Jelenlegi hely

Státusz: 
« Vissza a listához
Andorka Rudolf, Nadine és édesanyjuk Madridban
Hely: 
Madrid (Spanyolország)
Készítés időpontja: 
1939
« Vissza a listához
Andorka Rudolf, húga és édesanyjuk
Hely: 
Madid (Spanyolország)
Készítés időpontja: 
1939
 

Andorka Rudolf 1931. április 30-án született Budapesten polgári családban. Édesapja a Horthy-korszakban katonai attasé volt Prágában és Varsóban, majd nagykövet Madridban. Németellenes magatartása miatt 1944-ben Mauthausenbe deportálták. Az új kommunista hatalom osztályellenségnek tekintette, 1950-ben ítélet nélkül a kistarcsai munkatáborba internálták, majd 1953-tól 1954-ig a váci börtön foglya volt.
Ifjabb Andorka Rudolf 1949-ben érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karának esti tagozatára. Egyetemi tanulmányai mellett fizikai munkásként dolgozott. 1951-ben családjával kitelepítették Besenyszögre, és kizárták az egyetemről. Sorkatonai szolgálatának letelte után, a Cserép- és Díszkerámia Szövetkezetnél, majd a Labdagyártó Szövetkezetnél dolgozott. 1956 szeptemberében visszavették az egyetemre. A forradalom idején az egyetemi nemzetőrség tagja volt.
1957 márciusában letartóztatták, öt hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1957 nyarán szabadult. 1959-ben befejezte egyetemi tanulmányait, büntetett előélete miatt azonban csak 1963-ban szerezhetett jogi doktorátust.
1960-ban a Kohó- és Gépipari Minisztérium műszaki fordítóirodájában tudott elhelyezkedni. 1962-ben a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárához, majd a KSH Népességtudományi (később: Demográfiai) Intézetéhez került, 1970-ben a társadalomstatisztikai főosztály kutatója lett, később a társadalmi mobilitás és életmód kutatási osztályának vezetésével bízták meg. 1984-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen egyetemi tanárrá és a szociológia tanszék vezetőjévé nevezték ki, 1991–1997 között az egyetem rektora volt. A társadalmi rétegződés és a demográfia neves kutatója volt. 1997. június 30-án Budapesten halt meg.
1979-ben védte meg a szociológiai tudományok kandidátusi, 1989-ben az akadémiai doktori értekezését, 1990-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1991–1996 között az Országos Tudományos Kutatási Alap elnöke volt. 1991-től a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának világi elnöke, és a Deák téri evangélikus gyülekezet presbitere volt.
1984-ben Akadémiai-díjjal, 1996-ban Széchenyi-díjjal, 1997-ben Francia Becsületrenddel tüntették ki.

 

 
 

Andorka Rudolf
Az apai ág eredetileg Fleischhacker volt, az Andorka magyarosított név, amelyet apám már felnőttként vett föl. Tudomásom szerint azért, mert a húszas években ki akarták nevezni Varsóba katonai attasénak, de azt mondták neki, német névvel nem mehet oda, így ő a nagyanyja nevére „magyarosított”. Az általam tudott Fleischhackerek a következők voltak: az apám, a nagyapám – Fleischhacker Fridolin soproni középiskolai tanár –, aki jóval a születésem előtt halt meg. Az ő édesapja volt Fleischhacker Károly, sopronágfalvai evangélikus lelkész-esperes. Az ő édesapja – az ükapám – szűcs volt Sopronban. Tehát egy korán elmagyarosodott német polgári családról van szó. Apám már magyar anyanyelvű volt, de hogy az ő édesapja mikor kezdett el otthon magyarul beszélni, azt nem tudom. A család állítólag attól a Fleischhacker nevű eperjesi bírótól származik, akit Caraffa tábornok 1687-ben a Thököly összeesküvés miatt kivégeztetett. Ez az ős evangélikus volt, polgár és nagyon magyar érzelmű. A történet nem bizonyítható, de máig tartja magát a családban. Büszkék lehetünk, hogy egy ősünket politikai okból végezték ki, mert a magyarokkal szimpatizált, és így ismertté vált. A soproni család vagyontalan, kispolgári-középpolgári, értelmiségivé váló család volt, ahol apám arra törekedett, hogy maga is értelmiségi legyen. Katonai középiskolába került, mert ott mint árva gyerek ingyen helyet kapott. Utána a Ludovika Akadémiára járt még az első világháború előtt, de elvégezte mellette a jogot is, és nagy súlyt helyezett a nyelvtudásra, az olvasásra, művelődésre.
 
   Az anyám Verebély lány volt. Édesapja, Verebély Tibor sebészprofesszor egy ideig a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora is volt, 1941-ben halt meg. A Verebélyek elszegényedett nemesek, akik szintén nagyon korán értelmiségiekké váltak, Tibor nagyapám nagyapja is orvos volt már. Ez a család katolikus kisnemesi család, mégis értelmiségi hagyomány élt benne. A tekintély tudós nagyapám volt: a Verebélyek mind a tudást értékelték. Vagyonosabbak voltak, mint az Andorka család. Az anyai nagyanyám Bókay lány volt. A Bókayak hasonló származásúak, mint a Fleischhackerek. Bókay Árpád, anyai nagyanyám apja gyógyszerészprofesszor volt, és egy szabadkőműves páholy vezetője. Ők is evangélikus német városi polgári rétegből származtak, ahol az orvosok, egyetemi tanárok játszottak nagy szerepet. Bár Verebély Tibor nagyapám katolikus volt, érdekes módon ő kívánta, hogy gyermekei evangélikusok legyenek. Mind az öt gyerek a feleség vallását vette fel. Verebély nagyapám édesanyja pesti polgárleány volt, Pscherer Idának hívták. Itt az anyai ág pesti polgár volt – Bécsből jöttek Budapestre –, középtőkések. Az egész család polgárinak és meglehetősen liberálisnak volt mondható. Ez következett az evangélikusságukból is. Mindkét ágra azt mondhatom, hogy a szélsőjobboldalnak vagy az erősen konzervatív jobboldalnak nem volt sem képviselője, sem hatása a családban. Mind elutasították a nácizmust, a faji ideológiát, az antiszemitizmust, és mindig polgári demokratikus, nemzeti liberális álláspontra helyezkedtek.
 
Ha a gondolkodásomat, életpályámat akarja valaki megérteni, ahhoz az egyik legfontosabb tényező apám élete. Nagyon szerettem és tiszteltem őt. Persze mire én felnőtt lettem, ő már annyit ült börtönben, hogy egyszerűen nem is volt alkalom rá, hogy konfliktus alakuljon ki köztünk. Apám 1891-ben született Sopronban. Igen fiatalon árva lett, ezért került a soproni hadapródiskolába, onnan a Ludovikára. 1914-ben lett katonatiszt. Az első világháborúban rögtön kikerült a frontra. Az első két háborús évben először egy könnyű, később nagyon súlyos sebesülést szenvedett, a karját majdnem le kellett vágni. Attól fogva a vezérkarnál szolgált. 1919-ben a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadseregben a legszűkebb vezérkarhoz tartozott. Ő is, Stromfeld is úgy látta, hogy a kommunista kormány hajlandó az országot megvédeni, és nekik mint katonáknak ebben részt kell venniük. Bár végig katonatisztként szolgált a Vörös Hadseregben, amikor a Horthy-rendszer hatalomra került, súlyos hátránya nem származott belőle. Igaz, Nyíregyházára helyezték, de maradhatott katonatiszt. Egy időre kikerült a vezérkarból, ám rövidesen visszajutott. Feltehetően azért, mert több nyelvet tudott. A németet otthonról hozta, franciául tudott, mert akkor az volt a diplomácia nyelve, később pedig megtanult angolul. Mint katona diplomata részt vett Rigában a szovjet katonai vezetéssel folytatott hadifogolycsere-tárgyalásokon. A következőkben is arra törekedett, hogy a katonaságtól a diplomácia felé próbáljon elmozdulni. Az volt a nagy ambíciója, hogy egyszer külügyminiszter legyen. 1923–27 között Prágában, majd 1931-ig Varsóban szolgált mint katonai attasé.
 
  Akkor volt fiatal házas, 1929-ben vette el anyámat feleségül. Akkor jöttek haza, amikor megszülettem. Itthon a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1939 előtt a hírszerzési, kémelhárítási osztályt vezette, és részt vett a komáromi tárgyalásokon, ahol a csehekkel békés tárgyalások révén kívánták elérni, hogy a Felvidék egy részét visszaadják Magyarországnak. A tárgyalások odáig vezettek, hogy Komáromban és Sátoraljaújhelyen a vasútállomás visszaadásában megegyeztek, többen nem. Kárpátalja megszállásának lelkes híve volt:, egyértelműen németellenes, náciellenes akciónak fogta föl. A magyar hadsereg részben Hitler akarata ellenére vonult be Kárpátaljára. Amikor Németország elkezdte visszakövetelni a csehektől a Szudéta-vidéket, a magyar vezetésben is fölmerült az a terv, hogy megtámadják Csehszlovákiát. Ő, mint a hírszerzés főnöke, fölhívta Horthy Miklós figyelmét, hogy ez nem lenne szerencsés, mert a magyar hadsereg sokkal gyengébb, mint a cseh. Horthy Miklós azt válaszolta, bízik a magyar katonák hősiességében. Mivel azonban apám nemcsak a hősiességre helyezte a súlyt, hanem ismerte a katonai erő realitását is, ellenezte a támadás tervét.
A naplójából tudható, hogy 1939-től kezdve a hadsereget, a tisztek többségét meglehetősen negatívan ítélte meg: részben a nácizmus, részben a német győzelembe vetett hitük és németbarátságuk miatt. Egyre inkább elszigetelődött a tisztikaron belül. Világos, hogy szemben állt a szélsőjobboldali tisztekkel, például nem volt jóban Werth Henrikkel sem. A nácizmussal szemben nagyon erős ellenérzéseket táplált. Egyszer találkoznia kellett Hitlerrel, emlékezete szerint egy zseniális, megszállott őrült benyomását keltette benne. Amikor másnap részt vettek egy nagy katonai díszfelvonuláson, Hitler a beszélgetés során azt mondta, azért van szükség az ilyen díszfelvonulásokra, mert a katonáknak fontos, hogy lássák őt. Apám kezdettől fogva igen élesen szembefordult a nácik antiszemitizmusával is. 1939-től kezdve mindig azt hangsúlyozta, hogy ha Németország belemegy a háborúba, akkor elveszíti, és nem szabad a németek mellé állni, mert magukkal fognak rántani a szakadékba.
 
   1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza. Teleki Pál is szabadulni akart a náci szorításból, mert nemcsak apám, de ő is látta, milyen rettenetes veszéllyel jár. Francóról apám mindig nagyon tartózkodóan nyilatkozott. Egyvalamit értékelt benne: hogy nem lépett be a háborúba a németek oldalán. A Franco mellett álló szélsőjobboldali politikusokkal azonban nagyon rossz viszonyban volt. A német nagykövetséggel is rendkívüli módon megromlott a viszonya, ami nyilván azzal függött össze, hogy nem titkolta: nem szereti a hitleri Németországot. Az apámról készült Gestapo-feljegyzések az 1939–41-es spanyolországi időszaktól kezdődtek, az akkori német követség jelentette is, hogy ez az ember nem híve a hitleri Németországnak. A kiadott diplomáciai iratokból és a naplóból egyértelműen kitűnik, ő végig olyan értelmű jelentéseket küldött a magyar kormánynak, hogy ne lépjenek be a háborúba, tartsák magukat távol a hitleri Németországtól.
 
Teleki Pál gróf 1879–1941
Magyar Világhíradó 894. 1941. április
Filmhíradók Online
 
1941-ben Spanyolországban voltunk, amikor Hitler előkészítette Jugoszlávia lerohanását. Apám azt a tanácsot kapta az angol nagykövettől, hogy be ne lépjünk a háborúba, ne támadjuk Jugoszláviát. Hirtelen azt hallottuk a rádióból, hogy Teleki öngyilkos lett. Apám ekkor rögtön lemondott nagyköveti állásáról. Most sem egészen világos, hogy a lemondás hatására jött vissza, vagy Bárdossy miniszterelnök azonnal visszahívta. Nem akart állami pozícióban szolgálni, annyira nem értett egyet a hivatalos politikával.
 
  Ez a lépés számomra nagyon fontos volt. Saját életemmel kapcsolatban is az a véleményem, ha valamilyen politikai akcióval nem értek egyet, akkor azt semmilyen körülmények között nem képviselhetem, kompromisszumokba nem megyek bele. Mindezt azért is szerettem volna hangsúlyozni, mert ugyan nem ő volt az egyedüli magyar diplomata, aki nem értett egyet azzal, hogy Németország mellett csatlakozunk a háborúba, de ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy nem is marad tovább a diplomácia szolgálatában. Mielőtt hazajött, az angol nagykövet azt ajánlotta neki, menjen Londonba, ahol egy majdani magyar ellenkormány tagja lehetne. Ő azonban a hazajövetel mellett döntött, mert, mint mondta (kicsit talán patetikusan hangzik): „Nem akarom, hogy a gyermekeim világcsavargók legyenek.” Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa. Aziránt sem lehettek kételyei, hogy ide a szovjet hadsereg is be fog vonulni. Nem tekintett nagy optimizmussal az ország jövőjére, még kevésbé a saját életére. Helyzetéből adódóan, az elhárítás vezetőjeként pontosan tudta, mik történtek a Szovjetunióban a harmincas években.
 
Hitler–Horthy találkozó 
Magyar Világhíradó 918. 1941. szeptember
Filmhíradók Online
 
Hazajövetelünk után Horthy kormányzó egyszer még fogadta apámat. Apám azt mondta neki, csak egyre kéri: ne vegyünk részt a Szovjetunió elleni támadásban, mert az katasztrófába sodorja az országot, a németek el fogják veszíteni a háborút. Mire Horthy azt felelte: „A németek már megnyerték a háborút.” Horthy felajánlotta apámnak valamelyik nagy csapattest vezetését, amelyik utóbb Szovjetunióban részt vett a háborúban. Apám azt mondta, ha a kormányzó igényt tart rá, akkor egyszerű aknavető honvédnek kimegy, de katonatisztnek nem. Hazajövetelünk után fokozatosan bekapcsolódott a náciellenes polgári ellenállásba. Negatív véleménye volt minden szélsőjobboldaliról, ez világos, de nagyon negatív véleménye volt Bárdossy Lászlóról és Kállay Miklósról is.
 
Apám a későbbiekben elzárkózott minden politikai szerepvállalástól, és nyugdíjba vonult, nyugalmazott nagykövet lett. Gazdasági típusú állásokat vállalt. A Magyar Aszfalt Rt. elnöke volt, a Magyar–Belga Részvénytársaság Vasútforgalmi Vállalatnak pedig igazgatósági tagja. Ez a munka nem járt napi nyolcórás elfoglaltsággal, de nem jelentett nagy keresetet sem. Hamarosan bekapcsolódott a polgári ellenállásba, írt több cikket a Magyar Nemzetbe és máshova, amelyekből világosan kitűnt, hogy ellene van a németek melletti háborúskodásnak, a nácizmusnak, az antiszemitizmusnak. A lakásunk „búcsújáró hely” lett, ahová zsidók jöttek valamilyen segítséget kérni. Volt egy fontos politikai próbálkozása is. Amikor 1942-ben Schönherz Zoltánt letartóztatták, a húga megkereste apámat, járjon közbe, hogy a bátyját ne végezzék ki, és tanúskodjon mellette a tárgyaláson. Apám Schönherzet pártolva tanúskodott. Megpróbált Szombathelyi Ferenc vezérkari főnökkel is beszélni, de az nem hallgatott rá. Szörnyű politikai hibát követtek el, amikor Schönherzet 1942-ben kivégezték! Egy nyilvánvalóan vesztes háború után majd fontos szerepet játszó párt egyik vezetőjét kivégeztetni elképesztő gondolat. Talán abban reménykedtek, ha a háborút elveszítjük, nem a Szovjetunió szállja meg Magyarországot. Apám nem csatlakozott egyik ellenzéki párthoz sem, de jóban volt minden náciellenes és többé-kevésbé polgári demokratikus csoporttal. A kisgazda vezetők is jártak a lakásunkon, Tildy Zoltánra és Varga Bélára emlékszem. Apám politikai szimpátiája fokozatosan tolódott bal felé, egyre inkább a szociáldemokraták felé hajlott. Ez volt 1950-es letartóztatásának közvetlen oka is. Farkas Vladimír visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy amikor Szakasitsot letartóztatták, az iratai közt találtak egy levelet az apámtól 1943-ból, amelyben apám arra ösztönözte, fogjanak össze a polgári erők és a szociáldemokraták, hogy a kommunisták hatalomra kerülését megakadályozzák.
A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek. Anyám próbálkozott közbenjárni érte, azt remélte, az aktivitásával valamit el fog tudni érni. Próbált a magyar kormánykörök felé is lépni, de a Sztójay-kormány mindentől elzárkózott. Véget ért a háború, de még mindig semmit nem tudtunk az apámról. Valaki a magyar kormány részéről Mauthausenben járt, és ott listákat készített azokról, akik életben vannak. Ezeket a listákat valamelyik pártházban kitették a hirdetőtáblára. A nagybátyám rohant el és jött haza azzal, hogy apám nincs rajta. Teljesen kétségbeesett. Az utolsó listán végül megtaláltuk apám nevét. Akkor még mindig hetekig nem jött haza. A KGB őt és Bakay Szilárdot Mauthausenből Bécsújhelyre vitte, ahol a szovjet főparancsnokság székelt, és ott tartották néhány hétig.
 
Apámat végül eleresztették. Elment a Régiposta utcába, és látta, hogy a háznak az a része, ahol laktunk, összeomlott. Bement az utcában lévő fodrászhoz, megkérdezte, él-e a család. A fodrász mondta, hogy él, így találtunk egymásra. Az iskolából hívtak haza, hogy az apám megérkezett. Rémes állapotban volt. Rettenetesen lefogyott, a szíve nagyon meggyöngült. Hetekig ágyban feküdt, míg valahogy helyrejött.
A táborról azt mondta, hogy rémes volt, de Mauthausenben nem volt olyan jellegű tömegkivégzés, mint Auschwitzban. Itt is meghaltak az emberek, mert éhen haltak, lelőtték őket az SS-ek, lezuhantak a kőbányában, betegek lettek. Ilyen értelemben Mauthausen szörnyű hely, de nem az auschwitzi halálgyár volt. Volt ott néhány politikus, szociáldemokraták, legitimisták, polgári liberálisok, kiemelkedő zsidók, mint Goldberger – aki ott halt meg –, sok egyszerű zsidó és más, náciellenes személyek.
Amikor apám hazajött, itthon töltött két hetet. Még ágyban feküdt, amikor behívott magához beszélgetni. Akkor azt mondta: „Fiam, nem ilyen társadalmi, politikai rendszerért harcoltam, mint amilyen bekövetkezett.” Ő tehát 1945 júniusában már világosan látta, hogy a politika itthon nagyon rossz irányba megy. Semmilyen politikai funkciót nem vállalt, nem azért, mintha Tildy Zoltánnal, Varga Bélával, Nagy Ferenccel, Szakasits Árpáddal nem értett volna egyet. Szóba is került, hogy esetleg párizsi vagy londoni nagykövet lesz, de csak a halvány esetlegesség szintjén. A nyugdíját kapta, és a Vasútforgalmi Vállalatnál lévő igazgatótanácsi tagsága is megmaradt, onnan volt valami keresete. A Magyar Aszfalt Rt. viszont megszűnt, ami azt jelentette, hogy 45 után elég nehezen álltunk anyagilag. Úgy gondolom, életben maradása annak köszönhető, hogy 1945 után kívül maradt a politikán. Ha belép a politikai életbe, igazi jelölt lett volna rá, hogy fölakasszák. Így azért enyhébben megúszta. 1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot. Ez volt az egyik letartóztatási ok: miért kapott pénzt Szakasits Árpádtól? Aztán 1950 tavaszán őt is letartóztatták.
Apámat a letartóztatása előtt többször kereste az ÁVH személyes beszélgetésekre. Azt mondták neki, vagy vállalkozik rá, hogy kimegy Nyugatra, beépül a nyugati magyar katonai kommunistaellenes szervezetbe, és onnan kémjelentéseket küld az ÁVH-nak, vagy letartóztatják. Ha jól emlékszem, azt ígérték, hogy családostul kimehet. Az apám nem vállalkozott a kémkedésre. Gondolom, volt annyi ítélőképessége, hogy tudta, nincs semmi esélye, hogy családostul kiengedjék, és ha egyszer már kötélnek állt, és például a feleségét vagy engem itthon tartanak, akkor már nehezebb kilépni. Megtagadta tehát az együttműködést. Az utolsó egy-két hétben már rettenetesen nyomott hangulat jellemezte. A letartóztatás nem ment olyan gyorsan, mint a Gestapónál, mert az ÁVH hosszas házkutatással kezdte, mielőtt bevitték volna. Otthon voltam, mert éjszaka történt. Apám azzal búcsúzott tőlem, hogy Mauthausenből is hazajöttem, innen is haza fogok jönni. Rá két-három hétre tartottak még egy nagy házkutatást. A házkutatást öt ávéhás végezte. Anyám végső kétségbeesésében megkérdezte az egyiket: „Él még a férjem egyáltalán?” Mire az ávéhás azt mondta: „Ha nem élne, nem lenne házkutatás.” Ennyi „megnyugtatást” kaptunk. Apámról nyolc vagy kilenc hónapig semmit nem tudtunk. Az ÁVH-nál volt benn, az Andrássy út 60-ban, ahol kínozták. Amikor kijött a börtönből, fájdalmai voltak a gerincével, megállapították, hogy az egyik csigolyája eltört.
Úgy tűnik, a letartóztatás közvetlen oka az 1943-as Szakasits-kapcsolat volt. De megpróbálták mindenféle ügyekbe belekeverni. Valaki megküldött nekem egy 1950. évi titkos jegyzőkönyvet, amely arról szólt, hogy a Rajk–Pálffy–Szőnyi-féle összeesküvés felszámolásakor az ügy katonai vonalát nem sikerült teljesen fölgöngyölíteni. Rákosi „elvtárs” már akkor rámutatott arra, hogy a hadseregben ott vannak Pálffy társai. Így az Államvédelmi Hatóság tovább folytatta a nyomozást, és a jegyzőkönyv keletkezését megelőző másfél hónapban hatvanhat személyt vettek őrizetbe: az első Andorka Rudolf vezérőrnagy volt. A listán szerepelt Szakasits Árpád, Schiffer Pál, Sólyom László, Kuthy László, Merényi István is. Elképzelhető tehát, hogy ezekkel a katonákkal is valami összefüggésbe hozták. Szörnyű részlet, ugyanakkor az események komikumára utal: mindenáron azt akarták rábizonyítani, hogy angol kém volt, és ezen keresztül Szakasits is az angoloknak kémkedett. Számos esetben amiatt hallgatták ki, hogy ki volt egy bizonyos Miss Simpson. Ez az öreg angol hölgy valahogy itt ragadt a második világháborúban, és 1941–44 között az apám angolórákat vett tőle. 1945 után megint találkozott vele – addigra teljesen elnyomorodott, már nagyon öreg volt –, és hogy valamiképpen támogassa, megint angolórákat vett tőle. Erre az angol vénkisasszonyra akarta az ÁVH mindenáron rábizonyítani, hogy az angol kémszervezet ügynöke, aki az apámon keresztül Szakasitsnak adott utasításokat.
Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte. A vád háborús és népellenes cselekményről szólt, azaz hogy elősegítette a nyilasok hatalomátvételét. Apám a tárgyaláson csak annyit mondott, hogy ő akkor már Mauthausenben volt, mire a bíró közölte, az nem számít. Formális tárgyalás volt. A váci börtönbe került, ahol egyszer még én is meglátogathattam. A fogságból hatvanhárom éves korában, két hónap híján négy év letöltése után szabadult, azon az alapon, hogy beteg. Tényleg nagyon beteg volt, a tüdejével is volt valami, a szíve is gyenge volt. Attól fogva otthon volt, nem tudott már dolgozni. Éjjeliőrséget vállalt valahol néhány napra, statisztált egy filmben. Eljárogatott a Szabó Ervin könyvtárba, olvasgatta a nyugati lapokat.
 
     Apám nem keseredett meg. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy milyen rémes az élet. Talán 1957 elején lehetett, hogy bennem is fölmerült, disszidálni kellene. Előre látható volt, hogy valószínűleg le fognak tartóztatni. Emlékszem, apám azt mondta: „Nézd fiam, ha letartóztatnak, egy évnél tovább nem leszel börtönben. Egy év után kijössz, nemzeti hős leszel. Maradj inkább itthon.” Nem lettem nemzeti hős – de hogy ő ezt így látta, az azt mutatta, hogy nem volt pesszimista. Megmaradt a kötődése a magyarsághoz. Sosem akart elmenni az országból. Az anyám viszont mindig menni akart. Mindig az volt benne, hogy csak innen elmenni, mert ilyen szörnyű hely nincs még egy a világon – de ebben a kérdésben apám döntött. A húgom azonban 56-ban elment. Távozásában a férje játszott szerepet, aki korábban kisvállalkozó volt, majd pedig Recsken rab. Ő is úgy ítélte meg, hogy Magyarországon tovább lehetetlen az élet. A húgom nem kérdezte meg a szüleimet; én közöltem anyámmal és apámmal, hogy a lányuk 1956. október 23-án délelőtt felült a bécsi repülőre. Nekem megmondta, hogy elmegy. Azt válaszoltam, nagyon szomorú vagyok, és talán nem kellene így lennie, de ők el voltak szánva. Hosszabb idő után kötöttek ki Brazíliában, egy kisebb üzemet építettek, gyermekeik és unokáik születtek. Apám 1961 tavaszán halt meg, délutáni álmából nem ébredt fel. Annyira békésen halhatott meg, hogy a mellette alvó négyéves fiam nem riadt fel. Legalább szépen halt meg.
 
Én 1941 tavaszán fejeztem be a negyedik elemit. Korábban magántanuló voltam, és a szüleim tavasszal, még Spanyolországból elintézték a fölvételemet a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, szintén magántanulónak. Ekkor jött a Teleki-öngyilkosság, a belépés a háborúba és a hazaérkezésünk. Mivel a Régiposta utcába költöztünk, s futva alig három perc távolságra laktunk a Piarista Gimnáziumtól, apám azt mondta, inkább oda írassanak be, mert háború, bombázás lesz, jobb, ha közel van az iskola. Így kerültem a piaristákhoz, ahova a két evangélikus Verebély nagybátyám is járt. A Piarista Gimnáziumba jártam tehát hét évig, mert a nyolcadikban államosították. Nem állítom, hogy mindent tökéletesnek láttam ott, mert egyes piarista tanárokban erős vallási fundamentalizmus működött. Volt olyan tanár, aki szerint az igazi hivatás a papi, így aki nem lesz pap, az csak másodrendű piarista diák lehet. Találkoztam egyfajta katolikus hittérítési hajlandósággal is. Némely tanárok és diákok úgy gondolták, hogy azt a kevés protestánst, aki odajár, át kell téríteni. Bizonyos tanárok körében pedig erős keresztény konzervatív nézet élt. Az 1945 előtti rendfőnök nagyon szeretett előadásokat tartani, és azzal dicsekedett, hogy minden politikai rendszerben minden kormányban volt piarista diák – ezt mindenképpen negatív vonásnak tartottam. Én annyira nem dicsekedtem volna azzal, hogy például Kolosváry-Borcsa Mihály, aki háborús bűnös volt, szintén a piaristákhoz járt. De a Rákosi-rendszerben is kerültek nagyon magas pozícióba piarista diákok, mint például Boldizsár Iván. Ám a Piarista Gimnázium rengeteg pozitívuma sokkal fontosabb, mint a negatívumok. A legnagyobb pozitívumot abban látom, hogy a piaristák megtanítottak rá, hogy tanulni és dolgozni kell. Ott munka nélkül megélni nem lehetett, nagyon keményen kellett tanulni, és csak kellő tanulással lehetett valamit elérni. Aki rosszul szerepelt, annak előbb-utóbb rábeszélték a szüleit, hogy tegyék át másik iskolába, ahol aztán általában kiváló tanuló lett, mert egészen mások voltak a követelmények. A legtöbb tanár igen nagyra tartotta a tudományt, elsősorban a természettudományokat.
 
   A piaristák a katolikus egyház liberális, felvilágosult, progresszív szárnyát képviselték, nyitottak voltak. Nem dicsérték a német győzelmeket, a leventemozgalmat visszafogták, nem tartottak semmiféle jobboldali megmozdulást. A legszívesebben a franciatanáromra, Egyed Andrásra emlékszem vissza. Kiváló ember volt, 1944-ben részt vett a zsidómentő akciókban is. Papp László a történelmet tanította, később a katolikus leánygimnázium igazgatója lett. Még két tanárt meg kell említenem: Öveges Józsefet és Kovács Mihályt, mindketten kiváló matematika- és fizikatanárok voltak. Az osztálytársaim közül kettőt hadd említsek név szerint, a Piarista Gimnázium jellemzésére: Kussbach Erik barátomat, a mostani osztrák nagykövetet, aki 1956-ban ment ki, és Tőkei Ferencet, Magyarország későbbi vezető marxista filozófusát. Antall József eggyel alattam járt, jól ismertük egymást. Zlinszky János hárommal fölöttem, Pomogáts Béla pedig alattam járt egy-két évvel, Gyurkó Lászlóval párhuzamos osztályba jártunk. Ebből is látszik, milyen változatos pályát futottak be a piarista diákok. 1945 után erős nyomás alatt voltunk, állandó defenzív pozícióban, de azért az oktatás magas színvonala 1948-ig, az államosításig megmaradt. Utána a tanári kar teljesen kicserélődött. Odahozták igazgatónak Heszke Bélát, aki előtte valami egyházi gimnáziumban tanított, és becsületes, tisztességes, nagyon művelt ember volt. Igazgatósága sok bajt elhárított – hamarosan le is váltották. Az érettségi feszült hangulatban zajlott le, de valahogy csak túléltük ezt az utolsó évet.
A népi mozgalom, a falukutatás, a népi gondolat a cserkészeten keresztül jutott el hozzám. A piarista cserkészet 1944–48 között egyáltalán nem volt jobboldali, konzervatív. Nagyrészt ezen keresztül értesültem róla, milyen súlyos szociális gondok vannak Magyarországon, és valamit tenni kell. Megtanítottak arra is, hogy az ember ne vesse meg a fizikai munkát, sőt ez az önbecsülés egyik tényezője. Jól jött, amikor később tizenegy évig fizikai munkás voltam.
 
A személyiségfejlődésem szempontjából lényeges harmadik tényező: az evangélikus egyház Deák téri gyülekezete. Apám is, anyám is evangélikus volt. Amikor 1941 őszén hazajöttünk, anyámmal elmentünk a Deák téri evangélikus templomba, ahol Keken András prédikált. Ha az evangélikus egyházról beszélek, elsősorban róla kell beszélnem, mert gyerekként, később serdülőként, végül felnőttként is elég szoros kapcsolatban álltam vele, egészen 1974-es haláláig. Keken kiváló ember volt, egyértelműen szemben állt a nácizmussal, a szélsőjobboldallal. Ő legalább megpróbált az üldözött zsidókon segíteni, aki keresztlevelet kért tőle, annak gondolkodás nélkül, azonnal kiállította a hamis papírt. Állítólag a Deák téri templomban el is bújtattak zsidókat, akik a közeli gettóból szöktek meg. Keken András az evangélikus egyház gondolkodó szárnyához tartozott, a legkevésbé sem volt fundamentalista. Modernül gondolkodott, amit az evangélikus egyházon belül liberális teológiának szoktak hívni. Nagyon erősen hatott rám ez a felfogás, amely hitbeli és morális kérdésekben határozottan megnyilvánult. Ez az egyik oka, hogy ma is kötődöm az evangélikus egyházhoz. Hallottam prédikálni Ordass Lajost – és egyszer beszélgettem is vele –, akit 1945 nyarán püspökké választottak, és akit 47-ben a kommunista párt intencióinak megfelelően bebörtönöztek. Nagyon sokra értékelem őt azért, hogy bátran és következetesen szembefordult a kommunista rendszer ideológiájával. Óriási szolgálatot tett az evangélikus egyháznak. Amikor Ordasst letartóztatták, Kekent is leváltották a Deák téri lelkészi pozícióból, és odahelyeztek egy másik, ma is élő lelkészt, aki kidobott bennünket a gyülekezetből. Ifjúsági csoportba jártunk minden szombaton. Egyszer megjelent, és közölte, hogy vagy felhagyunk a Keken Andrással való szolidaritással és az ő intencióinak követésével, vagy elmegyünk a Deák térről. Mi teátrális módon felkerekedtünk, és Gusztáv Adolf dalát énekelve – „Ne csüggedj el, kicsiny sereg… – kivonultunk az udvarra, aztán az utcára. Évekre meg is szakadt a kapcsolatom a Deák téri gyülekezettel. Keken Andrást később elhurcolták. Akkor kezdtem újra a Deák térre járni, amikor 1956-ban Keken újra visszatérhetett a régi gyülekezetéhez.
Apámnak az volt az elképzelése, hogy én is legyek diplomata, és ezt magam is szerettem volna. 1949-ben, amikor el kellett határozni, mit csinálok az érettségi után, helyeselte a döntésemet, hogy megpróbálok olyan egyetemre menni, ahonnan diplomáciai pályára lehet jutni. Beadtam a jelentkezést a jogi karra és a bölcsészetre is, angol–francia szakra. Végül a jogra fölvettek. Apám mindig azt mondta, ez a rendszer nem fog sokáig tartani, minden rendbe jön majd. Azt persze nehéz megállapítani, mennyire mondta megnyugtatásul, hogy a reményt tartsa bennünk, és mennyire azért, mert tényleg így is gondolta. Ha nem hitt volna benne, talán nem mondta volna, hogy próbáljak diplomata lenni, hiszen 1949-ben éppen a legsötétebb időszak küszöbén álltunk. 1949 őszén kezdtem el járni a jogra, ahol akkor már nagyon rossz hangulat uralkodott. Két igazán jó professzor tanított, Nizsalovszky Endre és Eckhart Ferenc jogtörténész, valamint Marton Géza, római jogász és Varga István, aki statisztikát és demográfiát adott elő. Kedvvel jártam, annak ellenére, hogy sokat romlott a helyzet, Vargát és Eckhartot is eltávolították. Sajnos csak rövid ideig lehettem nappalis hallgató, mert apám akkor már nem kapott nyugdíjat, és a család jövedelem nélkül maradt. Ekkor olyan döntés született, hogy menjek el dolgozni, amikor pedig a húgom elvégezte a nyolcadik általánost, ő szintén munkába állt. Más állást is próbáltunk szerezni, de csak munkásként tudtunk elhelyezkedni. Az egyik nagybátyám a hajdani Felten Kábelgyárban (Felten és Guilleaume Kábel- Sodrony- és Sodronykötélgyár Rt.) dolgozott középvezetői beosztásban, be tudott vinni segédmunkásnak. Itt dolgoztam egy évig, majd kirúgtak. Valamilyen homályos politikai ok miatt segédmunkásnak sem voltam jó. A Siemens Gyárba is a nagybátyám közvetítésével vettek föl, ahol egy fél évig voltam segédmunkás. Munka mellett jártam este az egyetemre.
Nagyüzemi munkásnak lenni fizikailag nehéz volt, és rendkívül nyomasztó légkör jellemezte a gyárakat. Kimerültem, jóformán semmiféle szórakozásra nem jutott időm, csak a munkára és az egyetemi előadásokra. Összességében azonban nagyon érdekes élményben részesültem, mert a munkások közt éltem, velük érintkeztem, így közelről tapasztaltam meg, milyen a magyar munkásosztály. A kommunista rendszert a nagy többség gyűlölte, nem érezték magukénak. Nem álltak ki ordítani, egymás között viszont hangot adtak véleményüknek az alacsony bérekről meg a normarendezésről. Közömbösen fogadtak. Nyilván kicsit furcsa figura lehettem, de nem viselkedtek barátságtalanul velem. Nagy érzelmi melegség sem volt jellemző a munkások között, de mindkét helyen akadtak olyan barátok, akikkel jó viszonyba kerültem.
 
  1951 tavaszán telepítettek ki. A gyárban, amikor otthonról fölhívtak, jöjjek azonnal haza, mert valami történt. Elkértem magam, hazamentem. Azt mondták, értesítést kaptak, hogy másnap reggel bizonyos súlyú csomaggal ellátva el fognak bennünket szállítani egy Besenyszög nevű faluba – ezt jelölték ki számunkra kényszerlakhelyül – egy bizonyos lakáscímre. Óriási volt az izgalom, anyám kétségbeesett. A nagyanyám is, aki ott lakott velünk és három gyerekével, és Matolcsy Mátyásné nagynéném is ugyanerre a címre kapott kitelepítési határozatot. A nagybátyámék megpróbáltak mentesítést kérni, de végül is csak a nagyanyámat mentesítették, így nem kellett velünk jönnie. Összecsomagoltunk, bizonyos holmikat levittünk a pincébe. Másnap kora hajnalban jöttek a rendőrök, és némi bútorral, csomaggal fölraktak bennünket egy teherautóra, kivittek valamelyik külső pályaudvarra, és beraktak egy személyvagonba, sok más kitelepítettel együtt. Kora délután érkeztünk meg Jászkisérre. Kiszálltunk a vagonból, és kirakták a csomagjainkat is. A nagy zűrzavarban a helyi hatóságok képviselői olvasták a neveket. Emberek jöttek, és fölrakták a holminkat egy teherautóra. Megérkeztünk Besenyszögre, megálltunk egy ház előtt, ahol letették a csomagokat, és azt mondták: ez lesz a lakóhelyünk. Nem oda vittek, ahova eredetileg akartak, mert oda már vagy öt családot beköltöztettek, és belátták, hogy ennyi embert nem lehet egy szobába bezsúfolni. Egy az eredeti listán nem szereplő parasztgazdához költöztettek be. Boros Lajos módos középparaszt volt, de nem kulák. Ha az ő földjét és a fia által bérelt földet összeadjuk, kijött volna a kulákbirtok, de ő okosan szétíratta a földjét a családtagok között – tehát középparasztnak számított. Bíró volt azelőtt a faluban. Persze, kipécézték. Kétszobás háza volt, a legtöbb parasztnak csak egyszobás. A második szobába helyeztek el bennünket, ahol a fia, a menye és a két unoka lakott, bejöttek a tanyáról. Nem okoztunk tehát neki nagy örömöt, mert ezentúl a fia és menye nem jöhettek be, illetve az istállóban aludtak, az unokák pedig télen a nagyszülők szobájában laktak. Mi a nagyon pici szobában heten laktunk. A ház különben viszonylag jó állapotban volt, bár vályogból készült, de tégla került alulra, így nem nedvesedett annyira. A szobában ugyan időnként egerek futkároztak, ám nem olyan sokan. A budit is viszonylag rendesen tartották. Csatorna természetesen nem volt, minden héten hordtuk ki a budiból a fekáliát, és elástuk a kertben. Villany sem volt, sokat kellett volna fizetni a bevezetéséért, petróleumlámpánál olvashattunk este. Rövidesen fölmértem, hogy a szobában a helyzet tarthatatlan. A nagynéném három gyermekével egy emeletes ágyban aludt. Az anyám és a húgom egy másik ágyban együtt. Hamarosan kiköltöztem a gádorra, a folyosóra, és nyáron ott aludtam. Ősszel, amikor hűvösödni kezdett, megegyeztem a parasztgazdával, hogy az istállóban fogok aludni, aminek ő is örült. Idős ember lévén, szívesebben aludt a szobában. Csak azzal a kényelmetlenséggel járt mindez, hogy ha az állatok éjjel valami cirkuszt rendeztek, azt le kellett csitítani. Pénzünk természetesen nem volt, munka után kellett nézni. Felajánlották, hogy mehetünk a helyi állami gazdaságba dolgozni. Kijártunk oda, mezőgazdasági munkát végeztünk egy brigádban. Dolgoztunk a földeken, szénát gyűjtöttünk, kapáltunk. Hat-nyolc kilométert gyalogoltunk a munkahelyre. Iszonyú primitív viszonyok közé kerültünk. Pláne, amikor kiraktak bennünket a Bagi tanya nevű helyre – egy büntetőtelepre. Sok cigány és kényszermunkásnak besorolt fiatal kulákgyerek dolgozott ott. Voltunk vagy kétszázan. Néhány hét után kiderült, hogy a főszakács szifiliszes. Vécé nem volt. Egy ebéd utáni pihenőkor együtt ültünk néhányan, amikor egy idősebb cigányember odajött és azt mondta: „Maguknak, uraknak és nekünk, cigányoknak nem való ez a paraszti munka.” Nehéz körülmények között dolgoztunk, nem is kerestünk sokat, de más természetű kellemetlenséggel nem találkoztunk. Bennünket a község vezetése is békén hagyott. Július végén megindult a cséplés, de nem volt ki a banda. Üzenetet kaptam, hogy felvennének a cséplőbandába. Elmentem és megegyeztünk, mert ott sokkal többet lehetett keresni. Egy hónapig dolgoztam a cséplőgép mellett. A fizikai megerőltetést a forróság és a por nehezítette. Persze kibírtam azt az egy hónapot, sőt ez az idő számomra további előnyökkel járt, mert ezzel a bandával nagyon jól összebarátkoztam. Amikor véget ért a cséplés, a szomszédban lakó helyi péktől kaptam ajánlatot, hogy legyek a segédje. Hat hétig tevékenykedtem pékként.
 
Ezután a következő aratásig kubikos voltam. Erre mindig úgy emlékszem, mint életem legharmonikusabb munkahelyére. Elég jól kerestünk, igaz, keményen is dolgoztunk. Az első héten iszonyúan szenvedtem, a kezem csupa vízhólyag lett, de hamar belejöttem a munkába. Óriási előnye más, mezőgazdasági munkával szemben, hogy jó levegő van, nincs por, télen és tavasszal még forróság sincs. A legfőbb előnyt azonban abban láttam, hogy ez a kubikos banda rendkívül összeszokott és összetartó társaság volt. Élményt jelentett mindennap reggeltől késő délutánig együtt lenni velük. Sokat beszélgettünk ebédnél, amikor sütöttük a szalonnát, és néha-néha pihentünk a kubik közben. Kifelé menet sétáltunk egy órát, este vissza egy órát, közben megtárgyaltuk a falu eseményeit. Jött ismét a nyár, négy hetet arattam parasztoknál. Kaszáltam, a húgom szedte a markot, ami megint jó keresetet biztosított.
 
   A parasztok sem lelkesedtek a rendszerért, érzékelhető volt, milyen hangulat uralkodott a rendszert képviselő személyekkel szemben. Népszerű nóta volt abban az időben Besenyszögön, a „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”, de amikor a „nem győztelek, kisangyalom, várni” következett volna, ők azt énekelték, hogy „nem győztelek, Amerika, várni, várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”. Másik kedves nótájuk a „Ki tanyája ez a nyárfás”, amit ők úgy énekeltek: „Ki tanyája ez a nyárfás? Enyém volt, a tiéd, elvtárs!” Azt remélték, mindez nem fog sokáig tartani, csak ki kell várni. Az első Nagy Imre-kormány idején nagy várakozást érzékeltem körükben. A kitelepítés tizenöt hónapjára – minden kínossága dacára – nem úgy emlékszem vissza, mint valami nagyon rosszra, sőt, inkább úgy, mint hallatlanul érdekes élettapasztalatra. Másképpen soha nem tapasztaltam volna meg, milyen a paraszti élet. A besenyszögi barátokkal ma is tartom a kapcsolatot. Minden évben egyszer-kétszer lemegyek hozzájuk, néha ők is fölkeresnek Budapesten. Nagyon sok árnyoldalát is elszenvedtük a kitelepítésnek, mert nem mindenki bírta egészségileg. A húgom kétszer lett életveszélyesen beteg valamilyen bőrfertőzés következtében. Nagy kosz volt, mosakodni sem egészen tiszta vízben mosakodtunk, főleg amikor kinn dolgoztunk a földeken. Én szerencsére egyáltalán nem betegedtem meg. Nagyon optimista is voltam. Anyám viszont borzasztó rosszul viselte a kitelepítést, mindig azt mondogatta, hogy ott fogunk meghalni.
Amikor azon a bizonyos délután hazaérkeztem a Siemens-gyárból, és megmondták, hogy itt a kitelepítési végzés, beraktam a csomagba néhány könyvet is. A Bibliát, a Shakespeare-összest egy kötetben angolul, és vittem Sík Sándor Esztétikáját is, azt kezdtem olvasgatni. Pár héttel korábban kaptam meg Balassa Bélától a jogi egyetem statisztika tanszékének a könyvtárából Alfred Marshall angol nyelvű Principles of Economics című könyvét, Keynes General Theoryját, egy Keynes elméletét értelmező művet és egy angol szótárt. Otthon volt még Heller Farkastól A közgazdasági elmélet története. Vasárnap esténként a könyveimet olvasgattam Besenyszögön. A barátaim is küldtek egy-egy könyvet, amelyekből részben angolt tanultam, részben közgazdaságtant. A jogról akkor már lemondtam. Amikor 1952 augusztusában behívtak katonának Miskolcra, munkaszolgálatra, nagyon nem örültem. Ugyanakkor halvány reményt ébresztett bennem, hogy meg lehet szabadulni a kitelepítésből. Ekkor hagytam el első alkalommal Besenyszöget. Miskolcon nagy laktanya-építkezések folytak, ezeken kellett dolgoznunk. A munka- és a laktanyai körülmények büntetőalakulat-jelleget sugároztak. Munkaszolgálatra többségükben úgynevezett kulákgyerekeket vagy a német, illetve a délszláv etnikumhoz tartozókat hívták be. Tíz százaléknyi csoport a nem kommunista vezető réteghez tartozott, néhányan bűncselekmény miatt kerültek munkaszolgálatos alakulathoz. Éreztették, hogy ez büntetés. Miután pedig valamilyen értelemben mindannyian politikailag üldözöttek voltunk, eleve kialakult köztünk bizonyos együttérzés, együttműködés és szolidaritás. Építőipari munkát végeztünk, éjszakánként sódert, téglát, homokot hordtunk az építkezésekre. Az éjszakai munka után bejött valamelyik őrmester, és azt mondta, hogy szakmunkásokat keresnek, akiket át fognak helyezni egy másik alakulathoz. A munkaszolgálatos katona ilyenkor már töri a fejét: jó-e ez nekünk vagy sem? Én is bejelentkeztem, hogy elektrotechnikus vagyok. Mivel munkás koromban a Kábelgyárban dolgoztam, haloványan sejtettem, mi is az az elektrotechnika. Fölírták – és aztán nem történt semmi. Egy hét múlva fölolvasták, hogy kiket helyeznek át másik alakulathoz. Nem voltam köztük. Megkérdeztem, miért nem. Az őrmester azt válaszolta, hogy elektrotechnikusra nincs szükség. De, mondtam neki, villanyszerelőt viszont vittek el. „Hát az más.” „De hiszen az elektrotechnikus ért a villanyszereléshez!” Ezt nem tudta. 1952 decemberében megint megjelentek a tisztek, szakmunkásokat kerestek. Egyesek azt mondták, Budapestre, mások azt, hogy Záhonyba kerülnek. Záhonyba menni az embernek nincs kedve az embernek. Vacilláltam, jelentkezzem-e. Karácsony előtt jártunk, beígérték a karácsonyi szabadságot, így nem jelentkeztem. Reggel, amikor visszaérkeztem a munkából, kérdem a barátaimtól: „Jelentkeztetek?” Mondták, hogy végül is mind jelentkeztek, mert csak jobb lesz, ha elmennek. Mindegyik kitalált magának valamilyen szakmát. Szomorkodtam, hogy a barátaim elmennek, én pedig maradok Miskolcon. Egyszer csak bejön egy őrvezető, és elkiáltja magát: „Hegesztő van-e itt?” Gondoltam, itt az alkalom! Felrántottam a ruhámat és berohantam a századirodára, jelentkeztem hegesztőnek. Hárman álltunk ott. Előttem egy gépkocsivezető, utána jöttem én, végül egy bárzongorista következett: ő is hegesztőnek mondta magát. Úgy látszik, két hegesztő kellett, a bárzongoristán pedig látszott, hogy bárzongorista, őt kihagyták. A gépkocsivezető és én hegesztőként bekerültünk az alakulatba és fölhoztak bennünket Budapestre. A hegesztésről annyit tudtam, hogy amikor nagyon szikrázik a fém, akkor hegesztenek, és lehet gázzal is hegeszteni, meg villannyal is, de az utóbbi a bonyolultabb. A vonaton próbáltunk érdeklődni, hogy is kell azt csinálni. Attól fogva 1954 őszéig Budapesten töltöttem a munkaszolgálatot. Különös helyzet adódott, hiszen kitelepítettként tilos volt Besenyszög határát elhagynom, végképp tilos volt Budapestre jönnöm, mégis itt katonáskodtam. Abban a szakmunkásokból létrehozott zászlóaljban heteken belül felbomlott a fegyelem, mert nem egy építkezésen dolgoztunk, hanem különböző helyeken különböző szakmunkákat végeztünk. Bennünket kihelyeztek a Bécsi útra, egy kis, villanymotorokat, szivattyúkat javító telepre. Rendesen kellett dolgozni, mert a civil vezetés ezt megkívánta. Azzal viszont nem törődtek, hogy a munkaidő végétől másnap reggelig mit csinálunk. Más munkahelyeken is dolgoztam, ahol különböző szakmák ismerőjének vallottam magam. Hegesztőként soha nem dolgoztam. Elvesztették a papírokat, és ha megkérdezték, hogy van-e itt hegesztő, én nem jelentkeztem. Azt mondtam, vízvezeték-szerelő vagyok. Amikor pedig vízvezeték-szerelőt kerestek, azt mondtam, hogy villanyszerelő vagyok.
1954 elején egy olyan határozat született, hogy a munkaszolgálatos katonákat el kell vinni szénbányákba dolgozni. Kinn voltunk a Bécsi úton, megjelent egy őrvezető és azt mondta, vonuljunk be délelőtt a laktanyába, mert le fognak bennünket szerelni. A leszerelés annyira lelkesítő gondolat volt, hogy nem tudtunk ellenállni, és bevonultunk a „laktanyába”, egy magánházba a Lehel úton. Amikor bementünk a kapun, a portás azt mondta, hogy kimenni pedig nem lehet. „Miért?” „Mert mentek a bányába.” Oda viszont nem nagyon akartunk menni, ezért elbújtunk, és többet a „laktanya” környékére sem mentünk. Senki nem keresett, mert hihetetlen zűrzavar uralkodott az alakulatnál. Olyan állapotok voltak, hogy gyakran idéztük a Láthatatlan légiót. A Nagy Imre-korszak előtt sokáig foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy ha leszerelek, itt maradok, és elmegyek a metróépítéshez szakmunkásnak. A helyzet abszurditását mutatja, hogy miközben elegáns bridzspartikon vettem részt, azzal a gondolattal foglalkoztam, milyen jó lenne keszonmunkásnak lenni.
 
1953 tavaszán a munkaszolgálatnál is érezhető volt az enyhülés. Ősszel a család fel tudott költözni Besenyszögről. Budakeszin béreltünk egy szobát, 1954 februárjában pedig kijött a börtönből apám. Optimizmus alakult ki bennünk, de a maximum, amit remélhettem, hogy el tudok helyezkedni Budapesten, és egyszer talán majd visszamehetek az egyetemre.1954 októberében leszereltek, és munkásként helyezkedtem el a Cserép és Díszkerámia Szövetkezetnél. A húgom már ott dolgozott. A szövetkezetet eredetileg a Joint alapította 1945 után egyedül maradt idős zsidó nők számára, akik kerámia mütyüröket készítettek. A Nagy Imre-korszakban kiengedték a rabokat Recskről és Kistarcsáról, és egy kistarcsai munkabrigádnak az az ötlete támadt, hogy műanyag labdát fognak gyártani. Mivel maszekok nem lehetettek, elvonultak a szövetkezeti központba, és mondták, hogy egy műanyaglabda-gyártó szövetkezetet akarnak alapítani. Nem engedték meg nekik, hanem „hozzácsapták” őket a Cserép és Díszkerámia Szövetkezethez, mondván, az úgyis tönkremenőben van, majd ezek a műanyagos rabok föl fogják lendíteni. Ennek a fantasztikus társaságnak a kétharmada korábban Recsken raboskodott. Én is itt dolgoztam, de „alacsonyabb rendűnek” számítottam, mint ők, mert engem „csak” kitelepítettek. Nagyon nehéz és egészségtelen munkát végeztünk, de viszonylag jól kerestünk. Különleges, intellektuális légkör uralkodott ott, lévén a társaság egy része mégiscsak értelmiségi. Állandóan folyt a politizálás. Itt dolgoztam 1960-ig. Később Polimernek hívták az üzemet.
1956. október 23-ig nem vettem részt semmiben, mert a munkakörülményeim nem engedték, két műszakban dolgoztam. Szeptemberben visszavettek az egyetemre is, estire kezdtem el járni. Október 23-án reggeli műszakban voltam. Tudtam, hogy valami történt, gondoltam, elmegyek megnézni. Bementem a Petőfi térre, ahol már rengetegen összegyűltek. Veres Péter beszélt valamiről, de nem hallottam. Érdeklődésből ott maradtam. Majd elindult a tömeg a Bem-szoborhoz. Vonultunk az utcán, egyre forróbb lett a hangulat, egyre többen lettünk, a zászlókat kilyukasztották, a jelszavak is egyre forradalmibbá váltak. Megérkeztünk a Bem-szoborhoz, ahol ismét beszédek hangzottak el. Lengettük a zászlókat, a katonák is kitették a mögöttünk lévő laktanyában a piros-fehér-zöld zászlót. Valaki kitalálta, hogy menjünk a Parlament elé. A nagy tömeg a Margit hídon át a Parlamenthez vonult. Az északi oldalon álltunk, kórusban kiabáltunk – nem történt semmi. Már besötétedett, amikor elterjedt, hogy Nagy Imre kijött az erkélyre, valamit mondott, amiből persze megint nem lehetett semmit sem érteni. A tömeg részben éljenzett, részben nemtetszését nyilvánította. Már későre járt, és arra a következtetésre jutottam, hogy mivel holnap reggel fél hatkor a munkahelyemen kell lennem, itt pedig ma már egyébként sem történik semmi, hazamegyek Budakeszire. Ez is jellemzi teljes politikai vakságomat. Másnap reggel, amikor fölébredtem, hallottam, hogy ágyúznak. Kinéztem, megállapítottam, hogy nem jár a busz. Egy ideig vártam, majd begyalogoltam Budapestre megnézni, mi történt. Kaas Ervin Deák Ferenc utcai lakásába költöztem, de lényegében az egész napot az utcán töltöttük. 25-én reggel kimentünk az Astoria elé, ahol három vagy négy szovjet tank állt. Mögöttük gyülekeztek az emberek, kezdetben kevesen. Amikor megjelent egy Gál István nevű jogászhallgató, akit kiscserkészként ismertem a piaristáknál, s a magyar zászlót kezdte lengetni, sokan odaszaladtak. A tankok előtt lengették a zászlót. A szovjet katonák láthatóan hatalmas zavarban voltak. Páran fölmásztak, ölelgetni kezdték őket, magyaráztak, néhányan tudtak velük beszélgetni. Kitűzték a magyar zászlót a tankokra, felültek, egyesek elvették a géppisztolyokat, vagy a katonák maguktól odaadták őket. Egyre többen lettünk, és nagy zűrzavar uralkodott. Egyszer csak a három tank megindult a Deák tér felé. Szépen, lassan, egymás mögött, rajtuk a csomó tüntetővel. Elindultunk utánuk. Lépésben mentünk a Bajcsy-Zsilinszky úton egy darabon, amikor is a tankok hirtelen balra fordultak, teljes sebességre kapcsoltak, és berobogtak a Parlament elé. A tömeg utánuk rohant. Én nem tudtam olyan gyorsan szaladni, úgyhogy a Batthyány-örökmécsesnél jártam, amikor a Parlament előtti térről fegyverropogás hallatszott. Azt, hogy mi történt ott, már tudjuk. A tömeg nem oszlott szét, hanem kiment a XIII. kerületbe, jelszavakat skandálva, zászlókat lengetve. Egyre többen lettünk, majd valahogy visszajöttünk a Thököly és a Rákóczi úton. Délután négy-öt óra körül megint bevonultunk a Parlament előtti térre. Féltem, fel voltam rá készülve, hogy ismét lőni fognak. Amint elmentünk a Földművelési Minisztérium előtt, láttuk, hogy óriási tócsákban áll a vér. Kiabáltuk a jelszavakat: szólásszabadságot, békét, demokráciát követeltünk. Nem lőttek belénk. Ez az egyik nagy részvételem a forradalomban: legalább ott voltam.
A következő napokat változatlanul Budapesten töltöttem. Ahol tüntetni lehetett, ott tüntettem. Járkáltam az utcákon, néztem, mi történik. Nem jártam viszont a Köztársaság téren, tehát sem a pártház ostromát, sem az öldöklést nem láttam.
Eközben a politikai csoportok is szervezkedni kezdtek. Elmentem a Keresztény Ifjúsági Szövetség alakuló ülésére a Ráday kollégiumba. Ismertem O’sváth Györgyöt, aki a főtitkár lett. Egyszer részt vettem Kaas Ervinnel egy szűkebb körű beszélgetésen, ott ismerkedtem meg Jónás Pállal. A jogi egyetemre is bejártam, de nem játszottam szerepet az eseményekben. A november 3-ról 4-re virradó éjszakát megint Pesten töltöttem az egyik barátomnál. Hajnalban arra ébredtünk, hogy lőnek, és mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy fegyvert kell ragadni, és harcolni kell. A jogi kar épülete elé mentünk. A már ott lévő fegyveresektől kaptunk géppisztolyt. November 6-án délelőtt járőröket küldtünk ki, de azpk belesétáltak egy orosz tankos alakulatba. Letartóztatták őket, és a tankosokkal lévő ávéhások kiszedték belőlük, hogy a jogi karon van egy katonai alakulat. Négy-öt tank jelent meg a jogi egyetem körül, az ágyúkat ránk fordítva fölálltak, mi pedig az ablakoknál álltunk a géppisztolyokkal: most itt a halál órája, most szétlőnek bennünket – gondoltuk. Azonban elterjedt a hír, hogy letettük a fegyvert. Bevittek és megkezdték a kihallgatásokat. Amikor rám került a sor, azt mondtam a kihallgatónak, hogy én csak azért jártam az utcán, mert mentem megnézni a nagymamámat. Elfogadta, jegyzőkönyvet vett föl, és másnap reggel szabadon engedtek. A továbbiakban ez a jegyzőkönyv semmilyen kapcsolatba nem került velem. Soha meg nem kérdezték, hogy mit kerestem akkor a jogi kar épülete körül.
El kell mondanom egy igazán jelentéktelennek látszó esetet. November 7-én vagy 8-án történhetett. Még mindig Kaas Ervinnél laktam a Deák Ferenc utcában. Megjelent Gyurkó László, akit a gimnáziumból ismertem. Kaast kereste, azzal, hogy röpcédulákat kellene terjeszteni. Az orosz nyelvű röpcédula a katonáknak szólt, hogy ne lőjenek a magyarokra, mert azok nem fasiszták. Gondoltam, elvállalom. Nagyon megörültek ennek. Gyurkó megadta, melyik utcasarokra kell mennem, és Népszabadságot kell a kezemben tartanom. Elmentem a röpcédulákért, álltam a sarkon valahol az V. kerületben. Odajött egy fiatalember, és azt mondta, sajnos a röpcédula még nem készült el, de adhat egy másikat, amelyen Illyés Gyulának az Egy mondat a zsarnokságról című verse van, elvinném-e azt? „Igen, elviszem.” Másnap elmentem a röpcédulákért, és elvittem őket Kaas lakására. Ebből állt a bűncselekmény, amelyért később bűnsegédként elítéltek. Kitől vettem át a cédulákat? Lipták Tamás matematikustól, aki Krassó Györggyel együtt tevékenykedett.
Ennél az ügynél már lényegesebb, hogy a Kossuth Klubban valaki ismertette azt a javaslatot, miszerint Budapestre jön Menon, a moszkvai indiai nagykövet, aki találkozni akar az egyetemi fiatalság képviselőivel is. Én voltam az egyetlen, aki viszonylag jól tudott angolul, így engem választottak meg, hogy az indiai nagykövettel beszéljek. Még ketten jöttek velem, akik kevésbé tudtak angolul. Halvány emlékként dereng bennem, hogy ebben az ügyben beszéltem Göncz Árpáddal is, akit az októberi napokban ismertem meg a lakásán. Az lett volna az irányelv, hogy mondjuk azt, mi a Bibó-féle kibontakozási programot támogatjuk. A Margit-szigeti Nagyszállóba kellett elmenni. Bementünk, és jó félórát beszélgettünk Menonnal, aki a forradalomról és az egyetemi ifjúság álláspontjáról érdeklődött. Nagyjából tehát azt az értékelést adtuk a forradalomról, ami a Bibó István által fogalmazott kompromisszumos tervezetben szerepelt. Megkérdezte, hogyan ítéljük meg Mindszentyt. Mondtuk, hogy nem értünk vele egyet, mi nem akarjuk a kapitalizmust visszaállítani. Utána barátságosan elváltunk. A következő napokban véget ért politikai tevékenységem.
Novemberben a szüleim beköltöztek Budapestre, a Rökk Szilárd utcába, a nagynénémék lakásába. Oda jöttek ki a politikai rendőrök, és le akartak tartóztatni, de én a barátomnál laktam. Reggel szaladt hozzám anyám, nagy rémülettel mesélte, mi történt. Amikor ezt elmondtam a partneremnek, aki később az első feleségem lett, elhatároztuk, hogy Nyugatra megyünk. A határig jutottunk el, ott azonban beleszaladtunk egy járőrbe. Letartóztattak, és egy nagyobb csoporttal visszahoztak Budapestre. Itt – a legnagyobb meglepetésemre – szabadon engedtek. A következő héttől bejártam dolgozni. Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le. Mondtam, hogy a röpcédulák ügyében, de erről csak nagyon homályos és bizonytalan verziót adtam elő. Érdeklődtek, mit csináltam, hol jártam. Némi tapasztalatot már szereztem e téren a katonaságnál, ahol azért hallgattak ki, mert hosszabb-rövidebb időre megszöktem. Ilyenkor az ember igyekszik ködösíteni, semmi pontos információt nem mondani. Várni kell, míg kiderül, hogy ők mit tudnak, és akkor próbálni megfelelően helyezkedni. De nem tudtam kivenni, mi érdekli őket. Azt hittem, a röpcédulázás a fontos számukra. Furcsának találtam, hogy valamelyik papíron, amelyet a házkutatáskor elvittek tőlem, szerepelt Kemény István neve, és a kihallgatáson egyszerre rám ordítottak: „Milyen kapcsolatban áll Kemény Istvánnal?” Az említett taktikát követve semleges választ adtam: megismerkedtem vele, egyszer-kétszer meglátogattam, beszélgettünk. Az is furcsa mozzanatnak tűnt, mikor hirtelen – egészen másról esett szó – felordított a kihallgató: „Na és mi történt a Sas utcában?” Azt sem tudtam, melyik a Sas utca, mert a neve megváltozott. Később sikerült beazonosítanom, hogy a Sas utcában lakott Kálmán Éva, akinél decemberben egyszer-kétszer összejöttünk. Arról beszélgettünk, többek közt Kemény Istvánnal is, hogy mit is lehet itt tenni. Négyszer kihallgattak, aztán két hétig nem történt semmi. Egyszer megint levittek kihallgatni. Arról kérdezősködtek, ki találta ki a röpcédula-készítést. A kihallgató megkérdezte: „Látott-e már halászatot a Balatonon?” Mondtam, hogy láttam. „Tudja, hogy megy az, mikor húzzák a hálót? Először jönnek a kis halak, azután az egyre nagyobb halak, és a végén van a legnagyobb hal. Maga egy ilyen kis hal. De majd ki fogjuk húzni a végén a legnagyobb halat.” Utólag az a határozott véleményem, hogy a legnagyobb hal számára Kádár János lett volna. Az is igazolja ezt, hogy az illetőt rövid időn belül kirúgták a főügyészségről, és egy kerületi ügyészségre helyezték, mert valaki fölismerte, hogy nem a Kádár-féle vezetés érdekeit szolgálja. Átvitetett a Markó utcai börtönbe. Itt két-három hétig magánzárkában tartott, de nem vette ki belőlem, ki adta a röpcédulákat. Liptákot szabadlábra is helyezték, mert semmit nem lehetett rábizonyítani. Egyszer levittek tanúskodni Krassó tárgyalására is. A tárgyalóteremben meglepődve állapítottam meg, hogy a szüleim és a későbbi első feleségem is megjelenhettek. Ezután a Markóban a harmadik emeletre kerültem le, egy közös cellába. Itt aztán elkezdődött az 56-os vizsgálati börtönélet. Tizenöten voltunk egy kétszemélyes cellában. Szalmazsákon aludtunk, mint a heringek, mozdulni sem lehetett. Mindennek ellenére viszonylag békén viseltük egymást. A cellatársak nagy része munkás és paraszt volt, akik Nagykátán, Budapesten követtek el valamit. Értelmiségiek is voltak köztünk, így Pintér Tamás, aki később novellaíró és újságíró lett. Nagyon összebarátkoztunk a cellában, azóta is találkozunk. Ott ült még Nagy Mihály egyetemi hallgató is, aki a Tóth Ilona-ügyben kapott négy-öt éves büntetést. Június végén tartották a tárgyalásomat. Bűnsegédként öt hónapot kaptam, rögtön szabadlábra is helyeztek. A még hátralevő öt hetet később ültem le – köztörvényesek között.
1957 nyarán kiengedtek a börtönből, és visszamentem dolgozni a Labdagyártó Szövetkezetbe. Visszavettek, mivel a volt recski rabok egy része elhagyta Magyarországot, így kellett a munkaerő. Éppen úgy szabadultam, hogy az egyetemen még le is tudtam vizsgázni. A nyár végén megházasodtam. Aztán elkezdtünk a barátokkal összejárni és politizálni. A legkülönbözőbb körökből jöttek össze emberek: Gyurkó László lett az egyik törzstag, Pomogáts Béla a másik, Dornbach Alajos a harmadik. A kéthetenként összejáró kör fölkeltette a belügy érdeklődését. Visszatekintve már világos, hogy ebből egy nagy összeesküvési pert akartak csinálni. Nincs kizárva, hogy engem szemeltek ki fővádlottnak. A pernek az lett volna a koncepciója, hogy egy Nyugatról visszajött ötvenhatos egyetemi vezető találkozott nálunk Pomogáts Bélával. Rám küldtek egy besúgót, Halmi Gábort, akivel 1956 novemberében egyetemista körökben találkoztam. Összeesküdni egyáltalán nem akartunk, mert világosan láttuk, rettenetesen veszélyes lenne, és az adott helyzetben céltalan is. Halvány remény ugyan élt bennünk, hogy egyszer talán megint lesz lehetőségünk az ország sorsának jobbra fordítására, de ez csak nagyon bizonytalan elképzelés volt. Föl sem merült, hogy kiáltványt vagy röpcédulát fogalmazzunk. Ha az Írószövetség nyilatkozott volna, vagy Magyarország vezető tudósai kiálltak volna, annak lett volna értelme – de mi, volt rabok, nyilvánvaló, hogy nem sokat érhettünk el. Mindazonáltal közvetlenül a forradalom leverése után sokkal optimistábban ítéltük meg a lehetőségeket, mint amilyenek azok a valóságban voltak. Abban reménykedtünk, hogy a folyamatok majd visszakanyarodnak a helyes irányba. Nem tudom, hogyan lehettünk ilyen optimisták. Halvány elképzelésünk szerint Kádár nem ért egyet azzal, ami itt történik, és megpróbálja visszafordítani az eseményeket az 1956-os forradalom irányvonala felé. Kádárról az a legenda élt, hogy tisztességes magyar reformkommunista, tehát nem moszkovita, nem sztálinista, akit Rákosi idején meg is kínoztak a börtönben, éppen ezért demokratikus szocializmust akar. Ez azonban a helyzet teljes félreértésén alapult. Sokáig osztottam ezt a nézetet, bár egyre csökkent a lelkesedésem, ahogy mind nyilvánvalóbbá vált az elnyomás, a megtorlás. A Nagy Imre-per és a halálos ítéletek nagy kiábrándulást hoztak. A másik rettenetes kiábrándulást Angyal István kivégzése okozta. Angyalról olyan kép élt bennünk, hogy ő egy tiszta mártír. Olyan szentnek számított forradalmár körökben, amilyen talán nem is akadt több. Valamikor 1958-ban vagy 1959-ben a társaság szétszéledt, mert két tagját, Dornbachot és Pomogáts Bélát a politikai rendőrség megpróbálta beszervezni. Mindketten szóltak nekem, hogy ez történt. Ekkor abbahagytuk az összejöveteleket. Utójátékként később mindkettőjüket letartóztatták, mert elárulták, hogy be akarták szervezni őket, és ezt államtitoksértésnek minősítették. Egyikük két, másikuk hat hónapot töltött letartóztatásban, illetve internálásban.
1962-től újra feléledtek a baráti összejövetelek. Ahogy jöttek ki az emberek a börtönből, úgy kapcsolódhattak be ebbe a laza baráti körbe. Sokat kirándultunk, később vitorláztunk együtt. Aktív politikai tevékenységnek ezt még annyira sem lehet tekinteni, mint az 1957-től 1959-ig tartott összejöveteleinket. Ennek az egésznek Gyurkó volt a lelke. Ő hozott össze mindenkit, engem is mindig odahívott. Az első társaság írótársaság volt, amely zömmel Gyurkóéknál jött össze: Konrád György, Bernáth István, Albert Gábor, B. Nagy László, Horváth Lajos, aki az Európa Kiadónál volt lektor. Amikor Eörsi István kijött a börtönből, Gyurkó rögtön összehozott vele. Ezután egy ideig a kör magját Gyurkó, Eörsi meg én alkottuk. Később, amikor kijött a börtönből, Kemény Pista is csatlakozott hozzánk, majd barátja, Lóránt Imre, aztán Pomogáts Béla, amikor kijött az internálótáborból. Dornbach is egy darabig, de ő aztán megszökött a politikai rendőrség zaklatásától: elment Gyöngyösre, ám a kapcsolat vele is megmaradt. A későbbiekben kialakult négy-öt ilyen központ. Gyurkóéknak Somoson, Szántód mellett volt egy üdülőházuk, és én ott vitorláztam 1956-tól kezdve a munkahelyem bérelt vitorlásán. A hatvanas évek első felében Huszár Tibor is bekapcsolódott a társaságba. Szabó Miklósnál, Józsa Péternél is gyakran összejöttünk. 1960-ban Donáth Ferenc kijött a börtönből. Úgy ismertem meg, hogy Pomogáts vitorláztatta Balatonon, és a két vitorlás összefutott. A találkozásból később szoros barátság lett. Arra már nem emlékszem, hogy Göncz Árpád is ott volt-e, de az biztos, hogy a feleségével együtt vitorlázott a vitorlásunkon a szabadulása után. Azután ő kivált ebből a körből, mert a politikai rendőrségen megmondták neki, hogy ha nem szakít meg minden kapcsolatot velünk, megint beviszik, és akkor már nem ússza meg.
Azt nem lehetett kikerülni, hogy időnként szóba ne álljon az ember az ÁVH, majd az illetékes belügyi szervek alkalmazottaival. Először természetesen akkor, amikor gyanúsítottként hallgattak ki 1957-ben, majd amikor tanúként idéztek meg kihallgatásra a Dornbach–Pomogáts-ügyben. Később, amikor már a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, köztudottan ávéhás múltja, politikai tiszti beosztása volt a személyzeti főnöknek. Nyilván nem mondhattam neki, hogy nem állok vele szóba. Időnként rutinszerűen megkérdeztek saját helyzetemről, körülményeimről. Minden külföldi út után jelentést kellett írni. Hasonló helyzet alakult ki az egyetemen. Ha az egyetem a belügy felelőse meglátogatott és megkérdezte, mi újság a tanszéken, nem rúghattam ki, hanem azt mondtam, minden rendben van. Meg kell mondanom, hogy miután a Dornbach–Pomogáts-ügyben kihallgattak, sohasem próbáltak belőlem másokra vonatkozó terhelő információkat kipréselni. Úgy tűnt, mintha az ilyen beszélgetéseknek egyedül az lett volna a céljuk, hogy rutinszerűen bejegyezzék a „munkatervükbe”, hogy beszéltek velem is. Azt hiszem, a Holdon, nem pedig Magyarországon élt – vagy pedig egyszerűen hazudik –, aki azt állítja, hogy az ilyen érintkezést a belüggyel el lehetett kerülni. Sajnos ez részévé vált a mindennapi életünknek. Betartottam azonban egy nagyon jó alapelvet, amelyet még az 1957-es kihallgatások idején tanultam, hogy nem szabad olyan információt átadni, ami más ember ellen felhasználható. Azt hiszem, sikerült ennek az alapelvnek megfelelően viselkednem.
 
Újra dolgoztam tehát a labdagyárban, és jártam az egyetemre is. 1959-ben letettem az utolsó három vizsgámat, megvédtem a doktori értekezésemet. Már csak a doktorrá avatás maradt hátra. Reméltem, hogy doktorrá avatnak, és így megpróbálhatok elhelyezkedni egy ügyvédi munkaközösségnél ügyvédbojtárként. A doktorrá avatáshoz azonban ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelyen szerepelt az a kérdés is, hogy volt-e büntetve. A dékáni hivatalban a tanulmányi osztályon dolgozott egy egyetemi oktató, akiről tudtuk, hogy szimpatizál velünk, ötvenhatosokkal. Amikor megkérdeztem tőle, mit csináljak, azt mondta, jobbnak látja, ha beírom, mert ha letagadom, okiratot hamisítok, és szerinte úgysem lesz semmi. Sajnos azonban ügy lett belőle, fegyelmit indítottak ellenem. Eörsi Gyula folytatta le az eljárást. Kérdezte, jártam-e egyetemre a börtön után. Mondtam, hogy jártam, hiszen senki sem mondta, hogy ne járjak. Eörsi fölküldte az ügyet a minisztériumba, ahonnan Molnár László miniszterhelyettestől kaptam egy levelet, hogy az ország összes egyeteméről kizártak. Akkor bejelentkeztem kihallgatásra Molnárhoz, aki fogadott is. Mondtam, hogy kizártak, pedig elvégeztem az egyetemet. Azt felelte, hogy most ki vagyok zárva, de később majd lehet ezen változtatni.
Nem kerestem rosszul a labdaüzemben, és közben egyre többet tanultam lengyelül. Először a műszaki könyvtárnak fordítottam, majd dolgoztam az Országos Fordítóirodának is. Ez a fordítóiroda tele volt osztályidegenekkel, nagyrészt egykori katonatisztekkel. Sokat dolgoztam, nagyon jól kerestem. A fordítóiroda igazgatója korábban az ÁVH egyik vezetője volt. Tudta, kik vagyunk, és mi is tisztában voltunk vele, hogy ő kicsoda – így békén hagytuk egymást. Az illetőt azonban idővel kirúgták – Kádár minden volt ávéhást kiszorított a fontosabb pozíciókból. Az új igazgató viszont engem rúgott ki. Nem volt elég hely a fordítóirodában, ezért azt mondták, dolgozzam otthon, én pedig boldogan dolgoztam otthon. Egy pénteki napon azonban kerestek a munkahelyemről, és nem találtak otthon, ugyanis elmentem a barátaimmal kirándulni. Ezért kirúgtak. Ezt követően egy darabig mint szabadúszó fordítót alkalmaztak az Országos Fordítóirodánál, aminek volt egy olyan funkciója is, hogy munkával lássa el a politikailag gyanús alakokat. Ott dolgoztam egy fél évet, eközben kerültem kapcsolatba a Központi Statisztikai Hivatallal. A Statisztikai Hivatal 1962-ben egy nemzetközi tudományos konferenciát rendezett az életszínvonalról és az ágazati kapcsolatok mérlegéről. A külföldi dolgozatokat magyarra, a magyar dolgozatokat idegen nyelvre kellett fordítani. Mivel a fordításokat én végeztem, a KSH könyvtárában kapcsolatba kerültem Hajdú Elemérnével. Jól képzett, intelligens, éles eszű közgazdász volt, ismerte anyámat. Az ő ötlete alapján mentem a Statisztikai Hivatal könyvtárába dolgozni. A könyvtár igazgatója, Dányi Dezső nagyon tehetséges és bátor ember volt: ő alkalmazta később, szabadulása után Bibó Pistát. Dányi engem is fölvett, először négyórás részfoglalkozásúként, majd amikor látta, hogy nem tört ki botrány, hatórásként. 1962 őszén kezdtem dolgozni, 1963 tavaszán Szabady Egon áthívott a KSH Népességtudományi Kutatóintézetébe, ahol a Demográfia című folyóirat alsóbb szintű szerkesztőségi munkáját kellett ellátnom. Kijavítottam a kéziratokat, a kefelevonatokat, és annyit kutathattam, amennyit akartam. Így indult el KSH-beli karrierem.
Korábban személyesen nem ismertem Bibót, csak az 1956-os forradalom idején hallottam róla. A következő években viszont nagy nehezen hozzájutottam egy-két régebbi írásához. Tudtam, ha a könyvtárban túl sokat és túl hosszú időn keresztül tárgyalok vele, azzal ártok neki, mert körbevették besúgókkal. Ha túl sokat beszél olyanokkal, akik politikailag „foltosak”, mint például én, elveszítheti az állását. Nagyon sokszor nem beszélhettem vele tehát, de azért ő tudta, hogy én ki vagyok, és hogy az apám ki volt. Másrészt félmondatokból, jelekből is kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk. Bibót nagyon szerették a KSH könyvtárában, mert kedves és szerény ember volt. Nagyon visszafogottan viselkedett, egyrészt hogy magát védje, másrészt pedig hogy ne hozzon valakit kellemetlen helyzetbe azzal, hogy túl sokat beszél vele. Rám nagyon hatott, mert én a hatvanas évek elején el tudtam olvasni egy-két művét. Mélyen egyetértettem azzal, ahogy ő látta a magyar társadalmat 1945 és 1948 között írt műveiben. Bibó a társadalomtudományi gondolkodásban a periférián helyezkedett el, csak egy szűk kör ismerte és forgatta a műveit.
Már az érettségi környékén elkezdtem olvasni az angol közgazdaságtani irodalmat, főképp a matematikai közgazdaságtant. Úgy gondoltam, hogy a matematikai közgazdaságtan eléggé új Magyarországon, és szerephez fog jutni. Ezt nem lehet marxista alapon dominálni, szabad kutatási terület nyílik, amelybe esetleg majd én is bekapcsolódhatom. Nagy szerepet játszott benne, hogy megtanultam lengyelül. Rengeteg lengyel műszaki szöveget fordítottam és elkezdtem érdeklődni a lengyel közgazdaságtan iránt is. Hamarosan belebotlottam Oskar Lange műveibe. Oskar Lange célja az volt, hogy a matematikai közgazdaságtant beemelje a lengyel közgazdaságtanba, és ezzel oldja a marxizmus merev kötöttségeit. Ezt a gondolatot Langétól vettem át. Azután már fordítottam és lektoráltam is Lange-műveket. Elgondolkoztam, hogy matematikai közgazdász leszek, és ebbe a Központi Statisztikai Hivatal könyvtára kitűnően beleilleszkedett. Ez volt az a hely, ahol a matematikai közgazdaságtan irodalmát megtalálhattam. Már az érettségi után világossá kellett volna számomra válnia, hogy nekem a tudományos pálya való: nem diplomatának, nem politikusnak, nem ügyvédnek kell mennem, hanem tudósnak, valahol a társadalomtudományok területén. Utólag visszatekintve azt hiszem, nagyon jól döntöttem, hogy később sem lettem politikus, hanem tudós maradtam.
Először hadd adjak általános áttekintést a KSH-ról és vezetéséről, s arról a huszonkét évről, amelyet ott töltöttem, 1962 őszétől 1983. december 31-ig. Az első években Péter György volt a KSH elnöke. Még nem dolgoztam ott, amikor 1948-ban odakerült, de a többiek elmesélték, hogy Péter odakerülése után a korábbi munkatársak felét vagy kétharmadát rúgta ki. Mindazonáltal intelligenciáját egyáltalán nem lehet kétségbe vonni. Már 1954 körül rájött, és meg is írta, hogy a rendszer, ami Magyarországon akkor létezett, működésképtelen, a központi tervgazdálkodás gazdasági csődhöz fog vezetni. Ennek következtében az egész KSH-ban az adott korszak korlátai közt még megengedett kritikus légkör uralkodott. Mindig arra törekedtünk, hogy megpróbáljuk a valóságot feltárni és bemutatni. 1956-ban Péter György – szerencséjére – Moszkvában tartózkodott, így nem kellett állást foglalnia a forradalommal kapcsolatban. Amikor hazaérkezett, már lezajlott a szovjet támadás, Péter György pedig maradt. Amikor 1962 őszén odakerültem a hivatalba, világosan látszott, hogy arra törekszik, a KSH-ban színvonalas munka folyjék, és ennek érdekében úgy igyekezett irányítani személyzeti politikáját, hogy intelligens embereket vegyenek fel, illetve ilyen embereket politikai okból ne távolítsanak el. 1969-ben egyszer csak elterjedt a hivatalban, hogy Péter Györgyöt letartóztatták, házkutatást tartottak a KSH-ban, a gépkocsiját szanaszét szedték, a bútorokon fölhasogatták a kárpitot. Az első változat szerint Péter György amerikai kém, a következő változat szerint izraeli kém volt. A következő változat szerint pénzérme gyűjteményében a megengedhetőnél sokkal több aranyérmet tartott. Aki gondolkodott, rájött, hogy itt politikai leszámolásról van szó. Utólag tekintve ez világos. A következő elnök, Huszár István soha egyetlen kritikus szót sem mondott elődjéről. Míg Péter György rendkívül művelt, nagypolgári családból származott, Huszár egy hernádlaki parasztcsaládból jött, és népi kollégiumon keresztül végzett egyetemet. Péter György mellett emelkedett föl, egyetemen, aztán a pártközponton keresztül, majd a Statisztikai Hivatal elnökhelyettese lett. A Huszár István-korszak bizonyos fokig a hivatal aranykorának tekinthető, mert ő mindenféle jó törekvést támogatott, a valóság feltárását, az igényes tudományos munkát, és politikai kérdésekben ugyanolyan felvilágosult volt, mint Péter.
1971-ben vagy 1972-ben Nyers Rezső – úgy tudni – azt mondta a pártvezetésnek, nem hajlandó tovább együttműködni a pártközpont gazdasági főosztály-vezetőjével, Bálint Józseffel. Bálintot ezért 1973-ban odahelyezték a Statisztikai Hivatal elnöki posztjára, Huszár Istvánt pedig átvezényelték a Tervhivatalba elnökhelyettesnek. Bálint Józsefet azért távolították el a pártközpontból, mert a piaci reformok. ellen dolgozott. Leningrádban végzett, szovjet nőt vett feleségül. Teljes mértékben a szovjet érdekeket, a sztálinista vonal érdekeit szolgálta. Ezt az „uralma” alatti években éreztük is a Statisztikai Hivatalban. Megpróbálta a hivatalt a kemény vonalat alátámasztó intézetté alakítani. Még Huszár István döntött róla, hogy készüljön nemzetközi összehasonlítás a jövedelem egyenlőtlenségekről, amelyben Magyarország és néhány nyugati ország vett részt. Részünkről a Statisztikai Hivatal egyik legkitűnőbb munkatársa, Éltető Ödön kapcsolódott be e kutatásba. Írtak egy kitűnő tanulmányt, amelyből az derült ki, hogy a magyar jövedelemelosztás kevésbé egyenlőtlen, mint a francia vagy a kanadai, és alig egyenlőtlenebb, mint a finn. Az írás elkészült, szabály szerint bemutatták Bálint elvtársnak, hogy engedélyezze a kiadását, ő azonban nem engedélyezte ezt a szakmailag jó, Magyarországra nézve pedig még kedvezőnek is mondható nemzetközi összeállítás közlését. Éltető Ödön évekig nem is kapott utána útlevelet.
Nagy ellenállást tanúsítottunk Bálint minden ilyen törekvésével szemben. Az alig fordult elő, hogy teljesen megtiltott volna egy adatközlést, de például az öngyilkossági arányszámot nem hozta le a Statisztikai zsebkönyv, de az évkönyvek igen. Később készítettünk egy időmérleg-vizsgálatot, és nem engedte, hogy a szöveges rész is megjelenjen a kiadványban. Azt, hogy az országban valami nem megy jól, nem engedte leírni, igyekezett megakadályozni az ilyen adatok közlését. Noha mindvégig erre törekedett, nem teljesen sikerült neki. A szegénységvizsgálatokat szinte teljesen leállította. Nem tudta egészen tönkretenni a hivatalt, de azt megakadályozta, hogy kiugró eredmények szülessenek. Bálint elvtársat 1979-ben korkedvezménnyel nyugdíjba küldték.
Bálint József után Nyitrai Ferencné következett. Úgy lett KSH-elnök, hogy Bálint alá, aki nem szeretett dolgozni, kellett egy első elnökhelyettes – ha őt nem találják, legyen valaki, akit elővehetnek. Nyitrainé elnökhelyettesként nagyon ügyesen viselkedett, eszes és szorgalmas volt. Ha valaki tőle kérdezett valamit a kormányból, készségesen, pontos információkat adott. Nyitrainé először jóindulatúan viselkedett velem, utóbb azonban, amikor 1983-ban elhívtak egyetemi tanárnak, valamiért dühös lett rám. Ezt én akkor rossz néven vettem, mert semmi okot nem adtam rá. Nyitrainé Lázár György vonalát követte. Törekedett rá, hogy színvonalas munka folyjon a KSH-ban, de vigyázott, hogy semmi olyan írott szöveg ne szülessék, amely bármi értelemben is arra engedne következtetni, hogy valami rosszul megy Lázár György miniszterelnöksége alatt. Ha egy KSH-elemzésben erre utaló megállapítás szerepelt, kihúzta. Jellemző, hogy amikor Józan Péter népesedés-statisztikus, halandóság-szakértő leírta, hogy Magyarországon romlik a felnőttek halandósága, és hasonló tendenciák vannak más szocialista országokban is, Nyitrainé nem engedte kiadni. Ellenezte azt is, hogy a magyarországi szegénység szóba kerüljön. Kijelentette, hogy a KSH sosem fog létminimumot számítani, a szegénységgel nem foglalkozik. Azt, hogy a gazdaság romlik, nem engedte közölni. Amikor Lázár György megbukott és Grósz Károly került a helyére, Nyitrainé egy óriási húzással át tudott állni Grószhoz. Összebarátkozott Grósz Károllyal, és amikor 1987-ben miniszterelnök lett, teljes mértékben az ő álláspontját érvényesítette. Utóda, Németh Miklós miniszterelnök viszont egy szűkebb kabinetet állított össze, és ebbe nem vette be Nyitrainét. Nyitrainé ekkor elment Némethez és sértődötten közölte vele, hogy ő akár le is mondhat. Legnagyobb csodálkozására Németh Miklós azt mondta: „Elfogadjuk a lemondását.” Ekkor én már nem dolgoztam a KSH-ban.
Szabady Egon, a KSH Népességtudományi Intézet igazgatója a közvetlen főnököm volt. Dzsentriszármazású volt és mindig büszkén mesélte, hogy a Teleki Intézetben dolgozott. Amikor 1962-ben a KSH-hoz került, párttitkár, majd párt- és BM-es kapcsolatai révén elnökhelyettes lett. Szabady semmilyen idegen nyelven nem beszélt, azonban úgy tett, mintha tudna. Mindig tolmácsot vitt magával, mint mondta, azért, mert egy nagy államférfi tolmáccsal beszél a külföldiekkel. Szabady ráadásul egyáltalán nem olvasott és nem is írt, minden cikkét a munkatársaival íratta meg. Nagyon korrupt rendszer alakult ki, mert akadt néhány fiatal munkatársa, aki, ha írt valamit, bemutatta Szabady elvtársnak, hogy inkább az ő neve alatt jelenjen meg. Aki ezt nem tette, mint én, az természetesen hátrányba került.
Más hasonló intézményekhez képest a KSH légkörét a felvilágosultság jellemezte, főleg Péter György és Huszár István alatt. Bálint József után nehezen tudott visszaállni a korábbi, relatíve magas színvonalra. Bálint nagy károkat okozott, sok értelmes ember el is ment, és főleg nem jöttek intelligens fiatalok. Azonban a Statisztikai Hivatal még így is az akkori Magyarország egyik kiváló szigete volt, ahol lehetett gondolkodni, föl lehetett tárni a tényeket, még le is lehetett írni, legfeljebb nem dicsérték meg az embert, ha a fennálló rendszerre nézve kedvezőtlen adatokat írt meg. Igaz, időnként előfordult, hogy megkísérelték meghamisítani a tényeket. Itt meg kell különböztetni a különböző statisztikákat, és a különböző személyeket. Kezdjük azzal a területtel, amelyikkel én foglalkoztam, a társadalomstatisztikával. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy objektív tényeket közöljünk, sosem közöltünk meghamisított adatokat. Minden nyomás ellenére kitartottunk például amellett, hogy az öngyilkossági számokat közöljük. Más szocialista országban leálltak a közlésükkel, amikor ezek nagyon kedvezőtlenné váltak. Végig közöltük a romló halandósági mutatókat is. Igaz, bizonyos következtetéseket nem lehetett levonni, és bizonyos szavakat nem lehetett használni. A „szegénység” szót például tilos volt leírni. Amikor Kemény István egy tudományos előadásban egymillió magyarországi szegény létét említette a hatvanas évek végén, akkor ezt leállították a témát. Nem lehetett tovább foglalkozni vele egészen a nyolcvanas évek közepéig.
Időmérleg- és társadalmimobilitás-vizsgálatokat majdnem elsőként végeztünk a világon. A háztartási jövedelmekkel kapcsolatban a KSH ötévenként végezte kitűnő adatfelvételeit. A gazdaságstatisztika problematikusabbnak számított. A nemzetijövedelem-számításban a Statisztikai Hivatal nagyon jó munkát tett le az asztalra. Főleg azért, mert már a hatvanas évek végén átállt arra, hogy a szocialista típusú nemzeti jövedelem mellett kiszámította a nyugati típusú, úgynevezett SNA szerinti GDP-t is. Kérdés, hogy a „rejtett gazdaság” vagy „második gazdaság” mennyire szerepel a GDP-ben, tehát hogy a tényleges GDP mennyivel magasabb a kimutatottnál. A legnagyobb viták az ipari termelési indexek körül dúltak. Módszertani kérdésként merült fel, hogy a szovjet típusú indexet számítják-e ki, vagy egy nyugati típusú indexet vesznek alapul. Azt hiszem, hogy a szovjet típusú számítás maradt, amelyik valamivel nagyobb növekedést mutatott, mint a nyugati típusú.
Amikor a KSH-ba kerültem, nem sokat tudtam a demográfiáról. 1949-ben fél évig tanultam a jogi karon demográfiát, Varga Istvánnál. Nekiálltam, hogy felújítsam ismereteimet. Hamar föltűnt, hogy igen alacsony a magyar születési arányszám. A témát érdekesnek találtam, és úgy gondoltam, érdemes lenne kutatni. Amikor ezt a különböző kollégáknak elmondtam, azt válaszolták: „Csak nem képzeled, hogy te erről írhatsz? Egyrészt a kormányt nem szabad ilyesmikkel nyugtalanítani, ez szigorúan tilos terület. Másrészt egy ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat, esetleg még egy-két másik munkatársa. Jobb, ha leteszel róla.” A két szakfolyóirat, a Demográfia és a Statisztikai Szemle teljes mértékben Szabady felügyelete alatt állt. Ha ő valamire azt mondta, hogy ne közöljék, azt nem közölték. Máshol nem lehetett ilyen tárgyú tudományos írást közölni. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetben folyt a társadalmi mobilitási adatfelvétel, és megkértem a munkatársakat, hadd csatlakozhassam a vizsgálathoz. Igent mondtak. Igen hamar megjelent Szabadynak és Klinger Andrásnak egy kiadványa a társadalmi mobilitásról. Ők az adatfelvételt három lépésben végezték el: Budapesten 1962-ben, a vidéki városokban 1963-ban, a falvakban 1964-ben. Ám nekem bizonyos furcsaságok föltűntek az adatokban, megnéztem kérdőíveket, és arra a következtetésre jutottam, hogy nincs minden helyesen kódolva. A művezetőket és csoportvezetőket például bekódolták az értelmiséghez. Ezt elmondtam Szabady Egonnak, aki megdicsért, hogy észrevettem, de a hátam mögött kiadta az utasítást, hogy engem többet a mobilitás-adatfelvétel közelébe se engedjenek. Ekkor történt, hogy közvetlen főnököm, Vukovich György állást kapott Kairóban. Az intézetben vitt témái közül valamennyi „elegáns” témát lefoglalta valaki, így nekem az alkoholizmus maradt. Nálunk ez a téma senkinek sem kellett, érdektelennek és gusztustalannak tartották. Így legalább lett egy olyan témám, ami csak az enyém, és senki nem irigyelte tőlem. Igaz, valóban nagyon gusztustalan téma volt. Nemcsak azért, mert az adatfelvétel abból állt, hogy az alkoholelvonó intézetekben egy kérdőívet töltöttek ki a kezelt alkoholistákról, hanem mert el is kellett menni a gondozó intézetekbe, az alkoholisták pedig ott okádtak sorban… Rémes volt az egész. A legrémesebbnek azonban maga az alkoholizmus elleni küzdelem főorvosa, Bálint István bizonyult, aki 1953-ig az ÁVH főorvosa, Péter Gábor bizalmasa volt, ő adott útmutatást a kihallgatottak kínzásához. Miután kiszabadult a börtönből, rábízták az alkoholizmus elleni küzdelmet. Ezzel az emberrel kellett az alkoholizmuskutatást folytatni. Azt legalább sikerült elkerülnöm, hogy társszerzőként együtt szerepeljünk, noha erre több ízben ajánlatot tett. Menet közben aztán föl is ébredt bennem az érdeklődés az alkoholizmus témája iránt. A közelmúltban írtam egy tanulmányt, melynek az a lényege, hogy az alkoholizmus és az öngyilkosság, a neurózis és a depresszió hátterében az egész magyar társadalmat jellemző anómiás állapot állt, ami a szocialista rendszer totalitárius voltával magyarázható. Hétköznapibban fogalmazva: az alkoholizmus terjedésének oka – a diktatúra volt. Az alkoholizmus témakörében legjobb munkámat 1970 körül Buda Bélával, Cseh-Szombathy Lászlóval, Hegedűs Imrével, Kiss Judittal és Simon Györgyivel együtt készítettem: 200 alkoholista férfi igen alapos megkérdezése után írtunk elemzést az alkoholizmus okairól, később, a hetvenes évek végétől Pataki Ferenc vezetésével egy nagyobb csoport dolgozott a társadalmi beilleszkedési zavarok kutatási témáján, ezen belül az alkoholizmuson. Azt hiszem, az a két kötet, amely ezen kutatás eredményeit összefoglalta, a magyar szociológiának és más társadalomtudományoknak igazán a becsületére válik.
A másik nagy téma, amellyel foglalkoztam, az alacsony születési szám kérdése volt. Először 1963-ban gondoltam rá, hogy erről írni kellene, de akkor lebeszéltek róla. Ennek ellenére foglalkozgattam a témával, amikor is jött egy nagy fordulat. A népi írók köre 1963–64 körül elkezdett erről a problémáról írni, de az volt a hivatalos álláspont, hogy ők nem értenek hozzá, mindenféle butaságokat írnak összevissza, nem is kell velük foglalkozni. 1964-ben azonban a TIT budapesti szervezete a Kossuth Klubban vitát hirdetett a témáról, amelyre a népi írókat és a Statisztikai Hivatal demográfusait hívta meg vitatkozni. Szerettem volna elmenni én is, de Szabady Egon uralma alatt nem mehetett oda az ember, ahova akart, és én nem szerepeltem azon a listán, amelyen a résztvevőket felsorolták. Amikor másnap reggel bementem a kutatóintézetbe, a kollégák döbbent arccal járkáltak. Kérdeztem, mi történt a tegnapi vitán. „Elképesztő volt!” – válaszolták. A népi írók, Fekete Gyulával az élen kifejtették, hogy rémes a népesedési helyzet, mire demográfus kollégáink visszavágtak, hogy nem is olyan rossz az, és a népi írók nem értenek a demográfiához, tudománytalan eszközöket alkalmaznak. Erre Fekete Gyula kimutatta, hogy a demográfusok várakozásaival ellentétben az élveszületési arányszám a hatvanas évek elejére nem lendült föl magától 17 ezrelékre, 1963-ban csak 13 ezrelék volt. „Hát ennyit a tudományról…” – mondta Fekete Gyula. A demográfusok próbáltak magyarázkodni, védekezni, és mindenki azt gondolta, hogy az elnöklő Péter György azzal zárja majd be a vitát, hogy a demográfusoknak van igazuk, de legnagyobb megdöbbenésre a népi írók mellé állt. Demográfus kollégáim nagyon le voltak hangolva. Szabady elvtárs délután kettőre többünket berendelt a szobájába. Azt mondta, a Demográfia meg fog jelentetni egy dupla számot, amelyben elmondjuk, hogy milyen alacsony az élveszületési arányszám, miért van így, miért baj ez, és mit kell tenni, hogy magasabb legyen. Ki is osztotta, ki miről fog írni. Nekem az jutott, hogy megmagyarázzam, gazdaságilag miért baj az alacsony élveszületési arányszám. Így született a Demográfia híres 1964/3–4. száma, amely teljes fordulatot hozott a népesedési vitában. Ezen az alapon nyílt lehetőségem foglalkozni a születésszámmal. Írtam egy cikket a Demográfiában, ahol a matematikai statisztika alkalmazásával próbáltam a születésszám alacsony voltát megmagyarázni. 1969-ben pedig úgy gondoltam, írok a Valóságnak is egy cikket ezeknek a kutatásoknak az összefoglalásáról, hogy a nagyközönség is megismerje őket. A tanulmány meg is jelent a folyóirat 1969. évi 3. számában. Összefoglaltam benne, miért alacsony szerintem az élveszületési arányszám, és milyen gazdasági problémákat okoz. Azt is megfogalmaztam, hogy jó lenne népesedéspolitikai eszközökkel – családi pótlékkal, anyagiakkal – elősegíteni, hogy valamivel több gyerekszülés legyen. Szabály szerint bemutattam a cikket Szabady Egonnak, aki azt mondta, leadhatom. Megjelenése után viszont maga elé idézett, és hatalmas letolásban részesített. A vitánk azzal zárult, hogy ha még egyszer a mai magyar születésszám helyzetéről merek írni, kitesz a hivatalból. Sőt, ha egy éven belül bármilyen témáról írok, akkor is kirúg.
Ezek után tértem át a történeti demográfiára. Egyrészt azért, mert a jelenkorra vonatkozó kutatásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy az alacsony gyerekszámnak – de még inkább a születésszám regionális különbségeinek –  történelmi gyökerei vannak. Olyan eredményt kaptam ugyanis, hogy a Dél-Dunántúlon feltűnően alacsony a gyerekszám, míg Szabolcsban feltűnően magas. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettségi különbséggel magyarázni, mert Dél-Dunántúl egyáltalán nem volt fejlett. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olvastam az ormánsági egykézésről. Másrészt sokat olvastam a külföldi demográfiai tudományos irodalmat. Tudtam, hogy Franciaországban kidolgozták a családrekonstrukció módszerét, amely abból áll, hogy a népesség történetét a születési anyakönyvek alapján rekonstruálják, és ebből nagyon érdekes következtetésekre lehet jutni. Miért ne próbáljak meg egy ormánsági faluban családrekonstrukciót készíteni, hiszen érdekel is, maradhatok a születésszám-témánál is úgy, hogy a történeti népességi viszonyokat kutatom, nem a mai helyzetet, és fütyülök az egyéves szilenciumra. Majd írok én egy éven belül is – gondoltam magamban. Így kezdtem a történeti demográfiával foglalkozni, mely témát a mai napig megtartottam. Számos falu családrekonstrukcióját elkészítettem; ezekkel a vizsgálataimmal nemzetközileg is jelentős sikert arattam. Az is furcsa, ahogy a nemzetközi tudományos élet működik. A világon maximum száz, de inkább ötven tudós foglalkozik ezzel a témával. Bekerültem ebbe a körbe, mert feltűnést keltett, hogy él Magyarországon valaki, aki az ő módszereikkel képes családrekonstrukciót végezni. Ráadásul tényleg azt találtam, hogy az Ormánságban és a Sárközben nagyon korán, már a XVIII. század végétől elterjedtté vált a születéskorlátozás. Ez meglepő és egyedülálló jelenség Európában. A felfedezés is érdekes volt, és így meghívtak nemzetközi konferenciákra. Megjelent több tanulmányom is, folyóiratokban, könyvekben.
A későbbiekben, amikor 1970-ben a Népességtudományi Kutatóintézetből a Társadalomstatisztikai Főosztályra kerültem, vissza-visszatértem a termékenység témájához, elsősorban úgy, hogy a hetvenes évek első felében felkérést kaptam egy angol kiadótól: írjak egy könyvet, amelyben áttekintem a fejlett országok termékenység–gyerekszám összefüggéseire vonatkozó kutatásait. Ilyen könyvet senki sem ír szívesen, mert nagy munka, sokat kell olvasni, és nem lehet nagyon originális eredményekkel előállni, tehát nem lehet különösebb dicsőséget elérni. Mások nem vállalták, én igen, megírtam. A könyv az egyik legrangosabb angol kiadónál jelent meg, és bekerült a nemzetközi könyvárusítási forgalomba, a világon több helyen az oktatásban is használták. A hetvenes évek elején itthon nem lehetett előállni azzal, hogy könyvet akarok írni a magyarországi gyermekszámról, mert Szabady Egon megakadályozta volna. A témáról persze ma is írok időnként. Igaz, manapság már inkább a népesedéspolitikáról, annál is inkább, mert ennek a könyvnek az alapján két turnusban, tehát kétszer négy évig voltam tagja a Nemzetközi Népességtudományi Unió népesedéspolitikával foglalkozó kutatási bizottságának. Részt vettem az évente tartott konferencián, és ebből születtek különböző publikációk.
 
Éppen a népesedéspolitikával kellett tehát foglalkoznom. Ebben a kérdésben az az álláspontom, hogy a születésszám ma már nemcsak Magyarországon, de egész Európában nagyon alacsony. Ennek különféle hátrányos hatásai vannak, ezért kívánatos lenne, hogy legalább ne csökkenjen a népesség. Ennek érdekében lehetne tenni valamit a gyerekes családok anyagi támogatásával, a családi pótlék emelésével és más anyagi eszközökkel is, de semmiképp sem az abortusz tilalmával. Ebben a kérdésben is konfliktusba kerültem Szabady Egonnal. Fock Jenő akkori miniszterelnök valamikor 1972 őszén bejelentette a parlamentben, hogy ezentúl annak a nőnek, akinek nincs legalább három gyermeke, nem fogják engedélyezni a művi abortuszt. Erről a Népszabadságból értesültem, pedig akkor már évek óta dolgozott a Tervhivatal égisze alatt, a Munkaerő és Életszínvonal Távlati Tervezési Bizottság keretében egy népesedéspolitikai albizottság, amelynek a hatvanas években tagja voltam. Ez a bizottság mindig úgy foglalt állást, hogy az abortusz szabadságát nem szabad korlátozni, és fenn kell tartani a hatvanas évek megengedőbb abortuszpolitikáját. A hetvenes évek közepén kerültek szülőképes korba a Ratkó-korosztályok, tehát amúgy is több gyerek született, a családi pótlék emelése és a gyes bevezetése szintén megemelte a szülések számát. Ha tehát azt tették volna, ami ezekben a bizottságokban sokszor elhangzott, akkor a helyzet normalizálódik. Ezzel szemben bevezették a művi abortusz korlátozását, aminek az lett a következménye, hogy nem több gyerek született, hanem előbb születtek meg gyerekek.
Nem foglalkozhattam a társadalmi mobilitás témájával, pedig a kutatás egy idő után csődbe jutott, mert a községi adatok feldolgozása elakadt. Szabadynak ugyanis elment tőle a kedve, mivel nem ért el olyan sikereket, mint amilyeneket várt. Végül Vukovich György rábeszélte Szabadyt, bízzanak meg engem, hogy ezt az egészet feldolgozzam. A hatvanas évek második felében jártunk. Nagy energiaráfordítással az egész vizsgálatot rendbe tettem. A budapesti és a vidéki városi kérdőíveket is újrakódoltattam, megfelelő társadalmi kategóriák szerint dolgoztam föl. Elvégeztem a községi vizsgálatokat is, és 1970-ben közzétettem egy kiadványt, amely bemutatja a vizsgálatok adatait, és megfelelő elemzést ad hozzá. A Társadalomstatisztikai Főosztályra átkerülve 1973-ban végeztünk egy második társadalmimobilitás-vizsgálatot. Ez az a kutatás, amelyik teljes egészében a nevemhez fűződik. Én voltam a kutatás vezetője, fiatal munkatársaim, Harcsa István és Kulcsár Rózsa is sokat dolgoztak benne, de mások véleményeit, tanácsait is figyelembe vettem. A mobilitás témakörével kapcsolatos tudományos karrieremhez tartozik még, hogy 1971-ben Földi Tamás, az Acta Oeconomica szerkesztője kérte, írjak cikket a folyóirat számára a társadalmi mobilitásról. Az írás meg is jelent angolul, és különlenyomatait elküldtem a világ harminc-negyven helyére olyan tudósoknak, akikről tudtam, hogy a mobilitással foglalkoznak. Ennek volt köszönhető, hogy 1972-ben meghívtak a Nemzetközi Szociológiai Társaság mobilitással foglalkozó kutatási bizottságának római konferenciájára. Ettől fogva rendszeresen eljártam e kutatási bizottság konferenciáira, sőt valamikor a nyolcvanas évek elején megválasztottak a bizottság elnökének is.
Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított. Iván elkezdett szociológiával foglalkozni, és kereste a kapcsolatot más szociológuskörökkel. Így legelsősorban Hegedüs Andrással, a volt miniszterelnökkel, aki 1961–63-ban a KSH elnökhelyettese volt, és onnan szervezte a szociológiai kutatást. Szelényi azt mondta, szól Hegedüsnek, hogy engem is vonjanak be ebbe a körbe. Azonban az a visszajelzés érkezett, túl rossz káder vagyok ahhoz, hogy Hegedüs szociológusköréhez tartozzam. A Szociológiai Intézet munkatársai tudomást sem vettek a munkáimról. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ők túlnyomórészt marxisták voltak. Az volt az érzésem, abban a meggyőződésben éltek, hogy aki nem marxista, az nem is igazán komoly ember. Hozzájárult ehhez még az is, hogy teljesen mások voltak az elméleti inspirációk. A Szociológiai Intézet munkatársai Marxtól, Lukácstól, a felvilágosult marxistáktól vették az inspirációt. Az én szemléletemet Weber, Durkheim és követőik munkái formálták. Lukács György utálta Webert, ezért a Szociológiai Intézet szociológusainak többsége sem hivatkozott rá. Említhetek egy nagy módszertani különbséget is: Hegedüs András köre legfeljebb kis empirikus vizsgálatokat végzett, és főleg elmélettel foglalkozott, míg mi a Statisztikai Hivatalban szükségképpen mindig empíriával foglalkoztunk. Éppen azért, mert nem voltunk hajlandók marxista álarcot ölteni, kerültük az elméletet. Ha egyszer-egyszer Marxot idéztem, azért tettem, mert tudós is volt. Ma is ez a véleményem: Marx akkora tudós, mint Weber vagy Durkheim, csak történetesen én éppen őket szerettem. Azért is hangsúlyozom ezt, mert manapság egyesek – korábbi marxisták – szeretnék betiltani Marx tanítását az egyetemeken. Jelentős módszertani különbség húzódott köztünk, és létezett egy nagy politikai választóvonal is, ami sosem nyílt vitában jelent meg, de egyértelmű volt. Hegedüsék köre a hatvanas évek végén elkezdte a rendszer egészének a bírálatát, ami meglehetősen sajátosnak mondható, mivel nem tették világossá, azért bírálják-e a rendszert, mert úgy érzik, hogy a rendszer rossz, és ebből a többpárti demokrácia, egy liberális rendszer és a piacgazdaság felé kell elmozdulni, vagy pedig azért, mert egy eltorzult szocializmus, amelyből az igazi szocializmus irányába kell fordulni. Emlékezetem szerint a Szociológiai Intézet nem állt egyértelműen a gazdasági reformok oldalán, és nem állt egyértelműen a liberális demokrácia oldalán sem. Mindig volt némi ultrabalos beütésük, ki nem mondott tételük szerint ez egy rossz szocializmus, mert bürokratikus, de ha igazi szocializmust csinálunk, akkor az jó lesz. Nekem és a hozzám közel álló szociológusoknak az volt a véleményünk, hogy az előrehaladást az jelentheti, ha a piac, a magángazdaság teret hódít, és ha a rendszer totalitárius jellege csökken, ha a szabadság korlátozása mérséklődik, és több beleszóláshoz jutunk a magánéletben, a munkahelyeken, mert azt reméltük, ez lassanként át fog terjedni az egész országos politikára.
Arra sosem számítottam, hogy megélem az egypárti rendszer összeomlását, de a lassú demokratizálódásban bíztam. Az volt a felfogásunk, ha jó tudományos, társadalomtudományi munkát végzünk, amelyben feltárjuk a valóságos állapotokat, anélkül, hogy átmennénk az egész rendszer bírálatába, akkor ezt a folyamatot szolgáljuk. Ebbe a körbe tartozott elsősorban: Cseh-Szombathy László, Buda Béla. A reformközgazdászokkal is mindig jó viszonyban álltam, számos kérdésben Kornai Jánoshoz, Tardos Mártonhoz hasonlóan gondolkodtam.
 
Amikor a mobilitást vizsgáljuk, valamilyen társadalmiszerkezet-képből kell kiindulnunk, mert az összeírtakat és a szüleiket társadalmi osztályok vagy rétegek szerint kategorizálni kell. Azt a kategóriarendszert, amelyben én a társadalom mobilitását vizsgáltam, Ferge Zsuzsa rétegződésvizsgálatából vettem át. Kis módosításokkal, amelyeket Kemény Istvánnal beszéltem meg a hatvanas évek végén. Kemény István is részt vett a Ferge-féle vizsgálatban, a mobilitás-részt írta meg belőle. Ahhoz képest, hogy a Szabady-féle első feldolgozásban csak három réteget különböztettek meg, szellemit, fizikait és mezőgazdaságit, mi egy finomabb, hét-nyolc réteges társadalmi szerkezet modellt alkalmaztunk. Ha igazán látni akarjuk, mi történik, akkor részletesebb társadalmi kategóriákat kell használni. Ebben a témában mindig voltak viták, amelyek a rendszerváltozás után is újra föllángoltak. Lehet azt állítani, hogy a magyar társadalom szerkezete egészen másként nézett ki, de én ma is hajlok arra, hogy első megközelítésben ez a rétegmodell helyes társadalmiszerkezet-képet tükrözött. Persze a viták hátterében – és az én meggyőződésem hátterében is – az állt, hogy ha ezt a modellt alkalmazzuk Magyarországra, akkor hallgatólagosan elfogadjuk, hogy Magyarország is iparosodó társadalom. Elfogadtuk az ipari társadalom koncepcióját, mely szerint a kapitalizmus és a szocializmus között nincs nagyon lényeges különbség. Mindkettő utat kínál az iparosodáshoz, a modernizáció felé. Azt lehet mondani, hogy az egyik út jobb, a másik út rosszabb, de ugyanabba az irányba halad mind a két rendszer. Azt hiszem, hogy valóban lehet így értelmezni az egész szocialista korszakot. Kísérlet zajlott arra, hogy az országot iparosítsák és modernizálják, és ezért több a hasonlóság a nyugat-európai és észak-amerikai kapitalista társadalmakkal, mint a különbség. Nagy különbségek voltak, az nem kétséges, de ezek a társadalmi szerkezetben nem olyan erősen jelentkeztek. Amit a társadalmi szerkezetben tapasztaltunk, az az, hogy sokkal kevesebb az önálló iparos és kereskedő, illetve a parasztság nagy része nem önálló, hanem tsz-paraszt vagy állami gazdasági munkás.
Mindez ellentmondott a hivatalos álláspontnak, mert az úgy szólt, hogy az ipari társadalom koncepciója rossz, imperialista ideológia. Hogyan is lehetne azt állítani, hogy a szocializmus ugyanolyan valami, mint a kapitalizmus? Ma, visszatekintve, az ember kicsit ironikusan azt mondhatja, a párt és a kormány ideológusai inkább örülhettek volna, hogy a mi társadalmunkat a nyugati társadalmak többé-kevésbé egyenrangúnak tekintik. Ez sokkal barátságosabb álláspont volt, mint az a koncepció, hogy a mi társadalmunk egy totalitárius társadalom. A hivatalos álláspont a társadalmi szerkezetről a sztálini definíción alapult: van két osztály és egy réteg. A két osztály a munkásosztály és a parasztság, a réteg az értelmiség. Soha senki nem kérdezte meg, hogy miért réteg az értelmiség és miért osztály a másik kettő, mert a sztálini szellem nagyságát halála után sem vonták kétségbe. Ez a hivatalos kép alkalmas volt rá, hogy a szocialista társadalmat igen egyenlőnek mutassa, mert ennek a három nagy kategóriának az átlagos viszonyai nagyon hasonlítottak egymásra. Az értelmiséget lehúzta a sok irodai dolgozó, akinek a mutatói lényegében alig voltak jobbak, mint a szakmunkásoké. A munkásosztály átlaga – ahol a szakmunkások rétegét ellensúlyozta a szakképzetlenek rosszabb helyzete – sem volt sokkal jobb a parasztság helyzeténél. Ez a hivatalos szerkezeti kép főképpen ideológiai funkciókat szolgált. Néha kicsit finomították, de alapvetően ezt a koncepciót alkalmazták. Született olyan javaslat is, hogy minden ipari vállalat vezérigazgatóját a munkásosztályba kell sorolni, mert ők is a termelésben dolgoznak. Ez végül nem valósult meg, de a hetvenes években létrehozott hivatalos osztályszerkezetben a művezető például a munkásosztályba került, ami szintén a munkásosztály átlagát javította. Ami számomra fontos: a nemzetközi összehasonlítások megerősítették a már a római meghívásomat előidéző, angol nyelvű cikkemben kifejtett meggyőződésemet, hogy Magyarországon a társadalmi mobilitás valójában nem különbözik lényegesen a nyugat-európai országokétól. Az első írásaimat megmutattam Donáth Ferencnek is, aki szintén erre a következtetésre jutott. „Látod – mondta –, a két világháború közötti magyar úri réteg fantasztikus sikeresen mentette át a helyzetét a szocialista viszonyok közé is.” Tudjuk a visszaemlékezésekből, hogy az embereket bebörtönözték, kitelepítették és munkások lettek stb. Az adatok mégis azt mutatják, hogy mindez a legtöbb ember életében átmeneti jelenségnek bizonyult. Néhány éven belül ugyanis rendszerint visszatértek abba a társadalmi pozícióba, amelybe a származásuk szerint korábban tartoztak. Megemlítem, hogy Daniel Bertaux – aki szintén tagja volt a mobilitás-kutató bizottságnak – belekezdett egy olyan kutatási programba, amely családi élettörténeteket írat le és elemez. Néhány magyar élettörténetet én is elemeztem. Amikor egy-egy család életét végignéztem a mai generációig, azt láttam, hogy aki nem hagyta el az országot, előbb vagy utóbb visszakerült származási társadalmi helyzetébe. Konkrét családra gondolok: koncentrációs tábor, börtön, kitelepítés és fizikai munka után a család tagjai újra értelmiségi pozíciókba kerültek, a harmadik generáció tagjai vezető értelmiségiek.
 
Szelényi Iván különleges pályát futott be a magyar szociológiában. 1962 őszén, amikor először találkoztunk, polgári szociológus volt, az amerikai szociológia irányában tájékozódott, a politikához közel álló témákkal nem foglalkozott. Ezt még fokozta egyéves amerikai tartózkodása a hatvanas években. A hetvenes évek elején azonban Hegedüs András – és bizonyos fokig Konrád György – hatására egyre inkább a politika és a marxizmus iránt kezdett érdeklődni. Nem hivatalos marxistává, hanem „nyugati marxistává” vált. Konráddal együtt írt műve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kétségtelenül közelebb állt Marxhoz, mint például az én mobilitási kutatásaim. Könyvük fő tétele az, hogy a szocialista társadalomban az uralkodó osztályt a párt- és állami bürokrácia alkotja, és őket fogja felváltani az értelmiség. Ez volt a nagy ellentét: az egyik oldalon az állami és pártbürokrácia, rögtön utána egy értelmiségi réteg, amelyik a hetvenes években a bürokrácia utánpótlását adta, a másik oldalon viszont az elnyomott, kizsákmányolt tömeg. Az, hogy a párt- és az állami bürokrácia uralkodott Magyarországon, nem kétséges. Az azonban már vitatható, hogy a hetvenes években az értelmiség kezdte volna felváltani a bürokráciát az uralkodó pozícióban. Konrád és Szelényi vitathatatlanul fontos, érdekes társadalmi jelenségre és folyamatra hívta fel a figyelmet. 1974-es letartóztatásuk óriási megrázkódtatásként ért mindnyájunkat. Öt napig ültek előzetesben. Az egész Szelényi–Konrád történet háttere az 1972–74 között Magyarországon megindult erős sztálinista ellentámadásban keresendő, amely Biszku Béla vezetésével indult Kádár és a Kádárnál liberálisabb vezetők, Nyers, Fehér Lajos és Aczél György ellen. Szelényiéket azért tartóztatták le, mert tudták, hogy Konrád személyes kapcsolatban áll Aczél Györggyel. Konrádon keresztül Aczél Györgyre próbáltak lecsapni. Azért mondták nekik, hogy vándoroljanak ki, mert arra számítottak, „kreálnak” egy magyar Szolzsenyicint, aki kimegy, elkezd átkozódni, és akkor azt lehet mondani, hogy na, Aczél elvtárs, ezek a maga emberei. Itt van ez a Konrád is, akit maga védelmezett… Végül is a sztálinista erők terve nem sikerült, mert Kádár János elment a BM-be, és bírálta a viselkedésüket. E támadás következményeként oszlatta föl Bálint József is a Társadalomstatisztikai Főosztályt. Engem betett a Módszertani Főosztályra, így a KSH-ban megszűnt a szociológiai kutatás. Ez a nagy sztálinista ellentámadás súlyos romlást idézett elő, de végül is átmenetinek bizonyult. Aczél pozíciót vesztett, de a hatalmát megtartotta, továbbra is ő irányította a magyar kultúrát, és ennek következtében mind a kultúra, mind a magyar tudomány viszonylag liberális volta fennmaradt. A legnagyobb visszalépésre a gazdaságban került sor, amikor Nyers kikerült a vezetésből. Nem akart semmilyen pozíciót vállalni, a gazdasági reformot leállították, sok reformlépést visszavontak.
Szeretnék még néhány témát említeni, amelyekben kutatásokat végeztem. Az egyik az időmérleg. A Statisztikai Hivatal 1976–77-ben egy éven keresztül egy időmérleg-vizsgálatot végzett. A kutatást eredetileg Cseh-Szombathy László vezette volna, de ő elment a Statisztikai Hivatalból az MTA Szociológiai Intézetébe, így rám hárult a feladat. Ennek az időmérleg-vizsgálatnak a végkövetkeztetése az adatok alapján az lett, hogy Magyarországon az emberek rengeteget dolgoznak, különösképpen sokat dolgoznak az úgynevezett második gazdaságban, és hogy az ország valójában azért nem megy tönkre, mert az emberek hajlandók ennyit dolgozni. A kutatás érdekes részeredményeként kiderült, a mezőgazdasági kistermelésben is nagyon sok időt töltenek az emberek. Amellett érveltünk, hogy a mezőgazdasági kistermelés nem produkál aránytalanul magas jövedelmeket. Ezt használtuk föl a mezőgazdasági kistermelés, a háztáji gazdálkodás védelmében. A hetvenes évek első felében erős támadás érte a háztáji gazdálkodást, mondván, hogy ez a falusi kapitalizmus. Adatokkal próbáltuk alátámasztani, hogy ez nem kapitalizmus, hanem nagyon kemény munkával elért, viszonylag alacsony jövedelem, ami erősen hozzájárul az ország jólétéhez.
 
   A másik nagy kutatási téma a társadalmi indikátorokkal – más néven a társadalmi jelzőszámokkal – volt kapcsolatos. A hetvenes évek első felében indult meg világszerte egy olyan mozgalom, hogy az évi gazdasági statisztikai jelentéshez, a nemzetijövedelem-elszámolásokhoz hasonlóan készüljön jelentés a társadalom állapotáról is. Angolul ezt „social indicator” és „social report” mozgalomnak hívták, amely iránt viszonylag korán érdeklődtünk, és amelybe igyekeztünk bekapcsolódni. Sok energiát fektettem ebbe a munkába. A nyolcvanas évek első felében készült el az első jelentés a magyar társadalom állapotáról, ám publikálását az akkori elnök, Nyitrainé nem engedélyezte. Így ezt már az egyetemre való átjövetelem után a kis példányszámú egyetemi, szociológiai tanszéki kiadványban tettük közzé. Később megjelent angolul is egy kanadai folyóiratban, és utóbb azután az egyetem, a TÁRKI és a Statisztikai Hivatal együttműködésével, már Vukovich elnöksége alatt jelentettük meg Társadalmi riport címen, először 1990-ben, aztán 1992-ben. Új munkahelyemen, a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen a nyolcvanas évek végén merült fel az egyetem vezetése részéről az az igény, hogy a Szociológiai Tanszék,szociálpolitikával is foglalkozzon, hogy szociálpolitikai specializációt indítsunk el, ezért kezdtem szociálpolitikával foglalkozni. Ez a kutatási téma tulajdonképpen korábbi népesedéspolitikai, családpolitikai munkám kiterjesztése .A Szociológia Tanszék vezetője, Gazsó Ferenc 1983 tavaszán szólt, hogy miniszterhelyettesi pozícióval akarják megbízni a Művelődési Minisztériumban, és utódot keres. Megkérdezett, nem vállalnám-e a tanszék irányítását. Azt válaszoltam, hogy nem szeretném elvállalni, de Józsa György, a minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztályának vezetője fölhívott telefonon, hogy rábeszéljen a tanszékvezetésre. Figyelmeztettem, nem vagyok párttag, mire azt mondta, ezzel a kérdéssel nem kell foglalkozni. Kértem egy hét gondolkodási időt, ezalatt megkérdeztem a barátaimat az ajánlatról. Többen javasolták, hogy vállaljam el. Elvállaltam. Szerettem volna félállásban a Statisztikai Hivatalban maradni, hogy megkezdett munkákat folytassam, de Nyitrainé ehhez nem járult hozzá. A tudományos kutatás terén többet nyertem vele, mint amennyit veszítettem azáltal, hogy a KSH adatfelvételi háttere kiesett, mert függetlenebb voltam, mint a KSH-ban.
A szociológia a következő években fellendülőben volt, tehát ilyen szempontból is kedvezőnek tűnt a helyzet. A föllendüléshez hozzájárult az is, hogy a tanszék a Soros Alapítványtól az akkori viszonyokhoz képest lényeges hozzájárulást kapott. A tanszéken a kollégákkal jó viszonyt sikerült kialakítanom. A hallgatókkal nagyon jó viszonyt tartottam mindig: arra a következtetésre jutottam, hogy szeretek oktatni, és szeretek a hallgatókkal foglalkozni, ilyen értelemben is tetszett ez a munkakör.
A rendszerváltozás következtében hirtelen nagyon megjavult a helyzetem. Korábban bizonyos fokig háttérbe szorítottak. A KSH-ban mindig egy lépcsőfokkal az alatt álltam, mint amit csináltam. Amikor csoportvezető lettem, lényegében osztályt vezettem, amikor osztályvezető lettem, valójában főosztályvezető-helyettes voltam egy ideig. Nagyon későn kandidáltam. A nyolcvanas évek végén minden felgyorsult. 1989-ben nagydoktor lettem, 1990-ben megválasztottak akadémikusnak, 1991. január 1-jével kineveztek az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) elnökének, azaz igen sokféle feladatom lett. Ugyanakkor 1990-ben beválasztottak a Nemzetközi Szociológiai Társaság vezetőségébe. Ezt a folyamatot tetőzte be, hogy 1991 nyarán rektornak választottak meg a küldöttértekezleten, a mintegy 100 főből álló egyetemi parlamentben. Hogy miért választottak engem? Remélem, azért, mert tudták, hogy én nem egy párt, hanem az egyetem és az ország érdekeit fogom szolgálni.
Időnként előfordult, hogy megpróbáltak politikai oldalról, az ellenzék oldaláról, befolyásolni. Ahhoz azonban nagyon határozottan ragaszkodtam, hogy politikai szempontokat nem veszek figyelembe, sőt aktív politikust nem hívok meg az egyetemre. Nem kívánatos, hogy aktív politikus itt lényeges szerephez jusson. Azt hiszem, ez felrobbanthatná az egyetem belső békéjét és az együttműködést. Más kérdés, hogy az egyetem már korábban is úgy döntött – én is ezt az elvet folytatom –, hogy aki innen ment el az kormányzati pozícióba, ha megszűnt miniszter lenni, és vissza kíván jönni, visszajöhessen. Az összes volt szocialista minisztert, aki előtte az egyetemen tanított, visszavettük, Rabár Ferenc, az Antall-kormány pénzügyminisztere is visszatért.
A politikusi pályán nem gondolkodom, határozottan nem. A rendszerváltozás körül – amikor a lehetőség megnyílt – határoztam abban, hogy nem vállalok politikusi szerepet. Mondhatom: azért is, mert már öreg vagyok, hogy átálljak, de mondhatom azt is, véleményem szerint nem vagyok alkalmas a politikusi munkára. A diplomáciaira meg végképp nem. Engem jobban érdekel, hogy Magyarországon mi történik, és eben milyen szerepet tudok játszani, mint hogy elmenjek nagykövetnek egy külföldi országba. Úgy ítélem meg, és ezt számos kollégám is mondja, hogy mindeddig sikerült az egyetemet viszonylag elszigetelten tartani a politikától. Az egyetemen belül súlyos összeütközésekre, harcokra nem került sor. Mindig fölbukkan egy-egy ember, aki nagy hévvel és demagógiával megpróbálja behozni a politikát, ezeket a kísérleteket általában sikerült leszerelni.
 
    Leginkább szimbolikus ügyek miatt robbannak ki viták. Az egyik ilyen vitakérdés volt a Marx-szobor ügye. Mióta rektor vagyok, senki nem állt elő komolyan azzal az ötlettel, hogy Marxot tegyük ki az aulából, de tudom, ez még mindig ott motoszkál többek fejében. Amíg én rektor vagyok, nem fogom kidobni. 1993 tavaszán Bohó Róbert – aki 1956-ban az egyetem oktatója volt – vetette föl azt a gondolatot, hogy legyen egy Nagy Imre-emléktábla az egyetemen. Ezt az ötletet örömmel elfogadtam. Bejelentettem, senki sem szólt ellene. Gondolkoztam rajta, hogy ha Nagy Imrét kitesszük, akkor tegyük ki Teleki Pált is, ő is az egyetem tanára, sőt dékánja volt, ő is miniszterelnök volt, és bizonyos értelemben ő is feláldozta az életét az országért. Ezt is bejelentettem. Először erre sem szóltak semmit, de aztán elkezdődött, hogy miért is tesszük ki Nagy Imrét, miért is tesszük ki Telekit. Amin csodálkozom, mert ahogy Nagy Imre összes cselekedetével sem tudok azonosulni, úgy Teleki minden cselekedetével sem. Mégis, mindkettő a magyar történelem nagy alakja, mindkettő azok közé tartozott, akikre tisztelettel tudok gondolni, és mindkettő az egyetemen tanított. Nagyon sok kollégám egyetért velem, de a vitában nyilvánvalóan pártszempontok, politikai indulatok csaptak össze.
Talán nem érdektelen elmondani, hogyan vállaltam el az OTKA elnökségét. 1990-ben, karácsony és újév közt megcsörrent a telefon a lakásunkon, hogy Antall József keresi Andorka Rudolfot. Győzködni kezdett, hogy vállaljam el a művelődési miniszteri posztot. Nemet mondtam. Erről beszélgettünk húsz-huszonöt percig, és azután azt kérdezte: „Ugye, azért az OTKA-elnökséget elvállalod?” Kínos lett volna azt mondani, hogy azt sem. Ráadásul Antall Józseffel a gyermekkori ismeretség és jó viszony alapján szolidaritást éreztem, így, amikor a támogatásomat kérte, nem akartam teljesen visszautasítani. Másrészről pedig láttam, hogy a kutatási pénzek elosztásánál nem minden esetben érvényesültek a tudományos érdekek. Azzal vállaltam el tehát a tisztséget, hogy megpróbálom tisztességesen csinálni. Biztosan nem sikerült tökéletesen, mindenesetre mrgpróbáltuk a tudományos kritériumok alapján elosztani a támogatást. Az OTKA felépítése olyan, mint egy fejlett, nyugati, demokratikus országban a tudományos pályázatokat elbíráló intézményeké. Mindenki pályázhat, tudósok mondják el véleményüket a pályázatról, szakmai zsűrik és tudományterületi kollégiumok döntenek. Azt hiszem, ilyen szempontból tisztességesen zajlik a munka. Nagy baj, hogy az összeg, amit az OTKA kap, állandóan csökken. Bizonytalanságban nehéz átgondoltan és tervszerűen megoldani a tudományos kutatás finanszírozását.
 
   Tisztségeim megszaporodásával is tudományos teljesítményem az elsődleges. A magyar szociológusok publikációinak számát tekintve biztosan az elsők közt vagyok, sok a külföldi publikációm is. A másik tényező: a rendszerváltozással létrejött vákuum fölfelé szívott. Én nem voltam párttag, a múltamban nincs olyan folt, ami gátolta volna, hogy valamilyen pozíciót kapjak. A helyzet volt olyan, hogy az egyetem nagy része egyik pártnak sem elkötelezett rektort akart, aki viszonylag normális viszonyt ápol az egyetem nagy többségével. Ahogy egy hallgató megfogalmazta: „A professzor úrról nem lehet elképzelni, hogy egyik napról a másikra kirúgja az egyetem egyharmadát.” Tőlem nem féltek, mert én nyugodt átmenetet biztosítottam. Megpróbálták felhasználni ellenem, hogy Antall József iskolatársa voltam, sokan azt várták, hogy az MDF helytartója leszek. Erre azt mondtam, hogy valóban Antall iskolatársa voltam, de Tőkei Ferencnek pedig nyolc éven keresztül voltam osztálytársa, nagyon jó barátságban vagyok is vele – ettől még nem vagyok marxista. Nem is tudom, az Akadémia, miért engem választott taggá. Különösebb ismeretségekkel nem rendelkeztem, amelyek ezt elősegítették volna. Az Akadémia nyilván olyan társadalomtudósokat akart választani, akik sohasem voltak párttagok. A szociológusok közül kézenfekvőnek tűnt, hogy engem választanak, mert hasonló „előfeltételekkel” csak Cseh-Szombathy László és én rendelkeztem. Az én megválasztásomat követően, 1993-ban ő is akadémikus lett.
Magyarországon és külföldön senki sem számított rá, hogy a szocialista rendszer hirtelen összeomlik. 1989-ben azonban forradalmi átalakulás zajlott le. Csodálatosnak tartottam a történteket. Sosem reméltem, hogy megérem: Magyarországból szabad ország lesz. Úgy láttam a jövőt, hogy talán a gyerekeim megérik a szabadságot, de az unokáim biztosan. Most demokrácia van, függetlenek vagyunk a Szovjetuniótól. Nagyszerű, hogy ez megtörtént, amit manapság is így gondolok. Az eltelt három és fél évre visszatekintve azonban világos az is, hogy az átalakulás sokkal nehezebben megy, és a vártnál sokkal több negatívum fordul elő. Ma már sokkal kevésbé vagyunk biztosak abban, mint 1990-ben, hogy ez jó irányban fog tovább fejlődni. Elképzelhető, hogy a politikai rendszer visszafordul az autoritarizmus felé, és elképzelhető, hogy gazdasági elmaradottságunkat nem tudjuk megszüntetni. Remélem, hogy ez elkerülhető lesz. Remélem, hogy a magyar társadalomban van erő és józanság. Az azonban biztos, hogy ma, 1994-ben a helyzet nyugtalanítóbb, mint amilyen 1990-ben volt. Egyrészt súlyos a gazdasági válság, másrészt kiábrándító, ami a politikában folyik. Ez a politikai marakodás, amit a politikai pártok egy csoportja, a sajtó folytat, számomra teljesen idegen. Szóba sem állnak egymással emberek csak azért, mert más politikai állásponton vannak. Nem helyes, hogy a politika a mindennapjainkat, a szakmai életet és a tudományt, kultúrát ilyen mértékben befolyásolja.
Elég nagy aggodalommal nézek a jövőbe, nagyobbnak érzem a veszélyeket, mint a rendszerváltáskor. Megerősödhetnek a szélsőségek. Remélem, a magyar társadalom nagy része kellőképpen józan. 1990 körül azt gondoltam, hogy a faji, vallási, etnikai gyűlöleteknek sincs talaja Magyarországon. Ma is úgy gondolom, hogy elterjedt antiszemitizmus nincs, bár antiszemiták sajnos vannak. Súlyosabb problémának látom azonban a cigányokkal szembeni előítéletet. A másik veszély talán reálisabb: olyan helyzet alakult ki, amelyben nem lehet stabil kormányt létrehozni, mert a nagy pártok olyan elvadultan támadják egymást, ami megkérdőjelezi, hogy adott esetben képesek lesznek-e stabil koalíciós kormányt alakítani. Sok aggodalomra van ok, és döbbenten nézem a mindenfelé folyó marakodásokat. Schlett István írt nagyon okos cikket a Magyar Nemzetben, amelyben azt mondja, az a veszély, hogy a különböző pártok politikusai egyszer majd elhiszik mindazt, amit a másik párt politikusairól állítanak. Pedig ha komolyan veszik, amikor rosszat mondanak róluk, már nagy a baj, mert akkor többé nem képesek nyugodtan tárgyalni egymással. Ebben az elvadulásban számomra különösen megdöbbentő és fájdalmas, hogy néha olyan emberek is elveszítik a józan eszüket, amikor valamelyik párt álláspontjához csatlakoznak, akikkel kifejezetten jó barátságban voltam, vagy akiket nagyon tiszteltem. Kijelentéseik már sehogyan sem egyeztethetők össze azzal a morális felfogással, amelyért tiszteltem és barátaimnak tekintettem őket.

Az interjút készítette Javorniczky István 1993–94-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
(Az interjú egy szerkesztett változata „…megtanítottak arra, hogy tanulni és dolgozni kell” címmel a Századvég című kiadványban 2006-ban jelent meg.)
 
« Vissza a listához
Domokos Pál Péter édesanyja
Hely: 
Brassó
Készítés időpontja: 
1895
 

Domokos Pál Péter 1901. június 28-án született Csíkvárdotfalván, földműves család hatodik gyermekként. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, az 1916-os román betörés miatt egy évet Debrecenben végzett, majd otthon fejezte be tanulmányait. Rövid csíkkarcfalvi tanítóskodás után Vulkánban tanított, majd Craiovában a román hadsereg katonája volt. 1923-ban beiratkozott a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia és ének–zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Csíkszeredában kapott tanári állást. Szőttesbálokat, magyar népművészeti kiállítást, kórushangversenyeket rendezett a megyében, és egyik fő szervezője volt az Ezer Székely Leány Napja nevű – ma újra élő – rendezvénynek. Három év után felmondtak neki, azzal az ürüggyel, hogy a Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadja el. 1929-ben indult első ízben a moldvai csángók közé. Visszatérve a kézdivásárhelyi tanítóképző tanára, majd 1933-tól – miután végleg eltiltották a pályától – Gyergyóalfalu kántora lett.
A moldvai magyarság című könyve 1931-ben jelent meg. 1940-ben, a második bécsi döntés után a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává nevezték ki. 1944 őszén családjával Budapestre menekült. 1945-től a Közoktatási, később a Népjóléti Minisztériumban dolgozott. Innen 1949-ben elbocsátották, mert a hadirokkantak, özvegyek és árvák segélyezéséhez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán gazdálkodásba kezdett, az áttelepült moldvai csángók és bukovinai székelyek között folytatta tovább a népzenegyűjtést.
1950-ben állást kapott egy újpesti általános iskolában, innen került a József Attila, majd a Kaffka Margit Gimnáziumba, ahol 1961-es nyugdíjba vonulásáig tanított.
Életének további harminc esztendejében jelentős műveket hozott létre. Felkutatta a verbunkos zene korai kéziratos forrásait. Dallamokkal kiegészítve közreadta Kájoni János Cantionale Catholicum című énekeskönyve első kiadásának teljes szövegét és Petrás Incze János XIX. századi csángó pap és népköltési gyűjtő írásait. Könyvet írt Márton Áron erdélyi püspökről. Feladatának tekintette a csángók ügyének képviseletét. 1992. február 19-én Budapesten halt meg.
1986-ban Bethlen Gábor-díjjal, 1991-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért. Posztumusz Magyar Örökség és Magyar Művészetért Díjat kapott. 
 

Domokos Pál Péter
 
A legnagyobb Anna, utána Veronika, utána Julianna, László, Magdó és jómagam. A földműves szülők hat-nyolc holdon gazdálkodtak és ebből az aprócska földből kényszerítették ki az életet a kicsi családnak. Édesapám gyermekkorában az egyik szemét elvesztette fekete himlőben, és így egy szemmel ment végig az élete útján, de talán ezzel az egy szemmel jobban látott, mint más kettővel. A földművesség mellett megtanulta a kőművesmesterséget is, annyira, hogy házakat tervezett, sőt iskolát is épített a szülőfalunkban, s a szomszédos Csíkszeredában. Gyermekként mellette dolgoztam. Sokszor ő volt a pallér, ő volt a munkavezető, én pedig napszámosként a mészhordó, téglahordó. A fizetésemet éppen úgy megkaptam a hét végén, mint a többi társam. Édesanyám fiatal korában, úgy 1880–90 táján Brassóba ment szolgálni.
 
Ők ugyan gazdagok voltak, de a szokás az volt, hogy a leányt Brassóba küldték, hogy ott az úri környezetben tanuljon meg sok mindent, és majd azt valósítsa meg a maga otthonában is. Németül és oláhul is megtanult édesanyám. A brassói gazdájánál elég sok muzsika volt, így éppúgy énekelt magyarul, mint németül. Akkoriban igen élénk zenei élet volt Brassóban. A Fekete-templom hangversenyei nagy hírűek, de a város szervezettsége, a szászok rendje alaposan meglátszott Brassón, s az ott szolgáló székely leányokon is.
Édesanyám, a drága, sokat segített a nehéz természetű apámnak az élet minden gondjában, s azt is elvégezte, ami nem is az ő dolga lett volna. Dalos lelkű lény volt, s azt mondotta örökké, hogy az éneklésben minden örömét megtalálta. Ha búja volt, a bút növelte, ha öröme, az örömét tette teljesebbé. Tőle tanultam a legtöbb éneket már kicsi gyermekként. Ha ismerősök jöttek hozzánk – akár tollfosztóba, akár más kalákába –, a beszélgetés központja mindig édesanyám volt, aki az éneklésével az egész társaságot arra irányította, ahová akarta. Az esztendővel járó alkalmakkor, ahogy a munkák fejlődtek, gyűltek össze kalákába az emberek.
Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt. Aki elütötte magasra a labdát, akkor cserélt helyet egy másik gyermekkel, amikor az kifogta a labdát. Aztán játszottunk fűzfutót, s cikkeztünk. Egy téglalap alakú, elég jelentős területre négy cikkező legény egy-egy bottal a kezében beállott a középvonalra. A téglalapon kívül, a két szemközti oldalon állott két dobó. Az egyik kint álló legény átdobta a másiknak a labdát, s a négyzeten belül álló négy legény pedig arra törekedett, hogy az eldobott labdát üssék el jó messzire. Amíg a labda visszakerült, a két szomszédos társnak a botját össze kellett ütni. Így ment a cikkezés. De tudtunk játszani a lepkékkel is. Meglestük őket, s ha tudtuk, el is fogtuk. A fehér lepkét nem szerettük, mert abból igen sok volt. De annál jobban szerettük a tarkát, a fecskefarkút vagy a színváltót. Rengeteget futkostunk, de nem fáradtunk bele a sok hajszolásba. A lepkefogásnál egy énekünk is volt:

A két színest bebocsátom,
Nekik virágom kitárom,
De a fehér elmehet.
A fehér nekünk testvérünk,
Nála nélkül be se térünk,
Úgy kedves testvérünk.

Nincs vége-hossza a játékoknak, amelyek mindig egy-egy időszakhoz kötődtek. Télen a hógomolyázás, a gilicsozás, az iszánkodás volt a boldogság csúcsa, nyáron pedig, az ünnepköröknek megfelelően, hol a labdázás, hol a futkosás, bujdokálás, kemencefenekezés és a sok-sokféle egyéb játék. A kicsi gyermek, a kezdő pillanatoktól kezdve egészen az első elemiig, otthon töltötte az idejét. A barátokkal a patakba járt, egymást spriccelték, huncutkodtak, úgy, mint a gyermek szokott.
A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.
Csíksomlyó nem volt szegény falu, de különösebben gazdag sem. Mivel annyiféle kultúrkincse volt, inkább számított megyeszékhelynek, mint Csíkszereda. Nem volt még akkor óvoda, az óvodát a szomszéd gyermekek összegyűlési helyei pótolták. Az első elemi iskolát Márton Emília, kedves tanítónőnk vezette. Ott tanultam én is az első és második elemiben. Márton Emília csíkszentmártoni lány volt, szép és okos, aki írni-olvasni tanította a falu aprónépét. A harmadik osztálytól kezdve a tanítónk Péter Sándor volt, ő csíksomlyói születésű férfi. Nagy családja volt. Fiatalon a Szolnok melletti Tószegre jött tanítónak, itt házasodott meg, majd visszaköltözött a szülőfalujába, és egész további életét itt élte le. Színdarabokat rendezett, s ő maga is szerepelt azokban. Énekelt, s még most is szinte hallom a hangját, amint énekli, hogy: „Én vagyok a falu rossza egyedül..." A fegyelmezése is igen egyszerű volt. Azt mondotta: „Fiúk (vagy: Gyermekek)! Ha jók lesztek, az Egri csillagokból olvasok!" Ez mint tökéletes fegyelmezési eszköz vált be nálunk, talán semmi mással nem tudott volna ilyen hatást elérni. Az osztályban körülbelül harminc-negyvenen lehettünk. Somlyón több iskola is volt, s így eloszlott a sok gyermek. A falu lélekszáma ekkoriban az ezret közelítette meg. Az elemi iskolában sok éneket tanultunk, az egyik fő énekünk volt ez [énekli]:

Leng a lobogó, perdül a dob,
Kis honvéd pajtások, jól vigyázzatok!
Indulóra hangzik már a szó,
Félre, aki nem közénk való!

A Himnuszt és a Szózatot tudni kellett mindenkinek, mert ez becsület kérdése volt. Szent Iván napján gyújtottuk a görögtüzet, és magasra dobtuk a hevesen égő színes lángokat, és ez volt az igazi gyönyörűségünk. Nem is beszélve március 15-ről, amely gyermekéletünknek a legszebb és legnagyobb ünnepe. Hiszen akkor, 1906–07-ben olyan nyugalmas, békés és gyönyörű élet volt az egész országban és egész Magyarországon, amilyen soha. Alig hiszem, hogy 1867-től 1914-ig szebb és nyugalmasabb élete lett volna bármelyik európai államban élő embernek, mint nekünk.
Az iskolák átgondoltak, megtervezettek voltak, a tanítók viszonya a gyermekhez a szereteten alapult. Az életünk minden különösebb nehézség nélkül, a falusi élethez méltó rangban és rendben haladt a maga útján. Templomba járni kellett. Otthon az imádságnak helye volt. A felkelő gyermek térden állva imádkozott a szülőivel együtt, felfogott kézzel és hangosan, ugyanúgy a lefekvő gyermek is. Egész Csík megye katolikus vallású. Csík vármegye az egyetlen megyéje a történelmi Magyarországnak, ahol a vallás a kereszténység felvétele óta napjainkig változatlan, ahova egy percig sem hatolt be más vallás. Tehát az imádság nem volt elhanyagolható. Étkezés előtt és étkezés után is imádkozni kellett. Étel utáni hálaadás:

Úristen, szívünkből hálát adunk Néked,
Hogy élveztük a vett jótéteményeket,
Hogy most is megadtad élelmünket mára,
Azért buzdul szívünk hál’adó imára.
Ó, add, hogy minden lény táplálékot nyerjen,
Minden nép és nemzet Téged megismerjen.
Ámen!

Ez olyan imádság, amelyiket bármilyen párthoz vagy felekezethez tartozó ember elimádkozhat, hisz az egész emberiségért, s valamennyi élőlényért szól. Az esti harangszót úgy hívták: Mária-harangszó. Ilyenkorra otthon kellett lenni. A parancs így szólt: „Elmehetsz, de Mária-harangszóra, itthon légy!" Az elmaradás, a harangszóra való meg nem érkezés feltétlenül verést vont maga után, ami alól nem lehetett kibújni. Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak. Az igazi jutalom az volt, ha vízkeresztkor, amikor házszentelésre járt a pap s a kántor, a szorgalmas ifjú elől mehetett mint vidimus, s a szentelt vizet vihette. Ahogy beléptek a házba szenteléskor, a gyermekek mondták: „Vidimus stellam eius in oriente" – Láttuk napkeleten feljőni csillagát. A pap megszentelte a házat és a kis csoport máris indult tovább, a többi házhoz. A nagyleányoknak az asztalra tojást kellett tenni és egy fej kendert. Ez ajándék volt, a kenderből kötelet fontak, a tojás pedig a pap s a kántor javára ment. Ha rendesen ki volt készítve a kender és a tojás, akkor a gyermekek, a vidimusok a szentelés után azt mondták a leánynak: „Jó fonó, jó fonó, hajnalban kelő, ilyen és ilyen féderes kocsin vigyék az esküvőjére." De ha nem volt kender és tojás, akkor is elmondták a magukét: „Rossz fonó, rossz fonó, délig aluvó, pucokba heverő, ilyen és ilyen taligán vigyék az esküvőjére." Ezek után a háziasszony fogta az égő gyertyát, és a papot meg a kántort a szomszéd házig kísérte. Mennél tovább kísérte, annál hosszabb lett a kendere – mondták az asszonyok. A mi vidékünkön a házszentelés szertartása elmaradhatatlan volt, s jó alkalom arra is, hogy egy esztendőben egy alkalommal a pap meglátogathassa híveit. Az adventi hajnali misékre való járás alatt megtanultam az összes adventi éneket. A kántorunkat Antal Jánosnak hívták, a falusi emberek örömmel énekeltek vele együtt [énekli]:

Ó, fényességes szép hajnal,
Kit így köszönte az angyal:
Üdvöz légy teljes malaszttal!
Az énekeink egy részében már megjelent a gregorián is [énekli]:
Harmatozzatok egek felülről,
És ti, fellegek csepegjétek az igazat,
Nyilatkozzék meg a Föld,
S teremje az Üdvözítőt!
Megáldottad Uram a Te szent földedet,
És elfordítottad a Jákob fogságát.

Pontosan lehet látni, hogy a gregorián és a népének együtt szólal meg a nép ajkán.
Amint elvégeztem a negyedik elemit, a tanítóképzőbe szerettem volna kerülni, de előzőleg be kellett iratkoznom a gimnáziumba. Csíksomlyónak gimnáziuma már a XVII. század óta van. 1914-ben, a háború esztendejében bevitték Csíkszeredára, és azóta a somlyói katolikus gimnázium Szeredában székel. 1911-ben beírattak az első gimnázium A osztályába. Kassai Lajos volt a gimnázium igazgatója, az osztályfőnököm Ferencz Gyula, s tanáraim: Csipak Lajos, Venczel József, Buszek Gyula. A latin nyelvet annyira megtanították nekünk, hogy színdarabokat adtunk elő latinul az iskolában. Én nagyon jónak és helyesnek ismertem meg az akkori iskolát. Csak ha a latinról beszélek: a későbbi életemben nagy hasznát vettem az iskolában szerzett tudásomnak, a latin szövegek tömegét fordítottam és fordítom, s még élni is tudtam vele Rómában és Lengyelországban is. Csathó János a növénytantanárunk volt. Gyakran vitt ki bennünket a szabadba. Mentünk, mentünk, majd egyszer megállott, s azt mondta: – Ilyen növényt keressetek, ássátok ki, ne sértsétek meg a tövét, a levelét, a virágát, és amikor azt mondom, vissza, akkor gyertek vissza ide hozzám! – Szerteszét mentünk, kerestük a virágot és kiástuk előírás szerint, majd egyszer csak halljuk: „Vissza!" Tudtuk, hogy a legelsőt és a legutolsót megveri egy bottal. A legelsőt azért verte meg, mert az nagyon jó akart lenni, s az nem mindig tisztességes viselkedés, az utolsót pedig azért, mert lusta. Az énektanáromat Domanyánc Péternek hívták. Dománfyra magyarosította a nevét később. Ő népdaltanulmányokat írt, ami akkoriban nem volt gyakori esemény. A tanítóképzőben is ő lett a tanárom, tőle tanultam meg mindent, az alapokat, amit zenéből tudtam. A negyedik gimnázium után, 1915-ben mentem a képzőbe. A tanítóképző Somlyón volt. Itt az igazgatóm Karácsony József, őrá és Zsögön Zoltán tanáromra emlékezem a legszívesebben. A tanítóképzőt amiatt választottam, mert itt szerezhettem meg leggyorsabban azt a képesítést, amivel fizetéshez juthattam. Ha más pályát választok, orvosit, ügyvédit vagy egyebet, akkor később jutok keresethez, márpedig otthon nagy szükség volt a pénzre.
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, elkeseredés nem volt az emberekben. Békesség volt a háború előtt, és a haladásnak a félreérthetetlen útja. Az iskolák működtek, élelemhiány vagy szükség nem volt. Én Csíksomlyón voltam szegény tanuló, de az én falumban volt két zsidó kereskedő, Grossberg Náthán és Mayer Lipót, s az ő boltjukban a lisztnek tízféléjét lehetett megvásárolni, vagy akár datolyát, mazsolát, narancsot, citromot, fügét, amit akartunk – próbálná meg most valaki. Elmondhatom, hogy 1867 és 1914 között a székelység arany életet élt. Azt, hogy politika van, mindenki tudta, s bizony nem mindenki készült arra, hogy egyik napról a másikra megváltozhat az élete. Mi természetesen nem voltunk erre fölkészülve, mert mi egyszerű földműves nép voltunk. A tekintetünket tanítóink igazgatták, ők vezettek és irányítottak bennünket. Én akkor ijedtem meg, amikor doboltak, s nagy plakát jelent meg Ferenc Józseffel, amint imádkozik, s az emberek készülődtek, s mentek a behívási helyükre. Annyira meg volt szervezve, hogy minden ember pontosan tudta, hova kell mennie, hol kell jelentkeznie. A csíkcsobotfalvi Domokos Károly nevűt, ha Szombathelyre idézték meg, vagy Kassára vagy Bécsbe, akkor ment és állott a maga helyére. A csíkszeredai kaszárnya szemem előtt állott. A bevonuló katonák nem búslakodva és nem szomorkodva érkeztek, inkább énekeltek. Virágos szekerekkel mentek arra a helyre, ami nekik ki lett jelölve. A székelyek körében nagy becsülete volt a katonának, a katonák között a huszár volt a király, a többit szinte nem is nézték katonának. Volt egy csíksomlyói legény, Domokos Gyula, aki a királyi házban teljesített szolgálatot. Szép szál ember volt, két méternél magasabb, s udvari testőrt csináltak belőle. A békeidőkben bevonult katonák három esztendő múlva képzett emberként jöttek haza, s bizony ennek meg is volt a hatása. Azokkal a legényekkel, akiket nem soroztak be, szóba sem állott senki. – Ez olyan hitvány, hogy katonának sem jó! – mondták. Az 1914-ben besorozott katonák énekeltek és mulattak, akkor bizony sírásról vagy búcsúzásról szó sem esett. Domokos Imrének hívták az első hősi halottunkat, aki hadapród őrmesterként halt meg. Olyan koporsóban hozták haza, hogy csak az arcát lehetett látni. Az egész falu ott volt a temetésén, és ő szerepel a hősi emlékművön az első helyen.
Az emberek ezt a szót, hogy haza, szentnek fogták föl. A hazáért meghalni, hőssé válni, az nem kicsi dolog. A mi falunkban, s ma már tudom, hogy az egész történelmi Magyarország területén 1914-ben még bőven hatottak az 1848-as hagyományok. A 48-as emberek keresztjét külön gondozták a temetőben, s tudták, hogy az egy 48-as katona emléke. A leszármazottak rangban vagy valamilyen formában, külsőségben, például öltözetben ezt tovább is vitték. Gyerekkoromban Csíksomlyón volt egy nyugalmazott alezredes, Balogh Istvánnak hívták, s ő feltámadáskor a saját egyenruhájában ment a templomi körmenetre a kegytemplomba, s a katonaság sorba állt és tisztelgett neki. 48-as volt. A politikai torzsalkodások híre ugyan hozzánk nem jutott le, de azért a Csíki Lapok révén mindenről volt megfelelő tudásunk. Rudolf napján a Csíki Lapok gyászkeretben jelent meg, Erzsébet királyné haláláról is tudtunk.
A háború kitörésekor Magyarország szövetségben volt Németországgal és Ausztriával. Románia semleges maradt, de csak arra várt, hogy lépjen, akkor lépjen és úgy lépjen, hogy Erdélyt megnyerhesse. 1916-ban az antant – Anglia, Franciaország, Olaszország és Oroszország – emberei elmentek Bukarestbe. Azt mondták Bukarestnek: Támadd meg Magyarországot, s ha megtámadod, neked adjuk a Tisza forrásvidékétől Vaskapuig Magyarország földjét. Különbékét nem köthetsz, szövetségesünk vagy! Románia 1916. augusztus 27-én megüzente a háborút, s csapatai a hágóknál még aznap éjjel átlépték a határt. A hadüzenetben benne van a területrablási követelmény is, de ezt soha nem szokták az érdeklődők tudomására hozni.
1916 nyarán édesapámmal szénáért voltunk egy reggel. Jöttünk haza a szénával, s halljuk, hogy a dobos ezt dobolja: Románia megtámadta Magyarországot, s mindenki meneküljön az Olton túlra. A Csíkszereda–Udvarhely úton százezer székely gyalogolt s szekerezett. A szekerek egymás mellett, hármasával az egyik, s hármasával a másik irányba haladtak. Csík vármegye letelepülési helye Hajdú megye volt. Így jutottam Hajdúnánásra szülőimmel és egy lánytestvéremmel. Engem innen Debrecenbe irányítottak a tanítóképző második osztályába.
 
Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon. A menekülők jól tették, hogy eljöttek, mert az otthon maradottakat elfogták és táborba vitték. 1917-ben, Csík vármegye visszafoglalása után visszajöttünk Csíksomlyóra, a tanítóképző harmadik-negyedik osztályát ismét Somlyón jártam, s itt végeztem 1919-ben, megszerezve a tanítói és kántori oklevelet. Ezzel segédtanító, helyettes tanító lettem Csíkkarcfalván, nagyon kevés fizetéssel.
Az 1916-ban betörő román hadsereg rendetlenül, felöltözetlenül, mocskos kapcában, bocskorban járt, szóval nem mutatta komoly hadsereg képét. A magyar katonák sokkal rendesebbek voltak, egyenruhában, bakancsban, tisztán indultak neki a háborúnak. A románok száz nap múlva elveszítették a csatát. 1918-ban megkötötték a bukaresti békét, a különbékét, amit az 1916-os titkos bukaresti szerződés szerint nem lett volna szabad. Minden jogukat el kellett volna veszíteniük a békekötés miatt. És mégis befogadták őket a győzők közé. Annak a Romániának, amelyik le volt verve, és amelynek még a fővárosát is elfoglalták, annak a Romániának az emberei dőzsöltek később a győztesek asztalánál, és ugyanakkor a magyarok, akiket még csak meg sem neveztek, csak csatlósként emlegettek, ott ültek a vádlottak padján.
A trianoni döntésben kimondták, hogy a székelységnek és a szászságnak iskolai autonómiát kell adni, de Románia akkor már fütyült az antantra, és nem adta meg, sohasem adta meg, a világ pedig eltűrte, hogy gyönyörűen felépített iskolarendszerünket lefokozza, és máról holnapra magánoktatásnak nevezze el. Akkor az Anghelescu-féle törvények következtek, aztán az agrárkisajátítások, amivel a már tönkretett magyarság minden vagyonát elvették. Így a Csík vármegyei magánjavakat, a hatvannégyezer hold erdő árát átadták az ortodox főpapoknak, hogy csináljatok, amit jónak láttok, de minden községben legyen templom vagy iskola, vagy legalább egy troiţă [út menti kereszt], ami az oláh életet igazolja, akkor is, ha egyetlen görög katolikus vagy görögkeleti sincs a faluban.
Nemsokára meghirdettek egy állást, ahová „jó hangú és végzett kántortanítót keresnek Vulkánra, Hunyad megyébe. Fizetése az államinak a duplája és a kántori fizetés." Megpályáztam, és engem választottak. El is foglaltam azonnal a Vulkáni–Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának tanítói, és a falu, Vulkán község kántori állását. A bányászélet más volt, mint amit addig ismertem, az élet gondjai, az élet rendje, a gyermekkérdés pedig ott még nehezebb, mint másutt. A lupényi antracit világhírű volt mindig, s ezt a hatalmas szénvagyont megkapta Románia 1918-ban. Az új államot más nem érdekelte, mint az, hogy minél nagyobb hasznot húzhasson ebből a hatalmas vagyonból, s bizony sok elégedetlenségnek, felszólalásnak, lázadásnak voltam szemtanúja én is. A bányászok legnagyobb része magyar volt, ezek az emberek a Székelyföldről jöttek Lupénybe pénzt keresni, s aztán meg is telepedtek. A magyar bányászok nagyon nehezen tudtak s akartak beilleszkedni az új rendbe. A bányába is lementem Jekkel József barátommal, mert minden érdekelt, ami ezekkel az emberekkel történik. Ottlétem után néhány héttel bányaszerencsétlenség történt Lupényban, harmincöt ember halt meg. A temetésre elmentem, s ott láttam az összes felekezet papjait, a kitett koporsókat, s a szertartás után tán a legmegrázóbb a bányászhimnusz, a Szerencse fel, szerencse le! éneklése volt. A legnagyobb úr itt voltam és a legtöbbet itt kerestem az életem folyamán. A fizetésem az államinak a duplája, a kántorság pedig annyit hozott, hogy még meg is haladta a tanítói pénzemet. Ezenkívül lakás, fűtés ingyen, és a bánya rendelkezésére álló kereskedésekben az ember olcsón, jobb holmit vásárolhatott, mint máshol. Nekem ruhám, cipőm, kabátom és mindenem annyi volt, mint a legnagyobb gonddal kibocsátott ifjú embernek.
Nemsokára katonának kellett menni. Bevonultam a szászvárosi 92-es gyalogezredbe, onnan egy év múlva bementünk Craiovába. Amikor katona voltam, egy szót sem tudtunk oláhul, a román nyelvvel a katonaságban találkoztam először, s valóban nagyon igyekeztem meg is tanulni. Tudtam, hogy csak úgy lehet esélyem, esélyünk, hogy szót értsünk, ha beszéljük az ő nyelvüket is. Először a vezényszavakat tanultam meg, majd jöttek az újabb és újabb szavak, s minddel megmérkőztem. Délelőtt gyakorlat volt s délután elmélet. Mikor csak néhány percünk maradt, azonnal összejöttünk mi, bekerült magyar önkéntesek, és valóságos kisebbségi életet éltünk a nagy tömegben. A tiszteknek hozzánk nem sok külön szava volt, annál több jó szó és gondoskodás a többihez. Emlékszem egy alezredesre, aki a történelmet tanította nekünk, s ez az ember azzal kezdte az óráit, hogy az oláhok megverték a magyarokat. Mindig mindenütt és minden alkalommal ők voltak a győztesek, az egész közös történelmünk alatt. Ennek az elvnek a megszállottja volt, ezt tanította, s nekünk ebből kellett felelnünk. Utólag meg kell vallanom, hogy a craiovai katonaság egész elviselhető volt ahhoz képest, amiket később éltünk meg. Letettem a hadnagyi vizsgát, és mint tartalékos hadnagy szereltem le. Már akkor éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.
A trianoni döntés utáni időkben nyilvánvalóvá lett, hogy a Romániához csatolt Erdélynek alkalmazkodnia kell. A románok első dolga az volt, hogy az állam nyelvét kötelezővé előírják, megtanultam az általuk követelt történelmet is, és mindenfélét, amit kellett. Tanfolyamokat is tartottak, s oda beparancsolták az embereket. Azok a tanítók és köztisztviselők, akik nem tették le a hűségesküt, elveszítették állásukat, sőt a nyugdíjra való jogukat is! Elég sok volt az ellenálló. Csak akkor kapott kinevezést az ember, ha a fogadalmat magáévá tette. Aki nem tette le, az nem jutott kenyérhez. A felekezeti iskolák máról holnapra magániskolákká lettek, s az itt érettségiző ifjúság nem vehetett részt a magyar vizsgákon, hanem állami, román bizottság előtt kellett bizonyítania. A jelentkezők legnagyobb része elbukott.
A katonaság után jöttem Budapestre 1923 őszén. Villamosra sem volt pénzem, a csomagjaimat is magam vittem az új szállásra. Beiratkoztam a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, matematika–fizika–kémia főszakra. Mivel ingyenesnek vettek föl, az ének mellékszakot is föl kellett vennem. Az oklevelet 1926-ban megszereztem, de nem sokat jártam ezeken a területeken. Az évfolyamunk alvezére lettem, s harmadévtől a vezére. Volt egy bajtársi egyesületünk, a Botond Bajtársi Egyesület, annak voltam a vezetője. Énekkart is szerveztünk, s 1926. március 15-én mi énekeltünk az ünnepélyen! Ravasz László tartotta az ünnepi szónoklatot, s egy híres színész mondta el a Talpra magyart. Az egészet azért említem meg, mert a rádió is közvetítette az ünnepi műsort. Akkoriban Pesten ötven embernek ha volt rádiója. Sok műsoros estet tartottunk, cikkeket olvastunk fel és előadtuk a Kodály- és Bartók-kórusművek egy részét is. Pesti éveim alatt senki pártfogóm nem volt, de az akkori világ lehetőségeit felhasználva egész jól megvoltam. Mint főiskolai hallgató, tanítványokat vállaltam.
 
Volt egy tanítványom, egy nőorvos fogyatékos gyermeke. Megtanítottam százig számolni, írni és olvasni, s ezért egymillió korona fizetést kaptam. Zadravecz István tábori püspök orgonistája voltam a Helyőrségi templomban, s ezért másik millió koronát fizettek. Így havi kétmillió koronámmal nagy úr voltam. Hazajuttattam a pénz nagyobb részét, egy piculára szalonnát vettem, egy másikra kenyeret, s kifogástalanul megéltem. A főiskolának bentlakása volt, s ott laktam, ebédeltem, mert az vele járt. Magas volt az akkori iskolakultúra is. Csodálatosak voltak az ifjúsági hangversenyek, a Kodály–Bartók-hatás megfogható volt minden formában. 1923-ban megjelent Kodály Psalmus Hungaricusa. Kodály volt az első, aki az éneken, a zenén, a művészeten keresztül elmondta a világnak, mi is történik itthon. Ugyancsak 1923-ban adta ki a Jancsó Benedek alapította Népies Irodalmi Társaság Bartók és Kodály 150 erdélyi magyar népdalt tartalmazó könyvét magyar, francia és angol nyelven. Később is, nem volt olyan esztendő, hogy ne jöttem volna át Magyarországra. Sőt Majláth püspök jóvoltából Ausztriába is, aki sokat adott arra, hogy az énektanítás megfelelő szinten működjön, s abban megfelelő helye legyen a gregoriánnak is. Seckauba, a bencés kolostorba utaztam ki, s töltöttem el néhány hónapot a gregorián kutatásával s tanulásával.
 
Az 1920–40-ig való időt Magyarországon mint Horthy-időt emlegetik és csúfolják. Helytelenül és igaztalanul, egyáltalán nem volt megvetni való időszak az. Ennek a Magyarországnak Trianon levágta a végtagjait, kegyetlenül összekaszabolta, úgy, ahogy sehol senki másnak. Azután hatszor kirabolták, az utolsó búzaszemig, és a kirabolt ország még a háború árát is meg kellett fizesse. Biz ebből az országból, amit így tönkretettek, talán senki se tudhatott volna más országot csinálni, mint ami lett belőle. Én feljöttem ebbe a nyomorúságos országba, és itt minden ismeretség nélkül megkerestem a kenyeremet, megéltem és megszereztem az oklevelemet.
Sokat-sokat tanultam Budapesten, s 1926-ban, három év után ezek birtokában tértem haza. Ekkor Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök kinevezett a csíkszeredai római katolikus gimnázium helyettes tanárává, s elkezdtem működésemet Szeredában. Székely harisnyába s csizmába öltöztem, népviseletbe. Gyermekkórust szerveztem, minden általam ismert művet betanítottam a gyermekeknek, szőttesbálokat rendeztem, népművészeti kiállítást szerveztem, s mindezt az óráimon kívül. Visszaöltöztettem a leányokat a szőttes rokolyába, s megcsináltam az Ezer Székely Leány Napot is, együttműködve a tanítónőkkel, szürke apácákkal [Szociális Testvérek Társulata], ferencesekkel. A gyermekkórusommal bejártam a megyét. Kórusversenyeket rendeztünk az általános iskolák számára. Két kötelező dal közül egyet kellett előadniuk, ez volt a versenyének. Aki a legjobb volt közülük, kapott egy vándorzászlót, erre az volt írva, hogy „Vándorolok, de a legjobb gyermekkórusnál megállok". Nagyon boldogan vitték mindig haza a nyertesek. Amikor látták az oláhok, hogy mi mindent csinálunk és szervezünk, szemük-szájuk tátva maradt, és már kaptam is az írást, hogy mivel az oklevelem budapesti, tovább nem taníthatok a tanári katedrán.
Nehéz volt az erdélyi emberek helyzete, talán az volt a legnehezebb, hogy tudomásul kellett venniük, hogy többé nem Magyarország vagyunk, hanem Románia. De erről beszélni sem volt szabad, mert ha a hatóságok tudomására jutott, hogy a magyarok elégedetlenkednek vagy nekik nem tetsző dolgokat mondanak, bizony nagyon kegyetlenül letörték az ellenállást. Az első időkben a huszonöt bot is nagyon gyakran szóhoz jutott. Említettem már az új román állam első intézkedései között az agrárreformot. Csík vármegye hatvannégyezer hold erdejét, a csíki magánjavakat egyik napról a másikra elvették, ugyanakkor a Beszterce-Naszód vármegyei háromszázötvenezer hold magánjavat nem bántotta senki. Csík vármegye százszázalékos magyar megye, Beszterce-Naszód pedig túlnyomórészt román. Ha ezt a két dolgot egymás mellé helyezzük, szót sem kell szólni, hisz látszik a lényeg minden magyarázkodás nélkül. Később megvonták az iskolák nyilvánossági jogát – csak akkor adhattak ki érvényes bizonyítványt, ha azt a román iskolai hatóságok felülbírálták –, s 1925-ben magánoktatási törvényt adtak ki, mely szerint nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot és az alkotmánytant is románul kell tanítani. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett érettségizni. 1924-ben megcsinálták a kultúrzónát is, ez azt jelentette, hogy ha a határvidékre és a Székelyföldre egy oláh tanító elmegy tanítani, nagyobb fizetést kap, csaknem a dupláját a rendes fizetésnek, földet is adnak hozzá s egyéb javakat. A csíki magánjavakat értékesítették, s annak árát odaadták a görögkeleti és görög katolikus főpapoknak, hogy ezzel a pénzzel változtassák meg a Székelyföld külső képét. Később ebből a pénzből épültek szerteszéjjel a bisericák, az ortodox templomok.
A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe. A gyergyóalfalusi István nevű pap vezetésével a Nagyerdőn megütköztek a fejedelmi sereggel, és elűzték azt. Ezalatt Csíksomlyón az asszonyok, gyermekek és az öregek imádkoztak. Tudni vélik, hogy nemcsak a katonák győztek, hanem valamiféle felsőbb segítség is volt ott. A nyertes sereg a templomba ment, s az ott lévőkkel együtt megkerülték a templomot, és attól kezdve minden évben pünkösd szombatján összegyűlnek. A búcsún ott szokott lenni egész Csík vármegye lakossága és a Csíkkal szomszédos szentföldiek – Szentföldnek nevezik a Háromszéki-medence római katolikusok által lakott vidékét –, sőt a Maros-Torda vármegyeiek is. Így Mikházáról a dobos kereszt minden évben legelsőnek jön és megy vissza. Egy teljes hétig jönnek gyalog, és egy teljes hétig gyalog mennek vissza. A pünkösdi búcsú a székely tömegeket folyamatosan, újra és újra összehozó esemény, amelyen tíz-tizenkétezer ember is összegyűl.
Én gyermekként közreműködtem a búcsúkon, harangoztam, énekeltem vagy csengettem a toronyban, így a maga valóságában láttam az egészet. Csíksomlyónak két temploma van, a Szent Péter és Pál tiszteletére épített templom és az obszerváns ferencesek temploma, a Mária-kegytemplom. Ebben a templomban van a csodatevő Mária-szobor, s ide járnak búcsúba az emberek. Az egész búcsú legnagyobb eseménye a szombat délután két órakor kezdődő nagy processzió, a nagy kikerülés a Salvator-kápolnához.
 
Csíksomlyói búcsú, zarándokokkal 
Magyar Világhíradó 1009. 1943. június
Filmhíradók Online
 
A kegytemplomból induló menet végigmegy a Kissomlyó tetejére, ott áll a Salvator-kápolna. Ott megáll a menet, a pap áldást ad, s eléneklik az Egészen szép vagy Máriát, s énekszóval, mégpedig a Jézus nevéről szóló litániával jönnek vissza. A legelső helyen a gyergyóalfalusi keresztalja megy, mert 1567-ben ők vívták ki a hitükhöz való hűségüket a fejedelemmel szemben. A processzió végén a moldvai csángók vannak, ők zárják a menetet. A legfontosabb kérdés az, hogy miként jut ide a moldvai csángó csoport ilyen kitartóan és megismétlődően több száz éven keresztül? Sőt bizonyos jogokkal, a határon átjőve! A hit s a ragaszkodás előtt, úgy látszik, nincs politikai határ.
A búcsú történetének újabb kori nevezetes eseménye, hogy 1949-ben Márton Áron püspököt a csíksomlyói búcsúban a román állam el akarta fogatni. Amikor ezt meghallották a gyimesi csángók, előhoztak egy fehér lovat, s a püspököt arra felültették. A legények megfogták egymás kezét és a ló körül koszorút alkottak. Tíz emberkoszorú állta a püspököt körül, s így aztán a közelébe sem lehetett menni. Százezer ember jött össze azon a pünkösdön. De már a következő esztendőben Csíksomlyón hadgyakorlatot rendeztek, így senki sem közelíthette meg a búcsúhelyeket. Jegyeket nem árultak a járművekre, szögekkel szórták fel az utat, hogy mindenkinek menjen el a kedve a búcsújárástól! Újabban Csíkzsögödön pünkösdkor minden évben rendeznek egy nagy vásárt, amolyan népünnepélyt. A célja nem más, mint átszoktatni a népet egy másik találkozásra. De a pünkösdi búcsú még ma is megvan, éjjeleken, ösvényeken mehetnek már csak oda az emberek, hogy tiszteleghessenek, és megtisztultan távozzanak otthonaikba.
Visszatérve saját életmenetemre: 1929-ben, amikor kenyér nélkül maradtam, kezembe került Bartók Béla A magyar népdal című könyve. Ez volt az első könyv, amelyik tudományosan beszél a magyar népdalról. Szétszedi aprójára, elemzi, s a népdal addig elképzelhetetlen fontos vizsgálatát viszi végbe. Ennek a könyvnek az első részében az van írva, hogy a népdalgyűjtést Bartók, Kodály és társaik az egész magyarlakta területen elvégezték, csak a moldvai Bákó (Bacău) körül lévő néhány csángó faluba nem jutottak el. Ennyi elég is volt arra, hogy meggondolkoztasson: íme, állás nélkül vagy, ez a kérdés megoldatlan, így nincs semmi akadálya annak, hogy te próbáld meg! S el is indultam, be is mentem s elkezdtem a munkát. Végigjártam a sok falut, amelyeket később felsorolok, majd többször vissza is tértem, míg csak alkalmam volt rá.
Első alkalommal bementem Gorzafalvára (Oituz). Ez a falu az Ojtoz patak bal partján fekszik, egy nagy magyar falu. Láttam, hogy nem örvendeznek annak, hogy ott járok-kelek közöttük. S hogy miért? Mert nadrágban mentem. A román tisztviselők, akikkel hivatalos ügyeiket kellett intézniük, nadrágban jártak, s nem harisnyában. S szegény csángó magyarokat csak úgy szólították, hogy: Mai băndene! (Te, hazátlan!) – ez volt az ő megszólításuk, s érthető, hogy nem is akadt beszélnivalója egymással a hivatalnokoknak és a moldvai magyaroknak. Gondolták szegények, hogy én is valami efféle lehetek. Amikor látták, hogy nem, elkezdtünk beszélgetni. Akkor figyeltem fel arra, hogy a beszédjük gyorsabb a mienkénél. Sok a diftongus, kettőshangzó, tehát az ie: iedesanyám, miert mientél ki stb. Sok a régi igealak: jöttél lenne, hoztál lenne, mentél lenne. Aztán sok az idegen szó. Természetesen a mai székelyeknél is megdöbbenéssel kell észlelnünk ezt a jelenséget. Így a hivatalok nevei – primaria stb. – csak románul használatosak. No, aztán kértem őket, hogy meséljenek, s meséltek. Énekeljenek, s énekeltek.
 
   Gorzafalvától balra, a vízparton fölfele kapjuk Szitást (Nicoreşti), Szőlőhegyet (Părgăreşti), Újfalut (Satu Nou), Diószeget (Tuta) és Tatrost (Târgu Trotuş), majd Ónfalvát (Oneşti). Ha Gyimesből jövünk, a Tatrosba folyó Csügés patak völgyében találjuk Oláhcsügést (Ciugheş) és Magyarcsügést (Cădăresti), a Tatros felső szakaszán Gyimesbükköt (Ghimeş-Făget). A Tatros partján lefele a jobb parton van Kománfalva (Comăneşti), Dormánfalva (Dărmăneşti), Szaláncfürdő (Slanic Moldova), Kicsiszalánc (Tărăţa), Nagyszalánc (Solonţ). A Tázló partján van Szépvíz (Frumoasa), Pusztina (Pustiana), Kicsiszerbek, Nagyszerbek, Kövesalja (Petricica), Máriafalva (Larguţa). Ezek a falvak, Gajcsánát (Gaiceana) is hozzátéve, együtt adják a székely származású csángó magyarságot Moldvában. A déli csángók Bákótól (Bacău) kezdődnek a Szeret folyó mindkét partján: Lujzi-Kalugar (Luizi Kalugara), Bogdánfalva (Valea Seacă), Nagypatak (Valea Mare), Klézse (Cleja), Somoska (Somuşca), Külsőrekecsin (Fundu Răcăciuni), Rekecsin (Răcăciuni), Szászkút (Sascut), Egyedhalma (Adjud), Ploszkucény (Ploscuţeni), Csík (Ciucani), Berendfalva (Berindeşti), Forrófalva (Faraoani), Trunk (Galben) stb. Az északi csángók: Szabófalva (Săbăoani), Merszefalva (Mirceşti), Domafalva (Răchiteni), Miklósfalva (Miclăuşeşti), Kickófalva (Teţcani), Halasfalva (Hălăuseşti), Lökösfalva (Licuşeni), Karácsonkő (Piatra Iui Crăciun)), Szeretvásár (Siret). Ezek a falvak együtt 1929-ben kb. százhúszezer lelket jelentettek. Az akkori százhúszezer fő ma (1986) kétszázötvenezer. Sokan közülük már elfelejtették a magyar nyelvet, leginkább az északi csángók. Útjaimon felkerestem a bukovinai székelyek öt faluját is: Andrásfalva (Măneuţi), Józseffalva (Vornicenii Mici), Fogadjisten (Iacobeşti), Istensegíts (Ţibeni) és Hadikfalva (Domeşti).
A csángó magyarság nagyon elmaradott és meggyötört nép volt mindig! Nem álltak velük szóba az állam emberei, kihasználták őket, tönkretették, de embernek soha nem tekintették. Mégis tőlük hallottam az egyik legszebb éneket, tiszta pentaton dallammal [énekli]:

Veres az ég tova felé,
Vörös az ég tova felé,
Az én rózsám arrafelé,
Az én rózsám arrafelé.

 
S a másik [énekli]:
Az erdő szélibe, az erdő szélibe,
Ihol két katona, ihol két katona.

Ebből csinálták, ehhez a dallamhoz írta Jankovich Ferenc a Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják szöveget, itt Pesten. De a dallamot én hoztam a csángóktól. Aztán gyönyörű balladákat énekelnek, a Júlia szép leányt is tudják, de ők Márton Szép Ilonának nevezik, a Budai Ilona balladát, a Szívtelen anyát, meséket, az ember koráról való mondát, és sok mindent. Nem tudja az ember, vajon honnan örökölték, kitől tanulták, hisz iskolájuk sok száz esztendőn keresztül sose volt. Utánam még több népzenegyűjtő is járt Moldvában – Veress Sándor, Lükő Gábor, Balla Péter, Erdélyből pedig Jagamas János és Kallós Zoltán –, a nyelvi kutatásokat pedig Szabó T. Attila és társai végezték el. Nagyon nagy anyag gyűlt össze azóta, könyvek jelentek meg, így Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő igen fontos könyve, A moldvai csángó népművészet címmel, aztán Kallós Zoltán könyvei – a Balladák könyve és az Új guzsalyam mellett –, Jagamas Jánosnak pedig több kötetnyi, rendkívül adatgazdag munkája látott napvilágot. Elmondhatjuk, hogy 1929 óta hatalmas irodalma gyűlt össze a csángókérdésnek. Ma már nem lehet azt mondani, hogy a csángókérdés ismeretlen volna, ma már mind több és több ember foglalkozik vele, rendszeresen kutatják a csángók életét. Moldva ma is ontja a kimeríthetetlennek tűnő nagyszerű néprajzi anyagot. A mai statisztikában azonban eredménytelenül kéressük őket, nincsenek. A hatalmas népzenei, népnyelvi és egyéb néprajzi anyag olyan nép ajkáról gyűjtődött, amelyik hivatalosan nincs. A moldvai magyarok testvéreink, a nyelv, történelem, kultúra hozzánk köti őket. Kötelességünk ismerni őket és tudni róluk, hogy múltbéli önmagunkat is jobban megismerjük.
 
 
          Amikor a csángókérdéshez hozzányúltam, semmit nem ismertem az irodalmából, és ez volt a jó. Nem olvastam egyetlen vonatkozó írást sem, hogy ne befolyásoljanak semerre. Én a magam szemével, amit látok, ahogy látom, úgy tudtam leírni. Utóbb viszont roppant sokat foglalkoztam a csángókérdéssel, s rá kellett jönnöm, hogy hatalmas irodalma van. Megpróbáltam ezt az irodalmat elérni, s amit lehetett, el is olvasni. Egyre jobban izgatott a kérdés, mert ráébredtem, hogy ez sokkal nagyobb és fontosabb dolog, mint ahogyan az emberek gondolkoznak róla. A csángókérdés: politikum, egy ország titka. Moldvában már annak kezdete óta élnek magyarok, s Erdélyből és Magyarországról folyamatosan újabb és újabb magyar csoportok érkeztek ide. A magyarság tehát Moldvában mindig jelen volt. A román állam úgy tekintett rájuk, mintha nem léteznének. Teljesen jogfosztottan éltek, băndin-nek (betolakodó, hazátlan) nevezték őket, s iskolájuk sem volt. Az első statisztika Moldváról 1859-ben készült. Úgy szerepelnek benne, mint katolikusok és protestánsok. A későbbi hivatalos statisztikák csak azt mondják, hogy ez az embercsoport nem számítható külön népcsoportnak, öntudat nélküliek, maguk sem tudják, hová tartozók, akikkel a jövőben mint valami néprajzi érdekességgel lehet majd foglalkozni. Románia az idők folyamán tudatosan hallgatta el, hogy nála is élnek kisebbségek. Vajon az ő nemzetiségi követeléseik, amiket annak idején a magyar kormányzattal szemben fenntartottak, itt, Moldvában megvalósultak-e? Vajon ezeknek az anyanyelvével, iskoláival történt-e valami? Meg sem említik őket, és ebből taktika lett. Román oldalról az első könyv 1942-ben jelent meg róluk. Itt a csángó katolikusok mint ősrégi oláhok szerepelnek. Gondolom, a politika az lehetett: egy nép annyit ér, amennyit a vezetői. Hogy ne érjen semmit, nem engedem, hogy vezetői legyenek. Így nem is volt egyetlen magyar tanító vagy pap sem náluk, az 1813-ban született Petrás Ince Jánost kivéve.
Első utam után tehát mindent elolvastam a csángókról. Én nemcsak a népdalt gyűjtöttem, hanem arra törekedtem, hogy teljes néprajzi gyűjtést végezzek. Az első utam eredményét könyv formájában írtam meg A moldvai magyarság címmel. Elmentem Bartók Bélához, Kodály Zoltánhoz és Szabolcsi Bencéhez – íme, ezt az anyagot hoztam. Ekkor Bartók írásba adta, hogy tudományos szempontból fontos volna a könyv kiadása. De hiába mentem bárkihez, az erdélyi életet nem érdekelte a csángók sorsa. Tehát se egyház, se párt, se más intézmény érdeklődést nem mutatott. Csíkszeredán volt egy nyomdász, Péter Ferenc, aki vállalkozott arra, hogy kiadja a könyvemet, s 1931-ben ki is adta ötszáz példányban. Könyvárusi forgalomba nem került, magam bonyolítottam a terjesztését.
 
   Ekkoriban kerültem szorosabb kapcsolatba gróf Mikes Árminékkal. Felesége, Bethlen Tima, Bethlen István testvérhúga, épp Budapestre készült Zaboláról. Őt kértem meg, hogy vigyen el néhány példányt a könyvemből az Akadémiára. Ezután a Tudományos Akadémia egy nagyobb összeget utalt ki számomra – messze a könyvek értéke fölött –, így már nem a tanári filléreimből kellett járnom utamat Moldvába. Bizony, ez a váratlanul kapott összeg állított talpra. Olyan híre kerekedett a könyvnek, hogy minden újság és folyóirat foglalkozott vele, Herczeg Ferenc hathasábos cikket írt róla, s ez nekem igen nagy örömet okozott.
Majláth Gusztáv Károly, Erdély püspöke kieszközölte, hogy mégis tűrjenek meg az iskolában, vegyenek vissza tanárnak. Időközben a tanítóképzőt Csíkszeredából lehelyezték Kézdivásárhelyre, így 1930 és 1933 között Kézdivásárhelyen ugyanazt a munkát próbáltam elvégezni, amit korábban Csíkban.
 
Három évig taníthattam, s akkor jött a végleges döntés, hogy tanári katedrán nem maradhatok. Így aztán Gyergyóalfalu kántora lettem. A tanítói és kántori oklevelem hazulról volt, abba nem szólhattak bele. Így lettem Gyergyóalfalu nagykántora és tanítója.
Közben 1929-ben meghalt édesapám, édesanyám jócskán túlélte őt, 1952-ben hunyt el. A férfiú bátyám tanítóember lett szintén, s az első világháborúban a hadnagyi rangig emelkedett. A lánytestvéreim közül Magdó fiatalon halt meg Budapesten, balesetben. A legnagyobb néném szolgálni jött föl Budapestre, s itt is maradt, a másik leánytestvérem is ugyanezt a sorsot élte, csak egy testvérnéném maradt odahaza.
A szeredai, kézdivásárhelyi, gyergyóalfalui élet és a moldvai utak után az én legényéletem is véget ért. 1935. március 5-én vettem el Antal Andor kézdivásárhelyi vendéglős leányát, Máriát. Hogy mitől házasodik meg az ember, az gyakran a véletleneken múlik. Az én történetem is ilyen. Amikor Majláth közbenjárására elhelyeztek Kézdivásárhelyre tanárnak, én is ott kosztoztam Szőcs Lajos tanártársammal a tanári étkezőben. Lehettünk tizenöten. Mi, fiatalok az asztal végére kerültünk. A fő helyen ült az igazgató, a gimnázium és a képző igazgatója, s azok helyettesei, s úgy lassacskán a többiek, s legvégén Szőcs Lajos és Domokos Pál Péter. Jöttek a tálak és az edények, mind tele étellel, gyönyörűen szervírozva. Az emberek vettek és vettek, s mire a tál hozzánk érkezett, már csak a csontok és kevésbé élvezhető darabok maradtak benne. Egy darabig tűrtük türelemmel, de egy szép napon mégis odahagytuk az igazgató asztalát. Ez nagy merészség volt akkoriban, mert ez bírálatot is jelentett. Ekkor mentünk el Szőcs Lajival Antal Andor vendéglőjébe, s ott ismerkedtem meg Máriával.
A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. A család olyan erős volt, hogy nyugodtan lehetett várnak nevezni. Egy székely lakás az ott lakók fészke volt, becsült otthona. Én mindig, mindenütt ezt tanítottam, és ezt hangoztattam, a család előttem tabu volt, megközelíthetetlen valami. Hiszem ma is, a család a haza kérdésének az alapja. A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza? Négy gyermekünk született: Péter, Erzsébet, Ádám és Mária. A nagy álmom az volt, hogy a négy gyermekből majd egy kvartettet hozok össze, s úgy nevelem őket, hogy a családban muzsika legyen mindig.
1936-ban az Erdélyi Római Katolikus Státus – az erdélyi római katolikus egyház önkormányzata – úgy határozott, engem bíz meg a pedagógiai szakosztály vezetésével, így a családdal együtt felköltöztem Kolozsvárra. Így lettem a szakosztály titkára, s a tanítói önsegélyző vezetője. Az önsegélyzőnek volt öt háza Kolozsvárott, 25 milliós vagyonnal! Ebből tudtuk fedezni a felekezeti tanítók fizetését. Az önsegélyzőt ők maguk hozták létre, s a maguk pénzét kapták vissza. Volt egy boltunk is, papír–írószer-kereskedés, s a katolikus iskolák csak itt vásároltak – így teremtődött meg az a szép vagyon, amely biztosította az ő életüket.
 
 
Később kineveztek egyházmegyei tanfelügyelőnek. Ez azt jelentette, hogy Erdély összes iskolájának zenei felügyelete az én figyelmem alá került. Írtam énekeskönyvet mind a hét osztály számára, és külön az ötödik, hatodik, hetedik osztályosok részére. Az engedélyt az államtól kaptam, azzal, hogy ha ezt és ezt a román dalt beleteszem, megjelentethetem. S ezeket bele kellett tenni, akárcsak a román himnuszt, a Deşteaptă-te române-t. S mert ezeket beletettem, annyi más éneket iktattam be, amennyit csak akartam. Úgy gondoltam, hogy az ezer általam választott ének mellett elfért az a negyven-ötven is, amit ők követeltek.
Ekkoriban szerveztem meg a Báthory–Apor Szeminárium (más néven Szent József Fiúnevelde, amelyet diáknyelven csak Szent Jóskaként emlegettek) énekkarát is. A Szent Jóska énekkarával aztán közös hangversenyt rendeztünk más kórusokkal, így a Marianum (Katolikus Leánynevelő Intézet) énekkarával. A Marianum Kolozsvárott országos hírű intézetnek számított. Egy apáca, Kotsis M. Cecília volt ott a kitűnő zenetanár. Énekeltük Kodály Pünkösdölőjét, a Glória szálljon a mennybe felt, s egyebeket. A kolozsvári közönség akkor hallott először efféléket. Az 1921-ben alakult Romániai Magyar Dalosszövetség, amely az énekkarok jelentős részét magába tömörítette, ekkor már Kolozsváron működött, főtitkára Tárcza Bertalan, elnöke Inczédy Joksman Ödön volt. Az általuk szervezett dalosversenyeken részt venni igazi megtiszteltetés számba ment. Sokat énekeltünk és álmodtuk a jövőt. Tehát ezt a hazát tartottam meg a magam szeretetében, s azon igyekeztem, hogy a testvéreimet is arra vezessem rá, hogy függetlenül attól, ki az úr, ki a tulajdonos, nekünk az a kötelességünk, hogy hűek maradjunk, és életünkben csak annak a hazának a képe lebeghet a szemünk előtt, amit mi örökségként kaptunk, s amit örökségként vissza kell állítanunk. Hiszen ezen időszakban Erdélyben már eléggé kialakultak a kisebbségi viszonyok, már létezett az Erdélyi Helikon, az újságok, tehát létezett magyar sajtó, könyvkiadás, s az iskolák is működtek, annak ellenére, hogy legtöbbje magániskolává kiáltatott ki. Tehát elesettség nem volt, a nehézségek ellenére sem, az erdélyi magyarság megküzdött az új helyzettel, s nem maradt alul – szellemileg biztosan nem. Mindennek a központja Kolozsvár volt, a Magyar Pártnak, az egyháznak, a felekezeti iskoláknak is.
1938-ban volt Budapesten az Eucharisztikus Kongresszus. Ebből az alkalomból sikerült felhoznom csángókat Budapestre: Szabó Ferencet és családját, Benedek Pétert és családját a moldvai Bákó megye Trunk községéből, a Szeret jobb partjáról. Velünk tartott egy kászoni asszony is, Veres Istvánné. Bartók Béla annak idején nem jutott le Moldvába gyűjteni, pedig szándéka szerint menni készült, most végre hallhatta őket. A csángók a Magyar Rádió stúdiójában találkoztak vele és a többi gyűjtővel, itt énekeltek, majd meséket mondtak, s minden szavukat gramofonlemezre vettük a Pátria felvételek sorozatában. A Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángó magyarokkal című könyvemben közöltem is minden éneküket és minden meséjüket. Egy klubban rendeztek egy estet is a csángóknak. Elvittem őket, s mikor lépek be, hát jön szembe velem a rendező, s mondja, hogy az előadáson itt lesz Albrecht főherceg is, és nem szeretné, ha a jelen lévő urakat húsz percnél hosszabb előadással untatnám, s vigyázzak a megszólítással is. Mondottam neki, hogy bízza rám a megszólítást is, az előadást is. Ha a grófoknak hosszú lesz, hát menjenek haza. Meg is érkezett Albrecht főherceg és Károlyi Viktorné Széchényi Ilona meg gróf Károlyi Viktor képviselő. A terem zsúfolásig tele a kíváncsi érdeklődőkkel. Mondanom sem kell, az előadás egész hosszúra sikerült, sokáig beszéltettem az én moldvai magyarjaimat, hadd hallják itt Budapesten is, hogy miként tudnak ezek magyarul! Az előadás után még magam is jó hosszan beszéltem, s bizony a fenséges úrnak eszébe sem jutott hazamenni. Ez is csak a túlbuzgóság volt a rendezők részéről. Szóvá tettem a moldvai állapotokat, s azt, hogy ezekkel bizony foglalkozni kellene, és ismertté tenni az ország közvéleménye előtt. De nehéz helyzetben vagyok, mert igen nagy gond felutaznom Pestre, s nincs rendes anyagi helyzetem sem, s az efféle dolgok megzavarják az ember munkáját. Ekkor a fenséges úr utasította az udvarmesterét, hogy amikor Domokos tanár Budapestre jön, egy lakosztályt tessék nyitni számára a palotájában. Nem mentem oda soha, de ez az ajánlat elhangzott. A fenséges úr jelezte, hogy szívesen látna egy vacsorára, ahol a felelős miniszterek előtt beszélnék Erdélyről. Hazamentem Csíkba, s egy napon kapom a táviratot, hogy ekkor és ekkor jöjjek megtartani az előadást. No, föl is mentem Pestre, s az állomáson várt Kovács Károly, származására kolozsvári ember, s kezembe nyom egy cédulát, hogy ezt mondanám el az esten. – Erről nem volt szó – tiltakoztam.– Mondja meg a fenséges úrnak, hogy köszönöm a megtiszteltetést. Felültem a vonatra, s hazamentem. Hogy miként magyarázta ki Kovács úr magát, az már nem is érdekelt. Az étrendre rá volt nyomtatva az én nevem is, hogy vacsora közben előadást tartok. Ez nem sikerült.
Magyarországot én – a legnehezebb sorsból érkezett – nem tudtam a hárommillió koldus országának nevezni, s ezt a magam példájával tudom igazolni. A húszas években minden nyáron Tiszasülyön voltam, dolgoztam, hogy a következő tanévre meglegyen a pénzem. Ott megfigyelhettem, s élhettem a hárommillió koldus néhány emberével egy fedél alatt. Egyikük a vezető volt, s kis házacskákban laktak ezek a „jobbágyok". Napi élelmüket megkapták. Ők különösebben nem is panaszkodtak. A főnöküknek külön házacskája volt. Az ő házában étkeztem én is, s meg voltam elégedve. A saját szememmel láttam, hogy milyen volt a nehéz élet is. Mert kutya nehéz volt, az igaz. Nem volt irigylésre méltó, de a mindennapi kenyerük kijutott, és ez emberhez volt méltó. Akármerre jártam, iskolát találtam. Klebelsberg Kuno megszervezte a tanyasi iskolák hálózatát, s ezzel a tanyák nagy távolságait valamelyest megszüntette. Az arisztokraták mind kisebb és kisebb helyre szorultak. Azt hiszem, hogy aki a legjobban elítéli őket, az sem tehet róla, hogy ott született, ahol. Ahhoz, hogy valaki felismerje, mit jelent az, hogy neki százezer holdja van s a másiknak semmi, nagyon nagy emberi öntudatra s emberszeretetre van szükség. A milliomos első gondja az, hogy ha megszerezte az első milliót, hogyan jut hozzá a másodikhoz. Mindig a következő millió a fő cél. Ha birtoka van, akkor az ezer holdakkal jár ugyanígy. De hát ez is falunként változott, mind a gazda, mind a munkásai körében. Voltak szorgalmasak, tekergők, voltak részegesek s lusták is. De később az úgynevezett kulákok, akiket tönkretett az ország, talán a legértékesebb és legfontosabb tagjai voltak a magyar államnak. A szegényparaszti sorból fölemelkedni nehéz volt, de a lehetőséget ki lehetett vívni. Nálunk odahaza hat-nyolc hold föld és három hold kaszáló ha volt, s bizony hat gyermek s két szülő. De nemcsak megéltünk ebből a kevésből, hanem tanultunk is. Nagyon nehezen kerültek elő azok a krajcárok, amik a könyvre és füzetekre kellettek, de valahogy előkerültek. Néném például varrott, s a varrásból kapott fillérekkel segítette a mi költségeinket is. Az egész úrgyűlöletet azzal tudom magyarázni, hogy a vagyoni különbségeken túl elterjedt a dőzsölési gyakorlat, sokkal inkább a „száz icce bort ide az asztalra", mint a szerénység. Volt, aki visszaélt a birtokkal, a pénzzel, a vagyonnal. De hangsúlyozom, nem mindenki volt ilyen. Az ember ember marad, s mindig többet akar, mint amennyije van.
Erdélyben énszerintem magyar vonatkozásban alkudozás nincs. Kiút, forma számunkra csak egy létezhet, s azt kell végigcsinálni s végigjárni. Tudjuk, hogy a magyar országgyűlésben ott voltak a román nemzetiségi képviselők, de a románban vajon vannak-e magyarok? Az első választásokon, 1918 után ügyeltek, hogy egy-két emberünk bekerüljön. Legjelentősebbek talán Gyárfás Elemér és Willert József voltak. De például el nem szabad feledkeznünk Pál Gáborról, aki a csíki magánjavak perét vezette a Nemzetek Szövetségénél. Az 1925-ben már működő Országos Magyar Párt vezető elnöke 1926-tól Bethlen György gróf volt, a párt Csík vármegyei irodájának a vezetője pedig Pál Gábor barátom, ügyvéd. Akármelyik székelynek panasza volt, a Magyar Párthoz fordult, mert ott tanács mindig termett. Nagy segítségére voltak a népnek. A román rezsim az egyházakat ugyan megtűrte, de igazi szóhoz nem engedte jutni. Majláth Gusztáv Károly volt akkor Erdély katolikus püspöke, s a bukaresti országgyűlésben neki kellett volna képviselni a katolikus magyarságot. Ezt nem tűrhették az ország új urai, s inkább csináltak Bukarestben egy római katolikus érsekséget, amelynek élére a bukaresti román római katolikus püspököt, Alexandru Theodor Cisart állították, így ő képviselte a magyar színeket a szenátusban. A reformátusok és unitáriusok képviselete elég rendesen megvolt.
Az Országos Magyar Párt történetéhez hozzátartozik, hogy minden huszadik életévét betöltött magyar anyanyelvű erdélyi embert automatikusan a tagjának tekintett. A Magyar Párt ellenlábasa – sajnos – az írók társadalma volt. Úgy lehet mondani, hogy az írók majdnem mind, köztük Szentimrei Jenő és Kacsó Sándor, Kós Károly, Tamási Áron és a többiek mind, mind. Az erdélyi Helikon volt az ő szervezetük, s minden évben Marosvécsen, Kemény János gróf kastélyában találkoztak. Talán az lehetett a gond a Magyar Párttal, így utólag visszagondolva, hogy gróf állott az élén. De hát Bethlen György nem egyedül igazgatta a pártot, ő lett a vezetője, de körülötte még legalább tíz-tizenkét ember volt. Bethlen Györgyről mindent el lehet mondani, de hogy a tisztesség vagy a becsület dolgában bárki ellen vétett volna, azt soha.
Miért volt ez a rettenetes ellenkezés? A saját kebelünkön belüli ellenzéki harsona igazi művésze Mikes Imre volt, aki aztán Gallicus néven sokáig volt a Szabad Európa Rádió munkatársa, de ekkor még a Brassói Lapok szerkesztője. Nem értem, akkor sem értettem, miért nem lehetett egyetértés a magyarok között? Ez akkoriban nagyon nagy baj volt, mert sok fontos eredménytől estünk el a torzsalkodás miatt, s ez az ellentét megosztotta a magyarságot. Szerintem a magyar ember csak egyféleképpen gondolkodhat. De aki már mindent meg tud oldani, s azt hiszi, hogy a maga megoldása egyedül a helyes, és semmi mást el nem fogad, nem tudom, alkalmas életrendet tud-e teremteni a népe számára? Pál Gábor csak egy szeredai ügyvéd volt, s mégis, amikor elvették Csík vármegye hatvannégyezer hold földjét, ő, a vidéki ügyvéd perelte az államot a nemzetközi fórumon. A felesége ismerte az európai nyelveket, s minden fogalmazásban ő volt a férje segítségére. S meg kell mondanom, hogy a pernek volt is hatása. Pál Gábor szavára nagyon sokan hallgattak, mert az igazság útját kereste. Adorján Imre, a Magyar Párt irodájának egyik vezetője a rászoruló székely embereknek mindenben segítségére volt. Időnként segíteni járt be hozzá egy nyugalmazott jegyző, Balogh István. Közülük valóként kezelték, s hát 1931-ben a választáson derült ki, hogy Balogh István nem magyar képviselőként indult a listán. Talán már beszéltem a hetenként megjelenő Csíki Néplapról, amelyet 1931-ben magam alapítottam Csíkszeredában. Ez alkalommal megjelentettem egy különkiadását, gyászkeretben. A szöveg ez volt rajta: Az Országos Magyar Párt fájdalommal, de nem kétségbeesett szívvel jelenti, hogy erkölcsi halottja van, egykor kézdiszentléleki Balogh István, nyugalmazott jegyző személyében, aki most – és nagybetűkkel szedve a közepén – GYÁSZ-MAGYARKA néven fizikai testét közöttünk hordozza stb. A választáson aztán a felbújtói kiebrudalták maguk közül, mert magyar ember, még ha áruló, akkor sem volt megtűrt az ő köreikben. Tíz esztendő múlva találkoztam itt Budapesten vele, egy lépcsőn, s mondja nekem: – Tanár úr, igaza volt. – Akkor rendben van, István bácsi, akkor nincsen semmi baj. Aki hibázott, de szembe mer nézni önmagával, azt csak becsülni lehet.
Írtam én egyebet is a lapomban, például 1931-ben egy cikket Nicolae Iorgáról, s benne a következőt: Romániában a kormányok gyakran változtak. Egyik kormány megy, a másik jön. Mi nem örülünk annak, hogy megy a kormány, de annak se, ha jön. Így nem örülünk most annak, hogy a kormány élére Nicolae Iorga került, aki professzor létére Párizsban francia nyelven hirdette, hogy a székelyek elmagyarosodott oláhok. El lehet gondolni, hogy aki ezt az elméletet megírta, az most a kormány élére kerül, milyen módon fogja irányítani ezt a járművet a székelyek vonatkozásában? – Hát efféléket írtam, s ha most írnám ugyanott, felakasztanának miatta.
A második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az erdélyi római katolikus püspökség tanfelügyelője lettem, és a tanítói önsegélyző gondnoka. A kolozsvári magyar konzul üzent, hogy menjek be hozzá. Továbbította nekem Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter akaratát, mely szerint új állásomat a bukaresti magyar nagykövetségen kell elfoglalnom. Azonnal megkerestem Márton Áron püspököt, aki azt mondotta, hogy itt nincs mit gondolkodni, menni kell. Feloldott és megadta a működési bizonyítványomat, én pedig elfoglaltam új állásomat. Diplomata útlevéllel láttak el, ami azt jelentette, hogy oda mehettem, ahová akartam, nem tartóztathatott föl senki. Bementem Bárdossy Lászlóhoz – ő volt akkor a bukaresti nagykövet –, hogy pontos utasítást adjanak a feladatomról. Mondják a feladatot: a keleten élő magyarokat haza kell hozni. Hozzáláttam a kérdést feldolgozni, hogy ilyen és ilyen dolgokat kell megoldani ehhez. Például szerintem elsődleges feladat lett volna számba venni az ott élő magyarok minden testi és lelki adatát, vagyonát éppen úgy, mint szellemi kincseit. Ezek után Magyarországon felépíteni házaikat, s csak akkor mozdítani el őket, hogy amikor megérkeznek, a gazda megkaphassa a kapukulcsot és a telekkönyvi kivonatot a földről. Így lehetett volna új életet biztosítani számukra. Úgy képzeltem, hogy mikor mindez megvan, a nevelésükre alkalmas tanítókat kell odaállítani, hogy abból, amit ezer esztendő alatt elveszítettek, ha keveset is, de kapjanak valamit vissza. Egyszóval, úgy érzem ma is, fontos és komoly tervet dolgoztam ki számukra, amelyet sajnos nem tudtam megvalósítani. Az akadály a katonai vezető volt. Mint tudjuk, minden követségen van egy katonai szem. Hát itt is volt, s türelmetlenkedett, hogy lassan megy a dolog, s én ne gondolkozzam, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel, hanem csak hozzam haza őket, s ahogy lesz, úgy lesz. – Ezt én nem csinálom! – mondtam, és eljöttem onnan, s csinálták, akik csinálták tovább. A terv különben az volt, hogy Bukovina öt falujának – Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten, Istensegíts és Hadikfalva – székely lakosságát hozzuk haza, s Moldvából azt, aki jönne. De ebben már nem vettem részt. Bukaresti állásomat odahagytam, lemondtam a követségi tanácsosi állásomról, és visszatértem Kolozsvárra.
Itt két kinevezés is várt rám: Erdély szociális főfelügyelői posztja és a kolozsvári Magyar Állami Királyi Tanítóképző igazgatói állása. A szociális felügyelői állás miniszteri rangot jelentett akkor, én mégis az utóbbit választottam, hiszen én ezt tudom, ez a szakmám. 1941-ben Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter adta át a kinevezésemet, mondván, hogy: „Boldog vagyok, hogy a munkásságodat valamivel elismerhetem!" A kolozsvári képzőben sok mindent megcsináltunk, ami mintája lehetne és maradhatna a tanítóképzésnek.
 
Többek között létrehívtunk egy énekkart, amelynek vezetésére én hoztam fel Nagy Istvánt Csíkszeredáról, aki Kodály-tanítvány volt és később a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola professzora, és olyan hatalmat adtam neki, hogy akkor tartott órát, amikor csak akart, s az ifjúságnak kötelező volt azon megjelennie. Olyan énekkar született itt, amelyik az elsők között volt az országban. Kodály Zoltán a tanítóképző kórusának ajánlotta Balassi Bálint elfelejtett éneke című művét. Gyönyörű hangversenyeket tartottunk, s annak még ma is híre van.
A tanítóképző igazgatói munkámon kívül az Erdélyi Népművelési Bizottság ügyvezető titkára voltam, az elnök Kelemen Lajos, a kiváló levéltáros és történész. Különböző tanfolyamokat szerveztünk, ilyenek voltak például A tudás titkai (analfabétáknak) vagy A boldogulás útja (tanultabbak számára). A Daloljunk együtt szervezője Nagy István volt. Nagyon jó baráti társaságunk alakult ki 1942–43-ban. Ekkor került fel a teológia is Kolozsvárra, így együtt voltunk Márton Áronnal – ő a dél-erdélyi Gyulafehérváron maradt, de a hivatalos egyházi feladatok végzésére feljárt Kolozsvárra –, Jakab Antallal, akit 1942-ben Márton Áron akit 1942-ben a Kolozsvárott létrehozott püspöki helytartósági iroda titkárává nevezett ki, a költő Erőss Alfréddal. Hozzánk tartozott Kolozsvár főispánja, Varga Lajos, aztán a már említett Kelemen Lajos, Inczédi Joksmann Ödön, Kolozs vármegye prefektusa, Bethlen György és a felesége, s mások. Másképp kellett megszervezzük a népművelést, mint ahogyan az anyaországi minta mutatta, mert más viszonyokat kellett átfognunk. Gondot okozott a nemzetiségek és a szórványok helyzete, mert mi mindenkinek a maga nyelvén szándékoztunk az ígért tudást átadni. Kiss Károly volt a kolozsvári tanfelügyelő, aki igencsak fájlalta, hogy nem az ő kezében van a népművelés, s addig ügyeskedett dr. Lőrinczi Szabolcs barátjával együtt, míg az egész, általunk már kidolgozott rendszert át nem szervezhették az anyaországi példa szerint. Egy alkalommal jönnek fel ketten az irodába, s mondja Szabolcs, hogy milyen elhatározás érlelődött meg őbennük. Mondtam neki: Ne beszélj tovább, kár a szóért. Köszönöm a megtiszteltetést – s adtam a kulcsokat, s jöttem ki az ajtón. Bizony így szűnt meg Erdélyben az iskolán kívüli népművelés rendszere.
Kolozsvárott aztán 1941-ben megjelent A moldvai magyarság harmadik kiadása (másodszor 1934-ben, Csíksomlyón adták ki), s további útjaimról még két kötet: a Mert akkor az idő napkeletre fordul és az Adalékok Moldva történetéhez. Az előbbi újabb gyűjtésemet tartalmazta, amit Bartók Béla jegyzett le, használva és alkalmazva az én helyszíni feljegyzéseimet. Az utóbbi pedig két fontos, részben általam felfedezett anyagot ad közre. A XVIII. században, amikor Ausztria elfoglalta Moldvát, a hadsereg egyik kapitánya, Otzelovitz, olyan részletes térképet készített Moldva öt megyéjéről, amelyen a házak is fel voltak tüntetve. A térképet két leíró rész egészíti ki, melyben a falvak lakóinak és azok javainak számszerű adatait is jelzi. A másik anyag pedig a Bandinus-kódex: Bandinus (Bandulovich) Márk marcianopolisi érsek és moldvai püspök jelentése, aki 1646-ban, Beke Pál nevű magyar titkárával együtt, bejárta egyházmegyéjét.
Egyik alkalommal érkezik egy küldönc az irodámba: Teleki Pál miniszterelnök hívat a polgármesteri hivatalba. Azonnal mentem. Ott volt Bonczos Miklós, a belügyi államtitkár, az egyik Bethlen főispán, a kolozsvári polgármester és Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa. Teleki Pál kérdezett: – A keletről hazahozandó magyarokat hová telepítené? – Azoknak a helye a mai székelységnek a nyugati peremén van. Székelyföldről mentek el, s ezek lennének azok a magasságviszonyok, amelyek megfelelnek az ottaniaknak. – Ha valami miatt oda nem lehetne, akkor hová vinné? (Ez volt a második kérdése.) – Akkor az ország szívébe, ott építenék nekik házakat, községeket, mert eleget voltak ezek az emberek országszélen. – Mit szólna hozzá, ha a Bácskába vinnénk őket? – Ez a terv rossz – válaszoltam –, mert ismét határszélre kerülnének, s kezdődne az életük elölről.
 
-------------
A székely telepesek ünnepe
Magyar Világhíradó 959. 1942. július
Filmhíradók Online
 
Végül 1941 májusában mégis a Bácskába vitték őket, a dobrovoljácok, a szerb vitézek házaiba. Három esztendő múlva szólott a pesti rádió, hogy a hazatelepedettek szedjék a holmijukat, és menjenek az ország nyugati határa felé. Mentek szerencsétlenek, és sok bolyongás után Bodor György, aki települési kormánybiztosnak nevezte magát, összefogta az embereket, és az állam hozzájárulásával Tolna megye Völgységi járásában telepítette le őket. Bukovinából tizennégyezer embert hoztak Magyarországra, tizenháromezer-hatszáz katolikust és négyszáz reformátust, s ehhez jött hozzá még egyezer ember Moldvából.
A megváltozott viszonyokra, tehát az 1940 és 44 közötti időre jóformán alig lehetett ránézni, és máris újabb változás következett. Mégis, ha csak egy percig tartott volna is, az is nagyon fontos lett volna az ott élő magyarok számára. Örömmámorban úszott egész Erdély, mikor megérkeztek a magyar csapatok. Sajnos, az anyaországi irányítók nem voltak hajlandók arra, hogy a dolgok mélyére nézzenek. Képviselőket hívtak be, ahelyett, hogy ugyanúgy választást szerveztek volna, mint akármelyik megyében. Olyan fiatalemberek kerültek közénk, akiknek semmi tapasztalatuk sem volt, s bizony ez fájdalmas volt azoknak, akik sokat tettek az erdélyi magyarság ügyéért.
Visszagondolva, egy dolog igen érdekesnek tűnik. A négy év alatt az erdélyi magyar kommunisták megőrizték a kommunisták romániai pártjához való ragaszkodásukat. Tudtuk, hogy az ő munkájuk a föld alatt folyik, s a hatását nem is éreztük akkor. Emlékszem Ferenc Gáspárra Csíkmenaságról, meg Kurkó Gyárfásra ebből a csoportból. A Korunkat olvastam, de soha nem értettem a szándékot, ami vezette őket. Gaál Gábor állott az élén. De az 1944. augusztus 23-i események, a román átállás után meg kellett értenem ebből a szervezkedésből is egyet s mást. Az erdélyi magyar kommunisták – kiknek elég nagy része zsidó származású ember volt – nem tudták elfogadni Észak-Erdély hazatérését, mondván, hogy azt Hitler adta, tehát nem kell. Pedig nem ez volt a bécsi döntések lényege, hanem éppen az, hogy – talán Teleki Pálék szívós munkája következtében – a lehető legigazságosabb határ született meg a Felvidéken éppúgy, mint Erdélyben. Jól emlékszem, amikor mondta a rádió a magassági pontokat, mennyire izgultunk, hogy mi tér vissza, s mi marad meg románnak. Mivel a románok sem voltak biztosak a kiugrásuk után a maguk igazában, mindent megpróbáltak, hogy Erdély, ha lehet, véglegesen visszakerüljön Romániához. A román miniszterelnök, dr. Petru Groza ravasz, körültekintő politikus volt, s pontosan tudta, hogy miként kell felállítani a sakkfigurákat. Helyettese, s egyben az ország külügyminisztere, Gheorghe Tătărescu mélységesen reakciós, eléggé ellenszenves, perfekt francia tudással, amire a béketárgyalásokon bizonyára szükség lesz. Groza azt is tudta, hogy egy ilyen alkalomra jó ütőkártyával, kápráztató mutatvánnyal kell előállnia, s ezért minden erejével támogatta Ştefan Voitec tanügyminiszter erőfeszítéseit, az önálló magyar tanügyigazgatás megteremtését, s a magyar egyetem megmaradását. A békeszerződések megnyitásakor létezett Romániában 2071 magyar anyanyelvű elemi iskola, 161 középiskola, Kolozsvárott magyar egyetem, Marosvásárhelyen magyar orvosi és gyógyszerészeti fakultás, a székely megyékben magyar megyefőnökök, kétnyelvű adminisztráció stb. Tehát megismétlődött az a szép mutatvány, amit 1918-ban Gyulafehérváron egy alkalommal már végigjátszottak. A gyulafehérvári határozatok teljes nemzeti szabadságot hirdettek az együtt lakó nemzetiségeknek, garantálták az anyanyelvi oktatáshoz és közigazgatáshoz való jogot. Ezek az ígéretek valóban nagyon szépen csengtek az első világháború utáni béketárgyaláson. S ez azt is jelentette, hogy a második világháború után is elő kellett állni valami még nagyobb szenzációval. A magyar egyetem szenzációs argumentum, de az igazi tűzijátékot az jelentené, ha a magyarok önként kérnék csatlakozásukat Romániához. Ez nem is lehetetlen – mondotta a miniszterelnök –, mi, románok erre nem lennénk képesek, hiszen a bécsi döntés után Észak-Erdélyben még a felajánlott tizennégy képviselői mandátumot sem fogadtuk el, de a baloldali irányultságú Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) mindent megszavaz, amit kérünk tőle. Hivatta Bányai Lászlóékat (Bányai László volt a MADOSZ főtitkára), akik közben Romániai Magyar Népi Szövetségre (RMNSZ) változtatták a nevüket, és felajánlotta nekik, hogy a Romániai Magyar Népi Szövetség monopolhelyzetet fog élvezni Romániában, mert a román kormány nem fogja engedélyezni más magyar nyelvű politikai alakulat szervezését az ország területén. A választások alkalmával számukra biztosítva lesz huszonöt-harminc mandátum a parlamentben, s államtitkári pozíció a minisztériumban, ha kijelentik a magyar önkéntes csatlakozást. Groza Péter és Vasile Luca jelenlétében Marosvásárhelyen gyűltek össze 1945. november 15-én. A két román államférfin kívül a Romániai Magyar Népi Szövetség Központi Intézőbizottsága volt jelen a megbeszélésen. Az ülést Kurkó Gyárfás nyitotta meg, az RMNSZ elnöke, és üdvözölte dr. Petru Groza miniszterelnököt és Vasile Luca elvtársat, a Román Kommunista Párt titkárát. Mindkét meghívott kitűnően beszélt magyarul. Groza magyar gimnáziumba járt és Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, Luka László édesanyja pedig háromszéki magyar asszony volt. A miniszterelnök beszélt egy új világ eljöveteléről, amelyben már nem lesz fontossága az országhatároknak: „Spiritualizálják a határokat, csak elméletben fognak létezni, hogy tudjuk, melyik kormány fizesse a tisztviselőket, a nyugdíjasokat, de azon túl úgy sétálhatnak az emberek Budapestre vagy onnan Bukarestbe, ahogy akarnak." A szépen szóló szónoklat ellenére Bányai László indítványa, amely szerint az erdélyi magyarság kijelenti, hogy Romániához akar tartozni, mert a román kormány a legnagyobb megértéssel viseltetik a magyarsággal szemben, óriási felháborodást keltett. Még az elnök, a fegyelmezett kommunista Kurkó Gyárfás is azt mondotta, hogy ilyen szöveget nincs joguk megszavaztatni, mert a székelyek agyonverik a vezetőséget. De hát azért vannak az ügyvédeink, hogy szerkesszenek valami elfogadható szöveget. Az ügyvédek, Demeter János, Csákány Béla, Takács Lajos meg is fogalmazták az új változatot. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség megvalósításának, a határok feloldásának a kérdése. Nem helyeselhető semmiféle áttelepítés, amely anyaföldünktől szakítana el. Nem helyeselhető semmiféle olyan törekvés – akár magyar, akár román részről –, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatában Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene."
Ezzel a szöveggel a miniszterelnök is meg volt elégedve, és a Végrehajtó Bizottság többsége is megszavazta. A határozat szövegét nem verték nagydobra a hazai közvélemény előtt, de a békeszerződések párizsi konferenciáján Tătărescu román külügyminiszter felolvasta a szöveget mint az erdélyi magyarság többségének kívánságát. A marosvásárhelyi gyűlés után százan írták alá ezt a memorandumot, s magukat a Százak Bizottságának nevezték. Néhány magyart is találtak, akik zsinóros ruhába öltözve járták az országot, kezükben hatalmas plakátokkal, s hirdették, hogy az erdélyi magyarságnak nincs szüksége revízióra, elégedett a helyzetével. Ezekről a megrendezett jelenetekről fényképek tízei–százai készültek, s a nagyhatalmak újságjainak címlapján jelentek meg, úgy, hogy lehetőleg a felirat is jól olvasható legyen. Meghirdették azt a valóban szép, de mint kiderült, kivihetetlen gondolatot, hogy híd legyenek a magyar és a román nép között. Egy csoport soha nem lehet híd, ahhoz igazából egy nemzet akaratára van szükség.
Márton Áron, a gyulafehérvári római katolikus püspök, és Vásárhelyi János, a református püspök hangot is adtak annak a véleményüknek, hogy egy kis csoport nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy kétmilliónyi ember nevében nyilatkozzon, csak abban az egy esetben, ha ez az embertömeg megbízza őket a feladattal. Márton Áron, Szász Pál, Vásárhelyi János, Venczel József s még mások vezetésével megszervezték a tiltakozó gyűlést a Magyarországtól való elvétel ellen. Illetéktelen beavatkozásnak mondották az RMNSZ döntését, s a jogaikat, döntési – de legalább beleszólási – jogukat követelték.
Venczel József barátom a számok, a statisztika embere volt, utolérhetetlen tudással. Most azt próbálta Erdélyben megcsinálni, amit Rónai Andrásék csináltak az Államtudományi Intézetben Teleki Pál vezetésével. Készített egy néprajzi térképet, a lehető legpontosabb adatokkal, úgy húzva meg rajta egy lehetőleg igazságos választóvonalat, hogy minél kevesebb román kerüljön Magyarországra, s minél kevesebb magyar maradjon Romániában. Tehát hogy biztosítsa a fejlődés lehetőségét mindenkinek, az arányosságot is figyelembe véve. Ő az adataival mindig bizonyított. Súlyos vádat is emeltek ellene, mondván, hogy statisztikai adatait s térképeit mindenfelé elküldötte. A gyűlésen még ott volt Szász Pál, az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnöke, aki kétszázezer ember élén állott, s azokat képviselte, ott volt Vásárhelyi János, aki egymilliónyi megkeresztelt református püspöke volt, s a többiek, akik mind-mind felelős posztokon álló emberek voltak. Készítettek egy nyilatkozatot, amely inkább tekinthető az erdélyi magyar akarat kifejezésének, hisz nagyszámú hívő, vagy vallásosan nem hívő, de bizalmát felajánló ember állott mögöttük. A nyilatkozatban elmondották, hogy a népek önrendelkezési jogának figyelembevételével ők Magyarország része szeretnének maradni. S kérik, hogy ellenőrizzék pontosan a négy év alatti közállapotok milyenségét, a nemzetiségekkel való bánásmódot, s ennek ismeretében döntsenek majd Erdély sorsáról. A nyilatkozat megfogalmazója nemzetközi jogász ember volt, s ezt a formát öten írták alá: Márton Áron, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet elnöke és Lakatos István szociáldemokrata politikus. A szövegben az is szerepelt, hogy a magyar kommunistáknak azért sincs joguk külön nyilatkozatot tenni a többség nevében, mert ők az összes kommunistának csak az öt százalékát teszik ki. Ezért nem nyilatkozhatnak mások nevében. Ismerjük azóta a Népi Szövetség sorsát is, ahogy a magyar művészeti intézetekét is. Valamennyit feloszlatták három-négy évi működés után, az összes vezető embert börtönbe zárták hosszú évekre. Kurkó Gyárfás a börtönben őrült meg, s ott ültek mind, Balogh Edgár, Lakatos István, Demeter János, Takács Lajos, de ott ültek Márton Áronék is, akiket a maguk nyilatkozata után perbe fogtak, s 1949-ben nagyon kemény ítéletet hoztak ellenük. Volt, aki életfogytiglant kapott, volt, akit huszonöt évre ítéltek. Hadbíróság ítélkezett fölöttük. A börtön életéről túl sokat nem tudunk, de azt igen, hogy Romániában a tizenöt évnél hosszabb időre elítélt rabokat láncra verten tartották. Volt olyan tanítványom, aki – szintén rabként – látta Márton Áron püspököt jobb kezével a bal lábához láncoltan.
Ki is volt Márton Áron? 1896-ban született Csíkszentdomokoson, tehát 1902–03-ban került az elemi iskolába, majd 1910 körül a somlyói gimnáziumba. Én, mint somlyói gyermek, ismertem mindenkit, s így reá is emlékszem még azokból az esztendőkből. Felcsíki harisnyás székely gyerek volt, ha szülei „feljöttek" hozzá, s hozták, amit a gyerek szeret, olyankor nagy lakomát csapott a társaival. Márton Áron az utolsó két gimnáziumi évét már Gyulafehérváron járta, mert akkoriban az volt a szokás, hogy azok, kik papnak mentek, a hét-nyolcat mint leendő kispapok ott fejezték be. 1914-ben ő is beállott önkéntesnek a hadseregbe. Fél év után hadapród őrmester lett, s a harctéren elérte a hadnagyi rangot. A 82. gyalogezred katonája volt Székelyudvarhelyen. A katonái nagyon szerették, kicsi hadnagynak hívták, s mindent megtettek volna érte, akár ő maga a katonáiért. A világháború után hazajött, s a nagy átalakulások, a trianoni döntés s az új állapot nagy hatással voltak rá. Rájött, hogy semmivel sem szolgálhatja úgy a népét és a székelységet, akiért élt-halt, mint ha a fejével és az anyanyelvével tud hatni. Arra jutott, hogy eredeti szándékát keresztülviszi és pap lesz. Visszatért Gyulafehérvárra, a legjobb helyre, mert az akkori püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly – aki a legértelmesebb és legtöbbet tevő püspökeink közül való volt – pártfogásába vette őt. Márton Áron 1924, pappá szentelése után káplán volt Ditróban és Gyergyószentmiklóson, majd Marosvásárhelyen és Vöröstoronyban. Később Majláth titkára lett, s könyvtárosa. Betegsége és fáradtsága miatt Majláth 1938-ban lemondott a püspöki székről, s Vorbuchner Adolf, szász származású, nagy műveltségű férfiú követte. Az új állam börtöneiből magyarok százait mentette ki Vorbuchner, Majláth kérésére. Püspöksége alatt Márton Áron felkerült Kolozsvárra, s egyetemi hitszónok, a már emlegetett Szent Jóska vezetője lett. Eleinte csak néhányan hallgatták a hitszónokként mondott beszédeit, de rövid időn belül minden ifjú ott tolongott őt hallgatni vágyva, mert a prédikációi olyan emberiek, olyan mélyen a nemzetért aggódó hangot megütőek voltak, hogy senki nem tudta kivonni magát a hatása alól. A megüresedett a kolozsvári római katolikus plébánia élére Márton Áront egyhangúlag választották meg.
 
A plébánosi tisztséghez hozzátartozott a kolozsmonostori főesperesség kanonoki tiszttel, s jelentős, nagy jövedelemmel. Márton Áron azonnal a vállára vette a kolozsvári plébániának a terheit. Vorbuchner halála után egy ideig mint apostoli adminisztrátor működött, majd 1938-ban megkapta a püspöki kinevezést. Általános örömet okozott Márton Áron kinevezése, mert benne nagyon hitt a magyarság.
A második bécsi döntés után az emberek nagy érdeklődéssel fordultak Márton Áron felé, s ő azt mondotta: Én nem mehetek sehová, a püspökség gyulafehérvári (Gyulafehérvár nem tért vissza 1940-ben), s mind magamnak, mind az utódaimnak csak ezen a helyen szabad szolgálnunk. Sándor Imrét áttette helyettesként Kolozsvárra, a papneveldét felvitte Kolozsvárra, ahol néhány évig működött. Valamikor 1942 táján Márton Áront még magasabbra akarták emelni, de nem volt hajlandó elhagyni azt a posztot, amelyik akkor oly nagy veszedelemben működött. Ez a tette is a jellemére s kristálytiszta gondolkodására vet fényt.
Amikor 1944-ben összegyűjtötték az erdélyi zsidóságot, Márton Áron a Szent Mihály-templomban felállott, s a szószékről olyan beszédet mondott, amelyben élesen és félreérthetetlenül tiltakozott a zsidóság elvitele ellen. Hangsúlyozta, hogy az efféle cselekedet távol áll a keresztény gondolattól, s a magyarság egésze ezt kegyetlenségnek tekinti, s nem lehet, hogy egy lelkileg züllött kisebbség ezt véghez vihesse szemünk láttára, s annak minden ódiumát a magyar nép nyakába varrja. A beszéde igen nagy hatást váltott ki. De ő ennyivel nem érte be, hanem levelet írt a magyar miniszterelnöknek, Sztójay Dömének, amelyben tiltakozott a deportálás ellen, és követelte a miniszterelnöktől, hogy szüntessék be az efféle dolgokat, s ne terheljék a magyar nép számláját effélékkel a nagyvilág előtt. A másik levelét a belügyminiszternek, Jaross Andornak írta: Azt gondoltuk, hogy ön, aki nemrég a Felvidékről jött, s akit jó híre miatt becsültek és szerettek, ilyen intézkedések végrehajtására nem lesz kapható. Én, a püspök tiltakozom az ilyen intézkedések ellen, s követelem, ha nem tud jobb megoldást találni, legyen önben annyi bátorság, hogy lemond miniszteri tisztségéről. Mindkét idézett levél az ő nagyságát, határozottságát s szellemi készségét bizonyítja, s azt, hogy ő látta helyesen a dolgokat. 1949-ben vetették börtönbe, 1951-ben életfogytiglant kapott. Háborús bűnösség, Románia-ellenes szövetkezés, s az ország rendjének megdöntésére való szervezkedés volt a vád. Börtönévei nehezek voltak. Ha a rabtársai felismerték, hogy ki van közöttük, mind segíteni, s könnyíteni akartak a sorsán, de ő semmiféle megkülönböztetést nem fogadott el. Aztán a világesemények, s a nagyobb emberek összefogása s közbenjárása hozta ki mégis a börtönből, 1955-ben, s így még folytathatta munkásságát. Az első börtön utáni években, egészen 1967-ig házi őrizetben tartották Gyulafehérváron. A püspök egyetlen lépést sem tehetett úgy, hogy az ellenőre ne tudott volna róla, s ne jelentette volna azonnal.
1949-ben, a Rajk-pert követően, s 1956-ban, a forradalom után is nagy letartóztatási hullámok voltak Erdélyben. Tudni kell, hogy minden magyarországi eseménynek Erdélyben százszoros hatása van. Az erdélyi magyar ember is magyarnak született, s így a magyar kérdést teljességében próbálja látni, s emiatt válaszol rendkívül érzékenyen minden itthoni megmozdulásra. Amikor 1956-ban megmutattuk, hogy mit jelent az elégedetlenség, s hogy az szervezés és irányítás nélkül is mire vezethet – ez a hatás igen erős volt ott is. Az erdélyiek szíve dobbanása vagy nyugalma attól függ, hogy Magyarországon mi van. Várják és követelik, hogy Magyarország nézzen arrafelé is, és gondoljon reájuk is. Márton Áron azonban azonnal látta, hogy az erdélyi rokonszenvnek milyen következményei lehetnek, s ezért igyekezett kézben tartani az összes emberét, s fegyelmezetten irányította az életet. Mérsékletre igyekezett inteni híveit. Mégis, akármit csináltak, ha csak egy kicsit kiáltottak, abból a hatóságok azonnal százszoros ordítást véltek hallani, s hurcolták a fiatalokat, kit az iskolapadból, kit az utcáról, be a börtönökbe úgy, hogy el sem tudtak köszönni a hozzátartozóiktól, s öt-hat évig azt sem lehetett tudni róluk, hogy élnek-e, vagy már meg is haltak. Amikor Márton Áron érezni kezdte a korát, kérte a felmentését a pápától, s helyére 1980-ban Jakab Antalt nevezték ki. Ő azt mondotta, én hamarább távozom az élők sorából, mint a püspök úr – egészségileg rossz állapotban volt nagyon. Hosszú éveket töltött a Duna-deltában a nádvágók között, mint rab. A nádvágás a legveszedelmesebb munkák közül való, s isteni csoda, hogy Jakab Antal még van. Ő is kérte nemrég a felmentését, s a csíkszentdomokosi plébánost, Bálint Lajost szentelték püspökké. Az ő kinevezésénél az a legnagyobb baj, hogy az utódlásról már nem dönthet. Itt kell észrevenni Románia pontos szándékát: 1949-ben egy egymondatos törvényerejű rendelettel elvette egymillió-hatszázezer ember vallását, felszámolta a görög katolikus egyházat, s a görög katolikusság minden javait az ortodoxiára származtatta át. Erdély részére csak egy római katolikus püspökséget ismert el. Látnunk kell a moldvai csángó magyarság ellen folytatott ádáz küzdelmet, s annak egyre nyilvánvalóbb eredményeit is. Ennek a római katolikus püspökségnek a szemmel látható célja az, hogy a moldvai csángó magyarok anyanyelvét elvegye. II. János Pál pápa embere, Casaroli szentelte Bukarest római katolikus püspökévé az elrománosodott csángó Ioan Robut, aki egy szabófalvi csángó magyar családból származik, eredeti neve Rab János. A szándék továbbra is világos, a püspökből nemsokára érseket csinálnak, s a bukaresti érsek lesz a romániai összes katolikus feje, így csúszik át a magyar katolikusság vezetése a többségi nemzet kezébe, s többé nincs mód s lehetőség arra, hogy rá lehessen vezetni az egyház vezetőségét ennek a lehetetlenségére. Ma már Brassóban, Petrozsényban, Kolozsváron, Vulkán községben, Balánbányán, Fogarason, s még sorolhatnám, román nyelvű mise szólal meg a római katolikus magyar templomokban. Én eljuttattam az „...édes Hazámnak akartam szolgálni...” című könyvemet a pápának, s azzal egyidejűleg egy olasz nyelvű levelet is küldtem, amelyben könyörgök, hogy ne bántsák a katolikus csángó magyarok anyanyelvét, s mérsékelje a papjait a Szentatya, hogy ne akarják azt elvenni tőlük. A levelemre rövidesen választ kaptam, itt van a kezemben a pápai levél, amelyben megköszöni a könyvet és az óriási szolgálatot, amit a katolikus egyháznak tettem, és áldását küldi. A kérésemre nem kaptam feleletet. Olvastam, hogy az ausztráliai magyarok ugyanezzel a kéréssel fordultak a Szentatyához, s azt a választ kapták, hogy értesülésük szerint a moldvai csángó magyarok beszélik az állam nyelvét, így nincs is szükség akkor többé az anyanyelvre. Az ausztráliaiak megdöbbenésüket fejezték ki afelett, hogy a pápát így félre lehetett vezetni. De miért Ausztrália lép fel a csángó magyarokért? Márton Áron halála 1980-ban nagy vesztesége volt az erdélyi római katolikus egyháznak, mert az ő egyénisége, az ő személyisége hosszú időre meg tudta határozni a klérus szellemét. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi történhetett az egyházzal, hogy csak egyedeiben tudott olyan kiválóságokat teremni, mint Majláth Gusztáv Károly, Márton Áron vagy Jakab Antal.
A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe. Menekült az egész ország. Akkor találkoztam Földi Istvánnal, aki kézdivásárhelyi barátom volt, Szakács Antallal, Horváth Ferenccel, a kolozsvári hadtestparancsnokkal és másokkal. Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam. A kinevezés formaság volt, igyekeztem minél könnyebben keresztülvinni, bürokráciamentesen, hadd találják meg a helyüket ezek az űzött emberek. Voltam képesítő vizsgát ellenőrizni is a kőszegi tanítóképzőben. Furcsa dolog, hogy az alkalmazóimnak, akiket becsültem, a hivatalos utódai alatt is szolgáltam, pedig ezeket nem becsültem sokra. 1945 tavaszán jöttünk visszafele, s nagy nehézséggel jutottunk fel Budapestre. A munkámat ugyanott, a minisztériumban folytattam. De alig melegedtem meg a helyemen, a Népjóléti Minisztérium kikért Teleki Gézától, a kultuszminisztertől. Itt a feladatom a rokkantak, testi fogyatékosok rehabilitálása volt. Ezeket a háborúban szerencsétlenül járt embereket kellett átképeztetnem új szakmára, amit el tudtak látni. Ez nagyon komoly pedagógiai feladat volt. A címem egész zengzetes volt: a Népjóléti Minisztérium Hadigondozási Főosztályán, a Szociális Gondoskodási Osztályon osztályvezető miniszteri tanácsos. A rendszerváltozás nem jelentett azonnal szervezeti változást is, a minisztériumok a maguk formájában és felépítésében működtek még egy ideig. Igazolások ugyan voltak, de ha az igazolás állotta az időt, akkor nem marasztalták el a személyt. A miniszterem Molnár Erik volt, a kecskeméti ügyvéd. Tanfolyamokat szerveztem a rokkantak számára. Szabónak képeztettem mondjuk azt, akinek ép maradt a keze, vagy csizmadiának. Ahogy jött az ember, s ahogy mutatta magát, megbeszélve vele is, közösen döntöttük el, hogy mi lehetne belőle, s mi az, amihez kedve lenne. Volt, aki könyvkötő lett, volt, aki méhész. A legkülönbözőbb foglalkozásokkal kerültem így kapcsolatba magam is.
A hadiözvegyek sorsa is reám maradt. Varrótanfolyamokat szerveztem, s apácákat alkalmaztam, akik nagy szeretettel foglalkoztak az árván maradt asszonyokkal. Az apácarend üldözött kaszt volt, foglalkoztatni nem lett volna szabad őket, de én úgy gondolkodtam, hogy ilyen parancsnak nem engedelmeskedhetem. Amikor figyelmeztetett a miniszter, azt válaszoltam, hogy kitűnő szakismerettel rendelkező emberekre van szükségem, hogy a tanfolyamok eredményt is hozzanak, s az apácák valóban kitűnően dolgozó emberek voltak. A rokkantak s hadiözvegyek után a hadiárvák sorsát kellett egyengetnem. A róluk való gondoskodást igen nagy feladatnak éreztem. Olyan tervet dolgoztam ki, amiből igazi segítséget reméltem nyerni számukra. Elhatároztam, hogy szerzek Amerikában minden hadiárvámnak egy jelképes keresztapát. Az amerikai ember fogadja el a magyar árvát keresztfiának, s adjon neki egy hónapra három dollárt. Kértem még három dollárt évente egy pár bakancsra, tehát évi harminckilencezer dollár jutott egy gyermekre. Az első ezer címre hetek alatt megkaptam a harminckilencezer dollárt. Magam jártam el, hogy igazságosan osszák szét az országban. Másra nem mertem bízni, csak így voltam nyugodt, hogy a pénz valóban oda kerül, ahova szánták. A második ezer keresztapa is küldte a harminckilencezer dollárt, de amikor postáztam volna a harmadik ezer kérést, kaptam a parancsot, hogy le kell állítani az egészet, mert ez propaganda az Egyesült Államok mellett. Egy teljes hajórakományt is visszaküldtek, amiben ezer és ezer ruha érkezett a hadiárvák számára. A minisztériumban a tisztviselő kollégáimmal alakítottunk egy énekkart, s nyilvános hangversenyeken is felléptünk. Vigyázva az idő szellemére s hangulatára, csak madrigálokat énekeltünk. Ez a magatartás teljesen ismeretlen volt más helyeken. Énekelni, közösséget teremteni? Ez főbenjáró bűnnek számított. Egyik reggel, az egyik hangversenyünk után leüzent a miniszter, s kérdezte, hogy mi történik itt, s legyen vége az éneklésnek. Azt üzente: csend legyen! Erre volt ideje és képessége Molnár Eriknek, de arra, hogy egy nyilvántartás létezett volna a rokkantakról, hadiözvegyekről s árvákról, arra nem. Semmiféle adatot nem adtak nekem, így a magam feje szerint dolgoztam ki egy rendszert, s így készítettem el a költségvetést. A Statisztikai Hivataltól megkértem a létminimum szintjének pénzértékét, s azt követeltem a Pénzügyminisztérium emberétől. Csak a felét akarták adni, de én nem hagytam egy fillért sem. Az én hipotetikus sorom, mint kiderült, teljesen megfelelt a valóságnak, így még dicséretet is kaptam a minisztertől.
Egy alkalommal hivatott Ujhelyi Szilárd, aki akkor a Népjóléti Minisztérium államtitkára volt, s mondja nekem, hogy vezető ember nem lehet pártonkívüli. S meg is fenyegetett, ha nem lépek be, azonnal B-listára vetet. Elmentem az egyházhoz, s mondtam, micsoda helyzetbe kerültem, s mondották nekem, hogy ne gondolkozzam egy percig sem a kérdésen. Ha be kell lépni, hát lépjek be, mert az életemet úgyis úgy élem, ahogyan eddig, de fontos dolog, hogy azon a helyen én maradjak ott. Így léptem be a kommunista pártba. De a magam munkáját végeztem továbbra is. A felvonulásokon nem lehetett azt mondani, hogy nem veszek részt, vagy hogy nekem semmi közöm a dologhoz. Szomorúbb dolgot a magyar történelemben nem tudok elképzelni, mint amikor vonultunk el Rákosi Mátyás óriási dísszel megalkotott páholysora előtt, mi, a páriák ezrével, tízezrével, s ütemesen kellett kiabálnunk: Éljen Rákosi! Éljen Rákosi!
Egy dolgot kitűztem magam elé. Aki az én irodámba bejön, az onnan vigasztalanul ki ne menjen. Sok ember jött haza fogságból, tanítványaim is, s az első útjuk hozzám vezetett. A kezüket megfogtam, okvetlenül segítettem, s próbáltam elindítani valamennyit valamilyen irányba. Mégis, úgy látszik, sem a sikeres tanfolyamok, sem a harminckilencezer dollárok, sem a gondoskodás nem felelt meg a párt követelményeinek, mert 1949-ben fegyelmit indítottak ellenem, s karácsonyi ajándékként elbocsátottak az állásomból, minden igény nélkül, tehát még nyugdíjjogosult sem voltam. A fegyelmit azért indították ellenem, mert kiderült, hogy az általam szervezett tanfolyamokon a párttörténet nem szerepelt a tanrendben. 1949 karácsonyán az út közepére, Budapestnek a köveire kerültem. Természetesen a pártból is kirúgtak. Az életemnek egyik legszebb perce az volt, amikor a piros könyvet visszaadhattam. Úgyhogy nem húzott többé, nem nyomott, nem volt többé ezzel a kérdéssel semmi nehézségem. Mulatságos volt az egész eljárás. Azzal kezdődött, hogy felkeresett két nő, hogy tartsak önvizsgálatot, vagy ahogy ők mondották, önkritikát. Nagyon bosszankodtam, s mondottam, hogy tévedésbe ne jussanak, én havi gyónó és áldozó vagyok. A két nő kiment, s többé efféléről nem akartak meggyőzni, csak kirúgtak. Állás nélkül lévén, s mert Pesten semmiféle állást nem kaptam, lementem Szárászpusztára, a bukovinai és moldvai telepesek pusztájára. Itt ők a kitelepített németek birtokait kapták meg. Azért mentem oda, hogy a Moldvából vagy Bukovinából hazajött embereknek legyen ott, akivel egy szót váltanak, ha panaszuk, bánatuk, vagy valami kérdésük van – hogy hogyan oldják meg. Tehát én közöttük inkább olyan apai felügyeletet gyakoroltam, de úgy éltem ott, mint a többiek. Én is igényeltem egy sváb birtokot, s kaptam is, Hucker József birtokát. Nyolc hold föld volt, lóval, tehénnel, sertéssel, s elkezdtem szántani-vetni. Szántottam-vetettem s beszolgáltattam, tehát minden kívánságnak megfeleltem. A család Pesten maradt, s körülbelül két éven át onnan élelmeztem őket.
Az én csángóimnak és székelyeimnek segítettem eligazodni, tovább gyűjtöttem dalaikat, meséiket, s még egy cikket is küldtem Kodálynak, ami meg is jelent 1949-ben a Magyar Kórus című folyóiratban: Népünk dallamemlékezete címmel. Kodályék tudták, hogy mi van velem, de különösebben nem érdeklődtek a személyem iránt. Az egyéni sorsom, állás, család stb. nem jutott eszükbe. Lehet, hogy nehéz lett volna, de az is lehet, hogy csak kellemetlen. A Rajeczky Benjaminnal közösen készített Csángó népzene I. kötete, amelyet 1961-ben adtak ki, az ott elvégzett gyűjtésem első nagy eredménye volt. A mostani pécsi püspök, Cserháti József akkor káplán volt Lengyelen, s mi, mint Szárászpuszta, Lengyel filiája voltunk. Mindig más állott a szekerével a pap rendelkezésére. A sor éppen reám esett, s mentem is a papot fuvarozni. Most is jól emlékszem a beszélgetésünkre a Júlia szép leány balladáról.
De semmi sem tart örökké, mert 1950-ben egy szép napon értem jött az ÁVO azzal, hogy én összeesküdtem – hogy kikkel, nem mondták –, s a szovjet hatalmat akarom megdönteni. Mondom, hogy itt, Szárászpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne? – De maga itt mindenkit ismer! – mondták, s már hurcoltak is egyik rendőrbörtönből a másikba. Megmaradt bennem egy furcsa kép a börtönből. Mindenütt az volt a vízvezetékre írva, hogy MÉRGEZETT. Ez is csak a megfélemlítés végett. Leülni nem volt szabad, sétálnom kellett a megadott pontok között. A falon az elődeim neveit olvashattam szép sorban. Nagyon sokan jártak már énelőttem abban a cellában. Meggyőződésem, hogy maguk sem tudták pontosan, hogy mit akarnak, mert már az összeesküvésemet sem akarták leleplezni. Mikor meguntak, az egyik főember ordítva közölte velem, hogy takarodjak, és a szeme elé ne kerüljek többé! Ez volt az elbocsátás, s én el is takarodtam.
Újra állás után jártam Pesten. Ötven helyen próbálkoztam, hiába. Egyvalaki számba vett engem, s mikor kiderült, hogy engem akar segíteni, őt is elbocsátották. Volt egy építészmérnök barátom, aki maga mellé vett segédmunkásnak. Csepelen építkeztünk. Kitűnő munkatársam is volt, Zakariás Dénes, aki rendőr alezredes volt, együtt hordtuk a maltert és a téglát. Egyik kemény, hideg napon is ott dolgozom, s jön egy iskoláscsapat a tanítójukkal, s a tanító egyszer csak felkiált: – Ez a Domokos Pál Péter kabátja! Egyik kolozsvári diákom ismert fel a kabátomról. Ő volt az, aki mindenáron segíteni akart volna rajtam. Végül még én vigasztaltam, hogy nem baj, hogy így esett a dolog. Egy fél évig a Duna–Tisza Öntöző Vállalatnál is dolgoztam. Ők az Alföldön mértek, csatornázás végett. A feladatom az volt, hogy egy négyszáz méter oldalú négyzetet kellett beírnom a földbe, s a négyzet sarkára ásnom egy követ, amit megszámoztak. Így készült aztán el a térkép. Bendefi László volt a vezető, s ő alkalmazott hosszmérőnek. A régész Fettich Nándor egyetemi tanárral, s Szalay Bélával, a volt miniszteri titkárral végeztük együtt ezt a felelősségteljes munkát. Általában Kunszentmiklósról tudtunk valami élelmet összeszedni a családnak. De ez a paradicsomi állapot is egyszer megszakadt, ahogy beköszöntött az ősz, reánk már nem volt szükség. Ismét munka nélkül maradtam, én is, ők is. Kimentem a IV. kerületbe, Mohunka Jánosnéhoz, a tanács oktatási osztályának vezetőjéhez, mert azt hallottam, hogy mindenütt pedagógushiány van. Mondtam neki, hogy engem büntetésből bocsátottak el ekkor és ekkor a miniszteri tanácsosi állásomból, de tanári oklevelem is van, s ha szükség van rám, tanítanék akár elemi iskolában is. Felsoroltam az okleveleimet, hogy válasszon, melyik szakomnak látná hasznát. Így kerültem 1951-ben a Viola utcai általános iskolába, a felső tagozatra, fizika–matematika szakra.
 
Úgy kellett hozzálátnom a munkához, mintha most végeztem volna el az egyetemet. Így fiatalodik az ember.
Egy-két év múlva ellenőrök jöttek, s hallgatták az órákat. Énhozzám is bejöttek, s nemsokára áthelyeztek a József Attila Gimnáziumba ugyancsak matematika–fizika tanárnak. Később itt átvettem az ének oktatását is. 1956-ig tanítottam itt, s akkortól a Kaffka Margit Gimnáziumban, s ott is maradtam nyugdíjaztatásomig. Nem volt jó kapcsolatom az igazgatónővel valami műsorom miatt, ami szerinte a politikai korlátai miatt nem ütötte meg a mértéket. Ilyesfélét írt a minősítési lapomra is, amit én nem fogadtam el. Ráírtam, hogy ami az előadott zenei darabok értékét illeti, az a vélemény, amit az igazgatónő elmondott, számomra elfogadhatatlan, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem ért hozzá. Elég szörnyű nő volt, azt mondotta a tanári szobában a tanár kollégáinak, hogy „aki nem úgy táncol, ahogy én fütyülök, azt kiirtom”. Tizennyolc tanárt el is intézett. Végignéztem, hogy miként lehet tönkretenni egy iskolát, mert egy kialakult tantestület is mindig műalkotás, s a szívüknek össze kell dobbanni, ha együtt akarnak dolgozni, s ami a legnagyobb dolog, nevelni. Aztán 1961-ben betöltöttem a hatvanadik évemet, s nyugdíjba kellett mennem. Mások maradhattak hetvenéves korukig is, nekem menni kellett.
 
Emlékszem, 1956-ban, az események után az iskolában bírálni kellett a történteket. Nekem is azt parancsolta az igazgató, aki akkor Kornidesz Mihály volt, gondolom, a párt bizalmi embere. Neki nem volt kifogása ellenem, tőle olyan büntetéseket, mint korábban, nem kaptam. Bementem, beírtam az osztálykönyvet, s felálltam a katedrára, vigyázzban, a gyermekek is vigyázzban álltak. Egy órán keresztül egy szót sem szóltam, s amikor kicsengettek, leszálltam a katedráról s a legények leültek. A saját fiaim 56 októberében nem lehettek itthon, s így barátunknál, a hegedűművész Kern Istvánéknál húzták meg magukat, a forradalom végéig. Valahogy azért mindennap érintkeztünk, s tudtam róluk.
 
 
 

A gyerekeimről a következőt tudom elmondani: Péter fiam végül magyar szakon végzett az egyetemen, Ma a kis finnugor népek irodalomtörténetét gondozza, cseremisz, osztják stb. Majd öt teljes esztendőt töltött Szentpétervárott, s ott tudta megcsinálni azt, amit akart. Olyan könyvtárat hozott össze, ami ritkaság. Több könyve jelent meg. Kevés, de mégis kénytelen érdeklődést mutat arrafelé is, amerre én jártam és dolgoztam. S reménykedem, ha kiesik kezemből a penna, majd ő folytatja. Péter fiam mára három gyermek apja. Erzsébetet nem vették fel az egyetemre, akkor nehéz évek jártak, s bizony nem mindenkinek sikerült tanulnia – önhibáján kívül. Most a Kémiai Kutatóintézetben dolgozik. A kisebb fiam, Ádám, elektromérnök, a repülőtéren dolgozik, neki is három gyermeke van. A legkisebb leánykám, Mária, az MTA Zenetudományi Intézet népdalkutató csoportjának munkatársa. Sok előadást tart, könyvet írt.
Én nagyon szerettem a tanítványaimat, s úgy éreztem, ők is engem. Mindig kapok leveleket, lapokat a világ minden tájáról, ki merre került, onnan gondol rám. Még a minisztériumban voltam, amikor a kolozsvári tanítóképzőből megkeresett két volt tanítványom: Pinczés Jóska és Ferencz Antal, s mondták, hogy továbbtanulnának, de hol álljanak meg, mit csináljanak? Hadiárvákat bíztam rájuk, azokat kísérték le a fürdőbe, nyaraltatták őket. Pénzt is kerestek, s nyaraltak is a Balaton partján, s ősztől kezdhették a tanulást. Pinczés József mérnök lett, Ferencz Antal pedig állatorvos. De itt él Pesten a régi osztályomból Barabás Laci, Földes László, Pichler Jenő, Kardos Sándor, egy Báthori nevezetű ember Vácott. Ma is tartom velük a kapcsolatot. Következetesen megrendezik a véndiák-találkozókat, s olyan jól és szépen, hogy példát lehetne venni róluk bárkinek. Az egyik kolozsvári tanítvány ott maradt, s fényképész lett, ő elkészíti az albumot, amiben mindenkinek a képe benne van a címével együtt. Idén, 1986-ban is lett volna találkozó a volt tanítóképzős diákjaimmal Kolozsváron, de elmenni már nem tudtam. Elküldtem a Rezeda című, csángó népdalokat tartalmazó könyvemet, s mindeniket dedikáltam a fiaimnak, lányaimnak. Az Erdélyben maradott fiaimért sokat aggódtam s gondolkodtam rajtuk. Segíteni nem sokat tudtam, de mindig ment egy-egy itteni osztálytárs, s próbáltak segíteni az ottaniakon. Volt olyan is közöttük, aki nagyon nehéz sorsra jutott. Ilyen volt Bányai Miklós, akit 1958-ban, bűntelenül börtönbe zártak, s csak 1964-ben, a nagy amnesztia alkalmával, amikor mindenkit kiengedtek, szabadulhatott ő is. A két fiacskája, s felesége – akit közben köteleztek, hogy elváljon tőle – azt sem tudták, hol, merre lehet. Sem levelet, sem értesítést nem kaptak hollétéről. S nem ők voltak az egyetlen ilyen család akkoriban.
 
De jönnek, mindig jönnek az ifjak hozzám, s bizony már az ifjak nagy része nyugdíjas korú. Jönnek, s mindig a nevén szólítom őket, a szeredai tanítványaimat is, pedig az régecskén volt már. 1980. július 5-én megint csak ilyen találkozó volt, amire még el tudtam menni, s itt a beszédem: „80. életévem 7. napján, a testemet működtető szív gyengülő, fogyó, hanyatló erejével, fátyolozott hanggal, a halk beszédet nem halló füllel, arcéleket kontúrban, tompultan látó szemekkel, de a hanyatlással ellentétben folyton növekvő tiszta szeretettel, teljesen ép, sértetlen lélekkel állok itt ma boldogságom csúcsán köztetek, édes fiaim, leányaim. Mi teszi számunkra ünneppé ezt a napot? Először, hogy ismét együtt vagyunk a jelent jelentő, de jövőre szóló változott körülményekben. Másodszor, nagy idő óta mára, nagy távolságokról, e pontra gyűltünk, hogy a megszépítő múltra visszanézve emlékezzünk iskolánkra, tanárainkra, tanulótársainkra, elsősorban azokra, akik eltávoztak, s az együtt töltött idő fontosabb pontjaira. A Lajos-bajos rímet követő kacagásra, az igazgató éjféli látogatására a hálóban, a tanítónő- és tanítóképző közös kórushangversenyeire. Kodály tanár úrnak a két kórus számára írt nagy művének, a Balassi Bálint elfelejtett énekének előadására, a népdalversenyre, vagy a Levelek a szomszédból s a Ludas Matyi előadására. Felszegi tanár úr fizika-, Móczár tanár úr növénytan-, Nagy tanár úr énekóráira. Tanszerkiállítás, s megannyi élő életet igazoló esemény a diákéletből. Mind a nevelői testület, mind a jómagam nevelői működése óta szívünk termőtalajába mélyen plántáltuk a gondjainkra bízott csemetéket. Nevelésünk alapja és célja ugyanaz volt: az emberszeretet meghirdetése és a munkaszeretet életcélul tűzése.
 
Domokos Pál Péter portréfilm (1987–1990)
Rendező: Hartyándi jenő és Nesztor Iván 
 
Tanítványaink elmondhatták tanáraikról, hogy címerük az ember- és munkaszeretet. Hiszem, hogy életteremtő verejtékes munkánk, buktatóink, iskoláitokban kapott nevelés, tanítás, irányítás segít, és a kapott tanítás továbbadása boldogít. Tudom, hogy ez a fejlődés nehéz, a kenyér pedig mindennap kell. Tudom, hogy a magvető munkáját nem termékenyíti meg a májusi aranyeső, de akarjátok mind a magatok, mind hozzátartozóitok életét, és a tikkasztó szárazságon verejtéketekkel vagy csurgó könnyetekkel kényszerítsétek az élet kenyerét, hiszen a szeretet nem tűr pusztulást, pusztítást! Életetek nyarát élitek. Énekeljetek és éljétek a Nyár kánont, amelyben a »röpke lepke száll virágra, s zümmög száz bogár«. Mindnyájatokkal nagyon szeretnék beszélni. Perc sem telik, s lelkemben mégis nap mind nap megkereslek, nem felejtlek és szívem utolsó dobbanásáig szeretlek."
 
Én nem találtam ki új tudományos elméleteket, hanem a meglévőt kutattam. Életem fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait, hiányait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyan zenedarabra leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, akkor okvetlenül megfogtam és a helyére tettem. Érdekes lenne felsorolni, akár számvetésként is, hogy mik is voltak ezek a téglácskák. Az első a csíkcsobotfalvi Kájoni-kézirat volt, amit egy odavalósi embertől, András bácsitól kaptam. Kájoni János óriási személyiség volt. A XVII. században Csíksomlyón nyomdát alapított, és kiadta az ezeroldalas Cantionale Catholicumot. Füveskönyvet, kottáskönyveket, sőt iskolai könyveket is írt. Kájoni valójában románnak született, de magyarrá lett. Az ismert huszonhárom munkájában egyetlen román szó nem fordul elő. A csíkcsobotfalvi kéziratot elvittem Kodály Zoltánhoz, akit akkor még nem ismertem. Mondom, hogy Domokos Pál Péter vagyok, Csíksomlyóról, tanárember, könyvet hoztam. Odaadtam a könyvet, ő pedig kijegyezte a dallamokat és visszaadta, és csak akkor szólott, merre dolgozzam, mit kutassak, és attól kezdve állandó volt a kapcsolat közöttünk. Cikket írtam a csobotfalvi kéziratosról a Zenei Szemlében és az Irodalomtörténeti Közleményekben. A kutatást pedig tovább folytattam. Aztán következett Zemlény János kézirata, szintén XVII. századi kézirat. Ennek a háború alatt sajnos nyoma veszett.
Később izgatott és érdekes volt számomra a moreszka-kérdés. Valaki az egyik lapban írt egy cikket a moreszka nevű táncról, s azt olvasom a cikkben, hogy a tánc jelenetei a müncheni régi városháza oszlopfőin már 1480-ból ismeretesek. Azt is tudni véli a cikk írója, hogy magyar táncosokról mintázta a mester, Erasmus Grasser fafaragó. A románoknak van egy táncuk, a kaluser, talán még a mioriţájuknál is híresebb. Azt mondják, hogy ez a kaluser az ő nemzeti táncuk, s csak az övéké. Igen ám, de ugyanezt járja a hétfalusi csángó is, csak boricának nevezi. Kutatni kezdtem a tánc eredete után, s rá kellett jönnöm, hogy ez nem román nemzeti tánc, hanem Angliában, Spanyolországban, Portugáliában, Francia- és Olaszországban, végig a Balkánon, egészen Indiáig élő hagyomány. A nevezett tánc körtánc, amit férfiak járnak, lábukon csörgőkkel, s van közöttük mindig egy fekete, s erről a feketéről nevezték el moreszkának. A tánc a mór–keresztény harcok idejében születhetett. Marosvásárhelyen voltam, s egy barátommal a környéket járva az egyik faluban hasonló táncra találtunk, csak itt úgy hívták, hogy gircsó. A gircsózás a figuráival a moreszkára vezethető vissza. Felvidéken is jártam, és ott hallottam, hogy a karácsonyi disznóöléseknél két ember álarcban jelenik meg, s megtréfálják a háziakat. A két ember neve moreskar. Ezeket az adatokat aztán egy nagy tanulmányban foglaltam össze.
 
A nyugdíjaztatásom után kezdődött el az én igazi életem: az összegezés. Addig csak gyűjtöttem, csak gyűjtöttem, de a kenyérkereset annyira lekötött, hogy az igazi érdemi munka még hátravolt. Még Rómába is elmentem, hogy a Vatikáni Levéltárban megkeressem a Moldváról szóló papi jelentéseket, amelyekben rengeteg adatra bukkantam. Olyan adatokra, amelyekről addig a történészek sem beszéltek. Ezek a rátalálásaim valóságos felfedezések voltak. A Jóisten mindig vezette a kezemet, mert bárhová mentem, mindig megtaláltam, amit kerestem, s nemcsak hogy megtaláltam, de közzé is tettem, nem törődve azzal, hogy hivatalos megbízásom van-e vagy nincs. A szívem és a lelkiismeretem bízott meg azzal a feladattal, amit egész életemben nem szűntem meg teljesíteni. Itt áll kéziratban tizenkét könyvem, ezek nagy része csíki énekeskönyv: Petri András énekeskönyve 1630-ból, Mihály Farkas, közrendű székely énekeskönyve a XVII. századból, a Szent László-vonatkozású pécsi énekeskönyv, a Csíkcsobotfalvi Kájoni-kézirat utolsó, negyedik része, Bocskor János kézirata, Bándi Péter kézirata, Zemlény János énekeskönyve, Illyés István énekeskönyve, Márton Áronról írt könyvem, egy csomó cikk és tanulmány. Most van nyomdában A moldvai magyarság ötödik kiadása. S majd elfelejtettem az egyik legfontosabbat, Csík vármegye monográfiáját.
 
Hiszek abban, hogy a sok minden apróság összeáll, s a tudást újra szét kell osztani! Ha olyasmit hallottam, hogy a gyermeket ne tanítsd erre vagy arra, mindig nagyon mérges voltam, mert mindig mindent meg kell tanítani, s arra nem gondolni, hogy ezzel a tudásom elfogy, mert amit az ember megtanított, annak az értéke ezer irányból megtetézetten kerül vissza őhozzá. De ha nem adok, honnan várjak? A becsületes ember célja mi lehetne más, mint küzdeni a családjáért, a közösségéért, a nemzetéért? Ezt soha nem mondani, hanem élni kell!
 
Az interjút készítette Balogh Júlia 1986-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
(Az interjú egy szerkesztett változata Az én Erdélyem címmel a Vita Kiadó gondozásában 1988-ban jelent meg.)
 
 

Bálint György 1919. július 28-án született Gyöngyösön középbirtokos családban. Gyermekkorát a család gyöngyösi és gyöngyöshalmaji birtokán töltötte. Elemi iskolai, majd gimnáziumi tanulmányait szintén Gyöngyösön végezte. 1941-ben szerzett kertészmérnöki oklevelet a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. A családi birtok igazgatásával azonban nem sok időt tölthetett, mert 1942-ben munkaszolgálatra hívták be. 1944-ben Mauthausenbe, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba hurcolták. A vészkorszakban egy testvére kivételével egész családját elveszítette. A háború után hazatért, a gyöngyöshalmaji birtokon megpróbálta folytatni a gazdálkodást. 1948-ban kulákká nyilvánították. Budapestre költözött. A Magyar Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki diplomát szerzett. 1949-től előbb a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából agrártankönyveket írt és szerkesztett, majd a Kertészeti Kutatóintézetben dolgozott. 1953-tól a Mányi Állami Gazdaság főagronómusa volt 1959-ig. Ezt követően a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságának főkertésze, majd az Állami Biztosító Főigazgatóságának kárbecslési szakértője. 1969-ben kinevezték a Kertészet és Szőlészet című hetilap főszerkesztőjévé, mely állásában 1981-es nyugdíjba vonulásáig megmaradt. Ezzel egy időben szerkesztette a Kertgazdaságot, a Kertbarát Magazint és a Kerti Kalendáriumot is. 1981-től 2009-ig a Magyar Televízió Ablak című közérdekű magazinműsorának állandó munkatársa volt. Televíziós szerepvállalása óta nevezik széles körben egyszerűen csak „Bálint gazdának”. 1989-től az újjászerveződő Budapest Rotary Club tagja, átmenetileg elnöke is volt. 1990-ben megalapította a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, amelyet 2012-ig vezetett. 1994-ben belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe, a párt Országos Tanácsának tagjává választották. 1994 és 1998 között országgyűlési képviselő volt. Többek között a TIT, a Magyar Borakadémia és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Számos szakmai díj kitüntetettje. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének tulajdonosa. Gyöngyös és Budapest díszpolgára. 2020. június 21-én meghalt.
 
 

Bálint György
Anyám polgári iskolát végzett Gyöngyösön, apám meg Pozsonyban a német gimnáziumba járt. Az akkor szokás volt, ott lehetett igazán nyelvet tanulni. Pozsony mély nyomokat hagyott benne, nagy hatással volt későbbi gondolkodásmódjára is. Apám volt a legidősebb gyerek, és ő kapta a birtokot. Az utána következő fiúgyermeket Jenőnek hívták és kultúrmérnök lett, de sohase folytatta ezt a mesterségét. A pesti Műegyetemet végezte el. Egy kicsit bohém – vagy lehet, hogy nagyon bohém – természetű ember volt. Volt neki két-három bérháza Pesten, elég gyorsan szerezte őket, de aztán tönkre is sikerült mennie. Akkor Szentmártonkátán vásároltak egy ötvenholdas területet, amit betelepítettek szőlővel – apám is segített benne –, és egy nagyon jó gazdaság lett belőle. A nagybátyám közéleti ember is volt, a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének titkára meg a Borászati Lapok című folyóirat főszerkesztője egy ideig. A Vidor Ferike nevű színésznő volt a felesége. Őtőle származott Anti, Antal nevű fia, az én unokatestvérem. Ő kommunista, hithű kommunista volt. Kitűnően rajzolt, szépen énekelt, nagyon jó megjelenésű ember és igen tehetséges kerttervező volt. Valahol Sztarioszkol környékén egy aknán végezte az életét, munkaszolgálatban.
 Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban. Ez volt az én utolsó emlékem a zsidó vallással kapcsolatban, merthogy ezen az egész család részt vett az anyai nagyanyámnál. Az apai ágról, ha nevük alapján vagy a róluk szerzett ismeretek alapján nem tudták volna, hogy zsidók, valószínűleg senki nem feltételezte volna, hogy azok. Ők semmiképpen sem ragaszkodtak a zsidóságukhoz. Az apám meg különösen nem. Ő persze nem így fogalmazta meg, de céltudatosan ragaszkodott hozzá, hogy asszimilálódjon, hogy az asszimiláció teljesen befejeződjön.
 Édesanyámnak egy lánytestvére volt, Sári néni, aki ugyancsak Gyöngyösön élt. Azt a családot jól ismertem, ővelük tartottam a kapcsolatot. A nagynéném férje fakereskedő volt. Gyöngyösön volt egy fatelepe, az Egri úton. Rusz Pál – Pali bácsi. Furcsa emberke volt, nem nagyon szorgalmas, nem nagyon tevékeny ember. Apám, emlékszem, nem is becsülte túlságosan sokra. Ennek a Sári néninek és Pali bácsinak volt egy leánya, akit Vandának hívtak. Pestre jött feleségül egy Schweitzer nevű gyáros családhoz, illetve a család egyik gyermekéhez. Schweitzer Henrik gyárában készültek – német licenc alapján – a Sachs segédmotor-kerékpárok. Ivánnak hívták a férjét, Schweitzer Ivánnak. Nagyon értelmes és erősen baloldali gondolkodású úriember volt, aki engem engem nagyon-nagyon érdekelt. Akkoriban, amikor a harmincas évek végén Pestre kerültem, sokakat élénken foglalkoztatott a szociáldemokrácia és egy kicsit a kommunizmus. de kezdődött a jobboldal térfoglalása is.Szokatlan körülmények között jöttem a világra. Apám mint fiúgyereket magáénak fogadott, de én csak nagyon későn tudtam meg, hogy nem ő a vér szerinti apám. 1919-ben születtem. Az azt megelőző időszakban még létezett a császári és királyi hadsereg, de azon belül volt a magyar honvédség és huszárság, és ennek kettes számú huszárezrede ott állomásozott Gyöngyösön. Be volt hozzánk szállásolva egy huszár főhadnagy. Kubinyi Arisztidnek hívták. Nagyon-nagyon jóképű fiatalember volt. Az anyám is egy feltűnően szép nő volt. Szép, sudár termetű, égővörös hajú. Az apám pedig beteg volt. Így én tíz évre születtem a fiatalabb nővérem után. Ez csak egy rövid flört lehetett. Úgyhogy énnekem soha senki még egy apró megjegyzést se tett a gyöngyösi emberek közül, de a halmajiak se, pedig falun gyorsan terjednek az ilyen hírek. Amikor 1943-ban Erdélyben voltam munkaszolgálatos, egy Bereck nevű falu határában, és hazaengedtek szabadságra, akkor mondta el anyám ezt a történetet. Akkor már lehetett látni, hogy talán utoljára találkozunk, lehetett érezni, hogy nagy tragédiák lesznek. A nevelőapámat szerettem apámként, és ma is, ebben a rendkívül nagy távolságban is, még mindig apám az, akire úgy emlékszem vissza, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem is az életemet, de minden mást igen. Vagy inkább úgy mondom, hogy a születésemet ugyan nem, de az életemet, azt igenis neki köszönhetem. Ő az a fárosz, az a világítótorony, aki még mindig előttem van. Mindenesetre ő mindig, konzekvensen és sokszor visszatartott mindenféle idegen befolyástól. Anyagilag meg nevelés szempontjából is többet áldozhatott volna nyelvismereteim gyarapítására, de nem ezt tette. Gyerekkoromban német nevelőnőm volt, tehát jól megtanultam németül. Azzal nem sokat törődött, hogy más nyelvet is megtanuljak. Nagyon vigyázott rá, hogy megmaradjak mellette. Első és egyetlen fiúgyerek – hogy ne menjen szét a gazdaság. Ezt valahogy ő szinte „paraszti” gondolkodásmóddal dolgozta fel: együtt tartani azt, ami van és ami megteremtődött. Nagyon vigyázott arra, hogy én, az egyetlen szem fiú, ott legyek, és azt csináljam tovább, amit ő megalkotott.
Ha visszagondolok erre a kilencven esztendőre, akkor azt kell mondanom, hogy az életemnek ez az első tizennyolc-húsz éve az, ami nyugodt, békés, kiegyensúlyozott körülmények között zajlott le. Olyan nagy tőkét halmozott föl bennem, amiből egy kicsit később is meg lehetett őrizni, és a következő hetven esztendőben valamit táplálkozni belőle.
Okos ember, művelt ember és gondolkodó ember volt az apám. Azt hiszem, hogy azt a humanista alapgondolkodást, ami, talán mondhatjuk, az én életemnek is a középpontja, apámtól kaptam meg. Ez egy nagyon meghatározó dolog, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy például fölvette a gyalog menő embereket az autójába, hanem abban, hogy az egész gondolkodása ilyen volt. Akkor, amikor még szokatlan volt, hogy nyolcórás munkaidő meg munkavállalói jogok, ő bevezette, és kiállt a gazda vagy földbirtokos szomszédaival szemben, akik tiltakoztak ellene. Példamutató volt az irodalom, a művészetek, a zene iránti érdeklődése is. Sok könyve volt apámnak, szépirodalomból nagyon szép könyvtára, és anyám is nagyon szeretett olvasni. Nagyon szerette a német klasszikusokat, és életem egy nagy eseménye volt, hogy a halálos ágyán is azt kérte tőlem, egy Heine-verset fordítsak neki. Ő mondta németül, és énnekem le kellett fordítani. Persze nem vagyok költő, csak a saját szavaimmal fordítottam le. Ez mélyen belém vésődött. Mindenesetre ifjúkoromban ezt a könyvtárat nagyon utáltam, mert emlékszem, hogy nemcsak Goethe és Schiller, hanem például Körner meg a többi nagyon unalmas német író is megvolt benne. Én akkor már másfelé jártam a gondolataimban. Apám viszont szerette őket, mert fiatalkori olvasmányai voltak. Persze szakkönyvekől a teljesen korszerűeket gyűjtötte.
 A szüleim nagyon jól nevelték a nővéreimet is. Kicsit modernül is, de a hagyományokat is megtartva – mondjuk úgy, az etikettnek megfelelően. Nagyon szépen öltöztették őket. Emlékszem rá, hogy a két lány minden tavasszal meg ősszel mindig feljött Pestre anyámmal bevásárolni – ez egy szokásos dolog volt. Én is velük. A Pannónia Szállóban szállt meg a család. Az volt a vidéki családok bejáratott vendégszállodája. Mi a családdal mindig ott szálltunk meg. Napközben az anyám a lányokkal elment vásárolni. A Kammermayer Károly utcában volt egy Edelmann nevű ruhaüzlet, nagy üzlet volt, én is onnan kaptam a ruháimat. Nem nagyon örültem neki, mert szerettem volna ugyanúgy öltözni, mint a halmaji gyerekek. A lányok pedig a Rotschildból öltöztek, meg hasonló helyekről, adtak rá a szüleim. Azt hiszem, úgy általában jól neveltek bennünket. Bár az apám nagyon sokszor elmondta, hogy egy gyereknek nem kell minden kívánságát teljesíteni, és ezért különleges kívánságokat, sokszor logikátlanul is, nem teljesítették. A bevásárlás után a család elment koncertre vagy operába, vagy színházba. Engem otthagytak a szállodában. Ők viszonylag sokat jártak külföldre. Hol a család valamelyik tagjával, hol együtt is. Minden évben úgy húsvét táján elmentek egy hétre Abbáziába, ősszel meg, szüret előtt egy hétre elutaztak Karlsbadba – Karlovy Varyba.
A családi utazásokon kívül apám a harmincas években gyakran járt külföldre, és rendszerint valamelyik nővéremet elvitte magával. Ezek az utak mindig jól elő voltak készítve, és ő mindig sok szakmai tapasztalatot hozott haza, főleg Németországból. Sokat mesélt nekem a hallei tapasztalatairól. Meg nagyon kedves volt számára Rügen szigete, amely ősidők óta a szamóca, a földieper termesztésének egyik centruma. Oda többször is elment, a szamóca egyike volt az ő kedves növényeinek. A másik a spárga volt, amit ugyancsak német tapasztalatok alapján kezdett termelni. Tehát Rügen szigetére többször is elment, és egyszer én is voltam vele, úgy tízéves koromban. Rügenről hozta haza és szaporította el a Rotkäppchen vom Schwabenland, magyarul Piroska palántáit. Ezzel ő volt az első. Azóta a szamócának ezer, kétezer fajtája van, de ez volt az ősi és első nagy gyümölcsű szamócafajta, ami aztán Magyarországon is elterjedt. Latinul Fragaria grandiflora. Apám nagyon szerette ezt a kultúrát, sokat foglalkozott vele, gazdagon jegyzetelt ennek a termeléséről.
Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt. Akkor mindent elmondott, amit erről tudni kellett, vagy tudni lehetett.Kétlakiak voltun, felváltva laktunk Halmajon meg Gyöngyösön. Erre sokszor gondoltam, amikor botanikát tanultam: a kétlakiság egy nagyon érdekes fiziológiai tulajdonsága a növényeknek is, állatoknak is. Gyöngyösön volt a Jókai utca 53. című ház. Egy jó polgári lakás volt, nagy verandával, tágas hallal és öt szobával, az egyik vendégszoba. A szüleim szerették a vendégeket. Ez egyébként is akkoriban sokkal inkább szokás volt. A közlekedés nehézkesebb volt, mint ma. Ha egy vendég jött, akkor az rendszerint éjszakára is maradó vendég volt. Általában amúgy sem egynapos vendégek voltak. Szerették a vendégeket, a vendéglátás információcsere is volt, tehát egy nagyon fontos társadalmi eseménynek számított. Hátul volt egy raktárhelyiség, ami nekem nagyon fontos volt, mert ott voltak az én állataim. Nekem mindig voltak állataim. Mindig volt valami állatom. Sokáig volt tengerimalacom. A halmajiak meg mindig hoztak ilyet, meg olyat, meg amolyant. Baglyot meg kisrókát. Az ott egy kicsit az én birodalmam volt. És még egy garázs volt mögötte, meg még a garázs mögött is egy kis, az autóhoz tartozó raktár. Nem volt még benzinkút, amikor én kisgyerek voltam, hanem hordóban vették a benzint, és otthon töltöttük föl az autó tankját. És hát az autó! Az már tizenkét-tizenhárom éves koromban nekem volt a feladatom, hogy reggelenként az autót előkészítsem. Ez azt jelentette, hogy én néztem meg, megfelelő-e a levegőnyomás a kerekekben. Azt mindennap ellenőrizni kellett, meg az olajszintet, meg a vizet a hűtőben. Ha ez rendben volt, akkor már tizenhárom éves koromban volt jogom kiállni az utcára. A jogosítványomat tizennyolc éves koromban kaptam meg. Még most is meg szokták a rendőrök csodálni: „Már akkor is lehetett vizsgázni?” Nagy udvar volt nálunk. Két gyönyörű vadgesztenyefa állt közvetlenül a ház udvarában, a ház mellett. Szép árnyékot adtak, és ez lehetővé tette azt is, hogy nyaranta be legyen bútorozva, ülő- meg fekvő- meg egyéb alkalmatosságokkal.
Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra. Még zongora is volt mind a két helyen. Jó festményeink is voltak, úgyhogy fénykép nem nagyon volt a falon. Halmajon is voltak, Gyöngyösön is. Emlékszem arra a napra, amikor apám jött vissza Pestről, hozta a rádiót. Az első rádiót. Volt már egy detektoros rádió, de ő vett egy modern, lámpás rádiót. Apám nagyon, nagyon érzékeny volt a technikai fejlesztések iránt. Mindig minden újdonságból kellett hogy legyen neki. Telefon is volt. A gyöngyösi házban például a pincében volt a kút. Vízvezeték már a legkisebb gyerekkoromban is volt a házban, a konyhában, a fürdőszobában. Persze, a fürdőszoba, az még a mai értelemben véve nagyon primitív volt. Hengerkályha volt. Fűteni kellett ahhoz, hogy meleg víz legyen. Aminek az volt a következménye, hogy én nagyon hosszú ideig mindig hideg vízben tusoltam mindennap. Ezt úgy megszoktam, hogy a mai napig is igaz, hogy először meleg vízben tusolok, de aztán hideg vízben. Halmajon is be volt hálózva vízvezetékkel az egész tanya. Nemcsak a mi lakóházunk, hanem az összes melléképület is, a gazdaság is.
Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe. Az egyiket úriszobának nevezték, ez tulajdonképpen a nappali volt, gondolom, hogy így mondanák ma, a másik az ebédlő. Tehát ha ezeket a leporellószerűen összehajtható ajtókat kinyitották, akkor tulajdonképpen az egész egyetlen helyiséggé tárult, és hát egy tényleg nagyon jelentős nagyságú tér keletkezett, lehet, volt az száz négyzetméter. Úgy nyolc-tíz helyiség volt a házban. A bejárat dél felől volt, és az északi oldalon volt az én kedvencem. Volt egy terasz, egy fedett terasz, ami anyám kedvenc ülőhelye volt, délutánonként ott kézimunkázott vagy pasziánszozott, és gyönyörű kilátás volt a Kékesre! Onnan egy nagyon szép lépcső vezetett le egy alsó teraszra, ami egy nagyobb, tágasabb hely volt. Az igazi nagy konyha egy külön épületben volt, mondjuk, tíz méterre a háztól. Ott főztek. Viszonylag nagy háztartás volt, mert részben vendégek is voltak állandóan, részben pedig ott voltak a házi szolgálók, akik szép számmal voltak végül is.
 Halmaj egy nagyon szép tanya volt. Az elrendezését apám nyilvánvalóan a tanulmányaiból vagy az olvasmányaiból vehette. Német építészeti sajátosság, hogy a tanyák négyzetesen vannak megépítve, úgy, hogy a gazdasági épületek körülvesznek egy négyszögletes teret. Ez biztonsági okokból is, meg praktikus, belső logisztikai okokból is nagyon célszerű, mindennek az ajtaja befelé nyílik, tehát a belső tér felé. A major északi szárnyában volt a gépház egy immobil, petróleummal működő szivattyú erőgéppel. Azt én mindig megcsodáltam, gyönyörű szép volt a sok réz rajta. Nagy példaképem, a Simon Jóska bácsi volt minden ilyen gépeknek a tudója ott a majorban. Ő irányította azt. Egyetlen erőgép hajtott meg minden gépet a gazdaságban, meg a vízszivattyút is. Ez nagy újdonságnak számított akkor! A gépház mellett volt egy hatvan vagy nyolcvan tehén befogadására alkalmas tehénistálló, meg a kisegítő épületek is. Meg ott volt a takarmány-feldolgozó, daráló, szecskázó, mindenféle gép. A nyugati oldalon volt a lóistálló, abban az időben a legfőbb vonóerő a ló volt, legalábbis a mi gazdaságunkban. Azután következett egy sertésistálló, egy hizlalda, majd a betonból épített trágyatelep, amelyet apám mindig nagyon nagy becsületben tartott. A major déli, délkeleti sarkában volt egy ilyen intézői lakás-féle, mellette volt egy garázs, aztán egy raktárféle, valamint két hosszú, legalább hatvan, nyolcvan, de lehet, hogy száz méteres épület, az egyiket úgy hívták, hogy vörösboros, a másikat meg úgy, hogy fehérboros, merthogy volt vörösbortermelés meg fehérbortermelés is. És a kettőt nem illik összekeverni! Apám nagyon fogékony volt a technikára, és a szőlőfeldolgozást nagyon kitűnően gépesítette. Amikor a szőlőt leszüretelték és kisvasúton behozták a majorba, akkor beledöntötték egy medencébe, és onnantól kezdve nem nyúlt senki se hozzá, mert elevátor vitte föl, hidraulikus présben préselték ki, illetve előbb volt még egy daráló is, motoros daráló. Onnan szivattyúzták aztán levet a hordókba. Fahordók voltak divatban akkor még mindenütt. A fehérborosban nagyon szép hordók voltak, közöttük apám büszkesége, négy darab kétszáz hektoliteres hordó is, amit szlavóniai tölgyfából készíttetett. A két borospincénk együtt négy-ötezer hektoliter bor befogadására volt alkalmas.
Az udvar közepén állt a szeszfőzde. Egy nagyon jól működő kis üzem, amelynek eredeti célja az volt, hogy a saját szőlőben keletkezett törkölyt meg seprőt dolgozza föl. De a kapacitása nagyobb volt, úgyhogy vállalt apám bérfőzést is. Ez egy pici intézmény volt, de számomra nagyon sok kedves emléket őriz, mert éjjel-nappal négy-öt ember dolgozott ott – nem lehetett leállítani –, és nagyon érdekes beszélgetések színhelye volt. Én még azok közé tartozom, akik órák hosszat hallgathatták az olasz fronton történt szörnyűséges eseményeket. De mindenről szó esett ott, családi életről, meg lányokról meg kocsmai verekedésekről. Én Halmajt tartottam igazán az enyémnek. Szülővárosom Gyöngyös, de nevelőtelepülésem Halmaj. Életem legtartalmasabb éveit vagy hónapjait, szóval a fiatalságom idejét ott töltöttem el. Játékkal is, meg azzal is, hogy mindenfélét tanultam. Ott gyarapodtam.
 A birtok jelentős része azonban szántóföld volt. Magas aranykorona értékű, nagyon jó földek voltak azok, amelyeket apám rendkívül gondosan tartott karban, és a termőképességét nemcsak megőrizte, hanem gyarapította is. Az érdekessége az volt, hogy amióta csak az eszemet tudom, kisvasúttal volt berendezve. Lóvontatású vasút volt, egy ló két vagy három csillét húzott, és a lovak nagyon könnyen megtanulták, nem kellett hajtani őket, mentek a sínek között maguktól. Nagyszerű szállítási lehetőséget teremtett, nagyon célszerűnek bizonyult. A végállomás ott, a majorban volt. Volt olyan ötven hold szőlőnk is. Apám azt tartotta gazdaságosnak, hogy legyen csemegeszőlő és legyen borszőlő is. Csemegeszőlőnek akkor a saszla volt a legdivatosabb fajta. Borszőlőnk nagyobb része a környékre jellemzően az olaszrizling volt, de volt tizenöt hold otellónk is. Az otelló szőlő ugye egy úgynevezett direkttermő szőlőfajta, amely nem kimondottan javasolt telepítésre, azon téves feltételezés következtében, hogy abban nem etilalkohol, hanem metilalkohol képződik. Az Mátra vidékén azonban kitűnő otelló terem, amelynek a színanyaga is nagyon értékes, és nagyon-nagyon kellemes, nagyon jó aroma-, savanyagai is vannak. A mi otellónk a visontai oldalon volt, és kitűnő bort készítettek belőle, nagyon mély színűek voltak. A vörösborosban hatalmas betontartályokban érlelték nyolc napig megdarálva, hogy a színanyaga kioldódjék. A festékanyag közvetlenül a héj alatti sejtrétegben van, és csakis alkoholban oldódik. Kereskedelmi forgalomba nem is került, mert az egész mennyiséget az egri érseki pincészet vásárolta meg. Állandó kapcsolat volt az apám meg az érseki pincészet között, amikor kierjedt az otellómust, és első fejtés megtörtént, akkor jelentkeztek és elvitték. Az otelló tizenöt százalékig az egri bikavér alapanyaga.
A lányok jártak piacozni, tisztességgel csinálták. Cseresznyét én is adtam el annak idején a piacon. Bár most is csinálnák! Én nagy híve vagyok ennek a direkt marketingnek. Mint ahogy a világon egyes területeken, Amerikában például vagy Németországban jelenleg is nagyon nagy divatja van a direkt marketingnek. Akkoriban épült fel azonban a Mátrában a mátraházi tüdőszanatórium, ami most is létezik. Abban az időben – erre konkrétan emlékszem – úgy ötezer ember élt a mátrai tüdőszanatóriumban, beleértve az orvosokat meg egészségügyi személyzetet, és a betegeket is. Apám kötött velük egy szerződést, hogy ellátja őket zöldséggel meg gyümölccsel. Ettől kezdve aztán az összes terményt Mátraházára szállították. Sertésből egy párszáz jelentős mennyiséget értékesített. Abban is volt apámnak egy olyan elve, hogy lehetőség szerint egy helyre adja el az állatot, a vágóállatot. A növendék szarvasmarhát is, amire nem volt szüksége az utánpótláshoz, meg a sertést is egy  hentesüzlet-láncnak szállította. Volt egy nyolcvan-száz tehénből álló tehénállomány is, amit a tejért tartottuk. Az egész mennyiséget kicsiben értékesítették, mindennap ment be a tejeskocsi hajnalban, vitte be a tejet Gyöngyösre a megrendelőknek, s úgy adták oda a napi mennyiséget csereedényekben. A tehenészet fontos bevételi forrás volt, apám nagyon értékelte, mert folyamatos készpénzbevételt jelentett egész éven át. A magyar gazdáknak – főleg a kisparasztságnak –nagyon nagy problémája volt, hogy learatott, eladta a terményt, és utána nem volt bevétele egészen a következő aratásig. Tehát fontos ökonómiai célkitűzés volt, hogy a gazdaságban állandó pénzforgalom legyen.A huszadik századi nagy gazdasági válság 29-ben kezdődött, 33-ig tartott, és hát egy óriási fölismerés volt apám részéről, hogy a hagyományos búza- és kukoricatermesztésről, tejtermelésről, sertéstenyésztésről át kell állni valami másra, leginkább kertészkedésre ahhoz, hogy fönn tudja tartani a gazdaságot. A gabonát nagyon korlátozott mennyiségben lehetett értékesíteni. Minden gazdálkodó kapott – a területének megfelelően – egy bizonyos mennyiségre érvényes úgynevezett bolettát, amellyel eladhatta a terményét. A többit pedig egy eozin nevű festékkel fogyasztásra alkalmatlanná tették. Apám rájött, hogy mérsékelni kell a hagyományos termékek termelését, és el kell kezdeni kertészkedni. Ami azért is érdekes volt, mert az idő tájt kezdődött, hogy az emberek foglalkozni kezdtek az egészséges táplálkozással. Fokozódott a zöldségtermesztés és ugyanakkor a zöldség és a gyümölcs iránti érdeklődés. Az első termény, amit apám amit termelni kezdett, a szamóca volt, azaz a földieper. Először egész kis területen, aztán minden évben többön. Végül tíz holdon is foglalkozott ezzel, vagy tán még nagyobb területen. Mellette nagyon jelentős mennyiségben termelt csemegekukoricát, dinnyét. A sárgadinnyét ő kezdte arrafelé meghonosítani. Nem messze tőlünk, Hort, Csány, hagyományos dinnyések voltak, de görögdinnye-termesztők. A két dinnye között, termelési szempontból, elég nagy különbség van, azonos nevük ellenére. Apám aztán málnát is telepített, őszibarackot telepített. És ő volt – tudomásom szerint legalábbis – Magyarországon az egyik legnagyobb spárgatermesztő. Volt egy része a gazdaságnak, amely erre a célra nagyon alkalmasnak mutatkozott, és ott létrejött egy olyan öt-hat hold területű spárgatelep. De volt más is. Nagyon-nagyon jelentős volt a vetőmag termesztése. Zöldség- és virágmagokat is termesztett, és a legnagyobb cégekkel volt kapcsolata, mint például az F. C. Heinemann erfurti vetőmagos cég vagy a francia Vilmorin. A budapesti Kellner Ilka nevű cég volt még egy fontos partnerünk.
 Mindezek ellenére apámnak vigyáznia kellett rá, hogy megmaradjon az egyensúly az állattenyésztés és a növénytermesztés között. A hatvan-nyolcvan lónak, a szarvasmarhának meg a sertésnek megtermelte még a takarmányát is. Úgyhogy a kertészet mellett mindig megmaradtak azok a lucernaterületek meg kukoricatermelő földek, amelyek a takarmányozáshoz szükségesek voltak.
Apám kivédte a világválságot ezzel az átállással, ami különben társadalmilag megint nem volt problémamentes. Egyes gazdatársai lenézték emiatt. Ki nem zárták, de apám családi körben többször panaszkodott, hogy ez vagy az azt mondta: „Hát miért kell itten tulicskákat termelni?” Mások meg – földbirtokosok is, meg parasztemberek is – eljöttek, és megnézték, hogy hogy megy ez. Közülük elég sokan át is álltak a kertészkedésre.
A szüleim elég jól átélték a 33-ig terjedő, de tulajdonképpen egészen a második világháborúig elgyűrűző, hullámzó gazdasági válságot, nekünk nem voltak különösebb gondjaink. Ez volt az az idő, amikor a „hárommillió magyar kitántorgott”, mert nagyon kevés volt a munkaalkalom. A munkaigényes ágazat, a kertészkedés bevezetése kvázi jótétemény volt a falu számára is. Gyöngyöshalmajon nem voltak nincstelen emberek. Nálunk halmajiak dolgoztak nyolcvan-száz ember, de lehet, hogy több is, mert legalább ötven állandó alkalmazott volt. Huszonöt-harminc kocsis, és voltak mások is. Abban a világban gazdasági cselédnek lenni óriási létbiztonságot adott az embereknek. Terményben kapták a juttatásokat, ami majdnem az egész életszükségletüket fedezte. A lakásukat is. Kivéve a ruházkodásukat, amiben a jó gazda azért segített, de az nem volt benne a cselédbérben. Nálunk ez tizenhat mázsa búza volt évente és négy mázsa takarmány, más gabona. Akkor volt még alomszalma, tüzelő, nem tudom, hogy hány öl tüzelőfa. Ezen kívül kukoricaföld megszántva, bevetve, illetve veteményeskert is, felszántva. Aztán például orvosi ellátás is járt hozzá. A gyerekek iskoláztatását, az elemi iskolát, szóval annak a költségeit is természetesen a gazda fedezte. Volt benne szalonna is. Pálinkát kaptak. Bort nem.
Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk. Mindig vettek karácsonyra narancsot meg banánt, volt mandarin is, amit egyébként nem nagyon ettek a falusiak. Bejgli már akkor is volt, az a bejgli feledhetetlen! Apám igazából a német Bauer típusa volt, aki összetartotta a családját meg a cselédjeit is. A cseléd az a család. Helyes döntés volt apám részéről, hogy gazdálkodónak nevezte magát. Tehát sose mondta azt, hogy ő földbirtokos, soha. Ő gazdálkodó volt, és tekintetes úr volt.
Az első világháború utáni forradalmak kritikus idők voltak. De apámnak köszönhetően – akinek tényleg nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy beszéljen az emberekkel és meggyőzze őket arról, amit ő helyesnek tartott – végül is a gazdaságban nem volt semmi probléma ebből, annak ellenére, hogy elvileg az addigi rendnek fel kellett volna borulnia a birtokon. A gyakorlatban minden megmaradt a régiben. Probléma inkább otthon, a háztartásban volt, mert a román hadsereg éppenséggel mindent elvitt. Úgy emlékszem, anyám egy kicsit komikusan úgy emlegette ezt, hogy „az utolsó lepedőt is elvitték”. A gazdaságból is, ami mozgatható volt. De ezeket lehetett pótolni. Valójában terményt csak annyit vittek el, amennyit a lovakkal megetettek. Alapjában véve nem történt semmi visszafordíthatatlan, se a Vörös Hadsereg, se a románok nem okoztak tulajdonképpen olyan nagy kárt. Én úgy tudom, hogy utána minden nehézség nélkül helyre tudott állni a gazdaság. Igazából nem emlékszem rá, hogy olyan nagy tragédia lett volna Gyöngyösön ez a zavaros időszak, amely két évvel korábban élte át a nagy tűzvész pusztításait. 1917-ben volt a második, az volt a nagy tűzvész Gyöngyösön. Nagyon sok embert tett földönfutóvá, és rengeteg embernek elvitte a kis vagyonát.
A gimnáziumra alapvetően polgárias szemléletű intézményként emlékszem vissza, még ha ez annak a korszaknak a vége felé volt is. Nem volt politika. A gimnázium igazgatója egy Erdős Tivadar nevű ember volt, akire úgy néztünk föl, mint egy félistenre. A társadalmi rangokat nagy tiszteletben tartotta a közvélemény, és Erdős Tivadar ilyenformán meghatározó személyiség volt a városban. Nemcsak a gimnázium igazgatója volt, hanem méltóságos úr is. Akkor az volt a helyzet, hogy ha valaki a hatodik fizetési osztályt elérte, automatikusan méltóságos rangot kapott. Ez nagy szó volt, mert Gyöngyösön talán rajta kívül senkinek nem volt ilyen rangja. Kiváló igazgató volt, rendet tartott az iskolában és óriási fegyelmet. A tanári szobába bemenni egészen nagy kitüntetés volt, de hogy az igazgatói szobába bejusson az ember, az nem fordult elő. Az iskolánk fiúgimnázium volt, ahová azonban magántanulóként lányok is járhattak. A szünetben azonban el voltak különítve a fiúktól, volt egy külön lányszoba, csak oda mehettek. Mindig a tanárral jöttek be az osztályba, és a tanárral mentek ki az óra végén. Az első padokban ültek, és már akkor is köpenyben kellett járniuk. Egyébként nekünk, fiúknak diáksapkánk volt. A lányok is rendszeresen feleltek, és szabályos érettségi bizonyítványt is kaptak, tornára nem jártak, de egyébként minden tárgyat ugyanúgy tanultak, mint mi. Ez az iskola, mivel egykor ferences gimnázium volt, elég hosszú ideig magán viselte az egyházi iskolák szokásait és gondolkodásmódját. Még az engem tanító testületben is három pap volt, akik reverendában jártak dolgozni. Az osztályfőnökömet Stiller Kálmánnak hívták, aki a gyöngyösi közéletben is jelentős szerepet vitt, mivel ő szerkesztette a Gyöngyösi Kalendáriumot. Óriási tekintélyük volt ezeknek a gimnáziumi tanároknak. A város polgárai is ismerték őket, és ha végigmentek az utcán, mindet megsüvegelték. Anyagilag is jó polgári életmódot folytató emberek voltak.Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak. Én sok mindent összekapcsoltam az apám körül megszerezhető ismeretekből meg az iskolakertből meg a kötelező tanulmányaimból is az ő segítségével. Bauer Ede sokszor vitt el bennünket a Mátrába kirándulni, növényeket megismerni, a természetet megismerni, vizeket, hegyeket látni, nagyon lelkiismeretes tanár volt. Az ő hatása nem terjedt túl az iskolán, nem írt tudományos cikkeket, de nagyon jó tanár volt. Gyakran beszélgettem vele, pontosabban lehetővé tette, hogy kérdezzek tőle valamit, vagy meghallgassam őt. Azért mondom, hogy nem beszélgetés volt, mert olyan sok szinttel magam fölött lévőnek éreztem őt, hogy az mindig csak tanítás volt – nem a kérdés, hanem mindig a felelet volt a fontos. Bán Imre is nagyon-nagyon kedves volt számomra. Nem volt sokkal idősebb, mint mi, fiatalon került a gimnáziumba. Félixnek csúfolták, mert ikszlába volt, de alapjában véve szerették a diákok. Én is mint tudós embert tiszteltem és becsültem. Nekünk kicsit közelebbi kapcsolatunk is volt, mert sokáig jártam hozzá franciára. Ő a Sorbonne-on is tanult két évig. Többé-kevésbé eredményesen is tanultam nála, de ezek a különórák arra is alkalmat adtak, hogy egy kicsit beszélgessünk egymással, és nekem meg külön örömet jelentett, hogy egy nagyon csinos felesége volt, aki rendre csalta a férjét, de nagyon, nagyon szép asszony volt! 
 Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel. És minden reggel láttam Teleki Pált, aki Magyarország főcserkésze volt, és Lord Baden-Powellt, aki a világ főcserkésze volt, amikor lóháton bejárták a tábort, és inspiciáltak. Volt alkalmam találkozni meg néhány mondatot beszélni Sík Sándorral is, aki Teleki Pál helyettese volt, mint helyettes főcserkész. A jelenlegi gödöllői Szent István Egyetem főépületében volt az irodájuk, onnan adták ki mindennap a napiparancsokat. Ezek széthordása a futárok dolga volt, és az egyik héten én is futára voltam a második altábornak. Egy igazi internacionális esemény volt a jamboree, az első nagy jamboree volt tulajdonképpen a világon is. Minden nemzet bemutatta magát, énekeltek, táncoltak, nagyszerű ifjúsági rendezvény volt. A szomszéd táborban voltak az amerikaiak, és ott mindig nagyon finom palacsintát lehetett enni, meg húst meg mindenfélét. Átjártunk oda. A nyelvet nem tudtuk, de próbáltunk valamiképpen kommunikálni.
 
Harminckét nemzet fiai gyűltek össze a gödöllői világtáborozásra
Magyar Világhíradó 493. 1933. augusztus
Filmhíradók Online
 
 Éltem a mindennapos diákéletet, közben tanultam is valamennyit, meg sokat sportoltam. Sok mindent csináltam: úsztam, teniszeztem, síeltem. Gyöngyösön akkor kezdődött a síelés elterjedése. A Mátra közelsége lehetővé tette, hogy télen minden héten fölmenjünk a Mátrába síelni. Nagyon nagy élet volt. Volt a Mátraházai Üdülő közelében egy kaparóház. Eredetileg egy útkaparó szolgálati lakása volt, de azután valahogy átalakították turistaházzá. Két szoba volt benne. Az egyikben a lányok voltak, a másikban a fiúk, időről időre azonban összekeveredtünk, ami nem volt rossz tulajdonképpen! Később versenyzőféle lettem, körülbelül tizenöt-tizenhat éves koromtól. Akkor már a mátraházi Pagodában székeltünk. Nagyon sok jó barátra sikerült szert tennem az akkori elit síversenyzők között. Ványa Pál, egy nagyon egyszerű újpesti munkásfiú, egy fémmunkás fiú hosszú évekig volt magyar bajnok, és évekig európai színvonalon űzte a sportot. De ott ismertem meg Sajgál Gyulát is, aki ugyancsak kiváló síversenyző volt, és valamikor az ötvenes-hatvanas esztendőkben a Sporthivatalban töltött be jelentős állást. Baloldali srácok voltak, és talán ők voltak azok, akiktől először hallottam politikáról. Síedző is voltam én. Tizenhét éves lehettem. A Kékes Szálló akkoriban nagyon előkelő szálloda volt. Nagy síélet folyt ott. Telente a sí-élversenyző Szepes Gyula volt a szálló trénere. Odavett engem maga mellé segédedzőnek. Téli szünet volt, én ott edzősködtem, ami abból állt, hogy egész nap tanítottam a gyerekeket meg a nőket, este pedig éltem az ifjúság rendes életét. Nagyon lefogytam e miatt a nagyszerű életmód miatt, nem aludtam egy hétig meg hasonlók. Végül is apám azt mondta, hogy ebből elég volt, és eltiltott a sítrénerségtől.
  Kedvenc sportom azért a lóhoz kötődött, és lovagoltam is, amennyit csak lehetett. Gyöngyösön volt egy méntelep, egy félkatonai szervezet volt, barna egyenruhában jártak, és a vezetőknek meg a beosztottaknak is katonai rangjuk volt. A parancsnokát lovag Asbash Taszilónak hívták, egy francia hugenotta családból származott. Apámmal jó barátságban voltak, mert apámnak is voltak jó lovai, ezenkívül gazdasági kapcsolatai is a ménteleppel, és apám őt, Tasziló bácsit kérte meg, hogy szakszerűen tanítsanak meg lovagolni. Amikor látták, hogy elég jó érzékem van hozzá, akkor gyakran elmentem ide, oda, amoda versenyekre is, meg voltak még vadászlovaglások is. Szerettem a jó lovakat. A gyöngyösieknek lényegében Mátrafüred volt a társadalmi élet központja, főleg a nyári hónapokban. Ott már később úgy legénykedtem, hogy volt egy fekete ménem, és azzal mindig nagy sikert arattam. Ha azzal mentem, még nagyobb sikerem volt, mint amikor autóval érkeztem. A jogosítványommal együtt ugyanis a tizennyolcadik születésnapomra kaptam egy fehér Adler Junior Cabriolet-t. Fölváltva a fekete ménnel meg a fehér autóval jártam. Ez nagyon megkönnyítette a sorsomat!
Nagyon szívesen vettem részt a gimnáziumban az önképzőkör munkájában, szívesen mondtam verseket. Elég sokat is olvastam. Meg a tanulóasztalommal szemben volt egy könyvespolc, amin a Pallas Lexikon volt szépen sorba rakva. Ha fölnéztem a tankönyvemből, mindig a lexikont láttam, és megtanultam a Pallas Lexikon címszavait. A magyar klasszikusok is megvoltak persze. Apám úgy rá is vezetett erre, arra, amarra, amiket tudni érdemes. Azt hiszem, az olvasás volt az, ami a kultúra felé elvitt engem gyerekkoromban. Nagyon érdekeltek a természetfilozófia kérdései. Akkor friss volt még a darwinizmus, az evolúció elmélete. Darwinnak A fajok eredete című könyve, azaz az evolúció elmélete százötven évvel ezelőtt, 1859-ben jelent meg Shaw-nak akkor nagyon nagy olvasótábora volt Magyarországon is, akkor volt aktuális a legkedvesebb színdarabja, a Pygmalion. A Pygmaliont mindenki olvasta, és számomra Shaw-nak egyéb írásai is mind figyelemre méltóak voltak. Most is vannak még dolgok, amelyek gyakran juttatják az eszembe Shaw-t. Az, hogy például „senkit sem lehet boldoggá tenni a saját akarata ellenére”. Én őt nem csak írónak, hanem nagy filozófusnak is tartom, aki annak a kornak a szellemiségét legjobban fejezte ki. Illetőleg, egy kicsit talán előtte járt, a magyar értelmiség gondolkodásmódjának mindenképp, már politikailag, a demokráciát, a társadalmi berendezkedést illetően. Einstein élete is érdekes volt akkor a számunkra, a relativitáselmélete az akkor forradalmi volt. Einstein mint tudós érdekelt engem, és akkor úgy foglalkoztam is a téziseivel. A sorsa azonban már nagyon aktuálisnak látszott a saját életem szempontjából is. Gondolkoztunk rajta, hogy vajon ezek a nehézségek begyűrűznek-e hozzánk is. A kivándorlás lehetősége is elgondolkodtatott. Egy másik személyiség, akivel foglalkoztam, Lindbergh volt. A járművek, a közlekedés engem mindig érdekelt. A ló, az autó meg motorkerékpár, bármi. Valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban próbáltam is a repülést a pipishegyi repülőtéren, de akkor volt egy halálos szerencsétlenség, és apám eltiltott tőle. Óriási társadalmi és tudományos eredménynek, technikai bravúrnak számított, hogy Lindbergh átrepülte az óceánt. Példaképe volt a technikai fejlesztéseket elősegítő embernek és sportembernek, én ezért nagyon sokat olvastam róla, és tetszett nekem az alakja. Ady abban az időben még féllegalitásban volt. A gyöngyösi gimnázium, amelyben nagyon sok egyházi reminiszcencia működött, nagyon-nagyon dubiózusan kezelte Adyt. Nem nagyon fogadták el, nem nagyon ismerték el. Többet beszéltek Karinthy Ady-karikatúráiról, mint magáról Adyról. Az önképzőköri előadásokon nem vették szívesen, ha valaki Adyt mondott el. A gimnázium humán irányzata konzervatív volt. A lánytestvéreim is olvastak Adyt, otthon nálunk mindenkinek a kedves könyvei között volt Ady. Éreztük, hogy ez valamiképpen más, valami új levegő, valami új szellem, aminek jövőjét láttuk. Ady a tisztaságot, az emberi léleknek, az emberi gondolkodásmódnak a tisztaságát nagyon fontosnak tartotta, és elítélte magát amiatt, hogy ő nem tudta ezeket a követelményeket teljesíteni.Fiatalkori példaképem volt Petschauer Attila is. Petschauer Attila olimpiai bajnok volt, vívó, kardvívó olimpiai bajnok. És zsidó ember volt. Elegáns, nagyon jó megjelenésű férfi, egy igazi világfi. Én is elég tehetségesen vívtam. Egyszer a gyöngyösi vívók meghívták Petschauer Attilát egy vívóversenyre. Egy bemutató asszóra is sor került, és én voltam az ellenfele! Ez nagy esemény volt az akkori életemben. Petschauer katona is volt, főhadnagyi rangig vitte. Valamikor 1941-ben vagy 42-ben behívták munkaszolgálatra, és a fehér főhadnagyi ruhájában ment bejelentkezni. Abban a fehér zsávoly főhadnagyi ruhájában vitték ki Ukrajnába, ahol iszonyú körülmények között kivégezték, hideg vízzel öntözték, és úgy fagyott meg.Atkáron volt egy számomra nagyon érdekes egyéniségű barátja apámnak, akit Fodor Imrének hívtak. Középbirtokos kisnemes volt, mindég pitykés lajbliban járt. Igen szép nagy bajuszú, nagydarab, tekintélyes ember volt, emlékszem, mindig bottal, nem pálcával, hanem egy jó erős bottal járt. Nagyon erőteljes, nagyon egészséges ember volt, és én egy kicsit példaképnek tartottam. Gazdálkodó volt persze ő is, főleg állattenyésztéssel foglalkozott, ami engem mindig nagyon érdekelt, nyilván elsősorban a lovak. Apám sofőrje, Kucsera Béla is imponált nekem. Legényember volt, és óriási barátság volt közöttünk. Harminc-harmincöt éves lehetett, és talán tíz évig volt apám sofőrje. Vele mindenféle disznóságokat csináltunk. Béla sok mindenre megtanított az autó elemein kívül. Egyszerű ember volt természetesen, de nagyszerű. Később Kovács László vette át a szerepét. Szokás szerint pénteken délben a műhelyébe vittük az autót, hogy átnézzék. Kisgyerek koromban még a T-Forddal kezdődött az autós korszak. Aztán volt egy gyönyörű Chrysler Imperialja apámnak, ami egy marha nagy autó volt! Ha hetenként átnézték, nem volt vele baj a héten, de bizony lépten-nyomon ellenőrizni kellett. Amikor följöttünk Pestre, majdnem biztos volt, hogy lesz egy vagy két defekt. Tele voltak az országutak mindenféle veszéllyel. Egyrészt nem aszfaltos utak voltak, hanem makadám-utak. Másrészt tele voltak kerékszöggel meg patkószöggel, meg nem tudom, hogy mi mindennel. Egész más volt akkoriban az autózás. Kovács László szociáldemokrata volt. Ő engem mindenfélékre megtanított. Kautskyt olvasta, meg mindenféle klasszikust. Amikor később fölkerültem Pestre, és egy kommunista társaság szélére kerültem, már – neki köszönhetően – voltak valamilyen ismereteim a társadalmi élet marxista felfogásáról. Amikor a szociáldemokráciáról van szó, mindig ő jut az eszembe. Nagyon művelt volt, de nemcsak politikailag, hanem egyébként is, a kultúra iránt nagyon fogékony, jó nagydarab, jó hangulatú, vidám ember volt. Pipázott. Amikor én egy időben szerelmi bánatomban nagyon ideges voltam, gyakran átjártam hozzá beszélgetni, meg nézni, hogy ők hogy dolgoznak ott a műhelyben. A rossz lelkiállapotomra azt mondta, „gyere, megtanítalak pipázni”. Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, attól kezdve pipáztam olyan harmincéves koromig. Még Pipás Bálintnak is hívtak egy időben.
 Gyöngyösön szokásos volt, hogy tavasztól őszig úgy az alkonyati órákban a Főtéren korzóztak az emberek. Diákok is, idősebb emberek is, hölgyek, urak, családok. Minden generációnak megvolt a maga szeglete. Az egyik oldalon idősebbek sétálgattak, középen a fiatalok, jobboldalt a kevésbé jó közönség. De nagyon szigorúan be kellett tartani, hogy ha eljött a hét óra, akkor mindenkinek szépen haza kellett mennie. Nálunk mindennap fél nyolckor volt a vacsora, és ezt is nagyon szigorúan be kellett tartani. Kapukulcsom már volt fiatalkoromban, de ennek ellenére szigorú szabály volt, hogy este vacsoránál az egész család együtt ült, és megbeszélték a napi dolgokat. Nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre a családi együttlétekre, mert mindig jó színvonalúak volta. Nemcsak felületes beszélgetés zajlott, nemcsak a napi eseményeket tárgyaltuk meg, hanem rendszerint valamilyen komolyabb téma is adódott, amit meg lehetett beszélni. És persze a generációk életfelfogása között már akkor is jelentős különbség volt. de természetesen Én voltam a család legfiatalabbja, a Benjámin, és tizenhat-tizennyolc éves koromban már kicsit modern, mondhatnám, kicsit „forradalmi” eszméim voltak. A szüleim természetesen konzervatívak voltak. Akkor megtanultam, aztán később be is bizonyosodott az életem során, hogy ha húszéves korában nem forradalmár, és ötvenéves korában nem konzervatív az ember, abból már nem lesz semmi sem!
A gimnáziumunkban az volt a szokás, hogy az érettségi eredmények kihirdetésének napján volt egy vacsora, és a vacsora után, ha nem is mindenki, de legalább a baráti társaság elment egy kuplerájba. Gyöngyös gazdag városnak számított, mert két kuplerája volt. Volt egy jobb, és egy kevésbé jó. Én akkor voltam életemben először ilyen helyen. Ez nem jelenti azt, hogy szűzen mentem oda, de hála Istenek, lekopogom itt az asztalon, sose volt szükségem rá, hogy fizessek ilyesmiért! A nők csak közvetve kerültek nekem pénzbe, de akkor viszont sokba!
Különben akkor történt meg velem az a tragikus esemény is, hogy ültünk egy asztal körül, már nemileg vegyesen, és rendelni kellett valami italt. Én egy likőrt rendeltem. Akkor sem voltam italos ember. A pincér kihozta az italokat, és a pohár likőrrel nyakon öntött. Mivelhogy éppen egy vadonatúj szmoking volt rajtam, rögtön mondtam, hogy akkor nekem ebből elég volt! És szépen hazamentem. Ezt a műfaját a szórakozásnak egész életemben hanyagoltam aztán.
 Érettségi után föl is vettek a Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetbe. Felemás intézmény volt, mert nem volt igazán főiskola, de csak érettségivel lehetett jelentkezni. Akit fölvettek, annak egy év gyakorlatot le kellett töltenie előbb valahol, és az apám nagyon gondosan úgy intézte el, hogy ne egy helyen töltsem le ezt az egy évet. Korábban is voltam azonban már nyári gyakorlaton, úgy hatodikos lehettem, amikor a Hatvany-birtokon töltöttem a nyarat. A Hatvany-uradalom modern, korszerű birtok volt, ami voltaképpen most is megállná a helyét – s nemcsak Magyarországon –, mert egyesítette magában az agrárium és az ipar az előnyeit egyaránt. Erre csak egyetlen egy példa. Több cukorgyára volt a Hatvany családnak. A cukorgyártás mellékterméke a répaszelet, amely nagyon gazdaságosan használható föl főleg a szarvasmarhák téli takarmányozásánál. A Hatvany-birtok vezetésének az volt a zseniális találmánya, hogy egyrészt úgy szervezték meg a termelést, hogy a drágán szállítható cukorrépá a gyár harminc kilométeres körzetén belül termelték meg, továbbá harminc kilométer sugarú körön belül építettek nagy szarvasmarha-istállókat is. Ősszel fölvásárolták a göbölyöket, vagyis a fiatal szarvasmarhát, többnyire ivartalanított növendék példányokat, és ezeket lekötve, istállóban tartva főleg répaszeleten és száraztakarmányon meghizlalták. Tavasszal eladták őket. Mindenféle legelő nélkül egy roppant intenzív és nagyon jó ciklikusságot adó ágazatot, mondhatni melléküzemágat alakítottak ki így. Ők is értékesítették őket, méghozzá nagyon jól működő kereskedelmi csatornákon keresztül csupa nürnbergi nagykereskedőnek adták el a marhát. Nagyszerűen folyt ott a gazdálkodás. Ami mindennapi szinten is tapasztalható volt abban, hogy a szakembereiket nagyon jól megfizették, és az egyszerű dolgozókat is, akik jelentősen magasabb életszínvonalon élhettek így, mint a környék agrárlakossága. Magában a cukorgyárban különösen luxuskörülmények között éltek az alkalmazottak. Ha oda egy fiatal vegyészmérnököt például fölvettek, rögtön kapott egy teljesen berendezett, kifogástalan lakást. A cukorgyár területén villanyvilágításos teniszpályák voltak, ahová mindennap kijárt teniszezni Hatvany Endre báró is. Nagyszerű kaszinójuk volt jó étteremmel. Minden megvolt, ami az akkori körülmények között egyáltalán elképzelhető volt.Egy másik gyakorlat a Hadik-uradalomhoz fűződött, ami a Hatvanyékénak totálisan az ellenkezője volt. Ez doktor gróf Hadik-Barkóczy Endre hitbizománya volt. Ő az élete nagyobb részét Budapesten töltötte, napjai nagyobb részét meg főleg vendéglőkben, illetve mulatókban, színházakban meg kabarékban. Az volt ott szokásban, hogy nyáron, hétvégeken rendelt egy termes vasúti kocsit, azt megtöltötte a színházból meg innen-onnan összeszedett lányokkal. Amikor megérkeztek a gazdaságba – gyönyörű kastélyuk volt –, elszállásolták a lányokat, és aztán este volt egy buli, ahová meg voltak hívva a birtok legény állapotú tisztviselői. A gróf úr pedig szétosztotta köztük a lányokat. Minden rendelkezésre állt, ami úri passzió létezik, hintó, lovas kocsi, hátasló, motorcsónak a Szamoson, horgászási lehetőség, vadászat. Hétfőn, úton hazafelé mindegyik lánynak be kellett számolni róla, hogyan törődtek vele a hétvégén. Aki nem jól csinálta, azt következő alkalommal nem hívták meg. Ez egy negyvenezer hektáros birtok volt, ami átnyúlt még Csehszlovákiába is. Főleg erdőkból állt. A jószágigazgató iszonyú nagy úr volt. Amikor én először, nagy tisztelettel bekopogtattam az irodájába, nem azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy egy holdra hány szem búzát kell elvetni, hanem azt kérdezte tőlem, hogy „na, lovagolni tudsz-e, fiam? És tarokkozni tudsz-e?” Ez egy igazán rossz gazdaság volt, ahol mindent rosszul csináltak, hozzáértés nélkül, ráfizetéssel, mert hitbizomány volt. Csődbe nem tudott menni, elárverezni nem lehetett. A Hadik gróf ezt alaposan ki is használta. Viszont volt egy nagyon jól vezetett gyümölcsöse. Akkor az volt Magyarország legnagyobb összefüggő gyümölcsültetvénye: háromszázötven holdas almás, ötven hold szilva. Egy cseh származású, Vilcsek Antal nevű főkertész volt ott. Őrá voltam rábízva. Akkor már bizonyos tapasztalatokkal is rendelkező, „főiskolás” gyakornoknak számítottam, fizetés nélküli agrárgyakornoknak. Két pengő volt egy napszám. Nekem kellett vezetni a könyvet. Mindennap nekem kellett bestrigulázni, hogy ki van ott és mennyi időt töltött kint munkával, és minden héten volt fizetés. A két pengő tulajdonképp nagyon kevés pénz volt, de négy pengőért már lehetett egy inget kapni. Napfelkeltekor kezdődött a munka, a munkaelosztás, mire fölkelt a nap, addigra már mindenki ott állt már a kapával vagy kaszával a munkahelyén. Emberfeletti munka volt, mindenkitől, a munkát vezető szakemberektől is emberfeletti munkát követeltek. De jól ment az a gyümölcsös, iszonyú mennyiséget exportáltak belőle, Németországba, Csehszlovákiába, Lengyelországba, főleg az almát.
Már a kertészeti tanintézetes időszakomban voltam másodszor a Hatvany-uradalomban,  pontosabban az uradalom kertészetében, ahol éppen akkor paradicsomfajták beltartalmi vizsgálatát végeztük nagyon modern laboratóriumi eszközökkel. Meg a szabadban is a paradicsomnövények fejlődését próbáltuk analizálni. De amellett én mindenféle egyéb munkában is részt vettem ott. Akkor még bolgár rendszerű öntözés folyt, és meleg nyári napokon különösen remek passzió volt lapáttal öntözni a terményeket. Volt egy kitűnő, Korzim Gyula nevű főkertésze a gazdaságnak, aki félidőben az üvegházakhoz rendelt, és ott már a virágtermesztésben próbáltam valamiféle alapismereteket szerezni. Egyébként a Hatvany család kastélyában rendszeresen voltak afféle értelmiségi összejövetelek, ahová meg-meghívogattak engem is – ez egyébként elég általános volt a magyar arisztokráciában. Havonta, szombat este volt egy ilyen összejövetel, amikor a családtagok fogadtak minket. Szép időszak volt, amit ott töltöttem, és sokat is tanultam.
Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme. Neki sikerült bebizonyítania, hogy Európa földrajzi közepén, egy ilyen viszonylag védett klímában, mint amilyen a Kárpát-medencéé, és ilyen demográfiai viszonyok között, amilyenek Magyarországon voltak – amit akkor éppen a hárommillió koldus országának mondtak –, hogy itt egy munkaintenzív, szakértelmet, tapasztalatokat, hagyományokat igénylő ágazat: a kertészet kifejlődésére, kifejlesztésére vannak jó feltételek. Ezt az akkori kormányzattal is sikerült megértetnie, és ezért emelték ki ezt az intézményt a félig-meddig középiskolák közül, és így lett akadémiává, stratégiai jelentőségű intézménnyé. Ez az időszak a magyar kertészet egy erősen felfelé ívelő időszaka volt. Nagyon kedvezett ennek a falukutató mozgalom is. Akkor egyre-másra, főleg könyvekben meg irodalmi folyóiratokban folyt ez a diskurzus, de hát rengeteg szó esett a tárgykörről Móricz Zsigmondtól kezdve Illyés Gyulán, Németh Lászlón és Veres Péteren át Szabó Pálig és Ortutay Gyuláig mindenki műveiben. Őket szorgalmasan olvastam. És Szabó Dezsőt is hallgattam mindig a Zeneművészeti Akadémián, ahol rendszeres fellépése volt. Két szenzációs könyv jelent meg, amit mindenki elolvasott abban az időben, aki egyáltalán fogékony volt a közösségi problémák iránt. Az egyik Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyve, a másik meg a Boldizsáré, A gazdag parasztok országa. Két különböző hangulatú könyv, mert Boldizsár Iván abszolút optimista volt, a dán parasztok között végzett megfigyelést, és a szövetkezet gondolata inspirálta minden mondatát. És ott van A tardi helyzet, ami viszont azon matyó községek lakosságának a nyomorúságát írja le, amelyek lakói nem voltak képesek kiemelkedni abból jobbágy-gondolkodásmódból, amiben a nagyszüleik éltek.
 A Tanintézetben volt egy gyakornoki év, meg három év iskola, összesen négy év. A tanárok között ott volt Mohácsy Mátyás, Ormos Imre, ő is nevezetes ember lett, Kossuth-díjas, Állami Díjas, és ő volt a Turul vezetője a Kertészeti Akadémián. Kiváló ember volt Okályi Iván, aki gyümölcstermesztést tanított, és Európa-szerte jól ismert tudós volt, jól beszélt nyelveket is. De tanított Balázs Géza is, az atkatudományok doktora! Színvonalas iskola volt. Vidám életet éltünk. A Villányi út és a Ménesi út között egy nagy park volt, szép növényállománnyal: roppant megfelelő hely mindenféle ifjúkori kalandok számára. Ezért Matyi bácsi – mindenki Matyi bácsinak hívta Mohácsy Mátyást – rendre, minden hónapban újra és újra kiírta a hirdetőtáblára: „Az arborétum pedig csak reggel 8 órától 16 óráig látogatható!”
Az 1942-es zsidótörvény már közelről érintett minket, elvették a földjeink egy részét. Olyan száz hold maradt. Az már nagyon nehéz idő volt, mert már olyan megkülönböztetések voltak mindenütt, minden vonatkozásban, amelyek teljesen megnehezítették a mindennapi életünket. Olyan beszolgáltatások például, amik lehetetlenné tették a gazdálkodást. És lépten-nyomon volt alkalmam találkozni olyan szélsőjobboldali vagy nyilas gondolkodású emberekkel is, akik rádöbbentettek arra, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Az életem legszomorúbb időszaka volt, mert ez értelmezhetetlen volt nekem. Addig nem gondoltam ilyesmire, és arra neveltek, hogy érezzem magamat egyenrangú állampolgárnak. Akkor jöttem rá, hogy ez a zsidóság valami egészen más, mint gondoltam, ez letörölhetetlen. Épp annyira letörölhetetlen, mint a néger arcáról a színe, vagy a cigánynak a szeme vagy az arckifejezése. Az az alapjában véve humanista és antirasszista gondolkodás, ami gyökeret vert bennem, akkor erősödött meg, amikor azt láttam, mennyire embertelen dolog ez. Akkor alakult ki bennem az a gondolat, ha túlélem ezt a megkülönböztetést, meg ezt a rasszista világot, akkor mindent el fogok követni, hogy ez ne történjék meg még egyszer.
1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába. Állandóan gyötörték a muszos népet, futtatással, ezzel, azzal. Éjjel-nappal, mindig az volt: „Futás föl a dombra! Feküdj!” Aztán: „Le a dombról! Feküdj!” Ez történetesen abban az időben volt, amikor Sztálingrádot ostromolták, és ennélfogva mindig ez volt a szlogen: „Sztálingrádért fussatok!” „Sztálingrádért feküdjetek a földre!” Bevagoníroztak bennünket, de nem mentünk ki Ukrajnába, hanem megálltunk egy Ábránka nevű községben a Kárpátokban. Ott töltöttünk el egynéhány hónapot, favágással, erdőirtással, útépítéssel, hasonlókkal. Ott már komolyan megdolgoztatták az embereket. Onnan gyalogmenetben mentünk tovább, ki a Vereckei-hágóhoz, a közvetlen frontvonalba lőszerutánpótlásért. Az volt a dolgunk, hogy a hátsó állásokból lőszert vittünk ki a lövészárkokba, gyalogsági lőszert is, meg a könnyűfegyverek lőszerét is. Ez egy nagyon veszedelmes, és nagyon kellemetlen feladat volt. Ott már tényleg nem kezelték emberként a munkaszolgálatosokat. Így ment egészen 1943 tavaszáig, amikor az oroszok áttörték az a német hadállásokat, és akkor megindultunk hazafelé, gyalogszerrel. A tábori csendőrök hajtották az embereket, a munkaszolgálatosokat különösen, és teljesen általánossá vált, hogy aki nem állt a lábán és nem tudott menetelni, azt agyonlőtték.
Máramarosszigeten voltunk néhány hónapig, romokat takarítottunk. Aztán bevagoníroztak bennünket. Ez is nagyon keserves dolog volt: nyolcvanan-százan voltunk egyetlen marhavagonban. Elvittek bennünket Nyugat-Magyarországra, a már egészen a nyugati határon lévő Hidegség nevű községbe. A környéken több gyűjtőhely is volt. Balfon voltak talán a legtöbben, de Hidegségben is teli volt munkaszolgálatosokkal az összes csűr meg kamra. Az volt a feladatunk, hogy tankcsapdákat ássunk. Én ott kaptam flekktífuszt. Ez egy nagyon ronda betegség, magas lázzal jár, hogyha nincs valamennyi élelme a betegnek, akkor majdnem biztos a pusztulása. Nekem szerencsém volt, mert volt egy nő a konyhán, aki időnként valamennyi élelmet juttatott nekem. Az egész telet egy pajtában töltöttünk, ketten összebújtunk, közös pokróc alatt, és így valahogy átvészeltem a dolgot. 44 karácsonyán indítottak el bennünket Mauthausen felé gyalogmenetben.Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli. Odajöttek hozzánk is, és mondták: „Na, ti biztos oda se mertek menni ahhoz a lóhoz!” Én meg odamentem hozzá, megfogtam, beszéltem hozzá, fölültem rá, és megmutattam nekik, hogyan kell körbelovagolni. Emiatt nekem volt némi tekintélyem. Három barátom volt ott, akikkel összetartottunk. Az egyik Sárai Tibor, a másikat úgy hívták, hogy Vályi Gábor. Az Országgyűlési Könyvtárnak lett később a főigazgatója. Végül egy Dános András nevű közgazdász. Így mi négyen mi tartottunk, és próbáltunk valahogy összebújni, és beszélgetni meg gondolkodni. Az azonos érdeklődésű vagy azonos gondolkodású emberek akkor is, ott is keresték egymást. Közöttünk is kialakultak azok a – most jó értelemben, jobb értelemben vett – klikkek.
De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt. Tízen-tizenketten összegyűltünk éjszaka, és hát a sötétben ott megbeszéltük, vagy próbáltuk megbeszélni a dolgokat, amiket lehetett. Volt, hogy megpróbáltuk a Hamletet például emlékezetből rekonstruálni. Akkor föllazultak az emberek, és azt a rettenetes merevséget, amit az emberre a saját helyzete rákényszerített, fel tudtuk oldani. Boldogok voltunk egy rövid kis ideig. Nekem is volt persze feladatom, mert nekem is kellett mesélni a természetről meg a növények életéről, meg mindenféle hozzám közel álló tárgyról. Ebben éltünk, a disznóólban akadémiát szerveztünk.
Kétszer jöttem haza. 1943-ban még egy kicsit jobb volt a helyzet, mert kaptunk szabadságot, úgy, mint a katonák, szabadságlevelet, amivel ingyen vonatozhattam. Hazajöttem, és akkor még megvolt az édesanyám meg a két nővérem. Ez volt az utolsó alkalom, amikor a családomat láttam, és találkoztam velük.A második alkalom egy izgalmasabb dolog volt, már Máramarosszigeten történt. Nyári ruhánk volt, mert minden fölöslegeset eldobtunk azalatt, amíg vonultunk vissza. Nagyon-nagyon le voltunk robbanva. Volt egy idős hadapród őrmester századparancsnokunk akkor. Ő adott nekünk egy szolgálati parancsot, hogy hárman utazzunk föl Pestre, és próbáljunk téli ruhákat összeszedni. Sárga karszalaggal, ahogy az elő volt írva, fölültünk a vonatra, és eljöttünk Pestre. A hitközségtől, meg nem tudom én, honnan, sikerült összeszedni egy vagon ruhaneműt, ami nagy kincs volt! És úgy, ahogy a parancsban rögzítve volt, elindultunk visszafelé, Máramarosszigetre. 1944. október 15-én, a Horthy-proklamáció napján értünk el Encs vasútállomásra, ahol megállt a vonatunk – egy tehervonat volt természetesen, amelyet időnként leparancsoltak a fővonalról, meg mindenféle akadályok voltak. Encsen hallottuk Horthy proklamációját, és akkor az a dilemmánk adódott, hogy otthagyjuk-e azt a vagon ruhaneműt. Közös döntéssel úgy határoztunk, hogy nem. Továbbmentünk, és átadtuk a ruhaneműt. Sokszor, sokszor gondoltunk rá, hogy meg kellene lépni. Én úgy látszik, nem voltam ilyen. Az én környezetemben nem voltak elég bátor emberek ahhoz, hogy meglépjünk. Nagyon-nagyon meg voltunk félemlítve. Mindenki ítélőképessége nagyon meg volt gyötörve. Abban a szituációban iszonyúan állatias gondolkodás vagy magatartás alakult ki az emberekben, nemcsak bennem, hanem sok-sok tízezer, százezer emberben is.
Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt. Mindennapos volt az Appell, ami ugye azt jelenti, hogy minden reggel sorba állították az embereket, és mindenkinek szám szerint jelentkeznie kellett. Órák hosszat álltunk, enni minimálisat kaptuk. Nagyon sokan betegek voltak. Akkor ott már nyilvánvaló volt, hogy a krematórium a végállomás. Csoportokat vittek gázkamrába. És ez még mindig jobb volt – ha egyáltalán azt lehet mondani, hogy valami rossz vagy jó –, mert április első napjaiban ugyancsak gyalogmenetben Gunskirchenbe vittek. Nem volt nagyon távol, onnan harminc kilométerre volt ez a gunskircheni Vernichtungslager, vagyis megsemmisítő tábor. Tulajdonképpen egy kőbánya volt, ahol tömegével végezték ki az embereket, teljesen megokolatlanul. Egy-egy barakkból kikergették az ott lévőket, és agyonlőtték őket. Gépfegyverrel. Ez volt május 5-ig. Akkor lógtunk mi meg.A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez. Ott már amerikaiak voltak. Személy szerint foglalkoztak mindenkivel, kikérdeztek mindenkit. Nagyon rendesen viselkedtek, tetvetlenítettek, kaptunk – akinek nem volt – öltözéket vagy bakancsot. Élelemmel is el voltunk látva. Óriási tömeggel kellett mindezt megoldani. Elkerültem Bad-Schallerbachba, és gyöngyéletem lett. Bad-Schallerbach egy szanatórium, szép üdülőhely. Amikor itt először megmérték a súlyomat, negyvenhárom kilót nyomtam, pedig már felnőtt ember voltam.
Bad-Schallerbachban apácák ápoltak bennünket. Hosszú folyamat, amíg emberré válik megint az ember, de ezek az apácák nagyon jól bántak velem, különös gondot fordítottak rám. Talán szerették, hogy fegyelmezett voltam az étkezésben, mert nagyon mérsékelten, fokozatosan lehetett csak etetni bennünket. Aki sokat evett, az belepusztult. Egy Annunziata nevű nővér szinte anyaként kezelt, nagyon sokat foglalkozott velem. Amikor elmeséltem neki az élettörténetemet, azt mondta: tegyek meg neki egy szívességet, és vegyem fel a katolikus vallást. Engem aztán többen is követtek ebben a szanatóriumban. A szobatársam történetesen egy olyan idősebb bajtársam volt, aki hasonló életutat futott be, mint én. Egyrészt dunántúli földbirtokosok voltak, másrészt ők is valami hasonlóban látták a kibontakozás lehetőségét. De ő már korábban katolizált, és nagyon mellette volt ennek a dolognak. Így aztán ott kereszteltek meg Bad-Schallerbachban. A lényeg az, hogy végül is a gunskircheni plébános befogadott a másik vallásba. A természetemnél meg a természetfelfogásomnál fogva sose voltam és sose leszek vallásos ember, ez csupán formaság volt az életemben.
A felhizlalás körülbelül három hónapig tartott. Akkor egy bajtársammal együtt kiharcoltuk az amerikaiaknál, hogy vigyenek el bennünket egy magyar táborba, ami egy Hörsching nevű városkában volt. Három napig voltunk ott, de azt már az első napon sikerült megtudni, hogy lehet meglógni onnan. Végül is a harmadik éjszaka elszöktünk. Még Bad-Schallerbachban kaptam egy papírt, hogy koncentrációs táborból szabadultam, és kérik az amerikai hatóságokat, segítsék a hazatérésünket. Gyalog, nagyon lassan el is jutottunk a Bécs felé vezető vasútvonalhoz. Fölszálltunk a vonatra, ami persze azt jelentette, hogy a vagon tetején utaztunk, mivel iszonyú tömeg áramlott már visszafelé Magyarországra.Amikor hazajöttem, rögtön nevet is változtattam. Ha a külső körülmények nem különböztetnek meg a társadalom többségétől, akkor miért különböztessen meg a nevem? 1945 nyarán, valamikor július végén, mikor hazakerültem Halmajra, szomorúan láttam, hogy engem senki nem vár itthon. A majorban egy fogatos szovjet ezred állomásozott. Egy százados fogadott, aki – mint a harcoló alakulatnál általában – tudott németül, és ennek következtében zavartalanul tudtunk egymással beszélgetni. Mindjárt meghívott egy jó káposztalevesre vacsorára, aminek én nagyon örültem. Helyet is adott éjszakára az egyik szobánkban. Minden szobában szalma volt leterítve a földre, ott aludtak a katonák. Én is ott csinálhattam magamnak helyet. Lehúztam a csizmámat, és ahogy azt megszoktam a fronton, a fejem alá tettem a csizmát és bele egy zoknit, majd édesdeden elaludtam. Reggelre ellopták a csizmámat. Másnap történt, hogy próbáltam rendezgetni a dolgokat, meg felmértem, hogy milyen a helyzet. A háznak nem volt se ajtaja, se ablaka. Már semmi nem volt tulajdonképpen benne. A könyvek az egyik ciszternában landoltak. Nem tudom, hogy a nyilasok vagy az oroszok műve volt-e, de a könyvek, azok mind elpusztultak. És egyszer csak megjelent egy asszony a harmadik vagy a negyedik szomszédból, és hozott nekem egy sèvres-i bonbonniere-ben paprikás krumplit. Szép volt, teteje is volt, teljesen hibátlan volt a dolog. Úgyhogy a sèvres-i bonbonniere az visszakerült. A szovjetek néhány nap múlva elmentek, aztán újak jöttek, többször is, kisebb-nagyobb alakulatok. Közben elkezdtem rendbe hozni a gazdaságot. Volt egy óriási nagy szerencsém. 45 nyarán, amikor hazaértem, már legalább egy húsz-huszonöt hektáros táblán le volt aratva a rozs, de nagyon rosszul aratták le, igen sok szem maradt a földön, amiből árvakelés keletkezett. Árvakelésnek azt hívják a gazdák, amikor az elhullott gabonaszemekből újra kikel a vetés. Abból a rozsból, amit akkor jó áron lehetett értékesíteni, lett nekem egy kis pénzem. Volt egy műtrágyaraktár is a tanyában, amit egészen véletlenül nem raboltak ki, az is megmaradt nekem. És amikor elkezdődött a gazdálkodás, szükség lett erre a műtrágyára, és is el tudtam adni.Volt néhány olyan ember, aki hűséges volt hozzánk. Azon dolgoztunk, ami megmaradt. Először még meghagytak nekünk kétszáz holdat, mert az 1945. évi I. törvény szerint, aki szakmai képzettséggel rendelkezik – és én akkor már agrármérnök voltam –, az kétszáz holdat megtarthatott. Nagyon lassan beindult a gazdálkodás. Legelőször egy tehenet vettem. Magam fejtem a tejet. Szép lassacskán vettem pár lovat, az oroszoktól persze, igen olcsón. Elkezdtük a munkát, és kezdett egész jól menni. Nagyon hálás volt akkor a világ. Már nem az emberek voltak hálásak, hanem az, hogy lehetett pénzt csinálni, megtérült a befektetett munka. Fölújítottam a régi üzleti kapcsolatokat, vetőmagot termeltem, ami akkor nagyon nagy dolog volt. Ment ez a dolog tisztességesen, és én már bele is éltem magam abba, hogy tovább fogom fejleszteni. Közben nagyon gyorsan megnősültem. Az első feleségem ugyancsak Auschwitzból jött vissza. Ő félig volt zsidó, de elvitték, mert a törvények értelmében muszáj volt.Közéleti gondolkodású ember lévén, mindjárt elvállaltam a gazdajegyzőséget. Ez egy fizetés nélküli állás vagy inkább feladat volt, és az volt a célja, hogy az újonnan földhöz juttatottaknak valami alapvető segítséget, alapszintű szakmai segítséget tudjon nyújtani. Annak idején én is kerestem, hogy hova lehetne csatlakozni, kikkel lehetne azonosulni, de nem nagyon találtam meg. 45 és 48 között például a Független Kisgazdapártnak egyik képviselőjével voltam jó viszonyban. Már volt autóm, és én szállítottam őt. Nem volt határozott politikai véleményem, sokat nem is foglalkoztam vele, és nem voltak ambícióim ezen a területen, de a kisgazdákra szavaztam. A Magyar Kommunista Párttól természetesen elhatárolódtam. A szociáldemokraták, azok tetszettek nekem, és a gyöngyösi szociáldemokratákkal volt is kapcsolatom, és igyekeztek megnyerni maguknak. A háború előtti élményeim és tapasztalataim alapján tulajdonképpen a Nemzeti Parasztpárt is közel állt hozzám, de nem akartam volna a bizottságba belépni. A többi párt nem érdekelt komolyabban. A közélet nem volt még annyira átitatva annyira a politikával, mint most. Az embereket sokkal inkább alapvető életfeltételeik megteremtése foglalkoztatta, a pártok tevékenységének a középpontjában is sokkal inkább az állott. Én nagymértékben azonosultam azzal, hogy a háború után egy demokratikus rendszer alakul ki, és akkor még hittünk is abban, hogy megvalósulnak majd ezek az álmok: az emberi egyenlőségről, a szólásszabadságról és igen, a javak tisztességesebb elosztásáról. Valahogy optimisták voltunk, már azok, akik túlélték a háborút.
  Egyre több volt a nehézség. A beszolgáltatás például. Nagyon kemény adózás volt. Minden egyre nehezebbé vált. A ház egy részét rendbe tudtuk tenni, de nem az egészet. Sokkal szegényesebben éltünk. Nem voltam én elégedetlen. Valahogy úgy éreztem, hogy túléltem a deportálást, ez a lényeg. Meg kell becsülni mindent, mindent. Az, hogy egy tál étel kerül az asztalra, az is eredmény. Se akkor, se máskor nem törekedtem arra, hogy vagyonom legyen. Engem a pénz csak annyiban érdekel, hogy legyen annyi pénzem, hogy ha kedvem van valahová beülni egy ebédre, akkor megtehessem. És még egy valami: azt szeretem, ha egy jó autó van a fenekem alatt.
Egyetlen ambícióm volt akkor, mégpedig az, hogy szívesen visszamentem volna a Kertészeti Akadémiára tanítani. Volt néhány barátom meg kollégám, akik megpróbáltak segíteni benne, de eredménytelenül. Akkor már nem a zsidókérdés, hanem a kulákkérdés volt napirenden. Nálam még átfedésben is volt a kettő.
Minden energiám arra irányult, hogy egzisztenciát teremtsek magamnak és a családnak. Akkor már megszületett a fiam, és szerettünk volna egy kicsit jobban élni. Sokat dolgoztam ezért, fizikailag is, meg szellemileg is. De ennek ellenére sajnos lépésről lépésre közeledtünk a végkifejlethez, már legalábbis ennek a felvonásnak a végkifejletéhez, hogy el kell hagyni addigi életformánkat. A raktárt átkutatták, a pincét átkutatták. Nagyon sok kellemetlenkedésben volt részem. 1948 nyara után már nagyon nehéz idők jöttek. A gyöngyösi rendőrségtől mindennapos látogatók voltak. Éjszaka is fölzavartak bennünket, idegeneket kerestek, elrejtett takarmánykészletek iránt érdeklődtek. Megnehezítették az ember mindennapi életét. Én például dohányt termeltem. Ebből aztán gyakori ellenőrzések származtak. A dohánytermelés állami monopólium volt, szerződéssel lehetett termeszteni, nekünk a kápolnai dohánygyárral volt kapcsolatunk. Jó üzlet volt, szakértelmet igénylő szakma, és nem véletlen, hogy a mezőgazdaságban, a paraszti népességben elit rétegnek számítottak a dohánytermelő kertészek. De szinte naponta jöttek ellenőrizni. Így jobbnak éreztem, hogy eljöjjek onnan, pedig a kapcsolat, a lelki kapcsolat nagyon szoros volt Halmajjal. Kétszeresen is. Az egyik az, hogy a szüleim szerették Halmajt és otthonuknak érezték. A másik az, hogy megpróbáltam rendbe hozni, helyreállítani a régiből valamit, és a saját eredményemnek éreztem azt, ami ott azért bekövetkezett. Ha szerény mértékben is, de mégis kialakult belőle valami. Úgy éreztem, hogy annyiban vagyok jobb helyzetben, mint mondjuk a harmadik faluban lévő másik kulákcsalád, hogy a szakmám révén valahol máshol is, másból is meg tudok élni. 1948 őszén aztán megtudtam, hogy államellenes tevékenység vádjával internálni akarnak. Ekkor azt mondtam, én föladtam ezt a dolgot, és följöttünk Pestre. Szétosztogattam Halmajon, ami egyáltalán megmaradt, vagy amit visszahoztak nekem, a tulajdonomat képező ennyi meg ennyi területet pedig állami tulajdonba vették. Ez volt a „felajánlásos” módszer. Elégtételem annyi lehetett, hogy amikor engem elzavartak, az utánam következő évben elkezdődött a mezőgazdaság szocialista átszervezése.
 Pesten az Ág utcában találtunk egy albérletet. Egy nagyon rendes, jó polgári családnál kaptunk egy albérleti szobát. Ott éltünk vagy három évig, aztán vettünk egy lakásbérletet – akkor még venni kellett a lakásbérletet –, és elég hosszú ideig ott éltünk. Nekem az a 49 és 53 közötti négy esztendő volt talán a legzaklatottabb életszakaszom. Akkor borzasztó gyorsan változtak a munkahelyeim. Volt egy kitűnő kollégám és barátom, akit Magos Gábornak hívtak. Ő is kertész volt, és hosszú ideig Szabolcs-Szatmár megyében volt az MKP mezőgazdasági titkára. Kitűnő, okos, művelt ember volt. A pártközpontban dolgozott, a pártközpontnak volt akkor gazdaságpolitikai szakértője. Egy nagyon nagy hatalmú ember volt ő abban az időben, és ő volt az, aki segített benne, hogy fölvegyenek a Földművelésügyi Minisztériumba. Nem voltam kinevezve, de ott dolgoztam, a szakoktatással foglalkoztam. Ez nagyon gyors és nagyon jó eredményeket is hozott nekem, mert éppen akkor alakultak a mezőgazdasági technikumok, mint új iskolaforma. Szükségük volt új tankönyvekre, mert minden addigi mezőgazdasági tankönyv a kisüzemi gazdálkodással foglalkozott, viszont akkor már kezdődött a szocialista átszervezés, és kellettek a szövetkezetekre átszabott könyvek. Minden tárgyból szakkönyveket kellett írni. Annak a minisztériumi főosztálynak, amelynek dolgoztam, egy politikailag nagyon aktív hölgy volt a vezetője, dr. Doktor Sándorné. Nagyszerű csoportot szervezett! A növénytermesztést egy Láng Géza nevű kollégám irányította – már a növénytermesztési szakkönyvek, tankönyvek írását –, később akadémikus lett és a Keszthelyi Georgikon igazgatója. Szajkó László az állattenyésztést írta, én a kertészetet. Írtunk vagy ötven szakkönyvet. Csepelen volt a minisztériumnak egy vendégháza. Ebbe a királyerdei „manrézába” telepítettek ki bennünket, a könyvek íróit, meg minket, akik szerkesztettük a könyveket. Vagy másfél év alatt elkészültek az új tankönyvek, amelyek nagyon hosszú ideig ténylegesen is használatban voltak. Életem nagyon fontos eseményének érzem, hogy ezeket megírtuk, meg egyáltalán azt, hogy ez a társaság úgy együtt volt. Sokat tanultam közöttük. Megkaptam életem első kitüntetését is: Kiváló Dolgozó lettem!
Mihelyt vége volt ennek a nagy lendületnek, akkor egy este, későn, két úriember fölkeresett a minisztériumban, és mondták, hogy az én munkámra a továbbiakban nincs szükség, és holnap már ne jöjjek be, kidobtak a minisztériumból. Ávéhások voltak, indoklást nem kaptam. Bementem a főosztályvezetőhöz másnap, és ő azt mondta, vegyem úgy, hogy énnekem megszűnt a munkaköröm. Tudták a kulák mivoltomat korábban is, de szó nem volt róla. Beszélni éppen annyira nem beszéltek az ember a kulákságáról, mint ahogy a zsidóságáról sem beszéltek. Suttogással ment a dolog, nyíltan szinte egyáltalán nem. Azért is nehéz nekem visszaemlékezni sok mindenre, mert szinte meg nem történtnek tekintették ezt az egész ügyet. Voltak olyan ismerőseim, akikkel éveken keresztül együtt dolgoztam, és jó barátságban is voltunk. Szóval úgy, hogy felületes, de jó barátságban, családjaink összejártak, meg sokszor voltunk együtt síelni, kirándulni. És soha nem beszéltünk ilyenekről. Majdnem azt mondhatnám, hogy ha nem is hivatalosan, de a valóságban ez a témakör tabu volt. 
 Aztán kaptam egy értesítést, hogy menjek az akkor megalakuló Kertészeti Kutatóintézetbe. Ott már hivatalosan is alkalmaztak tudományos munkatársnak. A háború után úgy mellesleg mindenféléket csináltam. Dokumentáltam, meg megpróbáltam kisebb tanulmányokat írni, és nagyon jó viszonyba kerültem az akkori Kertészeti Főiskola üzemgazdasági tanszékének a vezetőjével, akit Peregi Sándornak hívtak, meg Tomcsányi Pállal, aki most akadémikus, és agrárközgazdaság, üzemszervezés témában tevékenykedik. Mi hárman egy nagyon jó triumvirátust alkottunk, és nagyon hosszú ideig együtt is működtünk. A Kertészeti Kutatóintézetben a gyümölcstermesztés fenológiájával foglalkoztam. A fenológia egy olyan tudomány, amely a környezeti viszonyok, elsősorban a meteorológiai viszonyok hatását tanulmányozza a növények életére. Tehát a gyakorlati életben az, hogy például a téli alma termesztésének melyek az optimális környezeti feltételei, és az országnak melyik része az, amelyik ezeknek a feltételeknek leginkább megfelel és kielégíti ezeket a követelményeket. Ennek a rendszerét csináltam én meg. Ennek a területnek nem volt közvetlen politikai kapcsolata. Egy elég nagy szervezetet kellett létrehozni ehhez, mert figyeltük a különböző hatásokat. Ez valami másfél éven keresztül ment. 1952-ben lett vége. Tomcsányi Pállal együtt dobtak ki bennünket. Én azzal kaptam meg az elbocsátásomat, hogy a munkámmal meg voltak elégedve, de nem volt alkotó eredménye ennek a tevékenységnek. Valószínűleg megint valami politikai oka lehetett. A politikai nézeteimet ismerhették, de keveset beszéltek az emberek erről a dologról. Pláne, akinek vaj volt a fején, az nem beszélt, vagy lehetőleg elkerülte még azokat a szituációkat is, amelyekben ezekről a dolgokról beszélni kellett.
Elkezdtem kerteket ápolni, és ez nagyon tetszett nekem. Alakult egy kertgondozó vállalat, a Fővárosi Kertgondozó Vállalat, ahová engem is be akartak venni, és nemcsak engem, nagyon sok hozzám hasonló sorsú ember talált ott kenyeret. Én viszont úgy éreztem, hogy jobb, ha az ember magának, a maga szakállára dolgozik. Nem kellett akkor ehhez semmilyen engedély, meg még nem volt adózás sem. Magánkertek gondozását vállaltam el. Volt ennek a Kertgondozó Vállalatnak egy igazgatója, egy pártember, Galambos Józsefnek hívták, akit én régről ismertem mint ilyen kertészettel foglalkozó embert. Ő mondta meg, hogy menjél ide, meg menjél oda, mondott nekem egy-két-három családot, hogy azoknak „mindig van szükségük segítségre, és vállald azt el”. Ezek általában munkáscsaládok voltak. Traktorgyár meg textilgyár munkásai, nem értettek hozzá, és így jó néhány családnál szívesen látták az én munkámat. Hivatalosan munkanélküli voltam. Dolgoztam, szerényen ugyan, de azt meg is fizettek. Meg mindig nagyon jólesett, hogyha munka után behívtak egy tányér levesre, és beszélgettünk egymással. Sokat, és nagyon különböző véleményeket volt alkalmam meghallgatni. Szakmailag is érdekes volt egyébként, mert senki nem foglalkozott akkor a kiskertekkel. A kiskert, az egy idegen test volt a szocialista világban. Érdekes módon azt is sokszor fölvetették nekem, hogy szétdarabolja a társadalmat. Tehát ahelyett, hogy elmennének a művelődési házba meghallgatni egy politikai előadást, inkább a kertjüket művelik. Ezért nagyon sokáig tartotta magát az a szemlélet, hogy vissza kell fogni ezt a „kiskertszemléletet”.
 1953 áprilisa lehetett, amikor sikerült végre elhelyezkedni. Próbálkoztam mindenfelé. Az állami gazdaságok felé orientálódtam. 1953-ban kaptam egy értesítést, hogy a Mányi Állami Gazdaságban szükség volna egy segédagronómusra. Nagy megújulás és megnyugvás volt az nekem. A Mányi Állami Gazdaság központja Zsámbék fölött, Felsőörsön, jellemzően egy kastélyban, a Ruttkai-birtok kastélyában volt. Nem tartozott a legnagyobb gazdaságok közé, úgy háromezer hektár volt az egész, de nagy állatállománya volt. A háromezer hektárból nyolcszáz hektár volt gyümölcsös. A gyümölcsös rendben is volt nagyjából, a gazdaság többi részei voltak elhanyagolva, amikor én odakerültem, mert történetesen egy szőlész érdeklődésű, kertész végzettségű főagronómus volt előttem. Alkoholista volt és sok zűrt csinált, és talán egy hónappal azután, hogy én odakerültem, fölmondtak neki. Gyorsan beleestem a közepébe a dolgoknak. Nem volt sok időm beletanulni. Az apám kapitalista gazdaságából azonban sok mindent tudtam hasznosítani az állami gazdaságban, a szocialista állami gazdaságban. Például a juhászatot. Gyöngyös határában, a Sárhegy keleti oldalán volt huszonöt-harminc hold legelője, ami nem volt egyáltalán hasznosítva. Valahonnan Kassa környékéről hoztunk kétszáz anyabirkát, így hasznosítottuk. Volt ott egy barlang, az helyettesítette a hodályt. A Mányi Állami Gazdaságnak is nagyon sok dombvidéki legelője volt, aminek a megművelésével mindig baj volt, nem voltak még megfelelő gépek se hozzá, gyümölcsösnek sem volt alkalmas. Amikor a gazdaság szakmai vezetője lettem, vásároltunk több mint kétezer anyabirkát. Később a létszám föl is ment még három és fél ezerre. Az nekem külön passzióm volt, azokkal sokat foglalkoztam. Volt egy juhászcsalád, akiket fölvettem. Apa, mama és három fiú. Mind a három juhászkodott. Megkaptak egy-egy nyájat. A mama csinálta a sajtot, amelyet nagyszerűen el lehetett adni, különleges ritkaságnak számított, és a Csemege Kereskedelmi Vállalat folyamatosan az összes sajtunkat megvette. Nagyon jó ára volt a gyapjúnak is, meg bárányt is adtunk el, összességében a birkanyáj nagyon hatékonyan hozzájárult az egész gazdaság fejlesztéséhez.Annak idején Pusztamaróton volt az egyik nyáj. Marót alatt volt az egyik kis juhásztanya, most semmi nincs ott, csak a legelő, ami nincsen hasznosítva, nincsen lekaszálva. Szomorú volt ezt látni, amikor arra jártam, úgy éreztem, ötven év alatt száz évet ment visszafelé a kultúra, amit ott megteremtettünk. Pedig azt igazán lehet kultúrának mondani, mert valóban utakat építettünk, kisvasutat építettünk, villanyhálózat lett, infrastruktúra is kialakult abban az időben. Jövedelmező gazdasággá fejlesztettük. Pusztamarót egyébként harminc kilométerre volt az állami gazdaság központjától. Egy háromszáz hektáros gyümölcsös, főleg almás volt a hegy tetején. Fantasztikusan jó minőségű gyümölcsöt termett. Csak az volt vele a probléma, hogy nem lehetett leszállítani a vasútállomásra, mert nem voltak jó utak. Viszont régen, a hercegprímási uradalom idejében volt ott egy kisvasút, amely a süttői vasútállomáshoz csatlakozott, azt használták a termények szállítására, mint ahogy az apám birtokán is vasúttal, lóvasúttal mozgatták a terményeket. Amikor én odakerültem ebbe az állami gazdaságba 1953-ban, rögtön fölmerült bennem a gondolat, hogy újra föl kellene építeni ezt a kisvasútat. De hát nem volt rá pénz. ’56-ban aztán, amikor ott én igazgató lettem, vagy a következő év legelején Olt Károly volt a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a főtitkára. Fölvettem vele a kapcsolatot, és segítséget kértem tőle, hogy valami pénzt adjon nekem ehhez. Váratlanul olyan nagyvonalú volt, hogy megfinanszírozta ennek a kisvasútnak az építését. Gyönyörű kisvasútat csináltunk belőle, csodálatos útvonala volt! Kanyargósan vitt föl a Gerecsébe az erdőn keresztül. Három vagy négy évig zavartalanul szállítottuk rajta az almát, minden probléma nélkül. Az a hatszáz vagon alma, amit exportra küldtünk, így érte el a vasútállomást. Aztán egyszer csak hallottam, hogy fölszedték azt a vaspályát.Persze voltak értelmetlen dolgok is. Teljesen általános volt, ahogy a termelési feladatokat szétosztották. A felügyelő hatóságunk a Fejér–Komárom Megyei Állami Gazdaságok Igazgatósága volt, amely ugyancsak felülről kapta az utasítást, hogy a megye területén mennyi búzát, mennyi kukoricát, mennyi cukorrépát, mennyi árpát kell termelni. A Mányi Állami Gazdaság, amely dimbes-dombos területen, nem megfelelő földeken, a vasútállomástól tíz-tizenöt kilométerre feküdt, ennek ellenére ugyanúgy kapott feladatot a cukorrépa-termesztésre, mint Mezőfalván a cukorrépatermelő gazdaság. Ezekből persze semmi, vagy majdnem semmi bevétel nem származott. De az egész nemzetgazdaságra jellemző volt, hogy felosztották a feladatokat, a népesség arányában, meg a terület arányában. Ez a szovjet szocialista rendszer egy jellemző tulajdonsága volt. A Mányi Állami Gazdaságban minden szellemi tőkét meg beruházási lehetőséget elsősorban a fő üzemágra, a gyümölcstermesztésre kellett volna fordítani. Nem volt értelme, hogy olyat erőltessenek, ami ott nem megy. Az őszibarack nagyszerűen termett, de a cukorrépa nem. Az őszibarack több cukrot termelt, mint a cukorrépa! A Fejér–Komárom Megyei Igazgatóság egy jól vezetett igazgatóság volt egyébként. Nagyon sok jó gazda volt ebben a közösségben. Két-három hetenként föltétlenül összehívták a gazdaságok vezetőit, és mindig nagyon-nagyon tartalmas és nagyon hasznos viták, beszélgetések alakultak ki annak kapcsán, hogy mit hogyan termeljünk. Magyarországon például korábban nem termeltek napraforgót szántóföldi táblákon, csak az volt a szokás, hogy a kukoricatáblákat napraforgóval szegélyezték. Nem volt sok, mert általában a lakosság sertészsírral főzött, és olajgyártás még alig volt. És akkor egyszer csak, mondhatni egészen pánikszerűen megjelent a napraforgó-termelés, mint nemzetgazdasági szükséglet. Nem kismértékben egészségügyi okokból is, hiszen akkor nagy akció folyt, hogy olajjal egészségesebb főzni. Kevesebb is lett hirtelen a zsír egyébként, mert akkor állt át egész Európa a hússertés tekintetében: a mangalica jellegű hússertésekről a fehér sertésekre, aminek viszont kevesebb a zsírja. Volt is nálunk egy nagy összejövetel, ahol a megyei főagronómus beszélt arról, hogy napraforgót kellene nagyobb területen, szántóföldi táblákon is termeszteni. És akkor fölállt egy főagronómus, egy fiatal főagronómus, és azt mondta: „De hát hogy, milyen módszerrel termeljük a napraforgót?” „Hova való vagy, fiam?” – kérdezi a megyei főagronómus. Azt mondja a fiú: „Mezőfalvára.” „Na és apád termelt napraforgót?” „Igen, igen. Termeltünk.” „Na hát, akkor úgy termeld te is!” Mindannyian a régi módszerekre támaszkodtunk.
  Közben a feleségem fenn maradt Pesten a fiammal, én meg hazajártam hétvégeken, illetve a fiam az nagyon sokat kint volt a gazdaságban, a szabadidejét mindig kint töltötte.Ott mégiscsak gazdája, ura voltam annak a gazdaságnak, és elegáns hintóm volt, meg autóm is volt – már egy ilyen rossz Skoda, de azért mégis autó volt –, meg motorkerékpárom is volt. És az emberek haptákba álltak előttem. Az állami gazdaságokban egyébként az volt az érdekes, hogy hosszú ideig szinte katonai fegyelem volt. Az volt az előírás, hogy ha egy magasabb rangú gazdasági tisztviselő jött, akkor annak jelenteni kellett. Tehát aki ottan munkavezető volt vagy az üzemegység vezetője, amikor megérkeztem, elém állt, és azt mondta, hát ilyen meg ilyen munkák folynak, ez meg az az észrevétele. Jelentési kötelezettség volt. De aztán ez 56-ban megszűnt. Az én egyik igazgatóm Forgó Lajos elvtárs-úriember volt, így mondom, mert mind a kettő benne volt a személyiségében, már egész fiatal kora óta szervezett kommunista és pártmunkás volt. Sőt részt vett a spanyol forradalomban is. Nem tudom a maga részletességében, hogy milyen jelentősége volt az ő ottani szereplésének, de annyi azért kiderült róla, hogy szakács volt Spanyolországban az egyik alakulatnál. Ennek köszönhetően mindenesetre a „spanyolosok” közé tartozott a felszabadulás után, ami nagyon „arisztokratikus” dolognak számított, és ezt mindig hangoztatta is. Egyébként egy művelt, nyelveket beszélő, de nagyon kellemetlen modorú ember volt. Volt valami kertészeti alapképzettsége, kertészsegéd volt, valami keveset értett a dolgokhoz, de csak ennyire. Nekem sok bosszúságot okozott, mert az emberekkel végképp nem tudott bánni, mindenkit megsértett és mindenkiben hibát keresett. Engem nem tartott az ellenségének, megbecsülte a munkámat. Legfeljebb annyi volt, hogy – sok diófasor volt a Felsőörsi Üzemegységben – ha dióérés idején kiment a gyümölcsösökbe, telerakta a zsebét lehullott dióval, bejött, behívott az irodába: „Nézd meg, már megint mennyi dió volt a földön!”
Forgó Lajossal utoljára akkor találkoztam, amikor az életemnek egyik emlékezetes, nagy, tragikus eseménye történt: az, amikor őt elzavarták. A forradalom alatt Tatabánya környékén kiszabadultak a köztörvényes bűnözők, akik a bányákban dolgoztak. Október 25. és október 28. között. Ezek jöttek a bányákból, és heccelték a mi embereinket. Többek között ki akarták rámolni a gazdaság raktárát, meg el akarták vinni az állatokat, meg felforgatni mindent. Én néhány hozzám közel álló emberrel megszerveztem a gazdaság védelmét, meg tudtuk őrizni a rendet. Ez is egyike életem soha meg nem oldható dilemmáinak, hogy én védtem meg a szocialista állam vagyonát, akitől a szocialista állam elvette mindenét. Akkor nagyon komolynak tűnt, hogy Forgót az emberek föl akarják akasztani. Nagyon gyűlölték. Nekem kellett mindig csendesítgeteni őket. Valóban izgága, rossz természetű ember volt. Akkor is nekem kellett két órán át csillapítani a tömeget. Én meg a főállattenyésztő, meg még néhány ember ott álltunk a többiekkel szemben, és ezek üvöltöttek, hogy „akasszuk föl!”. Én azt mondtam, hogy nem. Engedjék el, ott áll az autó, elviszi a zsámbéki buszmegállóig, és a busszal menjen, ahova akar. Erre ők: „Nem, ők azt nem engedik meg, eleget járt ez autón, nem engedik, nem engedik meg, akasszuk fel!” Ez ment két órán keresztül. Mindig lejjebb szállítottam az igényeket, mondtam: „Akkor befogatok, és kocsival megy el az állomásra. Engedjék el!” Nem engedték ezt se. Végül azt megengedték, hogy a teherautó platóján elmehessen. Ez egy nagy alkudozás eredménye volt. Nagyon hosszú és nagyon keserves, iszonyatos és félelmetes dolog volt. A forradalom a gazdaságban kizárólag Forgó Lajos ellen irányult. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy akkor a legjobb koromban voltam, tehát erőteljes és határozott. Bíztak az emberek bennem, rendet is tudtam tartani, nem lett végső soron semmi probléma. A gazdaság voltaképp mégiscsak egy tanya volt, a külső környezet kevéssé hatott rá. Amikor ez az esemény lezajlott, a munkástanács engem nevezett ki igazgatónak. Ezt elfogadta az akkori földművelésügyi miniszter is, és van is papírom róla, hogy igazgatónak kineveztek. November 4. után sokan menekültek mifelénk, nyugati irányba. Elszórva, meg kisebb csoportokban is jöttek az emberek. Sokan, igen sokan bejöttek a gazdaságunkba is. Mi berendeztünk egy munkásszállást egy kicsit komótosabbra, és ott sok olyan embert, aki aztán később komolyabb szerepet is betöltött a politikai életben, egy-két napig pihentettünk, meg vendégül láttunk. Volt egy olyan nap, amikor tele volt ez a munkásszállás ilyen menekülő emberekkel. És akkor egyszer csak megjelentek az oroszok. Szerencsére működött a polgárőrség, és rohant hozzám az egyik fiú: „Fönt a dombon látom az orosz tankokat, és lehet, hogy ezek ide is bejönnek!” Kora reggel volt, „állami gazdasági reggel”, öt óra, hat óra lehetett. Felkeltettük ezeket az embereket, és megmutattuk nekik, merre tudnak úgy lelépni, hogy ne találjanak rájuk. Ilyenek történtek, de az országos eseményekkel a forradalom alatt nem találkoztam igazán. Jó néhányszor bent voltam Pesten. Egy alkalommal szerencsém is volt. Amikor mentem hazafelé, az úttörővasútnál lévő szovjet alakulat levetkőztetett, megmotoztak. De nem esett semmi bántódásom. Én többször voltam Pesten, és azért rádiót hallgattunk. Hallgattuk a Szabad Európát is, meg hallgattuk a Magyar Rádiót is. Nem tettem igazán semmit a forradalomért, a forradalom sikeréért. De teljesen egyértelműen drukkoltam azért, hogy ennek eredménye legyen. Nem Horthy-rendszert képzeltem el, hanem nyugati kultúrát, egy nyugati társadalmat képzeltem el. Azt hittem, hogy ez talán elérhető.
 A mányi állami gazdaság felsőörsi része a Ruttkai családé volt. A Ruttkai gazdag család volt, az első magyar nagyáruház tulajdonosai voltak a Rákóczi úton. Ruttkai Éva papája volt a családfő. Ez volt Felsőörs. Emellett még két üzemegység volt. A nándorpusztai üzemegységben főleg állatokat tenyésztettek. Volt ott egy nagy sertéshizlalda, és volt ott egy nagyon értékes lóállomány is, úgynevezett koronás kanca lóállomány, ami még a 45 előtti honvédség válogatott lóállománya volt. Azért hívták ezeket koronás kancának, mert a nyakuk bal oldalába be volt égetve egy korona. Ezek tenyészállatok voltak természetesen. A harmadik üzemegység pedig Pusztamarót volt. Felsőörs és Pusztamarót főleg gyümölcsös volt, de mind a két helyen volt birka is, meg szarvasmarha is. Mindenhol volt szántóföld is természetesen, Pusztamaróton meg erdő. Egy virágzó gazdaság volt egészen addig, amíg jött az a mánia, hogy össze kell vonni, koncentrálni kell az állami gazdaságokat is. Három állami gazdaságot összevontak, és akkor kerültem én onnan a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára. Illetve úgy volt, hogy akkor már külön volt a Fejér és a Komárom Megyei Igazgatóság, de én mind a kettőnek a főkertésze voltam 60-tól 64-ig.
Közben az egykori igazgatóm az állami gazdaságból az Állami Biztosító mezőgazdasági főosztályának a vezetője lett, és amikor én 64-ben úgy éreztem, hogy elég volt abból az agronómusi életformából, akkor ő elcsábított engem. Három évig az Állami Biztosítónál dolgoztam. Úri sorom volt, mert én voltam a kárbecslők főtanácsadója. Meg is fizettek, járhattam az országot, és mindenfelé, ahol nagy jégkárok vagy bármi más volt, kiszálltam. Ez az állás arra is alkalmat adott, hogy akkor elkezdhettem érdeklődni a jégesők elhárításának lehetőségei iránt, és lehetőségem volt rá, hogy a Meteorológiai Intézetben ezzel foglalkozzam. Ez akkor egy nagyon divatos téma lett. A Meteorológiai Intézet kutatóival együtt sok mindent csináltunk, bejártuk a világot. Sokfelé voltunk, többek között Grúziába is elmehettem egy tanulmányútra. Objektíve minden nagyon jó volt, csak valahogy mégsem szerettem igazán ezt a munkát. Én a termelésben éreztem mindig jól magam. Ilyen földhözragadt ember vagyok, hogy annak találom értelmét, ami valami reális értéket állít elő.
 Én tulajdonképpen az első agrárdoktorok közé tartozom, 1959 óta vagyok doktor. A disszertációm arról szólt, hogyan hat a talajvíz a mezőgazdasági termelésre. Akkor még nem látszott reménytelennek, hogy esetleg tudományos pályán folytatom tovább a tevékenységemet. Aztán az Állami Biztosítónál a jégkárok kérdésének a vizsgálata volt az egyik feladatom. A jégelhárításból készítettem egy kandidátusi értekezést is. Mivel én nem tudományos intézetben dolgoztam, ezért egy külső bizottság bírálta el, három akadémiai tag, akik védésre alkalmasnak találták, de a Tudományos Minősítő Bizottság elutasította. Védésre így nem kerülhetett sor. A bizottsági titkára azt írta rá a kérvényemre: „A tudományos fokozatok a dolgozó nép fiainak vannak fenntartva.” 
Amikor az Állami Biztosítótól eljöttem, akkor kerültem a Kertészet és Szőlészet laphoz. Adddig is elég sokat írtam ebbe a lapba. Egyszer csak kaptam egy telefont a Hírlapkiadó Vállalat igazgatójától, aki egy nagy befolyású férfiú volt, Csollány Ferencnek hívták, azt kérdezte, hogy bejönnék-e. Bementem. Fehér Lajos testvére, Fehér Gyula volt akkor a Földművelési Minisztérium tájékoztatási főosztályának a vezetője, és ő is támogatta, hogy főszerkesztőnek nevezzenek ki. Abban az időben, amikor a Hírlapkiadó Vállalatnak nyolcvan vagy annál is több kiadványa volt, a Népszabadság, az össze vidéki, megyei lapok, a Nők Lapja, szóval rengeteg folyóirat, hetilap. Ez egy nagyon jól menő állami, illetőleg pártvállalat volt, de összesen ketten voltunk párton kívüli főszerkesztők a vállalatnál. Véletlenül éppen a Magyar Mezőgazdaság főszerkesztője, meg én. És amikor valami pártügyről volt szó a szokásos heti főszerkesztői értekezleteken, akkor a Csollány mindig ránk nézett, mondta, hogy „Sándor és Gyurka, ti menjetek ki”.A Kertészet és Szőlészet volt akkor az egyetlen kertészeti folyóirat. A Földművelésügyi Minisztérium tulajdonában volt, egy hivatalos fórum volt, és a Hírlapkiadó Vállalat, az ország akkor legnagyobb lapkiadója adta ki. Kéthetenként jelent meg, alacsony példányszámban. Amikor átvettem, olyan hétezer példányban jelent meg, a nagyüzemek lapja volt. De sikerült megalapítanom mellette egy tudományos folyóiratot is, amit Kertgazdaságnak hívnak, és ez az új lap egy kicsit levette a nagyüzemi problémák tárgyalásának kötelességét a Keszőről. A Kertészet és Szőlészetben elkezdtem súlypontosabban foglalkozni a kistermelőkkel, és a pédányszám fölment hetvenötezerre, és közben hetilap lett, fogyasztható lap lett belőle, amit az emberek nagyon szerettek olvasni. Próbáltam valahogy ezeket a mesterségesen felállított falakat, amelyeket a nagyüzem meg a kistermelő között állítottak – és amelynek persze politikai tartalma volt – lebontani. Féltették a kisüzemtől az embereket. Egyrészt azért, mert úgy vélték, hogy ez nyilvánvalóan kapitalista szellemet örökít vagy stabilizál, részben azért, mert szétzilálja, atomizálja a társadalmat, merthogy kerítés mögött vannak az emberek valamiképp, ki-ki a magáéval foglalkozva. A hatvanas évek végére ennek a törekvésnek megteremtődött a politikai alapja is, amikor elismerték a háztáji gazdaságok jelentőségét. A lapunk nagyon is a középpontjában volt akkor a termelési politikának, és úgy éreztem, hogy ezt meg is becsülték. Szóval tényleg, mindenféle elismerésekben volt részem, a Munka Érdemrend arany fokozatát is megkaptam például. Amikor a kertészeti lap főszerkesztője voltam, akkor én tényleg erőm megfeszítésével dolgoztam azon, hogy ez a szakma a helyes irányba menjen, és hát talán egy nagyon kicsi részem van is abban, hogy a rendszerváltás előtt ez az ágazat nagyon tulajdonképpen szép helyezést ért el az európai kertészeti termesztésben. Amikor főszerkesztő voltam, nagyon nagy gondot fordítottam arra, hogy sokat járjam a vidéket, és igyekeztem közben jól megismerni az országot. Úgyhogy hivatalos gépkocsival mentem, a Hírlapkiadó Vállalatéval, akkor még volt ilyen, hogy gépkocsi, és ha a sofőrök megláttak, azt mondták, hogy „nem kell térkép, ha Gyuri bácsi jön velünk”. Aligha van olyan községe az országnak, ahol még nem jártam volna. Tényleg jól ismertem az országot, az embereket. Mindig megkérdeztem, hogyha valaki hozzám fordult, hogy „hova való vagy”? És vagy az apját ismertem, vagy a testvérét ismertem, vagy a sógorát ismertem.
 A Kertgazdaságnak is szerkesztője voltam, majd később alapítottam egy Kerti Kalendárium című kis folyóiratocskát is, majd a Kertbarát Magazint is, ami ugyancsak mindmáig létezik.
   1981-ben, amikor hatvankét éves voltam, akkor valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen folyóirat szerkesztését annak kell csinálni, aki nagyjából középkorú, aki a fiatalokhoz meg az idősekhez egyaránt tud szólni. Ezért elmentem a Váncsa Jenőhöz, az akkori miniszterhez, és megmondtam neki, hogy szeretnék nyugdíjba menni. Őszintén tartóztatott, annál is inkább, mert gyakornokom volt az állami gazdaságban. Ennek ellenére nyugdíjba mentem és azt hittem, hogy most már tényleg csak a balatonfüredi kertemmel fogok foglalkozni végre, és azontúl már csakis könyveket írok majd. De egyszer csak fölhívott Peták István, aki az Ablak első főszerkesztője volt a televízióban. Kellett neki valaki, aki a mezőgazdaság, meg főleg a kertészet ügyeiről beszélne a műsorban, és rám gondoltak. Megpróbáltuk. Ez jó ötletnek bizonyult.Amikor először bementem a stúdióba, és így megálltam az ajtóban, és mondtam, hogy én fogok majd beszélni a mezőgazdaság meg kertészet témáiról, és kérem a segítségüket, akkor egy ifjú hölgy azt mondta: „Jé, akkor maga lesz a Bálint gazda.” Így lettem Bálint gazda. Petáknak ez mindjárt megtetszett, mert neki jó érzéke volt az ilyen dolgokhoz, de óvatos ember lévén fölhívta Lakatos Ernőt, aki akkor az Agitációs és Propaganda Osztálynak volt a vezetője, és megkérdezte, mi a véleménye erről, minekutána a Szabad Európa Rádióban is volt már egy Bálint gazda. Lakatos Ernő Peták legnagyobb meglepetésére azt mondta, hogy semmi akadálya nincs, miért ne lehetne? Egy egészen különleges újításnak számított az Ablak létrehozása, aminek tulajdonképpen Horváth Ádám volt az ötletgazdája, és Peták István volt a megvalósítója. Az ötlet az volt, hogy a stúdió legyen egy szerkesztőségi szoba, úgy is volt berendezve, íróasztalok voltak, az íróasztalokon írógép, meg telefon. És ott volt az „ablak”, az, amelyen benézünk ebbe a szerkesztőségbe, ahol épp szerkesztőségi munka folyik. Az alkotáshoz kell valami közösség, valaki mások is. Az Ablakban ez megvalósult. Ott a szerkesztőség, élénk vita volt, és tényleg bele lehetett szólni abba a kiselőadásba, amit valaki tartott vagy fölolvasta egy cikke egyik részletét, bele lehetett szólni, és lehetett ellentmondani neki, méghozzá nyilvánosan. Ez volt a nagyszerű benne. Ez volt, azt hiszem, ami az akkori embereket megfogta, és odaszögezte a képernyő elé. Akkor ennek a műsornak harmincöt-negyven százalékos nézettsége volt! Igaz, hogy egy csatorna létezett, kétségtelen, hogy nem volt választás. Az Ablak foglalkoztatta az embereket és vitatkoztak rajta, magas volt a hatásfoka. Ez egy érdekes időszak volt, nagyon sokfelé hívtak bennünket, műsoron kívül is, és úgy a rendszerváltásig egy jó elfoglaltság volt nekem.
  Tulajdonképpen a nyolcvanas éveket ez töltötte ki nálam, meg a könyvírás, meg az előadások tartása. Nagyon sok előadásra hívtak meg, akkor még volt a művelődési házaknak pénze. A Magyar Honvédség tisztiházába (ma Stefánia Palota) is meghívtak egyszer egy előadást tartani a kertészkedésről, minekutána valahogy ráéreztek arra, hogy milyen jó lesz a kertészkedés a katonatiszteknek, akik az átlagosnál korábban mennek nyugdíjba. Akkor a Honvédelmi Minisztérium olcsón telkekhez juttatta a leszerelő meg nyugdíjba menő tiszteket, és ez megindította a honvédségnél a kertészkedési mozgalmat. Olykor még külföldre is elvittek, a közeli külföldre, a szomszédos országokba. Kiállításokat is rendeztünk, azt nagyon értékelték. Érdekes volt, jól működött, nagyon családias volt a közeg. Minden karácsony előtti hétvégén tartottunk egy nyilvánosabb összejövetelt, és volt pogácsasütő-verseny is. Olyankor a zsűrinek mindig én voltam az elnöke. Volt nagy versengés, hogy ki kerül a legmagasabb pozícióba a pogácsájával. A pogácsát egyébként nagyon tisztelem. Az a barátság szimbóluma számomra, ha valahol pogácsával kínálnak meg. Szerény étel, de mindig benne van annak az asszonynak a szeretete meg a hozzáértése, aki készíti. Kétszáz forintot kaptam egy előadásért vagy egy foglalkozásért, és azt mindig rendesen, időben fizették. Körülbelül húsz évet eltöltöttem evvel, amikor kezdtem úgy érezni, hogy már elég volt. Kaptam akkor egy olyan kitüntetést, ami a legmagasabb honvédségi kitüntetés volt, amit civil ember kaphatott, a Haza Szolgálatáért arany fokozatát. Ilyen békés mesterségért kaptam ezt a kitüntetést.
   Az első feleségemet Bognár Annának hívták, egy egészen kiváló asszony volt, nagyon művelt, nagyon tájékozott, nyelveket jó beszélő nő, tőle származik a fiam. De nem tudtunk együtt élni, és ezért elváltunk. Aztán úgy éreztem, mindketten úgy éreztük, hogy külön sem tudunk élni, ezért újra összeházasodtunk, aztán meg újra elváltunk. Ezután jó ideig egyedül voltam, és akkor ismerkedtem meg a második-harmadik feleségemmel, akivel harmincöt évig éltünk együtt jó, békés házaséletben. Amikor hosszú betegség után meghalt, akkor jött Antónia, a mostani feleségem. Antóniát harminc éve ismerem. Könyveimnek egy jelentős részét ő szerkesztette, még dolgozott is nekem a Kertészet és Szőlészetben korrektorként. Egyszer egy bábolnai kiállításon összetalálkoztunk, és megkérdeztem tőle, volna-e kedve néha színházba vagy koncertre vagy ilyesmire velem eljönni. Aztán úgy összemelegedtünk, annak ellenére, hogy óriási a korkülönbség közöttünk. Ő is egyedül volt akkor, elvált már korábban. Jóval korábban, úgy tíz évig volt egyedül, de a két fiút ő egyedül nagyon rendesen, nagyon tisztességesen fölnevelte. Az ő szülei egészen más körben, de ugyancsak nehéz életet éltek. A harmadik feleségem nagyapja Veszprém megyei főügyész volt, az anyja tanárnő, az apja meg katonatiszt, mégpedig berepülő pilóta volt. Főhadnagyi rangban fejezte be a háborús szolgálatot. A háború után nagyon nehéz helyzetben voltak, mert a nagyszülőktől már elvonták a nyugdíjat, a papájának egyáltalán nem volt, bányában dolgozott valahol Veszprém környékén, majd korán meg is halt. Antóniám is megszenvedte a magáét.
   Az én számomra a hetvenes évek második felétől a rendszerváltásig tartó szakasz egy olyan fölemelkedő időszak volt. Amikor kevésbé, sokkal kevésbé éreztem azt a megkülönböztetést, másod- vagy harmadosztályúságot, amit addig, és amikor úgy éreztem, hogy a társadalom úgy nagyjából elfogadott engem, meg azt, amit én, a képességeim alapján, nyújtani tudok. És épp ezért az egy szép időszaka volt az életemnek. Na és mindebben nagy része volt Balatonfürednek. Balatonfüreden egy közepes méretű telkünk volt, állt rajta egy kétszázötven éves présház, olyan, mint amilyen ezrével van a Balaton-felvidéken. Mi rendbe hozattuk a présházat: nádfedeles volt, de egyébként minden igényt kielégített. És igyekeztem egy szép, szakmailag is tanulságos kertet csinálni körülötte. Megpróbáltam úgy megcsinálni ezt a kertet, hogy olyan legyen, mint a kertészeti tudományok felosztása, hogy minden legyen benne. Egy virágoskert, egy gyümölcsöskert, egy szőlőskert, egy veteményeskert, és a termények feldolgozása a saját pincénkben, illetőleg a konyhánkban történt. Tehát az ötödik ágazata ez a feldolgozás lenne a kertészetnek. A kert tényleg nagyon szép és nagyon mutatós volt, és vonzotta is az embereket, nagyon sok látogatót. Egy alkalommal egy úriember – Telkes Jánosnak hívták – eljött hozzánk azzal, hogy ő Borsos Miklós jó barátja, és Miklós szeretne engem megismerni. Elmentem hozzájuk, leültünk beszélgetni, és nagyon gyorsan rájöttünk, hogy sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, számos kérdésben egyetértünk, és hasonló az ízlésünk is. Szóval ebből egy nagyon jó, mély barátság alakult ki. Vele is, meg a feleségével is.
  Borsos Miklós körül Balatonfüreden összegyűlt egy valóban nagyszerű társaság. Amelynek talán legjellegzetesebb és legbensőbb tagjai a következők voltak: Illyés Gyula, Németh László és a családja, ott volt Déry Tibor, Passuth László, Ferencsik János, Bertha Bulcsu. Ezek meglehetősen különböző gondolkodású emberek voltak, de a nézetkülönbségek mindig nagyon érdekes és színvonalas beszélgetéseket, vitákat eredményeztek. Rendkívül sok érdekes, humoros, szórakoztató meg tanulságos esemény történt közöttünk. Szinte hetente, sőt minden héten bizonyosan összejöttünk, de előfordult, hogy hetente többször is. Hétvégén egyik vagy másik helyen, mindig valaki másnál jött össze ez a társaság. És ez aztán kiegészült sok mindenki mással is, többek között nagyon gyakran járt ebbe a társaságba Görgey Gábor, Weöres Sándor, Horváth Boldizsár. Keresztury Dezső és Boldizsár Iván is járt oda. Továbbá ott volt Borsos Miklós közvetlen tihanyi szomszédja, dr. Riesz Ede, nevezetes orvosprofesszor, aki Miklós vasárnapi kvartettjéhez nélkülözhetetlen tagnak számított. Szenvedélyes vadász volt. Később még Czigány György is csatlakozott. Ha a társaság valakit cukkolt, akkor az elsősorban a Lipták Gábor volt. A cukkolások középpontjában nagyon gyakran Lipták Gábor bora szerepelt, merthogy Lipták Gábor írni azért tudott, meg jó kritikai érzéke is volt, de a borai, azok förtelmesen rosszak voltak! Őnáluk nagyon gyakran nagyobb társaság is összejött, olykor politikusokkal is elvegyülve, mint például Aczél György. Jártunk együtt kirándulni a környéken is, meg olykor egy kicsit messzebbre is. Egy nagyszerű együttélés volt ez. Tudom jól, hogy néhányan, mint például Németh László vagy Illyés Gyula nem is nagyon vitték a nyilvánosság elé ezt a kapcsolatrendszert, mert ők sokkal arisztokratábbnak tartották magukat. Próbáltunk mi ott alakítani egy szélesebb körű ismeretterjesztő meg beszélgető társaságot is, a Marina Szállóban, ahol kaptunk is hozzá helyet, és menegetett is a dolog egy ideig. Aztán amikor a rendszerváltás szele már megérintette ezt a társaságot is, ez a közösség tulajdonképpen egy kicsit széthullott.
 Amikor visszagondolok arra, hogy az életemben melyek voltak a jó és melyek a rossz időszakok, akkor mindig nagyon határozottan érzem azt, hogy ez egy nagyon emlékezetes időszak volt a számomra, pozitív értelemben. Bár lett volna hosszabb, mert ez csak 1972-től mondjuk 1985-ig működött. Nemcsak emlékezetes, hanem egy rendkívül értékes kapcsolatrendszer volt, nem azért, mert ismert emberek voltak, hanem azért, mert olyan emberek voltak, akiknek minden szavát érdemes volt meghallgatni, és időnként belekotyogni abba, amit okos emberek mondanak. Többnyire egymás műveiről meg gondolatairól volt szó. Körülbelül tudtuk, hogy ki mit gondol, és hogyan gondolkozik. De mintha nem ez lett volna a középpontban, nem ez szervezte a társaságunk életét, mintha nem lett volna olyan nagyon fontos ennek a társaságnak az, hogy ki honnan jött, hanem sokkal inkább az, hogy hová megy. Kimondottan kommunista nem volt közöttünk senki sem. Aczél, ha lejött, igen. Jobbfelé se ment senki. Talán a Németh László volt az egyetlen, akire azt lehetne mondani, hogy a mai értelemben vett jobb felé irányultak a gondolatai, de tulajdonképpen a humánum volt az, ami leginkább áthatotta ezt a kis emberi közösséget.
A balatonfüredi társaságnak abban is hatása volt rám, hogy jobban kinyílt a gondolkodásmódom. Addig nekem tényleg testem-lelkem a szakmámé volt, és nem érdekelt semmi kiágazása ennek a dolognak. Azóta viszont egyre jobban érdekel, hogy milyen hatása van a szakmámra a kultúrának és a társadalomnak, és milyen hatása van az én szakmámnak minden egyébre. Eljátszogatok azzal a gondolattal, hogy a kertészkedés nem csak reálisan elfogyasztható termények előállítása, hanem van egy olyan hatása az emberre, hogy sikerélményt ad, meg serkenti az embereket arra, hogy gondolkodjanak, tervezzenek, alkossanak valamit, és ez talán a társadalom egészének értékeit is növeli.
 De nem ebből a társaságból indult közvetlenül a közügyek iránti érdeklődésem. Az én politikai szerepvállalásomra a közvetlen indítékot az adta, hogy 1992-ben volt egy időközi képviselőválasztás. Képviselet nélkül maradt egy választókörzet: Kiskunhalas, és akkor oda pályázott egy Nagy Tamás nevű ismerősöm. A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának vezető tisztviselője volt. Ő képviselőjelölt lett, és az az ötlete támadt, hogy velem szeretné a kampányát lebonyolítani, hogy menjünk együtt, ő elmondja az ő képviselői elképzeléseit, programját, én meg beszéljek az embereknek a kertekről, meg a mezőgazdaságról, meg erről-arról. Ez a fogás roppant sikeresnek látszott. A választás után Nagy Tamás kapacitált engem, hogy én is politizáljak. Akkoriban sokan ajánlották nekem mások is, hogy menjek, álljak be közéjük. Elsősorban a kisgazdák voltak aktívak 1992 körül. Én ezt az ajánlatot nem találtam csábítónak. Aztán jelentkezett az MDF is mint „vevő”, és ővelük sokáig kokettáltam. Ők akkor a mezőgazdaság kérdéseivel nagyon sokat foglalkoztak, sok értekezlet, konferencia, ez, az, amaz volt. Aztán voltak olyan rövid kis kalandjaim, hogy a nyugdíjasokkal képzeltem el ezt-azt. Volt ugyanis egy pártjuk. MSZP-s ajánlat is érkezett, a Zöld Párt is hívott. Ők azt akarták, hogy Balatonfüreden legyek majd képviselőjelölt. Elkezdtünk ott kampányolgatni, és egyszer csak megjelent Magyar Bálint, a „királycsináló” Magyar Bálint, aki azt mondta, hogy „gyere az SZDSZ-be, mert az a neked való dolog”. Az én természetem olyan, hogy mindig szeretek valahová tartozni. Talán a politikai tevékenységem is azért volt, mert az SZDSZ-ben úgy éreztem, hogy ott sok olyan ember van, akivel érdemes az embernek a gondolatait megosztani. 
  Az SZDSZ-ben egy kiváló társaságot találtam tényleg, emlékezetesen kiváló társaságot, ami egy kicsit emlékeztetett persze a Borsos-féle társaságra is, de azért nem volt a szívemhez annyira közel, mint Borsosék. Igazában nem is találtam barátot magamnak ebben a pártban, csak olyanokat, akikkel együtt akartam dolgozni vagy tevékenykedni. Olyanok voltak, mint Kis János, akivel akkor nagyon jó kapcsolatom volt. Tamás Gazsi – mármint Gáspár Miklós – meg Tölgyessy Péter, akivel később is, még fideszes korában is jó kapcsolatot tartottam, vagy Dornbach Alajos, akivel egy kicsit jobb, közelebbi viszonyba is sikerült kerülnöm, Eörsi István, Eörsi Mátyás. Juhász Pál pedig négy éven keresztül az állandó vitapartnerem és nagyon becsült mezőgazdász kollégám volt. A legjobb kapcsolatom Tardos Mártonnal volt, akitől mint közgazdásztól igen sokat tanultam, és sok problémát tudtunk megbeszélni egymással. Szellemileg is elég közel voltunk egymáshoz. Ő nagyon szerette a természetet, és annak ellenére, hogy Leányfalun volt egy villája, nem nagyon ismerte a kertészkedést. Nagyon szeretett kirándulni, élvezte is, és tisztelte a természetet. De a szakmáról is sokat beszéltünk, és nagyon gyakran meghívott a nemzetközi delegációkkal való találkozásaira, hogy beszélgessünk ezekről a kérdésekről. Talán értékelte is azt, hogy én viszont a mezőgazdasághoz sokkal többet értek, mint ő. Ő egy igazi urbánus lélek volt, de tudta, hogy ez hiányzik neki. A többieket, azokat sokkal kevésbé ismertem. Síeltünk néha együtt Tardos Marcival meg Litván Györggyel.
 Az SZDSZ-ben először a bicskei körzetet ajánlották, de végül is Érdre, pontosabban az Érd, Százhalombatta és Diósd választókerületbe kerültem, és örültem neki, mert érdekesnek láttam azt a területet. ’94-ben engem tényleg könnyedén meg is választottak Pest megye 9. választókerületében országgyűlési képviselőnek. Én pedig, azt hiszem, tisztességesen igyekeztem is ezt csinálni. Elejétől fogva megmondtam, hogy engem elsősorban természetesen a vidék és a mezőgazdaság érdekel, más témákban nem is érzem magamat eléggé felkészültnek. Amikor a ciklus közepén éppen új elnök volt, Kuncze Gábor, akkor – abban a ciklusban hatvankilenc képviselője volt az SZDSZ-nek – mindenkivel megbeszélte a jövőt, és én megmondtam neki, hogy én ezt szeretném a továbbiakban is csinálni, és úgy érzem, hogy az SZDSZ nem tartja elég fontos témának, nem szívügye ez a téma. Erre a Kuncze Gábor azt mondta nekem, hogy „nézd, Gyuri bácsi, ez egy kis párt, amelyik három-négy témával tud behatóan foglalkozni, és ezek között nincs ott a mezőgazdaság”. „Gábor, akkor viszont vedd tudomásul, hogy én a következő ciklusban nem akarok képviselő lenni” – válaszoltam neki. Ebben megállapodtunk, és én, úgy érzem legalábbis, tisztességgel végigcsináltam még a hátralevő két évet.
 Mindeközben nagyon súlyos családi problémáim is voltak. Feleségem hosszú ideig betegeskedett. Eközben tényleg teljes erőbedobásával és feszített tempóban dolgoztam a politikában is, amit azért kétségkívül el is ismerték a pártban. De ennek ellenére végig azt kellett éreznem, hogy az nem fontos, ami nekem annyira lényeges.Énnekem az a négy év, amkor országgyűlési képviselő voltam, veszteségnek számított. Nem is vagyok alkalmas politikusnak. Ilyen szempontból jókor hagytam abba, mert azóta még jobban szenvednék attól a dologtól, hogy az ember nem a saját véleményét, hanem egy közösség, közelebbről a párt véleményét kénytelen képviselni, és nem a magáét mondhatja. Nagyon sokan elfordultak tőlem akkor, amikor én a Szabad Demokraták Szövetségének tagja, meg képviselője lettem. Azok az emberek, akiknek a véleményére adtam, vagy adok, azok önmagában azt vették tőlem rossz néven, hogy politikával foglalkozom, talán nem is annyira a pártválasztást. Képviselőségem négy éve veszteségnek számított azért is, mert kiestem egy csomó olyan dologból, ami nekem egzisztenciálisan fontos lett volna, és ami az én szellemi igényeimet is kielégítette volna. Komolyan szó volt róla, hogy kineveznek professzornak a Kertészeti Egyetemre – ezt sutba dobták. Működött a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesület, az ottani tevékenységet kénytelen voltam áthárítani másokra. Emiatt az egyesület szinte teljesen megszűnt létezni, bár magának az egyesületnek a létjogosultsága is csökkent egy kicsit időközben.Ilyen volt nekem a politikai karrierem, és én ténylegesen én csak akkor mentem nyugdíjba, amikor abbahagytam ezt a politikai tevékenységet. Attól kezdve csak azt csinálom, amit föltétlenül kell, hogy a nyugdíj mellett legyen valami jövedelmem, meg azért, hogy ne essek ki teljesen a szakmai környezetből. És azóta azért sikerült egynéhány nekem fontos dolgot megvalósítanom. De hát ezek nem gazdasági természetű célok voltak.
 Igazából mindig szerettem volna tanítani. Gyerekkorom óta nagy vágyam volt, hogy ismereteket adjak át, és ahogy tapasztalatokban gazdagodtam, úgy ez a vágy talán fokozódott is, de aztán mindig kútba esett a dolog. Közvetlenül a főiskolai tanulmányaim befejezése után – akkor éppen Akadémia volt ennek az intézménynek a neve, Kertészeti Akadémia – igencsak ambicionáltam ezt. Főiskolás koromban egy Husz Béla nevű professzor mellett voltam demonstrátor, ő a növényvédelmi tanszéket vezette. Nagyon jó nevű ember volt, engem nagyon kedvelt és sok mindent rám bízott. Többek között akkor volt a földművelésügyi miniszter Kállay Miklós, aki később miniszterelnök lett, és neki szívügye volt a magyar rizstermelés. A rizst akkor egy gombabetegség támadta meg, amelynek a vizsgálatát és az ellene való védekezés lehetőségeinek kidolgozását rábízta Husz Bélára. Akkor ő két-három fiatalt maga mellé vett, és ez a kis társaság együtt csinálta ezt a dolgot. Életemnek az volt az első keresete. Már nem emlékszem, hogy pengőben mennyi volt az a pénz, de azt tudom, hogy egy nyáron át végzett munkáért annyi pénzt kaptam, hogy vettem belőle egy írógépet. Azon nagyon sokáig dolgoztam is. Na, hát ez volt az eső oktatási, felsőoktatási intézményben végzett kutatási munkám. Amikor végeztem, akkor szerettem volna valamiképpen oda kerülni, akkor még mindig a növényvédelem volt a szívügyem, de nem sikerült a kulákkérdés miatt. Közben azonban, meg ezután is nagyon szívesen tanítottam például szakmunkásokat. Amikor az állami gazdaságba kerültem, akkor egészen rendszeressé vált ez, és el is terjedt annak a híre, hogy a mi gazdaságunkban jó szakmunkásokat képeznek. Nekem mindig volt húsz-harminc fiatalemberem segítségnek, akik aztán nálam szerezték meg a képesítésüket.Sokkal később, egy ilyen utóérzésféleként – bát ez már 1990 körül volt – megalapítottuk a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, aminek az én életemben nagyon nagy jelentősége volt. A rendszerváltás hajnalán – vagy még a hajnala előtt – kezdett átalakulni a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, amelynek volt egy mezőgazdasági és szövetkezeti szakosztálya. Ezek a szakosztályok az átszervezés során megszűntek, és a társulat, amely addig egy piramisszerűen fölépített szervezet volt, átalakult, azonos rangú kisebb szervezetei lettek. Ezeknek van egy összefogó szerve, amely az anyagi ügyeit, meg az adminisztratív ügyeit intézi. Ebből a mezőgazdasági szövetkezeti szervezetből alakítottuk aztán ki a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, azzal a határozott céllal, hogy a kárpótlás során földhöz juttatandó – akkor még csak elképzeltük, feltételeztük ezt a dolgot – embereket a gazdálkodás alapjaira megtanítsuk. Nyilvánvaló volt, hogy azok a városi emberek, iparban dolgozó emberek, akik földhöz jutnak, nem értenek majd hozzá, a földet meg mégis meg kell majd művelni. Ez az aggodalmunk aztán később beigazolódott, tényleg kellett volna valamit tudniuk, vagy nem kellett volna a magánosítást megcsinálni. A Nagyváthy elnökeként belekerültem a TIT vezetőségébe is, és amikor Szentágothai János lett a TIT elnöke, akkor alelnöknek választottak, és két cikluson keresztül végeztem ezt. A TIT-ben tulajdonképpen egész fiatal korom óta mindig is dolgoztam valamit azok után, hogy egyetemistaként megnyertem a TIT, azaz akkor még a Magyar Királyi Természettudományi Társulat egyik pályázatát. A palóc előkertekről írtam egy tanulmányt. A palóc szokás eredetileg az, hogy a ház előtt, a ház és az utca között van egy kis előkert, és azoknak a növényállományáról írtam egy tanulmányt. A rendszerváltozás után immár a Nagyváthy szervezésében tanfolyamokat tartottunk különböző határozott célokkal, olyanokat, mint pulykatenyésztés, meg baromfinevelés, meg sertéshízlalás. Mindenfélét. Megkerestük, hol a legnagyobb az érdeklődés bizonyos dolgok iránt, és ott tartottunk tanfolyamokat, előadásokat, kiállításokat rendeztünk. Támogatta ezt a Földművelésügyi Minisztérium annak idején, egy kicsit az Oktatási Minisztérium is. Különösen nagyon sok segítséget kaptunk egy német továbbképző intézettől, ami történetesen éppen a TIT mellett, a TIT székhelyén dolgozott. Az első igazgatója egészen véletlenül egy Jakob Horn nevű úr volt, egyébként magyar származású, mert valahol a Bácskában született, és mint németet kitelepítették Németországba. Ők is nagyon sokat segítettek, elméletileg is, gyakorlatilag is abban a dologban, hogy hogyan lehet ezt ügyesen és jól csinálni. Aztán lassan-lassan sajnos visszaesett ennek az egyesületnek a tevékenysége, mert látszott, hogy nincsen rá érdeklődés. Végül is most már csak annyi a tevékenysége, hogy folyamatosan jelen vagyunk az interneten, amennyiben videófilmeket csinálunk bizonyos témákról, azokról a témákról, amelyekről az előadásokat is tartottuk régebben. A Vetésforgó című portálon mennek rendszeresen. Nagyon pesszimista vagyok ebben a dologban. Nem, nem mondanám, hogy határozott irányban haladnak a dolgok. Nincs itt igazi koncepció a mezőgazdaság tekintetében. A kárpótlásnak én sose voltam híve. Úgy éreztem, hogy ez nem oldja meg az ország mezőgazdaságának, és ha úgy tetszik, a lakosság élelmiszerellátásának kérdését. Ez be is bizonyosodott. Egy olyan országban, mint mi vagyunk, ahol a lakosságot kilencvenöt százalékig ellátta a hazai mezőgazdaság élelmiszerrel, most jelenleg az élelmiszerek legalább harminc-negyven százaléka külföldről érkezik, vagy még annál is több. Ami nem tartható állapot egy olyan országban, amelynek nincsen más nyersanyaga, mint a termőföld, amelyet meg kellene művelni, és amelyet ki kellene használni a lehető legjobb, leghatékonyabb módszerrel. Meg kellene keresni azokat a hungaricumokat, azokat a terményeket, amelyeket mi tudunk Európában a leggazdaságosabban és a legjobb minőségben előállítani, és azt kellene termelni. Azt hittem, hogy ezek a fél- meg egyhektáros kárpótlási földek néhány év alatt meg fognak szűnni különálló gazdaságként, és valamiképpen össze fognak jönni egy-egy nagyobb birtokká. Ez az ország egyes régióiban elég szépen haladt is előre, ám aztán megtorpant. Békés, Csongrád, Hajdú megyében jól mentek ezek a dolgok. Óriási hibát követtünk el akkor, amikor viszonylag korszerű mezőgazdasági, élelmiszeripari feldolgozó vállalatainkat privatizáltuk, és azok mind külföldi kézbe kerültek. Nem vagyok ellensége, sőt híve vagyok a globalizációnak, csak értelmesen kellett volna ezt megcsinálni. Egyes embereknek sok pénz jutott a zsebébe, és éppen a legjövedelmezőbb feldolgozó ágazatok privatizációját szorgalmazták. Ez meg is történt a söripar, az étolajipar, a cukoripar esetében – meg még lehetne sorolni azokat az ágazatokat, amelyekről bebizonyosodott, hogy azok, akik megvásárolták, azok igazában csak piacot akartak teremteni maguknak ebben a kis tízmilliós országban. Mindenki nyíltan megmondja, hogy az ipar itt ma nem más, mint bérmunkát végző ágazat. Alig van olyan iparág, amelyik valami originális, sajátosan magyarországi terméket tudna előállítani. Gyorsan lemondott az ipar olyan dolgokról, mint a cipőipar, meg a textilipar, meg sok minden másról is. A magyar textilipar, ami Európában egy elismert ágazat volt, teljesen megszűnt létezni. A rádiógyártás, motorkerékpár-gyártás, amelyek ötven-hatvan évvel ezelőtt európai hírűek voltak, teljesen megszűntek. Tulajdonképpen nincsen más lehetőség kilábalni a gödörből, mint hogy az ipart is – persze a célszerűen – fejlesztjük. Meg az infrastruktúrát, ami nagyon elmaradott. És a mezőgazdaságnak a fejlesztése. A munkaintenzív, tehát a munkanélküliséget is fölszámoló vagy csökkenteni segítő mezőgazdasági ágazatoknak a fejlesztése.
Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült. Nem is mentem eléggé utána, nagyon el voltam foglalva a saját dolgaimmal. Végül is birtokomba került kilenc, nem egészen kilenc, tán nyolc egész kilenctized hektár. Egy ludasi gazdálkodó bérli azóta is egyfolytában, és valamelyik gyerekem mindig megkapja azt a pénzt, hogy vegyen valamit magának, amikor évente megkapom.A képviselőségem után tanítottam is. Sok mindent elvállaltam, ami az oktatás területén volt. Többek között a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán nyolc éven keresztül tanítottam agrárkommunikációt. A Kertészeti Egyetemnek mindig csak alkalmilag voltam alkalmazottja. Meghívtak előadásokat tartani, teljesen alkalmi jelleggel. Címzetes főiskolai tanár vagyok, történetesen a Kecskeméti Főiskolára vagyok kinevezve, mert ott is tanítottam egy időben. A fokozatszerzésem végül úgy történt meg, hogy már képviselő voltam 94-től, amikor 95-ben annyira biztattak, hogy beadtam egy kandidátusi értekezést, ami már a kommunikációról szólt, a kommunikációs tapasztalataimról szólt, és azt könnyedén és zavar nélkül megvédtem. Azóta én is a mezőgazdasági tudományok kandidátusa vagyok. Közben a publikációs tevékenységem is elég széles körű volt. Sok mindent megírtam magam is, meg szerzőtársakkal együtt is. Akkortól kezdve, hogy nyugdíjba mentem, nagyon sok olyan ismeretanyagot tudtam rekapitulálni, amelyek addig nem kerültek nyilvánosságra. Részben akkor már volt rá némi időm, és részben csatlakoztam olyanokhoz, akik éppen kísérleteket végeztek, és azt csinálták, de én tudtam inkább ennek az elméleti részét megírni. Így különösen a gyümölcstermesztés tudományterületén tevékenykedtem elég sokat. Nem ez volt a főfoglalkozásom, de azért talán a lelkem mélyén egy kicsit mindig is törekedtem volna rá, hogy valamilyen tudományos munkát végezzek. Továbbá létezik egy Európai Tudományos és Művészeti Akadémia, a székhelye Salzburgban van. Úgy működik, mint általában a nyugati akadémiák, a tagok fizetnek. Itt nagyon szép munkát végeznek, amiben én is részt veszek. Most például olyan tervek vannak, hogy a dunai országok vízgazdálkodását, a vízhasznosítását körüljárja, és ennek én a mezőgazdasági vonatkozásait próbálom kimunkálni.Ha nagyon magamba akarok nézni, akkor azt kell mondanom, hogy hálát adhatok a sorsnak vagy a természetnek, hogy kilencven évet megéltem, és még azért mindig tudok valamit csinálni. Szóval nem csak ülök a fotelban, és olvasom az újságot, hanem azért mégis tudok valamit csinálni. Az újságot írom, és nem csak olvasom. Azonkívül nekem mindig szükségem van valami közösségre, amelynek részese lehetek, és a Rotaryt jó szívvel mondhatom olyan közösségnek, amihez érdemes tartozni. Már 1925-ben megalakult a Budapest Rotary Club. Mégpedig ez volt Közép-Európában az első Rotary Club. Előbb alakult meg, mint Bécsben, ugyan csak egy-két héttel, de nagy dicsőség, hogy ez az első. Valamikor a fasiszta uralom kezdetén megszűnt. A Budapest Rotary Club alapítója egy angol klub volt, azok a Budapest Rotary Club szépen hímzett magyaros zászlaját elvitték, és eltették. 1945 őszén újra megalakult a Budapest Rotary Club, amit aztán 49-ben vagy 48-ban Rákosi betiltatott. Erre aztán harmadszor is megalakult 1989-ben, amikor aztán én is tagja lettem a klubnak. Az angol klub visszaadta a régi zászlót, és a magyar klub nemsokára már önálló districtté alakult. A Rotary-szervezetekről azt szokták mondani, hogy az öregemberek cserkészmozgalma. Az mindenesetre igaz, hogy egy humanitárius célkitűzésű mozgalom, amely mindig valakiket segít. Történetesen a mi klubunk például a látássérült embereket, meg a látássérült szervezeteket támogatja. A Rotary segít kifelé, de a tagjai segítenek egymásnak is. Mivel nagyon különböző érdeklődésű és szakmájú emberek vannak együtt, hát tudnak valamit egymásért tenni. Gyakran előfordul például, hogy ha valaki, egy tag, Európa másik országából Magyarországra jön valamilyen megbízatással, például kereskedelmi vagy szakmai megbízatással, akkor eljön a Rotary Clubba, és megkérdezi, hogy van-e ott történetesen egy acéliparhoz értő ember, és azzal tudják egyeztetni a véleményüket. Ez egy hasznos dolog. Emiatt a Rotary meetingjeinek mindig nyilvános helyen kell lenniük, hogy bárki oda tudjon jönni. Vannak persze problémák, főleg az anyagi ügyekkel kapcsolatban, mert külföldön, vagy pontosabban nyugaton a Rotary az a jobb módú embereknek a szervezete. Elég magas tagdíja van, egy meeting ebéd sem ingyenes. De a mi klubunk az egy kifejezetten entellektüel klub, a tagjai idősebb emberek és nem nagyon nagy jövedelműek. Mostanában egyre inkább érezhető, hogy az emberek lemondanak a tagságról, mert nem győzik anyagilag. Én szívesen részt veszek benne. Minden kedden van a meeting, és én többnyire elmegyek.
Az utóbbi években két dolog volt, ami a tanítás meg a más egyéb dolgok, publikációs feladatok, előadások mellett meghatározta az életemet. Egyrészt a hajléktalanokkal való foglalkozás, Tarnabodon, másrészt nagyon érdekelt engem a zsombolyai ügy. A Bánságban van egy kis település, tizenötezer lakosú város, amit jelenleg Jimboliának hívnak. Akkor, amikor Nagy-Magyarország még létezett, Zsombolya névre hallgatott. Öt nemzetiség lakja: magyarok, ők egyre kevesebben, románok, szerbek. A szerbek azért vannak ott szép számmal képviselve, mert közvetlenül a szerb határ közelében van, és hát úgy negyven-negyvenöt kilométerre a magyar határtól. Trianonban Szerbiához csatolták. Aztán volt két év múlva, azt hiszem, 24-ben vagy 22-ben egy határkiigazítás, és akkor Romániához került. Van ott egy bolgár közösség, amelyik százötven évvel ezelőtt telepedett le, és németek, akiknek jelentős részét persze a Ceauşescu-rezsim kitelepítette, de akik közül most sokan visszajönnek. Ott működik egy gazdakör, amely a Csekonics nevet viseli. Ennek a tagsága elhatározta, hogy gyümölcsöst akar telepíteni. A dolog nagyon ésszerűnek látszott, és látszik most is, két okból. Az egyik ok az, hogy azon a vidéken sohasem volt gyümölcstermesztés. Régen teljesen bevett szokás volt, hogy csak akkor fogyasztottak nyáron gyümölcsöt, hogyha valamelyik gyümölcstermelő tájról hoztak oda főleg görögdinnyét meg sárgadinnyét, ami Szeged és Makó környékéről érkezett. A másik pedig az a fölismerés, hogy jó földön, jó termőföldön érdemes gyümölcsöst telepíteni. Számomra azért volt egy reveláció, mert én itthon átéltem a második ötéves terv időszakát, mégpedig a szakmának a fősodrában, amikor egy Fejes Sándor nevű kertész kezdeményezésére közel kétszázezer hektár szőlőt és gyümölcsöst telepítettek nálunk. Óriási küzdelem volt. Dolgoztam vele másokkal együtt a tervkészítésekben, meg a tanácsadásban is. A telepítési akció első számú, országosan érvényes feltétele az volt, hogy csak olyan területet lehet erre a célra igénybe venni, ami más egyéb mezőgazdasági művelésre nem, vagy csak kevéssé alkalmas. Ez egy rendkívül téves elképzelés volt, amibe azonban mindannyian beletörődtünk. Akkor annyira fontos dolog volt, hogy legyen elegendő gabonatermelő terület, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a búza vagy a kukorica vagy a cukorrépa rovására történjék a gyümölcstelepítés. Ez olyan luxusnak látszott, kapitalista őrületnek. Ma már megkérdőjelezhetetlen alapigazságnak számít, hogy egy beruházás-igényes vagy munkaigényes ágazatot csakis ott érdemes beindítani, ahol optimálisak a természeti és a közgazdasági föltételek, de akkor ezt még nem ismertük föl. Ezek a mai zsombolyaiak viszont már fölismerték, és nekem nagyon megtetszett a kísérletük. Valamiképpen rám találtak. Elmentem hozzájuk. Fantasztikus és váratlan érdeklődéssel fordultak ez iránt a dolog iránt, és olyan szeretettel fogadtak, hogy azt egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Elvállaltam ingyen, bérmentve és szerelemből, hogy én időnként leutazom oda, és elirányítgatom őket. A problémák persze egyre sűrűsödtek. Az induláshoz egy PHARE-programból kaptak pénzt. De nem volt szaporítóanyag, gyümölcsfa csemete. A Corvinus Egyetem faiskolájáról ezeket meg tudtuk volna vásárolni, csakhogy ott a román hivatalos szervek elkezdtek tiltakozni ez ellen, hogy miért Magyarországról vásárolják. Jött a szokásos huzavona. Végül is azonban sikerült kísérleti méretű gyümölcsöst telepíteni. Sokakat mozgósítottam. Arra gondoltam, hogy a különböző egyetemek gyümölcstermesztéssel foglalkozó oktatói közül kiválasztunk néhány embert, és csinálunk egy kis grémiumot, amelyik ennek a kérdésnek az elvi problémáit vagy szakmai problémáit egy kicsit kidolgozza, azzal a távolabbi céllal, hogy itt egy gyümölcstermesztési régiót lehetne kialakítani, akár több tagból állót is, amelyet azonban jól meg kell szervezni. Meg kell szervezni az egésznek a folyamatát, a tárolást, feldolgozást, logisztikát, kereskedelmet. Ez egy nagyon szép program volna. Ha harminc évvel fiatalabb lennék, akkor biztos, hogy odamennék, és állandóan ezt csinálnám. Szokatlan módon, sikerült a dolog, és most jelenleg van egy kis társaságunk, amelyben részt vesz a temesvári egyetem Romániából, az újvidéki egyetem Szerbiából, a szegedi egyetem és a debreceni egyetem, valamint a Corvinus Egyetem
  Tarnabodon és Zsombolyán kívül megelégszem azzal, hogy itt-ott egy-egy előadást tartok meg írom a Nők Lapjának rendszeresen a cikkeket. Na meg elmegyek tanácsokat adni, ha éppen valaki rászorul, részt veszek a Virágos Magyarországért mozgalomban. Mindenféle apró-cseprő dolgokat csinálok, és ennek következtében ismernek, meg állítólag kedvelnek is az emberek, szívesen látják, hogy ha valahová elmegyek. Halmajnak ma díszpolgára vagyok, és igyekeztem segíteni is nekik. A község szerencsés is volt, mert nagy iparvállalatok telepedtek ott le, és ennek következtében nagyon jó a helyzet helyi adók tekintetében. Ott a kekszgyár, és az Ytong téglagyár és a Visontai Erőmű egy része. Korábban a Rózsadombon laktunk harmincöt évig. Tíz évvel ezelőtt költöztünk Sashalomra Antóniával. Az a különbség a két lakóhely között, hogy a Rózsadombon egy hatlakásos társasházban laktunk, de olyan volt a lakók közötti kapcsolat, hogy éppenhogy köszöntünk egymásnak. Sashalmon főleg a nyáriasabb időszakban, ha megállok az autóval a ház előtt, mire kinyitom a kaput, addig nagy valószínűséggel valamelyik szomszédasszony ott van egy tányér pogácsával. „Most sütöttem.”
 
Az interjút Bolgár Dániel készítette 2009-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.
 
« Vissza a listához
Bálint György (jobbról) a Sváb-hegyen
Hely: 
Budapest
« Vissza a listához
Bálint György Szellő nevű lovával
Készítés időpontja: 
1942
« Vissza a listához
Vágta (Bálint György)
Hely: 
Gyöngyöshalmaj
Készítés időpontja: 
1942
« Vissza a listához
Bálint György lóháton
Készítés időpontja: 
1941

Oldalak