Mind a két szülőm gyöngyösi születésű volt, és én nem nagyon tudok náluk visszább menni az időben, mert mi nem sokat beszéltünk az elődökről. Gyöngyösiek voltak mindenképpen, mind a négy nagyszülőm a gyöngyösi zsidó temetőben nyugszik. Anyám részéről azt tudom, hogy a felmenők igen jómódúak voltak, és különösen a dédszüleim voltak gazdag emberek. Állítólag száz házuk volt Gyöngyösön. Anyámat Kohn Rozáliának hívták. Az apám szülei gazdálkodók voltak. Nagyobb birtokaik voltak Gyöngyöshalászon és Halmajon is. Nagyapám csak gazdálkodással foglalkozott, nagyanyám meg háztartásbeli volt.

A mamám anyai ága, az Erkelek katolikusok. Erkel János, az anyai nagymamám édesapja a Körös-szabályozás főmérnöke volt. Gyulán éltek, de voltak birtokaik Arad környékén is. Erkel Jánosé volt Pill puszta, gőzmalommal és vízimalommal. Úgy emlegették, hogy a demokratikus mérnök-földbirtokos, mert lakásokat és fürdőt építtetett a munkásoknak, ami abban az időben elég nagy szó volt. Sajnos Trianon után mindez átkerült Romániába. Nagymamáék kilencen voltak testvérek, hét fiú és két lány. Nagymamám nagyon szép hozományt kapott, többek között az egyik malmot. A testvérei rábeszélték, hogy a vagyonát fektesse hadikölcsönbe, és mind elúszott.

A papámé nagy református család volt, de kihalt a família, nálunk csak lányok születtek. Ahogy a papám mondta, befelé fordítják a címert a kriptaajtón. Állítólag honfoglaló család vagyunk. Dénes az eredeti név, IV. Béla nádorispánja volt az egyik ős. Később a Dénest elírták Dienesnek, majd Gyenesnek. Papám anyai ága, a Maléterek evangélikusok. A hugenotta-üldözéskor jöttek el Franciaországból. Hogy ez az ág miért pont errefelé jött, miért a Felvidéken, Jósván telepedtek le először, nem tudom. Onnan ágaztak aztán szét, főleg a Felvidékre, de Erdélybe is kerültek Maléterek. A dédnagyapám, Maléter Rudolf Kassán született, Budapesten elvégezte a jogi egyetemet, és hogy miért, miért nem, Pécsett telepedett le, ott nyitott ügyvédi irodát. A családi legendáriumban úgy szerepel, hogy négy kliense volt: egy Eszterházy, a Chorin, egy gyáros meg a nem tudom, még ki, de jól megélt belőle. Azonkívül volt vasgyára, és ő építtette Pécsett a Balokány strandot, a fia, Maléter Laci bácsi pedig a Hullám strandot. A Perczel Mór utcában több bérházuk volt, és a Maléter-szőlők Pécstől Villányig húzódtak.

Apai ágon sváb családból származom. A dédapám még sváb paraszt volt a Délvidéken. A nagyapám, Lambrecht Péter már tanult, tanító, majd iskolaigazgató lett. Pancsován élt, sváb volt, de lelkes és vad magyar. Olyannyira, hogy 1919-ben, a szerb megszállás kezdetén kiutasították a Délvidékről, mert a helyi újságban egy írásában rossz néven vette a szerb megszállást. Vagonba rakta a lakását, és családostól eljött Pestre. Hónapokig éltek a Józsefvárosi pályaudvaron, aztán Kőbányán kaptak lakást. 1920-ban halt meg, nagy pompával temették.

Édesapám, Molnár Mihály csorvási születésű, szegény emberek leszármazottja volt. Késmárkon végzett az evangélikus kereskedelmi középiskolában, és mindjárt az érettségi után bevonult katonának.

Minthogy mindkét esetben születési okok miatt fosztattak meg az állampolgári jogtól, élettől, mikor ez a sváb kitelepítés lezajlott, akkor végképp kénytelen voltam arra gondolni, hogy ha ennyi baj van a származással, akkor én nem fogok származni. Ebből az elhatározásból következett a névmagyarosításom is, Pfeffből ezért lettem Faragó. Bár ez egy picit később történik, de az elhatározás ekkor született meg bennem.

Két sváb nagyközség volt ebben a régióban: Elek és Almáskamarás. Mindkét település úgy létesült, hogy a török hódoltság után Harruckern báróék megkapták az egész körzetet, és Békéscsabára, Tótkomlósra tótokat telepítettek be, Almáskamarásra, Elekre svábokat, Orosházára dunántúli magyarokat. Így alakult ki ennek a régiónak ez a vegyes nemzetiségű összetétele, és minden emlékem szerint a tökéletes etnikai békesség jegyében éltek, annyira, hogy említés sem történt róla, ki tót, ki oláh vagy sváb. Ez így is volt az 1940-es évekig, amikor a Volksbund elkezdett működni, és egyszerre csak kiderült, hogy a svábság külön etnikum, a zsidótörvények hatására pedig tudomásul vette a környék, hogy a zsidók is valamilyen különös emberfajta.

Nem ismertem a férjét, a Feldheim dédapámat, akinek fűszerüzlete és kocsmája volt Brátkán, nem messze Nagyváradtól, nem messze Élesdtől. Brátka román falu, Élesd viszont színtiszta magyar község. Élesd sokkal nagyobb, Brátka egy szerényebb falu. Ide érkezett a dédanyám, Kohn Katalin, aki egy szót nem tudott románul, csak magyarul. Segített a férjének a fűszerüzletben meg a kocsmában – gondolom –, de hogy milyen nyelven, azt senki se tudja. Úgyannyira, hogy még jiddisül se tudott, ami esetleg valami hasznára vált volna, mert volt pár zsidó a faluban. Szóval dédanyámnak már fiatal korában se lehetett valami nagyon vidám élete. Ott nem volt magyar intelligencia, a román pópa volt az egyetlen művelt ember.

Egyértelműen Magyarországon vagyok otthon. Egy kicsit talán más lelkülettel, mint aki mindig is itt élt. Biztosan nyomot hagyott bennem az a negyvenhárom év, amit nem itt töltöttem el. Olyan vonatkozásban, hogy úgy érzem, mindenütt otthon vagyok a világon. Szeretem Magyarországot és szeretek itt lenni, de nagyon szeretek máshol is. Azt hiszem, van bennem egy bizonyos kozmopolita mentalitás, a nemzeti hovatartozásnak nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, és azt hiszem, hogy ez fontos is, mert sok baj származik abból, ha valaki túlhangsúlyozza a nemzeti hovatartozását.

Édesapám Nagyszalontán született, Bihar megyében, az most Romániához tartozik. A szüleim mind a ketten vidéki nemesi családból származtak. Mindkét nagyapám ügyvéd volt. Édesanyám Pozsonyban nőtt föl, a két háború között pedig fölköltözött a család Budapestre. A szüleim Budapesten ismerkedtek meg.