”
Emő, a húgom lánya és a fiam egyidősek voltak, de se általánosban, se gimnáziumban nem voltak osztálytársak. Emő a Jurányi utcai gimnáziumba ment tovább. Jó tanuló volt, értelmes, szorgalmas. Közben beiratkozott Ireghy Ica magán tánciskolájába. Végigjárta a négy évet itt is, ott is, az utolsó évben Kemény Melinda iskolájába is járt. Érettségi után szeretett volna vegyész lenni, de az X-esek akkor még hátrányban voltak a felvételinél. Az osztályfőnök azt mondta, hogy X-eseket nem javasol továbbtanulásra. Nyaranta már gimnazistaként táncolt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, és érettségi után Kemény Melinda közvetítésével szerződést kapott Ausztriában, a klagenfurti színházban. Úgy tűnt, hogy onnan tovább is léphet, egy német operatársulattól meglátta valaki, és szerződést ajánlott neki. El is fogadta az egyéves szerződést, ami 67-től indult volna, de 67-ben már kimentek a szülei. A Máriáék kimenetele elég kalandosan történt. Mária nyugati útlevelet kapott, a hetvendolláros turista útlevelet, Ákos és a fia pedig Jugoszláviába szólót. Nekik Jugoszláviából át kellett jutni Ausztriába. Csak teltek a napok, és nem sikerült. Akkor Mária telefonált nekik, hogyha nem tudnak átjutni, akkor ő hazajön. Erre Emőke egyik kollégája vállalkozott rá, hogy átmegy vele Jugoszláviába, és Ákosékat átviszik Ausztriába. Ez sikerült is. Volt ugyan ellenőrzés, de kétszeresen is szerencsések voltak. A szlovén határőr színházkedvelő ember volt, és amikor észrevette, hogy Emőke a papírjai szerint a klagenfurti színház alkalmazásában áll, az biztosít neki vízumot, beszédbe elegyedett vele, mert nem sokkal hamarabb a színház Ljubljanában vendégszerepelt, és ő is látta az előadást. Ezután már kevésbé figyelt, és nem vette észre, hogy Ákos útlevelében az előző évi vízum lejárt ugyan, de – és ez volt a második szerencsés momentum – elmulasztották az érvénytelenítő pecsétet rányomni. Így aztán szalutált, és átengedte őket. Az osztrákoknál, akik viszont intettek, hogy menjenek csak, megálltak, mert Emő tudta, hogy jelentkezniük kell. Emő ugyanis előzőleg bement a rendőrségre, és megkérdezte, hogy ki az, aki a menekültekkel foglalkozik. Olyan elképzelése volt, hogy megkér egy rendőrt, vigye át Ákosékat a határon. Bevezették egy magas rangú rendőrtiszthez, akinek elmondta, hogy mit szeretne. A tiszt azt válaszolta, hogy abban nem tud segíteni, hogy átsíbolja őket egyik országból a másikba, de ha átjutnak, azonnal jelentkezzenek nála. Amikor átjutottak, Ákos rögtön jelentkezett az ottani rendőrségen – jól tudott németül, a Zögereiban beléjük verték –, és hivatkozott erre a rendőrtisztre. Berakták őt egy rendőrautóba, bevitték ehhez a tiszthez, aki abban segített, hogy nem kellett táborba menniük, ugyanis aki illegálisan lépte át a határt, annak először táborba kellett mennie, és utána, ahogy lehetett, úgy osztották szanaszéjjel őket. Ők ezt megúszták. És ez az ember lett az Emő barátja. Mi csak Javert-nak hívtuk – a Nyomorultak nyomán –, ő is hallgatott már erre a névre. Nagy szerelem lett, és tartott negyven évig. Emő ült a halálos ágyánál. Javert lényegesen idősebb volt, és nős. Már egy ideje külön éltek, az asszony Bécsben lakott, de soha nem volt hajlandó elválni. Azt mondta, hogy ő inkább a magas nyugdíjat akarja majd élvezni – így is történt. Miután a szülei kijutottak, Emő lemondta a német szerződést, és elkezdődött a korábbinál nehezebb élete. A szüleinek és az öccsének lakást kellett keresni, az apjának meg valami munkát. Ákos egy műanyag-feldolgozó cégnél lett vezető, flakonokat gyártottak talán kozmetikai cégeknek, feliratokkal. Aztán ő ott kapott nyugdíjat, és lényegesen jobb helyzetbe került, mintha itt maradt volna. Emőke öccse, Kisákos itt végezte a nyolc általánost, nem volt jó tanuló, és azt mondta az osztályfőnök, hogy ő egy X-es gyereket, akinek ilyen a bizonyítványa, nem javasolhat gimnáziumba. Ákos ezzel is indokolta, hogy el kell menniük innen. De ott se lett könnyebb. Kisákos kitanulta az autószerelő szakmát, közben tanulta a németet, majd beiratkozott a gimnáziumba. Amikor leérettségizett, behívták katonának. Bevonult, aztán jelentkezett hivatásos katonának. Most alezredes. (A fia is katona. Most épp a katonaidejét szolgálja, és ő is jelentkezett továbbszolgálatra.) Osztrák nőt vett feleségül, akinek volt egy kislánya, szereztek lakást, aztán született két fiuk, akik most próbálnak magyarul tanulni. Mindenesetre jól megvannak.
Emőke hivatalosan ment ki, az ORI-n keresztül, és a fizetése bizonyos százalékát minden hónapban le kellett adja a magyar hatóságnak. Amikor a szerződése lejárt, és nem jött haza, ő is disszidens lett. Akkor elkezdtek érdeklődni utána. Elég sokat jártak a nyakunkra. Nekünk nem volt kellemes, hiszen az uram bíró volt. Aztán anya egyszer azt mondta az érdeklődő két fiatal rendőrtisztnek, hogy mi a fenének jönnek annyit ide, hát látják, hogy nem hagyott itt semmit, nincs vagyona. Aztán valahogy eltűntek. Emőke először 1984 tavaszán jött haza, a barátja és a szülei még akkor is nagyon féltették, de akkor a színházzal jött, hivatalosan. Aztán megnyugodtak, hogy nem történt semmi, és utána már hazajárt. Szívesen dolgozott a színházban, szerette, viszont egy balett-táncos 35-36 éves korán túl már nem az igazi. Miután befejezte a táncot, egy darabig súgó volt a színházban, aztán az egyik német rendezőnő kinézte, hogy legyen mellette segédrendező. Látta, hogy használható munkatárs. Voltak ott magyar színészek is. Az egyik például elvállalt egy szerepet, aztán kiderült, hogy egy szót se tud németül. És akkor Emő minden nap végigvette a fickóval a szerepét, aki ezért nagyon hálás volt neki. Később rájött az igazgató is, hogy milyen jól tud szervezni, és maga mellé vette az irodába főszervezőnek. Eszes lány, jól ment neki ez a munka, de mihelyt lehetett, nyugdíjba ment.
Marci nem járt óvodába, illetőleg járt egy magánóvodába, Erna néni félnapos német óvodájába. Bálint már óvodás lett, Máté pedig bölcsődés is. Amikor Bálint született, akkor Gyöngyvérék alkalmaztak egy nőt, Editet, aki reggeltől délutánig ott gyermekpásztorkodott, és nagyon szerette Bálintot. Bálint négyéves volt, amikor az Edit odaállt Gyöngyvér elé, és azt mondta, hogy ő most felmond, mert „most jöttem rá, hogy Bálint többet tud, mint én”. Az igazi ok az volt, hogy Edit férjhez ment Sopronbánfalvára. Bálint akkor került be az óvodába. Egyszer a vőm beteg lett, kiesett a családi verkliből, és írtunk Editnek, hogy jöjjön. Edit nem tudott jönni, de táviratozott, hogy várja Bálintot. Akkor mi Gyöngyvérrel vonatra ültünk, vittük a gyereket Sopronbánfalvára, a Gesztenyésbe, ahol Edit a karjaiba ragadta tőlünk, és mondta, hogy mi mehetünk haza. Két hétig nála volt Bálint. Nagy öröm volt Editnek és a gyereknek is, mert nem látta már egy ideje. És akkor utazott életében először vonaton.