Természetesen Hollandiában mentem látogatóba. Arra emlékszem, hogy a családom milyen lelkesen fogadott az amszterdami repülőtéren. Különleges élmény volt először repülni, nagy repülőteret látni. Sokféle összejövetel volt aztán. A szabadságom hat hétig tartott, megmutatták nekem fél Hollandiát. Kézről kézre adtak egymásnak. Ekkortájt már az enyhülés szellemében többen mehettek külföldre tanulni. Szüleim utánjárása révén lehetőséget kaptam egy külföldi ösztöndíjra. Kértem az egyházmegye hozzájárulását, hogy a Nijmegeni Katolikus Egyetem közvetítésével a washingtoni Georgetown Egyetem Kennedy Institute of Ethicsnél kutatóként a témámat kimélyíthessem. Az alábbi választ kaptam: „Hivatkozással a főtisztelendő káplán úr folyó hó 19-én kelt kérelmére, értesítem főtisztelendőségedet, hogy a jelenleg érvényben lévő gyakorlat szerint csak az állami szervek által elismert és jóváhagyott ösztöndíjas állomáshelyekre küldhetők ki ösztöndíjasok, akiknek a személyét a magyar püspöki kar ajánlja. Így főtisztelendőséged egyéni kérelmével kapcsolatban sajnálatomra negatív választ vagyok kénytelen küldeni. Imáimban ajánlottan vagyok… Esztergom, 73. október 29-én, Kisberk Imre püspök, apostoli kormányzó.” 

Találkozásunkkor tanácsoltam apámnak, hogy keresse meg a bécsi érseket, König bíborost, neki biztos van kapcsolata Magyarországgal. Végül 68 januárjában tudott vele beszélni. Kérte a közbenjárását, hogy az útlevelemet megkaphassam. König fölvette a kapcsolatot a magyar püspöki kar titkárával, Cserháti püspökkel. Ismertem őt mint dogmatikatanárt, az újmisémen a kézvezetőm volt. Realista és jól taktikázó egyházpolitikusnak tartottam. Békepaphoz, mint Beresztóczy vagy Horváth Richárd, én soha nem mentem volna segítséget kérni. De Cserhátit el tudtam fogadni, benne megbíztam. Cserháti püspök próbált az ÁEH-nál közvetíteni, garanciát adni, hogy én vissza fogok jönni. Megígérték neki, hogy megkapom az útlevelet, ennek ellenére a tavasz folyamán, háromszor vagy négyszer újból visszautasították. Erre április végén apám egy nagyon kemény hangú levelet írt egy magas beosztású bécsi ismerősének. Ebben leleplezte azt a propagandát, amely az enyhülés látszatával csalogatja a turistákat Nyugatról, de igazi arca a kulisszák mögött nem változik. A magyar megbízott – írja apám – az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában szót emel a jogegyenlőségért, mindenki számára, Afrikától Európáig, de az ő fia még tizenkét év után sem látogathatja meg külföldön élő családját. Ez az ismerős aztán továbbította a levelet a bécsi magyar sajtóatasséhoz. Csak ezután kaptam Cserhátitól újból egy levelet, melyben azt írja, hogy beszélt az ÁEH elnökhelyettesével, és felelősséget vállalt a visszatérésemet illetően. Most idézem: „Ami őket meghatotta, elsősorban az volt, hogy nem szűntem meg ostromolni a hivatalt ebben az ügyben. König bíboros úrnak az előbb írtam meg, hogy az útleveledet megkaptad. Kedves édesapádnak most már nem írok, hiszen bizonyára már tud az eredményről. Igaz szeretettel ölel: Cserháti, Pécs, 68. június 5-én.” Tehát így született meg a végeredmény, június 13-án kézhez kaptam az útlevelet.

A szocialista országokhoz a betétlapot már 64-ben megkaptam. Akkor voltam először motortúrán Szlovákiában és Lengyelországban egy kollégámmal. 65 nyarán itt volt édesanyám. 66-ban egy jó baráttal, Pauka Lászlóval voltam egy nagy lengyelországi motortúrán. Fölmentünk egész Gdańskig. Akkor született meg az a gondolat, hogy a szüleimmel ott találkozzunk, hiszen oda én is el tudok menni, és a szüleim sem féltek már Lengyelországba menni. Édesapám Krynicában – a háború előtt volt neves üdülőhely – foglalt szállást. Gyönyörű szép hetet töltöttünk együtt. Fölszabadultan örültünk egymásnak. Azt hiszem, akkor a lengyel szabadság jobban érezhető volt, mint Magyarországon az enyhülés. Úgy éreztük, hogy nem kell félni, nyugodtan nyaralhatunk. 

Az utazásaink 1970-ben kezdődtek, amikor már lehetett kapni útlevelet, a hetvendollárosat. Akkor az uram a bélyeggyűjteményéből egy részt eladott, és abból csináltunk egy kisebbfajta körutat. Elkezdtük Ausztriában, ahol rokonaink éltek – a férjem egyik unokaöccse, aki már ott született Ausztriában, és a húgomék–, és úgy mentünk aztán le Olaszországba, érintettük Velencét, aztán Pulába mentünk, ahol Kiss Józseffel, az uram bélyeg-cserepartnerével találkoztunk. Ottani magyar volt, beszélt magyarul, de érezni lehetett a kiejtésén, hogy nem itt született, a felesége horvát volt. Nagyon kedves emberek voltak, nagyon örültek nekünk, ahányszor csak találkoztunk. Vonattal mentünk, a rokonaink pedig kocsival vittek, amikor megmutatták a környéket, ahol laktak. Nagyon szép tíznapos út volt, és hát nagyon örültünk, hogy mást is látunk, mint addig. Aztán igyekeztünk minden évben elmenni valahová. Az uram kinézte az utakat, és mindig május 20-án indultunk, mert ő egy ilyen precíz ember volt. Ha esett, ha fújt, el kellett indulni május 20-án. Amikor Berlinbe mentünk repülővel, oda is egy cseretárshoz, itt dög meleg volt, és ahogy közeledtünk Berlin felé, bemondták, hogy ott 8 fok van. Olyan hidegre nem nagyon voltunk felszerelve. Ott is megmutattak nekünk mindent, amit lehetett, hol kocsival, hol vonattal. Nagyon szép út volt az is. Aztán abban az évben én eljutottam Moszkvába, az is nagy élmény volt. A könyvtárosok kongresszusán a szakozásról volt szó, és úgy döntött az itteni vezetőség, hogy erre az útra engem küldenek. Nagyon tanulságos volt, és nagyon érdekes. Egyedül mentem, ott várt egy tolmács, és találkoztam a kinti kollégákkal. Minden szakmából volt ott állandó kiküldött, a KGST keretében. Megnéztem a Lomonoszov Egyetem épületét is belülről, a tolmácsnő vitt be. Jártunk az urammal Csehszlovákiában, a Felvidéken. Ott többször is, különböző vidékeket néztünk meg. Itt aztán az uramnak a lába megfájdult, amiről kiderült, hogy valószínűleg trombózisa van. És amikor hazajöttünk, akkor azt mondta az orvos, hogy az autóbusz-utakat hagyja abba, mert nem jó olyan hosszú ideig ülni. És akkor abbahagytuk, olyan 74-75 körül. Mentünk magyar városokba is, például Gyulára, vagy amit éppen kinéztünk. Később, ahogy az unokák nőttek, már tudtuk vinni őket is, például többször nyaraltunk Zircen. Ott főleg Bálinttal voltunk. Marcit is, Bálintot is gyakran vittük Klagenfurtba a húgomékhoz. Szóval ezek jó emlékek, és el is ment a bélyeggyűjtemény. Nemcsak utazásra, másra is. Sikerült az uramnak jó időben eladni, ma már nem lenne olyan értéke, mint akkor. Neki volt gyerekkori bélyeggyűjteménye, és amikor megalakult nálunk, a hivatalban a bélyeg kör, akkor megvettem neki a vasúti sorozatot. Nagyon megörült neki, és elkezdett megint egész komolyan gyűjteni. Cserélt is, így lettek partnerei. Ő folyton írt a Rádióba is, kívánságlistát küldött be, és kért számokat, megírta, hogy ki adja elő. A Rádió nem mindig tudta teljesíteni, és a végén azt írta neki a műsorvezető, Antal Imre, hogy ő nem tud segíteni, de Sopronban lakik egy rokona, aki nagy lemezgyűjtő, forduljon ahhoz. Zoli írt is Sopronba, és jött a válasz, hogy boldogan, de kiderült, hogy az illető vak. Úgyhogy hangos levelekkel, magnókazettákon tartották a kapcsolatot. Nagyon aktív volt az illető is. Zoli nem élt már, és ez a vak ember még mindig levelezett velem.

Megérkeztem. A jó Király Béla mindjárt elkövetett egy nemzetközileg büntetendő tényt ellenem, mert Midtown Tunnelen keresztül vitt be Manhattanbe. Ilyet nem szabad csinálni! Manhattanbe hídon keresztül kell menni, mert az egy pótolhatatlan élmény. Őrületes! Én mindig mindenkit úgy vittem be, három éven keresztül iszonyatos mennyiségű ember elé jártam a repülőtérre. Deák Pistánál, a történészprofesszornál laktam. A második este Kornis Mityuval lógtam lent a Sohóban, amikor is ő ránézett az órájára, és azt mondta: „Úristen, iszonyú késő van!” – és otthagyott. Szeptember vége volt, mondjuk, fél nyolc, szóval már sötét volt. És ő Bostonból jött New Yorkba, és egy bostoni számára New York maga a fertő, a bűnös város. Egy bostoni kispolgár számára New Yorkban nem szabad az utcán járni. Félt. És akkor én hazasétáltam a 119. utcánál lévő lakásba. Ez egy két és fél óra séta. Elég rendes távolság. És akkor úgy éreztem, hogy ez az én városom, hogy én itthon vagyok. Miért is nem voltam itt mindig? És ez az érzés nem is változott a három év alatt. Imádtam azt, ami ott történt, azt a változatosságot. A Broadway-n végigmenni, az olyan, mint egy életmű. Mintha tízutcánként másik városban járna az ember. Szóval, az egészet borzasztóan élveztem. És egy nagyon fura következménye lett annak, hogy nem tanultam meg a nyelvet, pedig az első fél évben heti ötször négy órában jártam angolórára, és már előtte is tanultam évekig, és azóta is, de erre nincs agyam. Tulajdonképpen olyan voltam, mint egy süket. Nem értettem a környező világot, viszont ettől vizuálisan iszonyatosan érzékeny lettem. Nem sokan ismerik úgy azt a várost, mint én.

Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki. Én azt gondolom, hogy azzal a szándékkal engedtek ki – vagyis hogy útlevelet adtak –, hogy majd csak oda fogunk menni, vissza nem. De mindenki visszajött. Abban az időben csináltam a Broadway-n Clark Ági lakásában olyan házibulit, amelyik lehetett volna Budapesten, mert harminc budapesti ellenzéki volt ott. Először is volt előbb egy konfliktus, mert ugye én kiszálltam a Beszélőből, és ezért Demszky azt mondta, hogy nekem ez nem jár, és ha egy kis tartásom lenne, akkor visszautasítanám ezt az ösztöndíjat. Úgyhogy volt is köztünk némi mosolyszünet. De úgy látszik, azóta ezt elfelejtette. Ennek dacára kimentem, és eleve azzal mentem ki, hogy tovább maradok. És minden módon ráhajtottam arra, hogy munkát szerezzek. És akkor két évig voltam úgy kint, hogy befizettem az ösztöndíjat a Király Bélának, és akkor abból ő meghosszabbította a meghívást. De a harmadik évben már illegálisan voltam kint, mert akkor már nem hosszabbították meg. De ez nem zavart, mert miután jogosítványom volt, bankkártyám volt, a kutyát nem érdekelte, hogy legálisan vagy illegálisan vagyok kint.

Nyugati útlevelem nem volt sose, bár tíz évvel korábban nyilván lehetett volna, de se pénzem, se ambícióm nem volt rá. És ebből a pénz volt a döntő. De Kelet-Európába utaztam. Romániából például előbb tiltottak ki, mint ahogy elvették volna az útlevelem. Ez még Beszélő előtt volt. Még kéziratos szamizdat volt, rendszeresen vittem őket. Nagyon sok barátom volt Erdélyben, 74-ben voltam először, és onnantól sűrűn jártam Erdélybe. Az első utat kivéve általában a kocsmán túl nem nagyon láttam az országot. Az egyik alkalommal, 79-ben vagy 80-ban, vittem egy nagyobb adag szamizdatot, és ott volt egy hatfős társaság, volt egy gyönyörű nő, és mint kiderült, besúgta az összejövetelünket. Másnap házkutatás volt a házban, elvitték az összes dolgot, amit vittem, és utána beidézték őket, és kaptak egy fenyegetést, hogy amennyiben én megjelenek nálunk, akkor őket… Tehát onnan tiltottak ki először. 81-ben pedig Lengyelországból, akkor elvették az útlevelet. A demokratikus ellenzékből nyolcan – Rajk, Sulyok Miklós, Buda Géza (ő tudott lengyelül), Bence, és nem tudom, még ki – kimentünk volna egy meghívásra, valami gdański rendezvényre, 1981-ben, még a puccs előtt. Már kinn voltunk a repülőtéren, amikor elvették az útleveleinket, és a Lengyel és a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő izével nem engedtek bennünket kiutazni. Akkor kaptunk útlevelet, amikor Franciaországba mentünk, de csak erre az egy útra. Nizzában beidéztek bennünket a rendőrségre, és majdnem száz százalék, hogy Magyarországról kapták a „felkérést”, hogy illegális munkavállalás. Ez a művésztelep nem olyan helyen volt, hogy ez a dolog kiderülhetett volna. Elég pikáns volt, mert külön hallgattak ki bennünket, de nekem Laci tolmácsolt! Nyilván, ha mást mondtam volna, mint amit ő mondott, akkor azt nem fordítja le. Mi a művésztelepen voltunk, egy műtárgyat hoztunk létre, nem munkát vállaltunk. Úgyhogy ennek nem lett folytatása, de azért ott is volt egy ilyen kalandunk a francia rendőrséggel.

Amikor Károlyi Mihály meghalt, a felesége a telkükön – a dél-franciaországi Vence-ben – létrehozott egy nemzetközi művésztelepet. A telep úgy fejlődött, hogy azok az államok, akiknek a művészeit Károlyiné meghívta, építettek ott egy műteremházat vagy egy lakóházat. Rajk történelmi okokból kifolyólag jó ismeretségben volt Károlyinéval, és egy találkozás alkalmával Károlyiné mondta neki, hogy szeretne egy műteremházat építtetni vele. És Rajk – mint Kis meg Bence –, szimbiózisban volt Bachmannal. (Sajnos, az a párhuzam is megvan, hogy ők is összevesztek.) Szóval közösen csináltak egy rajzot, egy víziót, és Rajk engem hívott ki, hogy építsük meg ezt a házat. Így kerültem oda 1983-ban. De egyikünknek se volt útlevele, úgyhogy a Károlyiné meghívta Kornidesz elvtársat magához, ahol Kornidesz elvtárs azt mondta, hogy „természetesen az elnökné asszony kérésére a fiúk kapnak útlevelet”. Úgyhogy kaptunk útlevelet. Ez 83 októberében volt. Először Párizsba mentünk, ahol eldőlt, hogy mekkora lesz a ház. Megkérdeztünk ott egy építészt, hogy mennyi pénzből lehet megépíteni egy négyzetmétert Franciaországban, aki azt mondta, hogy ezer frankból. Hatvanezer frank volt rá, úgyhogy hatszor hat lett a ház mérete. És aztán mentünk le Vence-ba. Sokszor jártunk oda-vissza: találkoztunk a Párizsban élő emigrációval, meg mindenféle rádiószerepléseken vettünk részt, meg Bázelba mentünk, mert ott az egész nyugat-európai emigrációval szerveztek találkozót nekünk, az ellenzék cégéres gazembereinek

1985-ben fél évet New Yorkban, a Columbia Egyetemen töltöttem. 81-82-től adódott az a lehetőség, hogy félig-meddig ellenzékinek számító értelmiségiek, művészek, kutatók egy szemeszterre kimenjenek az Államokba. Soros György finanszírozta. Tudtam róla, hisz több barátom is volt kint (Csalog, Kenedi). Jómagam egyszer a Kossuth Klubban akadtam össze Bence Gyurival, aki kérdezte, nem akarok-e Amerikába menni. Zavarban voltam, mondtam, eszembe se jutott. Szólt, hogy hívjam fel. Fölhívtam. Elmondta a tennivalókat. El kellett menni egy megbeszélésre, Ránki György lakására, ahol azok gyűltek össze, akiket a következő évekre provizorikusan kiválasztottak. Kinek mi lenne jó, milyen időpont, melyik szemeszter. Annyit kellett még előzetesen tenni, hogy az ember elment az amerikai követségre és ott a kultúrattasé egy beosztottjánál angol nyelvvizsgafélét tett, vagyis el kellett vele diskurálni angolul.

Mint már volt róla szó, fiatal koromban sokat jártam részben stoppal, részben vonattal Lengyelországba, tanultam lengyelül, és konyhanyelvi szinten kommunikálni is tudtam. A képzőművészetük, a színházuk igen vonzó volt. A fiatalság mentalitása szabadabbnak tűnt, bizonyos szempontból a katolicizmussal elegyítve, az itteninél sokkal autonómabb szellemi és kultúrélet is mutatkozott. Másrészt abban az időben a lengyelek nagyon sok magyar regényt fordítottak, és ebbe beletartozott Mándy, Mészöly is. A jelenség hátterében ott volt a Vajda-filmek kultusza, a lengyel abszurd vonzása és sok minden más motívum. Később valahogy elromlott ez a nexus, a lengyel–magyar informális barátkozás. Amikor mi először voltunk ott a fiatal feleségemmel, szinte le kellett beszélni az embereket, hogy ne hívjanak vendégségbe csak azért, mert magyar vagyok és tudok pár szót a nyelvükön. Nyilván belejátszott ebbe az 56-os lengyel–magyar szolidaritás is. Amikor 72-ben, életem első hivatalos kiszállásán, hivatalos emberként, elit szállodákban éltem át a késő novemberi, december elejei varsói ködöket, a hódara-szitálást és az egész ottani nyomottságot, már elég sok vodkát kellett meginni hozzá, hogy az ember kibírja az ottani kelet-európai létezést. Aztán jártam Bulgáriában, Szlovákiában, Prágában, sőt a nyolcvanas évek közepén Belgrádban is. Ezek az utak azt jelentették számomra, hogy végül is kialakult bennem valamilyen összbenyomás a régió köznapjairól, emberi közegeiről. Említettem, hogy volt idő, amikor megvonták tőlem a „piros” útlevelet is.