Egy dédapám, aki a császári testőrségben volt tiszt, amikor nyugdíjba ment, a zempléni Tállyára költözött haza. Ott vett nagyobb szőlőterületet magának. Franciscus Xaverius Münkl volt a pontos neve. Mint agglegény szerelt le a testőrségtől, és Tállyán, amikor a házat megvette, berendezkedett, barátokat szerzett magának, és nagy társadalmi életet élt, vadásztársai is voltak. Felvett egy szolgálóleányt, aki takarított, főzött és gondját viselte. A leányka harminc évvel volt fiatalabb, mint az ötvennyolc éves dédapám, és három gyermeket szült a dédapámnak. Törvényesen megesküdtek, az én nagyanyám és a két testvére volt az ő három leánya. Hermina Münklnek hívták a nagyanyám.
Lambrecht Miklós 1921-ben született Budapesten, polgári családban. Édesapja, Lambrecht Kálmán neves ornitológus és paleontológus, édesanyja zongoratanár volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti bencés és a pécsi ciszterci rend gimnáziumában végezte. 1940-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem medikusa, másodéves korától az egyetem Élettani Intézetének demonstrátora volt. 1947-ben avatták orvosdoktorrá. 1944 tavaszán és nyarán többeknek segített elmenekülni a zsidóüldözés elől. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban, a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szintén orvos Kristóf Gizellával együtt. 1948-ban Budapesten az Orvos-egészségügyi Szakszervezet munkatársa lett, 1949–1950-ben a Biokémiai Intézetben volt tanársegéd, utána a Rókus- és az István-kórházban, 1953-tól a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott kórboncnokként. 1956-ban szerzett szakorvosi képesítést. Az 1956-os forradalom alatt a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője lett, a forradalom leverése után több, a rászorultak megsegítésére szervezett segélyakcióban vett részt. 1957 februárjában letartóztatták, tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Korányi-kórházban kapott kórboncnoki állást, 1982-ben ment nyugdíjba. 1982-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos tanácsadója volt. 1973-ban belépett a Magyar Orvostörténelmi Társaságba, 1974-ben vezetőségi tag, 1980-tól az elnökség tagja, az Általános Tudománytörténeti Szakosztály alelnöke, az Orvosi Szaknyelvtörténeti Bizottság elnöke lett. Beválasztották az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságába, tagja volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak és a Magyar Biológiai Társaságnak is. Tudománytörténeti kutatásokat végzett, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadást. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett. 1988-tól alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. 1990-ben az SZDSZ színeiben beválasztották a terézvárosi önkormányzat képviselő-testületébe. 1991-ben 1956-os Emlékéremmel tüntették ki. 1992. augusztus 2-án halt meg.
Herman azt mondta apámnak, tárja fel az egész ország szélmalom-állományát, és persze támogatta anyagilag. Apám az egyetemi szünidőben bejárta a történelmi Nagy-Magyarországot, körülbelül hatszáz működő szélmalomról gyűjtött anyagot, és írt egy kismonográfiát. Egyetemi hallgató korában asszisztensként dolgozott Herman mellett az Ornitológiai Központban. 1917-ben átkerült a Földtani Intézetbe, mert a kihalt madarak tudományos feldolgozásával kezdett foglalkozni. Magyarul és németül publikált a Madártani Intézet kétnyelvű folyóiratában, az Aquilában, amelyet Herman alapított.
1918 tavaszán kikerült Ukrajnába, Kijev táján végzett ásatásokat és néprajzi gyűjtőmunkát az ukrán parasztság körében. Ezekről megjelent egy összefoglaló tanulmánya a Turán című orientalista folyóiratban 1919–20-ban. Amikor flekktífuszt kapott, hazakerült. Ezután szövődményes vesegyulladása lett, amelynek a nyomai élete végéig kísérték, és nyilván ez is közrejátszott abban, hogy olyan fiatalon meghalt.
Hamar felébredt bennem az ötlet, hogy szerkesztek egy újságot. Össze is álltam az egyik osztálytársammal. Otthon volt írógép, egy kis angol Remington, amelyet használhattam. Apám jó baráti viszonyban volt Györffy István néprajzprofesszorral, aki kölcsönadta a fiai kőnyomatos masináját, azon sokszorosítottuk, de csak két-három példányban, mert szinte olvashatatlan volt. Volt egy folyóiratunk is, ami úgy lett, hogy Vízkelety Laci, egy baráti család fia Tanya címmel szerkesztett újságot, amit öt-hat példányban gépelt le és terjesztett a baráti körben. 1934-ben összebarátkoztunk, betársultam a lapba, én lettem a segédszerkesztő, és bevontunk még két barátot. Egy Vilmos császár úti kis üzem sokszorosította. Rendszeresen leadtuk a kéziratot, és 1935-ben a Tanya ötször ötven példányban megjelent. Kifizettük a sokszorosítást, és az előfizetők között, baráti-családi körben terjesztettük. Vízkelety Laci riportokat írt, én folytatólagos regényt, útirajzot és természettudományi ismertterjesztő cikket is.
Huszonhárom éves voltam, fiatal, olyan nagyon nem gondoltam át a veszélyhelyzeteket. Néha éreztem szorongást, de sokkal nagyobb volt bennem a düh az országban történtek miatt: a német megszállás, zsidó barátaim készülő likvidálása, a háború értelmetlen folytatása. Nem voltam katona. Az egyetemre járva minden évben igazolni kellett, hogy az előírt vizsgákat időben letettem, és akkor a kiegészítő parancsnokságon elém nyomtak egy bélyegzős papírt, hogy egy év halasztás.
A pécsi gettót július legelején ürítették ki, akkor vitték el az embereket. Úgy éreztem, pécsi létem bizonytalanná vált, mivel egyszer már voltam a Gestapónál kihallgatáson. Úgy történt, hogy március 19-én, vasárnap a németek bejöttek Pécsre. Mi teljesen odavoltunk. Nekem március 15-re vezércikket kellett írnom a Pécsi Naplóba. Nagy lelkesedéssel meg is írtam, de nem jelent meg. Rohantam reklamálni. Megmutatták a kefelenyomatot, amit mindennap le kellett adni az ügyészségen cenzúrára, pirossal át volt húzva, rajta: nem engedélyezve. Szabadság és ifjúság című cikkemben azt fejtegettem, hol van a magyarság a mostani nehéz helyzetben, meg kell őriznie a függetlenségét satöbbi. Nem gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de a cenzor éber volt. Hálás lehetek neki, hogy nem maradt nyoma az írásnak, akár tehertétel is lehetett volna ellenem. A március 19-ét követő héten az egyetemen összeütközésbe keveredtem egy szélsőjobboldali felfogású kollégámmal. Bordó nyakkendő volt rajtam, minden tendencia nélkül. Jön a kollégám: ni, a Lambrecht vörös, vörös – és ütögette a nyakkendőmet. Mondtam: mindenesetre nem barna! Vagyis nem a nácik színe. Pedig az igazi a zöld – válaszolta ő. Mire én: nekem a piros-fehér-zöld a színem! Aztán nem tudom, mi minden került még szóba, a lényeg, hogy kezdtünk kakaskodni, valószínűleg össze is ugrunk, ha egy vállasabb kollégánk közénk nem áll.
Október elején édesanyámmal lementem Pécsre, hogy szétnézzünk a lakásban. A városban civil élet zajlott, nem volt semmi probléma, néhány dolgot felpakoltuk, felvittük Pestre. Úgy terveztem, egy hét múlva visszamegyek, folytatom az utolsó félévet, be is jelentkeztem néhány vizsgára, de 15-én jött a Szálasi-fordulat, és akkor már nem láttam értelmét visszamenni. Pécs aztán november végén felszabadult – mondjuk mi is úgy, felszabadult –, a front két nap alatt szaladt át a városon, alig volt nyoma a harcoknak, ellentétben Székesfehérvárral és Budapesttel.
A város március 22-én került véglegesen orosz kézbe. Nehéz lenne azt mondani, hogy felszabadulás volt, bármennyire is pokolba kívántuk a németeket. Pokoli volt, ahogy az első rohamcsapatok megérkeztek. A frontvonalban haladtak, szemmel láthatóan ágyútölteléknek szánták őket. Mi persze nem voltunk tanúi harci jeleneteknek, de az orosz sebesültek tömegéből látni lehetett, hogy nem számított nekik az emberélet. Láttuk az átvonuló orosz haderő hihetetlen méreteit, felszereltségét, a tankok és a nehézágyúk százait. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy az orosz gőzhenger megállíthatatlanul tört Nyugat felé.
Aztán bementem az egyetemre. Az Élettani Intézetben a professzorom, Lissák Kálmán nagyon megörült nekem. Jelentkeztem a dékáni hivatalban, ahol közölték, iratkozzam be a tízedik félévre. Az évfolyamom nagy részét 44 novemberében gyorstalpalással orvosdoktorrá avatták, a hetvenes létszámú évfolyamból nagyjából negyvenen kaptak diplomát. Utólag le kellett tenniük még egy kiegészítő szigorlatot, de a kezükben volt a doktori diploma, 1945-ben már állásba is mehettek. Én meg ültem az iskolapadban, hogy lezárjam a tízedik félévet, és mellette az Élettani Intézetben demonstrátorkodtam.
Tolnai Gyurka barátom 1945 őszén jött haza a deportálásból. A szülei nem jöttek vissza. Még mindig rendkívül zaklatott volt, tüskésen érzékeny és ellenséges, rossz néven vette, hogy senki sem tett a megmeneküléséért.
Az Orvos-egészségügyi Szakszervezet vezetője Weil Emil volt, aki nyolc évet ült börtönben kommunista szervezkedésért. Nyolc év börtön, utána majd egy év illegalitás általában nem nemesítő, inkább elnyomorító hatású, ami meg is látszott Weil magatartásán. Gyanakvó, gonosz ember volt, és az életét ráadta az útszéli sztálinista apparátus szolgálatára. 1947–48-ban én még Pécsett voltam, akkor még mindez nem volt számomra olyan szembetűnő, vagy legalábbis nem ismertük annyira, mi zajlik Pesten.
49 őszén sikerült otthagynom a szakszervezetet. Az úgy történt, hogy a feleségem fiatalabb korából ismerte Straub Brunót, aki már elsőéves egyetemista korában bekerült Szent-Györgyi Albert szegedi Biokémiai Intézetébe.
Szent-Györgyi professzor Budapesten folytatja kutatásait
Visszamentem az István-kórházba. Szeptemberben kivettem a megkésett nyári szabadságot, és októberben az ebédlőben odaült mellém a kórház igazgatója, azzal, hogy a Péterfy-kórház proszektúrája bajban van, kellene nekik egy segédorvosi beosztású kolléga, nem mennék-e át oda. Mondtam, nem szeretnék megint munkahelyet változtatni, de ő figyelmeztetett, hogy mint direktor, el is rendelheti. Tudomásul vettem. Valamikor novemberben helyettesként átkerültem a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, a fizetésemet továbbra is az István-kórházban kaptam.
Naponta egyszer vagy kétszer inspekciószerűen körutat tettem a kórházban. Ösztönös lépés volt, anélkül, hogy vezetőnek tartottam volna magam, úgy éreztem, sok mindenért felelős vagyok. Sokan fordultak hozzám kérdéssel, kéréssel, amit lehetett, megcsináltam, vagy feljegyeztem elintézésre. Afféle központi személynek számítottam a kórházban, ez az akaratlanul kiemelt helyem a harcok megszűnte után is jó pár hétig megmaradt, persze akkor már egyszerűbb dolgok elintézésére zsugorodott. Például amíg nem volt tömegközlekedés, gondoskodtam róla, hogy a mentőszolgálatunk vigye haza, majd hozza be másnap reggel a távolabb lakó munkatársakat. Szükség volt az orvosokra, mert a harcok után a kórházi munka fokozatosan normalizálódott. Újabb sebesültek nem érkeztek, de ambulánsan sokan jártak be kezelésre. Emlékezetem szerint a traumatológiai osztály betegfelvételi naplójába húsz nap alatt több mint hatszáz esetet jegyeztek be.
1957 januárjában már szemmel látható jelei voltak, hogy a hatalom megvetette a lábát, a hangja egyre magabiztosabb és fenyegetőbb lett, úgy tűnt, a lakosság is beadta a derekát. Láttuk, hogy az ENSZ részéről nem várható komoly akció. Magunkra maradtunk. Tudomásul kellett venni, hogy a Kádár-rezsim megkaparintotta a hatalmat. Visszaemlékeztem az 1849 utáni passzív rezisztenciára. Az a határozott terv alakult ki bennem, hogy körülnézek a saját környezetemben, és akit lehet, ráveszek, csak a legszükségesebb munkát végezze, semmi olyan tevékenységben ne vegyen részt, ami a rezsimet erősíti, és azt bizonyítja, hogy normális körülmények között élünk. Elsősorban a tudományos munka területén próbáltam megindítani a passzív ellenállási mozgalmat. A kollégákkal konzultálva arra az álláspontra jutottunk, hogy kórházi, klinikai munkáját mindenki ellátja, de plusz munkát nem végez, például nem támogatja a tudományos egyesületek megindulását. Januárban még egy kicsit konspiráltam. Néha valami pénzsegéllyel segítettük ki a bajba jutott bajtársakat, vagy ha valaki el akart tűnni a közéletből, még mindig el tudtuk helyezni valamelyik kórházi osztályunkon.
A Fő utcán ki kellett üríteni a zsebeimet, a fémtárgyakat is elvették, majd elhelyeztek a fogdában. A cellában égett a villany – mint kiderült éjjel-nappal –, és egy torzonborz ember emelkedett fel az egyik ágyról. Dr. Kovács Zoltán, azt hiszem, a II. kerületi Nemzeti Bizottmány titkára volt. Őt decemberben hozták be, amikor a Fő utca még orosz őrizet alatt állt. A kihallgatásokat orosz tisztek végezték, tolmács közvetítésével. Mindenféle fizikai kínzással fenyegették, de nem bántalmazták, viszont az ellenőrzés olyan szigorú volt, hogy időnként, ha hipiseltek, vagyis házkutatást tartottak a zárkában, le kellett vetkőzniük, és az orosz katona még a fenekük nyílásába is belesett. Az orosz őrség aztán január elején kivonult, helyét a magyar karhatalom vette át. Kovács első kérdése azt volt, mi van az ENSZ-csapatokkal. Mondtam, azzal még várhat.
Aztán még az éjszaka sor került az első kihallgatásra. Felvittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol elég sokan ültek. A szoba közepén volt egy szék, engem odairányítottak, szemben egy kisebb íróasztalnál ketten vagy hárman ültek, mögöttem fél karéjban egy csomó nyomozó. Megint elindult a kérdésözön. Az vezette a kihallhatást, aki letartóztatott. Mindenféle hülye kérdéseket tettek fel, ennek során megtudtam, hogy Káldor Vera is benn van. A goromba és fenyegető kérdészápor nyilván azt a célt szolgálta, hogy zavarba hozzon, és elszóljam magam, de igyekeztem fegyelmezetten gondolkodni és válaszolni. Többször megkérdezték, elismertem-e a Nagy Imre-kormányt. Mondtam, igen. És most elismeri a Kádár-kormányt? Mondtam, tudomásul veszem, hogy a hatalom az ő kezükbe került.
Egyszer a nyomozóm szóba hozta a feleségem nevét, mire én rémült felháborodással törtem ki: csak nem hallgatták ki? Erre: nem, hát nekünk nincs okunk őt kihallgatni, neki meg nem kötelessége magáról semmit se mondani. A feleségemet tényleg nem érte semmi inzultus, kivéve, hogy elbocsátották a Péterfy-kórházból. Engem lefogtak februárban, neki valamikor április végén népgazdasági okra hivatkozva mondtak fel. Aztán elment a fővárosi tanács egészségügyi osztályára, és pillanatok alatt kapott hat vagy nyolc ajánlatot, hiszen az előző hónapok disszidálási hulláma után megüresedett orvosi állások nagy része még betöltetlenül várt a gazdájára. Azért esett a választása a VIII. kerületi Szántó Kovács utcai rendelőintézet EKG-főorvosságára, mert az aránylag bent volt a városban, jó közlekedéssel. Végeredményben úgy lett kibuktatva a Péterfyből, hogy belgyógyász alorvosból EKG-főorvos lett.
Az elsőrendű vádlott Péch Géza, a mentőszolgálatom tagja lett. Ellene nagyon súlyos volt a vád, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése mellé még a hűtlenség vádját is rásütötték. Januárban kinn volt Bécsben, és február 10-én, visszajövet fogták el két társával együtt. Géza 1930-ban született, Műegyetemet végzett, az Ikarus autóbuszgyárban dolgozott. Emlékszem, január elején, mielőtt kiment, hozott egy fényképet az új, farmotoros Ikarusz buszról. Bécsben érintkezésbe lépett egy volt horthysta tábornokkal, aki 1945-től Amerikában élt, de a forradalom idején Bécsben menekültügyi segélyakciót szervezett. Hogy miről beszélt vele Géza, nem tudom, mert mi szabadon már nem találkoztunk, és amikor az ítéletünk után néhány napig egy zárkában voltunk, csak annyit mondott, hogy minden másként történt, mint ahogyan a jegyzőkönyvekbe bekerült. A vádhatóság Géza tetteibe fegyvercsempészési tervektől kezdve mindent belekevert. Úgy fogták el, hogy Bécsből egy teherhajó fedélzetén elbújva akart hazajutni két társával együtt. El is jutottak Gönyűhöz, a határállomáshoz, ott egy matróz észrevette őket, és jelentette. Azonnal lefogták mindhármukat.
A másodrendű vádlott Balogh László volt, vele korábban csak egyszer találkoztam, a harcok idején a kórházban. A következő Budai Béla, a mentőszolgálatom egyik sofőrje, nagyon szimpatikus, helyes fiú. A forradalom idején matrózruhában járt a társával, Tóth Tamással – matrózoknak becéztük őket –, akit szintén velünk fogtak perbe. A negyedrendű volt, ha jól emlékszem, Gerlei József, műszaki rajzoló. 56 előtt valamilyen kevert ügyben ült, a forradalom szabadította ki. Őt sem ismertem, a nevét sem tudtam, sajnos ő tudott rólam, hogy olyan fiú vagyok, akihez illegális természetű dolgokban fordulni lehet. Az irattanulmányozás során derült ki, hogy ő már a Gönyűn felvett jegyzőkönyvbe bediktálta a nevem és a címem. Érthető tehát, hogy kerültem az első letartóztatottak közé. De semmiféle szemrehányást nem érzek Gerlei Jóska irányában, mert ő az életével fizetett. Következett Atzél Bandi, vagyis báró Atzél Endre, az erdélyi Atzél család tagja. Szegény a báróságból nem élvezett semmit, mert hét- vagy nyolcéves gyerek volt, amikor az édesapja részt vett a 44-es kiugrási akciók egyikében, aminek során átment az oroszokhoz, majd nyoma veszett. Édesanyja, gróf Bethlen Beáta heroikus erőfeszítéseket tett, hogy négy gyerekét felnevelje. Atzél Bandit Géza hagyta rám, amikor elment Bécsbe, hogy rajta keresztül tartjuk majd a kapcsolatot. Bandi nagyon bátran és jellemesen viselkedett a forradalom alatt és a Fő utcában is. Semmit nem vallott rám, holott mint „összekötő” sűrűn járt hozzám. Utána jött Békési Béla, nálam alig néhány évvel fiatalabb medikus. Személyesen az irattanulmányozások idején találkoztunk először. Béla a kihallgatások során bedobta a nevemet, és úgy tüntetett fel, mintha valami kulcspozícióm lett volna. Amikor összeismerkedtünk, kvázi mentegetőzve fordult hozzám: ne haragudj, hogy belekevertem a nevedet a dologba, csak el akartam terelni a figyelmet a szervezkedésünk jellegéről, aztán tudod, majd a bíróságon úgyis visszavonom ezeket a dolgokat. Hát, ahogy azt Móricka elképzelte. Az én helyzetemet talán súlyosbította ez a vallomás, viszont Bélán sajnos nem segített, halálra ítélték, és kivégezték. Béla társa, Rácz József medikus volt a hetedrendű vádlott. Ő nagyon okosan védekezett a bíróságon, többek között a szociális hátterére hivatkozott. Parasztgyerekként került egyetemre, és valami szánalmas összegű ösztöndíjból kellett megélnie. Én voltam a kilencedrendű vádlott. Utánam jött Schiff Miklós, egy idősebb villanyszerelő, akinek két egyetemista fia a mentőszolgálatomban dolgozott. A fiúk a harcok után kimenekültek az országból, a papa itthon maradt, és azzal vádolták, hogy érintkezésben volt disszidált fiaival. A többiekre – összesen tizenöten voltunk – csak futólag és hézagosan emlékszem. Volt egy tizenöt éves fiú is, jóképű kiskamasz, aki egy év felfüggesztettet kapott.
A hozzátartozók mindnyájunknak szereztek védőügyvédet. A feleségem a letartóztatásom utáni napon eljutott a neves védőügyvédhez, Kardos Jánoshoz, aki a védelmemet átadta a nála jóval fiatalabb Mály Józsefnek; ő rajta volt a duplanullás ügyek védőügyvédjeinek listáján, vagyis azokén, akiket az igazságügyi hatóságok elfogadtak védőnek. Nagyon derék ember volt, végigvitt az első fokon, és rövid védőbeszédet tartott a tárgyalás végén. Mindenki tisztában volt vele, hogy nincs sok lehetősége, hiszen még csak nem is ismerte pontosan az ügyünket. A négyezer oldalas anyagból csak valami kivonatot láthatott. Az ügyvéd leginkább arra volt jó, hogy kapcsolatot tartson a családom és köztem. Május végén a nyomozóink lezárták az ügyet, gyanúsítottak lettünk, és átkerültünk a Markó utcai börtönbe. Felületes orvosi szemle után megkaptuk a bűvös nyilvántartási számot. Én voltam az 50-308-as, ezzel futottam végig, a szabadulásomig.
A fellebbviteli tárgyalásunkra 1958. április elején került sor a Fő utcai Legfelsőbb Bíróságon. Az ügyész az első öt-hat fiúra súlyosbítást kért. Ez már nem volt nyilvános tárgyalás, a családtagok nem lehettek bent a teremben, velük csak a folyosón válthattunk pillantást, amikor felvezettek bennünket. Mögöttünk vagy tizenhat géppisztolyos katona foglalt helyet, jobb oldalt a védőügyvédek, bal oldalt az ügyésznő, és szemben egy magas emelvényre vonult be Borbély János a négy ülnökével. Megállapította, hogy jelen vagyunk. Utána sorra vette a tizenöt első fokon elítélt, de még nem jogerős ítéletű vádlottat. Nálam megállapította, hogy fellebbezés híján az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett, a következő napokon nincs szükség az elővezetésemre.
Augusztus 20. után átvittek a börtönkórházba, pedig nem jelentettem betegséget, nem volt semmiféle panaszom. Kiderült, hogy Hősz Dezső kollégám, aki a forradalom alatt a Szövetség Utcai Kórház forradalmi tanácsának tagja volt, a röntgenlaboratóriumban dolgozott. Ő is tizenöt évet kapott. Jó szakember lévén, elég hamar kiemelték. A kórház viszonylag modern épület volt, a börtönjelleget csak a dupla ráccsal ellátott, magasan elhelyezett ablakok adták. Eredetileg tébécés rabok számára építették, a tizenkét ágyas, jól berendezett kórtermekhez fürdőszoba is tartozott. A mi időnkben nem aktív tébécések voltak ott, hanem tébécés fertőzésen átesett, gyógyult betegek. Időnként különböző vizsgálatokkal ellenőriztük őket, amelyeket részben helyben végeztünk, részben a börtönpostán keresztül beküldtük egy pesti laboratóriumba. Az alagsor belgyógyászati osztálynak volt berendezve, szintén kórtermekkel. A kórház vezetője egy Soós nevű, akkor századosi rangban lévő smasszer orvos volt, akiről kiderült, hogy 56 előtt az ÁVH-nál volt orvos, de a forradalom alatt nem viselkedett elég bátran, ezért degradálták.
Valamikor 1960 körül, hogy ne éljünk szakmai sivárságban, belső továbbképzést indítottunk. Annyi folyóirat és könyv állt a rendelkezésünkre, hogy kellően fel tudtunk készülni, minden vasárnap más tartott előadást. Én hármat tartottam. Körülbelül fél évig csináltuk a továbbképzést, aztán egy-két lustább kolléga bedobta a törölközőt, és elaludt a dolog. Mindenkinek volt lehetősége olvasni. A börtönkórházba hivatalosan is jártak folyóiratok, és otthonról előfizethettek nekünk hazai folyóiratokat. Külföldieket nem, de az orvosi lapok nagyon jól voltak szerkesztve, a referáló rovatokból értesültünk a külföldi irodalom legújabb eredményeiről is. Azon kívül kézikönyvek, tankönyvek csőstül jöttek be különböző forrásokból. Nekem volt bent hatvan-hetven könyvem, a zöme szakkönyv. Szellemileg igazán jól éltünk, mindenkinek csak saját magán múlott, hogy elsivárosodik vagy lépést tart a szakmával és az általános műveltséget illető dolgokkal. A kórházban a beszélőink is lényegesen jobb körülmények között zajlottak, mint másutt. Az orvos századosunk kivívta, hogy a betegek asztalnál, egymással szemben ülve találkozhattak a hozzátartozóikkal. Persze ott ült egy smasszer, de egy kézérintésre azért volt lehetőség.
Nagy-nagy élmény volt a hazaérkezés, az első napok csodálatos hangulatban teltek. 26-án reggel már mentek a körtelefonok a családtagoknak meg néhány barátnak, kilenc órától megindult a zarándoklat a lakásba. Legalább negyvenen fordultak meg nálunk aznap. Előírás szerint másnap, 27-én jelentkezni kellett a kerületi rendőrkapitányságon. Bementem. Regisztrálták a nagykönyvben, hogy hány évi ítéletből hány évet, hány napot töltöttem le. Kazinczy Ferenc volt a példám, nem sikerült elérnem az ő kétezer-háromszáznyolcvan napját, én csak kétezer-kétszázharmincöt napot töltöttem benn. A szabaduló levelemre – ez az egyetlen okmányom a börtönéletemből – ráütötték a bélyegzőt, hogy a jelentkezési kötelezettségnek eleget tettem, és van tízévi jogvesztésem. Nagyon udvariasak voltak, felajánlották a segítségüket, ha elhelyezkedési nehézségem lenne. Én köszöntem szépen, és azt válaszoltam, hogy már folyamatban van.
Az első két hétben lébuskáztam otthon, közben tárgyaltam különböző munkahelyekkel. Egyszer kifogtam egy háromnapos helyettesítést a Csengeri utcai rendelő laboratóriumában. Ott volt az első lehetőség, hogy nyilvános helyen ismertessem 56-ot és az azzal járó megtorlásokat. Aztán egy kedves kolléganőnk beajánlott a János-kórház laboratóriumának főorvosánál. Felvettek, a legalacsonyabb fizetési kategóriába soroltak be – erre a legutolsó éveimig gondosan ügyeltek a feletteseim –, de mindegy, a miliő kellemes volt, nagyon rendes gárda dolgozott ott, kifogástalanul viselkedtek az orvoskollégák és az asszisztencia is. Áhítattal hallgatták időnkénti meseóráimat, és soha semmi nem jutott a nyomozó hatóságok fülébe, amivel később revolverezhettek volna. Október közepéig dolgoztam a János-kórházban, akkor alkalom nyílt rá, hogy visszamessek az igazi szakmámhoz. Az Alsóerdősor utcai Korányi-kórház proszektúráján kaptam állást, ahol nagyon rendes volt a főorvosnő, dr. Csornai Margit, régi pécsi ismerősöm. A kollégák itt is megértéssel és rokonszenvvel fogadták a múltamat, másrészt a munkába belerázódva olyan profilozás alakult ki, hogy a bonctermi munkák nagyobb hányadát én végeztem, mert aránylag gyorsabban dolgoztam, a kolléganő meg besegített a főorvosnőnek a kórszövettani diagnosztikába. Onnan mentem nyugdíjba.
Az Orvostörténelmi Társaság 1985. február végi közgyűlésén volt a robbanás. Aránylag későn, pedig már korábban is morogtam és kifogásoltam a pazarlásokat. A társaság elnöke 1982-től Antall József volt, a tisztikarban is többnyire nem orvos végzettségűek töltötték be a kulcspozíciókat, és többen Antall lekötelezettjei voltak. Nem találtam olyan kollégákat, akik egyértelműen mellém álltak volna. Mikor a közgyűlésen a vezetés hibáit szóvá tettem – egy kézben van, a szakmai munka támogatása szubjektív tényezőktől függ, ami mindig a szakszerűség rovására megy –, dermedt csönd lett, mindenki megkövült, hogy nyilvánosan meg mertem támadni Antall Józsefet. Szó szót követett, végül május végére összehívtak egy új közgyűlést, de én akkor már Kanadában tartózkodtam. Írásban ugyan elküldtem a kifogásaimat, de leszavazták. Antall azután kihelyezett az Ernyey-könyvtárba. A VIII. kerületben, a Mátyás téren egy régi patikát alakítottak át kiállító officinára, és ott helyezték el Ernyey József gyógyszerész, tudománytörténész könyvtári hagyatékát is, ami a gyógyszerésztörténészek számára valóságos aranybánya. Hetente háromszor töltök ott néhány órát, csinálgatom a TIB-ügyeimet és az orvostörténeti munkáimat.
Ami a személyemre vonatkozik: ha egy rendelkezés kiterjed rám is, ha a nyugdíjamat még egy kicsit emelik – kell, hogy emeljék, mert a börtönben töltött hat évet még mindig elsikkasztják a szolgálati időmből –, és ha esetleg még valamilyen anyagi kompenzációt is hozzám vágnak, az valószínűleg jól fog jönni. De én ezért nem küzdök körömszakadtáig, és nem az a leglényegesebb számomra, hogy az anyagi helyzetem javuljon. Aztán hogy a jövőben milyen poszton találok magamnak helyet, ezt nem tudom megjósolni.
Az interjút 1988–1989-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
Bálint György 1919. július 28-án született Gyöngyösön középbirtokos családban. Gyermekkorát a család gyöngyösi és gyöngyöshalmaji birtokán töltötte. Elemi iskolai, majd gimnáziumi tanulmányait szintén Gyöngyösön végezte. 1941-ben szerzett kertészmérnöki oklevelet a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. A családi birtok igazgatásával azonban nem sok időt tölthetett, mert 1942-ben munkaszolgálatra hívták be. 1944-ben Mauthausenbe, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba hurcolták. A vészkorszakban egy testvére kivételével egész családját elveszítette. A háború után hazatért, a gyöngyöshalmaji birtokon megpróbálta folytatni a gazdálkodást. 1948-ban kulákká nyilvánították. Budapestre költözött. A Magyar Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki diplomát szerzett. 1949-től előbb a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából agrártankönyveket írt és szerkesztett, majd a Kertészeti Kutatóintézetben dolgozott. 1953-tól a Mányi Állami Gazdaság főagronómusa volt 1959-ig. Ezt követően a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságának főkertésze, majd az Állami Biztosító Főigazgatóságának kárbecslési szakértője. 1969-ben kinevezték a Kertészet és Szőlészet című hetilap főszerkesztőjévé, mely állásában 1981-es nyugdíjba vonulásáig megmaradt. Ezzel egy időben szerkesztette a Kertgazdaságot, a Kertbarát Magazint és a Kerti Kalendáriumot is. 1981-től 2009-ig a Magyar Televízió Ablak című közérdekű magazinműsorának állandó munkatársa volt. Televíziós szerepvállalása óta nevezik széles körben egyszerűen csak „Bálint gazdának”. 1989-től az újjászerveződő Budapest Rotary Club tagja, átmenetileg elnöke is volt. 1990-ben megalapította a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, amelyet 2012-ig vezetett. 1994-ben belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe, a párt Országos Tanácsának tagjává választották. 1994 és 1998 között országgyűlési képviselő volt. Többek között a TIT, a Magyar Borakadémia és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Számos szakmai díj kitüntetettje. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének tulajdonosa. Gyöngyös és Budapest díszpolgára. 2020. június 21-én meghalt.
Ha visszagondolok erre a kilencven esztendőre, akkor azt kell mondanom, hogy az életemnek ez az első tizennyolc-húsz éve az, ami nyugodt, békés, kiegyensúlyozott körülmények között zajlott le. Olyan nagy tőkét halmozott föl bennem, amiből egy kicsit később is meg lehetett őrizni, és a következő hetven esztendőben valamit táplálkozni belőle.
Mindezek ellenére apámnak vigyáznia kellett rá, hogy megmaradjon az egyensúly az állattenyésztés és a növénytermesztés között. A hatvan-nyolcvan lónak, a szarvasmarhának meg a sertésnek megtermelte még a takarmányát is. Úgyhogy a kertészet mellett mindig megmaradtak azok a lucernaterületek meg kukoricatermelő földek, amelyek a takarmányozáshoz szükségesek voltak.
Apám kivédte a világválságot ezzel az átállással, ami különben társadalmilag megint nem volt problémamentes. Egyes gazdatársai lenézték emiatt. Ki nem zárták, de apám családi körben többször panaszkodott, hogy ez vagy az azt mondta: „Hát miért kell itten tulicskákat termelni?” Mások meg – földbirtokosok is, meg parasztemberek is – eljöttek, és megnézték, hogy hogy megy ez. Közülük elég sokan át is álltak a kertészkedésre.
A gimnáziumunkban az volt a szokás, hogy az érettségi eredmények kihirdetésének napján volt egy vacsora, és a vacsora után, ha nem is mindenki, de legalább a baráti társaság elment egy kuplerájba. Gyöngyös gazdag városnak számított, mert két kuplerája volt. Volt egy jobb, és egy kevésbé jó. Én akkor voltam életemben először ilyen helyen. Ez nem jelenti azt, hogy szűzen mentem oda, de hála Istenek, lekopogom itt az asztalon, sose volt szükségem rá, hogy fizessek ilyesmiért! A nők csak közvetve kerültek nekem pénzbe, de akkor viszont sokba!
Különben akkor történt meg velem az a tragikus esemény is, hogy ültünk egy asztal körül, már nemileg vegyesen, és rendelni kellett valami italt. Én egy likőrt rendeltem. Akkor sem voltam italos ember. A pincér kihozta az italokat, és a pohár likőrrel nyakon öntött. Mivelhogy éppen egy vadonatúj szmoking volt rajtam, rögtön mondtam, hogy akkor nekem ebből elég volt! És szépen hazamentem. Ezt a műfaját a szórakozásnak egész életemben hanyagoltam aztán.
Már a kertészeti tanintézetes időszakomban voltam másodszor a Hatvany-uradalomban, pontosabban az uradalom kertészetében, ahol éppen akkor paradicsomfajták beltartalmi vizsgálatát végeztük nagyon modern laboratóriumi eszközökkel. Meg a szabadban is a paradicsomnövények fejlődését próbáltuk analizálni. De amellett én mindenféle egyéb munkában is részt vettem ott. Akkor még bolgár rendszerű öntözés folyt, és meleg nyári napokon különösen remek passzió volt lapáttal öntözni a terményeket. Volt egy kitűnő, Korzim Gyula nevű főkertésze a gazdaságnak, aki félidőben az üvegházakhoz rendelt, és ott már a virágtermesztésben próbáltam valamiféle alapismereteket szerezni. Egyébként a Hatvany család kastélyában rendszeresen voltak afféle értelmiségi összejövetelek, ahová meg-meghívogattak engem is – ez egyébként elég általános volt a magyar arisztokráciában. Havonta, szombat este volt egy ilyen összejövetel, amikor a családtagok fogadtak minket. Szép időszak volt, amit ott töltöttem, és sokat is tanultam.
Egyre több volt a nehézség. A beszolgáltatás például. Nagyon kemény adózás volt. Minden egyre nehezebbé vált. A ház egy részét rendbe tudtuk tenni, de nem az egészet. Sokkal szegényesebben éltünk. Nem voltam én elégedetlen. Valahogy úgy éreztem, hogy túléltem a deportálást, ez a lényeg. Meg kell becsülni mindent, mindent. Az, hogy egy tál étel kerül az asztalra, az is eredmény. Se akkor, se máskor nem törekedtem arra, hogy vagyonom legyen. Engem a pénz csak annyiban érdekel, hogy legyen annyi pénzem, hogy ha kedvem van valahová beülni egy ebédre, akkor megtehessem. És még egy valami: azt szeretem, ha egy jó autó van a fenekem alatt.
Egyetlen ambícióm volt akkor, mégpedig az, hogy szívesen visszamentem volna a Kertészeti Akadémiára tanítani. Volt néhány barátom meg kollégám, akik megpróbáltak segíteni benne, de eredménytelenül. Akkor már nem a zsidókérdés, hanem a kulákkérdés volt napirenden. Nálam még átfedésben is volt a kettő.
A Kertgazdaságnak is szerkesztője voltam, majd később alapítottam egy Kerti Kalendárium című kis folyóiratocskát is, majd a Kertbarát Magazint is, ami ugyancsak mindmáig létezik.
Amikor visszagondolok arra, hogy az életemben melyek voltak a jó és melyek a rossz időszakok, akkor mindig nagyon határozottan érzem azt, hogy ez egy nagyon emlékezetes időszak volt a számomra, pozitív értelemben. Bár lett volna hosszabb, mert ez csak 1972-től mondjuk 1985-ig működött. Nemcsak emlékezetes, hanem egy rendkívül értékes kapcsolatrendszer volt, nem azért, mert ismert emberek voltak, hanem azért, mert olyan emberek voltak, akiknek minden szavát érdemes volt meghallgatni, és időnként belekotyogni abba, amit okos emberek mondanak. Többnyire egymás műveiről meg gondolatairól volt szó. Körülbelül tudtuk, hogy ki mit gondol, és hogyan gondolkozik. De mintha nem ez lett volna a középpontban, nem ez szervezte a társaságunk életét, mintha nem lett volna olyan nagyon fontos ennek a társaságnak az, hogy ki honnan jött, hanem sokkal inkább az, hogy hová megy. Kimondottan kommunista nem volt közöttünk senki sem. Aczél, ha lejött, igen. Jobbfelé se ment senki. Talán a Németh László volt az egyetlen, akire azt lehetne mondani, hogy a mai értelemben vett jobb felé irányultak a gondolatai, de tulajdonképpen a humánum volt az, ami leginkább áthatotta ezt a kis emberi közösséget.
A balatonfüredi társaságnak abban is hatása volt rám, hogy jobban kinyílt a gondolkodásmódom. Addig nekem tényleg testem-lelkem a szakmámé volt, és nem érdekelt semmi kiágazása ennek a dolognak. Azóta viszont egyre jobban érdekel, hogy milyen hatása van a szakmámra a kultúrának és a társadalomnak, és milyen hatása van az én szakmámnak minden egyébre. Eljátszogatok azzal a gondolattal, hogy a kertészkedés nem csak reálisan elfogyasztható termények előállítása, hanem van egy olyan hatása az emberre, hogy sikerélményt ad, meg serkenti az embereket arra, hogy gondolkodjanak, tervezzenek, alkossanak valamit, és ez talán a társadalom egészének értékeit is növeli.
Az utóbbi években két dolog volt, ami a tanítás meg a más egyéb dolgok, publikációs feladatok, előadások mellett meghatározta az életemet. Egyrészt a hajléktalanokkal való foglalkozás, Tarnabodon, másrészt nagyon érdekelt engem a zsombolyai ügy. A Bánságban van egy kis település, tizenötezer lakosú város, amit jelenleg Jimboliának hívnak. Akkor, amikor Nagy-Magyarország még létezett, Zsombolya névre hallgatott. Öt nemzetiség lakja: magyarok, ők egyre kevesebben, románok, szerbek. A szerbek azért vannak ott szép számmal képviselve, mert közvetlenül a szerb határ közelében van, és hát úgy negyven-negyvenöt kilométerre a magyar határtól. Trianonban Szerbiához csatolták. Aztán volt két év múlva, azt hiszem, 24-ben vagy 22-ben egy határkiigazítás, és akkor Romániához került. Van ott egy bolgár közösség, amelyik százötven évvel ezelőtt telepedett le, és németek, akiknek jelentős részét persze a Ceauşescu-rezsim kitelepítette, de akik közül most sokan visszajönnek. Ott működik egy gazdakör, amely a Csekonics nevet viseli. Ennek a tagsága elhatározta, hogy gyümölcsöst akar telepíteni. A dolog nagyon ésszerűnek látszott, és látszik most is, két okból. Az egyik ok az, hogy azon a vidéken sohasem volt gyümölcstermesztés. Régen teljesen bevett szokás volt, hogy csak akkor fogyasztottak nyáron gyümölcsöt, hogyha valamelyik gyümölcstermelő tájról hoztak oda főleg görögdinnyét meg sárgadinnyét, ami Szeged és Makó környékéről érkezett. A másik pedig az a fölismerés, hogy jó földön, jó termőföldön érdemes gyümölcsöst telepíteni. Számomra azért volt egy reveláció, mert én itthon átéltem a második ötéves terv időszakát, mégpedig a szakmának a fősodrában, amikor egy Fejes Sándor nevű kertész kezdeményezésére közel kétszázezer hektár szőlőt és gyümölcsöst telepítettek nálunk. Óriási küzdelem volt. Dolgoztam vele másokkal együtt a tervkészítésekben, meg a tanácsadásban is. A telepítési akció első számú, országosan érvényes feltétele az volt, hogy csak olyan területet lehet erre a célra igénybe venni, ami más egyéb mezőgazdasági művelésre nem, vagy csak kevéssé alkalmas. Ez egy rendkívül téves elképzelés volt, amibe azonban mindannyian beletörődtünk. Akkor annyira fontos dolog volt, hogy legyen elegendő gabonatermelő terület, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a búza vagy a kukorica vagy a cukorrépa rovására történjék a gyümölcstelepítés. Ez olyan luxusnak látszott, kapitalista őrületnek. Ma már megkérdőjelezhetetlen alapigazságnak számít, hogy egy beruházás-igényes vagy munkaigényes ágazatot csakis ott érdemes beindítani, ahol optimálisak a természeti és a közgazdasági föltételek, de akkor ezt még nem ismertük föl. Ezek a mai zsombolyaiak viszont már fölismerték, és nekem nagyon megtetszett a kísérletük. Valamiképpen rám találtak. Elmentem hozzájuk. Fantasztikus és váratlan érdeklődéssel fordultak ez iránt a dolog iránt, és olyan szeretettel fogadtak, hogy azt egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Elvállaltam ingyen, bérmentve és szerelemből, hogy én időnként leutazom oda, és elirányítgatom őket. A problémák persze egyre sűrűsödtek. Az induláshoz egy PHARE-programból kaptak pénzt. De nem volt szaporítóanyag, gyümölcsfa csemete. A Corvinus Egyetem faiskolájáról ezeket meg tudtuk volna vásárolni, csakhogy ott a román hivatalos szervek elkezdtek tiltakozni ez ellen, hogy miért Magyarországról vásárolják. Jött a szokásos huzavona. Végül is azonban sikerült kísérleti méretű gyümölcsöst telepíteni. Sokakat mozgósítottam. Arra gondoltam, hogy a különböző egyetemek gyümölcstermesztéssel foglalkozó oktatói közül kiválasztunk néhány embert, és csinálunk egy kis grémiumot, amelyik ennek a kérdésnek az elvi problémáit vagy szakmai problémáit egy kicsit kidolgozza, azzal a távolabbi céllal, hogy itt egy gyümölcstermesztési régiót lehetne kialakítani, akár több tagból állót is, amelyet azonban jól meg kell szervezni. Meg kell szervezni az egésznek a folyamatát, a tárolást, feldolgozást, logisztikát, kereskedelmet. Ez egy nagyon szép program volna. Ha harminc évvel fiatalabb lennék, akkor biztos, hogy odamennék, és állandóan ezt csinálnám. Szokatlan módon, sikerült a dolog, és most jelenleg van egy kis társaságunk, amelyben részt vesz a temesvári egyetem Romániából, az újvidéki egyetem Szerbiából, a szegedi egyetem és a debreceni egyetem, valamint a Corvinus Egyetem
Molnár Mihály 1922-ben született Békéscsabán, gazdálkodó családban. Általános és középiskolai tanulmányait Békéscsabán végezte, majd 1944-ben Budapesten jogi diplomát szerzett. 1944 nyarán nem tett eleget a bevonulási felhívásnak, 1945 februárjában viszont önként jelentkezett az új magyar hadseregbe a náci Németország elleni harcra. Augusztusban belépett a kommunista pártba. 1945–1948 között Békés, majd Zala megyében volt jegyző. 1948-ban átigazolták az MDP-be, de néhány hónappal később koncepciós váddal kizárták. Egy ideig szülei gazdaságában volt segítő családtag, majd miután apját kulákká nyilvánították, földjét széttagosították, bérelt földön önálló gazdálkodásba fogott. 1952-től a Szarvasi Vágóhídi Vállalatnál, majd a Békéscsabai Kézműipari Vállalatnál dolgozott könyvelőként. 1956-ban munkahelye munkástanácselnökévé, valamint a békéscsabai városi munkástanács elnökhelyettesévé választották. 1957-ben első fokon három év börtönbüntetésre ítélték, 1958-ban másodfokon büntetését egy évre mérsékelték. Szabadulása után segédmunkás, majd fordító és belső ellenőr volt Budapesten. 1983-ban nyugdíjba ment. 1992-ben a Független Demokratikus Magyarországért Emlékéremmel tüntették ki. 2002-ben halt meg.
Tavaly ünnepelte Békéscsaba a betelepítés 275. évfordulóját. 1718-ban volt a betelepítés. Harruckern György, a Habsburgok udvari szállítója a törökök által elpusztított területekre szlovákokat, németeket telepített be, akiknek az utódai aztán vagy asszimilálódtak, vagy úgy-ahogy megmaradtak. Ha jön valami notabilitás Szlovákiából, Budapest után mindig Békéscsabára vezet az útja, mert ott még most is sok szlovák él.
1933 óta, vagyis tizenegy éves koromtól naplót vezetek. Akkor kezdtem, amikor cserkész lettem. Eleinte naponta írtam, ákombákom betűkkel. Később sem tudtam megszabadulni a naplóírástól, szenvedélyemmé vált. Általában hetente írtam, hétfőtől vasárnapig összefoglalva, mert nem történt mindennap megörökíteni érdemes valami. Azóta tulajdonképpen mindent rögzítettem – annak a húsz hónapnak a kivételével, amit utólag visszaemlékezésként leírtam. A hosszú idő alatt nyilván változott a napló stílusa. Egy gyereknek más a fontos, mint annak a fiatalembernek, aki illúziókat táplál a kommunizmust illetően, és más annak, aki kiábrándulttá és szinte cinikussá válik. Mást-mást találnak megörökítésre méltónak. Feljegyeztem, ha valahova utaztam, ha túrán vettem részt, ha erre mentünk, arra mentünk, ezt láttuk, azt láttuk. Megörökítettem a Történelmi Igazságtétel Bizottsága közgyűléseit is, elég részletesen.
Közben december 22-én megalakult a debreceni kormány. Láttam a készülődést, mert abban az időben bejártam a Kisgazda Egyletbe, a kisgazdapárthoz. Nem párttagként, csak mert az egyletbe járt a nagyapa meg két gazdálkodó fia is, és ez az épület lett azután a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt székháza. Ezen kívül szerveződött még négy párt: a Szociáldemokrata Párt a régi szocdemekből; az új párt, a Magyar Kommunista Párt; a Nemzeti Parasztpárt, amely az agrárproletárokat foglalta magába, és volt még a kis létszámú, polgári rétegeket tömörítő Polgári Demokrata Párt, a kiskereskedők, kisiparosok pártja. Békéscsabán a legerősebb a kisgazdapárt volt. Ezt az 1945-ös választások is megmutatták.
Így érkeztünk 56-hoz. Az 1956-os év az erjedés időszaka volt. Akkortájt nagyon sok újságot olvastam, egynémely cikk máig megmaradt az emlékezetemben. Például Háy Gyula híres cikke, a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? – a parvenü, a mindentudó pózában tetszelgő semmit nem tudó tökéletes leírása, aki felfele hajbókol, lefele tapos. Az SZKP XX. kongresszusára Hruscsov új hangot vitt be. A szent Sztálint azelőtt nem lehetett bírálni, csak hódolat illette meg. 1953 után ugyan egy kicsit lazult a dolog, de ez továbbra is tabutéma maradt. Akkor jött 1956 februárjában a XX. kongresszus és Hruscsov titkos beszéde a Központi Vezetőséghez, amelyről külföldi adásokból lehetett tudomást szerezni. Aztán júliusban az értelmiségi párthatározat. A forradalom nem úgy jött, hogy október 22-én még minden úgy volt, mint addig, és 23-án, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben világra jött, hanem érlelődött. Kezdődött 1953-mal, az első Nagy Imre-kormánnyal meg Lőcsei Paliék lázadásával a Szabad Népben.
A pártsajtóból meg az Irodalmi Ujságból szereztünk tudomást a változásokról. Abban az időben megnövekedett az érdeklődés irántuk, mert olyan témákkal is foglalkozni kezdtek, amelyek azelőtt tabunak számítottak, például az üldözöttek rehabilitálása. Mindebből képet lehetett alkotni arról, mi foglalkoztatta az értelmiséget. A Viharsarok Népe című megyei lap monopolhelyzetben volt Békésben, és csak fokozatosan állt át, megvárta a fenti átalakulást. Október végén, november első napjaiban azonban nemcsak a pártsajtó hangja változott meg, hanem megjelentek új sajtótermékek is, például a Független Újság.
1956. október 4-én Békéscsabán a TIT-ben nagygyűlést rendeztek, amelyen több száz ember vett részt. Zsúfolásig megtöltötték a Független Kisgazdapárt korábbi székházát, ami akkor kultúrház volt. Én – békéscsabai viszonylatban – innen számítom a forradalom előzményeit. Mivel Békéscsaba akkor már megyeszékhely volt, ami ott történt, kisugárzott az egész megyére, ha ott rendeztek egy nagygyűlést, azt már nem tudta elhallgatni a megyei pártlap sem. Engem név szerint említenek a gyűlésről megjelent tudósításban, hogy Molnár ezt meg ezt mondta a Losonczy Géza–Friss István vita kapcsán – az egyik, Budapestről meghívott előadó ugyanis felszólalásában a Losonczy Géza és Friss István között a Szabad Népben lezajlott sajtópolémia részleteit elevenítette fel. Nekem tapasztalataim voltak róla, pontosan tudtam, mi a kuláküldözés, mi az osztályidegen meg a káderpolitika, mit jelent az, ha valakit félretesznek, és hogy diplomával sem lehet elhelyezkedni, mert politikai akadálya van.
Október 28-án, vasárnap délelőtt a SZOT épülete előtt az előző esti élénk csoportosulás helyett katonai karhatalom fogadta az arra járókat. Az emberek az úttesten és a szemközti épületek kapualjaiban izgatottan tárgyalták az eseményeket. Egyesek – feltehetően funkcionáriusok – új Forradalmi Tanács választásáról beszéltek, amely úgymond nem a csőcselékből tevődik össze. Heves viták kezdődtek, miközben a csoportosulás egyre nőtt. Közben egy katonai teherautó érkezett a színház elé. Néhány katona behatolt a színházba, a kint maradtakat pedig az egyre növekedő sokaság körülvette és sértegette. Azt beszélték, hogy reggel a pártbizottság sugalmazására katonai puccs történt, két szervezőt letartóztattak és a laktanya fogdájába vitték őket. A tömeg nem tágított, követelte a letartóztatottak szabadon bocsátását, végül egy autóval odahozták őket. A felizgatott emberek csak azután oszlottak szét, miután kicsikarták, hogy a Forradalmi Tanács három órakor ülést tart az irodaházban. Délután az irodaház szűk utcájában nagy tömeg gyűlt össze. Az ülés nyitott ajtók mellett folyt, a folyosón tolongtak az emberek, sokan az utcára szorultak, és követelésükre hangszórót kellett felszerelni. A puccsért felelős Tóth István alezredessel szemben óriási ellenszenv nyilatkozott meg.
Valószínűnek tartom, hogy nem a békéscsabaiak közül kerültek ki, akik feketelistára tettek. A tanácselnök, Blahut János, akit személyesen is ismertem, a többi vezetővel együtt október végén felszívódott, csak valamikor novemberben került vissza Békéscsabára. A tanácselnök-helyettes, Ozváry Tibor viszont nagyon aktívnak akart mutatkozni a forradalomban: felajánlotta a szolgálatait a Forradalmi Tanácsnak, és mint egy titkár, végezte a városi munkástanács adminisztrációját. Talán úgy gondolta, ha rendszerváltozás lesz, átmenti magát és ő lesz a tanács elnöke. Helyiséget biztosított az összejöveteleknek, és november 4-e után is többször küldött értünk, szinte nélkülözhetetlenek voltunk a számára. A peremben azonban – tanúként idézték be – úgy fordult, hogy mi le akartuk váltani az államigazgatás vezetőit és kicserélni a mi embereinkre. Mindent elhallgatott, ami ránézve kompromittáló lehetett, és kiemelte az „érdemeit”, amit pszichikailag meg tudok érteni. Egy másik tanúm – a városi munkástanács egyik tagja – nagyon találóan ex lex állapotként jellemezte az akkori helyzetet: a régi igazgatási rend alapjaiban meggyöngült, az új még nem állt fel, elő kellett ráncigálni azokat, akik mögött tömegbizalom volt, és egy darabig felhasználták őket. A hatalomátvétel elején még úgy nézett ki, hogy valamilyen kiegyezés lesz. Az országos helyzetet is úgy szokták kommentálni, hogy Kádár fokozatosan ment át a sztálinista vagy posztsztálinista vonalra. A munkástanácsokat elismerte, aztán fokozatosan megszüntette. December 8-án csak a területi munkástanácsokat helyezték törvényen kívül, a vállalatiak még maradtak, aztán ahogy a régi struktúra visszajött, azok szépen elhaltak.
A peremben tanúként a munkahelyemről egy-két munkástanácstag jelent meg és az igazgató. Ő nagyon jól viszonyult hozzám, pozitív dolgokat mondott rólam, hogy nyugodt voltam, nem adtam ki megalapozatlanul a vállalat pénzét. A sztrájk vádjával kapcsolatban elhangzott, hogy a vállalat valójában bedolgozó jellegű volt, a nőknek, háziasszonyoknak adott munkalehetőséget, és 56 őszén is úgy történt, mint máskor, otthon dolgozott, aki dolgozott. Az átvevő úgy tanúskodott, hogy nem sztrájkolt, hiszen ha valaki bevitte a készárut, ő átvette.
A vállalatok vezetői nem döntöttek a munkástanács nélkül. Azelőtt az állami vállalatoknál és a tanácsi vállalatoknál egyszemélyi vezetés volt, nem a kollektíva döntött, hanem az igazgató. Az üzemi háromszög is pártdirektívák alapján működött, olyan nagy volumenű dolgokról, mint a vállalat profiljának megváltoztatása, nem dönthetett, az a városi tanács ipari osztályára vagy a megyei tanács élelmiszeripari osztályára tartozott. Amikor létrejöttek a vállalati munkástanácsok, az volt a cél, hogy azok irányítsák a vállalatokat. Még csak kikristályosodóban volt ez a rendszer, amikor felszámolták.
Amikor a konyhairodába kerültem, a teremből az épület egy másik, kisebb méretű, emeletes vaságyakkal berendezett helyiségébe helyeztek át. Ebben a körletben voltak a háziak, akik különféle munkákat végeztek a táborban. A háziakat általában a közbűntényesek közül válogatták, kivételek voltunk mi, konyhairodások. Körletünknek többször volt „civil” látogatója, aki az őrizetesek között elvegyülve elbeszélgetett velük. Azt bizonygatta, hogy a közbiztonsági őrizet nem számít priusznak, hogy az őrizetbe vétel nem szolgálhat a munkahelyről elbocsátás indokául, hogy csak átmeneti biztonsági intézkedésről van szó a rend helyreálltáig. Közben pedig fényképeket is mutogatott, ráismerünk-e valakire? A nyájasan elbeszélgető persze nyomozó volt, ami a többség számára nyilvánvalónak tűnt, akadtak azonban közlékeny zárkatársak is. A körlet életének megkeserítésére szolgáltak a rendőr körletparancsnok által időnként végrehajtott zárkakutatások, a hipisek. Ilyenkor felforgatták az ágyakat, turkáltak a szalmazsákokban, a személyi holmik között, és a nagy felforgatás után elrendelték a rendcsinálást.
A táborból havonta lehetett levelezőlapot küldeni, kaphattunk csomagot postán, és a vasárnapi beszélő alkalmával a látogató is átadhatott legfeljebb másfél kilogrammos csomagot. Persze mindezek ellenőrzés alá estek. A levélpostai küldeményeket olykor csak egy havi késedelemmel kaptuk meg, vagy meg sem érkeztek; a csomagok olykor megdézsmáltan, de általában megjöttek. Mivel a háziknak dupla élelmiszeradag járt, csak olyan dolgokat kértem, amelyekhez bent nem juthattunk hozzá: keksz, kockacukor, cukorka, kolbász. Mint házinak minden vasárnap lehetett húszperces beszélőm. E célból látogatási jegyet küldhettem a hozzátartozóimnak.
1957. augusztus 2-án pénteken reggel azt a parancsot kaptam, hogy szedjem össze a holmimat. Kistarcsáról ponyvás tehergépkocsin szállítottak el néhányunkat. Tökölön, az internálótáborban megálltunk, ott valakit vagy valakiket még felvettek. Sötét volt, mire Békéscsabára, a megyei rendőrkapitányság fogdájához értünk. Ezzel a nappal közbiztonsági őrizetem előzetes letartóztatássá vált. A békéscsabai rendőrkapitányság augusztus 2-i határozatában izgatás bűntette gyanúja miatt nyomozást rendelt el ellenem, s egy másik határozatában elrendelte egy hónapig terjedhető előzetes letartóztatásomat.
Az ételt egy rendőr hordta a közeli városi bírósági börtönből. A napi séta a zárt udvaron történt. Vécé és mosdóhelyiség a folyosóról nyílt. Napközben a zárkaajtón kopogtatással kellett engedélyt kérni, hogy vécére mehessünk. A folyosó felől egész éjszaka erős fény világított be a cellába, és a priccsen csak háton volt szabad feküdni. Ebben az időben teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, se levél, se csomag, se beszélő. A külvilágot egyedül a fodrász képviselte, aki időszakonként – letéti pénzünk terhére – némán megborotvált bennünket.
Augusztus 22-én kihallgatásra állítottak elő. Hrabovszky Mihály nyomozó hadnagy közölte velem a terheltként felelősségre vonásomról hozott határozatot, és felszólított, mondjam el az „ellenforradalom” alatti tevékenységemet. Azzal vádoltak, hogy kommunistákat távolítottam el a békéscsabai Kézműipari Vállalattól, a nyomozótiszt azonban a városi szerepvállalásomról is akart volna hallani tőlem, mivel szerinte hangadó voltam a városi ellenforradalomban. Elismertem, hogy a vállalati munkástanácsba beválasztottak, de a vádakat tagadtam. Másnap, augusztus 23-án aláíratták velem a nyomozás befejezéséről szóló határozatot. Augusztus 26-án negyedórán át tanulmányozhattam a nyomozati anyagot Hrabovszky Mihály rendőrnyomozó hadnagy előtt. A nyomozás kiegészítését nem kértem, azt nyilatkoztam, hogy majd a bíróság előtt fogok élni ezzel a jogommal.
Zárkatársaimmal együtt még aznap átszállítottak Gyulára, a megyei börtönbe. A zárkában emeletes, szalmazsákos vaságyak, az ajtó közelében fedeles küblik voltak. A napi mosdás mosdótálakban történt, zuhanyozásra csoportosan vonultunk át a középszárnyban lévő zuhanyozóba, ahol percekre kimért melegvíz-adagban részesülhettünk, takarékosság okán közbenső szappanozási szünettel. A csapot egy házi kezelte, akit egy kis többlet meleg vízért spanglival meg lehetett vesztegetni.
Ételosztásnál csajkával a kinyitott zárkaajtóhoz járultunk, ahol az ügyeletes felügyelő úr vagy nő ellenőrzése mellett a rabszakács kiadta az adagot: híg kávé, „mosogatólé” leves, kása, tarhonya, lóhús, szalonna, savanyú káposzta, kenyér. A rabkoszt kiegészítésére meghatározott összegig meghatározott cikkeket lehetett speizolni a letétben lévő, a hozzátartozók által kiegészíthető pénzből, vagy a rabmunkát végzők esetében a keresményükből származó letét terhére. Civil ruházatunkat csíkos egyenruha (nadrág, kabát, sapka), alsónemű, bakancs, kapca váltotta fel, a civil holmi letétbe került. Délelőttönként körséta volt a magas fallal kerített udvaron, az őrtornyokba telepített géppisztolyos őrök ellenőrzése alatt, fegyőrök, smasszerok felügyelete mellett. Séta közben tilos volt a beszéd. A börtönkönyvtárból, ahol sok szovjet irodalmi mű volt, lehetett könyvet kölcsönözni. Emlékezetemben leginkább Nagy Lajos novellái maradtak meg.
Egyszer látogatóm érkezett, a sógorom, Tibori János, akivel a major egyik színjében beszélgethettünk. Gyuláról elkerülve ez volt az első beszélőm. Egy vasárnap délután kultúrműsort engedélyeztek, és néhány hangszert bocsátottak rendelkezésünkre. Az egyik rabtárs jól hegedült, én másodhegedűsséget vállaltam, s összeállt egy kis zenekar a rabtársak szórakoztatására.
1958. október 10-én volt a fellebbviteli tárgyalásom Budapesten. Lakatos Imre tanácsvezető bíró kihirdette az ítéletet: a Gyulai megyei bíróság ítélete megváltoztatásával cselekményemet a népi demokratikus államrend elleni folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettének minősítette, és ezért egyévi börtönbüntetésre ítélt, a mellékbüntetések kiszabását mellőzte, a börtönbüntetés végrehajtását háromévi próbaidőre feltételesen felfüggesztette, közbiztonsági őrizetemmel, valamint előzetes letartóztatásommal a kiszabott börtönbüntetést teljes egészében kitöltöttnek vette.
1958. október 11-én, szombaton reggel már nem vonultam ki munkára. Szekéren tettem meg az utat Hangostól Pálhalmáig, a munkahely-parancsnokságra. A végelszámolásnál hatszáz forint tizenöt fillért kaptam. Kézhez vettem a szabadlábra helyezési igazolványt, és hatszázegy nap után végre őrizet nélkül gyalogoltam Sztálinváros külső vasútállomása felé. Budapesten meglátogattam Patay László unokatestvéremet, aki az internálótáborban rendszeresen meglátogatott, és egy rokon családot.
Évekig albérletben laktam, aztán önerősen építettem a jelenlegi lakásomat, 65-ben költöztem be. Nálam lakott egy 56-os, Csabacsüdi József, akivel korábban egy zárkában voltunk. Mivel megemelték a befizetési kötelezettséget és arra már nem volt pénzem, ő adott bizonyos összeget, aminek fejében befogadtam a kétszobás lakás kisebb szobájába. Őt csúnyán megverték a szarvasi rendőrségen, soha nem heverte ki azt a megaláztatást. Sokat jártunk együtt kirándulni, fürdőbe. Vele voltam egy lengyelországi túrán is. De 1976-ban öngyilkos lett.
Kende Péterrel később találkoztam Budapesten, a Körszállóban, Lőcsei Pali mutatott be neki. Kende kérte, ő szeret személyesen megismerkedni mindazokkal, akiknek megjelenteti az írását. Egy kicsit szomorú voltam amiatt, hogy csak egynegyed részben hozták az anyagot, bár bizonyos mértékig érthető. Fekete neve benne van, de egy csomó munkástanács-tagét nem hozza, mert itthon esetleg utánuk néztek volna, amit el kellett kerülni. Én meg azért ragaszkodtam hozzá, hogy névtelenként szerepeltessenek, mert attól tartottam, hogy bevonják az útlevelemet.
További képek
