Anyám nagybátyja, Miska bácsi, hihetetlen művelt volt, de nem sokat beszélt. Őt mindenki tiszteletben tartotta! Pár évig nem tette le az esküt 1918 után Romániában. Ő magyarnak mondta magát. Hát az is volt, Földes Mihálynak hívták. Feldheimből lett Földes. A nagyanyám vezette a háztartást, de Miska bácsi uralta az egész családot. Szegény nagyanyám együtt élt a fivérével, ami nagyon nehéz volt, és ezt én gyerekkoromban is éreztem. Nagyanyám szomorú ember volt, ritkán nevetett – minden okkal, joggal. Én végtelenül szerettem őt, és azt hiszem, hogy a családban én voltam az egyetlen, aki foglalkozott vele. Amikor én olyan nyolcéves lehettem, ő lehetett ötven-valamennyi. Fiatal nő. De nekem soha nem jut eszembe mint fiatal. Őszesbarna haja volt, kontyban. Volt egy-egy ismerőse, akit nagyon ritkán meglátogatott. Néha bejött hozzánk Váradra pár napra. Ha anyámék elmentek társaságba, ő sose ment. Mindig velem maradt. Akkor nem volt szó arról, hogy egy ötven-valahány éves hölgy abba a társaságba járjon, ahova a harmincéves lánya. Persze nekem borzasztó nagy öröm volt, hogy a nagyanyám kizárólag velem foglalkozik, neki pedig, azt hiszem, még nagyobb öröm volt, hogy én ott voltam, és tudott velem játszani. Társasjátékot játszottunk. Mindig imádtam táncolni, és tanultam is egy kicsit táncolni. Sokat táncoltam. Az egész családnak néznie kellett, ahogy táncoltam. Az egyetlen igazi publikum a nagyanyám volt, mert ő kérte, hogy Jutkám, táncolj! És akkor neki táncoltam, és az engem halál boldoggá tett. Azon kívül, hogy neki jót tett, hogy velem volt, ez megalapozta nálam azt, hogy valakinek szüksége van rám. Egy gyereknek ez nagyon fontos. Imádtam a szüleimet, állandóan csak a szeretetüket éreztem. De nekik nem volt igazán szükségük rám. Egy boldog házaspár volt, nagyon szép életük volt. Nagyváradon nagy klubélet volt: az Újságíró Klub, meg az Unió Klub. Odajártak vacsorázni, kártyázni, táncolni. Anyámnak gyönyörű estélyi ruhái voltak. Nagyváradon az Unió Klubban szilveszterkor hosszú fekete taftruhában! Ilyen élet folyt a zsidó polgári osztály körében. Ez még Románia volt, 40 előtt. Aztán már csak egymáshoz jártak az emberek, és a baráti kapcsolatok élénkek maradtak. Ez a társaság még a nehéz időkben is összejött, házaknál. Anyám nagyon szép asszony volt, apám is szép ember volt. Sajnos összesen tizenkilenc évet éltek együtt. 25-ben házasodtak össze, és 44-ben volt a deportálás. 

 Nagyanyám a brátkai házból – ami tulajdonképpen egy kúria volt hatalmas, 12 hektáros parkkal – csinált egy panziót, ami egy szigeten volt, a Körös körülötte folyt. Egy hídon kellett bemenni – nagyon romantikus volt. Részemre ez a kert szimbolizálja a földi Paradicsomot! A barátaim közül nagyon sokan mentek a szüleikkel a Balatonra vagy az olasz tengerpartra. Mi soha. Minden nyáron kimentünk Brátkára. Anyám két–két és fél hónapon keresztül keményen dolgozott nagyanyámmal – ezt a panziót vezetni kellett, ahol ötven-hatvan embernek kellett enni adni, ellátni. Anyám egy született menedzser volt, és egy született vendéglátó, mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkivel tudott beszélgetni, mindenkivel megtalálta a helyes modort. Szerettem ott lenni, soha el nem vágytam. Büszkén meséltem a barátnőimnek, hogy mi mindent csináltam. Minden fát ismertem. A gyerekekkel kirándultunk, játszottunk, kukoricát loptunk a parasztok földjéről. Tábortüzet raktunk és szalonnát, kukoricát sütöttünk. És a természet annyira lenyűgözött! Emlékszem, hogy leszedtem a virágszirmokat, és kiraktam őket. Ezek a képek megmaradtak bennem, mint első emlékeim a színekről. A virágokat szerettem nézni, de még jobban szerettem, amikor tudtam velük játszani és a színekkel tervezni.                       

 Apámat eredetileg Steinbach Rezsőnek hívták, és Molnárra magyarosította a nevét, mint minden zsidó, aki asszimilálódni akart az első világháború után. Kisvárdán született, elég vallásos miliőben. Nem ismertem a nagyszüleimet, ők már meghaltak, amikor én születtem. Apám tizenkét gyermekből az utolsó. Szóval nagyon nagy család volt, de én csak néhányukat ismertem. Sajnos a többiek leszármazottaival semmi kapcsolatom nincs. Apámba a vallásos nevelés nem hagyott nagy nyomot, ő asszimilált magyarnak érezte magát, ugyanakkor a zsidó érzelem nagyon erős volt benne, és ezt az én nevelésem magán hordozta. Mondjuk úgy, hogy neológ zsidóként élt.

Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd! Ilyen cipővel nem lehet elmenni a városba!” Ilyesmiben ő borzasztó következetes volt. Vagy hogy a leckéimet megcsináljam. Én ezekből csak a szeretetet éreztem, a gondoskodást. Nem éreztem rosszindulatot. Igazat adtam anyámnak. Emlékszem, hogy a naplómba leírtam, hogy mennyire szeretem anyámat, annak ellenére, hogy milyen szigorú tud lenni. Pedig még csattanós pofonokat is kaptam, mert szemtelen voltam. A nyelvem nagyon fel volt vágva, mindig mindenről volt véleményem. Ahogy visszaemlékszem gyerekkorom éveire, egész a deportálásig, én tudatosan boldog voltam. A naplómban is leírtam, hogy én tudom, hogy boldog vagyok, hogy engem mennyire szeretnek. Olyan békés, szeretetteljes, meleg légkör volt körülöttem. És ez az anya, aki ilyen szigorú volt a nevelésemben, a láger után soha nem mondta, hogy „ezt ne csináld!” Bűntudata volt. Azt mondta: „Elvittelek a lágerbe!” Csak jóval később értettem meg, miért mondta. Ha nem tudsz a gyerekedért semmit sem tenni, akkor hibásnak, bűnösnek érzed magad. 

 Annak ellenére, hogy anyám édesapja elment, és otthagyta a nagyanyámat, anyám az apjára sose haragudott. Nyolcéves korában látta utoljára, de csak jót mondott róla. Én haragudtam a nagyapámra, mert a nagyanyámat nagyon szerettem, és láttam, hogy a nagyanyám egy szomorú asszony. Szomorú élete volt egyedül, dolgoznia kellett nyáron keményen, és a bátyjával együtt élni. Anyám csak jót mondott róla. Nagyanyám nagyon kemény asszony volt. A megkeseredettség miatt ő csak velem volt lágy, mindenki mással kemény. És anyám erre se panaszkodott soha! Tőle kaptam ezt az áldásos érzést, hogy meg voltunk elégedve a sorsunkkal.

Nekem mindenem megvolt gyerekkoromban, de nem éltünk különösen jómódban. Mondjuk a zsebpénz. Manapság nincs olyan gyerek, akinek ne lenne zsebpénze. Az én családomban nem volt ilyen. Emlékszem, hogy az iskolából kijövet mindig egy cukrászda előtt mentem el. És ott mignonokat csináltak. Megálltam a kirakat előtt – bár otthon mindig sütöttek tésztát, és volt édesség –, és vágyakozva néztem ezeket a mignonokat. Nálunk ilyen sosem volt. Egy idő után kértem apámat, hogy adjon pénzt. „Minek neked pénz? – kérdezte. – Mindened megvan itthon!” „Láttam a cukrászdában egy süteményt, és azt szeretném megvenni.” És akkor azt mondta: „Itthon mindig van sütemény. Miért kell neked pont azt megvenni?” Szóval nagyon korán megtanítottak arra, hogy nem kell rögtön megvenni azt, amire vágyunk. Ami a szemünk előtt van, az nem feltétlen jár nekünk. Persze aztán később adott pénzt a mignonra. 

 Aki még nagyon fontos szerepet játszott az életemben, az a nagynéném, apám nővére. Szintén egyedülálló nő volt. Steinbach Regina, én Nénjének hívtam. Ő elvált a férjétől elég rövid házasélet után, és volt egy kislánya, aki egészen kiskorában meghalt egy szerencsétlenségben. Nagyváradon kézimunkaüzlete volt. És nagyon-nagyon imádtuk egymást. Mindennap, ahogy az iskolából kijöttem, bementem hozzá az üzletbe, hogy megpusziljuk egymást. Vele kapcsolatban egy fájó emlékem maradt, ami egy életre meghatározta a viselkedésemet: mikor már nagyocska voltam, már gimnazista, akkor elfelejtettem egyszer-kétszer bemenni. És amikor következő alkalommal bementem hozzá, és kezdtem valamit mondani, hogy miért nem mentem be, akkor azt mondta nekem, hogy „rendben van, gyermekem, én nem haragszom, csak tudomásul vettem”. Hát ennél szörnyűbbet nem mondhatott volna nekem! 

Hódmezővásárhelyen – ahol a férjem is született – élt anyám nagybátyja, Földes Béla közjegyző és családja, akik áttértek, és nagyon elegáns és előkelő magyar keresztény társaságba jártak. Őróluk nem is tudták, hogy zsidók, egészen, amíg nem deportálták őket. Anyám lánykorában oda járt bálozni. És egy karácsonykor lementünk hozzájuk Hódmezővásárhelyre. Én akkor négyéves voltam. És anyám azt mondta nekem, hogy „Jutka, nem kell mondani, hogy mi zsidók vagyunk!” Ez egy hülyeség volt, mert miért mondtam volna, ha nem hívja fel a figyelmemet erre? Semmi okom nem lett volna mondani. És hatalmas, plafonig érő karácsonyfa, sok vendég volt, és csengettyű, hogy a gyerekek bemehetnek az ajándékok kiosztására. És akkor bementünk. És az egyik néni azt kérdezte tőlem: „Juditkám, mit hozott neked a Jézuska?” És én erre végigmértem, és azt mondtam: „Nálunk nincs Jézuska, mert én zsidó kislány vagyok!” Erre anyám megfogta a kezem, és gyorsan kirángatott a szalonból! Nem tudom, a néni megértette-e, hogy miről van szó, mert olyan abszurd volt. Anyám annyira nem volt vallásos, hogy fogalma sem volt még arról se, hogy péntek este gyertyát szoktak gyújtani. Az édesapám zsidó nevelést kapott, de ebből kevés maradt meg. Kétszer egy évben ment el a templomba: a jóm-kipúr és a zsidó újév, a rós hasána napján. És böjtölt is. Azt hiszem, istenhívő volt. Imádkozott az ünnepek alatt a templomban, de otthon is láttam. Annyira imádta anyámat, hogy nem ragaszkodott, ahhoz hogy a háztartás kóser legyen. Illetve, először kérte. Akkor Anyám mondta neki, hogy a kóser hús nem jó, meg aztán az komplikált… Meggyőzte apámat. „Jó, hát akkor ne legyen kóser.” Úgyhogy még disznóvágás is volt nálunk. Amikor már a háborús idők voltak, és nem lehetett kapni élelmiszert, akkor Brátkán volt a disznóvágás. Szóval apám mindenbe, amit anyám akart, beleegyezett. Ehhez hozzátartozik az is, hogy anyám semmiféle zsidó nevelést nem kapott. Se zsidó öntudatot. Vidéken nőtt fel, ott egész más élet volt. 
Minden karácsonyt Élesden töltöttünk a nagyanyámnál. (Kivétel az az egy alkalom, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk.) De nem nagyanyámnál volt a karácsony, hanem a rokonoknál. Magyar sógorság volt, a Jakabffy család, akiket azelőtt Jakabnak hívtak. Legalább húsz–huszonöten ültünk a hosszú asztalnál. Hatalmas karácsonyfa, nagy-nagy vacsora, szép ünnep, de ott se volt Jézuskáról szó. És a zsidó húsvét pedig annál a nagybátyámnál volt, ahol Rezsi nagynéném, a „Nénje” lakott. Móric bácsi a Dreher Sörgyárnak volt az igazgatója Váradon, és őnála voltak a széder esték. És mindig nekem kellett elmondani a Ma Nishtaná -t. 
A szovátai nyaralásokról vannak fényképek.

Aztán volt egy nagyon-nagyon nagy szerelmem, egy reménytelen szerelmem! Az nagyon szép dolog volt! Szomorú, és szép. Úgy hívták, hogy Ács Tomi. És egy évvel volt idősebb nálam. Ő a zsidó líceumba járt. Rendeztek zenei önképző köröket ebben a koedukációs zsidó gimnáziumban, és én oda eljártam. Főleg azért mentem, mert tudtam, hogy ott van Tomi. De hogy én miért lettem szerelmes Ács Tomiba? Hogy miért szúrtam ki magamnak ezt a fiút? Ez részemről plátói szerelem maradt. Soha nem volt semmi flört. Nekem mindig megdobbant a szívem, ha megláttam! Sose felejtem el, hogy egyszer elkéstem az önképző körről, és nem mehettem be a zene közben, meg kellett várni, míg véget ér egy darab. A folyosón álltam, és Smetana Moldváját játszották bent. És ez a muzsika engem egy életen át fog kísérni. És aztán az utolsó kép a gettóban. Mentem az utcán, és jött velem szembe Tomi. Megálltunk két-három szót váltani, és mintha azt mondta volna, hogy „jaj, de szomjas vagyok!” És akkor azt mondtam, „gyere be!”. Bejött, és emlékszem, hogy nem a konyhai, hanem a fürdőszobacsapból adtam neki egy pohár vizet. És ez a pohár víz is egy romantikus gesztus marad az én emlékeimben. És Tomi nem jött vissza. Az Ács családból senki nem jött vissza a deportálásból.
Aztán tizenhat éves koromban volt az első igazi flörtöm. Az egy nagy csoda volt, arra még ma is büszke vagyok. Nem volt különösebben szép, az tetszett benne, hogy tíz évvel volt több mint én. Én tizenhat voltam, ő huszonhat. Párizsban tanult, pesti fiú volt, és leköltöztek Nagyváradra, mikor Magyarország lett Nagyvárad. Párizsból Váradra jött. És volt egy szilveszter. 1941-ben még nagy szilvesztereket rendeztünk, mintha minden jó és szép lett volna, pedig a világ égett. Ezen a szilveszteren Várad összes szép lánya ott volt. Záler Pistának én tetszettem meg. Elkezdett nekem udvarolni. Ez valami csoda volt! Ő volt az első fiú, aki megcsókolt. Sose felejtem el, hogy az első csók után mennyire meg voltam rendülve. Azt képzeltem, hogyha megcsókol egy fiú, akkor összeomlik a világ! Olyan csodálatos élmény lesz! De nem volt. Abszolút hidegen hagyott a dolog. Persze nem voltam szerelmes.
Pistával is van egy tárgy, ami összeköt. 42 márciusában volt a tizenhatodik születésnapom. Akkor adott nekem egy könyvet, Szerb Antal Magyar irodalom történetét. Két dedikáció volt benne: az egyik a hivatalos, amit meg lehetett mutatni a szülőknek: „Remélem, az elkövetkezendő két évben ez a könyv sok hasznodra lesz!” A másik, amit kitéptem a könyvből: „Szép vagy, mert a lelked szép!” Anyámnak lehet, hogy meg is mutattam, de apámnak nem mertem. Ez egy intim vallomás, és apám nagyon prűd ember volt. Nem hiszem, hogy bármit is szólt volna, de én úgy éreztem, hogy ezt apámnak nem mutathatom meg. Azért az más világ volt! Szóval simán kitéptem a könyvből, de eltettem, és ki is hoztam. Ez maradt meg Pistától. A szülők meghaltak deportációban, Pista meg Ukrajnában maradt, munkaszolgálatosként halt meg.

Aztán volt Gera György, aki újságíró lett. Nagyváradi fiú volt. Akkor még Grósz Gyurinak hívták. Ő visszajött a deportációból, vagy munkaszolgálatból, és a háború után ez a flört újrakezdődött Kolozsváron, mert Kolozsváron voltunk diákok. De ez nem volt nagy szerelem. Aztán ő megkérte a kezemet anyámtól. Jött vissza Nagyváradról ekkora mosollyal, hogy „anyád azt mondta, hogy tőled függ, különben áldását adja”. De nekem eszem ágában sem volt férjhez menni! Nagyon megsértődött. Nem köszönt nekem, az utcán büszkén elfordította a fejét. Aztán később jó barátok lettünk.
Aztán Kolozsváron volt egy nagy szerelmem! Ő román férfi volt, az egyetemen tanárom volt. Viharos szerelem volt, de azzal a tudattal bennem, hogy én úgyse akarok vele együtt élni. Ez volt 45-46-ban, 47 elején, amikor kijöttünk, maradt abba. Két kultúra találkozott ebben a szerelemben. Ő egy nagyon szegény román családból származott, én pedig egy magyar zsidó középosztálybeli családban éltem elég jólétben. Fantasztikus világot nyitott meg előttem. Nagyon sokat tanultam tőle. De ő is tőlem, hiszen ő még magyar zsidó emberrel addig nem találkozott. Aztán a Ceauseşcu-érában börtönben volt, de miután kijött, volt egy sikeres periódusa, előadták egy színdarabját.
Próbáltak zongorára taníttatni, de három hónap után a zongoratanárnőm azt mondta, hogy „ennek a gyereknek nincsen hallása”. És apám azt mondta, „jó, ha nincs hallása, akkor ne tanuljon zenét, akkor tanuljon nyelveket”. És akkor intenzíven elkezdtem franciául tanulni. A franciatanárnőm egy svájci nő volt, aki oda jött férjhez Nagyváradra, rosszul is beszélt magyarul, úgyhogy vele csak franciául lehetett beszélni. Németül már tudtam, mert egész kicsi koromban volt egy németkisasszony. Aztán később, már tizenkét éves koromban jött az angol nyelv. Fiatal lánykoromban rengeteg szépirodalmat olvastam, de mihelyst valami komplikáltabb vagy tudományosabb volt, az engem már nem érdekelt. A belső világomat leginkább Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann meg Stefan Zweig befolyásolta.

 

Az első reakciónk a nagy öröm volt, amikor újra Magyarország lettünk. Micsoda esemény volt a magyar csapatok bevonulása! Mi csak kívülről néztük, ahogy a magyar urak díszmagyarban vonultak ki, nem egy kategóriában éltünk. Egyetlen magyar urat ismertünk, aki díszmagyarban jött le Nagyváradra, az anyu unokatestvérének a férje, Marosszentkirályi Bodó Péter volt. De az apja azelőtt Schwarz Miksa vagy Aladár volt. Zsidó volt, csak vett egy kutyabőrt, és nagyon komolyan is vette. Voltak emberek, akik komolyan beleélték magukat, hogy ők magyar nemesek.   

Apám az első világháborúban nagyon magas kitüntetéseket kapott. Az olasz fronton volt. Egy kitüntetés – a Nagy Ezüst, vagy micsoda – hiányzott ahhoz, hogy kivételezettek legyünk a zsidótörvények alól. De annyira azért kivételezett volt, hogy engem felvettek a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba, mint egyetlen zsidót. 40-ben lett Erdély magyar újra, és akkor kerültem én ötödikbe, tizennégy éves koromban. És kérdezték apámtól, „Meg vagy őrülve?! Hogy a lányod az egyetlen zsidó legyen? Szegény gyerek! Ki tudja, minek teszed ki!” És apám azt válaszolta: „Jutkának meg kell tanulnia, hogy minden körülmények között, és minden helyzetben meg kell állja a helyét!” És ezt én soha az életben nem felejtettem el, lényegében ez volt az életem útmutatója. És a másik, amit sokszor mondott, és abszolút megalapozta az én szellemi világomat és világlátásomat, az az volt, hogy „A jogainkkal élni kell!” Édesapám magyar zsidónak vallotta magát mindig – először jött, hogy magyar, és aztán, hogy zsidó. 

A Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba érettségiztem, sárga csillaggal és bocskai uniformisban. Erről sajnos nincs fénykép, ami nagy kár. Három vagy négy nappal a gettóba menés előtt. Úgyhogy én nem is kaptam kézbe a bizonyítványt. Amikor visszajöttünk a deportációból, akkor kaptam meg.

 A szüleim minden este hallgatták az angol rádiót titokban. Volt egy történelemtanárom a gimnáziumban, Vály Armandnak hívták. Amikor bejött először az osztályba, bejelentette, hogy „én imrédysta vagyok, az Imrédy-párthoz tartozom”. A lányokat ez nem érintette. Én legalább tudtam, hogy ez mit jelent. Minden alkalommal úgy kezdődött a történelemóra, hogy „Molnár! Mit mondott tegnap az angol rádió?” Mert sejtette, hogy hallgatjuk. És akkor mondtam neki valamit. És hat-hét percig tartott a köztünk folyó rém udvarias párbeszéd. Amíg ez folyt, a lányok mind ültek és hallgattak, senki egy szót se szólt. Semmi rosszindulat nem volt Vály Armandban irányomban. És fantasztikus módon tanított történelmet, élvezet volt hallgatni.
Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt. Én akkor már nem voltam semmilyen hívő, de amit ő előadott, az filozófia volt.
Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni. Úgy tekintettünk magunkra, mint kivételre, velünk ilyesmi nem történhet meg. Apám még akkor is, amikor vagonba tettek, azt hitte, hogy Magyarország határain belül fogunk dolgozni. És amikor átléptük a magyar határt, akkor azt mondta apám, „Most vége! Most már tudom, hogy kivisznek az országból!” Nem tudom, hogy hol éltünk! Ha már hallottuk, hogy máshol megtörtént, akkor miért ne történhetett volna meg a magyar zsidókkal? És a munkaszolgálat is rá kellett volna vezessen arra, hogy a zsidókkal nem úgy bánnak, mint a nem zsidókkal. Ez nagyon bűnös valami volt, mert ha gondolkoztunk volna, akkor többen megmenekültek volna. Bűn, hogy az ember nem akarja elfogadni vagy meglátni a valóságot.
A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak. Kvázi bűnnek lehet mondani azt, hogy mennyire nem fogtuk fel, mi fog következni. De ez nálunk senkinek az agyában nem fordult meg. 

Azt tudtuk, hogy lágerek vannak, hogy ölnek embereket, és azt gondoltuk, hogy lelövik őket. De arra nem gondoltunk, hogy gázkamrában… Nem ébredtünk rá teljesen a valóságra. És ebben borzasztó nagy hibát követett el Anglia, Amerika. Az angol rádióban miért nem mondták: „Emberek, zsidók, meneküljetek, ahova tudtok!” Akkor csak tettünk volna valamit. Miért nem mondták meg az igazat? Vagy ha lebombázták volna a vasútvonalat, ami Auschwitzba vezetett, akkor a magyar zsidókat nem tudták volna deportálni. Mert ez már az utolsó év volt, és nem lett volna idejük újraépíteni a vasutakat, és elszállítani ennyi embert. Súlyos hibát követett el a pápa, hibát követtek el a szövetséges nagypolitikusok! A legnagyobb hibát – most Hitlertől eltekintve – a magyarok tették, és ez az én főproblémám. Megtették velünk azt, amire apám azt mondta, hogy „ezt a magyarok nem teszik meg”. Egyetlenegy német katona nem volt ott, amikor minket beraktak a vagonba. Magyar kakastollas csendőrök voltak, akik a gettóba vittek, akik levették az anyám ujjáról a jegygyűrűjét. A Rippl-Rónai-képünket, a szőnyegeket, a képeket, az értékeket, amink a lakásban volt,azokat mind a magyar hivatalos közegek vették el. Hova lett? Azt nem vitték el a németek! Én megértem, hogy Magyarország vissza akarta kapni az elcsatolt területeket. De az, hogy Magyarország emiatt ebbe beleegyezett… És nemcsak hogy beleegyezett – segédkezett! És mielőtt még a németek bejöttek volna Magyarországra, az a rengeteg munkaszolgálatos, aki meghalt. Például a férjem fivére, Elkán Rudolf és Radnóti, Szerb Antal. Ők nem voltak magyarok? Ezt nem lehet elfelejteni akkor, ha az ember megtartja az anyanyelvét, a kultúráját, a barátait, ragaszkodik ezekhez. Magyarország történelmében ez egy hatalmas hiba volt, és ez Magyarországnak egy szégyenfolt! És ez nem lett kimondva a világ előtt! Amin nem tudom magam túltenni, az az, hogy évekig azt mondták, hogy én nem vagyok magyar, és azon túl, hogy jött a sárga csillag és megbélyegzett zsidó vagyok, elküldtek a halálba – ezt én nem tudom megemészteni.
Van egy pár tárgy, amelyek elvesztése nagyon élénken megmaradt az emlékezetemben. Az egyik ilyen élmény, hogy édesapám érettségire aranyórát akart nekem ajándékozni. Ez volt 44-ben. Ő a nevelésemmel nem sokat foglalkozott, anyámra bízta, de voltak bizonyos morális elvárásai. Apám hallgatag ember volt, a magatartásával és a viselkedésével mutatta meg nekem az utat. Úgy vélte, hogy ezt az órát csak az érettségi eredményének a kihirdetése után adja oda. Anyám könyörgött neki, hogy „add oda azt az órát Jutkának most, hogy legalább hordja!” Ez volt mondjuk két hónappal az érettségi előtt. Jó tanuló voltam, úgyhogy valószínűtlen lett volna, hogy elbukok. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk, de azt tudtuk, hogy sok valószínűsége nincs, hogy én aranyórával a karomon sétálgassak. De apám nem adta oda, az íróasztala fiókjában tartotta, kulcsra zárt fiókban. De anyámnak volt kulcsa, és ahogy apám kitette a lábát a házból, anyám kinyitotta az íróasztalfiókot, kivette az órát, és azt mondta: „Most vedd fel, és hordjad, amíg nincs itthon apád!” Ezt az órát az utcára soha az életben fel nem vettem, mert természetesen elvették. Magyar csendőrök jöttek a házba – rendőrök vagy csendőrök, erre nem emlékszem –, akik elvették az ékszereket. A képeket, szőnyegeket már korábban be kellett szolgáltatni. Amikor az órát elvették tőlem, akkor húzták le anyám jegygyűrűjét. Ez is egy olyan momentum, amit soha nem felejtek el.
Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.
Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva. Volt Nagyváradon egy vitéz Wertheimstein Viktor nevű úr, és annak a nővére, Wertheimstein Aranka. Zsidók voltak ők is, a férfi fakereskedéssel foglalkozott, úgyhogy apám ismerte jól, és egy utcában laktunk. (Hogy miért kapott vitézi címet, azt nem tudom.) Viktor a gettózás idején éppen Budapesten tartózkodott. Aranka nagyon idős nő volt már akkor. És mi magunkkal vittük abba a villaházba. Anyám ellátta Arankát, pedig Aranka nem hozott be semmit. Öreg is volt, és életében, azt hiszem, soha arrébb nem tett egy tányért. Aranka szegény nem sokat járkált már, feküdt vagy ült a matracon. Amikor anyám odavitte neki az ételt, akkor Aranka azt mondta: „Drágám, itt olyan a kiszolgálás, mint a Ritzben!” Ez a mondás megmaradt a családban, a legnagyobb bajok közepette is. És a szegény Aranka a vagonban meghalt. Viktor Pesten megmaradt. Budapesten nem volt szisztematikus a deportálás, ki lehetett játszani.
Két hír terjedt el a gettóban, hogy a felnőtt lányok jobb, ha férjhez mennek, merthogy az egyedülálló lányokat elviszik a frontra ágyasnak. Én tizennyolc éves voltam, de nálunk nem volt erről szó. Sok ismerősöm viszont férjhez ment ott sebtében. A másik, hogy mindenki próbált valamit dolgozni. Elhatározták a szüleim, hogy én menjek dolgozni a kórházba, mivel ismertünk egy ottani orvost. Azt hittük, hogyha ott foglalatoskodunk valamivel, ha úgy néz ki, hogy ott hasznos dolgok történnek, akkor nem visznek el máshova. Hogy hova, arról szó se volt, azt nem nevezte meg senki, mert nem tudtuk, de talán biztonságot ad, hogy valami hasznot hajtunk.
Nagyváradon mondjuk volt harmincezer zsidó. És sokakat behoztak még a környékező falvakból is. Nagy komplikációk és protekciók útján sikerült elérni, hogy a nagyanyám és a nagyanyám fivére Élesdről bejöhessenek a váradi gettóba. Nem tudtuk, hogy mi jó, és mi nem jó. De úgy tűnt, hogy nekik szükségük van támaszra. Többeknek sikerült megszökni. Bennünk föl se merült, nem gondoltuk végig a helyzetünket. De nagyon-nagyon keserű, pesszimista ember kellett az legyen, aki ezt el tudta képzelni. Annyira elképzelhetetlen, hogy néha visszamenőleg úgy gondolom, hogy nem is volt igaz. A barátnőm, aki csak tizenöt éves volt akkor és az öccse tizenegy vagy tíz. És ott külön szöktek a szülők, és külön szökött a két gyerek! Márta öccse – Reuven Tsur – le is írta ezeket az emlékeket. [Menekülés a gettóból.]
Voltak öngyilkosságok, főleg azután, hogy kivitték a jómódú férfiakat, családfőket, vagy ha nem volt férfi, mint mondjuk a nagynéném esetében, akkor őt. Ezeket az embereket a rendőrség nem a rendőrségre vitte, vagy a városházára, hanem a sörgyárba, ahol verték és villannyal kínozták őket, hogy bevallják, hova dugták el a pénzüket és az ékszereiket. Mindenki eldugott valamit. Az én nagyanyám egy ezüst zsánerű kis ékszerdobozba eldugott egy gyűrűt, egy aranyláncot, egy brosstűt és száz dollárt, amit a fia küldött neki Amerikából. Brátkán a Körös partján a budi és az első szilvafa között félúton ásta el. Amikor hazajöttünk, az első megélhetésünk ebből a száz dollárból származott. Sokan az értékeiket odaadták keresztény barátoknak, cselédlánynak, házmesternek, közeli barátnak. Én a fényképalbumomat adtam oda a bejárónőnknek. És visszakaptam! Kihoztam Párizsba, többet nem engedtem el. Az én apámat nem vitték el kínzásra, mi nem voltunk gazdag emberek hírében, nekünk nem volt saját házunk, bérlakásban laktunk. A nagynéném sose mesélte el, hogy mit csináltak vele. Ő annyira megsérült lelkileg, hogy a vagonban öngyilkos lett. Volt neki egy nagyon szép régimódi, 19. századi fekete köves gyűrűje. Abban lehetett a méreg, de csak gondolom, mert nem egy vagonban voltunk.
Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük. Mondták, hogy pénzt nem szabad megtartani. Úgyhogy a klozeten húztuk le a pénzt, mert nem akartuk otthagyni.
Május végén vagoníroztak be. A nagynénémet kivéve az egész család ugyanabban a vagonban volt. Valaki hozott egy üveg lekvárt, és az valahogy eltörött. Kérdezték, hogy „kinek van papírja”. Nálam volt a naplóm. Néhány másodpercig talán gondolkoztam, és aztán kitéptem a lapokat, s odaadtam. És azzal törölték fel a lekvárt. Ez szintén egy szimbolikus valami volt számomra, hiszen a naplóm is olyasmi volt, amihez ragaszkodtam és elvesztettem. Nagyon kevés víz volt, rémesen szomjaztunk! Május vége, június eleje lehetett, meleg volt. Úgyannyira, hogy kombinéban ültünk. Rengeteg ember, nyolcvan, száz. És szellőztető csak az az egész kis ablak kétoldalt.
Amikor leszálltunk a vagonból, azaz levettek minket az ottani foglyok, először azt mondták, hogy később megkapjuk a holminkat, csak hagyjunk mindent a vagonban. Nem volt nálunk sok minden, egy hátizsák, vagy egy kis koffer. Aztán volt az ordítozás, a kutyák, a német tisztek. „A férfiak az egyik oldalra, a nők a másik oldalra, a gyerekek az öregekkel!” Azt mondták, hogy az anyák a gyerekeket adják oda az idős embereknek, mert hogy ők dolgozni fognak, és az idősek majd vigyáznak a gyerekekre. Volt anya, aki elengedte a gyermeke kezét, és odaadta a saját édesanyjának,  vagy idősebb rokonának. Őket rögtön a gázkamrába vitték. Volt, aki nem engedte el, és ezek a fiatal anyák a csecsemőikkel mind egyenesen mentek a gázba. Aki odaadta a gyerekét, az talán megmaradt.
Kérdeztük, hogy hol vannak a korábban érkezettek. Tulajdonképpen közös nyelvünk nekünk a jiddis lett volna. Mi nem tudtunk jiddisül, de megértettünk pár szót. Mutatták a füstöt, ami jött ki a kéményen, hogy ott vannak. És mi nem értettük. És akkor elmondták nyíltan. Meghallottuk, csak még nem fogtuk fel. Mondjuk azt, hogy dogozni akarunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy ne vigyenek rögtön a gázba. Anyám megfogta a kezemet, a lényeg az volt, hogy együtt maradjunk, anyu meg én. És akkor Mengele elé kerültünk. Mi nappal érkeztünk, ami nagy előny volt, mert éccaka sokkal borzalmasabb lehetett, a reflektorok égtek mindenütt a drótkerítések mellett. Amikor túlestünk a választáson, a hosszú sorral elindultunk valahova, amiről nem tudtuk, hogy mi, de eszünkbe nem jutott, hogy gázkamra lehet. Vittek a fürdetőbe. Halvány másodpercre sem jutott eszünkbe, hogy ez a fürdő esetleg nem fürdő, mint ahogy később megtudtuk, hogy ugyanúgy azt mondták mindenkinek, hogy a fürdőbe viszik őket, nota bene, az a gázkamra volt. Nem volt pánik.
Miska bácsit és a nagyanyámat rögtön a gázkamrába vitték. A németek szempontjából öregek voltak. De a fiatalok közül is – aki kövér volt, vagy volt valami testi hibája – sokakat odavittek. Ugye az volt kiírva, hogy „Arbeit macht frei”. „A munka szabaddá tesz.” Gyönyörű szlogen, csak éppen Auschwitzban kik dolgoztak? Dolgoztak azok, akik a zuhanyozásnál voltak, a gázkamrákban, akik a krematóriumot tartották fenn, akik az utakat javították. Különben ott nem lehetett dolgozni, az nem munkatábor volt, az megsemmisítő tábor volt. Ez a szlogen is mutatja, hogy nem egyszerűen megölték az embereket, hanem előzetesen még borzasztó kínzásoknak vetették alá őket. Az éhség, a szomjúság, az, hogy órákat kellett kint sorban állni – ez volt az úgynevezett Zählappell –, hogy megszámoljanak minket.

 

Holokauszt Auschwitz-Birkenau, 1. rész

 

Leborotválták a hajunkat teljesen kopaszra, és minden szőrzetet, és bekentek petróleummal – a tetű ellen. De azért mindenki tetves lett! Ez is a tortúrához tartozott. Arra szolgált, hogy kínozza az embereket, leépítse és megalázza. Anyám ott állt mellettem, és ijedten kérdezte, hogy hol vagyok, körbe-körbe forgott, miközben ott álltam mellette, csak nem ismert meg kopaszon. Tükör nem volt, úgyhogy nem láttam magam kopaszon, és ezt mindig sajnálni fogom. Fénykép sincs róla. Ott kellett hagyni az összes holminkat. A cipőinket lehetett csak megtartani. Utána bevittek minket a C lágerbe, ott voltak a magyar csoportok. Harminc barakk volt, minden barakkban körülbelül ezer ember.
Amikor leszálltunk, tudtuk meg, hogy a nagynéném öngyilkos lett. És apám akkor azt mondta – ezt se felejtem el soha –, hogy „ő az első”. Akkor már világosan látta. Ez az utolsó, amit nekünk mondott, többet nem láttuk. Apám először Auschwitzból Oranienburgba került. Ott olyan embereket kerestek, akik a fakitermeléshez értenek. Egy ideig jó dolga volt, erdőkbe vitték őket, és ő tényleg tudta, hogy mit kell csinálni. Aztán – ezt egy lágertársa mesélte, aki visszajött – 45 márciusában, körülbelül két hónappal a háború vége előtt elvitték őket egy lágerbe, ahol egy kőfejtőben dolgoztatták. Apám akkor már ötvenhét éves volt. Kőbányában dolgozni, azt hiszem, még egy fiatalembernek is nehéz, pláne annak, aki nem volt soha szokva ehhez a munkához. És ott a német katonák mellett német köztörvényes rabok voltak az őrök. És azok borzasztóan verték őket. Egy nap annyira megverték, hogy belső vérzése lett, és reggelre meghalt. Ez már lehetett április közepe, majdnem megmenekülhetett volna! Az utolsó percekben halt meg.
Ahogy mentünk befelé a táborba, egy drótkerítés mögött láttunk egy csomó kopasz nőt, cifra ruhákban. Mindegyiken valami furcsa ruha volt, az volt az érzésem, hogy ide zárták a bolondokat! Egy óra múlva mi is olyanok voltunk… És ezek a nők kiabálták: „Dobjatok be mindent, ami a zsebetekben van, mert úgyis elveszik! Vagy egyétek meg!” Az én zsebemben volt csokoládé. És ez is egy szép emlék: kivettem és szétosztottam azok között, akik körülöttem voltak. Köztük volt Fischer Trude, aki később Straub F. Brunó felesége lett.
Az első éjszaka Auschwitzban betettek minket egy barakkba, ahol nem voltak priccsek, a földön ült mindenki, mint a vagonban. És elaludt az ember, én fiatalon pláne. Azt álmodtam ezen az első éjszakán, hogy a nagynéném megjelent előttem, mintha élne, és azt mondta: „Gyermekem, légy nyugodt, te élni fogsz, mert én vagyok az áldozat érted!” Ez egy tipikus vágyálom. Mit akartam én? Élni. És kihez fordul az ember ilyenkor? Én nem voltam hívő, tehát nem azt álmodtam, hogy majd Isten megsegít, hanem csak az segíthetett, akit én nagyon szerettem, és aki ugyanúgy szeretett engem. Abban azért hittem, hogy ő mindent képes értem megtenni, és álmomban nyilván az volt a titkos elképzelésem, hogy majd ő elintézi ezt!

A C lágerben, ahol én és anyám voltunk, harminc blokk volt, a páros és a páratlan oldalon, az utca közepe szabad volt. És minden blokknak volt egy vezetője, rendszerint egy szlovák lány. Szegények már három vagy négy éve ott voltak. Többek között az volt a feladatuk, hogy reggel és este kihajtottak minket a blokk elé, meg kellett számolniuk minket: jeden, dva, tri, stiri, pety. És sose egyezett a szám. Az volt a jelszó, hogy „stimuje” vagy „nye stimuje”. És amikor „nye stimuje” lett, akkor hússzor is megszámoltak. De miért lehetett „nye stimuje”, mikor ott álltunk kint, és nem állhattunk máshol, mert nem volt lehetőség, hogy valaki eltűnjön, hacsak meg nem halt, de akkor megtalálták a barakkban. Ez egyszerűen kínzás volt. Esőben, hidegben, melegben, kánikulában, kétszer egy nap, reggel és este. És mikor már végre elhatározták, hogy „stimuje”, akkor jöttek a németek, az SS-ek átszámolni. Ott volt Irma Grese, ez a gyönyörűszép SS-nő, angyali külsővel, a halál szőke angyala. Gyönyörűszép szőke Brunhilda. Megvan az arcában a báj és a finomság, de az alkata olyan, mint a Brunhildáé, és a lénye is. Ostorral a kezében járt, és több ízben ráütött az emberekre. A szelekcióknál is ott volt ő, meg doktor Mengele. Az mindig borzalmas volt, mert akkor már tudtuk, hogy miről van szó. Anyám és én aránylag jó kondícióban voltunk, nem voltunk olyan nagy veszélyben, de a legjobban attól rettegtünk, hogy betegek leszünk, és akkor kiszelektálják az embert.
Reggel kaptunk egy fekete löttyöt, aminek kávéíze nem volt, de folyadék volt. Délben kaptuk a levest, ezt a bizonytalan tartalmú valamit. Szó szerint életkérdés volt, hogy az aljából kapjunk, ahol még a sűrűje van esetleg, többnyire marharépa. Este kaptuk a kenyeret és a hozzávalót. Ami vagy egy darab margarin, vagy céklalekvár, egy leveseskanálnyi, vagy egy szelet felvágottféle, vagy pedig egy kis háromszögű sajt. A sajt borzalmas büdös volt, de jó íze volt. Voltak emberek, akik képtelenek voltak megenni a levest például. Anyu is, én is, mindent lenyeltünk. Ha valaki meghagyott valamit, azt elkértük, és megettük. Szóval én halálos éhséget nem éreztem. Szomjúságot igen, a rémes vízhiányt, azt igen. Vizet külön soha nem kaptunk, csak vittek minket az úgynevezett waschraumba. Kihajtottak, hogy „most lehet menni mosakodni”, és meg volt adva, hogy tíz perc vagy negyedóra maximum. Ugyanúgy a klóba. Azt is sajnálom, hogy egy modern művész még nem alkotta meg ezt a művet, ami a kló volt. Képzelj el egy hatalmas barakkot, egy ugyanolyan nagy barakkot, mint amiben laktunk, ahova ezer ember befért. Ott végig volt egy cementből készült 1 méter széles pad, amiben két lyuk volt: az egyik oldalán és a másik oldalon. Szóval a hátad mögött ült valaki, jobbra, balra tőled, és szemben veled. De mindez egy hosszú barakkban, amerre a szem ellátott, csak ezeken a lyukakon ülő nőket láttál. Amikor szóltak, hogy lejárt az idő, fel kellett állni hirtelen, akár végeztél, akár nem. De a fő kérdés, amit fölteszek magamnak ma, és amire nem tudok választ adni, hogy mivel nem volt papírosunk, mit csináltunk? Nem tudom. Se azt nem tudom, hogy mibe fújtuk az orrunkat. Egyre emlékszem, hogy egy ideig cibáltam azt a kék műselyem ruhát, amit a fertőtlenítésünk után kaptam. Tépdestem az alját egy ideig, de nem tépdeshettem sokáig. Ja, és minden ruha hátára piros festékkel egy csíkot húztak. Ugye menstruálni senki nem menstruált. Állítólag azok, akik a konyhán dolgoztak, és jobbat vagy mást ettek, mint mi, menstruáltak. Valószínű, hogy a mi ételünkbe brómot tettek, mert az nyugtató. Attól az emberek egy kicsit jobban tűrték a dolgokat. És állítólag ezért nem menstruáltunk. Emlékszem, hogy ennek a kék selyemruhának válltömése volt. Egyszer torokgyulladást kaptam a lágerben. És akkor anyám fogta a válltöméseket, mind a kettőt kivette, és rákötötte a nyakamra, hogy melegben legyen a torkom. Hogy mivel, azt nem tudom, lehet, hogy találtunk valami spárgát vagy valamit. Emlékszem, hogy anyámnak volt egy kabátja, ami neki túl rövid meg roppant szűk volt, viszont kis műszőrmével volt szegve, és paszomántos csukása volt. Szegénykémnek volt két félpár, különböző mintájú férfizoknija. Olyan komikusan néztünk ki, hogy nem is lehet elképzelni. A humorérzékünket megtartottuk, röhögtünk is sokat. Ami ma tragikusnak hangzana, azon akkor harsányan röhögtünk, hogy hogy néz ki a kétszínű zokniban, és abban a szűk kabátban. Chaplini látvány volt. Először a saját cipőink voltak, azt megtarthattuk. A cipőfűzőt ki kellett venni. Aztán mikor a cipők tönkrementek, akkor kaptuk a faszandálokat.
A barakkban háromemeletű priccs volt. Azon csak feküdni lehetett, esetleg felülni a felső priccsen, vagy legfeljebb a priccs szélére kiülni úgy, hogy kilógattad a lábadat. De nem volt mindig szabad leszállni az ágyról. A barakk legelején volt a szlovák felügyelőnek egy elfüggönyözött pici szobája, ő egyedül aludt egy ágyban. Na most, ha ez a nő azt mondta, hogy „most nem szabad leszállni az ágyról!”, akkor senki nem szállt le az ágyról. És ha ő azt mondta, hogy „na, most le lehet szállni, és a barakon belül mehettek jobbra-balra!”, akkor mentünk.
A mosdóban se szappan, se törölköző nem volt, és csak hideg víz volt. Tetvesek is voltunk, az biztos! Azzal szórakoztunk, hogy öltük a tetűket, és beszélgettünk. Menüket csináltunk, hogy „mit főznél ebédre, mit csinálnál a születésnapodra? Hogy kell azt csinálni? Meséld csak el a receptet!” Néha játszottunk barkohbát, vagy találós kérdéseztünk, Amerikából jöttemeztünk.
A szlovák lányok kriminálisan viselkedtek. Ők voltak a kápók. Vertek minket, és állandóan ordítoztak. Utólag, hogy is mondjam, nem megbocsátok nekik, de megértem őket. Ők már ott voltak évek óta. Látták elpusztítani családjukat, barátaikat. Ezek a lányok a szegény szlovák zsidó rétegből jöttek. Mi pedig polgári rétegből jöttünk, és ránk abszolút lenézően azt mondták, hogy mi vagyunk „az elit”, mint aki azt mondja, „Na, most meglátjátok, hogy mi az igazi élet! Mert eddig ti jól éltetek, amíg mi nélkülöztünk.” És ez igaz. Mi otthon szilvesztereztünk, amikor ők már a krematóriumot építették. És amellett védeniük kellett az állásukat, mert akkor már valamennyivel több ételük és jobb dolguk volt. Ők aztán régen tudták, hogyha nem csinálják azt, amit a németek tőlük elvárnak, akkor mi vár rájuk.
Nevünk nem volt. Még számunk se volt, mert a magyar zsidóknak csak az a része lett tetoválva, akik rögtön valami olyan munkára mentek, ahol még tetoválták az embereket. Minket már nem tetováltak.
Mindennap jöttek a németek átszámolni minket. A rosszabbik eset a szelekció volt. Az annyit jelent, hogy egyeseket elvittek a gázba. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mintha tizedelnének. Először azokat választották, akik kehesek, betegek, lepusztultak voltak. De az is elég volt, ha valakinek kezdett kinőni őszre a haja. Anyám egyik barátnője őszült, és egy kis széndarabbal kenceficélte a haját, hogy ne látszódjék, hogy ősz! Anyám mindig úgy csinálta, hogy ne mellettem jöjjön, mert én tizennyolc éves voltam, ő negyven, és ő egy kicsit húsosabb nő volt, mint én, úgyhogy ne úgy nézzen ki, hogy ő a kövér és én a sovány.
Hogy lehetett elviselni azt, hogy bármikor téged is elvihetnek a gázkamrába? És hogy tudtam elviselni a fiam halálát? Nem tudom, melyik a rémesebb. Az egyik közös sors volt, az talán könnyebb volt. Azt gondoltuk, hogy ez a háború, ez a közös csapás, ami minket ér, ami megmagyarázhatatlan és ami teljesen érthetetlen a mai napig, hogy ilyesmi megtörténhetett Európa közepén. Ugyanakkor fájdalomban nekem a fiam halála erősebb. Ez már egy tény. Auschwitzban mindig volt remény, hogy nem kerülünk a szelekcióba, a gázba. És abban vakon hittünk, hogy vége lesz a háborúnak.
Francia ellenállóktól tudtunk a normandiai partraszállásról. Azt hittük 44 júniusában, hogy két-három hónap és vége. És akkor még tartott majd egy évig. Aztán később, még mielőtt elvittek innen minket, akkor már hallottuk az orosz ágyúkat is. Anyám és én nagyon bíztunk, hát persze! Azt hittük, hogy sokkal hamarább! És az életkedvünk segített. Az élni akarás volt nagyon nagy. Nem csüggedtünk. Legalábbis egymás előtt nem akartuk mutatni, hogy nehéz.
Nem volt lázadás. Az emberek mentek a gázkamrába, mint a birkák. Ordítozhattak volna, akkor még meg is verték volna őket. Mit lehetett volna tenni fegyver nélkül? Azoknak mind pisztoly volt a kezükben! Hát abban a pillanatban lelövik!
Aztán volt egy szörnyű éccaka. Volt mellettünk egy cigányláger, így hívták, mert ott csak cigányok voltak. És egyszer egy éccaka borzalmas üvöltések voltak, az éjszakai reflektorfényben rémes volt. Másnapra üres volt a cigányláger, mindenkit elvittek a gázba. Éccaka nem mentek munkára, tudnivaló volt, hogy mi történik. Talán pár napra rá, hogy Theresienstadtot kiürítették, elhozták az ottani foglyokat ebbe a kiüritett cigánylágerbe. Ez közvetlen mellettünk volt, át lehetett beszélni. Együtt voltak férfiak és nők és gyerekek; a családokat nem választották szét. Csontvázak voltak, saját ruháikban voltak, de ezeket teljesen kiéheztették. Borzalmas állapotban jöttek oda.
Olyan szelekció is volt, hogy jöttek német gyárakból munkaerőt keresni. Rabszolgapiac. Az egyik ilyen választás alkalmával megtudtuk, hogy jó szemű, finom ujjú fiatal nőket keresnek. Mentünk libasorban meztelenül az SS-ek és a rabszolga-kereskedő előtt. És egyszer csak azt érzem, hogy a hátam mögül rám tesznek egy szemüveget. Anyám, mikor megtudta, hogy jó szemű és finom ujjú fiatal nőket keresnek, akkor lekapta egy idősebb nő orráról a szemüveget, és rátette az enyémre. Azért, mert szemüvegeseket nem vittek el. Nem akartuk, hogy elválasszanak minket egymástól. Anyámnak mindig mindenre volt ötlete, hihetetlen!
A lágerben volt egy-két francia fogoly, aki átjött hozzánk mindenféle munkára. És egyszer az egyik azt mondta nekem: „Azt tanácsolom, hogy igyekezzetek el Auschwitzból! Ha az oroszok közelednek, akkor kiürítik a lágert, de lehet, hogy úgy ürítik ki, hogy mindenkit a gázkamrába visznek.” És ezzel párhuzamosan megtudtuk azt is, hogy egy német gyáros kiválasztott ötszáz lányt munkára. És állítólag ez nagyon jó csoport lesz. Ekkor anyám és az egyik barátnője elhatározták, hogy éjszaka átszökünk abba a barakkba, ahol ezek a kiválasztott lányok vannak. Én úgy féltem! Ha egyedül vagyok, én meg se mozdulok, a kisujjamat se emelem fel. De anyuval nem lehetett ellenkezni, ha ő azt mondta, hogy „megyünk!”, akkor mentünk! Emlékszem, jobban féltem az egyik barakkból a másikba való szökéstől, mint a rögtöni haláltól. Nekem a halál még teljesen absztrakt fogalom volt, annak ellenére, hogy nap mint nap láttam. De az, hogy átszökni, és hogy jönnek a németek és lövöldöznek, ez volt a legrémesebb gondolat. Sikerült, mert anyám átrángatott, és bementünk ebbe a barakkba. És ez kész csoda volt! Másnap elindultunk a kapu felé. Az ötszáz ember helyett, akiket a németek kiválasztottak, lehettünk hatszázan, mert nemcsak mi szöktünk át. És ezért anyám mindig húzott előre, mert logikus volt, hogy a végét vágják le. Megszámolják az ötszázat, és aztán a többi ott marad.
Beültettek a vagonba. Nagy megkönnyebbülés, kvázi felszabadulás volt. Főleg attól a pillanattól kezdve, amikor adtak nekünk egy kenyeret. Akkor már tudtuk, hogy valahova megyünk, ahol életben akarnak tartani bennünket. Hihetetlen öröm volt.
Egy repülőgép-szerelő gyárba kerültünk. Ez Zittauban volt. Most Németország délkeleti csücske, Csehországgal és Lengyelországgal is határosan. Könnyű munka volt, repülőgép-alkatrészekkel dolgoztunk tizenkét órát. Munkatábor volt, nem vertek minket, nem volt semmiféle retorzió. Csíkos ruhát kaptunk. Vastag szövetből, szürke kék csíkos volt. Kabát volt. Sapka, kesztyű nem volt. Akkor már faszandálunk volt, mert a mi cipőnk tönkrement. Én arra emlékszem, hogy jobban fáztam, mint éheztem. És nem volt semmink, nem volt váltás fehérneműnk se, semmi.Ott a gyárban német munkások dolgoztak, mindegyikhez beosztottak két lányt. Megmagyarázták – mint a Chaplin-filmben –, hogy kettőt csavarsz jobbra, kettőt balra, miközben fogalmunk se volt, hogy miért, és hogy. Ezek a német fiatalemberek húsz év körüliek voltak, és soha nem láttak zsidót. Folyton kérdezték tőlünk, hogy „ti tényleg zsidók vagytok?” Mondtuk, hogy „igen”. „De hát nekünk azt mondták, hogy a zsidók nem úgy néznek ki, mint mi!” Nehéz volt elhitetni velük, hogy a zsidók úgy néznek ki, mint ők! Ezek komolyan nem tudták! Az a fiatalember, aki mellé én kerültem, végtelen rendes volt! Pedig ő a hitlerizmus alatt nőtt fel. Ez ugye 44-ben volt, ő lehetett húsz–huszonkét éves, majdnem velem egykorú. Az éjszakai műszakban ugyanúgy tizenkét órát kellett dolgozni, állni kellett a gép mellett, és méregetni kellett a fogaskeréken a távolságokat. Nem messze tőlünk volt a munkások öltözője, ott lógtak a kabátok. Ez a fiú azt mondta, hogy menjek oda be, üljek le a kabátok alá és aludjak. Ha jönnek az SS-ek, akkor majd felkölt.
Aztán egy idő után németül beszélőket kerestek irodai munkára. Ezek látszatmunkák voltak lényegében, nem hiszem, hogy bármi lényegeset csináltunk volna. Az irodai főnököm civilben órásmester volt Münchenben, a háború előtt. Végtelen rendes volt velem! Sokat beszélgettünk. És időnként azt mondta: „Nyisd ki az íróasztal fiókját! Van benne valami neked!” Hetente legalább kétszer-háromszor hozott nekem vagy egy almát, vagy egy kis vajas kenyeret. És ez nagyon megrendítő volt, hiszen nekik se volt elég.
Tizenketten voltunk egy szobában. Különböző méretű szobák voltak. Emeletes ágyak voltak szalmazsákszerűséggel. És itt le lehetett feküdni. Szóval távolról sem voltak auschwitzi viszonyok. Anyám aludt lent, én aludtam fent. Hogy annak előtte mire szolgált ez az épület, nem tudom.
A lágervezető egy zsidó felvidéki magyar lány volt. Mancinak hívták, nagyon csinos, kedves lány volt, tornatanárnő volt odahaza. Meg kellett számoljon minket, és bizonyos rendet kellett tartania. A szomszéd kaszárnyában angol katonák laktak, hadifoglyok voltak. Őket nem volt szabad dolgoztatni. Valahogy kapcsolat kerekedett köztük és köztünk, átkiabálás meg cédulaátdobás. Mancinak akadt közülük egy fiúja, nagy szerelem volt, de ő egy szót nem tudott angolul. Én töltöttem be a Cyrano-szerepet. Esténként átmentem Mancihoz. (Itt nem volt olyan nagyon szigorú felügyelet, nem keringtek a németek, hogy megnézzék, ki hol van.) Ő egyedül lakott egy szobában. Nekem el kellett olvasni az angol hadifogoly levelét, és válaszolni rá. Lévén, hogy Manci egyszerű lány volt, egy-egy levelet háromszor-négyszer kellett felolvasni neki. Cserébe mindig kaptam tőle ezért egy tál ételt, amit bevittem a stubémba, hogy anyámmal megosszuk. A fiú nagyon szimpatikusnak tűnt, igaz, életemben nem láttam. Képzeld el azt a romantikát, amikor a szörnyűséges semmiben élsz, éhes vagy és fázol, és akkor egyszer csak valaki átdob „neked” egy szerelmes levelet!
Hannát is itt ismertem meg. Ő fantasztikus volt. Kolozsváron orvostanhallgató volt, és azt hiszem, az egész magyar versirodalmat kívülről tudta. Állandóan szavalt. Egyik szobából a másikba ment, és szavalt. Ez is nagy élmény volt. A háború után visszatért Kolozsvárra, majd 3 évvel később, amikor a férjét elvitték a Don kanyarba, öngyilkos lett.
Rájöttünk, hogy a pincében van szénraktár a németeknek fűtésre, és ott tartották a krumplit is. Volt egy dobkályha a szobánkban, csak éppen nem volt fűtőanyag. És akkor elhatároztuk, hogy éccaka lemegyünk a pincébe, felhozunk szenet, és lopunk krumplit is, és mindig két ember megy le egyszerre. Én inkább megfagytam volna vagy sose ettem volna krumplit, csak hagyjanak békén, ne kelljen lemennem, mert én gyáva vagyok, és féltem. De amikor anyám azt mondta, ő lemegy, kénytelen voltam leküzdeni a félelmemet, és amikor ránk került a sor, együtt lementünk. Miután ezt megtudták a lágertársnőink, ők is jártak le krumpliért. De nekik nem volt kályhájuk, így jöttek hozzánk. A kis dobkályhát krumpliszeletekkel borítottuk be. Azért, hogy megsütöttük vagy megfőztük az ő krumplijukat, adtak nekünk is krumplit. Ez volt a „Sütöde a pucérdához”, mert a szobában olyan meleg volt, hogy pucéran, fehérneműben voltunk, amíg ment a kályha.
Még egy élmény Zittauban. Mindig nagyon szerettem táncolni, és azt álmodtam – tipikus freudi álom –, hogy az Opera színpadán a Seherezádét táncolom Rimszkij-Korszakov zenéjére. De miért pont a Seherezádét? Nem véletlen, hiszen Seherezádé rab volt. A balettben amíg táncol, addig megmenti az életét. És annyira élénk álom volt, hogy egyszer csak nagy sikolyra ébredtem. Leszakadt alattam deszkástól a szalmazsák, és anyámra estem. Persze nagy röhögés lett a vége. Két nagy álmom volt a fogságban. Mind a kettő tisztán mutatja, hogy egyetlen gondolatom: túlélni. Az egyik az a nagynéném, és a másik a táncolás.
Aztán kiürítették a gyárat, mert az oroszok közeledtek. Előbb elszállították a gépeket. Mi még egy ideig ott maradtunk, apró srófokat vagy csavarokat kellett rakosgatni. Aztán a hivatalnokok és a munkások is elmentek. De még előtte egy szép napon egy Wehrmacht-katona név szerint engem keresett, a főnököm akart velem beszélni. Ekkor, tőle tudtam meg, hogy Berlin elesett, és a háborúnak hetek múlva vége kell legyen.
Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel. És május 8-án reggel repülőgépek zajára ébredtünk. Nagyon féltünk, hogy bombázás lesz. Kimentünk. Röpcédulák hulltak le a repülőgépekből, hogy a békeszerződést aláírták, a háborúnak vége, mindenki tegye le a fegyvert, és senki ne lőjön vagy támadjon. Gondolhatod, hogy ez mit jelentett nekünk! Fogtuk magunkat, s bementünk a városkába, vagy legalábbis a város szélére. Próbáltunk élelmiszert találni. Ami tulajdonképpen, ha most visszagondolok, nagy merészség volt, mert nem tudhattuk, hogy honnan jön elő egy-egy ember, aki ránk lő. Ott minden elhagyott volt! Egy élő lelket nem találtunk. Emlékszem, bementünk egy fűszerüzletbe, papírzacskófélékbe porcukrot raktunk, és ettük a cukrot, mintha kenyér lenne. Lakásokba is bementünk! A konyhában a tűzhelyen még égett a tűz. Tehát lehet, hogy alattunk, a pincében voltak. Kinyitottuk a szekrényeket a konyhában. Mit lehet enni? Találtunk tojás meg tejet! Óriási öröm volt.
Az egyik lágertársunk, akivel nagyon összebarátkoztam, Hirschler Anna zongoratanárnő volt. Az egyik lakásban volt egy zongora. Ez a nő nem törődött azzal, hogy milyen élelem van, hanem rögtön leült a zongorához. Soha nem fogom elfelejteni! A szörnyűségek után megszólalt a klasszikus zene. Felöltöztünk abba, amit találtunk a szekrényben. Ez lényegében lopás volt. De mi nem is gondoltunk rá, hogy ezek mögött emberek élnek. Alapvető szükségleteinket kellett kielégítsük. Majd visszamentünk szép nyugodtan a kaszárnyába, a saját kis szalmazsákunkra, és vártuk, hogy mi lesz. Vártunk egy darabig. A németek elmentek, az oroszok még nem jöttek be – ideális helyzet volt. De nem tudtuk, mit csináljunk, hogy merre menjünk, mihez kezdjünk.
A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni. Ők megfejték a teheneket a sapkába, és onnan ittuk a langyos, friss tehéntejet. Majd leültünk a mezőn, és én a hátamra feküdtem, és elaludtam. A természet ölén, ezzel a jóllakottsággal a napsütésben elengedtem magam, és úgy éreztem, hogy én tényleg megmenekültem. Ez csodálatos emlék maradt az életemben, a teljes beteljesülésnek tűnt nekem akkor!
Emberekkel nem találkoztunk, mindenki elbújt. Aztán csehszlovák területen az állomásokon már ott volt a Vöröskereszt, és ételt osztott. Sokat kellett várni az állomásokon. A vonat nem jött huszonnégy óráig. Aztán végre jött egy, de az olyan zsúfolt volt, hogy az ablakokon nyomtuk, húztuk egymást. Egypáran fiatalok felmentünk a vonat tetejére. Hogy én hogy mertem oda felmenni? A mezőkön dolgozó emberek – ők már csehek voltak –, amikor látták ezeket a zsúfolt vonatokat, integettek és kiabáltak nekünk, hogy „Nazdar!” Nagy élmény volt, hogy ezek az emberek örülnek, hogy minket látnak. Olyan régen nem örült nekünk senki!
Megérkeztünk Brnóba. Ott volt egy nagy szálló, ami ki volt ürítve a deportáltak részére. Elszállásoltak minket, és adtak enni is. Állandóan jöttek férfiak, nők, keletről nyugatra, nyugatról keletre. Bábeltorony! Mindenféle nyelven beszéltek az emberek. És mindenki keresett valakit, és érdeklődött, hogy ki hol volt, milyen lágerben, honnan jön, nem találkozott-e valakivel, aki neki családja. Egy idő után meguntuk ezt a várakozást. Az volt a célunk, hogy minél hamarább hazamenni, és megtudni, hogy apám él-e. Amikor megtudtuk, hogy román katonák állomásoznak a városban, elmentünk a kaszárnyába, és kértük, hogy valami magasabb rangú tiszt fogadjon minket. És fogadott is, és akkor annak elmagyaráztuk, hogy szeretnénk hazamenni, és vonat nincs, minket senki sem repatriál stb. Ígértünk neki fizetséget. Hogy emiatt, vagy egyébként is úgy vélte, helyesebb, ha megpróbál segíteni, beraktak minket egy katonai teherautóba. Az egyik román elkezdett nekem udvarolni, elkérte a címemet, és írt is nekem egy levelet. Azt a levelet is eltettem, mert ez olyan stílusban van írva, és rózsaszín papíron, hogy úgy éreztem, meg kell őrizzem, mert ilyen emberrel nem fogok többé összekerülni.
A teherautó elvitt Budapestig. Ott voltunk pár napot, kaptunk valami pénzt is egy zsidó segélyező szervezettől. Aztán nagy nehezen találtunk egy vonatot, ami Nagyvárad felé ment. 45. június végén vagy július elején érkeztünk haza Nagyváradra. Szörnyűség volt! Olyan volt, mint egy csatatér! Csak éppen a hullák nem voltak jelen.
Nem mentünk egyenesen a lakásunkba. Azt mondtuk, hogy megvárjuk, míg apám visszajön. Anyám egyik közeli barátnője Jakabffy Juci volt, aki szintén lágerből jött vissza, de a férje nélkül. Nekik nagy lakásuk volt Váradon. Juci fivére, Laci pedig munkaszolgálatból jött vissza, és beköltözött a testvéréhez, mert neki meg a felesége nem jött vissza. Jucinak volt állandó személyzete, azt hiszem, Marikának hívták, aki imádta a családot, és végig ott ült a lakásban, mint a tyúk a tojásokon, és őrizte azt. Még a rongyoszsák is megmaradt a foltozni való ruhadarabokkal. És akkor többen, akik nem akartak hazamenni a lakásukba, odamentek a „Jakabffy Panzióba”. Beköltöztünk mi is, és legalább két hétig ott laktunk. Volt még egy ilyen panzió Nagyváradon, a Sonnenfeld Panzió is. Sonnenfeldéknél a nők nem jöttek vissza. Csupa özvegy férfi és árva fiú volt ott.
Valaki mondta, hogy látta apámat márciusban. Láthatta, akkor még élt. Gondoltuk, ha márciusban megvolt még, akkor most is megvan. Aztán megtudtuk, hogy Nussbaum Bélával mentek el egyszerre egy másik lágerbe. Amikor ez a barátunk visszajött Nagyváradra, akkor én mentem el hozzá. Először nem akarta megmondani. Olyanokat mondott, hogy „Nem voltunk végig együtt. Engem elvittek máshova, nem tudom, mi lett vele.” És akkor én megéreztem valamit, és azt mondtam neki, „jobb, ha megmondja az igazat, minthogy itt várjunk, várjunk hiába”. Akkor megmondta nekem.
Emlékszem, hogy anyu leborult az asztalra, amikor elmondtam neki, hogy mi lett apám sorsa. Nagyon-nagyon sírt, és én is, de nem tudom a részleteket. Én nagyon-nagyon szerettem apámat, ahogy anyámat, nagynénémet, nagyanyámat! Éppen ez az a nagyon lényeges dolog, hogy annak ellenére, ami történt körülöttem – sárga csillag, antiszemitizmus, zsidótörvények, egyetlen zsidó az osztályban –, azt mondhatom, hogy én, amíg ki nem jöttem Párizsba, nem tapasztaltam meg azt, hogy utálni is lehet valakit, vagy hogy engem utálnak. Vagy hogy nem szeretnek. Vagy hogy nem vagyok szívesen látva. A láger az persze egész más volt! Az zárójel az életemben, az nem tartozott a normális élethez. Az hihetetlen abszurditás és rémálom volt. Egy különálló fejezet az életemben. Hiába van mélyen bennem állandóan, és ugyanolyan rémes fájdalommal gondolok rá, mint arra a temetőre, ahol a férjem és a fiam fekszik, de én élek.
Amikor megtudtuk, hogy apám nem jön vissza, hazamentünk. A lakásunk üres volt, mert az a magyar katonatiszt, akit beszállásoltak hozzánk a feleségével, elment egészen Németországig. Ez onnan sült ki, hogy amikor hazaértünk, akkor a szekrények ott álltak teljesen üresen, pedig mi nagyrészt ott hagytuk, amiket nem kellett leadni a csendőrségnek. Ekkor anyám – aki mindig nagyon jó fellépésű, erélyes, bátor nő volt, minden agresszivitás nélkül – megtudta, hol él Budapesten ennek a katonatisztnek az anyósa. Hogy ezt hogy tudta meg, nem tudom. Tény, hogy felment Pestre és elment ehhez a nénihez, azzal, hogy a kedves veje és lánya minálunk laktak, és úgy látszik, elhoztak egy csomó mindent. Jaj, a lánya meg a veje elmentek Németországba. Azt mondta erre anyu, nem baj, tessék csak kinyitni a szekrényeket. És megtalált egy csomó mindent, és haza is hozta. Lepedők, törölközők, ágyneműk, ruhák, mindenféle. Nem értéktárgyak, de szükséges dolgok. Ez is anyu hőstetteihez tartozik, én az életben nem mertem volna ezt megtenni.
Arra is emlékszem, hogy anyám nem a konyhában, hanem az úriszobában főzött. Ott is volt egy dobkályha. Nagyobb, mint a lágerben. Azt elmenetelünk után hozták, valószínűleg azért, mert nem volt fűtés. Eredetileg központi fűtés volt a házban, és azt nem tudták működtetni. Anyám a konyhában keverte össze a hozzávalókat, de hogy miért azon a dobkályhán főzte meg, nem tudom.

 Én megörököltem a nagynéném kézimunkaüzletét. Akkor, tizenkilenc éves koromban éretlen voltam ahhoz, hogy az üzletet vezessem, és kézügyességem se volt, rémes ügyetlen voltam mindig. Anyám viszont mindent megcsinált, amit kellett, és mindent megtanult, amit akart. Úgyhogy ő vette át az üzletet. A műhelyben négy lány dolgozott. Ők a háború alatt ott maradtak, és folytatták a mesterséget, és a háború után az üzlet képes volt folytatni a tevékenységét. Mi ebből éltünk. A lányok csipkefüggönyt meg nagyon szép csipkés fehérneműket varrtak, és stafírungokat rendelésre. Árultak gyapjút és cérnát, fonalat, díványpárnákat.
Barátnőim elkezdtek tanulni, és természetes volt, hogy én is beiratkozom a kolozsvári egyetemre. De nekem nem volt semmi meggyőződésem, hogy mit kéne tanuljak. A francia kultúra meg a francia nyelv nagyon közel állt hozzám, és akkor azt gondoltam, hogy franciát szeretnék tanítani. De nem volt elhivatottságom semmi irányban. Az ambícióm mindig az volt, hogy szeressenek.Én mindig csak egyre vágytam: hogy szeressenek, de az nem foglalkozás.
 46 januárjában mentem át Kolozsvárra, a román egyetemre pszichológiát és franciát hallgatni. A beiratkozásnál történt a következő. Gyengén tudtam románul, nem értettem jól a szöveget, és ügyetlenkedtem a jelentkezési lap kitöltésénél. Körülnéztem, kitől lehetne segítséget kérni. Megszólítottam egy szimpatikusnak tűnő leányzót, és kérdeztem, hogy tud-e magyarul, és tud-e segíteni? Ő volt Goró Eszter, és persze segített nekem. És attól kezdve haláláig jóban voltunk. Ő tordai volt, őket nem deportálták. A temesvári egyetemen lett filozófiatanár. Eszterrel anno együtt készültünk a vizsgákra. Kimentünk Tordára hozzájuk, és a hatalmas diófa alatt ültünk kombinéban, és úgy készültünk a vizsgára. Nagyon szép napok voltak! És Eszter nagyon-nagyon közel állt a szívemhez!
Szegő Júliánál laktam, aki fantasztikus szerepet játszott az életemben. A Szegő–Dobó család Kolozsváron egy „márkás” név volt. Dobóéknak volt egy hatalmas könyvesboltjuk a Fő téren. Uli pedig – Júliát Ulinak hívták – muzikológus volt és énekesnő, népdalgyűjtő. Nagyon nagy tudású, nemcsak zenei téren, hanem filozófiai és irodalmi téren is. A férjét és az egyik fiát deportálták, ők nem jöttek vissza. Ulit és a másik fiát, Szegő Gyurit nem deportálták. Gyuri vegyészmérnök lett, de már ő is meghalt. Uli énekelt, főleg népdalokat, vogul, osztják és más ős-ázsiai nyelveken, ez volt az ő kutatási területe. Sok helyen fellépett. Több könyvet is írt, én csak kettőt olvastam, azt, amit Mozartról és amit Bartók Béláról írt. Csodáltam Ulit, pedig meglehetősen szigorú volt velünk, fiatalokkal. A tudásával, műveltségével megnyert minden embert.
Én a földszinten laktam egy szobában, de volt a padlásszinten egy hatalmas szoba, és ott lakott két fiú, a Windholz Tamás és a Ferber Jancsi – az egyik aradi, a másik temesvári. Mind a ketten vegyészetet tanultak. Mi, a három fiatal, de főleg Tamás, állandóan vitatkoztunk Ulival. Nagyon érdekes kulturális viták voltak, de sokszor harsány röhögésbe fulladt, és ilyenkor Uli egy kicsit sértett volt. Mi, fiatalok nem vettük olyan komolyan például Bartókot vagy Kodályt, mint ő, neki élet és halál kérdése volt. Ulinál voltak házi koncertek. Volt egy szép nagy szalon a Majális utcában, ahol ő lakott, és egy gyönyörű cserépkályha volt benne, le lehetett a peremére ülni. Uli énekelt, máskor csak a Halmos Gyuri zongorázott. És rengeteg puliszkát ettünk, hiszen 46-ban nem dúskáltunk a jólétben. Nagyon szép és vidám diákélet volt. Táncolni jártunk. És egy ilyen este alkalmával kicsivel többet ittam talán, és kitört belőlem a borzasztó nagy fájdalom! Gera György – ő nagyváradi fiú volt, újságíró, író – udvarolt nekem, és neki elmeséltem, hogy mi történt. Először beszéltem a deportálásról, a családról. Úgy kitört belőlem ez a fájdalom, mint a hirtelen vihar.
Anyám testvérei folyton mondták, hogy menjünk ki hozzájuk. Pali bátyja a húszas években jött ki Franciaországba. És egy idő után anyu azt mondta, hogy kijön látogatóba néhány hónapra, én pedig járjak itt egyetemre egy évet, két évet, aztán én is hazamegyek. A nagybátyám küldött egy meghívólevelet, mi meg kértünk útlevelet a román hatóságoktól. Nem úgy jöttünk ki, hogy itt maradunk, mi nem akartunk kivándorolni. Ez 47 márciusában volt, amikor még Romániában egyáltalán nem volt vészes a helyzet. Az első időben a nagybátyáméknál laktunk.
Az első három év történései összefolynak. Az első benyomásaim Párizsról szörnyűek voltak. Hajnalban érkeztünk, néztem ki a vonatablakon, és az irgalmatlan ronda elővárosi bérházakat láttam. Az előváros lesújtó volt. A filmekben persze nem ilyen Párizst láttam. Aztán az első francia szó: egy magyar azt kérdezte tőlem, tudom-e, mi az, hogy moche [ronda]? Nem tudtam, én az argót nem ismertem. Ez is lesújtott. Aztán a megérkezés a nagybátyámékhoz, az is borzasztó volt. Egy falépcsőházas bérházban laktak, egy XIX. századi polgári házban, egy öt- vagy hatszobás nagy lakásban, balkonnal. De az, hogy a falépcsőn nem volt szőnyeg, számomra szörnyű volt. Ez a párizsi lakás nagyon ellenségesnek tűnt nekem. A nagybátyám szegény mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat, de a feleségével nem volt különösen jó a kapcsolat. Tehát az első évek nagyon nehéz évek voltak. Valami megnevezhetetlen rémségtől féltem. A bizonytalanságtól. Itt vagyok a nagy semmiben, sem utódja, sem boldog őse nem vagyok senkinek. Barátaim nemigen voltak az első időben. És a légkör nagyon szokatlan volt. Nagyvárad után Párizs, egy kis különbség. Jól beszéltem franciául, de bizonyos kifejezéseket abszolút nem értettem. Hontalannak éreztem magam. És anyu még inkább, mert ő nem tudott franciául. Végig kisebbségi érzése volt, mert nem tudta azt mondani, amit igazán akart, és mert állandóan nyelvtani hibákat ejtett.
Volt egy váradi haver, Majtényi András névre hallgatott, aki az apjával együtt illegális kommunista volt, amit akkor mi nem tudtunk. A háború alatt a család felment Budapestre, és így megmenekültek. Ez a fiú a háború után nagy állami pozíciót kapott. És valaki küldött vele nekünk csomagot Magyarországról. Egy kávéházban volt a randevúnk, a Champs-Élysées-n. Megkérdezte tőlem, hogy mik a terveink Párizsban? „Egyetemre fogok járni, anyu pedig hazamegy szeptemberben.” És akkor ránk nézett döbbent szemekkel, és azt mondta: „Ez lehetetlenség! Ha Jutka itt marad az egyetemen, és Duci néni hazamegy, akkor ki tudja, mikor látják egymást! Mert nem úgy lesz a jövőben, hogy csak ide-oda lehet menni, jönni! Rövidesen a határokat le fogják zárni.” Tágra nyitott szemekkel néztük, de elhittük neki, tudtuk, hogy milyen jó forrásai vannak. Elmondtuk ezt otthon az anyám fivérének. „Szó se róla, dehogy mész haza! – mondta anyámnak. – Itt maradsz, és telefonálunk a Bandinak, hogy jöjjön ki ő!” Azt nem mondtam eddig, hogy anyámnak volt egy lovagja, úgy volt, hogy hozzámegy feleségül. Ez a lovagja egy nagyon ismert nyomdászcsaládból származott. A Sonnenfeld nyomda volt az övé, amit az apja alapított. Telefonált a nagybátyám Bandinak Váradra, hogy jöjjön ki. És hogy egy ember, akinek ilyen szakmája van, és franciául is tud, biztos meg tud majd itt élni. És Bandi azt mondta, hogy ő nem megy már sehova. És öngyilkos lett! Meghalt! Szörnyű tragédia volt!
A csodák csodája volt, ahogy én megismertem Hervét. Ő a nagybátyámnak volt ismerőse, de nem közeli barátja, és akkor már nem látták egymást hét éve. Összetalálkoztak az utcán, és a nagybátyám meghívta őt. És Hervé eljött. Én nagyon vártam ezt az ismeretlen személyt, mert azt mondták, hogy festőművész. (Akkor ő valóban festett.) Párizsban festőművész az én fantáziámban… Nagyon romantikus! Plusz azt is tudtam róla, hogy kommunista volt, és az ellenállásban volt. Csupa érdekes dolog! Nem volt első látásra szerelem. Szimpátia volt részemről, érdeklődés. Én nem hiszem, hogy túlzottan érdekeltem őt. Nagyon szép kislány voltam, de őt zavarta, hogy én egy finom, jól nevelt úrilány vagyok. Csak jóval később tudtam visszavágni, hogy tulajdonképpen ő a jól nevelt úrifiú, hiszen ő nagypolgári környezetben nőtt fel. Igaz, abban nem akart élni, ezért jött el otthonról.

Számomra az volt a nagy vonzerő benne, hogy művész volt, és nagyon művelt. Sok mindent magyarázott nekem, Párizst nagyon ismerte, és olyan szépen mesélt. De ha jól meggondolom, az is vonzott, hogy nem lett rögtön szerelmes belém; végre valaki, aki mellőzi a fölösleges bókokat, hogy szép a szeme, szép a haja... A lényeg, hogy én hamar elkezdtem ragaszkodni ehhez az emberhez! Voltam én már szerelmes azelőtt is, de először éreztem azt, hogy ezzel az emberrel akarok élni!
Az első állásom egy zsidó nemzetközi segélyszervezetnél, a Jointnál volt, akik a menekültek meg a deportáltak ügyeivel foglalkoztak. De nem kaptam olyan munkát, ahol a nyelveket – ugye tudtam franciául, angolul és németül – használhattam volna. Akkor még úgy volt, hogy tintával és tollal kellett beírni az adatokat egy nagy fekete könyvbe. Nekem borzasztó csúnya írásom volt és maradt is, utáltam az egészet, ez a munka nekem nem feküdt. Körülbelül egy hónapig maradtam ott.

Augusztusban az egész család elment nyaralni az Alpokba, Morzine-ba, egy chalet-ba [hegyi faház]. Átjött Amerikából anyám másik testvére, Zoltán, aztán a párizsi nagybátyám, Pali a feleségével és a két fiúkkal, és Ernő, anyám legkisebb öccse. Pali kisebbik fia, François, az unokatestvérem most már szinte az egyetlen élő rokonom. Morzine specialitása a sajt. Én akkor ismertem meg a sajtokat. Ettem ott egy nagyon finom sajtot, Reblochon-nak hívják. Kerek, tortaszerű, és héja van körben. Elhatároztam, hogy küldök Hervének egy ilyen sajtot. Hőség volt 47 augusztusában, az egyik legmelegebb nyár! Azt se tudom, hogy honnan volt erre pénzem, biztos anyutól kértem. Neki meg talán a nagybátyáméktól volt. Hervé ebben az időben nagyon-nagyon nehezen élt. Később mesélte, hogy amikor a postás hozta a sajtot, a szaga már messziről érződött, mert az ugye kánikulában különösen romlandó. De azért megette, és nagyon boldog volt! Ez volt az első manifesztáció az érzelmeim kimutatására.
Volt egy ismerősünk, egy román filmproducer, aki azt ajánlotta, hogy tanuljam meg a filmvágást. Másfél évig tartott a képzés. Nem nagyon szerettem, mert nekem nincs kézügyességem. Aztán az időbeosztás is borzalmas. Megkaptam az asszisztensi bizonyítványt, és már pénzt is kerestem.
Ősszel elkezdtem egyetemre járni, és ugyanakkor elköltöztünk a nagybátyáméktól. A nagybátyám kivett nekünk egy hotelszobát a Saint-Germain táján. Egy szoba és egy fürdőszoba volt. Négy-öt hónapig laktunk ott. És tudod, ki lakott még abban a hotelben? Tristan Tzara!
Mielőtt kijöttünk, összevont vizsgát tettem a kolozsvári egyetemen két év anyagából. Amikor beiratkoztam a Sorbonne-ra, akkor ezt nem fogadták el, annyi engedményt adtak csak, hogy az előkészítő évet elengedték. Körülbelül hat hónapig jártam az egyetemre. Közben rájöttem, hogy kissé furcsa lenne, ha én tanítanék franciákat franciára, még ha akármilyen jól is megtanulom a nyelvet. Akkor meg minek a diploma? De az igazság az, hogy bennem nem volt elég ambíció arra, hogy én bármit is kitanuljak. Másrészt dolgozni akartam, muszáj volt pénzt keresni. Anyám elkezdett tésztát sütni, és felajánlotta annak a pár magyar vendéglőnek, amik még akkor léteztek. Nekem kellett kiszállítani a süteményeket. A Montparnasse környékén volt egy vendéglő, és úgy emlékszem, mintha ma lenne, hogy vittem a süteményt tepsiben, és az le volt takarva. Kiszálltam a metróból, vittem az utcán, és potyogtak a könnyeim a konyharuhára. Rémesen szomorú voltam, hogy én ezt a tésztát szállítom itt, Párizsban. Sajnáltam magunkat. Miért nem tudunk valami okosabbat csinálni?

Aztán a nagybátyám felesége beajánlott a barátnőjéhez, aki egy amerikai utazási irodát vezetett. Az utazási iroda amerikai diákokat hozott Európába. Úgy hívták, hogy American Student Travel Agency. Kellett valaki, aki kíséri ezeket a fiatalokat. Lévén, hogy tudtam angolul, franciául és németül, ez ideális pozíció volt számomra. De úgy féltem! Jön húsz, huszonöt amerikai diák, és még három vagy négy tanár, akiket idegen országokban kell vezetni! Nagyvárad, Kolozsvár, Budapest, Párizs meg Auschwitz – ezeket ismertem a világból. És voltam akkor huszonhárom éves, nagy élettapasztalatom a praktikus élet szempontjából nem volt.
Southamptonban vártam őket. És az is egy gyönyörű szép emlék! Hervé elkísért Calais-ig, látta, hogy mennyire félek, onnan indult a hajó Angliába. Én a sajttal, Hervé ezzel mutatta ki, hogy mennyire szeret engem. Emlékszem, ahogy ment ki a hajó, én álltam, integettem, és potyogtak a könnyeim. Ez is nagyon romantikus volt!
Kikötött a hajó, és akkor elkezdődött... Mivel nem ismertem az országot, a várost, a pénzegységet, semmit, az éjszakáimat azzal töltöttem, hogy tanulmányoztam az útikönyveket, hogy hol vagyunk, hova kell menni. Nem akartam megmondani, hogy én most vagyok itt először, és hogy mindenütt először leszek, ahova megyünk! Végigjártuk Európát. Londonból mentünk Hollandiába, Belgiumba, utána Németországba, Svájcba, Olaszországba, és úgy vissza Párizsba. Gyönyörűszép út volt. Az meglepő volt, hogy ezeket a fiatal amerikaiakat, akik először jöttek Európába, döbbenetes módon semmi nem érdekelte. Ha őket tényleg érdekelte volna a dolog, nagy bajban lettem volna, mert én azoknak a dolgoknak a negyedére se tudtam volna válaszolni. Avégén ott tartottunk, hogy egyesek ki se szálltak a buszból a szép látnivalóknál, olyan álmosak és fáradtak voltak, mert fél éccaka naplót vezettek és üdvözlőkártyákat írtak. Akkor nagyon gyenge véleményem alakult ki az amerikai fiatalokról. De ettől eltekintve jó viszonyban voltunk, és nagyon kellemes hangulat volt. Németországban az a meglepetés ért, hogy Kölnben egy bunkerhotelben szálltunk meg. Emlékszem, jól fejbe vágott! Öt évvel a felszabadulás után egy bunkerben kell lakni, és pezsgővel kínálnak! Nagyon groteszk, paradox helyzet volt! Kétszer csináltam meg ezt az utat. Közben Hervének is volt egy amerikai turistacsoportja. De ő csak Franciaországban kellett vezesse őket.
Aztán dolgoztam Elisabeth Bergnerrel. Max Reinhardtnak Berlinben volt egy híres társulata, ott játszott Bergner a háború elött.

 A háború elött ő volt Németország Bajor Gizije. Csak hát európai szinten híres. Bergner eljött Hitler elől, mert zsidó volt. Ő német ajkú volt, és angolul is tudott jól. A férje egy magyar rendező volt, Czinner Paulnak hívták. Bergner először Angliába ment Németországból. Angliában tárt karokkal fogadták, úgyannyira, hogy nagyon rövid idő alatt megkapta az angol állampolgárságot. De ő attól rettegett, hogy Hitler átjön a Csatornán, és Angliában is hitlerizmus lesz, és ebből a félelméből elment Amerikába. Ezt az angolok sose bocsátották meg neki. Otthagyni a süllyedő hajót… Amerikában csinált egypár filmet, többek között Kordával.
Megismerkedtünk egy úrral, aki impresszárió, művészeti menedzser volt. Én akkor munkát kerestem, és ő meg Bergnert Európába akarta hozni – a háború után először. És kellene neki egy kísérő az európai turnéra. Képzeld el! Huszonegy-huszonkettő évesen, Nagyváradról érkezve, egy ilyen színésznővel! Azonkívül nem titkárnő kellett neki, hanem valaki, aki becsomagol, kicsomagol, átvasalja az estélyi ruháját satöbbi. Nekem életemben nem volt vasaló a kezemben! Amikor Bergner Párizsba érkezett, ott voltam a hotelban, amikor felhívta a férjét New Yorkban. Emlékszem, azt mondta a férjének: „Kaptam egy kislányt, hogy vigyázzon rám, de azt hiszem, hogy én kell őrá vigyázzak!” És ez kvázi így is történt, mert roppant anyáskodó volt velem. Ő az előadás után nem tudott elaludni, vagy olvasott, tanult, vagy sétálni akart. Érdekes, hogy a háború után Németországban, a romos városok kellős közepén éjjel semmi veszélyérzete nem volt két nőnek! Akkor még nem volt divat, de ő mindig nadrágban járt, szövetkosztümöket hordott. Köztünk nagy barátság alakult ki!
És persze fizettem a szobalánynak, hogy vasalja ki a ruháit! Én nem is mertem volna hozzányúlni a selyem és taft estélyiekhez. De a csomagoláshoz is behívtam a szobalányt. És ez nagyon jellemző énrám. Más ember azt mondja, hogy „de igen, én most megcsinálom egyedül!”, és akkor meg is tanulja, és ez nagyon helyes. De én mindig megtaláltam a kerülő utat, és ezért nem csináltam sok mindent az életben. ha valamit nem tudtam, nem estem kétségbe, de nem is próbálkoztam, hogy megoldjam egyedül, mindig megtaláltam, azt aki tud segíteni.
Berlinben akkor még nem volt fal, de már volt Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin. Fal nélkül. Nem lehetett csak úgy ide-odasétálni. Bertolt Brecht – akit Bergner még a háború előttről ismert – akkor a Berliner Ensemble-vel dolgozott Kelet-Berlinben. Bergner látni akarta. Mivel amerikai útlevele volt, átengedték. Nekem menekült-útlevelem volt, emiatt nem mehettem át. Így Brechtről lecsúsztam. Sok helyen voltunk, nagyon izgalmas, érdekes út volt! Bergner pedig beszéltetett! Ő ugyanis 39-ben elment Európából, és roppantul érdekelte, hogy mi történt itt az ő távollétében a háború alatt. Mindenről kellett neki beszéljek. Ez volt 48-ban vagy 49-ben. Akkor már Hervé nagy szerepet játszott az életemben. Ezt is elmondtam neki. A turné végén megismerte Hervét, és szimpatizált vele.
A hatvanas évek közepe táján egyszer tolmács is voltam. A Renault autógyár Győrben a Vagongyárral csinált egy kombinált céget, és akkor a magyar mérnökök jöttek ide tárgyalni a francia Renault-mérnökökkel. Kellett oda egy tolmács. Hogy ki a csuda volt az, aki azt mondta, hogy én majd tudok tolmácsolni? Nem tudok autótvezetni, azt tudom, hogy benzint kell belerakni, és hogy négy kereke van az autónak, de ezen túl semmit! Körülbelül hat hétig voltam tolmács. Istenien sikerült! Elkezdtem egy mondatot fordítani, és akkor ott jött egy technikai kifejezés, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda: „Én nem tudom, ez mi.” „Ó, mi már tudjuk, hogy az mi!” A lényeg az volt, hogy összekössem a nyelvet valahogy úgy, hogy tudjanak társalogni. De a technikai kifejezéseket ők tudták. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. A munka végén meghívtam a magyar mérnököket egy aperitifre, hogy Hervét is megismerjék satöbbi. Kaptam egy szép ajándékot, egy hímzett párnát. Emlékszem, hogy akkor adták a Hideg napokat, Kovács András filmjét. Ez a film engem nagyon megrendített. A beszélgetés során egyszer azt mondtam: „Láttam egy csodálatosan érdekes és megrendítő magyar filmet, a Hideg napokat!” Néma csönd. Senki sem válaszolt. Akkor én naivan megkérdeztem: „Nem látták?” Egyikuk azt mondta: „De!” „És nem tetszett?” Azt válaszolta: „Mi nem szeretjük magunkat szembeköpni!” Ezt mondta szó szerint. Amíg élek, nem felejtem el. Akkor még ártatlan voltam, most már nem vagyok. Akkor őszintén azt reméltem, hogy azt fogják mondani, hogy remek, csodás! Ma már ilyet nem is mondanék.
50 novemberében házasodtunk össze Hervével. Őt Luciennek hívták a francia barátai. A Lucien Hervé nevet az illegalitásban kapta. Az ő eredeti neve Elkán László. Én sose hívtam Luciennek, ez a név valahogy nem jött ki a számon. Mindig Hervének hívtam. Vagy Lackónak. Ha magyarul beszéltünk, akkor Lackó, de társaságban vagy franciák közt Hervé. Az én nevem hivatalosan Elkán Judit lett. Magyar barátaim Jutkának hívnak, a franciákkal használom a Juditot. 

Egy lyukas vasunk nem volt, se neki, se nekem. Hervé akkor még csak épphogy elkezdte a fényképészetet, de még nem volt belöle jövedelme. Festett, de nem tudta eladni a képeit. Volt egy hetedik emeleti kis garzonja, erkéllyel egy nagyon kellemes, szép helyen, de állandó jövedelme nem volt. Én dolgoztam jobbra-balra, mindenféléket csináltam, de az nem volt igazán biztos jövedelem. Szóval, anyám jogosan nyugtalankodott, hogy miből fogunk megélni. Joggal mondhatta, hogy gondoljam végig. Ráadásul Hervé művész volt, kétes egzisztencia. Ez nem azt jelenti, hogy anyám ellenezte volna a házasságunkat.
Többek között azt sem kérdeztem meg a férjemtől (és ezt nagyon sajnálom), hogy létezhetett az, hogy amikor egy vasa se volt, akkor is mindig hófehér, tökéletesen kivasalt ingekben járt, nyakkendővel. Szerintem a kommunista pártból származhat, mert ott kétféle öltözködés volt: vagy munkásember, vagy azok, akik a vezetők közé tartoztak, és tisztán, rendesen öltözve kellett megjelenniük. Ők nem forradalmároknak akartak kiöltözni, bőrkabátban és bőrsapkában, a szovjet mintára.
A férjem Hódmezővásárhelyen született, és ott éltek nyolcéves koráig. Az apósom nagyon jómódú volt, bőrgyára volt. A világháború alatt a katonaságnak szállított bőrt a bakancsokhoz. Városi tanácsos volt Hódmezővásárhelyen, és nagy műgyűjtő. És borzasztó egyenes ember. Hervé imádta az apját, mindig úgy beszélt róla, mint egy szent emberről, akinek erős morális tartása volt. Amikor az édesapja beteg lett – szívbajos volt –, felmentek Pestre, mert nem tudott tovább dolgozni, és gyógyíttatni kellett. Hervé kilencéves volt, amikor az apja meghalt. Ekkor beadták a zsidó árvaházba. Gondolom, nem tudta az anyja, hogy mit kezdjen a gyerekekkel, amíg nincs új lakás. Azt hiszem, csak egy tanévet volt az árvaházban. Tudod kivel volt ott együtt? Bálint Bandival!
Anyósomat nem ismertem. 52-ben meghalt, két évvel a házasságkötésünk után. A sógornőmet, Editet nagyon kedveltem. Editre is jellemző volt az Elkán család lázadó vonása. Tizenkilenc vagy tizennyolc évesen, egész fiatalon fogta magát, és megszökött, mert az anyja nem akarta, hogy hozzámenjen Oláh Lajoshoz, aki egyrészt nem volt zsidó, másrészt valami fehérneműgyárnak volt az utazója. Hervé és a bátyja nagyon-nagyon szerették egymást! Egy év volt köztük, és mindent együtt csináltak. Kivéve, hogy a bátyja jó tanuló volt. És abszolút polgári életet élt. Rudinak hívták, mint a fiúnkat. Elkán Rodolf. Elvett egy keresztény lányt, nagyon szép házasság volt. Majd behívták munkaszolgálatra és ott meghalt. Akárhányszor a bátyjáról beszélt Hervé, mindig nagyon meg volt hatva!

Hervé Budapesten járt gimnáziumba. Borzasztó rakoncátlan és rossz diák volt, utálta az iskolát. Ötödikes korában magaviseletből megbuktatták! Ez benne volt az újságban, mert magaviseletből még senki nem bukott meg! Sajnos a részleteket nem tudom, csak annyit, hogy külön miniszteri engedéllyel folytathatta a tanulmányait. Egyetlen tanára volt, akit tisztelt és szeretett: Neukomm Gyula. Sokat beszélt nekem róla. Fiatalember volt a Gyula bácsi, amikor elkezdte őket tanítani matematikára, és nagyon megszerette a férjemet, úgyhogy én is megismertem. Matematikatanár volt és egyben sakkmester is, sakkfeladványokat írt. Hervé jó volt matematikából.
Hervé már gyerekkorában is imádott provokálni. Egész életében ez volt a természete. Nem rosszindulatú provokációk voltak ezek, csak egyszerűen az volt az ember érzése, hogy nem fér a bőrébe. Például kalapban ment iskolába úgy tizenhat éves korában, azt hiszem, keménykalap volt a divat, vagy valami más furcsaság, és mindenki kiröhögte az iskolában. Neukomm Gyula pedig megvédte – innen származik a nagy barátság. Sokáig leveleztek is.
Azt hiszem, Hervé főleg azért ment külföldre, mert szabadulni akart a nagypolgári, jól nevelt családi környezetből. Tizennyolc éves volt. Ahogy leérettségizett, kiment Bécsbe. Azt akarták, hogy közgazdaságtant tanuljon, a bankszakmába szánták. Ő ugyan beiratkozott, de oda ritkán járt, hanem inkább a Műszaki Főiskolára, a Technische Hochschuléba, és rajzolni tanult. A bátyja már Párizsban volt akkor, egy évvel előtte ment el, és ő valóban a bankszakmában dolgozott. Aztán Hervé Bécs után visszament Pestre, azt hiszem, a szünidőre, és aztán 1929-ben Párizsba jött. Egy évet együtt töltöttek a bátyjával. A bátyja aztán hazament, de Hervé itt maradt.
Hervé 1932-től kezdett aktívan dolgozni a szindikátusokban, pontosabban fogalmazva részt vett a CGTU szakszervezet magyar szárnyának irányításában Zalka Mátéval, Tarr Imrével, Lőwy Gézával. 1933-ban tagja lett a francia kommunista pártnak. Ők illegális kommunistaként éltek itt. Hervé kommunában élt egy francia lánnyal. Elkötelezett kommunista lett. A Szindikátusban alkalmazott volt, Párizs 8. kerületének szakszervezeti vezetőségében. A 8. kerületben rengeteg nagy divatház van, és volt akkor is. Hervé többek között ezekben a szalonokban a midinetteket szervezte, és ott ismerkedett meg a feleségével is. Midinette-nek hívják franciául az haute couture-ben dolgozó női alkalmazottakat. Legyen az szabász, varrónő, eladó. Hervét elnevezték Midinet-nek , hímnemben, folyton közöttük kellett agitáljon. Úgyhogy Midinet volt a csúfneve. 193.-ban elvette feleségül Mado Ferrand-t. Hervé ekkor megélhetési zavarokkal küzdött. Barátai révén munkát talált: kezdetben egy magyar származású francia divattervezőnő, Madame Thiebault képviselőjeként próbálta terveket eladni a divatházaknak, majd maga is tervezett. A híres Jean Patou divatszalonjában volt tervező 1935‐ig, amikor az általános ruhaipari sztrájk szervezése miatt el kellett onnan jönnie.
Aztán megismerkedett Müller Miklóssal, a híres magyar szociofotóssal. A Marianne magazinnak kezdtek közösen dolgozni 1938-ban. Müllernek már voltak megrendelései riportokra, de nem tudott rendesen franciául. Így Hervé írta a szövegeket, a fényképeket meg Müller készítette. Hervé közben figyelte, hogy készíti a fényképeket. Kapcsolatuk addig tartott, míg a háború fenyegetése elől Müller kivándorolt Tangerba. Akkor Hervé fogta magát – akkor már volt egy fényképezőgépe –, és folytatta azt a munkát, amit Müller csinált, és egy ideig Müller néven jelent meg jó pár újságban.
1937-ben lett francia állampolgár. 1936-ban, amikor Léon Blum került kormányra, és népfrontkormány volt, könnyebb volt állampolgárságot szerezni. 38-ban franciaként behívták katonának. Nem volt még háború, akkor még csak mint katonakötelest sorozták be. Engedélyt kért és kapott, hogy bevihesse magával a fényképezőgépét a laktanyába. Csinált egy széria riportképet a kaszárnyában a katonákkal együtt. Van közte egy nagyon szép kép!
Nem sokkal később kitört a háború. Hervé egysége északon, Dunkerque-ben volt. Ő rádiós volt. Rémes bombázások voltak ott, a tengerparton ástak árkokat, és oda bújtak. Ő egy ilyen árokban – mialatt a repülőgépek zúgtak, miközben bombáztak – elaludt! Szerintem nem volt idegrendszere. Nagyon nehéz volt őt felbosszantani. Én nagyon értek ahhoz, hogy mit kell mondani, ha fel akarok valakit bosszantani, de még nekem is nehéz volt! Viszont borzasztó sértődékeny volt. Egy kis megjegyzésen, ami neki nem esett jól, vérig sértődött!

  Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket. A hadifogolytáborban volt egy értelmiségi barakk, ahol sok katolikus pap is volt. Hervé, aki mindig hangsúlyozta, hogy ő ateista, összebarátkozott az egyik francia pappal. Végig jó barátság volt köztük, nagyon szerették egymást.

Hervé a táborban is agitált, bár akkor ő éppen ki volt zárva a pártból. (Először a háború előtt, 1938-ban zárták ki, mert kritizálta a vezetőket, a háború után visszavették, de hamarosan, 1947-ben újból kizárták.) Nem tudom már, hogy mit mondott, vagy mit tett, ami miatt őt magánzárkába tették. Ő onnan el akart kerülni, és azok a hadifoglyok, akik hoztak neki enni, mondták, hogy van kórház, és ott egy lengyel tisztiorvos, aki segíti az embereket megszökni, jobban mondva, olyan beteggé nyilvánítja, hogy haza kelljen őket szállítani. Hervé egyik fogolytársa hozott neki valami gyógyszert, egy elég banális gyógyszert, amit a szemébe tett, és lekötötte éjszakára. Ettől annyira gyulladásba jött a szeme, hogy gennyezett, úgyhogy evidens lett, hogy kórházba kell vinni. Bekerült a kórházba, és ez a lengyel orvos betette egy külön szobába, amire rá volt írva, hogy fertőző beteg. Nem lehetett tudni, hogy fog ez a fertőzés fejlődni, átmenetileg meg is vakult, de tény, hogy ez kellett ahhoz, hogy felkerülhessen a következő szanitécvonatra. Grenoble-ba ment, ahol a felesége élt. A háború kitörése után sok francia elmenekült a szabad zónába. Ez 41-ben volt, az év vége felé. Azt kifelejtettem, hogy elkezdett festeni a táborban. Van egy-két kép, vagy három is talán, amin rajta van a láger pecsétje. Hogyan tudta a betegvonaton elhozni, nem tudom.

Ott volt Grenoble-ban. Az Union Électrique-nél kapott munkát. A cég gátakat épített a hegyekben vízierőművek számára. A várostól néhány kilométerre vonul az Alpok. Hervének rendszeresen fel kellett mennie a hegyekbe, hogy ellenőrizze a munkát. Szeretett a magas hegyekbe felmenni. Nagyon szép emlékei vannak erről. Egyik oldalon a mély völgy, a másik oldalon hegyoldal, és ő valahogy megforgatta a fejében azt a gondolatot, hogy ha most ott fényképezne, hogy tudná belevenni ezt is és azt is. Nem volt nála gép, de folyton foglalkoztatta a fényképezés lehetősége és gondolata.

  Itt csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, az élelmiszer-ellátást szervezte. Aztán felrendelték Párizsba, és ott továbbra is az illegális mozgalomban dolgozott, a Deportáltak és Hadifoglyok Nemzeti Mozgalmát irányította.
Párizsba egy pici garzonban lakott, ahova később majd én is beköltöztem. A hetedik emeleten volt a lakás, és ő szép időben nagyrészt a balkonon ücsörgött, és onnan fényképezett. Onnan fentről csinálta azokat a gyönyörű képeket, amiket úgy hívott, hogy PSQF – Paris sans quitter ma fenêtre – Párizs, anélkül, hogy elhagynám az ablakomat.
Mi 1947-ben találkoztunk. Ő már akkor hivatalosan is elvált. A háború végén, amikor kitört a béke, akkor hazament Magyarországra, és otthon volt néhány hónapot. Anyja még élt, és persze a nővére. Nem is tudom, tudta-e már akkor, hogy a bátyja meghalt. Aztán mikor másodszor ment Budapestre, 1948-ban, akkor volt a kiállítása a festményeiből a Művész Galériában. Aztán Párizsban is volt egy kiállítása egy nagyon jó galériában, ami már nem létezik. Nem vált be anyagilag, nem ment az eladás, úgyhogy gondolkozni kellett, hogy mit csináljon most. Mi ekkor már együtt voltunk. Hervé elmesélte, hogy a háború előtt fényképezett. Akkor én azt mondtam: „Miért nem folytatod ezt?” „Ah! Nem hiszem, hogy ez kellene, vagy tetszene.” Kértem, hogy mutassa meg nekem a fotóit. Hozzá kell tenni a történethez, hogy én egy művészi képet sosem láttam azelőtt. Nagyváradon mit láttam? Családi fényképeket a falon, vagy a Színházi Életben a fényképeket, például hogy báró Prónayné a lóversenypályán milyen ruhát hordott. Így aztán igazán nagyképűnek tűnik, és magam előtt is szégyellem, hiszen nem akarok dicsekedni, de akkor azt mondtam neki: „Te művész vagy! Neked tehetséged van! Ezt kell csinálni! Ezt biztos fogják venni!” Hervé abban az időben nagyon negatív volt. Minden nagy esemény után jön egy depressziós fázis. Neki duplán összejött: vége volt a háborúnak, ahol éltette az ellenállás, aztán jött a nagy lelkesedés, a győzelem, és utána egyszer csak puff, semmi. Plusz megint kizárták a pártból – ez nála tényleg nagy szívfájdalom volt sokáig, legalább négy-öt évig, amíg túltette magát ezen. Szóval én a legjobbkor jöttem! Ugye láttam, hogy a festészetből nem tud megélni, tíz, tizenöt év, amíg esetleg lesz belőle valami. És én akkor bebeszéltem magamnak, hogy ennek az embernek én kellek, mert ebbe az emberbe életet kell most önteni, és vissza kell hozni a dinamizmusba, az alkotásba. Én csak az első kis lökést adtam meg, aztán jött a szerencse. Fogtam magam, és elvittem néhány képet egy képesújsághoz. Franciául szerencsére tudtam, de az egészhez annyit értettem, mint… semennyit! És nagyon tetszett nekik. Úgyhogy én megnyugodtam, hogy ezzel valóban lehet valamit kezdeni. És ez Hervét felbátorította. És kezdett járni újságokhoz, és kapott rendeléseket. Többek közt a L’Art Sacrénál és a France Illustrationnál.
Père Couturier, dominikánus pap volt a L’Art Sacré egyházművészeti folyóirat főszerkesztője. A dominikánus papok nagy szerepet játszottak a francia kulturális életben, főleg a háború után. Ésnagyon jó volt a folyóiratuk is. Hervé ott összeismerkedett egy-két dominikánus pappal, míg aztán a vezetőjük, Père Couturier – aki híres személyiség volt kulturális körökben – megszerette Hervét. Ő hívta Hervét sokat a dominikánus kolostorba ebédre, és nagyon jó barátságban voltak.
És Père Couturier ajánlotta be Hervét Matisse-hoz. Hervé elment Matisse-hoz, aki akkor Vence-ben élt és fotózta vence-i kápolnáját, ami dominikánus apácák részére készült. És készített róla portréfotókat is. Ez nagy élmény volt Hervének, mert ő nagyra tartotta, nagyon szerette Matisse munkáját. És nagyon boldog volt! És megjelent Matisse-ról egy nagy riport. Père Couturier hívta fel Hervé figyelmét, hogy épül Marseille-ben Le Corbusier-nek egy nagyobb épülete, és azt érdekes lenne fényképezni. Hervé elment Marseille-be. Az újság, ahol jelentkezett, hogy Courbiser-vel csinálna interjút, adott neki némi pénzt útiköltséghez. De az nagyon kevés volt, úgyhogy csak két napig maradhatott ott. Ez 1949-ben történt.
Az Unité d’Habitation még épülőben volt. Hervé hat-hétszáz képet készített egy nap alatt. Ugye engedély kellett, hogy az építési területre bemehessen. El is ment Le Corbusier műteremébe, és ott kapott egy papírt. A műteremben ki volt írva: „A fényképész urak legyenek olyan szívesek, és adjanak le egy képet!” Azt hiszem, ezt sokan nem vették komolyan, de Hervé igen. Ő elküldte a kontaktképeket. És erre jött a válasz rögtön, hogy „Negyven éve keresek egy jó építészeti fényképészt! És magának építész lelke van! Jöjjön el hozzám minél hamarább!” Ez volt Hervé pályájának a megalapozása. Hervé ettől kezdve Le Corbusier minden munkáját fényképezte – az épületeket, a lakásban a rajzait, a festményeit, a szobrait. Le Corbusier mondta, hogy Hervé képei nyomán azt is meglátta a saját épületein, amire eredetileg nem is gondolt.

Az első fotókiállítása 1951-ben volt. 49-ben kezdődött a Le Corbusier-vel való kapcsolat, és a Domus nevű olasz építészeti lap, akivel rendszeresen dolgozott, proponálta ezt a kiállítást. Abban az időben még nem voltak fotógalériák, nem árulták a fényképeket. A Domusnak volt egy helyisége Milánóban, ahol kiállították a fényképeit. Az volt a címe, hogy Egy város – kétféle építkezés. Hervé lefényképezte Marseille-nek a különböző részeit, ahol építkeztek, a Le Corbusier-félét, és a teljesen más stílust.
Akkoriban a fényképnek nem volt műtárgy-értéke. Az értéke az volt, ha lejött egy könyvben vagy egy magazinban, akkor fizettek a copyrightért. Ebből éltünk. Még akkor televízió se volt. Deattól kezdve, hogy a többi építész is ráharapott, normális életünk lett, tudtunk metróval is járni, nem kellett gyalogolni rengeteget. Aztán jelentkezett nálunk egy spanyol kiadó Barcelonából, aki azt akarta, hogy Hervé csináljon fényképeket egyrészt az Escorialról, másrészt a spanyol népi építészetről. Emlékszem, több úton is voltam Hervével akkor a népi építészet ügyében a Földközi-tenger körül, és aztán az Escorialban is.
Hervé rengeteget utazott, és nyaranta mi is mindig elutaztunk, egészen addig, amíg annyira beteg nem lett, hogy már nem tudott járni. Az első tíz évben csak Franciaországba mentünk, de minden sarkába. Aztán Olaszországba, Spanyolországba, Ausztriába. Gyönyörű nyaraink voltak!
Először Budapesten 1956 tavaszán voltunk. A férjem már volt korábban is. Nekem Budapest idegen város volt, alig ismertem. És hát nagy döbbenet volt mindkettőnk részére. Nagyon érződött az a hangulat, ami 56-ban kitört. Mindenki fel volt dúlva. Hervének nem voltak már közeli barátai Pesten. Nekem voltak, akik Erdélyből jöttek át, akikkel én anno diáktárs voltam. Közöttük sok nagyon aktív kommunista volt, amikor én eljöttem. De 56-ban már tényleg csak a legszörnyűbb dolgokat hallottuk tőlük is. Szóval katasztrofális, minket teljesen, teljesen fejbe vágott minden. Sejtettük, hogy nincs paradicsomi élet Magyarországon, de az, hogy ennyire katasztrofális a helyzet, nagy megrázkódtatás volt, főleg Hervének, de nekem is.
Aztán voltunk többször is. Az egyik 65 lehetett, aztán amikor meghalt Kassák. Még láttuk őt a Kútvölgyiben, meglátogattuk. Emlékszem, Szigligeten voltunk már, amikor meghalt. Hervé csinálta az Építészet és fénykép című könyvet Major Mátéval. És a honoráriumot elnyaraltuk Szigligeten. Nagyon kellemes volt. Először nagyon furcsa volt nekem, mert az alkotóházban csupa nagy fejek voltak, akik kiváló szellemek voltak persze, az ország intellektuális elitje. Én hiú vagyok, és meg akartam mutatni azt a nívót, ami… hát hol volt nekem? De sikerült bevetnem minden sármomat és tudásomat, hogy ezt a magabiztos, fölényes társaságot meg lehessen szelídíteni.
Soha nem volt pénzünk. Hervé betartotta a szabályokat, nekünk magántulajdonunk, se lakásunk, se vidéki házunk nem volt. De meg kell mondanom, hogy én soha nem szenvedtem, nem éreztem úgy, hogy jaj, mi szegények vagyunk, jaj, minekünk csak egy szobánk van. Persze olyan volt bennünk, hogy de jó volna ezt csinálni vagy azt csinálni, ha lenne pénzünk. Mint ahogy ma azt mondom, de jó volna még egyszer hatvanévesnek lenni! Ez csak egy vágyálom. De nem mondhatom, hogy valaha is éreztük, hogy valami hiányzik. Ha nem lett volna a tragédia a fiam életében és halálával, akkor azt mondhatnám, hogy abszolút kiegyensúlyozott életünk volt. Ötvenhét évig voltunk házasok, és három évig ismertük egymást előtte. Összesen hatvan év.
Anyám párizsi életéről pár szót szeretnék még mondani. Férjhez ment. Rippner János nagyváradi származású magyar zsidó úr volt, aki szintén özvegy maradt a láger után. Anyám a családot ismerte Nagyváradról. Ez az úr itt élt Franciaországban. Fésűgyára volt részben Bécsben, és aztán az Anschluss után Szabadkán. Abban az időben még nem műanyagból készültek a fésűk. Összehozta őket a magyar társaság. Anyám nagyon szerette a bátyját, a Palit, akinél laktunk, meg aztán ugye hotelban laktunk, de szeretett volna önálló lenni. A házasságkötés egy józanul meggondolt lépés volt anyámtól.

 Európába akkor jött be a plasztik. A műanyag fésűk olcsóbbak voltak, mint a szaruból készítettek. Plasztikból csinálták a háztartási cikkeket. És akkor kezdték a plasztikjátékokat gyártani. Ezzel foglalkoztak ők. Anyu rögtön elkezdett dolgozni Jancsival. Hiába nem tudott franciául, de nagyon jó üzleti érzéke volt. Őt mindenütt megszerették! 78-ban halt meg, hetvenhárom és fél éves korában. Harminc évet élt itt, Párizsban. Én mindig úgy éreztem, hogy anyám gyereke maradtam. Hihetetlen nagy szeretet volt köztünk. Mindenki, aki ismert minket, azt mondta, hogy ők még ilyet nem láttak, hogy anya és lánya ilyen egyetértésben éljenek.

Amikor anyám és a mostohaapám elkezdték az exportvállalatot, én is ott dolgoztam velük . Utáltam, mert ott irodai munkát kellett csinálni. De a pénzkeresésen kívül nagy előnye volt, hogy együtt voltam anyámmal. A mostohaapám az utolsó két évben már nem járt be, és akkor anyámmal kettesben dolgoztunk. De annak ellenére, hogy egész nap együtt voltunk, előfordult, hogy utána este még felhívtuk egymást. Aztán szombat délután ő feljött ide, rendszerint megrakodva, hogy főzzön nekünk. Vasárnap meg mi mentünk hozzájuk ebédre.
Ebben az időszakban volt, hogy Hervé ál-nagynénije és ál-unkokatestvére szörnyű mütyűröket árultak egy kioszkban az Eiffel-toronynál a földszinten, a kasszával szemben. És szezonban kellett nekik segédmunkás. És akkor én elmentem oda is. Az esti munkát szerettem, 7 és 11 között, mert akkor nyugodtan lehetett olvasni. De nyáron nappal is dolgoztam. Megvették az emberek a jegyüket, és közben vettek valami hülyeséget a gyerekeknek. És én ezt szerettem, mert ott a világ minden tájáról voltak emberek, és én mindig megpróbáltam egy kicsit beszélgetni velük.
Amikor megtudtam, hogy mellrákom van, az úgy ért, mint a villámcsapás. Érdekes módon abszolút nem volt halálfélelmem. Egy másodpercig se gondoltam, hogy most vége, ebbe belehalok. Én a lágerben se gondoltam, hogy meg fogok halni. Egyszerűen valahogy ilyenkor nekem leáll az agyam, vagy leállítom, hogy ne érintsen ez a gondolat. Ezért éltem túl mindent. Annyira ragaszkodtam az élethez, hogy kizártam azt a lehetőséget, hogy meghalhatok. Ötvenéves voltam, amikor diagnosztizálták a daganatot. Elkezdtem gondolkozni, hogy miért? Ha az embert nagy baj éri, arra gondol, hogy jaj, Istenem, miért büntetsz engem? Hiszen én nem is vagyok olyan rossz ember! Mivel én nem vagyok hívő, én úgy fogalmazok, hogy miért pont én? És ez szöget ütött a fejembe, és azt mondtam magamban: tudom én azt, hogy a szomszédomnak mi a baja? Ő hogy él a csukott ajtó mögött? A világban minden tizedik embernek rákja van – persze nem tudom a statisztikákat –, akkor miért pont nekem ne legyen? Nem azt kell mondani, hogy miért pont nekem, hanem miért pont nekem nem? Miért vagyok én jobb vagy különb a másiknál, akit mindenféle bajok érnek? Azóta, amikor a tragédiák történtek az életemben, mindig ezzel a gondolattal próbáltam túlélni: ilyen az élet. És két lehetőség van: ha nem ragaszkodom eléggé az élethez, akkor vessünk véget neki. De ha ragaszkodom, akkor túl kell lépni a tragédián valamilyen módon. Még ha nem is tudom vagy nem is fogom soha feldolgozni a fiam halálát, meg mindazt, ami körülötte történt, de túl kell éljem, ha élni akarok. És olyan módon, hogy ne legyek terhére a férjemnek, az anyámnak vagy a barátaimnak, mert ha folyton siránkozok és folyton panaszkodok, nem lesznek barátaim.

 A fiunkat hivatalosan Daniel Rodolf Hervé Elkánnak hívták. Daniel Rodolf Hervé volt a keresztneve. A Danielt három oknál fogva akartuk. Egyrészt nekem biblikus nevem van, és én a biblikus neveket nagyon szeretem. Magyarul és franciául egyformán Daniel. Két nyelven beszéltünk hozzá, úgyhogy nem volt probléma, nem kellett lefordítani a nevét. A Rodolf azért, mert az édesapám Rudolf volt, és Hervé fivére is Rudolf volt. És mindketten meghaltak a háborúban. Amikor elkezdett fotózni a fiam, akkor elhagyta a Danielt, a Rodolf Hervét tartotta meg, és így a Hervé kvázi családnévvé vált, mint a férjemnél. Budapesten Rudinak hívta mindenki. Rudi 1957. május 2-án született. Kicsi korában el volt kényeztetve. Egyrészt anyám imádta, másrészt a mostohaapám, akinek nem volt soha gyereke, és aki nem volt egy halálosan melegszívű valaki, de Rudit úgy tekintette, mint egy kis háziállatot. És mit akar egy gyerek? Hogy játsszanak vele meg szórakoztassák. Úgyhogy remek kapcsolatuk volt. Ő is kényeztette. Mi nem annyira, de persze mindene megvolt.

Egész hamis érzéke volt a tulajdonról. Lehet, hogy vágyott valami után, de miután a játszótéren egy másiknak megvolt, azt elvette, játszott vele, aztán elfelejtette, félrerakta. De lehet, hogy ez attól is volt, hogy neki nem volt nagy ügy valamit leemelni, ha megtetszett neki. Ez egy immoralitás volt nála. Roppant intelligens gyerek volt kicsi korától, tehát pontosan értette a dolgokat, csak éppen nem csinálta. Mondhattál neki bármit, a füle mellett engedte el, mert úgyis csak azt csinálta, amit ő akart. Hatalmas szabadságvágy volt benne! Mint egy vad csikó! Abszolút nem fogadta el a társadalmi normákat. Egyszerűen mindenféle szabály ellen kikelt!

Tizenhat-tizenhét éves korában kezdett el kábítószerezni. Én nagyon hamar észrevettem, de Hervének nem mondtam el. Hervé egyrészt nagyon el volt foglalva – csoda, hogy a betegsége mellett mennyi mindent csinált –, másrészt nem volt az a firtató vagy kutató ember, mint amilyen én vagyok, másokkal is, de a saját fiammal pláne. De számára is nagy fájdalom volt ez Dani miatt és hogy egy ilyen hihetetlen tehetséges ember tönkreteszi magát! Dani remek muzsikus is volt. Nagyon jól írt. A képzőművészetekben kiváló volt. Isteni humora volt. Amikor pedig rossz periódusban volt – nem volt szer, vagy próbált leszokni –, akkor kibírhatatlan volt! Járt ő orvoshoz, meg elvonókúrára, meg pszichologushoz többször is. De az analízist sem fejezte be, mert az is egy olyan valami volt, ami őt korlátozta. Nem lehetett őt semmiféle rendszerre vagy szabályra rábírni. Amit ő szabadon alkotott, az mind nagyon jó volt. De ha azt mondtad volna neki, hogy „próbálj meg ezen a vonalon valami pénzt kereső munkát csinálni!”, azt biztos, hogy nem csinálta volna meg.
Én nem tudtam neki nemet mondani. Mindig attól féltem, hogyha nem adjuk, amit kér, akkor valami illegális dolgot fog csinálni. Ő vakmerő volt, olyan, mint a szakadék peremén sétáló ember. Vagy leesik, vagy nem. És én rettegtem attól, hogy leesik. Így például, amikor azt mondta, hogy „most motorbiciklit szeretnék”, akkor megvettük neki. Abban bíztam, hogy akkor talán meg lesz elégedve, kiéli kalandvágyát és másképp fog élni. Szóval mindig magyaráztam magamnak valamit, ami utólag meggondolva hibás volt. De azt se állítom biztosan, hogy hibás volt, mert ha nem így csináltam volna, talán akkor is ez történt volna.

1989 végén ment Budapestre. 90-ben volt egy nagy kiállítása a Vasarely Múzeumban, aminek nagy sikere volt, és ez adta meg neki a lökést. És a baráti kör: csupa alternatív és művészgyerekek. Ott nem mondták, hogy csináld ezt, csináld azt, mindenki azt csinált, amit tudott, szeretett, és aztán kiállításokat rendeztek. Neki ez volt az ideális környezet. Dolgozott, sikere volt, megteremtett egy komoly fényképészeti anyagot.

Hamar megismerte Sandly Orsit, aki a fiam élettársa volt, körülbelül nyolc évig éltek együtt. Tizennyolc éves volt Orsi, amikor megismerték egymást. A fiam kísérte el az érettségire. Ez 90-ben volt. Gyönyörűszép lány volt! És ebből első látásra szerelem lett. Ami azért volt meglepő, mert Orsi egy rendes polgári evangélikus-katolikus család gyermeke, ahol ő ilyen embert, mint az én fiam, nem hiszem, hogy valaha is látott. De lehet, hogy ez ugyanaz a fenomén, mint amikor én Hervét megismertem. Ámbár Hervé távolról se volt az a lázadó és marginális figura, mint a fiam. Amikor Orsi leérettségizett, egyenesen Rudihoz költözött. Tudom, hogy ő Rudit nagyon szerette és szereti a mai napig. De azt is tudom, hogy Rudival nem lehetett együtt élni. Rendszeresen jött haza, és Orsival együtt is többször. Aztán utaztak is együtt. Nagyon hálás vagyok Orsinak azokért a szép évekért, amiket Budapesten a fiammal együtt töltött. Ezek voltak Rudi legszebb évei, és ez a fényképeken is előtűnik.

Rudi állapota periódusonként változott, volt, hogy egy-két évig abszolút semmi drog nem volt, aztán visszaesett, és ez így ment jó ideig, míg aztán HIV fertőzött lett. Az utolsó nyáron Portugáliában voltak. Akkor már majdnem vége volt a kapcsolatnak, és visszajött Párizsba. Akkor már nagyon beteg volt. Egy évig részben itthon, részben kórházban volt. Volt úgy, hogy napokig nem szólt egy szót se, és csak feküdt a díványon. És lehetőleg sötétben. 2000. október 13-án, pénteken meghalt.
Dani tragédiája összefügg a borzasztó érzékenységével és a szeretet utáni vágyakozással. Ezt tőlem örökölte, csak én egészséges formában éltem át. Ő úgy érezte, hogy nem kap elég szeretetet. Nemcsak tőlünk, hanem a világtól. Ezt elmondtam egy pszichológusnak. Azt válaszolta nekem, hogy a szeretetet nem súlyra mérik, van, aki megelégszik egy kevéssel, és van, akinek semmi se elég. Neki semmi se volt elég. Ahogy én elképzelem, bizonyosságom nincs felőle, ő nem bírta elviselni ennek a világnak az igazságtalanságát, ahol a szegények, nyomorultak az utcára kerülnek. Ő ettől borzasztóan szenvedett, kicsi korától kezdve. Az is a mondásai közül van, hogy „én sose tudom megbocsátani azt, ami Sziszivel – így hívta anyámat – és veled történt!” Hát anyám soha nem beszélt neki a deportációról, soha. Én pedig, amikor beszéltem róla, soha nem dramatizáltam. Azt, hogy ott meghalt a nagyanyám, a nagynéném, az édesapám meg barátaim, ezt tudta. Megnézett rengeteg filmet, elolvasott minden könyvet ebben a témakörben, meg az ellenállásról és a máodik világháborúról.
Az utolsó pillanatig, halálomig fogom emészteni magamat azon, hogy mit követtünk el, vagy milyen hibát csináltam. Egy csomót, ez nyilvánvaló. Talán túlságosan féltettem. Én néha reggel öt órakor az utcán sétáltam. Vártam haza Danit. A kapu előtt le-fel járkáltam, hogy jön-e, hogy él-e? Lehet, hogy nem voltunk elég szigorúak. Emlékszem, amikor olyan tizenhat éves korától kezdve nem jött haza a megbeszélt időben, akkor a férjem azt mondta: „Na, most becsukom az ajtót, és nem fog tudni bejönni. Tanulja meg, hogy ha - mondjuk - legkésőbb egyig nincs itthon, akkor nem jöhet be!” Én meg azt mondtam, hogy „Ezt nem engedem! Én nem zárom ki a fiamat! Soha nem fogom kizárni, akármit csinálna!” Persze nem zártuk ki, a férjem engedett. De hogy ez helyes volt-e? Lehet, hogy neki volt igaza.
A férjem nehezebben viselte Rudi betegségét. Már az egész drogügy. A férjemnek voltak morális előítéletei. Nekem nincsenek. Én nem azért nem akartam, hogy ő ne szedjen kábítószert, mert immorálisnak találtam, vagy nem találtam eléggé polgári viselkedésnek, hanem azért, mert lassú tűzön ölte önmagát, önmagát gyilkolta.
Dani többször elköltözött. Én nagyon tudtam, hogy lényeges, hogy elmenjen tőlünk. Volt egy stúdiója, amit anyámtól örököltem. Szóval önálló lehetett, de mindig visszajött ide, nem nőtt fel igazán. Amikor visszajött Budapestről betegen, akkor nem költözött be a stúdióba, nem volt olyan állapotban. Ezen a díványon feküdt. Amikor kórházba került, akkor én mindennap fél háromra odamentem, és este fél nyolcig ott voltam. Nem akartam a férjemet beengedni, meg akartam ettől a látványtól kímélni. Úgyhogy Olivier, egy barátunk jött mindennap velem.
Nem értem, hogy a budapesti sikerei miért nem segítettek. Ott borzasztóan népszerű volt, szerették. És ott volt Orsi, a szerelem. Az élete pezsgő és vidám és szórakoztató volt, olyan, ami ideális volt az ő elképzelésében. Amellett pénzt keresett és sikeres kiállításokat csinált. Talán azt is mondhatom, hogy nem szerette önmagát. Nem tudta se a világot elfogadni, se önmagát. Amellett tudta, hogy mennyi szenvedést okoz nekünk és végtelenül bántotta, hogy mi szenvedünk. Nemcsak azért, mert intelligens volt, hanem olyan mély kapcsolat is volt köztünk.
Az a legrémesebb érzés, amikor nem tudsz segíteni a gyermekeden. Mi teljes tehetetlenségre voltunk ítélve, nem láttunk kiutat. Én kétszer is jártam pszichoterápiára, mert azt mondták az orvosok, hogyha ő nem akar, akkor járjak én, hátha azzal hogy az én viselkedésem megváltozik, befolyásolhatom őt. Nem változott semmi. Persze az is igaz, hogy akkor szükségem volt arra, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet.
Ennek kapcsán kell beszélnem Batár Attiláról. Ő építészmérnök. 90-ben találkoztunk először, Passuth Krisztina mutatott be minket. Akkor még Amerikában éltek, ő és a felesége, Bíró Yvette. Aztán amikor Yvette abbahagyta a tanítást, végleg Párizsba költöztek. Attila csinálta Hervéről azt a magyar nyelvű könyvet, ami a Héttorony Kiadónál jelent meg 1992-ben. Abban az időben egy éven keresztül kvázi mindennap idejött, és Hervével beszélgettek. Én akkor már nem dolgoztam, és asszisztáltam ehhez. Mellettük ültem, és néha beleszóltam persze, mert én egy beleszólós vagyok, még ha nem kérdeznek, akkor is. Ez nagyon-nagyon jó volt. Amellett, hogy a könyv jó és szép, rengeteget nevettünk! Olyan csodálatos volt! Hervé Attilával nagyon jóban volt. Később közte és köztem egy külön barátság alakult ki, mert akkor nekem nagyon nagy szükségem volt Daniról megbeszélni dolgokat valakivel, aki elég objektíven, de szeretettel tudta megítélni. ​Mert az én legjobb barátnőm, aki gyerekkori barátnőm, akivel Brátkán együtt nyaraltunk a nagyanyámnál, Ullmann Ágnes nem állt mellettem úgy, ahogy nekem szükségem lett volna rá. Ági nagyon jó nevű, a szakmájában világszerte elismert biológus. Nobel-díjasok mellett dolgozott a Pasteur Intézetben. Egy évvel fiatalabb nálam, és még most is mindennap bemegy az intézetbe. A szakmája az élete. És Ági pont az ellentétem. Ő egy tudományos koponya, neki az érzelmi világa rejtett. Úgyhogy vele nem lehetett Daniról és a betegségéről beszélni. Ági egy időben kifejezetten haragudott Danira. Miért? Ági nagyon szeret engem, és nem bírta elviselni, hogy én szenvedek. Nem tudta magát túltenni ezen, nem érezte, hogy fontosabb, hogy mellettem álljon, és hogy ne mutassa, hogy haragszik Danira. Ez nekem nagyon fájt. Attila nagyon-nagyon megértő és szeretetteljes volt. Neki intimebben el tudtam mondani az összes problémáimat, Danival kapcsolatban főleg.
Hervé kapcsolata a művészethez nagyon szenvedélyes volt. Nem győzött eleget kapni, és beszélni róla, és nézni. Állandóan tanult, rengeteget olvasott. Amikor megismertem, akkor már nem olvasott regényeket – azt mondta, erre nincs ideje –, helyette nagyon sok tanulmányt az építészetről. Ezen a téren nem voltak nagy ismeretei. Ő ugye belecsöppent a legnagyobb építészek közé. Úgyhogy rengeteg építészeti, művészettörténeti könyvet olvasott, és filozófiát is vele paralel.

1965-ben sclerosis multiplexet kapott, Le Corbusier halála évében. Egy időre felhagyott az aktív fotózással. De nem volt panaszkodós vagy nyafogós beteg. Elfogadással, türelemmel élte meg a betegségét, és ezáltal nekem megkönnyítette az életemet.

A hetvenes években volt egy nagyon rossz periódusa a betegsége szempontjából. Nagyon keveset járt el hazulról. És akkor foglalkozott nagyon sokat az Escoriallal, össze is állított egy kéziratot, ahol a fotói mellé szövegeket válogatott. És akkor kezdte el a kollázsokat csinálni. Ekkor lett az olló szimbolikus tárgy az ő életében. Végre nekimehetett a papíroknak, fényképnek… De nem úgy, mintha csak a fénykép formáját akarná megváltoztatni, hanem hogy beleilleszkedjen abba a kollázsba, amit csinál. Ezt csinálta jó másfél-két évig. Hogy hol dolgozott? Itt, ahol most ülünk, az ebédlőben, a szalonban, másrészt az előszobaasztalnál. Nem hiszem, hogy sok fényképész dolgozott ilyen szerény eszközökkel, mint ő. Műterme nem volt soha!

Dani halála után elhatároztuk, hogy csinálunk egy alapítványt, pontosabban egy egyesületet. Ez a Lucien Hervé és Rodolf Hervé Barátainak Egyesülete. Minden második évben adunk egy díjat egy fiatal fotósnak, aki vagy magyar, vagy francia. Lehet mind a kettő, akkor megosztják a díjat. Ez a Lucien Hervé és Rodolf Hervé-díj. A nyertes munkái a Fotó hónap keretében párizsi Építészeti Főiskolán kerülnek kiállításra. Egy ilyen kiállítás alkalmával készült ez a kép Fejtővel. A barátság Rózsival kezdődött, aki a felesége volt – sajnos Feri előtt jó pár évvel meghalt –, és akivel Hervé gyerekkorában minden nyarat Körmenden töltött, mert körmendi lány volt, és Hervének a nagybátyja szintén ott élt Körmenden. A barátság újraéledt valamikor a hetvenes években, bár Feri és Rózsi szintén régóta itt éltek, csak nagyon más körökben mozogtak. Feri újságíró volt, és a Francia Távirati Irodánál dolgozott. Politikailag se értettek egyet Hervével, és a természetükben is nagyon különbözőek voltak. De becsülték és szerették egymást, öregségükre meg különösképpen.

Sose vágytam önálló lenni. Ahogy anyámat nem hagytam ott soha, ő hagyott itt sajnos, amikor meghalt. Köztünk olyan mély kapcsolat volt, hogy az szimbiózisnak is nevezhető. Én nem csináltam soha semmit az életben, csak szeretetből. Freud szerint biztos nagy hiba, hogy nem teljesedett ki bennem semmilyen tehetség, ami lett volna talán, ki tudja. De nem is nagyon próbálkoztam. Jártam egyetemre másfél évig, de nem volt igazán kedvem hozzá. Az ambícióm nekem mindig az volt, hogy szeressenek. És én boldogabb nem lehettem volna, mint így, ahogy éltem – kivéve a tragédiát a fiammal.
Úgy érzem, hogy a fiam halála az én életemben nagyobb tragédia volt, mint a deportáció. Persze az, hogy a deportációhoz fűződik a családom halála és édesapám halála, az borzasztó. De akkor én tizennyolc és tizenkilenc éves voltam. Nekem az volt a szerencsém, hogy anyámmal maradtam, és benne mindig hihetetlen életösztön és életerő volt. A koromnál fogva már nincs sok időm erről beszélni, de azt szeretném, ha valahol megmaradna, hogy az életem konklúziójaként azt kell mondanom, hogy egy mérhetetlen seb van bennem, de nem a személyes sérülés miatt. Hanem a fájdalom azok miatt, akiket szerettem, és eltűntek, meghaltak. Az ő hiányuk a legnagyobb seb.

Személyes történetemhez hozzátartozik, hogy semmiféle vallásos kötődésem nincs, se hitbeli, se mint zsidó Izraelhez. A kötődésem a nosztalgikus gyerekkori emlékekből áll, azok iránt, akiket nagyon szerettem, és akik hívők voltak, és gyerekkoromban imádkozni láttam őket. Hívő kislány voltam úgy tizenkét, tizennégy éves koromig. Aztán egyszer csak elmúlt, mint egy nátha. Szóval volt, nincs. Viszont a nosztalgia és a szeretet köt engem a zsidósághoz. Megmondtam a gyerekeknek, meg az unokatestvéremnek, hogy semmiféle rabbit vagy egyházi embert nekem a síromhoz ne engedjenek. Ezzel szemben egy barát mondja el a zsidó imát, a Kádist. És Imola énekeljen el egy szép Händel-dalt. Mindenki, aki úgy érzi, hogy akar valamit mondani utoljára nekem, azt a saját érzelmei szerint fejezze ki. Hogy miért akarok Kádist, nem tudom megfogalmazni. Kádist kapott a férjem és a fiam is. Nem vagyok hívő, úgy gondolom, hogy ha meghaltam, akkor kész, vége, nincs semmi. De így teljes ellentmondásban vagyok önmagammal. Azt hiszem, hogy ez az ellentmondás nagyon sokakban él. A Kadisht talán azért szeretnék, mert kifejezi a közös tragédiához való kötődésemet és azokhoz, akik nyomtalanul eltüntek. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy képviselnem kell őket.
 

Az interjút  2012-13-ban Párizsban készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.