz ragaszkodtam, hogy be kell engedni. Ugyanígy a kenyérszállító autókat, meg egyéb közlekedést is. A városi életet biztosítani kellett. Lehetetlen állapotok uralkodtak ebben a városban. A vízfogyasztást például egy háztartásban a lakás négyzetmétere után kellett fizetni. És mi történt Barcikán? Az, hogy egyszerre csak tizennégy lengyel jelent meg egy egyszobás, összkomfortos lakásban, akik a lengyel piacra hoztak árut. Annak idején, a kilencvenes években divat volt a lengyel piac. Volt olyan lakás Kazincbarcikán, ahol tizennégy ember vízfogyasztásáért egy kis lakás utáni átalánydíjat fizettek. Másoknak meg, akik harmadmagukkal laktak egy nagy lakásban, azoknak nagyon sokba került a víz. Megpróbáltam elérni, hogy szereljenek fel vízórákat! Minden lakásnak legyen vízórája, és aszerint fognak fizetni. Iszonyatos felhördülés volt. A kommunisták szervezték ellenünk, amikor ez szóba került, és nekirohantak a városházának. Az akkori fideszes polgármester egy huszonnyolc éves fiúcska volt, aki be is ijedt, fölrohant a Polgármesteri Hivatalba, szembetalálkozott velem, és akkor azt mondta: „Jenő bácsi! Menj le, csinálj rendet, mert valami nagy baj lesz!” Lementem. A tömeg dühöngött, ordított, mindenfélét skandált! Körülbelül ezer ember vette körül a Polgármesteri Hivatalt, és már ott tartottak, hogy betörik a kaput. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy egy ember képes odaállni, és a mikrofont magához venni. Azt az egyszerű taktikát választottam, hogy kifárasztom a tömeget, mindenkinek adok szót, és minden kérdést megválaszolok. Türelemmel és lassan csináltam, próbáltam meggyőzni egyenként a népet. Végül Kazincbarcikán sikerült elérnem azt, hogy a Polgármesteri Hivatal kasszájából, a nem cédulázott tartalék pénzből minden lakásban kifizettük a vízóra árának a felét. Sorban álltak a Polgármesteri Hivatalnál, hogy a vízórát beszereljék!Amikor alpolgármester lettem Kazincbarcikán, első kötelességeim egyike volt, hogy az egykori politikai fogolytábor rabjainak, akiket én is láttam dolgozni az ötvenes évek elején, emlékművet állíttassak. Megterveztettem, megcsináltattam, elhelyeztettem, és ünnepélyesen felavattuk. Meg meg is szentelték. Oda került az épület falára, ahol a bejárat volt. A még élő német hadifoglyokat is, akik itt voltak, azokat is meghívtam mind. A cserkészek fogadták őket a vasútállomáson, ők kísérték be őket az ünnepség színhelyére. Azok az emberek könnyeztek. Hozták a feleségüket is magukkal. Hatalmas tömeg gyűlt össze, németül köszöntöttem őket. Később az a megtiszteltetés ért, hogy a Németországba kitelepített svábok is meghívtak a kongresszusukra előadást tartani. Vittem nekik egy gyönyörű szép ajándékot, egy jelképes ajándékot, emlékeztetőül. Van egy nagyon jó barátom, aki kovácsoltvas dolgokat készít, egy művészember. Ő készített egy kis szobrot, két bilincs, amelyek két kézre vannak ráláncolva, egy fehérmárvány lapon.
A burgkircheni polgármesterrel Kazincbarcikán megszerveztük a német tanulmányi versenyt a város iskoláinak. Vártuk, hogy mi lesz, lesz-e jelentkező. Százan jelentkeztek az első alkalommal! Már azon kellett gondolkodnunk, hogy elődöntőt is rendezzünk nekik, hogy megrostálhassuk a gyerekeket. A második évben ezt úgy csináltuk, hogy egy előzetes válogatást szerveztünk. A zsüri fele magyar, fele német volt. A gyermekek jutalomból két hét üdülésre mehettek Bajorországba.
Amikor vége volt a Polgármesteri Hivatalban a küldetésemnek, megígértem a feleségemnek, hogy befejezem a politizálást. A feleségem ugyanis otthon állandóan idegeskedett énmiattam, hogy mikor történik valami bajom. De akkor megjelent egy delegációval a Kereszténydemokrata Néppárt a lakásomon: „Jenő, legalább a Megyei Közgyűlés tagságára hadd jelöljünk téged!” Így a következő négy évben is politizáltam még, de az már sokkal enyhébb és jobb körülmények között történt.
Az interjút 2013-ban készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.
