Jelenlegi hely
Státusz:
Dr. Diósszilágyi Sámuel
Hely:
Makó
Update Required
To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.
További képekNagy Bálint 1949. május 24-én született Szegeden. Édesapja, Nagy István 1947–1953 között (1949-ig a Nemzeti Parasztpárt tagjaként) Csongrád megye országgyűlési képviselője volt. 1950-től Szeged tanácselnök-helyettese, majd a mezőgazdasági osztály vezetője, 1957-től a Hazafias Népfront szegedi titkára volt. 1963-ban megválasztották a Szentmihályi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnökévé. Édesanyja, Diósszilágyi Éva egy makói nagypolgári családban született, középiskolai tanárnak tanult, első férje Erdei Ferenc volt.
Bálint a középiskola elvégzése után Debrecenben, majd Budapesten tanult felsőfokú építőipari technikumban; 1976-ban az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Építőipari Karán végzett. 1972-től az IPARTERV munkatársa, 1977-ben a LAKÓTERV-ben Virág Csaba mellett dolgozott, akit máig mesterének tekint, egy évvel később pedig Schneller István munkatársa lett a VÁTI-ban. 1979-ben ellenzéki tevékenysége miatt szerződését nem hosszabbították meg. Az elkövetkező csaknem tíz évben ácsként dolgozott. Építészeti tevékenységére erős szociális érzékenység jellemző, tervezői munkájába számos esetben társadalomtudósokat is bevon. Építészeti stílusa sokrétű, tervrajzainak grafikus megoldása és színezése, a hegyes, erősen visszametszett formák, éles szögek alkalmazása és a tér folyamatos megtörése expresszív hatást kelt, épületei pedig – a modern építészet formaelemeinek felhasználása mellett – eklektikus hatásúak.
1980-ban a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapító tagja, 1981–1984 között a Beszélő című szamizdat folyóirat alapító szerkesztője.
1983–1984-ben a Károlyi Mihály Emlékalapítvány ösztöndíjasaként Vence-ben (Franciaország) dolgozott. 1987–1990 között az Atlantic Research and Publications meghívására az USA-ban ösztöndíjas. 1991-ben saját építészirodát alapított (N&n – Nagy Bálint és tsa). 2001-ben létrehozta az N&n Galériát. 2009 óta a Fuga Budapesti Építészeti Központ vezetője. 2002-ben Ybl Miklós-díjjal, 2021-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát. Hét gyermek édesapja. 2022. február 4-én meghalt.
Nagy Bálint
A lakás – anyámtól tudom – a nagymamának az ízlését dicséri, tehát a nagypapa ezt valószínűleg csak finanszírozta. Egy akkori úrinő otthonosan mozgott a társaságban, és ezeket a dolgokat kötelességszerűen tudták. És nyilván jó ízlése is volt.
Most egy kicsit előreszaladok a történetemben, mert ez egy érdekes dolog: nem voltam jó tanuló, nem érdekelt a tanulás. És nyolcadikban már akkor is be kellett írni egy második középiskolát. És én az Építőipari Technikum mellett az erdészetit írtam be. És ahogy öregszem, egyre jobban azt gondolom, hogy az sokkal jobban nekem való lett volna. Nem az erdő vonzana, mert a természet nem nagyon érdekel. De az, hogy egyedül lenni és nem függeni, és nem kapcsolatot tartani, és senkivel nem kommunikálni: az nagyon tetszene nekem. Én tökéletesen tudtam egyedül lenni, száz ember között is. Tehát az adyligeti nagy életekben is. Hiába volt ott akárhány ember, én úgy be tudtam ott zárkózni, mintha senki nem lett volna körülöttem, és teljesen ki tudtam magam kapcsolni a társasági életből.
Az egyik fiúval ma is napi kapcsolatban vagyok. Ő Koszorú Lajos, vele nagyon sokáig együtt éltünk, Adyligetet együtt csináltuk. És most is kapcsolatban vagyok vele, a FUGÁ-ban például ő lesz az első kiállító. Nagy szakmai karriert futott be. A másik Tihanyi Laci, ő elvégezte az egyetemet, építőmérnök lett, és rögtön utána disszidált Ausztráliába, és azóta nem tudunk róla semmit. A harmadik Mari Péter. Ő és Tihanyi kajakoztak. Mari pedig helyi építész lett, a debreceni főiskolára még együtt jártunk, egy szobában laktunk. És aztán ő visszament Szegedre. Az osztálytalálkozókon szoktunk találkozni. Az osztály legnagyobb része megmaradt építőipari középkádernek. Ugyanabban a városban vagy faluban lakik, ahol eredetileg. Lehetőleg még ugyanannál a cégnél is dolgozik, csak azt azóta már nyolcadik néven hívják, meg nyolcadik vállalkozási formában létezik. És rettenetesen öregek. A negyvenéves találkozó úgy zajlott, hogy mindenki arról beszélt, hogy még van egy gyerek, akinek még nem építettem meg a házat, pedig már nagyon szeretném abbahagyni. És semmi nem is történt velük egész életükben. Megnősültek, lehetőleg az első évfolyamtársat elvették, aztán vagy elváltak, vagy nem. És a gyerekeik huszon–harminc évesek, és a zömük diplomás. Tehát az, hogy én ott voltam egy ötéves gyerekkel, az nagyon más volt… Mindig úgy van, hogy középiskolás szinten az ambíciók még szinte azonosak, vagy legalábbis nagyon kicsi az eltérés. Egy-két gyerektől eltekintve, azonos volt mindenkinek a vágya, a jövőképe. És ehhez képest az eredményben meg nagyon nagy a kontraszt.
Elmentem albérletbe, és tök véletlenül a debreceni színház ügyelőjéhez kerültem albérletbe. Nyilván nem éreztem jól magam a bőrömben, depressziós voltam, és állandóan aludtam. Egyszer elkapott a házigazda, hogy nem kéne-e valamit kezdenem magammal? És elvitt a debreceni színházba dolgozni, színházi díszítőnek. Az is nagyon jó korszak volt.
Pestre meg úgy kerültem föl, hogy azok akiknél Debrecenben laktam, ugyanakkor költöztek föl Pestre, úgyhogy hoztak magukkal. A cselédszoba ugyanúgy megmaradt nekem, tehát kvázi családtagnak tekintettek. Artner Árpád, aki a debreceni színháznak volt a főügyelője, aztán a Madách Színházba került főügyelőnek. Az ő segítségével kerültem előbb a debreceni színházba, és aztán Pesten is, meg a Filmgyárba jártam díszítőként dolgozni, jövedelem-kiegészítésként. Egy év után aztán, 1972-ben bekerültem az Ipartervbe, ami annak a kornak a legelitebb tervezőirodája volt.
Tehát tíz hónap után otthagytam a felsőfokú technikum tanszékét, és elkerültem az IPARTERV-be. Ami egy elit, de egy hatalmas, ezerfős tervezőiroda volt. Két helyen volt. A Deák Ferenc utca és Petőfi Sándor utca sarkán volt a központ, a Türr István és Váci utca sarkán pedig a C iroda, ahova én kerültem. Ami nem volt egy jó hely. Pontosabban: ott nem voltak fontos arcok. Volt egy osztályvezető, aki az akkori énemnek sem volt egy fontos figura. Azóta már jobban becsülöm azt a teljesítményt, amit ő akkor csinált, de fiatalemberként azt a fajta sematikus modernizmust nem nagyon díjaztam. És a közvetlen főnökeim sem voltak nagy építészek. Viszont nagyon jó sorom volt: ugyan nem tudta senki, hogy jó építész vagyok-e, de hogy jó munkaerő vagyok, azt mindenki tudta. És ezért nagyon-nagyon jó munkákhoz kerültem közel. A munkabírásom gyakorlatilag korlátlan volt, másrészt pedig iszonyatosan tudtam koncentrálni a föladatra. Azóta is bosszankodom, ha egy-egy folyamatban lévő munkánál rákérdeztem valamire a fiatalabb kollégánál, és azt mondják: nem tudják. Én meg egy tízezer négyzetméteres háznak az összes kottáját meg minden adatát tudtam fejből, mert valahogy azt gondoltam, hogy ez a minimum. Amúgy ez egy elég konfliktusos helyzet volt, amit persze én szítottam is, minden energiámmal. Például az egyik pénteki napon az osztályvezető behívott, hogy kellene neki segíteni, mert egy tervpályázaton indul. Mondtam neki, hogy sajnos nem tudok segíteni, mert én is indulok azon a tervpályázaton. Évi tíz pályázaton indultunk együtt, fiatal építészek. Mire ő tartott egy kiselőadást: ezt úgy kell csinálni, hogy először be kell szállni azokhoz, akik tudják, hogyan kell csinálni. Erre az volt a válaszom, hogy akárhogy körülnézek, nem látok olyat, akihez érdemes lenne beszállni. És hát ez meghatározta a mi viszonyunkat. Meg mezítláb jártam dolgozni, szandál nélkül. Télen meg vastag bőrcsizmában. Szóval, amit ki lehetett ostoba polgárpukkasztást találni, arra én mindegyikre vevő voltam. Ezt a mezítlábast is mindig túljátszottam: megálltam a küszöbön és megtörültem a lábam, mielőtt beléptem. De ettől függetlenül az IPARTERV jó hely volt. Az első munka, azt hiszem, amihez odakerültem, a Csepeli Szabadkikötőben egy csarnok volt. Már a vége felé járt a munka. 72-t írtunk, maximum 73-at. A csarnok oldalában sorban sok-sok kapu a kamionpakoláshoz. És azokra föl lehetett festeni két méter átmérőjű köröket, és abba beleírni a kapuszámot. És ez egy iszonyú nagy apróság volt. Vagy volt a BKV-nak az Örs vezér téri végállomáson egy négyzet alaprajzú épülete, négy saroklépcsőházzal és szabadlépcsőkkel, tűzlépcsőkkel. Én terveztem a tűzlépcsőket, és az tiszta Amerika volt!
A homlokzaton szabadlépcsők mennek le! Ezeket borzasztóan élveztem. És ott rengeteget lehetett tanulni, mert élesben kellett menni művezetni. A harmadik ház is nagyon érdekes volt: a Bőrdíszmű Szövetkezetnek csináltunk egy műhely- meg irodaházat a Frangepán utcában. Nem voltak ezek nagy művek, és mire megvalósultak, addigra még jobban lekoptak, de azért ezek mind-mind érdekes dolgok voltak. Meg az IPARTERV könyvtárában voltak külföldi folyóiratok, amiket el lehetett kérni. Szóval nagyon sok mindent lehetett tanulni. És mellette indultunk évi nyolc, tíz, tizenkét országos pályázaton. Iszonyatos mennyiségűt melóztunk.
A legnagyobb poén, amit csináltunk, és amit nagyon szerettem, és mint mű is nagyon jó: csináltunk egy vállalati gyereknapot. Rajzverseny meg minden, ahogy kell. Csináltunk ezer lufiból egy álmennyezetet a nagyterembe, ami még mindig nem poén. Hanem amikor befejeződött a program, akkor elvágtuk, és leszállt a gyerekekre, akik hát eksztázisban voltak ettől a dologtól. És halvány gőzöm sincs, hogy honnan, de szereztünk egy meteorológiai lufit, az volt az első díj. Egy hatalmas luftballon, ami gázzal volt fölfújva, úgyhogy szegény gyerek, ahogy kilépett az IPARTERV-ből, kicsúszott a kezéből és elszállt a luftballon.
Nyilván a nonkonformizmusomból adódóan – semmiféle egyéb oka ennek nem volt – elkezdődött valami konfliktus a vállalati párttitkár és köztem. A pasas a fejébe vette, hogy engem kicsinál. Úgyhogy egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültem, egész addig elment a dolog, hogy áthelyeztek egy másik irodába, statikusokhoz, rajzolónak vagy szerkesztőnek, ami, hát nem az én szakmám, nyilvánvalóan retorzió volt. De mondom, nem tudom fölidézni, mi volt a konfliktus oka, azon túl, hogy nem nagyon bírtam a pofáját – de ez azért önmagában nem ok.
Volt egy belső pályázat az IPARTERV-en belül – ez volt, mondjuk, 74-ben –, és aki megnyeri, az megkapja a munkát, tervezéssel. Rettenetesen meg akartam nyerni, azt gondoltam, ez az egyetlen lehetőség van arra, hogy munkához jussak. Úgyhogy csináltam három alternatívát – mondom, a végtelenségig terhelhető voltam, szóval bárhány órát tudtam egyfolytában dolgozni –, és megpróbáltam, amit soha életemben máskor nem, ipartervesebb lenni az iparterves architektúránál. És nyertem is egy harmadik díjat, meg egy kiemelt megvételt, meg egy megvételt. Tehát mind a három tervet díjazták. De annyira nem tudtam konvencionális, vagy kommersz, vagy iparterves architektúra lenni, hogy meg is nyerjem a pályázatot. Úgyhogy egyik se valósult meg. És soha többet nem is csináltam olyat, hogy megpróbáltam megfelelni valamiféle elvárásnak. Itt azt gondoltam, hogy hátha át lehet törni ezt a korlátot. És aztán ott volt a konfliktus a párttitkárral…
Sok olyan van az életemben, amelyek később kerülnek a helyükre. Írtunk 86-ot, 87-et: Mezei Árpáddal beszélgetek Amerikában, és mesélem neki ezt az egész világot, hogy én ezt a fizikai munkát egy szükséges vagy elkerülhetetlen rossz dolognak tartottam. Merthogy azt gondoltam, hogy az én építészi karrierem szempontjából mennyivel jobb lenne, ha könyvtárban ülnék vagy rajzolnék, azzal foglalkoznék, ami. És hogy került ez a dolog a helyére? Azt mondja Mezei Árpád: „Bálint, soha nem tervezett volna olyan házakat, amilyeneket tervezett, hogyha nem épített volna házakat, és nem tudná pontosan, hogy mit hogyan lehet megvalósítani”. Tehát eltelt tizenév, és akkor egy mester mond egy mondatot, és akkor helyére kerül a dolog. Én szerettem ezt a munkát, meg a hozzá tartozó életformát is, meg a kaland részét is, meg az adrenalin-növelő részét is, mert végig ott állt az URH-s autó az utcán, amíg mi dolgoztunk. Ez a dolog egyik része. És ez tökéletesen függetlenül működik attól, hogy azért közben érzékeltem, hogy hogy mennek előre az én kortársaim a szamárlétrán. Amit nem akartam volna úgy megfordítani, hogy „de kár, hogy én nem ülök ott az irodában”, hanem, hogy milyen más lenne az élet, ha… És akkor jön egy ilyen okos ember, aki ezt messziről átlátja, és azt mondja, hogy „de hát ez nem így van, mert a dolgok nem így működnek”.
Petrivel való megismerkedésemhez két dolog kapcsolódik. Gyuriról mindig mindenki azt gondolta, hogy rögtön meg fog halni. Nekem 79-ben vagy 80-ban azt mondták, hogy gyorsan ismerkedj meg Petrivel, mert mindjárt meg fog halni, nincs sok hátra. A másik történet pedig, hogy volt egy gyűjtés Gyuri számára, minden hónapban kapott egy csekken pénzt, amit Kenediék szedtek össze, pár száz forintokból. Megismerkedésünkkor is éppen nagyon szüksége volt pénzre. Úgyhogy először ezért találkoztam vele a Pozsonyi úton egy presszóban. Adtam neki pénzt, és egy hét múlva Adyligeten laktak. Szóval ez egy pillanat alatt történt. Sose költöztek ki, mert mindig megmaradt az Eötvös utcai lakás, de volt olyan, hogy egy évig ott voltak, és legfeljebb egy hónapban egyszer elmentek megnézni a postát. Öt éven keresztül ott laktak, tulajdonképpen még kicsit azután is, hogy én elmentem Amerikába. Aztán amikor Gyuri otthagyta Mayát, és Pap Marival költözött össze, akkor költözött el végleg. Tehát rengeteg dolgot írt ott, meg ott készült Dániel Feri filmje is. Sok minden kötötte oda. És az nagyon jó világ volt vele együtt. Gyuri a legokosabb emberek közé tartozik, akiket valaha ismertem, és iszonyú jól értettük egymást. Előolvasott nekem. Mindent olvasott, és szólt nekem, hogy Bálint, ezt olvasd el, meg ezt olvasd el, meg ezt olvasd el! A többivel nem kell foglalkozni. Én csak azokat olvastam el, ami fontos volt, meg amit tudni kellett, meg amit érdemes volt. És utána mindjárt meg is lehetett beszélni. Ez hihetetlen jó dolog volt. Sose lesz ilyen barátom, mint ő volt. Jókat főzött, jókat ettünk, jókat ittunk, jókat piáltunk, szóval nagyon jó élet volt. Adyligeten először is volt egy nagy szakácsverseny. A társaságban volt négy nagy szakács: Sáska Géza, Buda Géza, Sulyok Miklós meg Petri. És négy egymást követő héten ők főztek. Huszonvalahányan voltunk, több asztalt kellett összerakni. Volt zsűri meg volt közönségdíj. Megvannak a szavazólapok, nemsokára ki lesznek állítva. És nyolcfogásos vacsorát főztek. Varázslatos dolog volt az egész. Igazi vérre menő harc volt. Komoly indulatokat szabadított föl, utána hetekig meg voltak sértődve, akik nem nyertek. Kornis Mityu volt a zsűri elnöke. Fantasztikus bírálati jelentést írt, amit fölolvasott. A zsűriben még benne volt Kata, Bence Gyuri, meg még ketten, a többiekre nem emlékszem. És aztán volt egy kis szakácsverseny: a pörköltverseny, az volt mindennek a teteje. Ott pedig hárman főztek: Buda meg Petri (másik kettő a zsűriben volt) és a négyük által laikusnak tartott Murányi Sándor volt a harmadik szakács. És ő nyerte meg! Nemcsak a zsűri díját, hanem a közönségdíjat is! És ez hónapokig beszédtéma volt. Petrivel ez egy iszonyúan fontos együttlét volt. Együtt jártunk a Beszélő szerkesztőségébe. Aztán már én nem jártam, csak ő járt, aztán szép lassan ő is elmaradozott, mert borzasztó nehezen kommunikált egyedül. Még elmenni elment valahova, de hogy hogy kerül haza onnan, az nem volt olyan egyszerű – ha Maya nincs, akkor ő rég nincs.
Mielőtt elmentem Amerikába, Petri egy évig Berlinben volt, onnan nagyon jó leveleket írt. Aztán elmentem Amerikába, ott is volt valamennyi levélváltásunk. Miután hazajöttem, már nem Mayával élt, hanem Pap Marival. De a Maya volt az én házvezetőnőm a Levél utcában, úgyhogy vele nagyon szoros maradt a kapcsolat. De Gyuri is mindennapos vendég volt, tehát Gyuri meg Maya között maradt kapcsolat. Először Maya lett beteg, akkor kijártunk hozzá, mert ő az élete végén kiment Pilisborosjenőre, Sulyokék laktak akkor ott kint, oda bújt el a világ elől. Oda jártunk ki, nagyon sokszor voltam Gyurival kint. Amikor Maya meghalt, akkor pont New Yorkban voltam egy hónapig. Aztán nagyon sokat voltunk együtt Gyurival, ahogy romlott az állapota, úgy egyre többet voltam náluk. És ott voltam azon az éjjelen, amikor meghalt.
Nagyon furcsa ebben a késői viszonyunkban, hogy Gyuri a maga hihetetlen érzékenységével tökéletesen tudta, hogy milyen vagyok. Abban a versben, amit hozzám írt, pontosan leírta azt, hogy én egy egyedül brummogó vagyok. De többet soha nem mondta. Tehát végigasszisztálta a cégalapítást meg mindent, és soha egy árva szóval nem mondta, hogy „figyelj, rosszfele mész! Nem te vagy!” Egy költő a versében sokkal pontosabb, mint egyébként. Sokat foglalkoztat az elmúlt években, miért nem dugta elém a verset később.
Elképesztő volt ez az időszak, mert két hónapon keresztül két-három órákat aludtam. Reggel hétkor keltem, elmentem ácskodni délutánig, ezt csináltam, azt csináltam. És akkor az egész éjszakát végigrajzoltam, majd kezdődött előröl – két hónapon keresztül.
A környezetemben többekről tudtam, hogy megpróbálták beszervezni. De ahogy visszaidézem ezeket a kihallgatásokat, fenyegetés is volt bennük, meg udvarlás is, de a maximum az volt, hogy: „Miért nem mond nekünk igazat?” Mondtam, hogy „mert nem az apukám”. Az ember a szüleinek igazat mond, a kihallgató tisztjeinek nem mond igazat.
Engem teljesen összezavart az Esterházy-könyv, a Javított kiadás. Merthogy az összes korábbi ilyen típusú tudás arra vonatkozott, hogy akiket beszerveztek, azokat a saját környezetükben használták föl. Tehát Tar Sándor jelentett Kenediről. Bódy jelentett Bachmanról, de az, hogy Esterházyt utasították, hogy menjen el a Fradiba, vagy menjen el az Imbiszbe… Ez egészen elképesztő! Hogy olyan mélységig mentek bele valakibe, hogy kiszedték a saját életkörülményeiből. És ő elmegy a Fradiba – ami annyira ütközött a családi értékrenddel –, és elkezd beépülni a szurkolói táborba. A hatalom indokát értem. Az övét nem értem… De lehet, hogy nincs visszaút egy idő után. Nagyon tisztelem és szeretem Esterházyt, és rettenetesen megráz az ő személyes ügye. Merthogy semmiféle gondom nincs, hogy az apám teljesen nyilvánvalóan ügynök volt, vagy lehet, hogy nem így hívták, hogy ügynök, de hát ő maga volt a hatalom. Apám hitt a rendszerben, azt gondolta, hogy ő így cselekszik helyesen.
A Kádár-korszak demokratikus ellenzéke, dokumentumfilm
Rendező: Sólyom András, 2009
A ház igazából egy spontán építés volt. Tehát volt az a látványterv, amit Bachman meg Rajk csináltak, és volt valami vázlat, amit mi csináltunk. Egyébként pedig úgy épült, ahogy találtunk hozzá tárgyakat, amelyeket beépítettünk, az befolyásolta, hogy pontosan milyen lett a ház. Nagyon kevés volt a pénz. Eleve nagyobbra lőttük a házat, mint a hatvanezer. Plusz még volt benne egy galériaszint, tehát még nagyobbra lőttük, nagy légterű volt, merthogy műteremnek készült. Például a nyílászárók egy részét a telken szétrohadt lakókocsiból szereltük ki. Ez a lakókocsiajtó került rá a fürdőszobára, fordítva, úgy, hogy az üveg alul van, tehát a fürdőző hölgyeket térdig vagy combközépig lehetett látni. Vagy az általam tervezett homlokzaton is két talált tárgy volt a nyílászáró. Volt, amit aztán mi csináltunk, ablakokat, de azokat is úgy, hogy átalakítottunk megvett nyílászárókat. És a dolog pikantériája, hogy kintlétünknek, mondjuk a második hetén, összevesztünk. Úgy csináltuk végig a három és fél hónapot, hogy azon túl, hogy lapát, talicska, malter, nem beszéltünk egymással. Volt egy közös nő, vagyis pontosabban én örököltem, és Laci ezt rossz néven vette. Úgy építettünk egy házat, napi tizenhat órában, hogy nem beszéltünk egymással. Külön házban laktunk, és úgy jártunk, keltünk Európában, hogy nem beszéltünk egymáshoz. Úgy viselkedtünk, mint két makacs kamasz öszvér. Tulajdonképpen ezen a konfliktuson most kerültünk túl, amikor megírtam ezt a történetet. Addig ez a dolog ott lebegett kettőnk között. http://beszelo.c3.hu/cikkek/rajk-laszlo-60-eves
Van a dolognak egy nagyon szomorú vége: 97-ben terveztem a cannes-i európai ingatlanpiaci vásár budapesti pavilonját. Ki is mentem művezetni a fölépítését. Gondoltam, itt az alkalom, hogy a vence-i házat megmutassam mindenkinek. Kint volt Schneller István, Gyarmathy Kati, meg mások. És megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Hála Istennek, eltévedtek, nem jöttek oda. Én odamentem. Nem vagyok egy sírós típus, de a gyomrom igencsak összeszorult. Merthogy teljesen átépítették. Áll még a ház, de felismerhetetlen. Egy amerikai vette meg a telepet, ő is egy művésztelepet működtet ott, de más szempontok meg más alapok alapján. És a mi igazi kőkemény posztmodern házunk provence-i neogagyi stílusban van átépítve. Először nem ismertem föl. Mentem közelebb, és az volt az érzésem, hogy elé építettek még egy új házat.
Az utolsó egy vagy két hétre kijött Kata Sára lányommal, és együtt jöttünk haza a vonattal, úgy, hogy megálltunk Bázelban meg Zürichben. Rajk pedig Jugoszlávián keresztül jött haza. A demokratikus ellenzéknek volt ez a DE kitűzője. Akkor Magyarországon még nem voltak kitűző-gyártók. Rajk ezt próbálta behozni. De elszedték, elkobozták tőle.
Segítettem a Duna-körösöknek, praktikus dolgokat, címlistákat, címzést, kapcsolatokat, de nem vettem részt benne, nem is értettem velük egyet. De az egy másik kérdés. Attól még segíteni lehet. Azt gondolom, a véleménynyilvánítás szabadságába belefér, hogy ők ezt mondják, én meg azt gondolom, hogy nem volt jó döntés megakadályozni a vízlépcsőt. Ugyanígy nem értettem egyet, sok évvel később, a Világkiállítás megakadályozásával sem. Szerintem jót tett volna a városnak, meg a gazdaságnak. Engem mindig a megvalósítás mikéntje érdekel, nem pedig az, hogy megakadályozni. Azt gondolom, hogy a vízlépcsőt is meg lehetett volna jól csinálni, annak a következményeit is meg lehetett volna tervezni előre. Nem az a megoldás, hogy megakadályozzuk, mert azt a mennyiségű áramot valahonnan meg kell szerezni, és miután elfelejtettünk a tengerparton hazát találni, ezért a szélerőművekre vagy a tengeri apály–dagály erőművekre nem építhetünk. Az atomerőműt legalább annyi érvvel támadhatjuk, mint ezt. Én mindig úgy gondoltam, hogy a rendszeren lehetett olyan pontokat találni, amelyek mögé nagy közönséget lehetett odaállítani, de ezek a rendszer egészét nem érintették. Engem meg az érdekelt, mondjuk, a SZETA-s gondolkozásból is, hogy azok a kérdések érdekesek, amik az egészet érintik. És hogy azokkal kéne foglalkozni.
Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki. Én azt gondolom, hogy azzal a szándékkal engedtek ki – vagyis hogy útlevelet adtak –, hogy majd csak oda fogunk menni, vissza nem. De mindenki visszajött. Abban az időben csináltam a Broadway-n Clark Ági lakásában olyan házibulit, amelyik lehetett volna Budapesten, mert harminc budapesti ellenzéki volt ott. Először is volt előbb egy konfliktus, mert ugye én kiszálltam a Beszélőből, és ezért Demszky azt mondta, hogy nekem ez nem jár, és ha egy kis tartásom lenne, akkor visszautasítanám ezt az ösztöndíjat. Úgyhogy volt is köztünk némi mosolyszünet. De úgy látszik, azóta ezt elfelejtette. Ennek dacára kimentem, és eleve azzal mentem ki, hogy tovább maradok. És minden módon ráhajtottam arra, hogy munkát szerezzek. És akkor két évig voltam úgy kint, hogy befizettem az ösztöndíjat a Király Bélának, és akkor abból ő meghosszabbította a meghívást. De a harmadik évben már illegálisan voltam kint, mert akkor már nem hosszabbították meg. De ez nem zavart, mert miután jogosítványom volt, bankkártyám volt, a kutyát nem érdekelte, hogy legálisan vagy illegálisan vagyok kint.
Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki. Én azt gondolom, hogy azzal a szándékkal engedtek ki – vagyis hogy útlevelet adtak –, hogy majd csak oda fogunk menni, vissza nem. De mindenki visszajött. Abban az időben csináltam a Broadway-n Clark Ági lakásában olyan házibulit, amelyik lehetett volna Budapesten, mert harminc budapesti ellenzéki volt ott. Először is volt előbb egy konfliktus, mert ugye én kiszálltam a Beszélőből, és ezért Demszky azt mondta, hogy nekem ez nem jár, és ha egy kis tartásom lenne, akkor visszautasítanám ezt az ösztöndíjat. Úgyhogy volt is köztünk némi mosolyszünet. De úgy látszik, azóta ezt elfelejtette. Ennek dacára kimentem, és eleve azzal mentem ki, hogy tovább maradok. És minden módon ráhajtottam arra, hogy munkát szerezzek. És akkor két évig voltam úgy kint, hogy befizettem az ösztöndíjat a Király Bélának, és akkor abból ő meghosszabbította a meghívást. De a harmadik évben már illegálisan voltam kint, mert akkor már nem hosszabbították meg. De ez nem zavart, mert miután jogosítványom volt, bankkártyám volt, a kutyát nem érdekelte, hogy legálisan vagy illegálisan vagyok kint.
Mielőtt kimentem, csináltam egy nagy kiállítást Adyligeten az addigi életművemből, a félkész lakásban. Volt százvalahány munkám akkor, a mostani majdnem ezerhez képest, tehát nagyon az elején voltam még a szakmának. Ezeket ki akartam vinni magammal, hátha ott lesz valami építészkarrier...
Volt egypár év feszültség, de amikor Ági részben hazaköltözött, és elkezdett dolgozni az SZDSZ-nél, akkor én elkezdtem járni hozzá beszélgetni. Ez a kapcsolat nagyon fontos volt, merthogy ebből származtak munkák is. Az első egy színtiszta kivitelezés volt. Volt neki a countryban egy félkész kerti lakja, amit lakhatóvá tettem. Teljesen szabad kezet kaptam tőle. Volt két tárgya, amikre azt mondta, hogy ezeket tervezzem be, tehát egy picit a vence-i történetre is rímelt, csak hát itt egyedül voltam, és egyedül is építettem meg az egészet, az első kapavágástól az utolsó ecsetvonásig. Ez egy évig tartó meló volt. És utána a New York-i lakását is én csináltam meg, ami viszont már nagy harc volt, mert ott meg mindenbe beleszólt. És mind a két mű nagyon fontos történet is.
Amerikában a fiatal művészeknek és diákoknak lefednek bizonyos szolgáltatásokat. A képzőművészek meg a színészek a vendéglátásban vannak, a filmesek meg a szobafestésben. Engem, azt hiszem, Halász András hozott össze két amerikai filmes lánnyal, akik a szobafestésből éltek, de nem értettek hozzá, én meg értettem hozzá. Gyakorlatilag a munkát én végeztem, ők fölhajtották, hozták az anyagot, tárgyaltak a tulajdonosokkal. Egyrészt nagyon sokat kerestem, mert illegális munkaként kaptam tizenöt dollár órabért, ami akkor rettenetesen sok volt. Kiderült, hogy nagyon gyorsan csinálom, meg értek hozzá. Másrészt olyan amerikai lakásokba jutottam be, ahova valószínűleg soha nem jutottam volna be, hogyha nem festek szobát. Tehát ez is nagyon jó volt. Borzasztóan élveztem.
Amerikáról ennyi. A többi már szakma meg építészet, és azokat nem lehet elmondani. De van, amit érdemes belőle elmondani. Első karácsony. Még nincsen közöttünk az Ágival semmi, csak mindjárt lesz. Ági és Csalog meghívtak, hogy menjek ki a countryba karácsonyozni. És rám borították a karácsonyfát. Iszonyú sok mindent kaptam, kistafíroztak. Én meg nem vettem semmit! És akkor csináltam Áginak egy karkötőt papírból, akkor éjjel, reggelig festettem. És aztán ebből csináltam egy egész sorozatot. Ami számomra egy építészeti kísérlet volt, hogy hogy lehet egy henger külső felületén valamiket megcsinálni. Aztán terveztem a sakk-készletet. Egy éjszaka rajzoltam meg az egészet, és másnap reggel ott volt egy harminckét darabos sakk-készlet. Rettenetesen sok mindent csináltam. Amúgy nem nagyon tudok fiktíven tervezni, de ott tudtam.
Sose merült föl, hogy kint maradok. Soha, egy percig se. Az, hogy akkor jöttem haza, amikor hazajöttem, az egy más történet, magánügy. Ez Ági hirtelen döntése volt, egyik napról a másikra. Három év után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogok olyan szinten beszélni angolul, hogy ott a saját karrieremet befuthassam. Az, hogy eltartott legyek, vagy az, hogy csak fizikai munkából éljek, az nem – de ez inkább már csak utólagos érvgyártás, vagy magyarázatgyártás. És azért is, mert egyszerűen azt gondoltam, hogy én itt vagyok itthon, és nem ott, és nem vagyok amerikai. Imádok ott lenni, mindig mondtam, hogy most már értem az ideiglenesen nálunk állomásozó oroszokat, mert ideiglenesen valahol állomásozni, az a világ legjobb dolga. Nem érdekli az embert, hogy Clinton van, vagy Bush van, vagy ki van, nem érdekelnek az amerikaiak belső konfliktusai, én úgyis csak a legjavát kapom az országnak. Soha nem volt honvágyam. Milliószor van honvágyam oda. Olyannyira, hogy állítólag van egy kizárólag a magyar emigrációnál visszatérő álomfajta, amit én is – pedig nem voltam emigráns – is sokszor álmodtam: hogy hazajövök, és nem lehet visszamenni.
1990 decemberében jöttem haza. Akkor részben depis, amúgy meg nagyon kiegyensúlyozott voltam. A feltöltődés, amit a három év Amerika jelentett, meg amiket ott csináltam – szóval én akkor nagyon magabiztos voltam. Ez a kettő nem mond ellent egymásnak. Más-más rétege, síkja az ember életének az, hogy depressziós, mert kidobta a nő, vagy mert otthagyott egy országot, ahol szeretett élni, és egyébként meg dinamikusan céget alapít. Úgyhogy elindult az élet…
Adyligetről mentem el, és Adyligetre jöttem vissza. Azt gondoltam, hogy az az egy biztos pont van, hogy oda megyek lakni. Akkor már csak Kata lakott ott, meg Sára és Gyuriék. Gyuri igazából addig lakott kinn, amíg Maya volt, amikor Pap Marival költözött össze, akkor már nem lakott ott. És míg én New Yorkban voltam, történt ott egy életformaváltás, és az volt a furcsa, hogy ezt nekem senki nem mondta meg. Elkezdtek állatokkal együtt élni, sok, sok, rengeteg állattal, ami azelőtt nem volt. Mindig volt kutya, meg mindig volt macska – kint. Azt gondolom, hogy ez egy üzenet volt, hogy ne maradjak. Négy nagy testű kutya volt. Tizenhárom macska. Tizensok madár. Itt egy teknős, ott egy halacska. Rémes volt! A hideg kiráz, ha rá gondolok. Két hét után leléptem. Egy építész srácnak volt egy üres lakása, odaköltöztem.
Volt egy nagy munkánk, a Gödöllői Szociális Otthon. Mi terveztük, és már 93-ban elkezdték építeni. Éppen akkor zajlott a közbeszerzési törvény kidolgozása, és a kivitelezést megnyerte egy olyan cég – hogy korrupcióval vagy nem, ezt nem tudom –, amely totál alkalmatlan volt erre. És az első pillanattól kezdve azt kommunikálták, hogy tervezői hiba van az egészben. És a fővárosi közgyűléstől, amely dugig volt ismerősökkel meg barátokkal, még egy telefont se kaptam arról, hogy a megrendelő följelentett a bíróságon, hogy tervezői hiba. A Gödöllői Szociális Otthon megrendelője a főváros volt, Demszky szignálta a följelentést. El se jutott a bírósági tárgyalásig a dolog, mert a műszaki ügyeket egy szakmai előkészítő vizsgálatra küldik el először. És egyetlenegy pontban nem marasztaltak el bennünket! Tehát nem volt ok, amiért a bíróságra lehetett volna menni. De ettől az összes addig elkezdett fővárosi munkát visszavonták tőlünk. És nem rehabilitáltak! Még annyit se mondott soha senki, hogy „bocs, tévedtünk!”
Most már tudom, hogy ez az egész el lett szúrva, az alapkonstrukció volt rossz. Megtörtént a rendszerváltás, és akkor azt gondolta az ember, hogy innentől konform módon kell viselkedni – mert hát ezt akartuk. Azt se tudtuk, hogy az milyen, de azt aztán végképp senki sem tudta, hogy hogyan kell megmaradni kívülállónak abban a rendszerben, amit egyébként akartunk, hogy legyen. Szerintem mindenki keveset tudott arról, hogyan viselkedik egy alternatív értelmiségi Nyugat-Európában vagy Amerikában. Úgyhogy ez egy strukturálisan rossz döntés volt. Én azt gondolom, hogy nemcsak az enyém, személy szerint, csak az enyémet fölerősítette az én alkatom. Amint már mondtam, Petri ezt megírta versben. De soha nem mondta azt, hogy: „Figyelj, hülye vagy. Ez nem való neked. Minek csinálod?” Nem vagyok csapatjátékos. Az N&n Galériát egyedül csinálom, a Fugát meg most kezdjük csinálni többen. A csapatot össze tudom szedni, de hogy majd mennyire fog ez működni? A galériát is többen kezdtük, és aztán végül egyszemélyes show lett belőle, és igazából azóta működik jól, annak az összes kockázatával természetesen. Mert egyedül a tévedésnek a lehetősége sokkal nagyobb.
Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nagyon jól csináltam a cégmenedzselést, mert túlságosan szabad kezet adtam a fiataloknak, és nem csináltam elég szoros kontrollt. És abból az időből van egy-két, a nevem alatt kiment munka, amelyik kínos. Ennél szigorúbban kellett volna fogni a történetet. De ez is alkati dolog.
Az első csőd után, már itt a Hajós utcában, nagyon nehezen indult be az üzletmenet, tehát hosszú-hosszú heteken, hónapokon keresztül semmi tennivaló nem volt. És akkor egyszer csak az ölünkbe esett egy hatalmas nagy lehetőség… Akkor kezdték csinálni az idősek otthonait. És egy kanadai befektető keresett meg, és terveztünk neki öt nagy épületet az ország öt különböző termálvizes településén. Emiatt szereltük föl a céget számítógépekkel, mindennel, kölcsönből. És egy fillért nem fizetett ki a pasi. Eltűnt. Iszonyatos volt! Tehát nagyon gyorsan követte az első csődöt egy második, sokkal nagyobb. Mindent próbáltunk, de rossz lépéseket tettünk, mert a kollégáink ugye, azt mondták, hogy vonjuk vissza a számlákat, hogy ne kelljen befizetni az Áfát, ezért visszavontuk a számlákat. És akkor meg már nem volt mit behajtatni! Szóval ez egy nagy csapdahelyzet, az Áfa előzetes befizetése, ami nincs hozzákötve ahhoz, hogy van-e pénzforgalom vagy nincs pénzforgalom. Ezzel simán tönkre lehet menni. Mi is belekerültünk ebbe a helyzetbe. Ez egy év volt körülbelül.
Annak szinte folytatásaként megnyertük az azóta Wallenbergről elnevezett gimnázium rekonstrukcióját. Akkor épült a békásmegyeri templom is.
Akkor volt egy kapcsolat egy befektetővel, aki családi házakat rendelt, kettő lett belőle, a harmadik már nem. Szóval rengeteg ajánlati tervet készítettünk mindenfelé. Próbáltunk betörni vagy megmaradni a piacon. Rengeteg tetőtér-beépítés volt. És egy-két munka született, ami nem rossz, de igazán jó munka nem sok. Hozzánk már a kisebb pénzű vagy igénytelenebb megbízók kerültek el. A békásmegyeri templom olyan, amiről azt mondom, hogy rendben van. [Megbékélés Háza, metodista templom, 1993–98.] Aztán jó a Hajós utcai társasház, ami mellettünk van. Akkor a homlokzat-felújítások mindenképpen jók. A családi házak között is van jó, csak azok mind átmentek a kivitelezők meg a befektetők okozta „szövegromláson”. Szóval eléggé egyértelmű volt – már elég régen, csak lehet, hogy később vallottam be magamnak, mint kellett volna –, hogy ebből az a fajta építészkarrier, amit én gondoltam, nem lesz.
Ha a galéria nem lett volna, akkor nem tudom, hogy az elmúlt években mi lett volna, ez tartotta bennem a lelket. Merthogy jöttek a kiállítások. Egy munkát el lehet tolni, lehet nem megcsinálni, vagy oda lehet adni másnak. Bár én munkamániás vagyok, a munka nem tudott volna kihúzni abból a depresszióból. De a galéria – attól, hogy ott meg kellett nyílni a kiállításnak, akkor is, ha akármi történik – nagyon… Ha nem lett volna, ki kellett volna találni.
Volt egy iroda, ami szépen lecsengett, és mivel megváltozott az életformám a gyerekek miatt, aztán nem is forszíroztam. Abban az állapotban voltam, amiből adódott, hogy most főállású apukát játszom, mert most azt kell játszani, és nem pedig irodát, meg irodavezetőt. Azokból a munkákból, amik engem az elmúlt években megtaláltak, azokból nem is kérek. Ha meg találok valami olyat, amit fontosnak tartok, akkor nem fogok nemet mondani, mert fogok találni hozzá munkatársakat, vagy akármit is. Lehet, hogy szervezetileg beviszem egy működő irodába, én csak megcsinálom. Tehát sokféle variáció van rá, de ennek elég kicsi az esélye. És most már azt gondolom, hogy egyre kisebb. Merthogy el is vagyok könyvelve mint galerista, és az egy másik szerep. Annak a típusú építészkedésnek vége van, azt gondolom.
Az interjút készítette 2009-ben és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.
Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról
Dr. Vigh Gyula amatőr filmje
(Vigh Szabolcs interjúhoz)
Update Required
To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.
Fráter Ágota 1937-ben született Budapesten, értelmiségi családban. Osztályidegen származása miatt nem vették fel az egyetemre, érettségi után egy évig segédmunkáskánt dolgozott. 1956 novemberében elhagyta az országot. Édesanyjával és két testvérével együtt Svájcban telepedett le. Nyelvtanári diplomát szerzett, tanárként, később szociális munkásként dolgozott. 2000-ben visszatelepült Magyarországra. Solymáron él. Hazatelepülése után több karitatív szervezetnél vállalt önkéntes munkát. 2024. április 8-án Dorogon meghalt.
Fráter Ágota
Édesanyám Budapestre kerülése összefüggött azzal, hogy Pozsonyból Bratislava lett, tehát Trianonnal, amit az egész család nagyon fájlalt. Az anyai nagyapám erősen magyar érzésű volt, és harcolt a szlovákiai magyarság jogaiért. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy elhagyták Pozsonyt és Budapestre költöztek. Édesapámnál is Trianon lehetett a fő ok. Budapesten végezte az egyetemet, itt maradt, aztán a nagymamám is fölköltözött, hogy ne legyen egyedül a Romániához került Nagyszalontán. Édesapám egyedüli gyerek volt. A szülei elváltak, mikor ő egyéves volt, de jó barátságban maradtak. Nagyapám aztán újra megházasodott, és édesapámnak lett egy féltestvére, akivel nagyon jó viszonyban volt, ő lett a keresztanyám. A háborúban halt meg, egy gránát érte 44-ben. Édesanyámék hárman voltak testvérek. A bátyja közgazdász lett és a Nemzeti Bankban dolgozott elég magas pozícióban, a húga pedig a bécsi festőakadémiát végezte el, de nem a rajzaiból vagy a festészetből élt, hanem egy szerszámgépkészítő ipari iskolában tanított a háború után. Édesanyám az érettségi után elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, de később nem hasznosította. A háború előtt nem szorult rá, hogy dolgozzon. Azt nem tudom, hogy később próbált-e elhelyezkedni, de otthon dolgozott, valamennyit hozzákeresett az édesapám fizetéséhez. Kicsi szövőszéken egyszerű kis sálakat szőtt. Ő főleg a háztartást intézte, ami a háború után majdnem egész napos elfoglaltságot jelentett. Az anyai nagyszüleim közel laktak hozzánk, olyan tízpercnyi járásra, sűrűn jártunk egymáshoz. A másik nagymamám kicsit messzebb lakott, hozzá nem jártam olyan gyakran. Az apai dédmamámra is emlékszem, ő együtt lakott a nagymamámmal.
Aztán édesapám is megjelent, akkor már vége volt a háborúnak, nem kellett tovább bujkálnia. Ő a háború előtt az Iparügyi Minisztériumban dolgozott, utána egy darabig a HŐTERV-nél, majd a Hőtechnikai Intézetnél is. Folyamatosan dolgozott, de nem tudom pontosan, hogy mikor, hol. Azt tudom, hogy édesapám belépett a kisgazdapártba, és egészen addig tagja volt, amíg egyáltalán léteztek pártok. Keveset tudok mondani a munkájáról, mert nem mesélt róla, és nekem mint gyereknek nem is jutott eszembe érdeklődni.
A háztartási munkába mi, gyerekek nagyon kevéssé voltunk bevonva, azt mondhatnám, hogy a fivéreim egyáltalán nem, és én is csak bizonyos fokig. Úgy gondolom, hogy sokkal jobban kellett volna minket bevonni, azzal könnyíthettünk volna édesanyám életén. De ő ezt vagy nem igényelte, vagy azt mondta, hogy magunktól kéne észrevennünk, hogy mit kellene segíteni.
Az iskolák államosítása
UMFI Magyar Filmhíradó 11. 1948. május
Filmhíradók Online
Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt. Az egyetemről indultunk, és azt hiszem, hogy a Körúton mentünk végig. Azt tudom, hogy elmentünk Bem apó szobrához, megkoszorúztuk, és utána elmentünk a Parlamenthez. Elég nehéz felidézni a hangulatát. Attól félek, hogy utólag magyarázok bele dolgokat. Élmény volt, ugyanakkor olyan nagyon tudatlan voltam, el sem tudtam képzelni, mi lehet belőle. A Parlament előtt már nagy tömeg és fűtött hangulat volt. Ott elvesztettük egymást szem elől a diáktársaimmal. Csak homályosan emlékszem, hogy később fegyvereket osztottak, elfoglalták a rádió épületét, és már szabad hangokat lehetett hallani. De minderről csak egészen elmosódott emlékeim vannak. Otthon persze beszélgettünk róla, és természetesen tele voltunk reménnyel egészen addig, amíg aztán november 4-én bejöttek az orosz csapatok. Hallgattuk a rádiót éjjel-nappal, és reménykedtünk. Nagyon szerettünk volna, a bátyám is, én is aktívan harcolni, de édesanyám olyan rettenetesen félt és féltett minket, hogy őrá való tekintettel nem tettük. Többnyire otthon voltunk. A Vár felől hallottuk a lövöldözést, és hallottuk a híreket, hogy mi történik a Maléter-kaszárnyában, milyen utcai harcok folynak, és gyerekek Molotov-koktéllal teszik harcképtelenné az orosz tankokat. De ezt nem láttam saját szememmel, csak úgy megtudtam.
November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja. Már előzőleg is nagyon szeretett volna külföldre menni, csak nem lehetett. Lassan, lépésről lépésre alakult ki bennünk, hogy elmegyünk. Nem úgy, hogy a család leült és megbeszélte, hanem valami dolgozott bennünk, és én is eldöntöttem, hogy megyek. A bátyám az egyik barátnőmmel ment ki, én négy nappal utánuk indultam el. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim mit tesznek. Édesanyám vívódott, mert az édesanyja még élt, és úgy gondolta – úgy is lett –, ha elhagyja az országot, nem látja többé. Neki az édesanyja és a gyerekei között kellett választani, és a gyerekei mellett döntött. Úgy érezte, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, amiben igaza is volt. Azt hiszem, úgy indultam el, mint egy alvajáró, nem voltam a következmények tudatában. Exodus volt, az emberek tömegesen mentek el az országból, szinte sodródtam az árral, nem fogtam föl, hogy mit teszek, úgy éreztem, mennem kell, mint a többinek. Azzal viszont számoltam, hogy hosszú ideig nem térhetek vissza. Az fontos volt, hogy jöjjenek a szüleim és az öcsém is. November 23-án vonattal elhagytam Budapestet. Édesanyám egyik barátnőjével és az ő két, nyolc- és tizenkét éves gyerekével mentem. A vonat tömve volt, azt hiszem, a legtöbben emigráló szándékkal szálltak föl rá. Barátaink közeli rokonai laktak Körmenden, a határhoz közel, és úgy gondoltuk ki, hogy náluk töltünk egy éjszakát, másnap pedig megpróbáljuk a továbbjutást. Az állomásnál orosz katonák állítottak meg és ellenőrizték a személyi igazolványunkat. Azt nézték nyilván, hogy benne van-e az engedély, amivel a határsávban lakók rendelkeztek. Persze nekünk nem volt, de Klári néni azt mondta, hogy szüretelni megyünk, vagy valamit mesélt, és ha jól emlékszem, adott egy üveg vodkát ezeknek az oroszoknak, akik továbbengedtek bennünket. Hallottunk olyan kósza híreket, hogy többeket elfogtak, beraktak valami pincébe, de egy vagy két nap múlva megint szélnek eresztették őket, mert nem tudtak az ellátásukról gondoskodni. Volt, aki már harmadszor vagy negyedszer indult neki az osztrák határnak. Borzasztóan be voltunk gyulladva, amikor megállítottak az orosz katonák, de öt perc múlva továbbengedtek. Nálam volt egy hálóing, egy Biblia, egy dupla kenyér és egy alma. A személyazonossági igazolványomat vittem még, semmi más papírt. Úgy gondoltuk, ha az ember valamilyen fontos írást vagy ékszert visz magával, az gyanús. Egy éjszakát töltöttünk Körmenden, és másnap éjjel gyalog mentünk át a határon. A körmendiek támogatása arra szorítkozott, hogy befogadtak, vacsorát és szállást adtak, viszont nem kísértek el a határra, mert ők is féltek. Emlékszem, a szántóföldeken kellett áthatolnunk, a nedves talajtól vizes lett a cipőnk, a zoknink. Elég nehezen haladtunk. Koromfekete éjszaka volt. Hallottunk másokat suttogni, a közelünkben elhaladni, de nem láttuk őket, annyira sötét volt, hogy három-négy méterre sem lehetett látni. Mi is csak botorkáltunk. Hozzájött az, hogy ez a barátnő cukorbeteg volt, útközben injekciót kellett beadjon magának, meg a két gyerek, elég nagy strapa volt ez négyünknek. És nagyon bizonytalanok voltunk. Valaki Körmenden elmesélte, merre kell menni, csinált is egy kis rajzot, de eltépte. Annyira félt, hogy még azt a kis skiccet se hagyta a kezünkben. Nagyon féltünk tőle, hogy átmegyünk ugyan az osztrák oldalra, de olyan cikcakkos a határ, hogy újra visszakerülünk Magyarországra. Egyszer csak – a sűrűn kitűzött osztrák zászlók alapján – érzékeltük, hogy átléptük a zöldhatárt, de nem tudtuk, hogy a következő falu osztrák vagy magyar. Addigra annyira kimerültünk, hogy azt mondtuk, nincs más megoldás, bemegyünk a faluba, vállaljuk a kockázatot. Amikor megláttuk az első német nyelvű utcatáblát, tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. És persze sírva borultunk egymás nyakába. Az osztrák zsandárok már vártak minket. Bevittek egy rögtönzött szállásra, és kaptunk valami meleg levest. Az első éjszakát ott töltöttük, földre szórt szalmán aludtunk. Másnap vittek tovább St. Michael községbe, ahol talán egy hetet töltöttünk. Az osztrákok nagyon szervezetten segítettek. Állandó kisbusz-szolgálat működött, az érkezőket azonnal továbbvitték. Nagyon velünk éreztek, meghatóan segítettek minden tekintetben. Mondták is, jól emlékeznek rá, hogy 1955-ig ők is orosz zónában voltak. Még nagyon élt bennük annak az emléke. Úgy emlékszem, hogy St. Michaelben még nem regisztráltak minket. Lehet, hogy a nevünket fölírták, de többet egészen biztosan nem, azt sem kérdezték, hogy később hova szándékozunk menni. Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mennyien, de ötvenen biztosan voltunk abban az épületben, ahol elszállásoltak. Egy iskolaépület lehetett. Onnan aztán vonattal vittek tovább Grazba. Ott váltam el Klári nénitől és a gyerekeitől. Ők aztán az Egyesült Államokba emigráltak, én pedig Bécsbe mentem, mégpedig azért, mert ott élt egy távoli rokonunk, náluk volt az információs támpont. Mindenki, aki a családból átment Ausztriába, náluk kellett jelentkezzen, és ők adták tovább az információt. Eszter unokanővérem már járt ott, Tamás is, én voltam a harmadik. Később édesanyám és az öcsém is megfordult náluk. Bécsben el kellett dönteni, hogy melyik országba akarunk továbbmenni. Emlékszem, hogy az egyik menekültközpont előtt transzparensekre volt fölírva az országok neve – Ausztrália, Kanada, Egyesült Államok, Svájc, Hollandia –, és amelyik alá állt az ember, oda vitték. Hihetetlenül egyszerűen és banálisan történt egy rettenetesen fontos döntés. Minimumra csökkentették az adminisztrációt, mert olyan tömegű ember érkezett, hogy valószínűleg nem tudtak velünk másképp foglalkozni.
November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja. Már előzőleg is nagyon szeretett volna külföldre menni, csak nem lehetett. Lassan, lépésről lépésre alakult ki bennünk, hogy elmegyünk. Nem úgy, hogy a család leült és megbeszélte, hanem valami dolgozott bennünk, és én is eldöntöttem, hogy megyek. A bátyám az egyik barátnőmmel ment ki, én négy nappal utánuk indultam el. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim mit tesznek. Édesanyám vívódott, mert az édesanyja még élt, és úgy gondolta – úgy is lett –, ha elhagyja az országot, nem látja többé. Neki az édesanyja és a gyerekei között kellett választani, és a gyerekei mellett döntött. Úgy érezte, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, amiben igaza is volt. Azt hiszem, úgy indultam el, mint egy alvajáró, nem voltam a következmények tudatában. Exodus volt, az emberek tömegesen mentek el az országból, szinte sodródtam az árral, nem fogtam föl, hogy mit teszek, úgy éreztem, mennem kell, mint a többinek. Azzal viszont számoltam, hogy hosszú ideig nem térhetek vissza. Az fontos volt, hogy jöjjenek a szüleim és az öcsém is. November 23-án vonattal elhagytam Budapestet. Édesanyám egyik barátnőjével és az ő két, nyolc- és tizenkét éves gyerekével mentem. A vonat tömve volt, azt hiszem, a legtöbben emigráló szándékkal szálltak föl rá. Barátaink közeli rokonai laktak Körmenden, a határhoz közel, és úgy gondoltuk ki, hogy náluk töltünk egy éjszakát, másnap pedig megpróbáljuk a továbbjutást. Az állomásnál orosz katonák állítottak meg és ellenőrizték a személyi igazolványunkat. Azt nézték nyilván, hogy benne van-e az engedély, amivel a határsávban lakók rendelkeztek. Persze nekünk nem volt, de Klári néni azt mondta, hogy szüretelni megyünk, vagy valamit mesélt, és ha jól emlékszem, adott egy üveg vodkát ezeknek az oroszoknak, akik továbbengedtek bennünket. Hallottunk olyan kósza híreket, hogy többeket elfogtak, beraktak valami pincébe, de egy vagy két nap múlva megint szélnek eresztették őket, mert nem tudtak az ellátásukról gondoskodni. Volt, aki már harmadszor vagy negyedszer indult neki az osztrák határnak. Borzasztóan be voltunk gyulladva, amikor megállítottak az orosz katonák, de öt perc múlva továbbengedtek. Nálam volt egy hálóing, egy Biblia, egy dupla kenyér és egy alma. A személyazonossági igazolványomat vittem még, semmi más papírt. Úgy gondoltuk, ha az ember valamilyen fontos írást vagy ékszert visz magával, az gyanús. Egy éjszakát töltöttünk Körmenden, és másnap éjjel gyalog mentünk át a határon. A körmendiek támogatása arra szorítkozott, hogy befogadtak, vacsorát és szállást adtak, viszont nem kísértek el a határra, mert ők is féltek. Emlékszem, a szántóföldeken kellett áthatolnunk, a nedves talajtól vizes lett a cipőnk, a zoknink. Elég nehezen haladtunk. Koromfekete éjszaka volt. Hallottunk másokat suttogni, a közelünkben elhaladni, de nem láttuk őket, annyira sötét volt, hogy három-négy méterre sem lehetett látni. Mi is csak botorkáltunk. Hozzájött az, hogy ez a barátnő cukorbeteg volt, útközben injekciót kellett beadjon magának, meg a két gyerek, elég nagy strapa volt ez négyünknek. És nagyon bizonytalanok voltunk. Valaki Körmenden elmesélte, merre kell menni, csinált is egy kis rajzot, de eltépte. Annyira félt, hogy még azt a kis skiccet se hagyta a kezünkben. Nagyon féltünk tőle, hogy átmegyünk ugyan az osztrák oldalra, de olyan cikcakkos a határ, hogy újra visszakerülünk Magyarországra. Egyszer csak – a sűrűn kitűzött osztrák zászlók alapján – érzékeltük, hogy átléptük a zöldhatárt, de nem tudtuk, hogy a következő falu osztrák vagy magyar. Addigra annyira kimerültünk, hogy azt mondtuk, nincs más megoldás, bemegyünk a faluba, vállaljuk a kockázatot. Amikor megláttuk az első német nyelvű utcatáblát, tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. És persze sírva borultunk egymás nyakába. Az osztrák zsandárok már vártak minket. Bevittek egy rögtönzött szállásra, és kaptunk valami meleg levest. Az első éjszakát ott töltöttük, földre szórt szalmán aludtunk. Másnap vittek tovább St. Michael községbe, ahol talán egy hetet töltöttünk. Az osztrákok nagyon szervezetten segítettek. Állandó kisbusz-szolgálat működött, az érkezőket azonnal továbbvitték. Nagyon velünk éreztek, meghatóan segítettek minden tekintetben. Mondták is, jól emlékeznek rá, hogy 1955-ig ők is orosz zónában voltak. Még nagyon élt bennük annak az emléke. Úgy emlékszem, hogy St. Michaelben még nem regisztráltak minket. Lehet, hogy a nevünket fölírták, de többet egészen biztosan nem, azt sem kérdezték, hogy később hova szándékozunk menni. Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mennyien, de ötvenen biztosan voltunk abban az épületben, ahol elszállásoltak. Egy iskolaépület lehetett. Onnan aztán vonattal vittek tovább Grazba. Ott váltam el Klári nénitől és a gyerekeitől. Ők aztán az Egyesült Államokba emigráltak, én pedig Bécsbe mentem, mégpedig azért, mert ott élt egy távoli rokonunk, náluk volt az információs támpont. Mindenki, aki a családból átment Ausztriába, náluk kellett jelentkezzen, és ők adták tovább az információt. Eszter unokanővérem már járt ott, Tamás is, én voltam a harmadik. Később édesanyám és az öcsém is megfordult náluk. Bécsben el kellett dönteni, hogy melyik országba akarunk továbbmenni. Emlékszem, hogy az egyik menekültközpont előtt transzparensekre volt fölírva az országok neve – Ausztrália, Kanada, Egyesült Államok, Svájc, Hollandia –, és amelyik alá állt az ember, oda vitték. Hihetetlenül egyszerűen és banálisan történt egy rettenetesen fontos döntés. Minimumra csökkentették az adminisztrációt, mert olyan tömegű ember érkezett, hogy valószínűleg nem tudtak velünk másképp foglalkozni.
Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból. Ők nagyon jól tudták, hogy 56-ban Magyarországon minden börtönt kinyitottak, bűnözők is lehetnek közöttünk. Gondolom, hogy személyes ellenőrzés és megfigyelés történt, ezért a biztonság érdekében ezt a karantént rótták ránk. Négy hétig csak kísérettel hagyhattuk el a kaszárnya épületét. De ez nem volt különösebben kellemetlen, nem úgy éltem meg, mint valamiféle rabságot. Olyan szempontból nehéz volt, hogy csupa idegennel voltam együtt. Tizenketten aludtunk egy hálóteremben. Én még nagyon fiatal voltam, és a nők mindenféle intimitásokat meséltek egymásnak, azokat inkább nem hallgattam volna végig. Néha nagyon elveszettnek éreztem magam. Ott tudtam meg telefonon, hogy édesanyám és az öcsém megérkeztek Bécsbe a rokonokhoz, de az édesapám nincs velük, az utolsó percben visszalépett, itt maradt Magyarországon. A szüleim házassága már régen nem volt jó, nem csoda, hogy felmerült bennem: édesapám felhasználta az alkalmat arra, hogy különváljon édesanyámtól. Ezt így magyaráztam meg magamnak, és nagyon sajnáltam, mert ennek elég nagy ára volt számunkra. Édesanyám és az öcsém december 6-án lépte át a határt. Akkor már nagyon nehéz volt átjutni. A Fertő tó közelében, mocsáron mentek át. Az öcsém tizenöt éves volt, még félig gyerek, és azt mondta, hogy neki azon az éjszakán ért véget a gyerekkora. Életveszélyben voltak, mert a határőrök lőttek rájuk az őrtornyokból. Az öcsém útközben egyszer úgy elgyengült, hogy azt mondta, nem bír továbbmenni. Édesanyám tartotta benne a lelket, és hála istennek, átjutottak. Nem is tudom, hogy miért azt a helyet választották, erről valahogy soha nem beszéltünk. Először Bécsbe mentek, onnan pedig Innsbruck közelébe, egy távoli rokonhoz. Aztán a hatóságok közölték velük, ha Svájcba akarnak továbbmenni, egy ideig menekülttáborban kell lenniük. Így Innsbruck közelében, Sollbad-Hallban egy menekülttáborban tartózkodtak pár hétig, majd megérkeztek Zürichbe. Úgy emlékszem, hogy Svájc tizenkétezer magyar menekültet vett föl, és az édesanyám meg az öcsém csak azért jöhettek utánunk, mert mi már ott voltunk. A svájciakról is azt mondhatom, amit az osztrákokról, hogy nagy buzgalommal igyekeztek segíteni. A hidegháború kellős közepén érkeztünk, a szemükben mi mindenképpen a szovjet rémuralom áldozatai voltunk. Svájcnak nagyon erős antikommunista politikája volt, ők mindenkit tárt karokkal fogadtak, aki a kommunizmus elől menekült. Mi voltunk az első menekültek a háború után, később jöttek a tibetiek meg a csehek. Mi tényleg hasznot húztunk a politikai helyzetből és abból a beállítottságból, hogy mindenképpen segíteni akarnak. Azt gondolom, hogy a svájciakban még élt egy bizonyos fokú rossz lelkiismeret, mert a háború idején a zsidókat nehezen fogadták be, lezárták a határt, ezért sokan kerültek haláltáborba. Fájdalmas és kellemetlen emlék lehetett sok ember lelkében, és örültek, hogy tehetnek valamit a menekültekért. Utólag értékelem így, ezt akkor még nem tudtam.
Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték. Ez sikerült, és 57 tavaszán elkezdtük az egyetemet, Tamás is, meg én is. Egyértelmű volt, hogy nyelveket akarok tanulni. Budapesten angol szakra jelentkeztem, most viszont francia–német szakra. Zürich német nyelvterület, és amellett nekem nagyon tetszett a francia nyelv, már Budapesten is elkezdtem vele foglalkozni egy picit. Elég nehéz volt, mert nagyon erős konkurenciával kellett megbirkóznom, hiszen a svájciak óriási előnnyel kezdték a tanulmányaikat, ott a gimnáziumban hat-hét évig tanulnak franciául, mielőtt elkezdik az egyetemet. Először a bátyámat és engem is provizórikus diáktáborban helyeztek el, azután családoknál. Az akkori svájci szisztéma szerint jómódú családok egy időre egyetemistákat vettek magukhoz. Az öcsém is iskolába került, édesanyám pedig elkezdett dolgozni. Valamit tudott németül. Először irodai segítségként dolgozott egy építészeti irodában, azután elkerült egy bankba, és tulajdonképpen végig, a nyugdíjazásáig abban a nagy svájci bankban dolgozott. Negyvenhét évesen került ki. Nagyon fájt neki, hogy édesapám nem jött velünk, és amellett számolt vele, hogy nem fogja viszontlátni az édesanyját, ami be is következett. A két testvérét se látta többé, illetve a nagynénémet igen, de a nagybátyámat már nem. Neki volt a legnehezebb közülünk. 57. október 1-jével kivettünk egy háromszobás lakást, és együtt éltünk négyen. 60-ban a bátyám elköltözött tőlünk, aztán az öcsém is elment, 65-ben megházasodott. Közben már egy másik lakásunk lett Zürichben, és én még egy darabig édesanyámmal laktam. Édesanyám egyedül maradt, olyan értelemben, hogy nem lett új társa, annak ellenére, hogy tudta, édesapámmal már nem fog többé együtt élni. 63-ban édesapám meglátogatott minket, és mi megpróbáltuk rávenni, hogy maradjon velünk. Édesanyám akkor még nyitott volt rá, de édesapám nem akarta. Neki itthon volt új társa, röviddel a halála előtt meg is nősült. Gondolom, azért kellett a papír, mármint a házasságlevél, hogy a felesége megtarthassa a lakást, ami egykor a mi lakásunk volt.
Minket az első perctől segítettek. Tamás és én állami ösztöndíjat kaptunk, amíg egyetemre jártunk, Gyurka, az öcsém anonim ösztöndíjat. Soha nem tudta meg, hogy ki finanszírozta a tanulását az érettségiig, az illető nem akarta felfedni magát. Édesanyám keresett, szerényen, de meg tudtunk élni. Összeraktuk a pénzünket, abból fizettük közösen a lakbért és az élelmezést. A lakás bebútorozásánál egy karitatív szervezet segített, kaptunk ágyakat, asztalt, székeket és ágyneműt is. Az egyetemet el lehetett végezni, ha az ember szünidőben kiegészítette az ösztöndíját egy kis keresettel. Én is dolgoztam például az egyetemi könyvtárban, meg más helyen is.
Az első időben nagyon sok szimpátiában volt részem. Néha viszont szegény kis menekültként kezeltek. Olyan is volt, ami fájt. Emlékszem, hogy a diáktársaimmal elmentünk egy vendéglőbe, és az egyik egyetemi kollégám azt mondta, hogy meghív vacsorára, mert 56-ban nem támogatta a magyar diákokat, itt az alkalom, hogy támogasson valakit. Ez nagyon fájt. Egyszer meg segítettem valakinek csomagolni, aki hosszabb útra készült, és a zsebembe nyomott egy tízfrankost. Akkor elöntött a vér. Nagyon fájt, hogy a baráti segítségemet meg akarja fizetni. Megmondtam neki, hogy nagyon rosszul esik, ez nekem idegen, és szó sem lehet róla, hogy elfogadjam. Ő hümmögött, hogy nem úgy gondolta. Ezek olyan svájci dolgok, a két kultúra különbsége. Ők azt hiszik, hogy mindent meg lehet fizetni, közöttük ez rendben van. Ellenséges magatartást viszont csak elvétve tapasztaltam. Baráti kapcsolatok kialakultak már az első években is, de azok aztán változtak. Az elején – a félszegségemnél fogva – magam is inkább a társadalom szélén élő, félénkebb emberekkel kerestem a kapcsolatot, később más jellegű barátaim lettek, akik más szempontból voltak a társadalom szélén, nem nyárspolgárok, hanem szabadabban élő és gondolkodó emberek. Szóval inkább kozmopolitákkal kerültem barátságba.
Az első időben nagyon sok szimpátiában volt részem. Néha viszont szegény kis menekültként kezeltek. Olyan is volt, ami fájt. Emlékszem, hogy a diáktársaimmal elmentünk egy vendéglőbe, és az egyik egyetemi kollégám azt mondta, hogy meghív vacsorára, mert 56-ban nem támogatta a magyar diákokat, itt az alkalom, hogy támogasson valakit. Ez nagyon fájt. Egyszer meg segítettem valakinek csomagolni, aki hosszabb útra készült, és a zsebembe nyomott egy tízfrankost. Akkor elöntött a vér. Nagyon fájt, hogy a baráti segítségemet meg akarja fizetni. Megmondtam neki, hogy nagyon rosszul esik, ez nekem idegen, és szó sem lehet róla, hogy elfogadjam. Ő hümmögött, hogy nem úgy gondolta. Ezek olyan svájci dolgok, a két kultúra különbsége. Ők azt hiszik, hogy mindent meg lehet fizetni, közöttük ez rendben van. Ellenséges magatartást viszont csak elvétve tapasztaltam. Baráti kapcsolatok kialakultak már az első években is, de azok aztán változtak. Az elején – a félszegségemnél fogva – magam is inkább a társadalom szélén élő, félénkebb emberekkel kerestem a kapcsolatot, később más jellegű barátaim lettek, akik más szempontból voltak a társadalom szélén, nem nyárspolgárok, hanem szabadabban élő és gondolkodó emberek. Szóval inkább kozmopolitákkal kerültem barátságba.
Gyorsan megtanultam németül. A magyar menekültek részére indítottak német kurzusokat, intenzív tanfolyamokat is, de én sose jártam azokra, túl lassúnak találtam. Elkezdtem önállóan olvasni, és azáltal, hogy az emberekkel kapcsolatba léptem, gyakorolni is tudtam a nyelvet. Ez nekem érdekesebbnek tűnt, mint beülni egy nyelviskolába. Egy éven belül már jól beszéltem németül, a svájci dialektust is, két éven belül pedig, azt mondhatnám, hogy teljesen. Aztán a franciával is meg kellett birkóznom, de mivel nagyon szerettem, azt is hamar megtanultam.
57-től 60-ig, három évig jártam az egyetemre, aztán abbahagytam. Ennek csak részben volt az oka, hogy elvesztem a nagy sokaságban, minden támasz vagy útjelző nélkül kellett végeznem a tanulmányaimat, ami túl nagy terhet jelentett. Állandósult a lehangoltságom, kiúttalanságot éreztem, és nem tudtam, hol a helyem. Úgy gondoltam, jobban járnék, ha dolgoznék, este tudnám, hogy mit csináltam aznap, kapnék fizetést, és nem kellene állandóan azon rágódnom, hogy melyik könyvet és mennyi idő alatt olvassam el. Régi privát problémák is jelentkeztek, nagyon félszeg és bizonytalan voltam, egyáltalán nem találtam meg a helyem a világban, nem tudtam, hogy miért élek. Honvágyam soha sem volt. Arra nem gondoltam, hogy könnyebb lenne otthon. Úgy gondoltam, hogy a személyes problémáim ugyanúgy meglennének itt is. De nem egészen így volt. Nyilván az egész emigrációs szituáció is megnehezítette a helyzetemet, amit akkor nem láttam annyira, mint most. Szóval azt én akkor leértékeltem. A nehézségeimhez biztosan hozzájárult az emigráció is, meg hogy édesapám nem jött velünk, és mivel a két fivérem hamar elment, én ottmaradtam édesanyámmal. Rám támaszkodott, mert elhagyta a férje, kicsi fizetésért dolgozott, egyszerű munkát végzett, nem találta meg a kapcsolatot a svájciakkal, lehet, hogy a lelke mélyén meg is bánta, hogy Svájcba ment. Azt gondolom, hogy ez erősen belejátszott az én problémáimba, túl nagy teher volt nekem is.
64-től újra Svájcban dolgoztam. Érdektelen irodai munkát végeztem, de az volt a célom, hogy pénzt keressek, és eltöltsem az időt addig, amíg képes vagyok valami érdekesebbre. A svájci munkapiac akkoriban még eléggé telítetlen volt, könnyen lehetett állást találni. Nagyon ritkán kértek papírokat, és sok helyen nem is volt írásbeli szerződésem, csak szóbeli megegyezés a munkaadómmal. Megkérdezték, mit csináltam addig, elmondtam, hogy érettségim van, szüneteltetem az egyetemi tanulmányaimat, több nem érdekelte őket. Megbeszéltük, hogy milyen munkakörről van szó, és hogy mi lesz a feladatom. Mindig volt egyhetes vagy egy hónapos próbaidő, azalatt kölcsönösen szabadok voltunk, hogy eldöntsük, ott maradok-e vagy sem. 65-ben jelentkeztem esti kereskedelmi iskolába. Azáltal, hogy volt érettségim és bizonyos irodai tapasztalatom, másfél év helyett egy év alatt el tudtam végezni. Tanultam gépírást, gyorsírást, könyvelést, kereskedelmi levelezést. Tulajdonképpen soha nem volt kedvem irodai munkához, csak a biztonság miatt kezdtem el. Szórványosan azért hasznát vettem, nem bántam meg, hogy elvégeztem.
72-ben visszajöttem Argentínából, és 74-ben tettem le a doktori vizsgát. Ez nem volt kötelező, van egy másik mód is arra, hogy az ember befejezze a tanulmányait. Ha egy kisebb dolgozatot ír a disszertáció helyett, nem kap doktori címet, csak diplomát. Sokan azt csinálják, hogy először ezt a kisebb értekezést vállalják, és később esetleg doktorálnak. Én úgy gondoltam, hogy miért dolgozzam kétszer, miért ne menjek mindjárt bele a doktori munkába. Michel Butornak, a ma is élő francia írónak a regényét választottam, azt kellett analizálnom egy modern analitikus módszerrel. Tulajdonképpen a professzorom metódusát kellett alkalmaznom a regényre. Ezt a módszert úgy lehetne egészen röviden jellemezni, hogy mindennemű kapcsolatot tagad az irodalmi mű és az élet között. Nem vehető tekintetbe semmiféle biográfiai összefüggés az író életével vagy korával és annak az eseményeivel. A művet önmagából kell megmagyarázni, nem pedig a külső faktorokból. Tulajdonképpen azt kellett elemeznem, hogyan tükröződik az alkotás önmagában, hogyan bontakozik ki saját maga által. Ez a mű egy regény, egy fiktív napló sok és erős szimbolikával. Röviden arról szól, hogy egy francia mérnök Angliába megy, és ott elkezd naplót írni. Az ottani boldogulásáról, nehézségeiről szól a könyv. Egy kicsit emigráns szituáció. Nem tudatosan választottam egy ilyen sorsot, később vettem észre a párhuzamot a saját életemmel. A professzorom magamra hagyott, semmiféle impulzust nem kaptam tőle, teljesen egyedül írtam meg a doktorimat. Végül magna cum laudéval végeztem, nagy kő esett le a szívemről.
A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.
1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni. Valószínűleg mélylélektani okai vannak, mert az országnak körülbelül az egyharmada francia anyanyelvű, sok a feszültség a német és a francia anyanyelvű népesség között, sok a rivalizálás és a féltékenység. Aztán az is szerepet játszik, hogy az iskolai oktatás sokszor unalmas, a gyerekek öt-hat évig nyúzzák a francia nyelvet, mégsem tanulják meg, mert folyton csak a nyelvtant kell biflázniuk, és elvesztik a kedvüket. Azután divatba jött az angol nyelv, és minden fiatal angolul akart tudni, nem franciául. Emellett én csak úgynevezett segédtanár voltam. Szembekerültem azzal is, hogy a svájci gimnáziumokban, legalábbis azokban, amelyekben én tanítottam, nagyon konzervatív, patriarchális szellem uralkodik. A gyerekek arrogánsak voltak. Jól tudták, hogy én „csak” segédtanár vagyok, kevesebb a jogom és a lehetőségem, mint a megválasztott tanároknak, és éreztették is velem. Fegyelmezési gondjaim voltak, és az igazgatóság nem állt mellettem, nem segített. Nagyon egyedül éreztem magam ezekkel a problémákkal. Voltak persze kellemes tanítványaim, sőt egész osztályaim, akik között jól éreztem magam. Ahhoz, hogy valaki választott tanár legyen, pályázni kellett és egy vizsgaórát tartani. A pályázónak be kellett bizonyítania, alkalmas rá, hogy megválasszák. Én meg se próbáltam, nem adtam esélyt magamnak. Egyik gimnáziumban sem éreztem, hogy életem végéig ahhoz a tantestülethez akarok tartozni. Egy megválasztott tanár ugyanis egész életén keresztül ugyanabban a gimnáziumban tanít. Az esti iskolát viszont nagyon élveztem, oda felnőttek jártak, akik tanulni akartak, érdeklődtek és szívesen dolgoztak. 79-ben kezdtem el dolgozni a Swissairnél, a svájci légitársaság nyelviskolájában, amelyet a pilótáknak és a stewardesseknek találtak ki, de mások is jártak oda. Elsősorban a spanyol oktatására vettek föl, de franciát is tanítottam. Ezt nagyon szerettem csinálni, érdeklődő emberekkel volt dolgom, és nem gyötört senki, se a tanítványok, se a kollégák. Önállóan dolgoztam, jegyeket nem kellett adnom. Ott tanítottam körülbelül tíz évig. Aránylag sok szabadidőm volt, mert hetente csak három napot tanítottam. Kicsit sportoltam, szerettem olvasni, színházba, moziba járni, barátokkal összejönni. Aztán elkezdtem túrázni, és minden hétvégén, szombatonként, vasárnaponként elmentem valahova a hegyekbe, sokszor két-három napra is. Nagyon szerettem túrázni.
A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.
1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni. Valószínűleg mélylélektani okai vannak, mert az országnak körülbelül az egyharmada francia anyanyelvű, sok a feszültség a német és a francia anyanyelvű népesség között, sok a rivalizálás és a féltékenység. Aztán az is szerepet játszik, hogy az iskolai oktatás sokszor unalmas, a gyerekek öt-hat évig nyúzzák a francia nyelvet, mégsem tanulják meg, mert folyton csak a nyelvtant kell biflázniuk, és elvesztik a kedvüket. Azután divatba jött az angol nyelv, és minden fiatal angolul akart tudni, nem franciául. Emellett én csak úgynevezett segédtanár voltam. Szembekerültem azzal is, hogy a svájci gimnáziumokban, legalábbis azokban, amelyekben én tanítottam, nagyon konzervatív, patriarchális szellem uralkodik. A gyerekek arrogánsak voltak. Jól tudták, hogy én „csak” segédtanár vagyok, kevesebb a jogom és a lehetőségem, mint a megválasztott tanároknak, és éreztették is velem. Fegyelmezési gondjaim voltak, és az igazgatóság nem állt mellettem, nem segített. Nagyon egyedül éreztem magam ezekkel a problémákkal. Voltak persze kellemes tanítványaim, sőt egész osztályaim, akik között jól éreztem magam. Ahhoz, hogy valaki választott tanár legyen, pályázni kellett és egy vizsgaórát tartani. A pályázónak be kellett bizonyítania, alkalmas rá, hogy megválasszák. Én meg se próbáltam, nem adtam esélyt magamnak. Egyik gimnáziumban sem éreztem, hogy életem végéig ahhoz a tantestülethez akarok tartozni. Egy megválasztott tanár ugyanis egész életén keresztül ugyanabban a gimnáziumban tanít. Az esti iskolát viszont nagyon élveztem, oda felnőttek jártak, akik tanulni akartak, érdeklődtek és szívesen dolgoztak. 79-ben kezdtem el dolgozni a Swissairnél, a svájci légitársaság nyelviskolájában, amelyet a pilótáknak és a stewardesseknek találtak ki, de mások is jártak oda. Elsősorban a spanyol oktatására vettek föl, de franciát is tanítottam. Ezt nagyon szerettem csinálni, érdeklődő emberekkel volt dolgom, és nem gyötört senki, se a tanítványok, se a kollégák. Önállóan dolgoztam, jegyeket nem kellett adnom. Ott tanítottam körülbelül tíz évig. Aránylag sok szabadidőm volt, mert hetente csak három napot tanítottam. Kicsit sportoltam, szerettem olvasni, színházba, moziba járni, barátokkal összejönni. Aztán elkezdtem túrázni, és minden hétvégén, szombatonként, vasárnaponként elmentem valahova a hegyekbe, sokszor két-három napra is. Nagyon szerettem túrázni.
Eltelt két év, mire megint jöttem, aztán 81-ben újra. Akkor kezdtem világosabb színekben látni és érzékelni Magyarországot. Arra emlékszem például, ami nagyon meglepett, hogy a könyvesboltokban nagy a választék, és nem csak kommunista irányzatú könyvek kaphatók. Lehet, hogy korábban is így volt, de én csak 81-ben érzékeltem. Akkor éreztem, hogy itt valamilyen lazulás van. Több pozitív élmény is ért. A nagynéném finomakat főzött, szeretettel vett körül, és örömmel fogadott, amikor esténként megérkeztem. És az évnek jobb időszakában is jöttem. Volt néhány jó élményem az emberekkel, kedvességet tapasztaltam az utcán, az üzletekben. Akkor már kezdtem másképp látni Magyarországot. Ennek ellenére 81-től 93-ig nem jöttem. Édesanyám halála után, 93 tavaszán jöttem megint, azután pedig rendszeresen. Akkor az volt az érzésem, hogy valamit folytatok, amit azelőtt ő csinált, mintha átvettem volna tőle a hazalátogatásokat. 93-ban az urnájával jöttem haza, mert az volt a vágya, hogy itt helyezzék el a családi sírban. 93-tól mindig a barátnőmnél laktam. Náluk nagyon szerettem, ők mindig barátiak, kedvesek voltak velem. Gyakran mentem színházba. Nagy élményt jelentett, hogy egy színpadról a magyar nyelvet hallom, az teljesen elbűvölt. Elkezdtem kirándulni, a barátnőmék elvittek messzebbre is, a Mátrába, az Őrségbe, a Bakonyba, és láttam, hogy mennyi szépség van az országban. Akkor úgy éreztem, hogy szeretek Magyarországra jönni. Érzékeltem, hogy Magyarország szabad, hogy nincsenek a nyakunkon az oroszok.
A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték. 89-ben jelentkeztem, és azonnal felvettek egy menekültotthonba. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig, 99-ig. Illetve közben volt egy változás, mert bezárták az otthont, amelyikben dolgoztam, és átkerültem egy másikba. Ez volt az utolsó és a legjobb munkahelyem. Nagyon szerettem a menekültekkel foglalkozni. A német nyelv oktatása volt az egyik feladatom, de mást is csináltam. Négy éven keresztül az élelmezést kellett vezetnem egy százhúsz fős menekült otthonban. Nem főznöm kellett, a menekültek maguk főztek, hanem összeállítani a menüket, beszerezni az alapanyagot, megszervezni a főzést és ellátni mindenkit. Érdekes, új munka volt, egy kihívás, szívesen csináltam. A nyolcvanas évek második felében nagyon erős menekülthullám érte el Svájcot, özönlöttek a menekültek. Akkor már nagyon nehéz volt menekültjogot kapni. Sokakat visszaküldtek, de a genfi konvenció alapján előírták, hogy mindenkit meg kell hallgatni. A kérelmezőnek meg kellett várnia, hogy mit döntenek az illetékes szervek, megkapja-e a menekültstátust. Ez a procedúra általában több hónapot vett igénybe. Azért kellettek a menekülttáborok, hogy amíg el nem dől a sorsuk, elhelyezzék őket. Szóval állandó hullámzás volt a menekültek között. A munkatársaim többsége nem tudta, hogy milyen menekültnek lenni. Amikor a bosnyák menekültek jöttek a boszniai háború idején, akkor tényleg nyilvánvaló volt, hogy nagyon velük érzek. Az engem nem terhelt meg, hogy emlékeztettek a múltamra, ellenkezőleg, hasznomra vált a munkában, mert jobban át tudtam érezni, mit jelent hontalanná válni. Szerettem ezt a munkát, nagyon jó kapcsolatom volt a menekültekkel. Sokukkal összebarátkoztam, és amikor elhagyták az otthont, akkor is baráti kapcsolatot tartottam fenn többükkel, látogattam őket továbbra is. Amikor a boszniai háború folyt, akkor a svájci Vöröskereszt ötezer bosnyák személynek megadta a menekültjogot, akárcsak 56-ban a tizenkétezer magyar menekültnek, így en bloc. Ezek a menekültek tulajdonképp haláltáborokból jöttek ki. Főleg férfiak, de a családtagjaik is utánuk jöhettek. Először a férfiakat hozták ki a táborokból, azután fölkeresték a családtagjaikat, és őket is kihozták Svájcba. Nagylelkű tett volt Svájc részéről. A táborunkban két éven keresztül csak bosnyák menekültek laktak. Megkapták a menekültjogot, viszont nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Különbözik a kultúrájuk, a temperamentumuk, a nyelvvel is nehézségeik voltak, egyáltalán megtanulni németül. Leginkább falusiak jöttek, olyanok, akik az anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltek, és akik odahaza földműveléssel meg állattenyésztéssel foglalkoztak. A falusi lakosságnak mindig sokkal nehezebb az emigráció, nem olyan mozgékonyak, mint a városi emberek. Sokan nem tudtak elhelyezkedni, akkor sem, amikor már régen engedélyezték nekik a munkavállalást. Nem találtak munkahelyet, mert vagy túl öregek voltak, vagy nem eléggé kvalifikáltak, úgyhogy svájci segélyből kellett élniük. Nem tudták mivel elfoglalni magukat, sokan depresszióba estek. Szomorú, hogy ott élhettek a svájci paradicsomban, és teljesen boldogtalanul. Egy vágyuk volt, minél előbb hazamenni. Tudok olyan bosnyákokról, akik megkapták a menekültjogot, svájci állampolgárok lehettek volna, de visszamentek Boszniába. Nem bírták ki. Az albánok is nagyon nehezen illeszkedtek be, hasonlóan a bosnyákokhoz. Az övéké is egészen más kultúra. A bosnyákok egytől-egyig muzulmánok, az albánoknak is a túlnyomó többsége, csak elvétve vannak közöttük keresztények. Bosnyákul elég jól megtanultam a menekültotthonban, mert láttam, hogy ők nem beszélnek más nyelvet, mint a bosnyákot. Ott volt bekvártélyozva száz-száztíz bosnyák, és mi, a hat vagy hét gondozó hogy kommunikáljunk velük, ha nincs közös nyelvünk? Volt köztük egy nagyon intelligens tanítónő, megkértem, hogy segítsen nekem. Ő az osztályomban nagyon gyorsan megtanult németül, én meg tőle tanultam bosnyákul. Néhány hónapon belül eljutottam egy olyan szintre, amelyen lehetséges volt az egyszerű beszélgetés. Én fordítottam a kollégáim és a menekültek között. Nagyra értékelték, hogy veszem a fáradságot, és megtanulom a nyelvüket. Sokat meséltek nekem. Nagyon megrázó dolgok is történtek. Az emigráns újságokban a háború alatt rendszeresen megjelent a meghaltak névsora, és előfordult, hogy valaki innen értesült egy közelállója haláláról. Emlékszem, nem is egyszer előfordult, hogy bementem valakihez beszélgetni, és mutatta az újságot, hogy ott van egy hozzátartozója neve. Az is előfordult, hogy a gyermekéé. És akkor én is sírtam velük. Úgy éreztem, hogy nem lehet mást csinálni, csak együtt érezni velük. Sok fájdalmat láttam, sok tragédiát. Az egyiküknek harminchat rokonát irtották ki a szerbek, agyongyötört személyekkel volt ott dolgunk. Úgy éreztem, hogy ők az igazi menekültek, nem kalandvágyból vagy személyes problémák miatt vannak itt, hanem igazi üldözöttek, és icipicit tehetek értük, ha együtt érzek velük, és megpróbálom egy kicsit derűsebbé tenni a hétköznapjaikat vagy megkönnyíteni az életüket. Ez számomra fontos és értékes tapasztalat volt. Nagyon megszerettem a bosnyákokat tényleg.
97-ben, két évvel a nyugdíjazás előtt kezdtem el gondolkodni, hogy mit is akarok én, hova is akarok menni. Abban az egyben biztos voltam, hogy Zürichből elmegyek. Nem mintha nem szeretném, de a vidéket, a természetet mindig is jobban szerettem, mint a várost. Tulajdonképpen két lehetőség között folyt bennem a harc. Az egyik Magyarország, a másik Dél-Franciaország. Dél-Franciaországnak van egy olyan vidéke, Languedoc, ahova harminc éve járok, nagyon-nagyon szeretem, a szívemhez nőtt, és komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy később ott fogok élni. Mind a két irányba kiraktam az antennáimat, érdeklődtem és próbálkoztam. Végül Magyarország mellett döntöttem, mert a szülőhazám, és mert pár emberem már volt itt. Meg azért is, mert úgy gondoltam, hogy amikor nyugdíjba megyek, még nem leszek teljesen munkaképtelen, és mint önkéntes tehetek valamit másokért, amire Magyarországon nyilván nagyobb szükség van, mint Dél-Franciaországban. Végül gyorsan történt a döntés. 99. július végén kerültem nyugdíjba, akkor még utazgattam egy kicsit, ismerősöket, barátokat látogattam, több országban, aztán novemberben Magyarországra jöttem, hogy szétnézzek. Úgy éreztem, mintha nem is én magam cselekednék, hanem csak úgy történnek velem a dolgok. Megérkezésem után három héttel megtaláltam ennek a solymári lakásnak a hirdetését, és ez a lakás annyira megtetszett, hogy úgy éreztem, ha megkapom, az jel arra, hogy itt a helyem, ide kell jönnöm. És bejött. Miután a svájci lakásomat föladtam, és már ideköltöztem a bútoraimmal, három-négy hétig úgy éreztem, hogy elhamarkodtam. Miért kellett nekem mindent lebontani Svájcban? Mi lesz velem, miért vagyok én itt? De a krízis elmúlt, és egyik dolog adta a másikat. Találtam munkahelyeket, kialakultak a dolgok, megismerkedtem emberekkel, és egyre jobban kezdtem érezni magam, ami azóta sem változott. Ez a hely olyan, mint egy kicsi Svájc. A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna. Ez is szempont volt. Kettős állampolgár vagyok, 97-ben szereztem meg, vagyis szereztem vissza a magyar állampolgárságot. A lakásvételnél nagyon komoly előnyt jelentett, mert külföldi állampolgárnak hosszú, komplikált procedúra lett volna a lakás megvétele. Elmentem a berni magyar konzulátusra, és bejelentettem, hogy szeretném megkapni a magyar állampolgárságot. Be kellett mutatni a születési anyakönyvi kivonatot, ami nekem ugyan nem volt meg, de előzőleg itthon beszereztem egy másolatot, két vagy három fényképet kértek, ki kellett töltenem egy ívet, és le kellett fizetnem 300 svájci frankot. Körülbelül fél év múlva megkaptam a magyar útlevelet. Szerencsére Svájc megengedi a kettős állampolgárságot. Többek között azért is olyan fontos a svájci állampolgárság, mert ha nem lenne meg, külföldön nem kapnám meg a nyugdíjamat.
Egyértelműen Magyarországon vagyok otthon. Egy kicsit talán más lelkülettel, mint aki mindig is itt élt. Biztosan nyomot hagyott bennem az a negyvenhárom év, amit nem itt töltöttem el. Olyan vonatkozásban, hogy úgy érzem, mindenütt otthon vagyok a világon. Szeretem Magyarországot és szeretek itt lenni, de nagyon szeretek máshol is. Azt hiszem, van bennem egy bizonyos kozmopolita mentalitás, a nemzeti hovatartozásnak nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, és azt hiszem, hogy ez fontos is, mert sok baj származik abból, ha valaki túlhangsúlyozza a nemzeti hovatartozását. 2000. február 1-jétől vagyok ennek a lakásnak a tulajdonosa. Először arról álmodoztam, hogy veszek egy házat, mert nagyon szerettem volna kertet. Arról álmodoztam, hogy lesz egy veteményeskertem, és hogy a házamban esetleg még szobát is adok ki, vagy valaki, aki rászorul, ott lakhat nálam. De aztán a barátok tanácsára elálltam ettől. Az árak is olyanok voltak, hogy megriadtam. Végül nagyon szerencsésen megtaláltam ezt a lakást. Az elején persze voltak nehézségeim, olyan értelemben, hogy idegennek éreztem magam. Bár van itt egypár rokon, meg egypár régről megmaradt ismerős és barát, de ennek ellenére fölmerült bennem a kérdés: hogy fogok itt beleilleszkedni? Különösen azért, mert pont novemberben jöttem ide, amikor kezdődik a tél, a hideg, a sötét. Már három órakor elkezd sötétedni, és többször nagyon egyedül éreztem magam. Az is zavart, hogy az utcákon annyira kell vigyázni minden lépésre, mert a járda rendkívül rossz, egyenetlen. Meg föltörték az autómat tavaly márciusban. Barátokkal voltam a Zeneakadémián, a Kertész utcában letettem az autómat, és mire visszamentem, föltörték, kilopták a CD-táramat. Hát ez is olyan élmény volt, ami eléggé megijesztett. Persze sok pozitív élményem is volt, mert ismeretségeket kötöttem, és már decemberben elkezdtem dolgozni két helyen is. Az egyik a Máltai Szeretetszolgálat, a másik pedig Lipótmezőn az epilepsziás intézet. Az intézetben besegítettem a terápiás munkába és németet tanítottam. A Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában pedig úgy kezdtem el dolgozni, hogy barátok, ismerősök mondták, mennyire komoly munkát végez ez a szervezet, jelentkezzem náluk, valószínűleg tudnak engem foglalkoztatni. Bemutatkoztam még decemberben, és megbeszéltem a főnökkel, hogy elkezdek dolgozni. Hetenként egyszer oda fogok járni hozzájuk, elsősorban fordításokat végezek, emellett átveszem a német, angol és francia nyelvű levelezést. Néhány hónapon keresztül jártam oda, lefordítottam a dokumentációjukat, és néha-néha akadt egy-egy levél is. Sajnos annyira égető problémáik és feladataik voltak itt Budapesten, hogy nyugat felé nem tudták kiépíteni a levelezést, úgyhogy én ott álltam munka nélkül. Nem volt már több fordítanivalóm, és sajnálattal elbúcsúztam tőlük. Meg kell vallanom, hogy ez csalódást jelentett nekem, mert nagy lelkesedéssel fogadtak, aztán mégsem alakult úgy a dolog, ahogy szerettem volna. Egyszer-egyszer jött egy telefonhívás, hogy telefonáljak Olaszországba olaszul, ami nekem sem olyan könnyű, mert az olaszban nem vagyok annyira jó. Szóval ez nem vált be, pedig hát szívesen dolgoztam volna velük, mert tudom, hogy fontos munkát végeznek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy nagyon sok más intézmény is van, ahol hasznomat vehetnék és vehetik, úgyhogy nem muszáj görcsösen ragaszkodni egy intézményhez, ha az nem akarja, ha nem tudja hasznomat venni, megyek máshová. És sikerült is, mert tavaly a nyár folyamán kialakult, hogy a Pető Intézetben dolgozhatom, mint angoltanár. Már akkor is két osztályom volt, és azon kívül korrepetáltam. Az egyik gyereknek beszédnehézsége van, szóval tulajdonképpen logopédusmunkát kellett végeznem vele, egy másik egyáltalán nem tud beszélni, neki fel kellett olvasnom a történelemkönyvből és a magyarkönyvből. Ez folytatódik, hetenként kétszer tanítok angolt a Pető Intézetben. Nagyon szeretem ezt a feladatot, ott tényleg jól érzem magam, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, szükség van rám, megbecsülik a munkámat, szóval teljesen rendben van. Tatabányára járok hetenként egyszer a Mésztelepre, illetve a Mészteleppel foglalkozó csoportba. Ott van az utcai szociális munkásoknak egy csoportja, ők elsősorban az utcán élő személyekkel foglalkoznak, a hajléktalanokkal, a prostituáltakkal, a kallódó fiatalokkal és az utcagyerekekkel. Kevesen vannak, most összesen négyen, közülük egy polgári szolgálatos. Az is érdekes történet, hogyan kerültem oda. Meglátogatott egy svájci barátnőm, aki drogosokkal dolgozik, és hajléktalanokkal is volt már dolga. Azt kérte, hogy meglátogathasson egy olyan kerületet, telepet, vidéket, ahol szegények élnek, ahol problémák vannak. Egy itteni barátnőm, Ohly Éva szociális munkás és oktató ajánlotta a tatabányai Mésztelepet. Elmentünk Tatabányára, ahol a vezető, Lőrinc Norbert nagyon kedvesen fogadott. Hosszasan beszélgettünk, én fordítottam. Megtekintettük a Mésztelepet, a barátnőm mindent megkérdezhetett és mindenre kapott választ. Mindkettőnknek megrázó volt a felismerés, hogy milyen nagy a szegénység Magyarországon, és milyen nyomorúságban élnek emberek százai. Januártól kezdve hetenként egyszer járok oda. Részt vettem a téli krízis-ellátásban, novembertől márciusig szendvicset és teát vittünk ki a hajléktalanoknak. Fordítok is nekik. A tájékoztatójukat szétosztottam svájci ismerőseim között, elvittem a magyarországi svájci egyesületbe is, ahol egy közgyűlésen röviden beszéltem Tatabányáról, hogy fölkeltsem az érdeklődésüket. Ruhaneműt is tudtam vinni Tatabányára, nagy mennyiségben, amit részben Svájcból kaptam, részben itt Magyarországon gyűjtöttem össze ismerősöktől. Egyes személyek, családok gondozását is elkezdtem. Meghallgatom őket, megtudom, hogy mire van szükségük, és megpróbálunk enyhíteni a nehézségeiken. Egy műhelyt terveznek, amelyben a hajléktalanok maguk állítanának elő különböző szükséges kellékeket, például takarókat. Ezzel kapcsolatban is elkezdtem tevékenykedni. Arra kért a vezető, hogy próbáljam felvenni a kapcsolatot olyan gyárakkal, amelyeknek esetleg van hulladék textiljük vagy hulladék bőranyaguk, amit ingyen megkaphatnánk. Éppen pár nappal ezelőtt sikerült találnom telefonon egy olyan gyárat, amely több száz méter anyagot ígért nekünk. Borzasztóan örültem neki, és remélem, hogy meg is fogjuk kapni.
Viszont nagyon örvendetes meglepetés volt látni, hogy sok embernek van spirituális érdeklődése, és ez nagyobb, mint vártam volna. Ennek határozottan örülök. Az a benyomásom, hogy például a hindu és buddhista filozófia és vallás iránt elég sokan érdeklődnek. Ez jó tapasztalás.
A helyi pártügyeket nem ismerem. A tévében meg szoktam hallgatni a híreket mindennap, általában hetenként egyszer megveszem és elolvasom a Népszabadságot. Szóval érdeklődöm aziránt, hogy mi történik. Nem nagyon intenzíven, de azért mégis úgy nagy vonalakban szeretném tudni, hogy mi történik, és természetesen vannak olyan szívügyeim, amelyek különösen érdekelnek. Például az, hogy mi történik a természettel, a természetvédelemmel, vagy mi történik a szegényekkel, javul-e a sorsuk, hogy történnek-e lépések ezen a téren. Színházba, moziba, múzeumba nem olyan gyakran járok, mint amennyire szeretnék. Mert mindez érdekel ugyan, de jó itthon lenni, szívesen vagyok a lakásomban esténként és hétvégén is. Meggondolom, hogy vegyem-e a fáradságot, és menjek be a városba, színházba, moziba vagy múzeumba. Úgyhogy nem elég gyakran élek ezekkel a lehetőségekkel. De hát ez még változhat. Ha valaki elhív, minden további nélkül bemegyek a városba, és elmegyünk együtt egy-egy ilyen helyre, mert határozottan érdekel. Szóval érdekelnek a kiállítások, érdekel a színház. Leginkább a színház, mert nagyon kiválóak a budapesti színházak, és nagyon élvezem a színházi életet. Ami nekem fontos, és ami nagyon megkönnyíti, hogy Magyarországon éljek, az emberek kedvessége. Talán nem is mindig a kedvességről van szó, hanem másfajta szociális kapcsolódásról, mint amihez Svájcban hozzászoktam. Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy itt nagyobb közelség van az emberek között, mint például Svájcban. Egy bizonyos közvetlenség, talán ez illik rá. Sok helyen érzem úgy, hogy az egymáshoz való viszonyulás melegebb, kedvesebb, jobban megnyílnak az emberek, és jobban késztetnek engem is arra, hogy megnyíljak. Fordítva talán úgy lehet mondani, hogy a svájciak merevebbek, tartózkodóbbak, szigorúbbak, nagyon elválasztják a privát életet a nyilvános vagy hivatalos élettől, a munkától. A magas hegyek hiányoznak egy kicsit, mert én nagyon szerettem járni a kétezer méter fölötti hegyekben. Nyáron úgyszólván minden hétvégémet valamelyik hegyen töltöttem. Természetesen az itt nincs, de Magyarországon is gyönyörű tájak vannak, nagyon élvezem őket. Viszont itt az adminisztráció elég nehézkes. Amíg papírokat kellett intéznem, az nagyon fáradságos volt, sok komplikált adminisztrációval járt. Akkor éreztem a nagy különbséget, hogy Svájcban mennyire gyorsan, hatékonyan, egyszerűen intézik a dolgokat, akár a bankban, akár az önkormányzatnál, bárhol. Magyarországon ez sokkal, de sokkal nehézkesebb, és sokszor az ügyintézők sincsenek tisztában az előírásokkal. De ez most már nem is annyira aktuális, mert túl vagyok az intézések legnagyobb részén, már ez se fáj.
Az interjút 2001-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
Gúth Zoltán (jobbra) szüleivel és feleségével
Hely:
Dunaújváros
Készítés időpontja:
1962
Gúth Sándor ezredírnokként
Készítés időpontja:
1919
Update Required
To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.
Czeglédy Ilona 1937-ben született Budapesten. Szülei a kereskedelemben dolgoztak. 1955–1959 között az ELTE történelem–könyvtár, majd történelem–régész szakos hallgatója volt. Az egyetem elvégzése után gyakornokként dolgozott a Budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban és az MTA Régészeti Kutatócsoportja ásatásain. 1961–1968 között az Országos Műemléki Felügyelőség régészeként részt vett a sümegi, az egri és a siklósi vár feltárásában, számos középkori templom feltárását végezte önállóan. Legjelentősebb munkája a diósgyőri vár és műemlék-együttes feltárása és tudományos feldolgozása. 1968-ban a Diósgyőri Vármúzeum – Miskolci Galéria – Miskolci Képtár igazgatója lett. Az intézmény 1974-es szervezeti átalakítása után visszaköltözött Budapestre. 1981-ig a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ osztályvezetőjeként többek között a múzeumi gyűjteménykezelők képzésében, múzeumi kiadványok szerkesztésében, illetve a Tájak – Korok – Múzeumok sorozat létrehozásában volt jelentős szerepe. 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett a diósgyőri vár feltárásának eredményeit összegző dolgozatával, amely A diósgyőri vár címmel 1988-ban könyv alakban is megjelent. 1982-től 1992-es nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársaként az adattári osztály helyettes vezetője és a Sárospataki Vármúzeum szakfelügyelője volt. Eközben, majd ezt követően is önkéntesként segítette a Sárospataki Katolikus Egyházi Gyűjtemény munkáját. 1989-től rendszeres karitatív munkát végez a Conditio Humana Alapítványban, a Máltai Szeretetszolgálatnál, valamint az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatnál. Aktív tagja a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, alapító tagja a Pulszky Társaságnak. 2012-ben szakmai életútja és tudományos tevékenysége elismeréseként Pulszky Ferenc-díjjal tüntették ki. 2022. július 23-án Budapesten meghalt.
Czeglédy Ilona
Édesapám, Czeglédy József 1909. június 3-án született Hajdúböszörményben, de a család tarcali. A papám édesapja Czeglédy János, vele születésemtől fogva együtt laktunk Pesterzsébeten, nagyon kedveltem őt. Nagypapám a mosonmagyaróvári mezőgazdasági iskolában tanult, a szőlőműveléshez igen jól értett. Czeglédy János megnősült, de negyvenévesen özvegyen maradt két kislánnyal, és akkor összekommendálták egy fiatal lánnyal, Váradi Ilonával. A húszéves nagymamám kapott két kamaszlányt, aztán sorjában születtek a gyerekei, három lány és az egy szem fiú, a papám.
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
A szüleimnek az esküvő után el kellett költözniük a leány- és a legényszállásról, és nem is dolgozhattak tovább abban a Brauch-üzletben. Új helyet kellett találni. Azt gondolták, hogy a mamám tartósan nem marad otthon velem, így is történt, ezért felhozták Tarcalról az apám szüleit. A nagypapa akkor hetvenöt éves volt, a nagymama jóval fiatalabb, és nagyon életerős. Pestszenterzsébeten, egy kertes kis családi házban, egy bérelt lakásban éltünk. Emlékszem a címre: Ferenc József utca 29. Füves, falusias kis utca volt, a közelben a kiserdő, velünk szemben egy dombos rész, a sarkon a fűszeres. A gangos családi házban lévő szoba-konyhás lakást úgy osztottuk meg, hogy a nagypapa aludt a konyhában, a nagymama a szobában a díványon, a szüleim az ágyban, én meg az összetolt két régi nagyfotelben. A vizet az udvari kútból vettük, teknőben fürösztöttek. Volt egy Bobi kutyánk, és akkor lett nekem az első négytornyú váram, amit a nagypapám készített fából. Azt nagyon szerettem. A nagyszüleimnek nem sok mindenük maradt, apám tartotta el őket is, aztán anyám is elment dolgozni. Őket különböző hentesüzletekben foglalkoztatták. A papám egy jó kis boltban dolgozott a Római parton, a fürdő közelében. Oda nyáron elvitt magával engem is, kirakott a strandra, és kerített valakit, aki vigyázott rám. Ezek jó emlékek. Óvodába minimális időt jártam. A nagymama vezette a háztartást, finomakat főzött. A szomszédban két öreglány lakott, akik igen sokat jótékonykodtak, és nemcsak velünk. Nyáron nagy vendégjárás volt nálunk, augusztus 20-án jöttek a vidéki rokonok.
44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.
44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.
Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében. Abban az utcában, a Pannónia utcában volt a nagybátyámnak a fűszerüzlete. Engem felváltva vittek hol ide, hol oda. Amikor már a Szűz utcában laktunk, akkor a Kálvin tér volt közel, amikor meg a Deák térre jártam iskolába, akkor értelemszerűen a Deák téri evangélikus templom jött szóba.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.
Mi a házasságba torkolló egyetemi éveinkben a Szűcs család számunkra átüresített szobájában laktunk. A zuglói ház önmagában jó lett volna, ha nem tizenegyen laknak benne, négyes társbérletben, de ez egy kicsit sok volt. A Szűcs családnak volt két szobája. A szülők maradtak a nagyszobában, és a kisebbik szobába, ahol Attila lakott, mentem én is. Kaptam, egy szekrényt, egy rekamiét és egy íróasztalt. Minimális lakberendezési tárgyakkal kezdtük. Konyha volt, fürdőszoba is, fatüzelésű kályhával.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Miután feloszlott a Szabolcska utcai zugjezsuita noviciátus, a sógorom Berta nénistől hazajött a szüleihez. Ezután a szülők nem túl nagy szobájában lett két darab emeletes ágy, az egyiken aludt apósom, fölötte Laci, a másikon anyósom, fölötte Berta néni. A kisszoba volt a mienk, idővel hármunké. És tisztára jól jött nekik, hogy én – Tamás megszületése után öt hónappal – egyre kevesebbet voltam otthon, mert olyankor a sógorom jött át aludni a kisszobába. A nehéz körülményeket többnyire nem tragikusan éltük meg, inkább mulatságosan. Nagy kredencen kis kredenc, kis kredencen zsúrkocsi, azon hintaló, babakocsi – ezt mind felhalmoztuk abban a kis szobában.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.
Aztán jött Diósgyőr. Tavasszal kvázi oda kellett költözni hétfőtől szombatig vagy péntekig. Volt egy pici gyerekem, akinek a gondozását a férjem és a családja látta el – a szülei, a bátyja és Berta néni –, én hétvégi anyuka lettem. Menni kellett, nem volt más választás. Attila akkor fejezte be az egyetemet, az MMG-ben dolgozott, elég sokat kellett vidékre mennie. Akkoriban általában a huszonöt éveseknek megszületett az első gyereke. Ma ez legalább öt–tíz évvel később történik. Ahol nem voltak olyan családtagok, akik segítettek, ott maradt a bölcsőde, az óvoda. Tamás egyáltalán nem járt bölcsődébe, óvodába sem túl sokat. 66-ban a család összedobott annyit, hogy a Liptó utcában egy akkor épült házban tudtunk venni egy kis lakást – egy szoba, két félszoba –, így a Szobránc utcából, az utált társbérletből elmehettünk.
Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés.
Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés.
Tamással változatlanul találkoztam, minden hétvégén jöttem Pestre. Amikor az édesanyám egyedül maradt, a téli időszakban az ő lakásában is tudtunk együtt lenni, a nyarakat meg Tamás is Miskolcon töltötte. Tetszett neki, ott ő volt a kedvenc. A toronyház akkor épült. Nagy Zoltán tervezte, és ő javasolta, hogy ott kérjek lakást. Jó volt benne élni. Ha kinéztem az ablakon, csak zöldet láttam meg virágzó fákat. A közelben, a Sajószentpéteri úton volt egy könyvtár, tehát kulturálisan is rendben volt. Egy nagy szoba és két félszoba hetven négyzetméteren, a legfölső emeleten, a konyha kicsi és sötét, inkább főzőfülke. Egy dologot nem szerettem, a zajos központi fűtést. Oda minimális bútorral mentem, szinte nullából rendezkedtem be. Tanácsi lakás volt, megkaptam 68-ban, és 74-ben sikerült lelépéssel továbbadni. Nem eladni, mert nem az enyém volt, csak átadni a bérleti jogot.
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!” Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!” Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.
Az MRMK 73-74-ben alakult. Éri, az intézmény kigondolója és vezetője beindította a munkát, maradt a főnök, de egy évre elment Amerikába tanulmányútra. Valakinek „vinni kellett a boltot”, és én kerültem oda Éri helyettesítésére. Amikor visszajött, a módszertani osztálynak lettem a vezetője. Később, amikor már beindult az üzem, kialakultak a munkakörök, akkor tudtam befejezni a disszertációmat, mert ahhoz, hogy ezt az állást el tudjam látni, meg kellett szakítanom az aspirantúrát. A védést már az MRMK kebeléből csináltam.
Szerencsésen jött össze, mert a dolgozat befejezéséhez sikerült úgy kivennem szabadságot, hogy voltak hónapok, talán egy fél év is, amikor hétköznap is otthon tartózkodtam a Vincellér utcában. Dolgoztam, és Tamás odajött az iskolából. Akkor kezdtünk el igazán beszélgetni, voltak kérdései, meg akart ismerni embereket. Jókor adódott, hogy egy kicsit többet tudtunk együtt lenni. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett, hogy a kamaszodó fiammal együtt lehettem.
Az MRMK a Népligetben volt, szemben a Planetáriummal. A hatalmas szecessziós épület korábban a Széchenyi István Gimnáziumnak, majd a Néprajzi Múzeumnak adott helyet. Körülbelül harmincan dolgoztunk ott. Volt restaurátor osztály, módszertani osztály, elég komoly könyvtár és gazdasági részleg. Számba kellett venni a magyarországi múzeumokat és azoknak a jogi helyzetét is. A nagy országos múzeumokkal nem volt különösebb baj, de például rendezni kellett az egyházi gyűjtemények státusát. Több olyan gyűjtemény is létezett már, például a sárospataki, amelyik még nem rendelkezett hivatalos okirattal. Ezt is megoldottuk.
Nagyon érdekes dolog volt a Tájak – Korok – Múzeumok program, amelynek a gazdája lett az MRMK, de a kitalálója, a kezdeményezője nem mi voltunk, hanem Zákonyi Ferenc Veszprém megyei „idegenforgalmász”, akivel Éri jól együttműködött a veszprémi korszakában, és a helyi kezdeményezést később sikerült beemelni az MRMK profiljába. A lényege az volt, hogy az ország különböző tájairól és múzeumairól jelenjenek meg rövid, tömör kiadványok magyar és idegen nyelven. A program mozgalommá nőtt, klubok szerveződtek, pecséteket lehetett gyűjteni a múzeumlátogatáskor, és ha elértek egy bizonyos mennyiséget, jutalmat kaptak. Amikor 1992-ben nyugdíjba mentem, a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ profilja úgy alakult, hogy inkább a Tájak – Korok – Múzeumok szervező bizottsága lett, és Éri egy időre visszahívott. Akkor konkrétan rész vettem a nyolcszázhatvan kis könyvecske egy részének a szerkesztésében. Szerzőként korábban is, most pedig szerkesztőként.
A Conditio Humana Alapítvány az egyik legkorábban alakult civil szervezet. Az ötlet Gulyás Gyuláék lakásán született meg 1989-ben, majd telefonáltak, hogy engem választottak meg titkárnak. Én a műemlékes múltam miatt lettem alkalmas, tudták, hogy járom a vidéket, ismerek olyan elhagyott épületeket, üresen álló plébániákat, amelyek felújítására lehet pályázni. Nem tudom, hogy melyik házra mennyit, de elég sok támogatást nyertek hivatalos, állami pályázatokon. Tíz évig menedzseltem az alapítványt. Ismertem embereket, épületeket, tudtam, hogy kit lehet felkérni esetleg ingyen vagy kevés pénzért tervezésre, műszaki ellenőrzésre. A kapcsolati tőkémet hasznosítottam. A pályázatokon kívül a legkülönbözőbb emberek támogatták az alapítványt. Például a barátaim, a Sipka házaspár. A legelképesztőbb történet az Aranka nénié, aki olvasott Kuklay Tóniról az Új Emberben, bement a plébánosához, hogy hozza össze őket, és felajánlotta a sashalmi házát. Azt ugyan nem tudták használni, de értékesítették, és az ára beolvadt az alapítványba. Ili néni, egy nyugdíjas tanárnő pedig a kis nyugdíjából küldött havonta bizonyos összeget az alapítványnak, és eljött a rendezvényeinkre. Tehát a civil mozgalomban van erő, van fantázia, van lélek. A máltaiak is sokat segítettek. A girincsi nyugdíjas otthonba befogadták a téli programokat, a karácsonyi ünnepségeket. Volt ott színielőadás, Tóni-előadás, kis mise, nagy mise. A Ládafia bábszínház például egészen minimális pénzért jött el minden évben. Azt Sipka Juli vállalata támogatta. Az alapítvány a középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekeknek és a szüleiknek segített. A fogyatékosok foglalkoztatására, fejlesztésére akkor is léteztek intézmények, de a többségük nyáron bezárt. Az alapítvány elsősorban ennek a helyzetnek a megoldására jött létre. Hogy a szülőknek is legyen egy kis szabadságuk, egyetemi hallgatók és végzős gimnazisták vállalták a gyerekek nyaraltatását. Így került be az alapítványba Geiger Móni, aki most az „utódom”, vagy Atzél Réka. Ők ismerték a gyerekeket, mert nemcsak a nyaraláskor találkoztak velük, hanem az évközi programokon is. A nyaraltatásra alkalmasak voltak az elhagyott plébániák, elsősorban a girincsi. A girincsi fogyatékosok otthonában is szívesen fogadták a mi gyerekeinket. Természetes, familiáris légkörben zajlottak a programok. A gyerekek részt vettek a miséken, de semmi sem volt kötelező. Egy ausztráliai, magyar gyökerű, de magyarul már nem is tudó pszichológusnő hallott rólunk, meg akart ismerkedni velünk, és eljött a táborba. Nem vallásos ember, de részt vett az egyik girincsi misén, amit repülős misének nevezett el, mert a gyerekek a mise alatt szabadon mozoghattak. Akik ezeknek a gyerekeknek miséztek, alkalmazkodtak hozzájuk, nem akarták megregulázni őket.
1996-ban Patakon megalakult az Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaság, amely átmenet a szociális és a tudományos tevékenység között. A társaságot egy Németországban élő magyar házaspár hozta létre. A feleség történetesen Kopp Mária osztálytársa és barátnője, Szathmáry Király Johanna, a férje Horváth Tamás mérnök. Ők késői disszidensek, a hetvenes években maradtak kint. Látták a sárospataki történelmi meneteket, hallottak a sárospataki kezdeményezésről és eldöntötték, hogy megalakítják a Szent Erzsébet Társaságot. Szerény eszközökkel, de ma is működik a sárospataki Szent Erzsébet Házban. A Szent Erzsébet Ház egy alapítvány, pünkösdkor ők szervezik a történelmi menetet – Erzsébetet pünkösdkor avatták szentté –, de sok mást is csinálnak, ruhaosztást, ebédbefizetést és egyéb segítségnyújtást a szociális szférában. A Szent Erzsébet Ház ad otthont a Római Katolikus Egyházi Gyűjteménynek is, mióta a plébániáról átköltöztették. Az épület korábban elemi iskola volt. A háború után ott tanított Kuklay Tóni apukája, miután átkerültek Csapról. Ebben a házban vannak a gyűjtemény raktárai, kiállításai, és egy jókora szobában tárolják a történelmi menet ruháit.
Az üresen álló plébániák felújításába, komfortossá tételébe becsatlakozott a Bauorden, az Építőbarátok nemzetközi alapítvány is. Ezt nem Tóni szervezte, de befogadta. Az Építőbarátokat Majláth Edina hozta be Magyarországra. Ő is azoknak az asszonyoknak a sorába tartozott, aki a nyugdíjasságot nem összeomlás gyanánt élték meg, hanem a kreativitás forrásaként. Edina a házuk pincéjét szerezte meg karitatív célra. Ruhákat gyűjtöttek, ruha- és ebédosztást szerveztek, Betánia néven. Valahogy rájuk talált a Bauorden, és Edina lett a Bauorden-ügy egyik képviselője. Engem ő vont be az ügybe. Még aktív nemzeti múzeumi munkatárs voltam, amikor kitalálta, hogy jó leszek betegkísérőnek. A Máltai Szeretetszolgálat zarándoklatokat szervezett Lourdes-ba, és a kilencvenes zarándoklatra engem ajánlott be maga helyett. Így keveredtem el Lourdes-ba. Ezen a kiránduláson ismerkedtem meg Vecsei Miklós feleségével, Kingával. Tartottuk a kapcsolatot, és 92-ben, amikor nyugdíjba mentem, Miklóssal együtt eljöttek hozzám, és hívtak dolgozni a máltaiakhoz. Így kezdődött.
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.
Az interjút 2012-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
Czeglédy Ilona anyja testvéreivel
Készítés időpontja:
1921
Czeglédy Ilona anyai nagyszülei
Hely:
Érsekújvár
Jogtulajdonos:
Czeglédy Ilona
Készítés időpontja:
1909