családtörténet - Visszaemlékezések

Molnár Mihály 1922-ben született Békéscsabán, gazdálkodó családban. Általános és középiskolai tanulmányait Békéscsabán végezte, majd 1944-ben Budapesten jogi diplomát szerzett. 1944 nyarán nem tett eleget a bevonulási felhívásnak, 1945 februárjában viszont önként jelentkezett az új magyar hadseregbe a náci Németország elleni harcra. Augusztusban belépett a kommunista pártba. 1945–1948 között Békés, majd Zala megyében volt jegyző. 1948-ban átigazolták az MDP-be, de néhány hónappal később koncepciós váddal kizárták. Egy ideig szülei gazdaságában volt segítő családtag, majd miután apját kulákká nyilvánították, földjét széttagosították, bérelt földön önálló gazdálkodásba fogott. 1952-től a Szarvasi Vágóhídi Vállalatnál, majd a Békéscsabai Kézműipari Vállalatnál dolgozott könyvelőként. 1956-ban munkahelye munkástanácselnökévé, valamint a békéscsabai városi munkástanács elnökhelyettesévé választották. 1957-ben első fokon három év börtönbüntetésre ítélték, 1958-ban másodfokon büntetését egy évre mérsékelték. Szabadulása után segédmunkás, majd fordító és belső ellenőr volt Budapesten. 1983-ban nyugdíjba ment. 1992-ben a Független Demokratikus Magyarországért Emlékéremmel tüntették ki. 2002-ben halt meg.

Molnár Mihály

Id. Molnár Mihály 1915-ben

Édesapám, Molnár Mihály csorvási születésű, szegény emberek leszármazottja volt. Késmárkon végzett az evangélikus kereskedelmi középiskolában, és mindjárt az érettségi után bevonult katonának. Az első világháborúban megrokkant, Bukovinában, a czardaki ütközetben sérült meg. Kitüntetései száma meg minősége alapján bekerült a vitézi rendbe, és ötven katasztrális hold vitézi telket kapott a román határnál, Bedőszegen, Gyulavári község mellett.

Apai nagyapám uradalomban szolgált, de korán elhunyt, nem sok emlékem maradt róla. A nagymamáról még kevesebb, mert a halálakor még egészen kicsi voltam. A háború után Békéscsabára kerültek, apám ott ismerkedett meg édesanyámmal, Patay Ilonával.

Molnár Mihály anyja, Patay Judit

Édesanyám családja módosabb volt, ezért a Rákosi-érában a kuláküldözés szenvedő alanyai lettek. Anyai nagyszüleim otthon és az ismerőseikkel szlovákul beszéltek, annak idején úgy mondták, tótul. Én már gyerekkoromban értettem szlovákul, s bár csak később tanultam meg a grammatikát, a második anyanyelvemnek tekintem. Amikor a nagymama, édesanyám anyja – akit nagyon szerettem – esténként varrogatott, stoppolt, én a szlovák nyelvű Čabiansky Kalendárt, a Csabai Kalendáriumot olvasgattam. Ha egy-egy szót nem értettem, megkérdeztem, és a nagymama kisegített. A szüleim is tudtak szlovákul, de egymással magyarul beszéltek.

1922-ben születtem, a szüleim egy évvel korábban keltek egybe. Azon a bizonyos ötvenholdas vitézi telken gazdálkodtak, ami tulajdonképpen egy tanya volt, József főherceg birtokából hasították ki. A föld ugyan jól termő volt, de közel esett a Fekete-Köröshöz, és mivel abban az időben még nem épültek ki a gátak, a Körösök áradásakor a víz gyakran elöntötte. Az árvizek évében terméskiesés volt, sőt a következő évben is, ezért az ötven hold ellenére szerény körülmények között éltünk.

Molnár Mihály a McCormick traktorral

Aratás után, 1942

Apám nagyon értette a dolgát, az állattenyésztést, a növénytermelést, és méhészkedett is. A gyakorlatban szerezte meg a szaktudását, de kapcsolatban állt szakképzett agráremberekkel, ispánokkal, uradalmiakkal. Az árvizek ellenére is fejlesztette a gazdaságát. Volt például cséplőgépünk, traktorunk, amerikai, McCormick gyártmány. Később lett – ma már muzeálisnak tűnő – kévekötő és aratógép is, így a szántási, aratási, cséplési munkákat magunk végeztük. Voltak alkalmazottak is, egy béres, esetleg kettő, egy gépész és kisegítő, összesen legfeljebb öt személy. Én is elsajátítottam a mezőgazdasági ismereteket, de sohasem vonzott ez a munka, noha egy ideig segítő családtag voltam.

Molnár Mihály 1940-ben

Békéscsabán végeztem a négy elemit és a nyolc gimnáziumot, mindkettő evangélikus iskola volt. Évközben az anyai nagyszüleimnél éltem, onnan jártam iskolába, csak a vakációkat töltöttem otthon. A gimnáziumban jeles rendű voltam végig, kitüntetéssel érettségiztem. A nyelvtanárok mellett kisegítő funkciót láttam el.

Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett. A felvételi előtt bizonyos kiegészítő tárgyakat kellett tanulnom, amik nem szerepeltek a gimnáziumi tananyagban, például ábrázoló geometriát. 1940 őszén került sor a felvételire Pesten, a Ludovika Akadémián. Nem tetszett az ott tapasztalt katonai drill, távol állt tőlem. A kötelező levente-foglalkozásokat is utáltam, ahol primitív őrmesterek ordenáré módon egrecíroztak. A felvételin tulajdonképpen megbuktam, mégpedig tornából. Magasugrásnál leütöttem a lécet, és távolugrásban sem teljesítettem jól. De nem bántam. Gyorsan dönteni kellett, hogy ne veszítsek évet. Jelentkeztem a jogra, oda felvettek, bár jobban érdekelt volna a lingvisztika. Mint említettem, kétnyelvű voltam, a gimnáziumban tanultam latint, németet, angolt, majd elkezdtem az olasz nyelvet, amit aztán Budapesten fejeztem be felsőfokú nyelvvizsgával. Mint egyetemista még a francia nyelvet is tanultam három éven keresztül. Az egyik vakációban az ógöröggel is foglalkoztam. Majd magánszorgalomból elkezdtem tanulmányozni a szomszéd nyelveket, a csehet, a románt, a szerbet és a horvátot. Amikor a rendszer 45-ben megváltozott, megismerkedtem az orosszal. Ha nem kellett volna hirtelen döntenem, filozófia vagy nyelvi szakra megyek, akár finnugor nyelvészetre, akár szlavisztikára. Pályatévesztéssel indultam, amit aztán később nem tudtam korrigálni.

Tavaly ünnepelte Békéscsaba a betelepítés 275. évfordulóját. 1718-ban volt a betelepítés. Harruckern György, a Habsburgok udvari szállítója a törökök által elpusztított területekre szlovákokat, németeket telepített be, akiknek az utódai aztán vagy asszimilálódtak, vagy úgy-ahogy megmaradtak. Ha jön valami notabilitás Szlovákiából, Budapest után mindig Békéscsabára vezet az útja, mert ott még most is sok szlovák él.

A békés megyei szlovákok nagygyűlése

Magyar Világhíradó 765. 1938. október

Filmhíradók Online

Ami a famíliámat illeti, próbáltuk kinyomozni a szlovák gyökereket. A Molnár egyértelműen magyar név, az a gyanúm, asszimiláció történt. Békéscsabán rengeteg szláv név van ma is, amelyek arra a helységre utalnak, ahonnan az ős származott. A Molnár név nem illik ebbe, a Patay se szlovák jellegű. Az édesanyám nagyanyja Hano, ez szlovák név, itt tehát keveredésről van szó, mégpedig olyan jellegűről, hogy a szlovák többség asszimilálta a környékbeli magyarokat.

A nagyszüleim természetesnek vették, hogy ők is, és az ismerőseik is szlovákul beszélnek. Emlékszem, hogy vasárnap kint üldögéltek a ház előtt, és ha ismerősök jöttek, szlovákul szólaltak meg. Ha én is ott voltam, mondták, hogy a gyerek is tud, csak nem beszél. Úgy látszik, ezt fontos volt mintegy megmagyarázni. Húsvétkor locsolni jártam a nagymama két testvéréhez, ők is szlovákul beszéltek. Én mindent szépen megértettem és magyarul válaszoltam, ők is megértettek engem. Olykor korholtak, hogy miért nem szólalok meg szlovákul, de nem volt belőle probléma. Akkoriban a városházán is nagyon sokan tudtak szlovákul. A polgármester nem, mert az nem odavaló volt, de a hivatalnokok igen. A tanyasi ember nem is tudott jól magyarul. Ha bejött a tanyáról adót fizetni vagy valamit elintézni, szlovákul diskuráltak, függetlenül attól, hogy volt-e rá valamiféle nemzetiségi törvény. Nem érzékeltem, hogy problémát okozott volna, ha valaki az utcán szlovákul beszélt. A templomban szlovák nyelvű istentiszteletek voltak. Az egyház ügyelt rá, hogy szlovákul tudó papokat telepítsen oda. A nagyapa is szlovák istentiszteletre járt naponta a Nagytemplomba, a rézkötésű, csatos imakönyvét mindig ott tartotta. Nagymama viszont csak vasárnap meg ünnepeken ment templomba. Szlovák egyházi kiadványok is voltak. Emlékszem, gyerekkoromban az Evangélikus Híradó, az Evanjeliky Hlásnik járt nekünk, havilap volt, Luther Márton képével.

A szüleim olyan hívők voltak, mint az emberek nagy része: a gyereket megkeresztelik, temetéshez hívják a papot, de ami közte van, nem nagyon gyakorolják. Anyám nagy ünnepeken elment templomba, de nem volt bigott vallásos, apám meg pláne nem. Engem nem befolyásoltak, és nem is lettem vallásos. A metafizikus dolgok nem tudják lekötni a gondolkodásomat. A gimnázium nyolcadik osztályáig vasárnaponként kötelező volt csoportosan istentiszteletre menni az Evangélikus Kistemplomba. Az érettségi előtti többhetes felkészülési időszakban viszont fel voltunk mentve e kötelezettség alól. Mondtam is az osztálytársaimnak, hogy most vagyok utoljára templomban. Így is lett. Hetvenegy éves vagyok, és a templomba úgy lépek be, mintha egy műemléket látogatnék, istentiszteleten nem veszek részt. Ha néha elkísérem a feleségemet, aki lengyel lévén, buzgó katolikus, ott elidőzöm valamennyit, de a megtérésnek, a magába szállásnak semmiféle jele nem mutatkozik nálam, és nincs is hiányérzetem miatta. Ebből a szempontból kiegyensúlyozottnak érzem magam. Szigorú erkölcsi elveim vannak, és véleményem szerint az erkölcs és az egyház két kategória. Egy ateista lehet nagyon szigorú erkölcsű. Ami az ateizmust illeti, nem fejtek ki propagandát, se pro, se kontra. Magánügynek tekintem, és békésen együtt élek ilyen, olyan, amolyan vallásúakkal meg nem hívőkkel. Nem is érdekel a dolog, csak ne ártson a másik embernek.

A nagyszüleim engedékenyek voltak. Az apámtól kaptam testi fenyítést, amit nem vettem jó néven, túlzottnak és indokolatlannak tartottam, ezért inkább az anyámhoz vonzódtam. Nagy veszteségnek éreztem, amikor elveszítettem. Apám hirtelen haragú volt, de utólag megbánta, hogy megütött, és igyekezett jóvátenni. Később, amikor üldözésben volt része, eléggé megtört, és mivel a húgom korán meghalt, én maradtam egyedül, szeretett volna sok mindent adni nekem, de jóformán semmit sem tudott, mert kiforgatták minden vagyonából.

Az osztálytársaim közül nem volt senki, akivel rosszban vagy ellenséges viszonyban lettem volna. 1940-ben érettségiztünk, és máig tartunk találkozókat a gimnáziumban. 1950-ben volt az első, aztán ötévenként, az utóbbi időben pedig háromévenként találkozunk. Ennek az osztálynak egyik sajátossága talán az, hogy faji megkülönböztetések nem voltak. Ez nem mindenütt történt így. Az osztálynak talán a negyede zsidó fiú volt. Én az egyikük mellett ültem, aki arrafelé lakott, mint én, és általában együtt mentünk haza az iskolából. A zsidó ünnepeken ők nem jártak be, és a leckéért hozzám jöttek a lakásra. Kifejezetten jó kapcsolatban voltunk. Néhányukkal a mai napig is, például Lőcsei Palival. Voltak az osztályban olyanok is, akik egy kicsit jobbra húztak, de egyiküknél se jelentkezett olyan szélsőség, amit a nyilassággal tudnék jellemezni. Jó emlékeket őrzök a gimnáziumi tanárokról is, sokat tanultam tőlük, jó alapokat adtak.

Molnár Mihály szüleivel és húgával, 1928

Molnár Mihály szüleivel és húgával, 1938

Gyerekként észleltem, ha nem is értettem, hogy apám nagyon kritikus a Horthy-rendszerrel kapcsolatosan. Az egész rendszert gőgösnek tartotta, és hangot is adott a véleményének. Mi abba a rétegbe estünk, amely távol állt a fennhéjázóktól. Rangkórság élt akkoriban, a tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes stb. Külön tudomány volt, hogy kinek mi jár, mert nagy sértésnek számított nem megadni valakinek azt a titulust, amit vindikált magának.

A birtok és az ország határán, 1939

Volt egy húgom, és született még két öcsém, akik korán elhunytak. Az egyik csecsemőkorában, a másik néhány évesen, torokgyíkban. Ez nagyon lesújtotta a szüleimet. Én akkor még kicsi voltam, maradandó nyomot nem hagyott bennem, a húgom halála viszont igen. Ő bejárt hozzám a gyulai börtönidőszakomban. Kilenc évvel volt fiatalabb nálam, nagyon aktív, verseket írt, egy kis színdarabot is csinált, amit előadtak a gimnáziumi önképzőkörben. Nyomtatásban is jelent meg verse. A Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumba járt, majd könyvtáros lett. A férje, Tibori János, a tanára volt, még az érettségi előtt megházasodtak. Egy gyereke van, Tibori Timea, ő Budapesten él. A húgom tüdőrákban halt meg a szabadulásomat követő évben, 1959 októberében. Nagy csapás volt számomra, pótolhatatlan veszteség, amit máig érzek. Olyan valakit veszítettem el, aki teljesen megértette a gondolkodásomat. Sokan voltak a temetésén, mondhatom, hogy nagy tömeg, ami fiatal korának és közéleti szereplésének is szólt. Olyanok is eljöttek, akiktől nekem akkorra már elváltak az útjaim, mert ellenforradalmárnak minősültem.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Nem kellett felvételizni, csak az érettségit tanúsítani. Abban az időben létszámkorlátozás volt a numerus clausus miatt. Már megjelentek a zsidótörvények, a 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, igazolni kellett, hogy a négy nagyszülő közül egyik se zsidó származású. Az én esetemben ilyen kizáró körülmény nem állt fenn, felvettek, sőt még bizonyos ösztöndíjat is kaptam, mivel kitüntetéssel végeztem, és az ötven holdat nem vették olyan vagyonnak, ami az ösztöndíjat kizárta volna. Négy éven keresztül rendszeresen tanultam és bejártam az egyetemre, nem úgy, mint az úgynevezett mezei jogászok, akik csak a vizsgákra mentek be. A kollokvium nem volt kötelező, csak ajánlatos, mert a szigorlatoknál előnynek számított. Az előírt szigorlatokat egy kivételével jelesre tettem le. A kereskedelmi és váltójog vizsgán múlt, hogy nem lettem sub auspiciis gubernatoris, tehát kormányzógyűrűs diplomás, hanem summa cum laude fokozattal végeztem. Az egyetemen az akkori élvonalbeli jogi meg gazdasági kiválóságokat volt módom hallgatni. Sőt a jogbölcseletnél Moór Gyula professzor mellett adjunktusi teendőket láttam el. Jó kapcsolatom volt Szandtner Pállal, a politika professzorával is, aki azt ajánlotta, ha végeztem, helyezkedjek el az egyetemen, a gazdasági részen, de végül nem lett belőle semmi. A professzorok könyveit máig őrzöm, olyan is van, amelyiket olykor előveszek és belelapozok. Például Moór Gyula jogbölcseleti könyvét, amelyben egy egész fejezet foglalkozik a marxizmus filozófiájával és gazdaságelméletével. Tulajdonképpen ott ismerkedtem meg ezekkel a kérdésekkel, mert a Horthy-időben nem tanították az iskolában, csak az egyetemen. Megvan egy csomó egyetemi jegyzetem is, amelyek Püski Sándor kiadásában jelentek meg. Püski a Szerb utcai kis boltjában, az egyetem jogi karával szemben, különböző jegyzeteket is árult, például jogbölcseletet, pénzügytant, politikát. Az egyetemi előadásokat – akkoriban még nem lévén magnó – gyorsírással lejegyezték, és kőnyomatos kiadásban megjelentették. Ha a professzornak nem volt saját könyve, ezek szolgálhattak alapul a felkészüléshez. Természetesen én jegyzeteltem az előadásokon.

Albérletben laktam, mégpedig váltogattam az albérleteket. Abban az időben nem volt nehéz szerezni. Hazamentem vakációra, és amikor visszajöttem, találtam újat. Több helyen laktam. A legjobban Fischer Adolféknál éreztem magam a Horthy Miklós úton. Egy műegyetemi hallgatóval laktam együtt a harmadik emeleten egy utcára néző kis szobácskában, ahova a fürdőszobán keresztül lehetett bejutni. Fischer néni nagyon aranyos volt.1944 húsvétján hazautaztam vakációra, és táviratot kaptam Fischeréktől, hogy azonnal jöjjek fel, mert őket kiköltöztették, a holmim ott maradt a lakásban, menjek értre. Mindjárt indultam. Ők még ugyanabban a házban voltak, talán még ugyanazon az emeleten is, de több zsidó famíliával összezsúfolva. A gettózás azután következett. 1945 után valami miatt fent jártam Budapesten, bementem a házba, ahol a Fischer helyett más név volt kiírva, semmit sem tudok róluk. Az egyik kollégám fogadott be néhány hónapra, aki a Sövény utcában lakott az édesanyjával. Ez március 19. után történt, amikor a nácik már bevonultak. Nem szerettem a hitleri társaságot és magyarországi követőiket sem. Az egyik imrédista beállítottságú korábbi albérlőtársammal nagy vitáink voltak. Főleg akörül, hogy egyesek túlzottnak találták a zsidók gazdasági térhódítását és a visszaszorításukat kívánták, mások meg liberális elgondolásból úgy voltak, hogy a diszkriminálásuk sérti az állampolgári egyenlőséget. Az utolsó időben, 44-ben az is megtörtént, hogy a turulosok, a Bocskai-sapkások azzal jöttek be az egyetemi tanterembe, hogy a zsidók hagyják el a termet. Ez a maroknyi hangadó társaság a német bejövetel után úgy érezte, hogy nekik minden megengedett.

1944 júniusában átvettem a diplomát. Mária Terézia képe alatt a négy dékán meg a rektor magnificus doktorrá fogadott. Ötvenéves a diplomám, ilyenkor szoktak adni aranydiplomát, de nem járok utána, mert a joghoz keserű emlékek fűződnek, nem érdekel. Valamikor úgy volt, hogy bírónak megyek. Beadtam a jelentkezésemet Nagyváradra, a hozzánk közel eső táblaszékhelyre. Fel is vettek, de közbejött a változás, Nagyvárad visszakerült Romániához, és beadott dokumentumaim – a leckekönyvem és a diplomám másolata – odavesztek. Lehetne mondani, hogy nem volt előrelátó dolog, de utólag könnyű okosnak lenni. A leckekönyvet sajnálom, mert benne volt a professzorok aláírása és az a sok jeles.

1933 óta, vagyis tizenegy éves koromtól naplót vezetek. Akkor kezdtem, amikor cserkész lettem. Eleinte naponta írtam, ákombákom betűkkel. Később sem tudtam megszabadulni a naplóírástól, szenvedélyemmé vált. Általában hetente írtam, hétfőtől vasárnapig összefoglalva, mert nem történt mindennap megörökíteni érdemes valami. Azóta tulajdonképpen mindent rögzítettem – annak a húsz hónapnak a kivételével, amit utólag visszaemlékezésként leírtam. A hosszú idő alatt nyilván változott a napló stílusa. Egy gyereknek más a fontos, mint annak a fiatalembernek, aki illúziókat táplál a kommunizmust illetően, és más annak, aki kiábrándulttá és szinte cinikussá válik. Mást-mást találnak megörökítésre méltónak. Feljegyeztem, ha valahova utaztam, ha túrán vettem részt, ha erre mentünk, arra mentünk, ezt láttuk, azt láttuk. Megörökítettem a Történelmi Igazságtétel Bizottsága közgyűléseit is, elég részletesen.

Kifejezett politikai, pártpolitikai felfogásom nem volt. Nem tartoztam sehova. Még a Vitézi Rendhez sem, noha apám után mint várományosnak a Budapesten töltött négy év alatt feladatom lett volna jelentkezni náluk, és eljárni a rendezvényeikre, de nem tettem. Egyszer elmentem az ajtóig, de visszafordultam. A négy év alatt semmiben sem vettem részt. Ebben az is szerepet játszott, hogy a leventénél uralkodó katonai drill fényévnyi távolságra állt tőlem. Az apám mondogatta is: nem tudom, honnan vette magát ez a gyerek. Ebben száznyolcvan fokos eltérésben voltunk, bár a túlzásokat ő is elítélte. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át, ha felvesznek a Ludovikára. A Horthy-katonaságban követelmény volt a keménység, de az én gondolkodásomba nem fért bele. Olyan újságokat olvastam, amelyekre ma azt mondanánk, hogy polgári baloldali. Még véletlenül sem azt, ami közép, vagy jobb, vagy pláne szélsőjobb, azokat szennylapoknak tartottam. A nagyszüleim még emlékeztek a 19-es kommünre. Emlékszem, hogy nagyapát csitítani kellett, amikor megváltozott a rendszer, mert neki 19-et idézte. Rossz emlékei voltak róla, azt hiszem, őt, mint gazdát, túsznak vitték. Nekem nem volt előképem, ehhez nem kaptam muníciót az iskolában. A fehérterrorról hallgattak, a Horthy-rendszerben nem lehetett róla beszélni. A vörös terrorról talán lehetett valamit, de csak érintőlegesen, a legújabb korral alig foglalkoztak.

Molnár Mihály 1942-ben

1944 nyarán hazakerültem Gyulaváriba, a tanyára. Közeledett a front, augusztus vége felé már ágyúdörgést hallottunk a túloldalról. Ott nem változott a román határ. Olyan plakátok jelentek meg, hogy a leventék vonuljanak be. Én nem voltam katona, mint egyetemistát felmentettek, évekig kaptam a halasztást, s ily módon megúsztam a második világháborút. Ekkor viszont már nem úszhattam volna meg, de nem mentem. Az szolgált ürügyül, hogy kint, a tanyán nem tudok róla. Habár a nem tudás nem mentség. Sokan elmentek, és bizony rosszul jártak. Én ezt megúsztam, mert 1944. október 6-án a keleti rész felszabadult. Ma is nyugodtan mondom, hogy felszabadult. Október 15-én az országban változás állt be, a legitim rendszert Szálasi, a nemzetvezető testvér uralma váltotta fel, mi viszont nem estünk bele, nálunk október 6-tól a szovjet katonai igazgatás időszaka következett. Október 6-a után a románok fosztogatni kezdtek. A földünk közvetlenül a román határig nyúlt. Azért is osztották ki ezt a területet vitézi telkeknek, hogy a honvédők majd helytállnak a végeken. Apám nem volt otthon, a Székelyföldön sorozott, később a Vajdaságban. Ő vonult, ahová parancsolták, később Ausztriából, az amerikai zónából tért vissza. Csak anyám volt otthon, az apám öccse és az ötfős személyzet. A román katonák egy nap terepszemlét tartottak, majd másnap jöttek rabolni. Nagy kifosztást csináltak, megvan a lista. Állatokat hajtottak el: lovakat, marhát, disznót. Az evőeszközt fiókostól vitték el, évekig emlékeztetett rájuk a fiókhiány. Elvitték a távcsövet, a fényképezőgépet, az egyik hangszeremet. Szóval, ami tetszett nekik, azt mind pakolták és vitték. Ezért nem volt kárpótlás.

Árvíz id. Molnár Mihály birtokán, 1939

Anyám aztán úgy tudta összeszedni magát, hogy még az inflációs időben kifizette az adósságot. Mert nemcsak az árvizek miatt voltunk nehéz helyzetben, hanem az is közrejátszott, hogy az anyai nagybátyámnak volt egy szerencsétlen vállalkozása, amelyben az apám meg az anyai nagyszüleim vállaltak kezességet. Emlékszem, gyerekkoromban mindig adósságokról volt szó, jelzálog, váltó, ezeket kellett nyögni, meg óvatolás, hosszabbítás, ez nehezedett rá a család életére. Anyám rendezte az adósságokat. Azon kívül az apám méhészkedéséből szerzett pénz tette lehetővé, hogy részben pótolni tudjuk, amit a románok elvittek. A méz kincs volt akkoriban. Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott. Ezután úgy döntöttünk, hogy Békéscsabára megyek, ami távolabb esett a határszéltől, meg gondoltam, ott nagyobb az embertömeg, oda nem merészkednek a románok. Aztán egy orosz őrjárattal megállították a román betöréseket. Anyám ott maradt egyedül a személyzettel. Mivel tőlünk elvitték a marhákat, a nagybátyámtól viszont nem, az övét behajtottuk Békéscsabára. Gyula és Békéscsaba között olyan területen mentünk át, amelyik a friss harcok nyomát mutatta. Helyenként vérnyomokat láttunk, és az a szag is megmaradt az emberben emlékként. A húgom is a nagyszülőknél volt már akkor. Békéscsabán újabb orosz csapatok vonultak át, azok már foglaltak. Dörömböltek, bejöttek, és ha valami tetszett nekik, óra stb., elvitték. Nekünk szerencsénk lett annyiban, hogy hozzánk egy ukrán műhelycsapat, masztyerszkaja költözött be. Kocsijuk volt, reggel elmentek valahová dolgozni, este jöttek vissza. Lefoglalták a helyet, és a jövő-menő csapatok már ki voltak onnan zárva. A két utcai szobából az egyiket birtokba vették, és hatalmas dáridókat csináltak. A nagymamát bábuskának nevezték, nagyapát gyéduskának, hozták a kocsijukon a libákat – azokat valaki siratta –, és mondták a nagymamának, vágja le, főzze meg. Bennünket is meghívtak. Nagyapát – mint időset – kellő tisztelettel a főhelyre ültették. Tanultam tőlük oroszul. Az egyik cirill betűkkel leírta a nóták szövegét, és velük együtt énekeltem. Ha bort hoztak valahonnan, ment a nagy mulatozás. Így telt 1944-ben a negyedik negyedév. Amikor ezek elmentek, kicsit nehezebbé vált a helyzet, mert az utánuk jövők rámoltak, elvittek ezt-azt. Nem lehetett mit tenni ellenük, azt csináltak, amit akartak. Örülhetett az ember, ha nem erőszakoskodtak, és megúszta kisebb tolvajlásokkal.

Közben december 22-én megalakult a debreceni kormány. Láttam a készülődést, mert abban az időben bejártam a Kisgazda Egyletbe, a kisgazdapárthoz. Nem párttagként, csak mert az egyletbe járt a nagyapa meg két gazdálkodó fia is, és ez az épület lett azután a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt székháza. Ezen kívül szerveződött még négy párt: a Szociáldemokrata Párt a régi szocdemekből; az új párt, a Magyar Kommunista Párt; a Nemzeti Parasztpárt, amely az agrárproletárokat foglalta magába, és volt még a kis létszámú, polgári rétegeket tömörítő Polgári Demokrata Párt, a kiskereskedők, kisiparosok pártja. Békéscsabán a legerősebb a kisgazdapárt volt. Ezt az 1945-ös választások is megmutatták.

Választási agitáció

Heti Hírek 8. 1945. október

Filmhíradók Online

Három településen, Gyulaváriban, Dobozon és Tótkomlóson viszont kommunista párti többség lett. Békéscsabán egy nyomdász szervezte a kisgazdapártot, de általában gazdálkodókból verbuválódott. Bementem hozzájuk, mert nem volt mit csinálnom, még nem indult meg az élet. Segítettem a tagnyilvántartásban, meg megbíztak ezzel, azzal, közben beszélgettünk. Gyöngyösi János, a debreceni kormány külügyminisztere békéscsabai volt, ő is a kisgazdapárthoz tartozott. Békéscsabáról is mentek küldöttek Debrecenbe, ahol a református kollégium oratóriumában volt az a bizonyos történelmi jelentőségű esemény, amikor megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés. A másnap megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormány elfogadta, hogy Magyarország a szövetséges hatalmak oldalán bekapcsolódik a náci Németország elleni harcba. 1945 februárjában Békéscsabán is megjelentek a toborzó hirdetmények. Nem is tudom, milyen indíttatásból, bizonyára azért, mert nem szerettem a nácikat, elmentem a városházára, jelentkeztem katonának, és márciusban megkaptam a behívót. A szegedi 5. hadosztályba kerültem, amelynek egy része önkéntesekből állt. A reguláris katonaságból is többen inkább azt választották, hogy hadra foghatók legyenek a náci Németország ellen, mint hogy hadifogolyként kivigyék őket Szibériába. Amikor bevonultam, ott voltak a régi katonák és a hozzám hasonló zöldfülűek is, akiket ki kellett képezni. Egy darabig Békéscsabán voltunk. Engem már az elején kiszemeltek századírnoknak. Eléggé lezseren kezelték a dolgot. Estére hazamehettem, és másnap korán reggelre kellett visszamenni, mintha valami munkavégzés lett volna. Akkor váltott komolyabbra a dolog, amikor kivezényelték az ezredet. Emlékszem, amikor a gyomaendrődiek vonultak be nagy énekszóval, zárt alakulatban, énekelve a „Bajtárs, a fasisztáknak öt perc az élet, csak öt perc, és nem lesz tovább”. Később az ezredet Póstelekre, egy korábbi grófi majorságba vezényelték, és én kerékpározhattam Békéscsaba meg Póstelek között mindenféle megbízásokkal. Azért helyezték át az alakulatokat, mert a szovjet parancsnokságnak kellett a kétkezi munka a repülőtér rendbe hozására. Olyan feladatot is kaptam például, hogy kocsival szállítsak lapátokat a munkához. Egyszer az önkéntesek demonstrációszerűen hangot adtak az elégedetlenségüknek: nem lapátolásra jelentkeztek, hanem arra, hogy a náci fenevaddal végezzenek. Az MKP megyei titkára jött csitítani a hangulatot. Áprilisban mégiscsak bevagoníroztunk és elindulunk. Budapesten a MÁV Kórházban töltöttünk egy éjszakát, azután mentünk tovább. Az alakulat úgy nézett ki, mint egy rongyos gárda. Rendes uniformisunk se volt, legfeljebb egy-egy katonasapkát adtak a ruhatárból, egyiknek, másiknak jutott zubbony, hozzá civil nadrág, amit össze tudtak szedni a régi katonai raktárakból. Gyalog mentünk végig a Podmaniczky utcán és a Nagykörúton a Kelenföldi pályaudvarig. A hidakat felrobbantották, a Boráros térnél ingó pontonhídon mentünk át, amit a szovjet hadsereg rakott le. Az emberek integettek, éltettek bennünket. Azt hiszem, az első magyar alakulat voltunk, az új Magyarország első hadserege, amelyik így átmasírozott a fővároson. A lakosság kimutatta a szimpátiáját, cigarettát, cukorkát adtak nekünk. A Kelenföldi pályaudvaron bevagoníroztunk, méghozzá egy szovjet szerelvénybe. Elhelyezkedtünk, ki hová tudott: a lépcsőkre, ütközőkre vagy felkapaszkodott a vonat tetejére. Többször megálltunk, óraszám nem tudtuk, mikor indul újra a vonat. A civilek is úgy közlekedtek, hogy felkapaszkodtak valami szerelvényre, ha valahova el akartak jutni. Esetleg egy napot is kellett várni, míg jött valami. Martonvásárnál egy rendkívül nagy zivatar folytán szinte szétszóródott a társaság, mintha az eső lemosta volna az embereket az ütközőkről. Aztán eljutottunk Székesfehérvárig, ahol a hadosztály-parancsnokságon szállásoltak el bennünket. Másnap folytattuk az utunkat Hajmáskérig. Géppuskás századba kerültem, de ott is írnokként használtak, a tábori bíróságnál lettem jegyzőkönyvvezető. Több olyan tárgyaláson vettem részt, amit szökés miatt rendeztek, és fogdákban is jártam a katonai ügyésszel. Emlékszem olyan ügyre, hogy egy felcser kiadta magát orvosnak, rájöttek, és a hadosztály-parancsnokságon bedutyizták. Aztán jött a szovjet hadsereg, kiszemelte magának azt az óriási területet, és davaj, davaj, átadni minél előbb.

Május 9-ét, a felszabadulást ott ünnepeltük. Akkor már többen úgy gondoltuk, hogy nincs értelme bent maradni a hadseregben. A leszerelés napok alatt lebonyolódott. A hadosztálytörzs maradt utoljára, nekünk kellett Hajmáskérről Szombathelyre szállítani a ládákba rakott irattárat. Én ott szereltem le. Kérdezték, hogy mi a tervem, kívánok-e továbbszolgálni? Nem kívánok, mondtam, haza akarok térni. A szolgálatról június elején kaptam egy emléklapot a hadosztályparancsnok aláírásával. Ennek alapján vettek fel aztán az Ellenállási Szövetségbe, és ezért kaptam meg tavalyelőtt a Független Demokratikus Magyarországért Emlékérmet, amelyet a honvédelmi miniszter, Für Lajos adott ki. Jó nagy késéssel, mert Rákosi meg Kádár semmibe vették ezt az önkéntes szolgálatot, sőt egy csomó katonát meghurcoltak, becsuktak vagy kivégeztek.Mire hazaértem Békéscsabára, az elmenetelemkor csak embrionális állapotban lévő pártok már kialakultak. Augusztus vége felé beléptem az MKP-ba. Az egyik ajánlóm Lőcsei Pál barátom volt. Telve voltam a náci Németország elleni, valamint a győztes Szovjetunió melletti érzéssel, és ebben a vonatkozásban az MKP képviselte a legharciasabb, legkeményebb vonalat. 1945. november 4-én volt az első szabad választás, amely valóban szabad volt. A Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett. Elég sokat kapott az MKP is, országosan tizenhét százalékot, és a Szociáldemokrata Párt is. A maradék a Nemzeti Parasztpárté meg a Polgári Demokrata Párté volt, de elenyésző a többihez képest. Békéscsabán besegítettem az MKP választási kampányába. A választások után igazoló bizottságok alakultak, amelyek a szövetséges nagyhatalmak, Anglia, Amerika, Franciaország, a Szovjetunió egyezsége alapján létesültek, és előírták a nácitlanítást. Az igazoló bizottságok tagjait a koalíciós pártok adták, és volt egy szavazati jog nélküli, úgynevezett jogi képesítésű tag is. Engem az MKP ajánlott, be is vettek jogi képesítésű tagnak, és jegyzőkönyveket vezettem a tárgyalásokról. Akkorra már csak kis ügyek maradtak, a nagyok jobbára lementek, amíg katona voltam. A legsúlyosabb ügyekben az igazoló bizottság a népbíróságra tette át az ügyet, ami akár halállal is végződhetett. Ilyen ügyünk nekünk már nem volt, csak olyan, amelyben a legenyhébb ítélet, a megrovás született. Miniszterelnöki rendelet szólt arról, hogy kik esnek igazolás alá. Például a városi és megyei tisztviselők csak igazolással tölthették be a munkakörüket. A katonatisztek is. Iparosoknál és kereskedőknél előfordulhatott az iparengedély megvonása és állásvesztés. Ez ellen viszont lehetett jogorvoslatot kérni a bíróságon. Három évig tartott a megbízásom, miközben az ügyek száma egyre csökkent. A békéscsabai igazoló bizottságtól Gyulára kerültem, itt is az MKP delegáltjaként lettem tag. Végül 1948-ban az igazoló bizottságokat Békés megyei igazoló bizottsággá vonták össze, de akkor már csak szórványügyeket tárgyaltunk. Mellékmunkaként csináltuk, ülésenként adtak valami honoráriumot.

A Magyar Kommunista Párt seregszemléje Békéscsaba dolgozó népe fölött

Mafirt Krónika 25. 1946. április

Filmhíradók Online

1946 elején az MKP támogatásával a szeghalmi járás főjegyzőségére kerültem járási jegyzőnek. Ez a régi szolgabíró megfelelője. A főjegyző az Orosházáról származó kisgazdapárti Ravasz György volt, én pedig a helyettese. Szeghalmon eléggé mostoha körülmények között éltem. Albérletben laktam, a közlekedési viszonyok rettenetesek voltak. Békéscsabáról sokszor csak Vésztőig tudtam eljutni vonattal, onnan gyalog mentem Szeghalomra, ami még legalább tíz kilométer. Hetenként jártam haza, a nagyszülői ház volt a bázisom. Előfordult, hogy amikor kerékpárral mentem, kilyukadt a gumi, amit nem lehetett pótolni. Ha lerobbantam, a kerékpárt tolva tettem meg az út hátralévő részét. 1946 őszén sikerült a megyeközpontba kerülnöm, ami akkor még Gyula volt. A megyeházára helyeztek vármegyei jegyzőnek, egyben a főispán mellé személyi titkárnak. A főispán körülbelül a mostani köztársasági megbízottnak felel meg. Minden megyének volt főispánja, a kormány hatalmát és a törvényességet reprezentálta, a megyei adminisztráció felett gyakorolt bizonyos felügyeletet. Fel volt osztva Magyarországon, hogy ebben a megyében ez a párt adja a főispánt, abban egy másik párt. Békés megyében a szociáldemokrata Keresztes Mihály orosházi asztalos lett a főispán, én a titkár, és a kisgazdapárti Molnár Jenő, korábban öcsödi községi főjegyző az alispán. Belevetettem magam az államigazgatási munkába. Látogatásokat tettünk a megyében, szemléket tartottunk a községházákon. Általában én néztem az adminisztratív dolgokat, a főispán pedig a politikai ezekkel-azokkal társalgott. Kezdetben szakemberek adták a megyei vezetést, tehát a régi garnitúra átöröklődött. 1946-ban még nem is volt idő kicserélni, az csak később kezdődött, 1948-ban. A közigazgatás átszervezésének országos szinten Vas Zoltán volt a vezetője. Ehhez államigazgatási reform is kapcsolódott, de akkor még nem tanácsrendszernek hívták. Még községi elöljáróság volt és városháza, polgármester és főispán, a tanácselnök csak később jött. A koalíciós korszak aztán szépen átváltódott egypárti rendszerré. Ennek egyik mutatója az 1947. augusztusi választás, amelyről már nem mondhatom, hogy szabad volt, ez a hírhedt kékcédulás választás. Én is tudtam róla, mert a főispánhoz jöttek jelzések, hogy gépkocsin hordanak brigádokat a megyében, itt szavaznak le, aztán átmennek egy másik helységbe, és ott is szavaznak. Megvolt róla a véleményem, amit persze nem mondtam el. Nem tudok róla, hogy valaki szóvá tette volna.

Akkoriban még aktív voltam. A passzivitás később, 1948-ban kezdődött, és egész életemben tartott, kivéve a forradalom rövid időszakát. Benne voltam a VAOSZ-ban – Városgazdálkodási Alkalmazottak Országos Szövetsége –, a közalkalmazottak szakszervezetében, és részt vettem a gyulai szervezet kiépítésében. Bekapcsolódtam a szövetkezeti mozgalomba. Akkor alakultak az ipari szövetkezetek. Nem a téeszek, abban az időben ezzel még nem jöttek elő, sőt épp az ellenkezője történt, Révai nagyon tiltakozott, hogy ők nem akarnak kolhozt. Egy évvel később aztán bekövetkezett. Én a Gyulai Asztalosipari Szövetkezetet patronáltam. A Hangya Szövetkezet megszűnt, és áfészek, általános beszerzési, fogyasztási, értékesítési szövetkezetek alakultak, a bankoknál takarékszövetkezetek. Volt egy kalendárium Békés megyében, abban megjelent egy cikkem a szövetkezetekről, statisztikai adatokkal. Úgyhogy nagy aktivitás volt bennem, szakszervezeti, szövetkezeti és államigazgatási területen egyaránt, ma már csodálkozom, hogy tudtam én annyi mindent csinálni.

Nem tetszett, ahogy változtak a dolgok, de akkor még nem voltam abban a stádiumban, hogy elítéljem. A magasztos cél miatt mentegettem mindent. Később persze egyre-másra történt olyasmi, ami rátett még egy lapáttal, egyre szaporodtak a baljós jelek. Vannak, akik 47-től számítják a fordulat évét, én 1948-tól. A kékcédulás választáskor még nem inogtam meg. A megingás akkor következett be, amikor az MKP bekebelezte a Szociáldemokrata Pártot, és a kettőből lett az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja. Ekkor Réti Laci bácsi sorsán keresztül – a felesége távoli rokon – beleláttam kicsit a szociáldemokrácia előtörténetébe is. És az általam nagyra becsült Laci bácsit, az ős-szociáldemokratát az egyesülés után nem vették fel az MDP-be. Marosánt, Szakasitsot felvették, aztán később becsukták őket, egy csomó közkatonát meg fel se vettek. Ezt már nem tudtam elfogadni. Akkor megszakadtak a szálak, a lelkesedésem szépen elpárolgott, visszafogott lettem, már nem szóltam hozzá a politikai témákhoz. Engem még Gyulán átigazoltak az MDP-be, de csak novemberig maradtam, amikor mint osztályidegent kizártak. Ez azonban már Zalaegerszegen történt.Az MKP közigazgatási káderei között voltam nyilvántartva, és Budapesten, az MKP közigazgatási osztályán úgy döntöttek – nem én kértem, sőt nagyon nem örültem neki –, hogy menjek Zalába vármegyei főjegyzőnek. Huszonhat évesen nagy előrelépésnek számított, viszont nem akartam elmenni, úgy gondoltam, ha kiszakítanak a környezetemből, szabad préda leszek. De nem lehetett válogatni. Ha ott fenn úgy döntöttek, hogy a Molnár megy Zalába, akkor nincs visszabeszélés. Mint elkerülhetetlent, elfogadtam. 1948 júniusában elutaztam Zalaegerszegre. Nagyon intenzív időszak következett. Az ott töltött pár hónapban nem volt vasárnapom, szabadnapom. A vezetőket beosztották, hogy ez itt tart kisgyűlést, az ott, falunapon vagy valamilyen tábla leleplezésén meg hasonlókon vesz részt. Akkor még nem volt szabad szombat, hétfőtől szombatig bent intéztem az ügyeket, vasárnap meg kiszállásra mentem. Hétköznap estékre is jutott valami, például megyei pártbizottsági ülés vagy hasonló. Esténként csak beesett az ember az ágyba. A megyeháza legfelső emeletén laktam, egy bútorozatlan szobába letettek valamit, hogy ne a csupasz padlón aludjak. Nem is lett végleges lakásom, mert hamar megszűnt az ottlétem. A megyei pártbizottságon Németh Károly, a későbbi államelnök volt a káderes, a megyei párttitkár pedig Lakatos Dezső, aki Budapestről került oda. Akkor így zajlott. Amikor engem Zalába tettek, Békés megyébe Budapestről küldtek egy vasmunkást, akinek fogalma sem volt az államigazgatásról. Így züllesztették le a szakigazgatást.

Molnár Mihály 1948-ban

Gyulán még nem vettem észre semmit. Egy rakomány dicsérő irománnyal érkeztem Zalába. A változás a Szociáldemokrata Párt beolvasztásával kezdődött, de akkor aztán nagy iramban. Beidéztek egy bizottság elé, amelyikben benne volt Németh Károly, Horváth László, a közigazgatási felelős, aki rosszul viszonyult hozzám és Lakatos Dezső, a megyei párttitkár. Ezzel tulajdonképpen meg is lett pecsételve a sorsom. Annál is inkább, mert nem hazudoztam. Akkoriban kezdődött a kulákozási kampány. Olyan kategóriák voltak, hogy kulák, középparaszt és szegényparaszt. A kulák ellenség, pók, vámpír, pióca. A középparaszt ingadozó, közülük, akit meg lehetett nyerni, be kellett vonni a téeszbe, akit nem, azt a kulákkal kellett egy kalap alá venni. Előbb a korlátozás, aztán a kiszorítás, utána a felszámolás – ez volt a menetrend. Érintve voltam én is, apám földje révén, és láttam, hogy csak ideig-óráig maradhatok, korábbi érdemeim abszolút nem számítanak. Ezt sok-sok ember tudja tanúsítani. Ellenállók, akiknek ilyen meg olyan nagy érdemeik voltak, nem olyan kicsik, mint nekem, börtönben, bitófán végezték. Akkor kezdődtek a hírhedt ötvenes évek. Ehhez kapcsolódik még, hogy Lakatos Dezsővel, a megyei párttitkárral konfliktusom támadt. Tudjuk jól, hogy ezek az emberek élet-halál urai lettek egy megyében. Elvárták, hogy az elvtárs mindenhez szóljon hozzá, de a negatív hozzászólást kevésbé tudták elviselni. Lakatos Dezső egyszer azt mondta, hogy fitogtatom a marxista tudásomat – sok mindent összeolvastam, tudtam idézni is –, aminek az lett a következménye, hogy utána egyetlenegyszer sem szóltam hozzá. Ott voltam, meghallgattam, amit mondtak, de nem szóltam hozzá. És volt még egy ügy, amire azt mondták, hogy Pócspetrihez hasonló. Pócspetriben az egyházi iskola államosítása miatt lett konfliktus, és a községi jegyzőt koncepciós eljárás során felakasztották. Dokumentumfilm is készült róla. Engem tulajdonképpen azért helyeztek Zalába, mert nem voltam hívő, és velem akarták erősíteni az antiklerikális megyei vezetést. A katolikusság igen erős volt Zalában. Az iskolák állomosítása során egy kisközségben valamilyen inzultus történt, és emiatt fegyelmi eljárás indult a községi főjegyző ellen. Nekem osztották ki az ügyet. Szokásom szerint alaposan megvizsgáltam a dolgokat, tanúkihallgatás, jegyzőkönyv, és olyan határozatot hoztam, hogy a főjegyzőt megrovásban részesítem, mert nem biztosította kellőképpen a rendet. A klerikális reakciót nem láttam megalapozva a tanúk által, és legjobb lelkiismeretem szerint a megrovást, tehát a legenyhébb határozatot hoztam. Később kiderült, hogy a megyei vezetés elbocsátást várt volna el. Végül a megyei pártbizottság a távollétemben úgy döntött, hogy az általam hozott határozatot meg kell semmisíteni. Azt a szerencsétlent elbocsátották, engem pedig kizártak a pártból. Nem sokat gondolkoztak, a bizottsági meghallgatás után azonnal meghozták ellenem a határozatot: osztályidegen, kizárni! Lehívtak az alispánhoz, ahol a megyei közigazgatási felelős, Horváth László közölte a döntést, és felszólított, hogy adjam át az MDP-igazolványomat. Az előzmények után nem is ért annyira váratlanul. Szó nélkül átadtam, nem tiltakoztam. Fellebbezésnek nem láttam volna értelmét. Az MDP-hez nekem tulajdonképpen semmi közöm nem volt. Az MKP-hoz igen, abba önként mentem be, és addig hittem is benne, amíg meg nem szűnt. A vége felé kevésbé, de az elején még hittem, hogy új utat vág a magyar politika történetében. Hát új utat vágott, nem vitás, de nem olyat, amire én vágytam volna. Aludtam rá egyet, majd bejelentettem az alispánnak, hogy szabadságot vennék ki, mert át kell gondolnom a dolgot. Nem ellenkezett, megadta az engedélyt. Ami szabadság még járt nekem abban az évben, azt mind kivettem, és hazautaztam Gyulaváriba. Először még a szüleimnek se szóltam, mert gondolkoztam, hogy mit csináljak, mi a jobb: bevárni, míg kirúgnak, vagy előzzem meg? Végül beadtam a felmondásomat, 1948. december 31-vel felmondtam az államigazgatásnak. Nem is tartottam már igényt a hátralévő felmondási időre. Elfogadták, lehet, hogy még örültek is neki, hogy nincs velem probléma. Vissza se mentem Zalaegerszegre. Csalódás volt bennem, 1945 óta táplált illúzióim odalettek.

Ezután következett egy segítő családtagi időszak, mert ugyan próbálkoztam elhelyezkedni, de mindenütt falakba ütköztem. A szüleim a kuláküldözés folytán úgy vették, hogy még egy csapással több, és egyre rosszabbra vált a helyzet. Aztán jött a tagosítás. A szüleim hiába akarták leadni a földet – írásban felajánlották az államnak –, nem fogadták el. Ellenben azt a földet, amelyen a lakóházunk is állt, széttagosították: a szélrózsa minden irányában, diribdarab földekből adták ki az ötven holdat, amit gyakorlatilag nem lehetett megművelni, bejárni se jóformán. Nagy beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő, a kulákokra különadót vetettek ki, egyre elviselhetetlenebbé vált a helyzet. A disznóvágás is elmaradt, mindent elvettek adóban. Ez volt a padlásleseprés időszaka. A tagosítás után segítő családtagként már nem tudtam létezni. A messze lévő tagosított földdarabokat az apám próbálta bérbe adni, mert ő csak a közelieket tudta vállalni. Én meg önállósítottam magam, a békéscsabai határban béreltem pár hold földet, ahol ezt-azt termesztettem és disznót tartottam. Teljesen egyedül csináltam. Ha fogatra volt szükség, volt a környéken, az ember kifizette vagy a termésből megadta. Voltak kaláka munkák: én segítek neked a lekaszált gabona behordásánál, te meg nekem. Noha sose voltam agrárember, belekényszerültem a növénytermesztésbe: cukorrépa-egyelés, kaszálás, kapálás, árpatermelés stb. Ezeket a terményeket részben be kellett szolgáltatni, ami azon felül maradt, szabadpiacon el lehetett adni, és adót kellett fizetni utána. Keserves élet volt. Kerékpárral jártam ki Békéscsaba határába. Mindez addig tartott, amíg egyszer a városi tanácstól – akkor már tanács volt – kijött egy ismerősöm, azzal, hogy a megyei tanács élelmiszeripari osztálya vezető könyvelőt keres, menjek oda dolgozni. Mondtam, hogy nem értek a könyveléshez. Majd beletanulsz – válaszolta. Mivel a mezőgazdasági bérlet eléggé keserves dolog volt, ráálltam. A következő mezőgazdasági szezont már nem kezdtem el, 1952 márciusában elszegődtem a Szarvasi Vágóhíd Vállalathoz. Albérletben laktam. Onnan is hazajártam Békéscsabára hetenként vagy kéthetenként, most is az volt a bázisom. Szarvason tanultam meg a könyvelés csínját-bínját, tanfolyamot is végeztem. Először alapfokút, majd képesített könyvelő tanfolyamot, végül mérlegképes könyvelői oklevelet szereztem, de azt már 1956 után.

Molnár Mihály 1954-ben

Hiány volt szakemberekből, kultúra nélküli embereket tettek kulcspozíciókba, de mindenkit nem lehetett kicserélni, írástudatlanokkal megtölteni az államigazgatást és a vállalatokat. A munkát valakinek csinálni kellett, botcsinálta elvtársakkal nem lehetett létezni a sztálinista rendszerben sem. Tényleg autodidakta módon tanultam meg a számlarendet és az iparvállalatok könyvvitelét. Egy év múlva a centralizálás jegyében Békéscsaba székhellyel létrehozták a Békés Megyei Húsipari Vállalatot – a békéscsabai vágóhíd és a húsfeldolgozó összevonásával –, és engem szemeltek ki az egyesített vállalat főkönyvelőjének. Addigra már értettem a dolgom, mint számviteli szakembert választottak ki. Két év után azonban politikai okból elbocsátottak. A megyei húsipari vállalat vezetőjével – egy orosházi hentessel – megvoltam, ő a szakmai dolgokba nem szólt bele, az élelmiszeripari osztály vezetőjével viszont konfliktusom támadt. Egyszer behívtak a megyei tanácsra, és a nagy fluktuáció ürügyén megkaptam a felmondólevelet. A dolog háttere az volt, hogy kötelességszerűen jelentettem az igazgatónak, ha a számlázó hibásan számlázott, és abból kára származott a vállalatnak. Az igazgató ilyenkor általában megrótta a hibázót, az egyik könyvelőt viszont elküldte. Én nem javasoltam az elbocsátását, csak elmondtam, mi történt, hiszen az volt a dolgom. A primitívségüket mutatja, hogy a fluktuáció így szerepel a felmondólevélben: „fluktoráció”. Kimondottan politikai jellegű volt az eltávolításom. Később megtudtam, a Sütőipari Vállalat főkönyvelőjét tették a helyemre, akivel jól bevásároltak, mert részeges volt.

Próbáltam elhelyezkedni, de még le se telt a felmondási időm, amikor kijött a lakásomra a városi ipari osztály vezetőnője. Akkor alapították a Békéscsabai Kézműipari Vállalatot, kellett nekik egy vezető könyvelő, és hallhatta, hogy éppen akkor menesztettek. Egyéb híján igent mondtam, bár csak alacsonyabb fizetést tudtak adni, mivel a vállalat alacsonyabb kategóriában lévő, bedolgozó textilipari vállalat volt. Megint a nulláról kellett indulni, mint Szarvason, de volt már benne gyakorlatom, hogyan lehet a semmiből valamit csinálni. A vállalat súlypontilag az otthoni foglalkoztatást volt hivatva segíteni, a központi gárda az alapanyagról, az értékesítésről és a minőségi ellenőrzésről gondoskodott. Nagyrészt varrónők dolgoztak ott, de volt kötöttáru, paplanos és bőrös részleg is. Nyereséges vállalat volt. Még a forradalom idején is nyereséget produkált, mert a bedolgozók tudtak otthon dolgozni.

Molnár Mihály otthonában 1956-ban

Molnár Mihály 1955-ben

Így érkeztünk 56-hoz. Az 1956-os év az erjedés időszaka volt. Akkortájt nagyon sok újságot olvastam, egynémely cikk máig megmaradt az emlékezetemben. Például Háy Gyula híres cikke, a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? – a parvenü, a mindentudó pózában tetszelgő semmit nem tudó tökéletes leírása, aki felfele hajbókol, lefele tapos. Az SZKP XX. kongresszusára Hruscsov új hangot vitt be. A szent Sztálint azelőtt nem lehetett bírálni, csak hódolat illette meg. 1953 után ugyan egy kicsit lazult a dolog, de ez továbbra is tabutéma maradt. Akkor jött 1956 februárjában a XX. kongresszus és Hruscsov titkos beszéde a Központi Vezetőséghez, amelyről külföldi adásokból lehetett tudomást szerezni. Aztán júliusban az értelmiségi párthatározat. A forradalom nem úgy jött, hogy október 22-én még minden úgy volt, mint addig, és 23-án, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben világra jött, hanem érlelődött. Kezdődött 1953-mal, az első Nagy Imre-kormánnyal meg Lőcsei Paliék lázadásával a Szabad Népben.

Mögöttünk volt 1953, az első Nagy Imre-kormány ideje, amit aztán Rákosi megtorpedózott. Történtek komoly intézkedések, például megszüntettek internálótáborokat, de jött a visszahatás. Rákosinak volt az a hírhedt mondása, hogy a kulák listával vagy lista nélkül is kulák marad. A Szovjetunióban kellett változásnak történnie, hogy itt is lazuljanak a dolgok, de a bigott, kemény társaság, az uralkodó négyes fogat nem egykönnyen adta át a hatalmat. Rákosi úgy gondolta, ha Rajk László kivégzését rákeni Péter Gáborra és a többire, akkor az ő felelőssége semmissé válik. De Rajkné ezt nem fogadta el, és követelte férje eltemetését. Azután került sor október 6-án a nagy temetésre.

A pártsajtóból meg az Irodalmi Ujságból szereztünk tudomást a változásokról. Abban az időben megnövekedett az érdeklődés irántuk, mert olyan témákkal is foglalkozni kezdtek, amelyek azelőtt tabunak számítottak, például az üldözöttek rehabilitálása. Mindebből képet lehetett alkotni arról, mi foglalkoztatta az értelmiséget. A Viharsarok Népe című megyei lap monopolhelyzetben volt Békésben, és csak fokozatosan állt át, megvárta a fenti átalakulást. Október végén, november első napjaiban azonban nemcsak a pártsajtó hangja változott meg, hanem megjelentek új sajtótermékek is, például a Független Újság.

1956. október 4-én Békéscsabán a TIT-ben nagygyűlést rendeztek, amelyen több száz ember vett részt. Zsúfolásig megtöltötték a Független Kisgazdapárt korábbi székházát, ami akkor kultúrház volt. Én – békéscsabai viszonylatban – innen számítom a forradalom előzményeit. Mivel Békéscsaba akkor már megyeszékhely volt, ami ott történt, kisugárzott az egész megyére, ha ott rendeztek egy nagygyűlést, azt már nem tudta elhallgatni a megyei pártlap sem. Engem név szerint említenek a gyűlésről megjelent tudósításban, hogy Molnár ezt meg ezt mondta a Losonczy Géza–Friss István vita kapcsán – az egyik, Budapestről meghívott előadó ugyanis felszólalásában a Losonczy Géza és Friss István között a Szabad Népben lezajlott sajtópolémia részleteit elevenítette fel. Nekem tapasztalataim voltak róla, pontosan tudtam, mi a kuláküldözés, mi az osztályidegen meg a káderpolitika, mit jelent az, ha valakit félretesznek, és hogy diplomával sem lehet elhelyezkedni, mert politikai akadálya van.

A 101. gyalogezred obeliszkje

Budapesten történt, ami történt 23-án, aminek a híre lejött vidékre is. Október 26-án Békéscsabán utcai tüntetés kezdődött, amely az éjszakába nyúlt. A Szabadság téren – ahol korábban a békéscsabai gyalogezred emlékére emelt, az ötvenes évek elején ledöntött és elföldelt első világháborús emlékmű, a 101-es obeliszk állt – népes tömeg gyűlt össze, és a csatlakozókkal egyre dagadt. Nem tudom megmondani, honnan indult, csak feltételezem, hogy a diákok kezdeményezése lehetett. Én is csatlakoztam hozzájuk. A menet a pártház felé vonult, ahol valaki felolvasta a debreceni munkástanács pontokba foglalt követeléseit. A tüntetők innen a Viharsarok nyomdához vonultak, ahol megkezdődött a követeléseket tartalmazó röplapok nyomtatása. A tömeg hömpölygött tovább, és amerre a menet elhaladt, a középületeken lévő ötágú csillagok a kövezetre kerültek, összezúzva. Közben már éjfélre járt az idő, de a tömeg – a nyomdához visszatérve – türelmesen megvárta, míg a nyomdából kikerültek a Követeljük! röplap frissen kinyomtatott példányai. Utána még egyszer elvonultunk a pártház előtt, majd a Munkácsy utcán visszakanyarodva az ÁVH épülete előtt. Az egész úttestet elfoglaló, széles sorokban haladó menet a Sztálin úton a laktanya felé tartott. A tüntetés a vasútállomásnál ért véget 27-én, szombaton hajnali két óra felé. A hangulat igen lelkes volt. Szünet nélkül hangzottak az ütemes jelszavak: Tartsatok ki, pestiek! Rákosinak kötelet, Gerőnek se egyebet! Ruszki, mars ki! Vesszenek az ávósok! Aki magyar, közénk áll! Éljen a katonatanács! A Kossuth nótát, a Himnuszt, a Szózatot is elénekeltük több ízben. A nyomda előtti várakozás közben a budapesti ifjúság egy képviselője beszámolt a fővárosban lezajlott eseményekről. A laktanya előtt a rendőrség és a honvédség képviselői már csillag nélküli sapkával álltak. A tüntetés végével a tömeg rendben szétoszlott. Rendzavarás nem történt. Emlékszem, felfegyverezett ávósok álltak a kapuban, és hallgatták az ellenük skandált jelszavakat. Nyilván nem érezték túl jól magukat, de nem reagáltak rá. Imponáló volt a tömeg merészsége. Később azt hallottam, hogy bizonyos hódmezővásárhelyi alakulatok tűzkészültségben voltak, de tűzparancsra nem került sor. Október 27-én, szombaton délben ünnepség kezdődött a Kossuth-szobornál. Kokárdásan, nemzetiszín és fekete zászlókkal vonult oda a nép. Az ünnepség kezdete előtt a megyei tanács ifjúsági parlamentje stencilezett röplapokat osztogatott, amelyeken a nemkívánatosnak tartott személyek neve szerepelt. Az ünnepség megindító volt: őszirózsák a szobor talapzatán és sok – rég nem látott – Kossuth-címer. Beszéltek a honvédség, a rendőrség képviselői, beszámoló hangzott el az ÁVH lefegyverezéséről, és megérkeztek Gyuláról a kiszabadított politikai foglyok. Elhangzott egy felhívás: jelentkezzenek a vasúti sínek felszedésére, hogy meggátolják a szovjet katonai szerelvények Románia felől történő esetleges behatolását. Beszédet mondott a debreceni küldött és Fekete Pál tanár is. A hatalmas tömeg, miként az éjjel, most is rendben hazament, rendzavarás nem történt. Az ünnepség után diákok és rendőrök megkezdték a 101-es obeliszk kiásását. Este Kaskötő István színházi dramaturg a SZOT épületének egyik ablakából ismertette az aznap megalakult ideiglenes Forradalmi Tanács összetételét az utcán várakozókkal.

Október 28-án, vasárnap délelőtt a SZOT épülete előtt az előző esti élénk csoportosulás helyett katonai karhatalom fogadta az arra járókat. Az emberek az úttesten és a szemközti épületek kapualjaiban izgatottan tárgyalták az eseményeket. Egyesek – feltehetően funkcionáriusok – új Forradalmi Tanács választásáról beszéltek, amely úgymond nem a csőcselékből tevődik össze. Heves viták kezdődtek, miközben a csoportosulás egyre nőtt. Közben egy katonai teherautó érkezett a színház elé. Néhány katona behatolt a színházba, a kint maradtakat pedig az egyre növekedő sokaság körülvette és sértegette. Azt beszélték, hogy reggel a pártbizottság sugalmazására katonai puccs történt, két szervezőt letartóztattak és a laktanya fogdájába vitték őket. A tömeg nem tágított, követelte a letartóztatottak szabadon bocsátását, végül egy autóval odahozták őket. A felizgatott emberek csak azután oszlottak szét, miután kicsikarták, hogy a Forradalmi Tanács három órakor ülést tart az irodaházban. Délután az irodaház szűk utcájában nagy tömeg gyűlt össze. Az ülés nyitott ajtók mellett folyt, a folyosón tolongtak az emberek, sokan az utcára szorultak, és követelésükre hangszórót kellett felszerelni. A puccsért felelős Tóth István alezredessel szemben óriási ellenszenv nyilatkozott meg.

A forradalom kitörésének hetében lényeges változás következett be a Viharsarok Népe békéscsabai napilapban is. A szerdai szám még kétkulacsos, a csütörtöki, sőt még a pénteki szám is úgy ír a felkelőkről, hogy nem szabad kesztyűs kézzel bánni velük, szombaton azonban már óvatosabbá vált a hang, az ellenforradalmár banditák szabadságharcos hősökké váltak. Vasárnap az új Kossuth Népe című lap első számát lefoglalta a katonai puccs, de később a tömeg követelésére mégis szétosztották.Október 29-én, hétfőn munkahelyemen kilenctagú ideiglenes munkástanácsot választottak, amelynek én lettem az elnöke. Nekem tulajdonképpen az első, az alakuló ülésen volt szerepem, azután inkább a város felé orientálódtam. A vállalat küldöttjeként én jártam be a városhoz. Szerdán délután a városháza nagy tanácstermében a karzatáról hallgattam a Forradalmi Tanács ülését. Az volt a véleményem, hogy sok a szalmacséplés és nagyon szétfolynak a dolgok. November 1-jén, mindenszentek napján délelőtt a föld alól már kiásott és az eredeti helyén ismét felállított 101-es obeliszkhez őszirózsát vittek az emberek. Rég nem látott jelenség volt, hogy a templomból egész katonai alakulat fordult ki. Az emberek ünneplő ruhában sétáltak a napfényben és kapkodták az újságokat: Népszava, Igazság, Hétfői Hírlap, Kossuth Népe, Független Újság. November 2-án, pénteken délben a városháza előtt Fekete Pál hangszórón keresztül tette közzé a hírt, hogy szovjet csapatok vannak Békéscsaba közelében. Este a sógorommal elmentem a TIT-be, ahol Iványi Gergely tanárral és még néhány egybegyűlttel beszélgettünk a Forradalmi Tanács munkájának megjavításáról. Ennek hatására szombat délelőtt megírtam egy újságcikket Sztrájk helyett munka címen, amelynek a Független Újság másnapi, november 4-i számában kellett megjelennie.

Szombaton délután 15 órakor a városháza nagy tanácsterme megtelt a helyi munkástanácsok küldötteivel és a járási kiküldöttekkel. Fekete Pál elnökölt. Addig nem volt külön Békés megyei és békéscsabai Forradalmi Tanács, a megyeszékhely Forradalmi Tanácsának tevékenysége a megyére is kihatott, de akkor megalakult az önálló békéscsabai Forradalmi Tanács. Az elnök Kaskötő István lett, és – mint az egyik elnökhelyettes – én is bekerültem a testületbe. A városi Forradalmi Tanács elnökségének első ülésén úgy terveztük, hogy hétfőn elkezdődik a munka. November 4-én, vasárnap hangos lövések törték meg a hajnali csendet, majd a zaj elült. Szovjet harckocsik tűntek fel a városban, az utcánkban is. Délelőttre kidőlt fák, széttaposott útszegélyek jelezték a szovjet harckocsik útját, a járdán mindenfelé üvegcserepek. A főtéren lövegek, harckocsik, rohamsisakos szovjet gyalogos katonák voltak. A városházát, a BM mellette levő megyei főosztályát és a megyei tanács épületét is összelőve találtuk. A főút torkolatánál, az Irányi és a Munkácsy utcánál is harckocsik álltak. Ugyanez a kép fogadott a Petőfi utcai iskola, a laktanya és a Kazinczy utcai rendőrség előtt is. A Független Újság november 4-i kinyomtatott számát, melynek harmadik oldalán volt a Sztrájk helyett munka című cikkem, a szovjetek nem engedték forgalomba kerülni. Mint később megtudtam, Fekete november 4-én hajnalban, amikor meghallotta az ágyúzást, kerékpárral lóhalálában kiment Békéscsaba határába, a kommendatúrára, hogy beszéljen az orosz vezetőkkel: ne lőjenek, mert a városban nincs semmiféle ellenállás. Mivel orosz szakos volt, szót is tudott velük érteni. Meg is szűnt a lövöldözés. Azután tankokkal jártak le-föl, járőröztek is, de támadás nem volt többé. Fekete Pál nemrégiben a város díszpolgára lett, és Békéscsaba megmentője címmel írtak róla az újságban.

Kedden a városi tanács titkárságán jött össze a Forradalmi Tanács néhány tagja. Az elnök nem volt jelen, viszont megjelent a pártbizottság titkára, mint megfigyelő. Arról tárgyaltunk, hogy érintkezésbe kell lépni a szovjet katonai parancsnoksággal. Másnap ismét összejöttünk néhányan: a Forradalmi Tanácsból négy tag, a párttitkár, több városi és megyei ügyintéző. Megjelent egy szovjet őrnagy s arról beszélt, hogy a szovjet hadsereg vérét ontja a mi szabadságunkért az ellenforradalmárok elleni harcban. Hangoztatta a rend, ezen belül a munka felvételének szükségességét, és kijelentette, hogy csak a „törvényes” szervek intézkedési jogát ismerik el. Csütörtökön is összejöttünk, és a Forradalmi Tanács létjogosultságáról tárgyaltunk. A Kádár-kormány nyilatkozata tanácsadó, javaslattevő szervként jelölte meg a forradalmi tanácsokat, valamint a hasonló nevű és funkciójú társadalmi szerveket. Úgy határoztunk, hogy Kaskötő István, Zsíros Andor és Komjáti Ferenc délután Szolnokra utazik tájékozódni. Kaskötő aztán eltűnt, valaki mondta, hogy disszidált. Ő előrelátóbb volt, mint én.November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni. Hatalmas sorok voltak a kenyérüzletek előtt, a ruházati és cipőboltokban aggasztóan megnőtt a vásárlók száma. Megismerhettem az addig titkosan kezelt káderanyagomat. „Mint szakember megfelelő. Politikailag nem megfelelő. Alapos ellenőrzés alatt kell tartani” – írták rólam 55 márciusában. November 12-én, hétfőn több üzem is sztrájkba lépett Fekete Pálék letartóztatása miatt. Miután nagy nehezen sikerült orosz tolmácsot kerítenünk, Komjáti Ferenccel és Zsíros Andorral hármasban átmentünk a Munkácsy utcába, és elmondtuk a katonai parancsnoknak, hogy az emberek tájékoztatást kérnek a letartóztatásokkal kapcsolatban. Azt a választ kaptuk, hogy az illetők nem letartóztatásban, hanem ideiglenes feltartóztatásban vannak mindaddig, amíg a szerepüket nem tisztázták, különben sincsenek Békéscsabán. Végül megígérték, hogy érintkezésbe lépnek Budapesttel, és majd tájékoztatni fognak bennünket. A választ nem tartottuk megnyugtatónak. Az üzemek dolgozói is bizalmatlanok voltak, mert délután – minden központi szervezés nélkül – a városban általános lett a sztrájk. Másnap, november 13-án Békéscsabára érkezett Birkás Imre országgyűlési képviselő, a kormány Békés megyei összekötője, hogy tájékozódjon a megyében folyó sztrájk megszüntetésének lehetőségéről. A városi tanács titkárságán keresztül összehívatta a vállalati munkástanácsok küldötteit és a Kádár-kormány álláspontját ismertetve előadta jövetele célját. Elsőnek szóltam hozzá, azzal, hogy a Forradalmi Tanács hovatovább elvesztette a jelentőségét, taglétszáma leapadt, s így akár meg is szüntethető. Utánam még huszonnégyen szólaltak fel. Követelték a szovjet csapatok kivonását, bírálták a Kádár-klikket, elítélték a deportálásokat és a letartóztatásokat. Izzó, szenvedélyektől fűtött hangulat volt, csak úgy áradt az elkeseredés és az elszántság az emberekből. Erős kifogások merültek fel a Békés Megyei Népújsággal szemben is. Amikor Tóth Géza újságíró felszólalásában – az újság másnapi számában megjelenő Megbékélés című cikkét magyarázva – kijelentette, hogy őt és családját kiirtották volna, ha nem jönnek a szovjet tankok, kitört a botrány. Ez volt a gyűlés egyetlen kirívó mozzanata. Végül Birkás Imrén volt a sor, hogy válaszoljon a felszólalásokra, ám addigra annyira elérzékenyült, hogy a szemét kellett törölgetnie. A gyűlés úgy határozott, hogy Birkás legépelt jelentését a felterjesztés előtt ismertetni kell a Forradalmi Tanáccsal és a nagyobb üzemek munkástanács-tagjaival. Arról is határozat született, hogy Gál Pál tanárt a kormányösszekötővel Budapestre küldik, hogy tájékozódjék, visszatérése után pedig számoljon be a tapasztaltakról. Fekete Pált néhány napos szovjet fogság után szabadon engedték. Szajoltól kerékpáron és gyalog tette meg az utat hazáig.

November 16-án, pénteken behívtak a városi tanácshoz. Ott volt a tanácselnök, a pártbizottság titkára és néhány munkástanácstag. Hosszas vita folyt a sztrájkról, végül az a határozat született, hogy az általános sztrájk addig tartson, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot. A pénteki megbeszélés szerint vasárnap reggel a megyei tanácselnök szobájában kellett találkoznunk. Meglepetésünkre a megbeszélteken kívül Birkás Imre és több munkástanácstag is ott volt. Birkás, majd Gál Pál adott ismertetést a budapesti útról. Gál ekkor már egyértelműen a kormány platformjára helyezkedett. Meglepő volt a változás a négy nappal korábbi álláspontjához képest. Ezután Gál Pál, Kávási Ferenc, Komjáti Ferenc, Ozváry Tibor, Takács János és én szerkesztettünk egy memorandum-félét, mely a munka megindítását lett volna hivatott előmozdítani. A Gál által szövegezett bevezetés a sztrájk értelmetlen és káros voltáról szól, azt követte a Kádár-kormány fenntartásos elismerése, amennyiben követeléseink – a függetlenség, a személyes szabadságjogok biztosítása, a munkástanácsok gazdasági önkormányzati rendszerének elismerése, a bürokrácia leépítése, végül a sztrájkjog biztosítása – teljesülnek.Hétfőn délelőtt ismét összeült a munkástanácsok küldöttértekezlete, amelyen mintegy száz-százötvenen vettek részt. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, Klaukó Mátyás, az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke és Kávási Ferenc, a megyei tanács elnöke is. Birkás közölte a kormány szempontjait, amit a Budapestről visszatért Gál Pál tanár is megerősített. Erre lehurrogták, mondván, hogy megvesztegették. Így vetődött fel a gondolat, hogy küldöttséget indítsanak Budapestre a munkástanácsok követeléseivel. A nyolcfőnyi küldöttségbe engem is beválasztottak, és tagja lett Takács János MSZMP intéző bizottsági tag is. Végül a pénteken megszűnt Forradalmi Tanács helyett a küldöttek megválasztották a Központi Városi Munkástanácsot. Az értekezlet jócskán belenyúlt a délutánba. majd a Megyei Rendőrkapitányságon magyar–orosz nyelvű igazolványokat szereztünk be az útra. Másnap, 20-án reggel fél hatkor gyülekeztünk a megyei tanács előtt. Négy küldött beült az MSZMP gépkocsijába, szintén négy a megyei tanácséba, és csatlakozott hozzánk a gyulai küldöttség gépkocsija is, három emberrel. Kunszentmártonban és Kecskeméten igazoltattak, de fennakadás nélkül eljutottunk Budapestre. A Soroksári úttól már láttuk a harcok nyomát. A Parlament tudakozójából a szemközt lévő Földművelésügyi Minisztérium 101-es szobájába irányítottak, ahol két előadó éppen dunántúli küldöttekkel tárgyalt, majd mi következtünk. Az asztal túloldalán Kovács Sándor ült, akit nyilvánvalóan a küldöttségek leszerelésével bíztak meg. Egyikünk megmondta neki, hogy mi a házigazdához jöttünk, de csak a portáig jutottunk. Erre ő megígérte, megpróbálja kieszközölni Kádár Jánosnál, hogy fogadjon bennünket. Ez nem sikerült, helyette Apró Antalra vagy Dobi Istvánra kaptunk ajánlatot. Hogy a nap ne teljen el hiába, Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét választottuk. Több mint három órát beszélgettünk. Dobi nagyon közvetlen volt és nyíltan beszélt velünk. Például olyanokat mondott, hogy „ezek” nem engednek, úgyis keresztülviszik, amit akarnak, tehát semmi értelme a sztrájknak. Az „ezek” alatt Kádár meg a csapata értendő. Mindenesetre némi bepillantást engedett a kulisszák mögé: ha szép szóval nem, akkor majd kényszerrel megoldják. Érthettünk belőle. Hét óra után jöttünk ki az elnöki szobából, és akkor rögtön lecsaptak ránk a rádió munkatársai. Egy riporternőnek sikerült a küldöttség néhány tagját megszólaltatni. Köztünk vita volt arról, hogy milyen nyilatkozatot tegyünk a rádióban a munka felvételéről. Kelletlenül megszövegeztem egy rövid közleményt, amelynek utolsó mondata – Takács János ösztönzésére – a munkafelvételről szólt. A riporternő ezután levezetett bennünket a stúdióba, ahol legépelték a közlemény szövegét, majd Kurilla Károly magnóra olvasta. Később megtudtuk, hogy a Kossuth Rádió még aznap este kétszer is sugározta. Mivel este nyolc órától kijárási tilalom volt, nem hagyhattuk el a Parlament épületét, amely körül volt véve szovjet tankokkal. Kádár János engedélyével a parlamenti konyhán vacsoráztunk, majd szovjet kísérettel átmentünk a Földművelésügyi Minisztérium szemközti épületébe, ahol a 101-es szobában székeken, asztalokon éjszakáztunk. November 21-én, szerdán reggel indulás előtt sétát tettünk a városban. Utunk jelentős része összelőtt házak és romok között vezetett. A Práter utcánál és a Rákóczi téren friss sírok emlékeztettek a harcokra. Hazafelé Békéscsaba előtt, a szarvasi és az orosházi út találkozásánál váratlanul egy rendőrségi gépkocsi került elénk, és arra utasított bennünket, hogy egyenesen a megyei tanácsra menjünk. Kávási, a vb-elnök fogadott minket, de meglepetésünkre egész értekezlet gyűlt össze jöttünkre. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, a megyei tanács titkára, a városi tanács elnöke, néhány funkcionárius, a megyei és a városi rendőrség képviselői, üzemi munkástanácsi küldöttek és két szovjet tiszt tolmácsostul. A rögtönzött értekezletet Kávási nyitotta meg, felkért, hogy számoljunk be az utunkról. Kényszeredetten mondtam néhány mondatot, de érdemben nem nyilatkoztam, azzal, hogy egyrészt még nincs áttéve a gyorsírt anyagom, másrészt a küldöttség még nem alakíthatta ki egységes állásfoglalását. Csakhamar kiderült, hogy a munka másnap reggeli felvételére kívánnak igénybe venni bennünket. A szovjet tiszteknek folyamatosan fordították az elhangzottakat. A munkafelvétellel kapcsolatban a megjelent munkásküldöttek előtt úgy nyilatkoztam, hogy az adott körülmények között értelmetlen a sztrájk, a vezető szovjet alezredes számára azonban ez nem volt eléggé egyértelmű. Másfél–két óra után végre kezdtek szétszéledni a megjelentek. Akkor a szovjet tisztek még egyszer közrefogtak, és ismételten arról akartak megbizonyosodni, hogy másnap a munka felvételére fogom buzdítani a munkásokat. Másnap délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a küldöttek meghallgatására az irodaházban, nem is fért be mindenki a terembe. A szovjet megfigyelők is ott voltak. Meg is jegyeztem Hidasi városi rendőrparancsnoknak, hogy apolitikusnak tartom a jelenlétüket. Hogy minden egybegyűltnek jusson hely, átmentünk a Balassi Kultúrotthonba. A fő beszámolót én tartottam. A sztrájk kérdésében úgy foglaltam állást, hogy az adott körülmények között értelmetlen. A hallgatóság természetesen mást várt. Először fagyos hallgatás volt, majd nemtetszésüket nyilvánították: bevették a cuclit, beinjekciózták őket stb. Volt, aki rákosista szócsőnek nevezett. A végrehajtó bizottság és a rendőrség jelen lévő tagjai a munkafelvételt szorgalmazták. A szovjet hadsereg képviselői az első sorban ültek, a tolmács fordított nekik, és ők szorgalmasan jegyzeteltek. A zárószót én mondtam. Erélyesen visszautasítottam a rágalmazó megjegyzéseket, majd elmondtam, hogy a megbízatásunknak eleget tettünk, és arról valósághű tájékoztatást adtunk. Kértem, hogy a követeléseket és a sztrájkot ne tekintsék feltétlenül összetartozónak. Így is lett, másnap a legtöbb helyen felvették a munkát. Nyilván azok is aludtak rá egyet, akik azt mondták, hogy öltsünk gyászruhát. Mit lehetett tenni? Korábban még gondoltak rá, hogy jön külföldi segítség, de hamar rájöttek, hogy esze ágában sincs segíteni senkinek. A munkástanácsok küldöttei néhányszor még összeültek, de egyre nehezebb lett a helyzetünk. A Független Újság – kényszerű hallgatás után – ismét megjelent, de a fejlécen már nem a Munkástanácsok lapja, hanem a Megyei Tanács lapja felirat szerepelt. Az MSZMP újságja, a Néplap pedig nem hozta le tájékoztatóinkat és felhívásainkat, ezért december 5-én Kocziszky Mátyással Kávásinál és Birkásnál tárgyaltunk a munkástanács újságjának ügyében, de nem jártunk sikerrel. December 4-én, kedden délután összeült a Városi Központi Munkástanács. Az értekezleten részt vettek olyanok is, akik nem voltak tagjai a munkástanácsnak, ők erősen kritizálták a testület munkáját. Végül olyan határozat született, hogy másnap meg kell választani a Megyei Munkástanácsot. December 5-én délután össze is jött a munkástanácsi küldöttek közgyűlése, de mivel a vártnál kevesebben gyűltek össze, nem sikerült megalakítani a megyei testületet. Viszont az a határozat született, hogy követeléseink alátámasztására másnap legyen egy tüntető megmozdulás. Csütörtökön reggel az utcákon özönlött a tömeg, az emberek rendezett menetben vonultak a 101-es emlékműhöz és virágokkal borították el. Elképesztően sokan gyűltek össze, harmincezer emberről beszéltek. Szombaton az a hír terjedt el Békéscsabán, hogy Sarkadon tizenhat fiatalt letartóztattak, szabadon bocsátásuk érdekében a Barnevál munkástanácsa sztrájkot és tüntetést szervezett. A városi munkástanács tagjai közül azonban senki sem tudott a tüntetés elrendeléséről, tehát nem általuk szervezett akció volt. Napközben már szovjet harckocsik vonultak a városban. Az utcán és az üzemekben ideges hangulat uralkodott. Kocziszky Mátyás, Komjáti Ferenc és én átmentünk a megyei rendőrparancsnokságra, ahol a szovjet parancsnok a város lövetésével fenyegetőzött. Az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke arra kért bennünket, csitítsuk le az embereket, mivel ránk hallgatnak. Komjáti és én elmentünk a Ruhagyárba, a Kötöttárugyárba és a MÁV-hoz, hogy beszéljünk a munkásokkal. Az egyik MÁV-dolgozó úgy nyilatkozott, hogy fasírttá aprítják a városi munkástanácsot, ha nem lép fel kielégítően a sarkadi ügyben. Ugyanaznap, a Békés Megyei Népújság december 8-i számának vezércikkében egyebek mellett a következő sorok jelentek meg: „Mert lényegében miről van szó? Egyes emberek, akiknek sehogyan sincs ínyükre, hogy mégsem sikerült a munkás-paraszt hatalmat megdönteni, most azon törik a fejüket, hogy tévesszék meg a becsületes embereket, hogyan hergeljék őket a kormány ellen. Vajon elképzelhető-e, hogy a békéscsabai dr. Molnár, akinek az apja horthysta őrnagy, a munkások érdekét képviseli? Kicsit nehéz elképzelni. Jóllehet demokratikus jelszavakat mond, s így beférkőzik a munkásküldöttségekbe is, de alig hihető, hogy a tűz a vízzel összeférjen.” Erre én bejelentettem, azonnal befejezem a ténykedésemet a városi munkástanácsban, de a munkástanácstagok kiálltak mellettem, és a másnapi lapszám téves információra hivatkozva korrigálta a rólam írottakat. Ezen a héten ismét megjelent a Független Újság, de már nem a munkástanácsok, hanem a megyei tanács lapjaként. December 9-e után úgy értékeltem a helyzetet, hogy a területi munkástanácsok mint a szocialista munkáshatalom letéteményesei törvényen kívül kerültek. Ekkor már ki sem mozdultam a munkahelyemről, feléje sem néztem a városházának. Egyesek a vállalati munkástanács újraválasztására tettek lépéseket, abba sem folytam bele. Ha valamelyik munkástanács tagja tanácsot kért tőlem, azt válaszoltam: visszavonulni!

Nem sokkal 1956 karácsonya előtt fiatalok fegyveres akciót hajtottak végre Gyulaváriban, de vérontás nem történt. Ebben az időben apám, Molnár Mihály volt a Gyulavári Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnöke, Lengyel Imre a helyettese. Az esettel kapcsolatosan mindkettőjüket beidézték a katonai ügyészségre. Apámat január 18-án letartóztatták, de körülbelül egy hét múlva szabadon engedték.

Valószínűnek tartom, hogy nem a békéscsabaiak közül kerültek ki, akik feketelistára tettek. A tanácselnök, Blahut János, akit személyesen is ismertem, a többi vezetővel együtt október végén felszívódott, csak valamikor novemberben került vissza Békéscsabára. A tanácselnök-helyettes, Ozváry Tibor viszont nagyon aktívnak akart mutatkozni a forradalomban: felajánlotta a szolgálatait a Forradalmi Tanácsnak, és mint egy titkár, végezte a városi munkástanács adminisztrációját. Talán úgy gondolta, ha rendszerváltozás lesz, átmenti magát és ő lesz a tanács elnöke. Helyiséget biztosított az összejöveteleknek, és november 4-e után is többször küldött értünk, szinte nélkülözhetetlenek voltunk a számára. A peremben azonban – tanúként idézték be – úgy fordult, hogy mi le akartuk váltani az államigazgatás vezetőit és kicserélni a mi embereinkre. Mindent elhallgatott, ami ránézve kompromittáló lehetett, és kiemelte az „érdemeit”, amit pszichikailag meg tudok érteni. Egy másik tanúm – a városi munkástanács egyik tagja – nagyon találóan ex lex állapotként jellemezte az akkori helyzetet: a régi igazgatási rend alapjaiban meggyöngült, az új még nem állt fel, elő kellett ráncigálni azokat, akik mögött tömegbizalom volt, és egy darabig felhasználták őket. A hatalomátvétel elején még úgy nézett ki, hogy valamilyen kiegyezés lesz. Az országos helyzetet is úgy szokták kommentálni, hogy Kádár fokozatosan ment át a sztálinista vagy posztsztálinista vonalra. A munkástanácsokat elismerte, aztán fokozatosan megszüntette. December 8-án csak a területi munkástanácsokat helyezték törvényen kívül, a vállalatiak még maradtak, aztán ahogy a régi struktúra visszajött, azok szépen elhaltak.

A peremben tanúként a munkahelyemről egy-két munkástanácstag jelent meg és az igazgató. Ő nagyon jól viszonyult hozzám, pozitív dolgokat mondott rólam, hogy nyugodt voltam, nem adtam ki megalapozatlanul a vállalat pénzét. A sztrájk vádjával kapcsolatban elhangzott, hogy a vállalat valójában bedolgozó jellegű volt, a nőknek, háziasszonyoknak adott munkalehetőséget, és 56 őszén is úgy történt, mint máskor, otthon dolgozott, aki dolgozott. Az átvevő úgy tanúskodott, hogy nem sztrájkolt, hiszen ha valaki bevitte a készárut, ő átvette.

A vállalatok vezetői nem döntöttek a munkástanács nélkül. Azelőtt az állami vállalatoknál és a tanácsi vállalatoknál egyszemélyi vezetés volt, nem a kollektíva döntött, hanem az igazgató. Az üzemi háromszög is pártdirektívák alapján működött, olyan nagy volumenű dolgokról, mint a vállalat profiljának megváltoztatása, nem dönthetett, az a városi tanács ipari osztályára vagy a megyei tanács élelmiszeripari osztályára tartozott. Amikor létrejöttek a vállalati munkástanácsok, az volt a cél, hogy azok irányítsák a vállalatokat. Még csak kikristályosodóban volt ez a rendszer, amikor felszámolták.

Engem eleinte a maguk oldalára akartak állítani. A megyei tanácselnöknél beszélgettünk a Belügyminisztérium kiküldöttével, aki finoman ajánlatot tett, hogy igénybe venné a szolgálataimat. A városi tanácsnál egyszer arról volt szó, hogy engem javasolnak a város jogászának. Az volt az érzésem, hogy le akarnak kenyerezni, és a népszerűségemet be akarják fogni a vitorlájukba. Én halogattam, nem egyeztem bele. Ez később megpecsételte a sorsomat. November 4-én nem gondoltunk megtorlásra – nekem fegyver sem volt a kezemben –, eszünkbe sem jutott, nyilván sok másnak sem, különben nem kétszázezren mentek volna el Magyarországról, hanem kétszer annyian.Békéscsabán 1957. február közepén kezdődtek a letartóztatások. Először a hangadónak tekintett munkástanács-vezetőket vitték el. Le akarták fejezni a maradék ellenállást, ami Békés megyében akkorra tulajdonképpen már meg is szűnt. 1957. február 15-én még a Békéscsabai Kézműipari Vállalat vezető könyvelőjeként dolgoztam. Este a kapun erős dörömbölés riasztott. Valaki kaput nyitott és a gangra nyíló ajtón át négy rendőr nyomult be a szobámba. Házkutatást tartottak, néhány jelentéktelen irományt összeszedtek, majd a vezető felszólított, hogy öltözzek, mert előállítanak. Négy fegyveres kíséretében tettem meg az utat a városi rendőrkapitányságig, ahol nagy éjszakai forgalom volt. A zárkában, ahova bekerültem, a begyűjtöttek a felöltőiken hevertek a betonpadlón. Én is leheveredtem a felöltőmre, és próbáltam magyarázatot találni az éjszaka történtekre. Egy hetet töltöttem ebben a fogdában, s ez idő alatt egyetlen alkalommal vezettek elő, hogy aláírassák velem a közbiztonsági őrizetbe vételemről szóló határozatot. A Békés megyei Rendőrkapitányság indokolása szerint erre az adott okot, hogy mint a Békéscsabai Forradalmi Munkástanács elnökhelyettese aktívan kivettem részemet a városban lefolyt ellenforradalmi cselekményekből; már az első felvonulás megszervezésében is részt vettem s magam is felvonultam; vállalatomnál az igazgatót arra kényszerítettem, hogy a becsületes kommunista munkásokat bocsássa el; osztályhelyzetemnél fogva arra lehet következtetni, hogy ellenforradalmi tevékenységemről nem mondok le. Február 24-én délután ponyvás tehergépkocsin többedmagammal Budapestre, a Gyűjtőfogházba szállítottak, másnap pedig továbbvittek Kistarcsára. A kistarcsai internálótábort magas fal vette körül, a tetején szögesdrót villanyvezetékek, belül emeletes épületek. A begördülő szállítmányt csaholó kutyákat tartó rendőrök fogadták, a platóról leugráló őrizeteseket gumibottal ösztökélték gyorsabb mozgásra a körletek felé. Egy gumibotütés engem is ért. Zsúfolásig megtöltöttük a C-épület egyik termét, ahol a padlóra szórt szalmán lehetett elhelyezkedni. Az első napokban megjelent a körletben egy civil ruhás rendőrtiszt, Tegze Sándor hadnagy, aki könyvelőket keresett a konyhairodára az élelmezési adminisztráció végzésére. Jelentkeztem. Az iroda a kétemeletes C-épület alagsorában, a hatalmas méretű konyhába vezető rövid folyosóról nyíló kis helyiség volt, ahol négy őrizetes dolgozott. Az egyikünk, Máthé Lajos három hónap után szabadult, és Békéscsabán felkereste a húgomékat, hogy hírt adjon felőlem. Nekünk kellett megtervezni a napi kalórianormával megállapított étrendet és kiszámítani a hozzávaló nyersanyagmennyiséget. Az étkezési létszám ingadozásaiból – ami három- és ötezer között volt – következtethettünk a begyűjtésekre, illetve a vád alá helyezettek elszállítására vagy a szabadulásokra. A konyhairoda helyzeténél fogva a hírek, fülesek vételének és továbbadásának a helyévé vált.

Amikor a konyhairodába kerültem, a teremből az épület egy másik, kisebb méretű, emeletes vaságyakkal berendezett helyiségébe helyeztek át. Ebben a körletben voltak a háziak, akik különféle munkákat végeztek a táborban. A háziakat általában a közbűntényesek közül válogatták, kivételek voltunk mi, konyhairodások. Körletünknek többször volt „civil” látogatója, aki az őrizetesek között elvegyülve elbeszélgetett velük. Azt bizonygatta, hogy a közbiztonsági őrizet nem számít priusznak, hogy az őrizetbe vétel nem szolgálhat a munkahelyről elbocsátás indokául, hogy csak átmeneti biztonsági intézkedésről van szó a rend helyreálltáig. Közben pedig fényképeket is mutogatott, ráismerünk-e valakire? A nyájasan elbeszélgető persze nyomozó volt, ami a többség számára nyilvánvalónak tűnt, akadtak azonban közlékeny zárkatársak is. A körlet életének megkeserítésére szolgáltak a rendőr körletparancsnok által időnként végrehajtott zárkakutatások, a hipisek. Ilyenkor felforgatták az ágyakat, turkáltak a szalmazsákokban, a személyi holmik között, és a nagy felforgatás után elrendelték a rendcsinálást.

A táborból havonta lehetett levelezőlapot küldeni, kaphattunk csomagot postán, és a vasárnapi beszélő alkalmával a látogató is átadhatott legfeljebb másfél kilogrammos csomagot. Persze mindezek ellenőrzés alá estek. A levélpostai küldeményeket olykor csak egy havi késedelemmel kaptuk meg, vagy meg sem érkeztek; a csomagok olykor megdézsmáltan, de általában megjöttek. Mivel a háziknak dupla élelmiszeradag járt, csak olyan dolgokat kértem, amelyekhez bent nem juthattunk hozzá: keksz, kockacukor, cukorka, kolbász. Mint házinak minden vasárnap lehetett húszperces beszélőm. E célból látogatási jegyet küldhettem a hozzátartozóimnak.

1957. augusztus 2-án pénteken reggel azt a parancsot kaptam, hogy szedjem össze a holmimat. Kistarcsáról ponyvás tehergépkocsin szállítottak el néhányunkat. Tökölön, az internálótáborban megálltunk, ott valakit vagy valakiket még felvettek. Sötét volt, mire Békéscsabára, a megyei rendőrkapitányság fogdájához értünk. Ezzel a nappal közbiztonsági őrizetem előzetes letartóztatássá vált. A békéscsabai rendőrkapitányság augusztus 2-i határozatában izgatás bűntette gyanúja miatt nyomozást rendelt el ellenem, s egy másik határozatában elrendelte egy hónapig terjedhető előzetes letartóztatásomat.

Az ételt egy rendőr hordta a közeli városi bírósági börtönből. A napi séta a zárt udvaron történt. Vécé és mosdóhelyiség a folyosóról nyílt. Napközben a zárkaajtón kopogtatással kellett engedélyt kérni, hogy vécére mehessünk. A folyosó felől egész éjszaka erős fény világított be a cellába, és a priccsen csak háton volt szabad feküdni. Ebben az időben teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, se levél, se csomag, se beszélő. A külvilágot egyedül a fodrász képviselte, aki időszakonként – letéti pénzünk terhére – némán megborotvált bennünket.

Augusztus 22-én kihallgatásra állítottak elő. Hrabovszky Mihály nyomozó hadnagy közölte velem a terheltként felelősségre vonásomról hozott határozatot, és felszólított, mondjam el az „ellenforradalom” alatti tevékenységemet. Azzal vádoltak, hogy kommunistákat távolítottam el a békéscsabai Kézműipari Vállalattól, a nyomozótiszt azonban a városi szerepvállalásomról is akart volna hallani tőlem, mivel szerinte hangadó voltam a városi ellenforradalomban. Elismertem, hogy a vállalati munkástanácsba beválasztottak, de a vádakat tagadtam. Másnap, augusztus 23-án aláíratták velem a nyomozás befejezéséről szóló határozatot. Augusztus 26-án negyedórán át tanulmányozhattam a nyomozati anyagot Hrabovszky Mihály rendőrnyomozó hadnagy előtt. A nyomozás kiegészítését nem kértem, azt nyilatkoztam, hogy majd a bíróság előtt fogok élni ezzel a jogommal.

Zárkatársaimmal együtt még aznap átszállítottak Gyulára, a megyei börtönbe. A zárkában emeletes, szalmazsákos vaságyak, az ajtó közelében fedeles küblik voltak. A napi mosdás mosdótálakban történt, zuhanyozásra csoportosan vonultunk át a középszárnyban lévő zuhanyozóba, ahol percekre kimért melegvíz-adagban részesülhettünk, takarékosság okán közbenső szappanozási szünettel. A csapot egy házi kezelte, akit egy kis többlet meleg vízért spanglival meg lehetett vesztegetni.

Ételosztásnál csajkával a kinyitott zárkaajtóhoz járultunk, ahol az ügyeletes felügyelő úr vagy nő ellenőrzése mellett a rabszakács kiadta az adagot: híg kávé, „mosogatólé” leves, kása, tarhonya, lóhús, szalonna, savanyú káposzta, kenyér. A rabkoszt kiegészítésére meghatározott összegig meghatározott cikkeket lehetett speizolni a letétben lévő, a hozzátartozók által kiegészíthető pénzből, vagy a rabmunkát végzők esetében a keresményükből származó letét terhére. Civil ruházatunkat csíkos egyenruha (nadrág, kabát, sapka), alsónemű, bakancs, kapca váltotta fel, a civil holmi letétbe került. Délelőttönként körséta volt a magas fallal kerített udvaron, az őrtornyokba telepített géppisztolyos őrök ellenőrzése alatt, fegyőrök, smasszerok felügyelete mellett. Séta közben tilos volt a beszéd. A börtönkönyvtárból, ahol sok szovjet irodalmi mű volt, lehetett könyvet kölcsönözni. Emlékezetemben leginkább Nagy Lajos novellái maradtak meg.

Levélírásra időszakosan volt lehetőség. Ilyenkor zárkán kívül, a középszárny körfolyosóján egy asztalhoz ültettek le néhányunkat, kaptunk papírt, írószert, mert ilyesmit nem volt szabad magunknál tartani a zárkában. A hozzátartozóktól kapott, cenzúrázott levelet sem tarthattuk magunknál, elolvasás után vissza kellett adni. A levelezésen kívül a külső világgal való kapcsolatot húgom létesítette, ő volt az, aki a kért és engedélyezett csomagokat hozta Gyulára a beszélők alkalmával. A beszélőre szólítás mindig nagy esemény volt az életünkben. Számomra különösen az volt, amikor egyszer anyám jelent meg a rács túloldalán.Vádiratom 1957. szeptember 29-én kelt, kirendelt ügyvédem, Szakáll János egy beszélőn ismertette velem. A népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádoltak, mert munkahelyemen izgató beszédeket tartottam, a dolgozókat sztrájkra uszítottam és elbocsátottam a népi demokráciához hű kommunistákat. Az első tárgyalásra 1957. november 26-án került sor, a békéscsabai tanúk nagy számára tekintettel a békéscsabai városi bíróságon. Gyuláról bilincsben kísért az őr vasúton Békéscsabára. A Körös hídján átmenve szembetalálkoztam Nyikó Tibor egykori kollégámmal, aki nem adta jelét, hogy ismer. A tárgyaláson személyi adataim és a vádirat ismertetése után a bíró kérdésére elmondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek, a vádakat koholmánynak minősítettem. Péter József tanú, a Kézműipari Vállalat volt igazgatója sem igazolta az ellenem felhozott vádakat. A Kézműipari Vállalat volt boltvezetője viszont ellenem tanúskodott. Azt vallotta, hogy 1956. október 23-a után kommunizmusellenes kijelentéseket tettem, a vállalati bélyegzőből kivágtam a „Sztálin út” részt, szerepem volt a békéscsabai 12 pont kinyomtatásában, egy küldöttség tagjaként részt vettem egy budapesti titkos munkástanács-értekezleten, komoly szellemi irányítója voltam az ellenforradalomnak, a városi munkástanácshoz jártam utasításért, a megyei pártsajtó bojkottálására szólítottam fel, és rávettem az igazgatót, hogy felmondjon neki. A vallomása zavaros és valótlan volt, pontról pontra cáfoltam. Az ügyésznő további tanúk beidézését, valamint a hivatkozott sajtócikkek és felmondólevelek beszerzését, a védőm pedig szabadlábra helyezésemet kérte. Az ügyésznő visszautasította, a tárgyalást elnapolták, és az őr vasúton, bilincsben visszakísért a gyulai megyei börtönbe. A második tárgyalásra 1957. december 23-án ismét Békéscsabán a városi bíróság épületében állítottak elő. A tanács elnöke, a két ülnök és a védőügyvédem ugyanazok voltak, mint az első tárgyaláson, a vád képviseletét viszont Pálfi Ferenc ügyész vette át, aki vádmódosítással élt. A tárgyalást ismét elnapolták. A teremből kijövet a húgom kis csomagot szeretett volna átadni nekem. A kísérő őr hozzá is járult, de az ügyész észrevette és megtiltotta. A harmadik tárgyalás már Gyulán, a megyei bíróság épületében volt 1958. január 16-án. Az elnök ismertette a szervezkedésben való tevékeny részvételre kiterjesztett vádat. Én ismét úgy nyilatkoztam, hogy nem érzem bűnösnek magam, mert a Forradalmi tanács 1956. november 3. és 19. között, a munkástanács pedig november 19. és december 9. között elismert szervezetek voltak. A budapesti út előkészítésében több megyei és városi személy is részt vett, a Dobi Istvánnál tett látogatásunkról Kádár Jánosnak is tudomása volt, a Sztrájk helyett munka című cikkem pedig a rend helyreállítását célozta. Az ügyész a nép igazságérzetének és érdekeinek megfelelő szigorú börtönbüntetés alkalmazását indítványozta, mivel én voltam az események eszmei irányítója. Védőm tizenhét iratot csatolt be, amelyek mellettem szóltak, és a mellett érvelt, hogy az eredeti vád szinte szétmorzsolódott. A sztrájkra uszítás nem bizonyosodott be, az eszmei irányításra nem volt konkrét bizonyíték, a módosított vádat illetően pedig elmondta, hogy december 8-án én mentem csillapítani a felbőszített tömeget, és hogy november 4. után nem fejtettem ki semmiféle irányítást, ezért bizonyítottság hiányában felmentésemet kérte. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy tizenegy hónapja vagyok letartóztatásban s átgondolva eddigi életemet, kijelentem, hogy cselekvőségem nem volt államrendellenes, az esetleges hibákat az akkori túlfűtött idők hozták magukkal. 1944-ben doktoráltam, azóta különböző munkahelyeken dolgoztam, mindig bérből éltem, az 1945-ös választások során párttevékenységet is elláttam az MKP-ban, osztályhelyzetem miatt sok kellemetlenségem volt, ezért örömmel üdvözöltem a XX. pártkongresszus által hozott új szellemet. Az ellenem indított hajszában két tanú személyes sértődöttségből vitt nagy szerepet, akik felett munkaköri feladatom volt felügyeletet gyakorolni. Tiszta lelkiismerettel egy pillanatig sem gondoltam az ország elhagyására, bűnösnek nem érzem magam, olyan ítéletet kérek, amely lehetővé teszi, hogy bármely munkaterületen hasznos munkát végezhessek. A bíróság zárt tanácskozás után az ítélethirdetést elnapolta. A negyedik tárgyalásra január 24-én, szintén Gyulán került sor. Kádár Géza, a tanács elnöke kihirdette az ítéletet. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban történt tevékeny részvétellel elkövetett bűntettben mondattam ki bűnösnek, s ezért főbüntetésként három év börtönre, mellékbüntetésként ötszáz forint erejéig ingóvagyon-elkobzásra és három évre egyes politikai jogaim gyakorlásától való eltiltásra ítéltettem. A kiszabott börtönbüntetésbe beszámították az 1957. február 16-tól fogva tartásban eltöltött időt, és nyolcszázhatvan forint eljárási költség megfizetésére köteleztek. Pálfi Ferenc ügyész súlyosbításért, Szakáll János kirendelt védőm és én enyhítésért fellebbeztünk. A bíróság a másodfokú határozat meghozataláig elrendelte letartóztatásom meghosszabbítását. Az ügyvédem elkészítette a fellebbezést és egy beszélőn aláíratta velem.

Gyula, Törvényszéki Palota

Apám, Molnár Mihály 1958. január 21-től szervezkedés vádjával előzetesként ugyancsak a gyulai megyei börtönben volt. Egyszer sem találkozhattam vele, még csak nem is láthattam, bentlétéről füles révén szereztem tudomást. Egy alkalommal tévedésből engem vezettek át az ő tárgyalására. Apám 1958. március 14-én szabadult. Aznap Tarsoly törzsőrmester kihívott a zárka elé, és átadta a csomagot, amelyet apám hagyott ott nekem. A börtönélet egyhangúságában változást jelentett a hír, hogy lehetőség lesz a gyulai zárkákat munkahellyel felcserélni. Azt hittem, előzetesként nem vagyok munkavégzésre kényszeríthető, de nem így történt. A kiválasztottakat előzetes orvosi vizsgálat után egy nap útnak indították. A Sztálinváros melletti Pálhalma Büntetés-végrehajtási Munkahely Hangospuszta majorjába kerültünk. Az uradalmi cselédházakra emlékeztető épületeket szögesdrót kerítés vette körül, az őrtornyokban őrök vigyáztak. A drótkerítésen kívüli majorudvaron gazdasági épületek voltak: gépszín, szerszámraktár, terménytároló stb. A főleg politikaiakat foglalkoztató parancsnok lovon járva ellenőrizte területét, és cifra káromkodásával tette magát emlékezetessé. Reggeli után kivonultunk munkára. A kapu előtt oszlopba sorakoztunk, majd megtörtént a létszámellenőrzés és a munkabeosztás. A kéziszerszámokat polgári gazdasági alkalmazottak adták ki, a munkavégzéssel kapcsolatos szakmai eligazítást civil agronómus végezte. A tábla széléről egyszerre indították el a rabok sorát, és bizonyos távolságban követte őket az őrök sora. A sorból kilépni csak a legközelebbi felügyelő engedélyével lehetett. Az ebédet a munkahelyre hozták ki, ivóvizet pedig lajtos kocsiból folyamatosan hordtak a rabtárs vizesek. A munka befejeztével menetoszlopban vonultunk be a majorba, a táborkapu előtt ismét létszámellenőrzés volt. A mezei munka időtartama hét–tizenkét óra lehetett. Volt közte kapálás, mélykapálás, ekekapálásnál lóvezetés, kaszálás, silókukorica-vágás, borsónyüvés, aratási és cséplési munka, földmunka. Az ekekapálásnál a végtelennek tűnő táblán vezettem a lovat, és a végére érve máris fordulnom kellett vissza. Burgonyavetésnél a kapával megnyitott földbe kellett néhány vetőburgonyát beszórni és a megemelt földdel betakarni. Az egyik rabtársam, aki mellettem dolgozott, a rabtartóinkra szórt szitkok kíséretében minden egyes fészekre rávert a kapa fokával. A kapálásnál rendszeresen a lemaradók közt voltam a paraszti munkához szokottakhoz képest, akiknek a tábla végére érve be kellett várniuk a lassúbbakat. Ez persze rontotta az elvárt teljesítményt. Ezért az egyik este mint fasiszta szabotőrt engem is kiállítottak a felsorakoztatott rabok elé, de a százados fenyegetésein kívül más következménye nem lett a dolognak. Ha lett is volna sem lettem volna képes intenzívebb munkára. Egy alkalommal az egyik őrmester a sapkalevél elmaradása miatt lefasisztázott, mire bátorkodtam megjegyezni, hogy 1945-ben önkéntes voltam a német fasizmus ellen toborzott hadseregben. Mikor egyszer silókukorica-vágásnál a kiszabott sorszélességgel haladva nem tudtam az élen járókkal lépést tartani, ez az őrmester – kérésem nélkül – engedélyezte, hogy félszélességben vágjak. Cséplésnél az igénybevétel maximális volt. Napfelkelte előtt kivonultattak, és csak napnyugta után mentünk be. Előfordult, hogy váratlanul leállították a munkát, sorakozó, bevonulás, a szokásosnál is szigorúbb, ismételt létszámellenőrzést tartottak, ilyenkor tudtuk, hogy valaki megszökött.

Tibori János és Tibori Timea, 1960

Egyszer látogatóm érkezett, a sógorom, Tibori János, akivel a major egyik színjében beszélgethettünk. Gyuláról elkerülve ez volt az első beszélőm. Egy vasárnap délután kultúrműsort engedélyeztek, és néhány hangszert bocsátottak rendelkezésünkre. Az egyik rabtárs jól hegedült, én másodhegedűsséget vállaltam, s összeállt egy kis zenekar a rabtársak szórakoztatására.

1958. október 10-én volt a fellebbviteli tárgyalásom Budapesten. Lakatos Imre tanácsvezető bíró kihirdette az ítéletet: a Gyulai megyei bíróság ítélete megváltoztatásával cselekményemet a népi demokratikus államrend elleni folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettének minősítette, és ezért egyévi börtönbüntetésre ítélt, a mellékbüntetések kiszabását mellőzte, a börtönbüntetés végrehajtását háromévi próbaidőre feltételesen felfüggesztette, közbiztonsági őrizetemmel, valamint előzetes letartóztatásommal a kiszabott börtönbüntetést teljes egészében kitöltöttnek vette.

1958. október 11-én, szombaton reggel már nem vonultam ki munkára. Szekéren tettem meg az utat Hangostól Pálhalmáig, a munkahely-parancsnokságra. A végelszámolásnál hatszáz forint tizenöt fillért kaptam. Kézhez vettem a szabadlábra helyezési igazolványt, és hatszázegy nap után végre őrizet nélkül gyalogoltam Sztálinváros külső vasútállomása felé. Budapesten meglátogattam Patay László unokatestvéremet, aki az internálótáborban rendszeresen meglátogatott, és egy rokon családot.

Az ősi fészek

Id. Molnár Mihály lányával és unokájával

Másnap hajnalban érkeztem haza Békéscsabára, a nagyszülői házba, ahonnan elvittek. Először a Békés Megyei Erdőgazdasági Vállalatnál helyezkedtem el mint segédmunkás. Brigádban dolgoztunk, fadöntés, faaprítás stb. volt a dolgunk. Akkor még nem volt olyan komfortos a feldolgozás, fejszével és vonófűrésszel dolgoztunk, nem gépi fűrésszel. Nehéz munka volt, kevés keresettel, de mégis volt valami, amit beírtak a munkakönyvembe. Szerettem volna Békéscsabán elhelyezkedni, de ott nem mertek alkalmazni. A nagynéném a békéscsabai Kner nyomdában volt bérelszámoló, beszélt a főkönyvelővel, aki azt javasolta, hogy menjek el a városból.

Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben. Gépfűrésszel szabtam méretre vas-, réz-, bronz- és alumíniumrudakat, és az anyagraktárakból szállítottam kiskocsival vagy kézben az öntvényeket. Később szaporodtak is a sorstársak. Név szerint emlékszem Baranyi Ferencre, a költő apjára, aki monori községi jegyző volt. Nagyon népszerű lettem a melósok körében. A gyáriak természetesen fusiznak – a nyomtató ló száját nem lehet bekötni –, és nem mennek drága pénzen csavart venni a csavarboltba. De ezt csinálták a vezetők is. Ha resztli volt, abból mindig adtam nekik, senkinek nem mondtam, hogy nem. Rájöttek, ha valami háztartási készülék használati utasítását németül, angolul, oroszul el kell olvasni, akkor jöhetnek hozzám, készségesen lefordítom nekik. Hálásak voltak mindezért.

Molnár Mihály kérelme

Válaszlevél Molnár Mihály kérelmére

Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek. Hat forint meg hat ötven, akkoriban ilyen órabérek voltak. Az egyik esztergályos kollégám, Tóth Andor apja a Posta Kísérleti Intézet igazgatója volt, régi postás, munkáskáder. A fiú beajánlott az apjához fordítónak. Elmondtam neki a múltamat, de nem érdekelte, leküldött a főkönyvelőhöz, hogy vizsgáztasson le számvitelből, és az intézeti könyvtárba, hogy vizsgáztassanak le nyelvből. Mindkettőn megfelelőnek találtak.1968. július végén átkerültem a Posta Kísérleti Intézethez. A Laboratóriumi Felszerelések Gyára felkínálta, hogy órabért emelnek, maradjak, de én már elhatároztam, és különben is, az a munkakör megalázó volt számomra. A munkásokkal jól megvoltam, sőt azzal az adminisztrációs, anyaggazdálkodási részleggel is, akikkel dolgom volt. Ők tudták, hogy doktor vagyok, nem segédmunkás pályára készültem. Nem én voltam az egyetlen, a deklasszáltak csak ilyen munkákat kaptak, az idegen nyelveket ismerők esetleg fordítók lettek. Így kerültem én is be a Nemzetközi és Dokumentációs Csoporthoz. Főleg angolból és németből fordítottam műszaki szövegeket, hiszen ott elektromérnökök dolgoztak. Németből és angolból középfokú nyelvvizsgát szereztem, ez elvárás volt. Innen mentem nyugdíjba 1983-ban, és máig is jó viszonyban vagyok az intézettel. Számomra azilum volt ez a munkahely, itt nem ért politikai diszkrimináció. Annyi változás történt a munkámban, hogy évek múlva kellett nekik belső ellenőr, és akkor egy darabig a fordítás mellett elvégeztem a negyedévenkénti mérlegellenőrzést is. Aztán az lett a vége, hogy mivel az ellenőrzési vonalon növekedtek az igények, a fordítási munkám elmaradt, és csak belső ellenőr voltam. A nyugdíjba vonuláskor Kiváló Dolgozó Oklevéllel tüntettek ki, ami meglepett, nem számítottam rá. Az igazgató toleráns, humánus ember volt.

Útlevélről három évig szó sem lehetett. Az volt a próbaidő 1959-et követően, de utána sem jelentkeztem még ilyen igénnyel. Valamikor a hatvanas évek második felében kaptam útlevelet. Az első utam Jugoszláviába vezetett. Utána is rendszeresen megkaptam az útlevelet.

Molnár Mihály és Tibori Timea

Évekig albérletben laktam, aztán önerősen építettem a jelenlegi lakásomat, 65-ben költöztem be. Nálam lakott egy 56-os, Csabacsüdi József, akivel korábban egy zárkában voltunk. Mivel megemelték a befizetési kötelezettséget és arra már nem volt pénzem, ő adott bizonyos összeget, aminek fejében befogadtam a kétszobás lakás kisebb szobájába. Őt csúnyán megverték a szarvasi rendőrségen, soha nem heverte ki azt a megaláztatást. Sokat jártunk együtt kirándulni, fürdőbe. Vele voltam egy lengyelországi túrán is. De 1976-ban öngyilkos lett.

Molnár Mihály és felesége

A feleségemmel Zabrzéban ismerkedtem meg, az eszperantó klubban. Ez Katowice közelében van, a lengyel Ruhr-vidéken. A rokonság főleg kohászokból, bányamentőkből meg hasonló foglalkozásúakból áll. Engem Csabacsüdi József vezetett be az eszperantó nyelvbe, ő pedig egy rabtársától tanulta. 46 éves voltam, jól megkésve történt a házasság. A körülményeim talán magyarázatot adnak erre. A feleségem hét évvel fiatalabb, mint én, Katowicében a színházban volt könyvelő. Az első időben, amikor még nem tudott magyarul, egy fogászaton vállalt takarítást, azután ott maradt a gyermekfogászaton, és asszisztens lett belőle, onnan ment nyugdíjba. Gyerek nincsen.

Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag. A Magyar Füzetek kiadója akkor Kende Péter volt, akinek megkaptam a párizsi címét Kende Évától. 1985-ben volt egy eszperantó kongresszus Hollandiában, Amersfoortban. Repülővel mentünk, az írást szépen zsebre tettem, a vékony papír nem volt feltűnő. Egy francia eszperantista, akit már ismertem, készséggel vállalta a kézbesítést Párizsba. A következő évben Névtelen aláírással meg is jelent az írásom a Magyar Füzetek kiadásában, a Magyar munkástanácsok 1956-ban című kiadványban, amelyet Kemény István és Bill Lomax szerkesztett. Névtelen egyenlő Molnár Mihállyal.

Kende Péterrel később találkoztam Budapesten, a Körszállóban, Lőcsei Pali mutatott be neki. Kende kérte, ő szeret személyesen megismerkedni mindazokkal, akiknek megjelenteti az írását. Egy kicsit szomorú voltam amiatt, hogy csak egynegyed részben hozták az anyagot, bár bizonyos mértékig érthető. Fekete neve benne van, de egy csomó munkástanács-tagét nem hozza, mert itthon esetleg utánuk néztek volna, amit el kellett kerülni. Én meg azért ragaszkodtam hozzá, hogy névtelenként szerepeltessenek, mert attól tartottam, hogy bevonják az útlevelemet.

Őshallgatója voltam a Szabad Európa Rádiónak, az ötvenes évektől hallgattam. Szinte az egész szerkesztőséget ismertem a hangjáról. 88 júniusában is onnan tudtam meg, mi történik Magyarországon, hiszen a tabu dolgokról nem szólt a Kossuth Rádió. Akkor jelent meg a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, a TIB alakulási nyilatkozata. A TIB 1988-ban még nem volt legális szervezet, Hegedűs B. András mondta egy közgyűlésen, hogy az ő lakásán alakult meg. A Szabad Európa Rádió adásában az is elhangzott, hogy jelentkezzenek 56-osok, írják meg, mikor, mennyire voltak büntetve. Mivel a TIB se irodával, se helyiséggel, semmivel nem rendelkezett, Maléterné Gyenes Judith és Halda Alíz, Gimes Miklós élettársa voltak a TIB irodapótlói, abban az embrionális állapotban náluk lehetett jelentkezni. Halda Alízt hívtam fel telefonon, és jelentkeztem. Küldött egy levelet, abban egy stencilezett adatlapot, amit megválaszoltam. Az akkor beküldött adatlap szőrén-szálán eltűnt, amit rossz néven vettem. Egy évvel később újabb, nyomtatott belépési nyilatkozatot adtam be. Többet vártam a TIB-től, mert az alapszabálya szerint is feladata lenne az érdekképviselet, amit nem lát el megfelelően. Bizonyos mértékig azért elégtételt kaptam, többre már nem is számítok, mert elmulasztották a lehetőséget. Elégtételt kaptam abban, hogy a gyulai megyei bíróság írásba adta, hogy az ítéletem semmis. Semmis, ami alapján elítéltek, és ami folyományaként kilenc évig segédmunkás voltam, majd utána is meg kellett húznom magam, és tudomásul vettem, hogy nem ugrálhatok. A Posta Kísérleti Intézetnél még viszonylag megvoltam, de nem lehettem olyan állampolgár, mint más. Nem beszélve a nómenklatúra kivételezettjeiről, akiknek privilégiumaik voltak. Tehát örültem, hogy semmissé nyilvánították az ítéletemet, aminek alapján még a Németh-kormány idejében ötszáz forint nyugdíj-kiegészítést kaptam. Később aztán mindenki kárpótlásért jelentkezett, a nyugati hadifogolytól kezdve az égvilágon mindenki. Nem vagyok megelégedve azzal sem, hogy tizenegyezer forint kárpótlást adtak minden bent töltött hónapra. Ott voltam a TIB nagygyűlésén, amikor Antall József ígéretet tett az 56-osok ügyének rendezésére. Hát intézték a dolgot, de előrevették a vagyoni kárpótlást. Én kaptam vagyoni kárpótlást is, én aztán igazán jogosult vagyok hozzászólni: nagy sértés volt, hogy a személyi kárpótlást hátrább tették. Gesztus lett volna ezzel kezdeni, pláne amikor az új országgyűlés első ülésén 1956 emlékét foglalták törvénybe. A gyakorlatban azonban másképp történt, s emiatt felemásan éltem meg a változást.

Molnár Mihály és Tibori Timea

Már csak a magam szórakozásának élek, úszás, utazás, túrázás, háztartási dolgok. A békéscsabai forradalom publikálását szerettem volna még megérni. Lőcsei Pali is sarkallt rá, hogy adjam ki magamból, mint ahogy mottóként utalok Fekete Pali nekem írt soraira: elhallgatni bűn volna. Talán valamit hozzá tudok adni Békéscsaba 56-os történetéhez. Most már úgy vagyok, hogy megtettem, nyugodt a lelkiismeretem.

Az interjút 1994-ben készítette, és a visszaemlékezést Molnár Mihály korabeli naplóbejegyzéseinek felhasználásával szerkesztette Molnár Adrienne.

Jelenlegi hely

Oldalak