A piacon, mikor segítettem, nem kaptam pénzt, csak árut, azt vittem haza. Hát heten voltunk, apám majdnem mindig katona volt akkoriban. Nem éltünk rosszabbul, mert azelőtt se éltünk valami nagyon jól. Voltak kecskéink, kecsketejen nevelkedtünk. Néha öt kecskénk is volt. Abból csak egy volt fejős, a kicsiket mindig én vágtam le. Volt, amikor három kiskecske volt. A legnagyobbat meg, amit megcsapott az akna, agyonvágta, a Sárit. Nagy volt, volt vagy hetven kiló. Pedig a húsa jó lett volna, de hát sajnálta apám. Mi szerencsére nem Vecsés szélén laktunk, hanem Andrássy-telepnek jó a közepén. Kertes ház volt, mert apám mindenképpen kertes házban lakott, mindig. Háziállatokat tartottunk, voltak angóranyulaink, vagy negyven darab, tyúk, kacsa, liba. Ötven, száz darab mindegyikből.
Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt. A beteg lovakat, a Lóvásár téren, Pesten, ahol van a Mester utca, ott, az iskolánk közelében volt. Nagy, hatalmas tér, ma is megvan, ott a Fradi-pálya mögött volt. Egy hatalmas nagy terület, ott lovak voltak mindig. Ott volt a lókórház, volt néha 200-300 ló is. Így amelyik lesántult vagy megbetegedett, az mindegyik ott volt. A háborúból gyerekként is érzékeltünk sok mindent. Apám majdnem mindig odavolt. Meg volt például a Ferencvárosi pályaudvar, a legelső bombatámadás, nem akarom mondani azt az egy-két kisebb bombatámadást, ami ’42–43-ban volt, az nem volt érdekes. Azokat is elmentem megnézni, azokat a nagy bombatölcséreket, akkora volt némelyik, mint két ilyen szoba. Akkor én már bejártam iskolába, és Ferencvárosba jártam iskolába. A legelső nagy bombatámadás volt április 3-án, ’44-ben. Csepel, Ferencváros. Olyan ötmázsás, tízmázsás bombák voltak ott leszórva, hogy volt, akinek a bele, tüdeje, mindene kiszakadt belőle. Ilyen kockagránát átvitte, rendőr volt az illető, és a három méterrel arrébb lógott az akácfán. Másnap is olyan büdös volt, mint a fene. Mindennap volt bombatámadás akkor, éjjel-nappal. Nappal volt egy-kettő, délután is. Éjjel megint. Akkor gyúlt ki a Fanto, a Soroksári utat végigbombázták. Aztán szinte majdnem mindennap volt bombázás. Hát fönnakadás annyiban volt az még életben, hogy elkezdett bejönni a jegyrendszer, és már ’42-től napi húsz deka kenyeret lehetett kapni. Húsz deka kenyér járt egy diáknak. ’43-tól már csak tizenhat, ’44-től már csak tíz. ’44 végétől már csak nyolc deka. Hát az probléma volt. Nem volt zsír, nem volt semmi, jegyre adtak mindent. Adták azt a margarint zsír helyett. Szóval nagy probléma volt. Nagy bombázást kapott Vecsés ’44. augusztus elején, augusztus, azt hiszem, 12. volt, vasárnap. Akkor a Ferihegyi repülőteret nagyon megbombázták, ott van másfél kilométerre, ugye, és egy csomó bomba Vecsésre is átszóródott. Én akkor éppen Budán voltam, mert vízicserkész voltam, és ott volt egy ilyen terepünk nekünk, egy vízicserkész telep, egy cserkésztelep. Voltak hegyek, a sziklamászást gyakoroltuk stb., és onnan néztük végig Budapest bombázását, Csepel meg stb. Onnan néztük az egész bombázást. Potyogtak ránk a légvédelmi repeszek, olyan iszonyú valami jött lefelé, hogy azt hittem, bennünket végiggyilkol. Volt, akit így megölt. Egy lánynak itt ment be a repesz, aztán itt jött ki, meg is halt azonnal. A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola. 
Akkor tizennégy évesen elmentem, kiváltottam a munkakönyvet, és elmentem dolgozni. Apám is tudott róla. Elmentem a Braun Likőrgyárba, az Üllői úton, és ott lettem segédmunkás. Ott van a laktanyától egy megálló, szemben a Tátra mozi. Odamentem a Braun Likőrgyárba segédmunkásnak, és már a harmadik hónaptól tizenkét óráztam. Mindent hazaadtam, az utolsó fillérig hazaadtam a pénzt mindig. Hát, a likőrgyárban több volt a mellékes, nem volt már csak a fizetésem. Én az ecetgyári részlegnél dolgoztam eleinte. Amikor aztán már nem volt alkohol, az ecetet alkoholból csinálják, akkor átettek a többi helyre, mert már nem volt alkohol, amiből csinálják a dolgokat. Tehát nem kellettem ott már. És akkor a spanyolviaszt meg kellett olvasztani, rá a spanyolviasz-lapra, majd vették le a pecsétet a vízjegyhez. Az üveg nyaka meg mindene, hogy nincs megsértve a dugó, lehetett róla látni, ha meghúzom, akkor széttörik a pecsét. És a fináncok, hát, ismerősök voltak, ugye, bent – a likőrgyár úgy volt, hogy itt be lehetett menni az irodába, körülmenni és ott kimenni az irodából, megkerülve a kijáratot. És mondja nekem a finánc, hogy: „Szemlész úr! Azt az ötliteres demizsont – új demizsont, úgy jöttek százával a demizsonok –, ezt és ezt!" Mert mindig mentek Egerbe, Tokajba. A konyakokat a legjobb borokból csinálják, nem akármiből azért, hülyeség, hogy szar borokból csinálják, a legjobb borokból, és akkor hozták hatalmas német Opel Blitzekkel, hadiüzem volt a likőrgyár. A tömegcikkek többségét a német hadseregnek küldték. Nagyjából havi ötezer hektót adott a likőrgyár a német hadseregnek. Már az állam pénzén. Hozomra. Majd a győzelem után megfizetik. Persze elúszott az is. Zsidó volt a tulajdonosa egyébként, Belatini Braun Rudolf. Úgy ismerkedtem meg például ezzel a Zwack Péterrel, tizenhét éves volt, én tizennégy, hogy mintákat kellett átvinni a Zwack gyárba. Mi voltunk az Üllői úton, ők a Soroksári úton. Átvittem, és úgy megismerkedtünk. Néha mentem velük, vittek teniszezni, vittek mindig labdaszedőnek, kaptam húsz fillért. És hát a legjobb borokból, menjek és tegyek le a portán kívülre. Ő megírta a papírokat, mindent. Persze fiktív papír volt az egész. Én meg mentem, akkor ott főleg nők voltak, elvettem, letettem. Rájöttem én egy hét múlva, hogy vihetek én kettőt is, de nem mertem. Lapos üvegek voltak, kétdecisek. Zsebben elment, de ez már csak akkor, amikor mentünk este, én mindig túlóráztam, mert heten voltunk az ecetgyárban. A végén ketten maradtunk. Katonának ment, katonának ment, katonának ment. Akkor jött Szeged meg a többi, hát jött a szovjet hadsereg, nem tudtak már visszajönni, akik ott dolgoztak, hetente jártak haza.  Egyre kevesebben voltunk, munka meg volt – ha kevesebb is volt már munka, mert nem volt áru. Nekem csak két-három ember helyett kellett dolgoznom, és akkor túlóráznom kelletett, mert ugye a hordókat áztatni kelletett. Tehát ha olyan munkát csináltam, akkor az összes hordót, ami másnapra ment, be kellett áztatni előre. Ott voltam, beleslagoltam. Készült az ecet, ott fölforrósodott a víz, és a meleg vizet engedtük a hordóba bele. Át kell rakni, át kell rakni, ugye húsz-harminc hordót. Két-három óra hossza. Tehát ha ötig volt a munkaidő, este nyolc-kilencig ott kelletett maradni. Néha fél tízig is, épphogy elértem a tízes vonatot hazafelé. Akkor már jobban kerestem a mellékjövedelemmel tulajdonképpen, 4-500 pengőt egy hónapban, a fizetésem volt 200. Apám 4-500-at kapott ekkor, a családi pótlékkal együtt, mert gyerekenként kapott, akkor már kevesebbet, mert bátyám már akkor inas volt, és húsz pengő volt a családi pótlék, negyven pengő volt a feleség után a pénz. Hát így összejött valamennyi. 

Végül a kereskedelmi iskolát nem fejeztem be, hát, nem voltam jó tanuló. Részben nem volt időm, abba kellett hagyni az iskolát. Akkor, másodikba két hónapot jártam összesen. Mások már négy-öt hónapot jártak, én meg Vecsésről nem tudtam bejárni, nem volt közlekedés. Aztán csak bukdácsoltam, harmadikban megbuktam. Akkor már csak jártam a Teleki térre. Ó, annyi üzletet csináltam én! Éngem mindenki ismert. A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak. Nekem van egy régi könyvem, abban volt olyan plakát is: Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Aztán csak kellett jelentkezni, mert nagybátyámmal elmentünk jelentkezni, az is le van írva. Kaptam egy sapkát, derékszíjat, egy bakancsot, azt kész. Légelhárítósokkal voltam már ’44 decemberében. Jártam a légelhárítósoknál, fönn a Gellért-hegyen voltak az állások, az ütegek, és onnan néztük hogyan jönnek a Duna fölött be a kétfedelű orosz kruzikok. Mint a kukoricadaráló, olyan volt a hangja. Po–2-es, kukoricadaráló, Po–2-es. Viaszosvászon, erős viaszosvászon volt a szárny, a törzse is, deszkafunér, minden, de príma gépek voltak azok. Voltak egész női ezredek, repülőezred-bombázók ezekkel a gépekkel. Lőttek rá, na de hát fölülről kell lőni lefele, a Gellért-hegyről. Nagy ágyúkkal meg nem is lőhették, ugye. Géppuskákkal meg igen, na de hát… Egy, egy – százan lőtték, senki nem találta el. Bejött a gép, fölrepült, kiszórt egy csomó röpcédulát, azt vissza is repült a Duna fölött Csepelre. Hát Csepel el volt foglalva. Onnan néztük. Persze mindig részegek voltunk, nem voltunk részegek, csak mindig bennünk volt az egy-két deci rum. És aztán átkerültem, a Városligetben volt négy üteg, oda kerültem aztán, de többnyire a tiszteknek a szobáját takarítottuk meg befűtöttünk. Ekkor nem jártam haza. A Nefelejcs utca és a Garay utca sarkán volt a garázs, a Keletinél. És a Garay utca 23-ban volt apámnak az öccse, mi ott laktunk náluk. Vecsést ott kelletett hagyni, mert kitelepítettek bennünket a németek. Egész Vecsést, a lakosság többségének onnan el kellett jönnie. Ott maradt minden. Máshol nem szolgáltam, mert január 18-án, mikor el kellett hagyni Pestet, többen nem mentünk. Tehát már sokan lemaradtak. Akkor már ment a lógás. 

És alighogy elmentünk, rá két óra múlva, mi gyalog mentünk újra, már túlvoltunk a repülőtéren, mikor vagy öt kilométerrel följebb hallottuk, hogy irtó dübörgés jön Vecsés felől, robbanások stb., minden, és repülőgépek mennek jobbra-balra. Két német bombázó berepült Vecsésre, és ott volt a bombaraktár Vecsésen, odáig már meg volt csinálva a vasút, odáig ment a vasút, ott vágták el ezrivel a bombák. Láttuk. 98 kiló, 105 kiló ráhullt. Nekünk nem szóltak, orosz őrség se volt. Ott volt vagy 300 méteren minden bomba meg lőszerek stb. És a bombaraktárt a németek kifigyelték repülőről, és két bombázó elindult. Na és ugye időben figyelmeztették őket, jöttek a vadászok, és elkezdték lőni őket. Majdnem el tudtak jutni a bombaraktárig, a zárda – pont a templom tornya kapott találatot, nem nagy torony volt. Akkor a mi házunk, és itt volt a Mitrovics néninek a háza… Ide kapott egy bombát, össze is dűlt az a része. Egy szoba maradt meg. A mi házunkon, onnan tizenöt méterre volt, megrepedt a fal, a tető lement, minden nyavalya. A falak fölfogtak sok mindent, de ki lehetett látni az égbe, meg az ablakok kimentek, a tető fele lement, de bent, amúgy, nem lett semmi a házban. Két órával hamarabb, mikor a Mitrovics néni háza is összeszakadt, meg minden ott a konyhában, ha ott vagyunk, mert mondta, hogy maradjunk ott, aludjunk ott, akkor meghalunk mi is.Voltak zsidó ismerősök, tőlük is vettek el vagyont. Hát a likőrgyárban, például, jelen voltam, amikor a Braun lakásából mindent vittek el. Ott volt Braun is, négy borotvája volt: elefántcsontnyelű, ezüstnyelű, minden fajta. Odaadták a nyilasok, hogy: „Vidd el apádnak, jó lesz neki!” Néhány könyvet is elvittem, mert azokat is dobálták kifele. Én aztán bejártam a gettóba, vittem nekik a kaját, miegymást, hátizsákban. Gyerek voltam, de néha jól seggbe rúgtak a nyilasok. Volt, hogy kaptam olyan pofont, majd elestem. Azt hitték, hogy zsidó vagyok. Elvitték Braunt is. Voltak zsidó osztálytársaim is: egy meghalt Mauthausenben, kettő életben maradt, hazajött. Rozmann Tibi, Rozmann Gyuri meg Forschner Gyula. A Forschner az meghalt. Mellettem ült az iskolában. 

Nem minden testvérem költözött vissza Vecsésre. A bátyám megismerkedett egy lánnyal. Ott volt a házban az egyik lány, ott dolgozott, és Csurgóra költözött le vele. Nem ismerem őket. Tehát én lettem a családfenntartó, mert apám fél évig mankóval járt, tolókocsival. Apám olyan április végén kezdett el dolgozni újra, de akkor már nem a műhelybe került vissza, akkor már megtették fürdőt kezelni.Én mentem iskolába, újra, meg főleg a Teleki térre. Volt igazolványom, hiába volt igazoltatás, nekem van munkahelyem, én diák vagyok. Feketéztem. Vettem, eladtam mindent, amit csak el lehet képzelni. Mindent. Például: jöttek a bulgárok, Bulgáriából, uszályokkal hozták a higanyt. Egy félliter higany nyolc kiló. Hogy nehogy rám cseppenjen, így fogtam végig. A fogorvosoknak kellett a higany, amalgámosan tömni. Akkor ilyen fogorvosi készülékek közül is, amit lehetett. Akkor ventilátorok. Apámnak a nővére kalapos volt, kalapokat készített, kalapszalonja volt, a férjének meg elektromos szaküzlete volt. És csinálta a villanyrezsókat, akkoriban annak nagy keletje volt. Mondta, hogy ennyibe került, na adott nekem hármat, ki a Telekire, duplán eladtam. Mindennel foglalkoztam. Úgy értettem én a dolgokat. Villany, kis villanymotorok ventilátorokhoz stb., azért kellettek a villanymotorok. Árulták húsz pengőért, akkor már a pengőnek rosszabb volt az értéke, el tudtam adni negyvenért. Egy hónap múlva már ötvenért adták, eladtam százért. Megvették. Hogy az miért nem adta el?! Tudja a fene, eladhatta volna. Én meg megvettem, megálltam valakinél, már adtam is el, néha négy-öt is volt nálam. Már volt olyan is, ha megmaradt, kis haszonnal odaadtam annak, aki majd továbbadja. Nem kellett stand, csak jönni-menni kell, aztán… Menni kellett, kitől mit megvenni, tudom, hogy körülbelül ki akarja eladni, és aztán viszem a kezemben, és mászkálok. Megkérdezik, hogy mennyi, ennyi. Mondtam egy jó magas árat."Ó az sok." "Hát – mondom –, mennyi nem lenne sok?" "Ennyi." "Jó, vigye.” Tudtam venni kenyeret, magamat tápláltam megfelelően. Hát el kellett költeni majdnem mindennap az egészet, ahogy megkaptam, másnapra már a pénz tíz-húsz százalékkal kevesebbet ért. Volt olyan, hogy egyik nap a gyufa volt egy pengő, másnap már egy húsz, harmadnap egy ötven, ötödik nap már két pengő volt. Naponta a pénzt el kelletett költeni. A végén már 10 ezer pengősökkel gyújtottak rá, ott vitte a szél. 

Még a családnak is tudtam juttatni belőle. Hát jegyre ment a kenyér, én meg egy kétkilós kenyeret vettem, kukoricakenyér volt, nem tiszta kukorica, de kukoricaliszttel, húsz-harminc százalékban kukoricaliszt volt, de öt pengő volt. Amúgy kettő–kettő ötven volt egy kiló. Amúgy meg öt pengő volt egy kiló! Tíz pengő volt egy kétkilós kenyér, és egy kilót, de néha kettő kilót is tudtam vinni haza. Tehát segítettem a családnak ilyen szempontból, meg mentem a likőrgyárba, megvolt az ismeretségem.A negyedik évben aztán már nem mentem tovább tanulni, és ’47-ben elhelyezkedtem apám vállalatánál. Mehettem volna pótvizsgára, de nem mentem el. Úgyse akarok én kereskedő lenni. Nem gondolkodtam azon se, hogy esetleg mást tanulnék, Nekem nem voltak ilyen ambícióim. Megélni kellett, túlélni. Akkor a túlélés volt a lényeg. Nem voltam még tizennyolc éves, nem vehettek föl villamoskalauznak. Viszont ott kapok munkaruhát, bakancsot, cipőt, kabátot. Ott mindjárt felöltöztetnek, ugye? És rendes fizetést kapok. De mivel apám ott dolgozott, kivételesen a vezérigazgató elintézte, hogy éngem tizennyolc éves korom előtt fölvehessenek. Kalauz voltam, villamoskalauz. A bátyám is villamoskalauz volt, a nővérem is, apám is ott dolgozott. Az egész família ott volt a Villamosvasútnál.

A BESZKÁRT-tól ’48 februárjában számoltam le, hogy majd valahol olyan munkát keresek, ahol jobban lehet keresni. Pesten szerettem volna elhelyezkedni, valami olyan helyen, ahol... Irodában jól tudtam volna dolgozni, viszont nem volt. Akkor már tömegben jöttek vissza, ugye, a hadifoglyok, itt volt a rengeteg ember, munkanélküliség volt. Csak Budapesten volt 150 ezer munkanélküli.

Végül semmit nem találtam, és úgy határoztam ott az utcabeli gyerekekkel, hogy elindulunk valahova a világ végire. Azt határoztuk el, hogy mi elmegyünk tengerésznek Vlagyivosztokba. Azért pont oda, mert Vlagyivosztoknak olyan szép neve volt. Olvastam róla sokat. Olvastam sok nagy utazót: gróf Széchenyit, akkor Kőrösi Csoma Sándort. Ezeket mind elolvastam, énnekem rengeteg könyvem volt. De például India engem nem érdekelt, éngem a tenger érdekelt. Szlovákiáig jutottunk el, és ott elfogyott a pénzünk. Hárman mentünk együtt. Az utazáshoz engedély ekkor nem kellett, hát határok se voltak. Aztán átmentünk Csapra, hogy majd onnan jövünk haza. Igen ám, de nem tudtuk, hogy melyik sín megy Csapra. Azt ott feküdt egy ingben, gatyában, hosszúgatyában egy férfi a napon, május elseje volt, délután volt már. És ott van egy vagon, rajta egy ilyen piros zászló, amivel szoktak integetni a vonatkísérők, ugye, és a töviben, az ajtón kívülről meg ott volt egy ingben, gatyában egy katona. Alszik. Odamentem, rákiabálok, semmi. Majd megrázogatom, fölkel: „Sto ti!? (na mi van!?) – oroszul. Tudtam valamennyit oroszul, egy pár szó rajtam ragadt, ugye, itt Magyarországon. Aztán mondtam, hogy Csapra akarunk menni. Berohant mindjárt a vagonba, kijött, gatya, tiszti zubbony, sapka, puska, diótörő, ugye. Szuronyos puska, az volt az, azt jelenti. Még gatyában telefonál: „Várjuk meg... Mindjárt intézkedik.” Húsz perc múlva jön egy lovastiszt, pár perc múlva odajön egy kiskatona is. Na mindjárt papírokat, igazolvány, mutatja, hogy mi van, na, jól van. Azt mondja, hogy majd a kiskatona elkísér bennünket, megmutatja, hogy merre kell menni. Elmentünk hárman a kiskatonával, volt még kajánk, fehér kenyér meg szalonna. Az egyik háznál az egyik gyerek a nagykabátját adta oda, kaptunk érte kettő nagy szalonnát, és kajáltunk, a katona is evett. Szomjasak voltunk, azt mondja: „Mindjárt ott leszünk.” Tizenöt kilométer volt, mire odaértünk. Na, ott aztán átadott bennünket, leültünk, ott már voltak vagy harmincan-negyvenen. Május elseje volt egyébként. Nem engedtek el, ugye akkor én tizennyolc éves voltam, bajuszom volt, miegymás, fekete voltam. Mondta is, hogy „legalább huszonkét éves vagyok, ne hazudjak”. Mondom: „Miért hazudok?! Miért hazudnék én magának?! Miért nem engednek bennünket el? Most jön a vonat, fölszállunk és megyünk.” „Nem lehet. Először majd Magyarországról érdeklődnek, hogy mi hogy van.” Táviratoztak. Tudja fene, hogy mit. Reggel átkísértek a határőrizeti szervekhez, ott aztán három vagy négy napig ott voltunk. Mindenkit lenyírtak kopaszra, hogy nincs-e tetoválva. Üzenet vagy térkép a fejünkre tetoválva. Hát így nem látja meg?! Tiszta röhej, mit csináltak velünk. Csak hogy megalázzák az embert, minél jobban. Aztán öt nap múlva átkísértek az ungvári börtönbe. Ott voltunk egy darabig, huszonnegyedikén már el voltunk ítélve. Délután háromtól fél négyig mind a hármunkat elítéltek. Hogy milyen okkal, azt nem tudom, nem magyarul folytak a tárgyalások. Viszont éngem ’46-ban tárgyalt a Népbíróság Pesten, de nem tudtak elítélni, vagyis a bátyámat, de én is ott voltam, és hasonlítunk a bátyámmal nagyon, öcsémmel is. És akkor a nő nem tudta megmondani, az a zsidó nő, hogy ki robbantotta föl az üzletét, mert senki nem robbantotta föl. A ruszki géppisztollyal belelőtt a zárba, fölment a roló, és dobáltak ki mindent, hadd vigye el a lakosság. Mindenki vitte, amit dobáltak kifele. Rövidáru üzlet volt. A nő azért mondta, mert azt mondta a házmester, ott a Garay utca 23-ban, hogy a bátyám robbantotta föl. Nem is robbantották föl. És akkor persze ez mind hamis vádnak bizonyult, így együtt fölmentettek mind a kettőnket. De emlékszek rá, hogy egy gyönyörű arany cigarettatárcája volt az ügyvédnek, Lendvay Győző megkínált bennünket, én is kivettem egy cigarettát, Virginia volt, a kedvenc cigarettám volt egyébként, illatos. És úgy megjegyeztem az arany cigarettatárcát, életemben nem láttam ilyet. Anyám öccsének volt ezüst cigarettatárcája, de az se arany. És Ungváron ismerős az a pasas nekem, egyébként zsidó volt, és úgy nézem, nem tudtam, hogy hova tegyem. A végén, amikor vége volt a tárgyalásnak, azt mondja: „Nem érdekes. Két év – azt mondja – az itt semmi. Egy évvel ezelőtt ezekért tíz éveket adtak.” És úgy is volt. A bátyámra egyébként azért terelődött a gyanú, mert a házmester azt mondta, hogy a bátyám intézte, hogy ne őrá tanúskodjanak, a nőnek meg csak ott volt neki bérelve az az üzlet. És ott volt egy oldalkocsis motorkerékpár. Kitolták, be is indult. Senki tudott erről, hogy el akarok menni Vlagyivosztokba, még a családomtól se köszöntem el, délután volt, elindultunk, azt mentünk.

Visszatérve a Szibéria előtti időkre, elmondhatom, hogy énnekem baráti köröm nem alakult ki.Én voltam a legszegényebb és a legrosszabbul öltözött. Ha mentem a táncórákra, apámnak az esküvői ruhájában mentem. Huszonöt évvel azelőtti divat, de fekete ruha volt, fehér ing, fekete nyakkendő, fekete lakkcipő meg egy munkacipő. Más nekem nem volt, de nagyon szerettek velem táncolni. Ismerkedtem lányokkal is, némelyiket a szüleimnek is bemutattam, hát már tizenhét évesen a harmadik csajt is vittem haza, de az eljegyzés egyikkel se került szóba. Később aztán meg akartam én nősülni, el akartam venni egy lányt, meg akartam nősülni. Augusztusban, ez le van írva a gyerekkori naplómban, de nem voltam még tizennyolc éves, szülői beleegyezés kelletett, mert az volt a helyzet… Jó, hát azért nem, hát aludtam is vele. Német származású volt. A bátyja disszidált a háború után közvetlenül, és Belgiumba eljutott, Mouscronba, bányában dolgozott, és a lány ki akart menni hozzá. És írt nekik, meg rólam is, és ő küldött meghívólevelet, a lánynak is meg nekem is. Igen ám, de csak úgy mehettünk volna ki együtt, ha férj-feleség vagyunk, és apám nem egyezett bele. Ha ő abba beleegyezik, akkor én oda kerülök és nem négy hónap múlva Szibériába. Nem írta alá. Azt mondta, hogy, a bátyám akkor már nem élt velünk, két öcsém van, nővérem stb., hogy az ő fizetése nem túl sok, énnekem meg mindig volt pénzem azért a családra, és beszéljünk, mint férfi a férfival, ugye. És hogy mégis hát hogy képzelem, hát kell a pénzem, stb. Hát ha kimegyek, akkor mi lesz. Mondtam neki: „Apám! Onnan sokkal többet tudok segíteni.” „De még gyerek vagy, fiatal vagy.” „Apám, nem ez az érdekes. Nem vagyok én köteles vele élni, ez a papír miatt kell, hogy ki tudjunk menni. Őt mindjárt elhelyezik a konyhára, meg is írták, én meg kapok olyan felszíni munkát, ahol háromszor annyit keresek, mint itthon. És megtanulom a nyelvet is meg stb.”  És az apám nem írta alá. Pedig már minden rendben volt, csak még az kellett volna, az ő beleegyezése is meg a házasságlevél is. Már mehettünk is volna Belgiumba. 

Miután elítéltek az 58. paragrafus miatt, az ungvári börtönben voltam október elsejéig, május elsejétől. A határőrizeti zárkában voltam, azt hiszem, hat napot, a többit az ungvári börtönben október elsejéig. A két társammal voltam együtt meg még nyolcan-tízen, mikor mennyien voltunk a zárkában. A másik két fiúval egy utcában laktunk. Az egyiknek az apja meg apámmal együtt dolgozott. Az egyik tizenöt éves volt, a másik tizenhét, én voltam tizennyolc.

Hogy miért kelet felé és nem nyugat felé indultunk el? Hát először is semmilyen tájékozódási lehetőségem nem volt, mert oda senki nem ment, ez az egyik. A másik, azt se tudtam, hogy mi van ott. Fogalmunk se volt róla, azt se tudtuk, hogy hol és mi van. Vlagyivosztok az Vlagyivosztok, egy csodás élmény. Nem sokáig tartott a lelkesedés, úgyhogy nem volt érdekes. Ilyen gyerekes hogyhívják volt. Csak aztán úgy alakult, hogy ott ezt komolyan vették, és nem gyereknek, minket felnőtteknek tartottak. A szovjet rendszerben az volt a lényeg, hogy ha csak lehet, mindegy, hogy milyen, ha munkaképes, elkapni és vinni a Szovjetunióba. Minden jog és igazság nélkül.

A börtönben magyarországi magyar nem volt egy se, kárpátaljai magyarok voltak, bulgár volt benne, volt román, volt benne szlovák. Őket, csakúgy, mint engem, a határról vitték el. Le van írva, hogy amikor mi mentünk Csap felé, a határ felé, egy kissrác csörgő italosüvegekkel ment át a határon, nem volt sorompó, ment át a határon, a vasúton, és ott volt egy őrház, május elseje volt. És egy tíz perc múlva már jött is vissza biciklivel, üres üvegekkel. Megint csörömpölt, az üres üveg. Tehát vitte át a határon az italt a szovjeteknek. Tehát nem volt ott ellenőrzés semmi. Ott mindenki azért volt ott a börtönben, hogy majd elviszik őket valahova dolgoztatni, összefogták, majd valamilyen ürüggyel bezárták őket. A tizennyolc-húsz éveket úgy dobálták, mint a fene. Ingyen munkaerőnek. Gondolkodtam azóta, de nem tudom, mi alapján ítéltek el, pedig kaptunk végzést is, de nem beszéltem még akkor az oroszt. Még később se tudtam lefordítani, mert még a vagonban elvették tőlem és elszívták cigarettának. Mahorkát csináltak, hát nem volt újságpapír. Elszívták cigarettának, meg is vertek volna, ha nem adom oda. Miután öt hónapig az ungvári börtönben voltam, október elsején átvittek bennünket Lembergbe a volt német koncentrációs táborba. A németek kivonultak, a szovjetek tovább használták mint koncentrációs tábort. Voltak ott villanydrótok stb., minden, barakkok, akadályok. Egy 6x10-es helyiségben olyan 300-an voltunk. Ott talán tízen, ha voltunk magyarok, magyarországi magyar meg csak egyedül én voltam. Hogy a másik két fiú hova került, nem tudom. Amikor vittek bennünket Lembergbe, akkor még láttam őket, de utána már nem láttam. Lembergben szétválasztották minket. Lembergben egy tábor egy volt, hát város volt az a tábor, ezrek voltak ott. Barakkok voltak külön. Lembergben voltunk hét napot a koncentrációs táborban. Hát ott egy nagyon nagy zsúfoltság volt. Ez nekem mind le van írva, naprakészen, hogy melyik nap mi volt. Utána bevagoníroztak bennünket, és huszonöt napig voltunk a marhavagonban. Mi Lembergben őrökkel nem találkoztunk. Mindent magyarul intéztek, magyar elítéltek. Ők vitték a kaját, mindent. Az elítéltek intéztek mindent. Nem kaptunk rendes kosztot. Balandának hívták, abban benne volt nagyjából, ami a boltokban selejt áru volt. Ha a halat kivették, hát lehámlott a gerincről a hal. Büdös volt, mint a veszett szentség! Belerakták a bab közé, zöldbab közé, paradicsomot meg minden nyavalyát, összefőzték. Halleves. De Ungváron se volt jobb, tehát az étkezés az nagyon, nagyon gyenge volt. Sehol nem kapott el betegséget senki, akit ismertem. Ungváron, illetve Lembergben nem kellett dolgozni. Akkor csak úgy gondoltam, hogy a két évből ennyi már eltelt és majd egyszer elengednek. Miután nem engedtek levelet írni akkoriban, a család nem szerzett tudomást arról, hogy mi történt. Semmit nem engedtek. Semmit az égvilágon. És akkor huszonöt napig voltunk a marhavagonban. 

Nagyjából már tudtuk, hogy Irkutszkba kerülünk. Úgy tudtuk meg, hogy a börtönben ott minden, meg a lágerben is minden elterjed előbb-utóbb. Vannak irodák, ott takarítanak, ott valahogy, a lágerben meg a börtönben is, valahogy mindenről mindenkinek előbb-utóbb tudomása van. Könyvekből volt valamilyen elképzelésen Irkutszkról: mongolok, burjátok stb. Valakinek a könyvében én olvastam róla, Tibetről is meg arról is, a mongolokról, olvastam róla. Irkutszkról is, de arról semmi sejtésem nem volt, hogy mit fogunk Irkutszkban csinálni. Én nem értettem semmihez. Lembergben, ugye, ott volt az irodaajtó meg minden nyavalya, és én mindent összerajzoltam, gyufaszállal meg mit tudom én, mivel, faszéndarabbal. Olyan csajokat rajzoltam, hogy a férfiak… olyan szépeket. Jól rajzoltam, csipp-csupp, csipp-csupp, már a csajszi kész is volt. Akkor más volt az irodán, bodor hajfürtöket csináltam neki, klassz ujjaim vannak, kis orr, szemet, mindent, villámgyorsan. És akkor kiverte a balhét az egyik tiszt. Hát én voltam. Mondtam, hogy hudozsnik (művész – orosz), mit tudtam én, hogy mi az, hogy művész, hudozsnik (művész – orosz). Most már tudom, akkor nem tudtam. A művész összerajzolta. Na, hoztak meszet, meszeljem le! Lemeszeltem. Másnap megint összerajzoltam. Megint összerajzoltam. Nem volt nekem semmi szakmám, a kalauz, az nem szakma.Akkor öt nap múlva jöttek különböző csoportok, vagy hat-hét helyről, köztük Irkutszkból is, listákkal, kinek 200, kinek 300, kinek 60 ember kell. Ilyen és ilyen korosztály, ilyen és ilyen egészségi állapotú, minimum, ennyi nő, ennyi férfi, lehetőleg ilyen szakmában, és akkor válogatták az embereket. Akkor mindenkinek fölírták a szakmáját, mi a szakmája. Mi a szakmám? – akkor mondták, hogy ez szpecialnoszty (különlegesség – orosz)). Hát, ugye, ez hasonlított a németre is, és azt hittem rá, hogy szakma. Mondom: „Nekem nincs szakmám, én most végeztem el az iskolát, tizennyolc éves vagyok, még nem volt szakmám." "Na, hát írja be, hogy hudozsnik (művész – orosz)" – a mellettem levő mondja. Mondom: "Az micsoda?" "Ne törődjek vele!” Irkutszkban nem a városban voltunk mi, hanem onnan egy harminc-negyven kilométerre idébb, vagy ötvenre. Az már Angarszk volt. Az építkezés területén tizenhat láger volt. Gorod, (város – orosz), város, magyarul, Gorod Irkutszk sesztnadcaty, tehát Irkutszk város 16, mert tizenhat láger volt. Ott a várost építettük. Gyárakat, üzemeket, mindent. Ott ma egy világváros van. Amikor leszálltunk a vonatból, azt se tudtuk, hogy hova érkeztünk. Semmi, egy kietlen táj, fenyőfák itt, ott, amott, ugye. Még akkor nem volt hó, és elindultunk. Nem, akkor már volt hó, hét-nyolc centi hó volt, és nyári ruha, félcipő. Nem kaptunk ruhát a börtönben. Nekem bakancsom volt, kitűnő bakancsom volt nekem, az a városi bakancs, a börtönben ellopták. Mentünk a fürdőbe, és ott eltűnt a bakancsom. Hát valamelyik szovjet katona… És kaptam egy ilyen vastag fatalpú cipőt, mint a német lágerekben volt. Aztán azt elcseréltem egy ócska csizmára, meg adtam oda még egynapi kenyéradagomat, és abban az ócska csizmában voltam, de… Körülbelül nyolc kilométert mentünk gyalog az 1-es lágerba, a hóban, és aznap éjjel lett egy piszkos nagy, hideg vihar, november 2-án éjjel. Nagy tüzet raktak ott az őrök, azok is összebújtak ottan mindannyian, mi meg ott álltunk a kapuban vagy húsz percet, mire jöttek értünk. Hoztak három asztalt, rajta iratokat, át kellett mindenkit venni, egyenkint. Ott kiabáltak, mire mindenkit átvettek, anyja neve stb., nézték a papírokat, akkor átvették, akkor álljon ide, álljon oda. És akkor, míg harmincat lent ott igazolnak, addig nem lehet menni, az körülbelül egy fél óra, a tízediknél, 300-nál már eltelt hat-hét óra hossza, és akkor, amikor van ötven darab, akkor beengedték, ötvenet megint beengedtek. Ott álltunk négy óra hosszat abban a viharban, összebújva, mint a birkák. Elmenni? Hát ki, hova ment volna!? El lehetett volna menni, de hova, minek?! Hát ott fagysz meg. Aznap éjjel tizenhét °C volt a hideg, ekkora hőmérők voltak a láger bejáratnál, a kapunál. Mínusz tizenhét volt és szélvihar. És elkezdett esni a hó, de bitangul. Úgy esett, hogy harminc centi volt reggelre. Ritkaság azért egyébként, és a szél meg fújja, hol elviszi, hol meg összerakja. Na csak a lényeg az, hogy mikor bekerültünk a lágerba, hajnali kettő volt, még világosban érkeztünk meg, ugye. Fél kettő felé érkeztünk meg, hát már, ugye, november 2-án fél ötkor sötét van ott, északon, és hajnali kettőkor érkeztünk be a lágerba tönkrefagyva. És le oda, egy rossz lépcsőn lefele, abba a barakkba, itt-ott egy-egy homályos égő, egy szál dróton, be volt fűzve úgy nagyjából. Hát ott a fűtéssel nem volt probléma azért, mert adtak szenet is meg fa is, ugye, volt, meg hát ott nem probléma a tüzelő. És reggel kaptunk kenyeret meg egy darab halat tíz órakor… Csak kétszer kaptunk enni a vagonban naponta, és akkor kaptunk egy félnapi adagot, utána csak hajnali kettőkor kaptunk egy tányér levest meg tíz deka kenyeret. A kenyér az a barna kenyér volt. És akkor kaptunk egy-egy tányér levest is, elég híg valami volt, mindegy, hogy milyen volt, csak meleg volt. Hát így alakult. Néhány nap múlva, két vagy három nap múlva aztán kaptunk ruhákat. Senki nem tudott ott semmit, csak annyit hogy építkezés lesz, mert hát azt már láttuk, amikor jöttünk este is, hogy ott már voltak három-négyemeletes házak is fölhúzva, a tégla vakolatlan, ablak nélkül. Tehát már ott folyt az építkezés. ’47-ben. 

Hát ott minden érdekelt engem, mindent kérdeztem, később már.

Én tisztekkel voltam együtt, művészekkel, professzorokkal, mindenki tudta, hogy hoznak a lágerba egy hudozsnikot (művész – orosz), egy művészt. Néha kaptam művészi munkákat is, de hát itt, ott, amott. Volt egy rendes, bejáratott leningrádi festőművész a lágerban, politikai volt, az intézte az ilyen dolgokat, még színpadokat is festett néha segített ebben, abban, amabban. Aztán csináltam gyönyörű munkákat. Volt, hogy abbahagytam fél tizenkettőkor éjjel, éjjel-nappal dolgoztam, néztem, és masszírozom a nyakam: Na Gúth Zoltán, ezt te csináltad! Istenem, soha nem tudtam volna elképzelni korábban, hogy én olyanokat csinálok. Tetszett mindenkinek, a tisztnek is, mindenkinek. Tábornoknak a lakását is csináltam. Díszítőfestést csináltunk a lakásokba: selyembársony, toalettbársony. A bársonyfestés megrácsosodik vagy hullámosra összemegy, és három-négy színben legyen ez a bíbor-bársony hullám, ez a legnehezebb. Gyönyörű munkákat csináltam. Hát volt ott kitől tanulni, voltak perzsák… szóval volt kitől tanulni. Meg tanítottak bennünket, toborozták a szakmákat, hogy ki mit akar tanulni, hát kellett a szakember.

Egyre nagyobb volt építkezés, a végén 150 ezren voltunk elítéltek meg 100 ezren civilek. Hogy akkor, amikor odakerültem, mennyien voltak ott, nem tudom, azt senki nem tudta, de nem kevesen, sok ezren. Hát naponta érkezett egy-két szerelvény, 300-600 ember naponta. Volt legalább vagy 1500 kitelepített német, Engelszkből, Engelszk városából, német kitelepítettek. Később dolgoztam is egy munkahelyen velük.

Visszatérve az első néhány naphoz. Volt, hogy kivittek bennünket dolgozni, de nem csináltunk akkor se semmit. Kivittek az Angarára, rengeteg rönk volt ott az egyik öbölben, hatalmas rönkök, de be voltak fagyva a vízbe, voltak csörlők, de nem lehetett kihúzni se. Mi nem csináltunk semmit, azt kellett volna csinálni. Akkor kivittek egy-két kisebb-nagyobb ilyen munkára, de hát olyan szinten volt megerőltető, hát le voltunk gyengülve, huszonöt nap a vagonban. Olyan voltam, mintha a szél vitt volna. Se menni nem tudtunk rendesen, se állni, hát ha csak fekszik az ember huszonöt napot, semmi mozgás. Egyszer voltunk Novoszibirszkben fürdőben, se mosakodás, semmi nem volt a vagonban huszonöt napig. A szálláshelyünkön hármas priccs volt, 600-an voltunk egy barakkban. Ennyire látszott ki a földből a barakk teteje, a többi a föld alatt. Itt, az ablak alján ilyen vastag volt a kilélegzett pára odafagyva. Tehát alig jött be valami fény. A többi mind a föld alatt volt. Hiába volt ennyi ember egy helyen, ott nem ütötte fel a fejét bolha, poloska, betegség, mert ott a lágerekben még a fáknak a törzsét is másfél méteren tavasszal meszes klórmésszel kelletett lekenni, mindent. Minden évben volt festés. A barakkokat, jurtákat, aztán jurtákban laktunk, onnan jurtákba mentünk, azt is meszelni kelletett. Minden évben tisztasági meszelés volt, azt is sokszor mi csináltuk. A fürdés úgy volt, hogy tíznaponta mentünk fürdőbe, akkor vittük a lepedőt, mindent. Nagy helyiségek voltak, ott kint voltak ilyen hogyhívjákok, ilyen kőrakások meg vasrakások, abban tűz égett, az izzott, és akkor ilyen csöveken ráöntötték a vizet, és a forró gőz bement oda. Ott vannak fölakasztva a ruhák, minden, lepedők stb. És az bármit megölt. Aztán később lettek tetűk. A jurtában meg a barakkban sem volt hideg, mert annyi fát vittünk, amennyit akartunk az erdőirtásról, akkor már dolgoztunk az irtáson. Meg ott állandó munkák folytak, ugye, építkezések, rengeteg fahulladék van. Mindent építenek, ácsok, minden, hát ott minden sátortetős volt, rengeteg fahulladék volt. A barakkban mi csak addig voltunk, amíg ott voltunk, egy hat-nyolc napig. Télen is jurtákban laktunk. Meleg az nagyon. Harmincnyolc-negyven-negyvenhatan laktunk egyben, mikor mennyi volt, mennyi jurta volt kész. Rengeteg jurta épült ott, és azok úgy meg is maradtak a civileknek később. Tehát itt épült a lágerban minden. Étterem, kultúrterem, kórház, minden épült. Hatalmas épületek. Az egyik kórházban ott aztán Wallenberg volt fogva tartva, tehát ott volt betegen, oda vitték át Kolimáról. És ez mind ott maradt a végén. Amikor kész lett, akkor a rabokat elvitték, egy része fölszabadítottan ott maradt a szakmájában, és dolgozott tovább, csak nem engedték onnan el. Ott kapott letelepedési engedélyt, és kapott mindjárt lakást, mindent.

Ebben a lágerban, ez általános láger volt, vegyesen politikai meg köztörvényes, ott össze volt keverve minden. Hát ott főleg a szovjetek voltak, már a kárpátaljai magyar is szovjet volt. Aztán később, ’50-ben olyan lágerbe kerültem, ahol a többség nem szovjet volt, japánok, volt japán hadifoglyok, ezrével vitték el azokat is, akkor koreaiak, kínaiak, perzsák délről meg akit össze tudtak szedni. Voltak huszonöt évesek, húszévesek, tízévesek, kétévesek, mint én is, de nem számított ott a két év, úgyse engedtek el. Ugye én csak két évet kaptam, de nem engedtek el, hát nem jöhettem el onnan, hat és fél év után jöttem haza, amikor Sztálin már meghalt, utána. Hazudtak mindenhol, becsaptak mindenhol, minden lehetőséget megpróbáltam, hogy már két év után is hazajöjjek, nem engedtek. Elzártak előlünk mindent, jogtalanul. Hát eleinte nem nagyon alakult társaságom, barátság, mert jóformán egyedül voltam magyar, és akkor még nem tudtam olyan szinten beszélni oroszul. Értettem én már nagyon jól, csak beszélni nem nagyon beszéltem, meg kivel mit beszéljek!? Amellett olyan fiatal, mint én, a jurtában nem volt senki.

Egy idő után bevezették a fizetést meg azt is, hogy aki dolgozik, annak ennyi százalékra ennyi napot elengednek, két napot elengednek vagy három napot elengednek a büntetéséből. Másoknak engedtek is, nekem nem engedtek el. Akik velem együtt voltak, Gúzov Gyuri meg Kövi Feri, nekik már engedtek el. Aztán éngem is hívtak, csak egész másért. Éngem nem engedtek el, tehát nem kaptam meg a kedvezményt se.

Később már küldhettünk levelet. Mondtam a Kövi Ferinek, hogy: „Van valami lányismerősöd?” „Van – azt mondja –, Barkaszi Olga, ott lakik a Sumla utcában…” Egy magyar diáklány Kárpátaljáról. Avval levelezett, írtam neki levelet én is, kaptam választ, írtam még egy levelet, küldött nekem verseket, dalokat: „A rózsa azt jelenti, hű vagyok.” Leírta, hallgatta, ugye, a magyar rádiót, leírta nekem, és a dallamot már én költöttem hozzá. Majdnem olyan volt a dallam, mint a magyar, mikor hazajöttem, annyira adta magát a szöveg, hogy kilencven százalékban magyar dallamot énekeltem, annyira hasonlított a dallam a leírt szövegéhez. Ungváron lakott. Egyszer írtam neki, hogy küldenék a szüleimnek egy levelet, és azt mondja, ő azt átküldené nekik, postán. Hogy ne legyen baj, megírta, hogy neki van egy ismerőse, ottani magyar, aki a szovjetek alatt disszidált, Ungvárról Csapra, nem, Ungvárról Csapon keresztül Záhonyba. Ott lerakják, ugye, és hozzák vissza a szerelvényt, át kell mindent rakni, ugye, más a nyomtáv. És én írtam a szüleimnek egy levelet, Olgának meg a szüleimnek. Odaadta annak a mozdonyvezetőnek, az átvitte egy magyar mozdonyvezetőnek, az elvitte Pestre, és föladta apámnak Vecsésre a levelet. A levélben nem írtam meg, hogy mi van, úgy nem mertem megírni. Ha megtalálják, fölbontják, hát ez micsoda, a KGB, ugye a legszigorúbb… Ez ’49-ben volt. Egy hónap múlva kaptam választ, Olgáék küldték nekem a választ.

’50-ben vagy ’49 végén már elég tűrhetően tudtam oroszul. Jó, mondjuk azt, ami a szakmai meg a lágerzsargon, tehát nem szépirodalom, de akkor már olvasgattam is. Hát én már a börtönben is olvastam. Csak ott ukránul olvastam, és ott a lágerban is jutottam hozzá könyvekhez, több is volt. Ott a lágerban még könyvtár is volt!

’50-ben én is azt hittem, meg fogom kapni a plusz napokat és már szabadlábra fogok kerülni, de az másnál számított, nálam meg nem. Ezt Maruszkának az ezredes nagybátyja döntötte el. Maruszka volt az, akit hozzám akartak adni. A nagybátyja ezredes volt ott Irkutszkban. Behívtak, azt hittem, na, most én is kapok szabadulást, de nem. Kérdeztek ezt, azt, amazt, akkor eldöntötték, hogy engem kiszemelt ő a felesége húgának. És engem száműztek. Tehát nem engedtek el. Elvittek januárban, a legnagyobb telekben elvittek vissza oda, ahol voltam, a tizenhármas lágerban, és onnan felkerültem erdőirtásra. Totál olyan volt, mint a cárok alatt. A jó ruhákat elszedték tőlünk, azt láttam egy nagyon szép, csinos kis csajszikán. Szőke haj, kék szem. Prérisapka, cobolyprém, bunda, minden. És nézem, fehér csizmában volt. Olyan csizmája volt, mint amilyeneket mi kaptunk. Jó csizmákat kaptuk. És énnekem magas volt, kicsit levágtam belőle. Nézem, a csajszi lábán az én valjinkim, csizmám volt. Valjinki. Az a neve, valjinki oroszul a csizma. Az apja volt ott a táborparancsnok. Levetették a csizmám, adtak egy olyan rongyból készült vacakot. Olyan, mintha paplanból készítették volna, dupla volt. És akkor láttam, hogy ennek a csajszinak a lábán az én valjinkim van. Megismertem, de hogy mertem volna szólni. Mindenkitől elvettek minden jó holmit. Hát ott olyan szegénység volt. Ahol mi korábban voltunk, az egy kiemelt munkahely volt. Egy városépítkezés. Hát ott volt százötvenezer magamfajta, kitelepített Volga menti németek Engelszből meg mindenfélék. Kövér Ferit sem engedték el. Megvolt ott, hogy hol kellett tartózkodnia. Ő viszont később megkapta a pénzét, megváltott egy jegyet Kijevig. Onnan tehervonatokkal meg evvel-avval átment valahogy a határon, hazament és hónapokig bujkált. Nem volt neki szabad elmenni Kárpátaljára, vissza, ott kellett volna neki maradni, azért van a plusz öt év, hogy az a száműzetés. De nekem nem volt semmi, nekem elvették azt! Másik lágerba, egy olyan lágerba kerültem, ahol totál legatyásodtam. Erdőirtás… Se kaja, se semmi, a ruhákat leszedték rólunk, szóval… Elvittek oda, négy hónapig ott voltam, hogy teljesen tönkremenjek. Fizikailag, ruhában, mindenben. Teljes semmi. Nem mondtak nekem semmit. Betettek zárkába, és ott voltam akkor két napig. Harmadnap jöttek, hogy holnap egy őrrel, de már nem mint őr jön velem, mint szabad ember, mehetek. Elvisz a női lágerba, ott is volt női láger, és majd ott az orvos éngem megvizsgál. Nyolc, vagy tizenöt kilométerre volt? Nem is tudom, mennyire! Na, oda menjek, megvizsgál az orvos, megkapom a papírt, avval visszajövök. Megkapom a vonat… Pénzt kapok, mindent, akkor elengednek. De száműzetésről szó sem volt! Nekem lejárt a büntetésem. Nekem nem volt száműzetés. Tehát úgy gondoltam, hogy hazamehetek majd. Tehát elküldtek ebbe az erdőirtásba, Resotiba.  A foglyok ugyanabban az épületben voltak elszállásolva, elfogva, ahol mi voltunk. Még a cárok alatt építették, abban még Benyovszky is volt. Ott mondták is nekem, hogy itt volt egy magyar, a Benyovszky. Ott más magyar nem volt. Miután megérkeztem ide, egy darabig ott voltunk, aztán vagonba, és elvittek minket vagy harmincöt kilométerre egy lágerba. Olyan kétszáznegyven-háromszázan voltunk. Főleg japánok, kínaiak, koreaiak. Akik ott voltak, többségben hadifoglyok voltak. Hiába dolgoztam jól, meg festő voltam, meg megbíztak kiemelt munkákkal, akkor azért nem alkalmaztak tovább festőnek, hogy engem totál tönkretegyenek. Se pénzem ne legyen, az egészségem is tönkrelegyen, lefogyjak, ruhámat elvegyék. Hogy mi volt a céljuk ezzel? Hogy totál tönkre tegyenek. 

A hazatérésem később azért hiúsult meg, mert Bogatolban nem adtak semmilyen papírt. Nem is tudtak rólam. Nekem adtak egy ekkora kis papírt, hogy azt kell odaadnom a parancsnoknak. Megnézhettem volna, de nézte meg a fene, nem érdekelt éngem. Megkapom a papírokat, fölülök a vonatra, aztán megyek haza. Azt hittem, hogy a papírjaimat majd csak akkor fogom megkapni, mikor majd Moszkva leküldi nekik ide. De ide csak akkor jön meg a papír, ha őnekik éjfélig odaér, hogy én itt megjelentem. Abszurdum, hülyeség. Hogy őnekik megírják Moszkvából, hogy én élek, és itt meg itt jelentkeztem. És hogy tudják, hogy itt vagyok és küldjék a papírjaimat ide. Hazugság az egész. Egyetlenegy céljuk volt, hogy én oda abba a kolhozba, Puzanovóba odakerüljek. Tehát ne tudjak elmenni a lágerból, hogy ne tudjak kikerülni a lágerból. Akkor én mondtam, hát hogy menjek el? Se egy fillérem nincsen, semmi. Nem baj, ott majd mindent kapok. Most mivel tudok odamenni? Hát oda nincs semmilyen közlekedés, nem is volt, soha nem is volt oda közlekedés. Negyvenöt kilométer. Hát, messze van? Hát, nincs olyan nagyon messze. Itt kimegyek, két kilométer, az az út meg egyenesen megy. Későn, sötét éjjel értem oda. Étlen, szomjan. Még akkor volt a bokros részen hó, ahol összefújta a szél. Ott nincs por, piszok. Kikapartam, ettem egy kis havat, mentem. Akkor sötét volt már, mikor megérkeztem. Ez az irkutszki ezredes úgymond azért választott ki éngem, mert énrajtam látták, hogy milyen vagyok: művészlélek, egészséges vagyok, erős vagyok. Hát olyan hetvenöt kiló voltam a lágerben is, voltam én nyolcvanhat kiló is. Vannak olyan fényképeim. Sovány is voltam. De akkor nagyon lerobbantam. Mindig írom, hány kiló voltam. Ötvenvalahány kilóra fogytam le. Na, akkor ott szóba se álltak velem. Úgy tettek, mintha nem tudnának rólam. Vittem egy ekkora cetlit, odaadtam, megnézte, azt mondta, most nem tudnak velem foglakozni, mert a parancsnok nincs itt, mert ugye ünnep van. Még tartott az ünnep. Menjek át a szomszédba, ott az egyik rendőr odavan szénáért, a felesége ott van, most épp kisbabája van. Ott majd kapok enni-inni. Odamentem, éppen volt főtt krumpli, kenyér nem volt, meg adott egy fél liter tejet. Ő mindezekért pénzt kap, ő fölírja nekem a vacsorát, reggelit. Megfizetik neki. Padlón csinált helyet, ott voltak a bundák, szép hely, bundákon kell aludni, hát azt mondja: „Ágyon adna helyet, de annyi a poloska, nem tudnák tőlük aludni. Na, jó. Már reggel aztán megyek be a parancsnokhoz, irtó rosszul aludtam az éjjel. Irtó fáradt voltam, el lehet képzelni. Éhes is voltam, hát azzal a két szem krumplival nem laktam jól, de hát nem mertem kérni, nem is akartam kérni. Mit kértem volna, mikor kenyere sem volt. Vártam egy félórát, akkor megjött a parancsnok, s mondta, hogy igen, tudnak rólam. Majd ők Bogatolba megírják, hogy megérkeztem, és majd ha Moszkvában megkapják a papírt, akkor majd átkérik ide. Azt mondja, ez belekerül egy-két hétbe, lehet, hogy háromba is, mire ezt elintézik, mert lassú a posta, meg minden-minden lassú. És majd intézik, de addig is elküldenek éngem egy kolhozba, és ott leszek addig… Ott már tudnak rólam. Nem volt ez bonyolult terv! Elvinni éngem egy jó munkára, ott… kipihenem magam. Szóval ez meg volt csinálva. Jóképű gyerek voltam, erős voltam, ott meg nem volt férfi. Hát nem volt férfi. Nem kaptak még személyazonosságit se. El se hagyhatták a kolhozt. Hiába volt ezredes, nem tudta volna elintézni, hogy a rokona elhagyhassa a kolhozt. Akkor mindenkit el kellett volna engedni. Ki fogja megtermelni a kolhozban a kenyeret? A tizenöt éves lány úgy zsákolt, mind én. Nem volt férfi, aki dolgozzon. 8500 hektár gabona, azt meg kell termelni valakinek, az iszonyú mennyiség. A kolhoz Puzanovóban, Szibériában volt.

Magyarországon semmit nem tudtam én Sztálinról. Hát Németországról, a közgazdaságiba jártam, kereskedelmibe, tizenkét oldal volt, Oroszországról, ami tízszer akkora, két oldal volt. Mit tanultam meg? Volt a Bedo-rendszer, ugye, a munkarendszerben akkor volt a Sztahanov-rendszer meg a Ford-rendszer, a futószalag-rendszer, ezeket tanultuk ’43-ban, ’44-ben. Tehát ugye ezek a munkarendszerek, az orosz rendszer pedig a Sztahanov-rendszer, de arról nem volt több tíz sornál, míg másfél oldal volt a Ford- meg a Bedo-rendszerről. A Ford a futószalag-rendszer. A Bedo az meg az angol rendszer volt, a Sztahanov-rendszer meg a kinti. Én csak akkor kezdtem, amikor már iskolába jártam ’53-ban a Szovjetunióban, akkor kezdtem ezekre a dolgokra rájönni. Ott volt politikai foglalkozás, kitűnő voltam politikából. Egészen addig nem is találkoztam ilyesmivel, hogy politikai foglalkozás. Még a kolhozban se. A kolhozisták még annyit se tudtak a világról, mint én, még a lágerekről se, annyit se tudtak, mint én. Azt tudták, hogy vannak lágerek, de azt, hogy mi van ott, nem tudták. Hát jellemző, a kolhoztagok nem kaptak személyazonossági igazolványt. Nem volt személyi igazolványuk, ’64-ben kaptak először személyazonossági igazolványt, tehát a tanárnő, a tanítónő ott nem úgy volt, mint itt, hogy diplomakor oda megyek, ahova akarok, meg mehetek bármelyik országba dolgozni. Ott három évig meg sem kapta a diplomáját, aláírta, megmutatták, kész, megmondták, hogy hova mész, Szibériába, ide-oda. Azért igyekeztek minél előbb férjhez menni, mert akkor elviszi őket a férjük. Mindegy, hogy ki, hogy lakatos vagy egy traktoros vagy akárki.Hogy egy nap miből állt az étkezés a lágerban? Mindig főtt étel volt reggelire. Káposztaleves vagy borscs céklával vagy gerslileves, reggelire volt leves. Ebédre általában mindig volt kása, hajdinakása, rizs nem volt, azt később vehettünk, amikor már a gyárat csináltuk, a gyárnak ebédlője is volt, rendes étterem, ott lehetett mindent venni, beálltál a sorba a civilek közé, úgy kaptál kaját a pénzedért, mint bárki más, úgyhogy… Az sokkal jobb minőségű volt, mint amit kaptunk. Tejberizst, tejbegrízt lehetett venni, vagy amit kaptunk ugyan a lágerban is néha, köleskását, húst, sült húst, halat nem vettem, azt úgyis kaptam a lágerban. Lehetett venni jó húslevest, bármit meg lehetett venni. A lágerban a halon kívül is kaptunk húst, még füstölt tevehúst is ettem! Mindennap meg volt szabva, mennyi húst kelletett kapni, annak nagyjából a felét megkaptuk, de hát ugye a raktáros lecsíp belőle, a konyhás levesz belőle a konyhán, ha nem akarják súrolni a kondérokat, odaadja másoknak súrolni kis kajáért, a kivételezettek lecsípnek belőle, mire megkaptuk egyharmada nem volt. Egy nap tíz deka húst kaptunk meg mondjuk öt-hat deka halat, hatot. Halat legtöbbször heringet kaptuk, szkunbria volt meg lazac, nagyon ritkán kambala, lepényhal. A vacsora az mindig kása volt, kenyérrel. Inni teát kaptunk. Fenyőlevélből csinálták a teát. Volt egy bizonyos fenyőfajta, aminek zöldes színű volt a teája, sok C-vitamin is van benne meg minden, skorbut ellen volt, abból csinálnak, fenyőlevélből balzsamot is. Nekem arcvizem is volt fenyőlevélből. Vodkát vagy ilyesmit nem lehetett venni a boltban, semmilyen szeszt nem lehetett, de hozzá lehetett jutni, hát kijárt mindenki mindenhova… Én nem szereztem, azért nem adtam volna pénzt. Ha az étteremben beálltam a civilek közé és vettem valamilyen jobb minőségű kaját magamnak, a szakács vagy a többi civil nem tudott megkülönböztetni a civilektől, mert teljesen új honvédségi ruhákat kaptunk. A háborúnak vége, rengetegmillió katona leszerelt, a gyárak tovább dolgoznak, azokat a ruhákat kaptuk meg mi. De ha a katona leszerelt, a saját katonai ruhájában megy haza és azt viseli továbbra is, csak a jelvények nem voltak rajta, vagyis ugyanúgy jártunk, mint ők. Téli ruházatnak, a mínusz harmincöt fokban, kaptunk egy trikót, egy fehér, nyak nélküli inget, ilyen begombolósat, kaptunk vattanadrágot, pufajkát, buslátot. A pufajka az nyak nélküli, a buslát az meg hosszúujjú, vastag, belső zsebe is van, eddig ért, az volt a buslát. Téli kesztyűt csak később kaptunk, de aztán amikor dolgoztunk, akkor már kaptunk kesztyűt is és téli sapkát, kaptunk usankát, most is vannak orosz usankáim, van fekete is. Itt is azt használtam, amikor hidegek voltak, mostanában már nem, de amikor még dolgoztam, usankában voltam, nagyon szerettem, olyan szép díszesek voltak. Hát a lágerben, amit kaptunk, az mind honvédségi volt, tehát jó anyaga volt. Persze aztán leírom, hogy ’50-ben, mikor elkerültem, mikor erdőirtásra küldtek, ’50-ben a kotedzsékből, tehát amikor a lakásokat készítettük, akkor éngem elvittek vissza a lágerba, és onnan erdőirtásra, ott aztán mindent leszedtek rólam. A tisztálkodás az úgy zajlott, hogy tíznaponként volt fürdő. Volt egy nagy, közös fürdő, azt általában hamarabb fölépítették. Zuhanyzók nem voltak benne, hanem ilyen kis fakádak, olyanok, mint a dagasztóteknők, csak kicsik – nacsavka, úgy hívták. Abba öt liter forró vizet kaptunk, egy darab szappant, és volt egy akkora helyiség, amibe általában száz ember ruháját fogasokra be lehetett rakni. Voltak ilyen hatalmas nagy kövek meg vasak egymásra rakva, alatta fűtöttek, izzott, rálocsoltak egy fél vödör vizet, az a forró gőz aztán a tetőt, mindent megégetett, ruhát, fehérneműt, mert vinni kellett a fehérneműt, ágyneműt, mindent kelletett. Az ágyneműt cserélték, az inget minden tíz napban cserélték, az alsógatyát is. Aztán, amikor volt ismeretségem, akkor sorakozó helyett én mindig a fürdőbe mentem, úgyhogy mindennap fürödtem. 

Visszatérve a kolhozhoz. Szóval elindultam a rendőrségről visszafele, amerről jöttem, Bogatol fele, és a tizenhármas kilométernél vezet egy út be, tehát Bogatoltól mintegy húsz-huszonkét kilométerre. Olyan harminckét kilométerre Bogatoltól volt egy új farm, azon én túlmentem, tizenhárom kilométert visszamentem, és azon az úton kellett bemenni, két út volt csak, két helyen, de mondták, hogy melyiken kell bemenni, elindultam. Egy kis erdőrész lett, aztán a nagy sík területek, szántók, de akkor még nem volt szántás, május nyolc-kilencedikén, akkor még nem volt szántás, akkor még ott sokfele hó volt, tizenöt-tizenhatodikán, akkor kezdődtek ott a szántások meg a vetés. Az előző évben sokat fölszántottak és látom, messze-messze-messze volt egy lovas, álló lovas, mint a Winnetou, na. Mondom, majd attól megkérdezem, hogy merre van Puzanovo. Közelebb megyek, látom, hogy megemeli a kezét, de akkor még több száz méterre volt, látni lehetett, hogy csak néz, közeledek, megfordult, elment, a kolhozelnök volt. Tudták, hogy mennem kell, megkapták papíron már előző nap, tehát én ott már el voltam adva, már Irkutszkban eladtak, ugye, hogy nekem már… Ott már elhatározták, hogy mit csinálnak velem.

Az első naptól kezdve ott laktam egy családnál, és egy lánnyal, Surával akartak összehozni. Sura tizenhét éves volt, egy szobában aludtunk mindig, néha föltálalta a fenekét ott, ugye. Alvás közben így volt az ő ágya, mondjuk, itt volt az ajtó, egy méter hézag, kis szekrényke volt ott, itt volt az ő ágya és akkor a másik oldalon meg az én ágyam. Bábuska meg a kisebbik lánya a kemencén aludtak, ott hárman is elfértek, mert nagy, akkora volt a kemence. Egész novemberig ott laktam. Dolgoztam is persze. A kolhozelnök azt mondta, hogy semmiről nem tud, ír, ha majd megjönnek a papírjaim, addig leszek itt, és addig Volkova, akinél laktam, minden napra kap utánam fél kiló gabonát. Volt kolhoz, ahol egy munkaegységre nem adtak fél kiló gabonát, ott egy kilót adtak egy munkaegységre, kapok egy fél liter tejet, havonta, nem tudom, mennyi húst leírnak, mert beadás volt, ugye. Szóval megvolt, hogy ezt én kapom, amíg nem kapok fizetést a kolhozban. Gondoltam, egyen meg benneteket a fene! Fizetést ott nem kaptam, a kolhoztagok sem kaptak, soha nem kaptam egy fillért se. A munkaegységeket is terményben kaptuk.

A faluban kilencvenkét ház volt, háromszázötven-négyszáz lakosa lehetett, pontosan nem tudom megmondani. Volt olyan település, amelyikben csak tíz ház volt. És sokkal többen voltak a nők. Hát jellemző, hogy százkét ház volt Puzanovóban a háború előtt, amikor odakerültem, kilencvenkét házban voltak lakók, a többi gabonaraktár, tartalékraktár zabnak, meg vetőmagraktár. És akkor Uszkov, a téeszelnök után volt még egy ház, de abban sem laktak, az is gabonaraktár volt. Kihalt a nép.

Volkováék házában volt egy kisebb szoba, ahogy bementünk, volt egy előtér, bementünk a konyhába, a konyha volt olyan négy és félszer négyes nagyjából vagy nagyobb. Két és félszer négy és feles szoba egy, ami az idősek hálója volt, de aztán raktárnak használták mind a hármukra, és itt volt egy nagyszoba, az olyan négy és félszer ötös volt körülbelül. A sarokban volt egy akkora fikusz, minden házban volt fikusz. Voltak mellékhelységeik, melléképületek is. Volt tejistálló, volt hely a disznónak, baromfinak.

Szinte mindenhol, minden háznál volt ilyen melléképület, mert tehenet kelletett tartani, mert beadás volt. Ott mindenkinek meg volt szabva, hogy mit kell beszolgáltatni. Az nem személyre volt szabva, hanem háztartásra, és ha van férj-feleség, akkor többet kell beszolgáltatni. Nagynak nem volt nagy a mennyiség, amit be kellett szolgáltatni, ez attól függött, hogy mit kaptak a kolhoztól, mennyit kaptak, tehát nem a beszolgáltatás volt sok, hanem a jövedelem volt kevés. És ha nem volt nekik hús beadnivaló, akkor összeálltak hárman-négyen, leadtak egy borjút, és akkor ők kifizették a részüket, mert ő is kapott pénzt a két gyerek után, az jár mindig a nőnek, anyasági segély, ott nem volt tartásdíj. Tehát a férj akárhány gyereket csinált, nem kellett tartásdíjat fizetnie, de a nő kapta a pénzt anyasági segély címen, itt a nagyanya kapta, mert a lánya meghalt. Hát nem tetszett ott a beszolgáltatás senkinek, de nem panaszkodtak, nem beszéltek erről soha, ott ez rázós dolog volt ilyesmiről beszélni. És ez úgy derült ki, hogy sosem beszéltek ilyesmiről, ez tabu.

Onnét nem mehettem sehova, mert semmi papírom, igazolványom nem volt. Semmikor nem kaptam papírt. Amíg kint voltam a Szovjetunióban, személyazonosító okmányként később állampolgárság nélkülit kaptam akkor, amikor elmentem önkényesen, és elintéztem a rendőrségen. Addig vertem a vasat, amíg oda nem adták. Ez ’52-ben volt.

Aztán, ’51 márciusában járunk, ugye, akkor elmentem egy újabb erdőirtásra. Ivanovkára, ez nekem mind megvan térképeken egyébként. Ott addig voltunk, míg ott kiirtottuk azt az egész erdőrészt, amit megvettek, akkor mentünk át máshová. A kirgiz állam vett ott egy erdőrészt, Kirgíziában nincs erdő, ott vett 200 hektár erdőt, azt irtottuk ki meg lett elszállítva. Az erdőirtáson erdőt irtottam, szállítás, rakodás. Hogy el tudjak menni erdőirtásra, nem a kolhozelnöktől, hanem a rendőrségtől kellett engedély, mert a kolhoznak semmi köze nem volt énhozzám.

Az erőirtáson már fizetést is kaptam, mint a többiek. Az attól függött, hogy dolgoztam. Ott meg volt szabva. Az első negyven norma, mindegy, hogy húsz nap alatt vagy két hónap alatt csinálja meg az ember, az ilyen és ilyen árban van. Utána minden húsz norma húsz százalékkal többet fizet. Tehát fél év alatt, fél évig tart, ugye, a tavaszi, fél évig a téli szezon. Tehát igyekezni kell minél hamarabb megcsinálni a normát, hogy minél több fizetést kapjon az ember. Tehát van, aki ugyanazért a munkáért ötven-hatvan százalékkal többet kapott, mint én, mert neki már sok normája volt  ledolgozva. A fizetésből kijöttem ugyan, csak menni nem nagyon tudtam sehova. Kijönni kijöttem, tehát életben maradtam. De megcsináltuk a fusipénzeket. Eladtuk a fát, több fát rakodtunk fel az autókra, mint amennyi el lett számolva, de az mind elment cigarettára, ebédre, erre-arra. Húsz-harminc-negyven rubel. Hát nemcsak egyedül csináltam én ezt. Az erdőirtáson eleinte nem volt bolt, csak később lett bolt, de ott nagy ellátásunk nem volt, csak épphogy a minimum. Vettünk egy láda mézescsókot, egy láda heringet, egy láda vodkát, amikor fizetés volt. Ittunk-ettünk. Később, amikor már nyílt bolt Ivanovkán, ott csak a legminimálisabb dolgok voltak, soha nem láttam ecetet, pirospaprikát, ott ilyesmi nem volt. Tehát olyan ellátás ott nem volt, ott az ellátás iszonyú minimumszintből állt. Korábban a kolhozban nem volt pénzem, ott úgy tudtam ruhát venni magamnak, hogy mondtam, hogy adjanak előleget a fizetésemre. Kiírtak nekem egy mázsa rozsot, azt én megkaptam a tartalékból, levittem a vízimalomba, megőrölték, és bevittem, Surkáéknál laktam, Volkováéknál, a rokonnak, a párttitkárnak elvittem a lisztet, és olyan árban, amilyenben a piacon is megvehette volna, én házhoz szállítottam neki a lisztet. Persze olyan gabonát adtak nekem, ami a legjobb minőségű, és ő ezt nagyon jól tudta, és azért mondta, hogy oda vigyem. Jól van, mézet kaptam náluk, vodka, minden. Megkaptam az árát, elmentem Bogatolba, a szánszállítással, munka közben elmentem, és bevásároltam magamnak, ruhát, mindent, ami kelletett.

Sehol nem volt Tyuhtyet járásban áram, csak egyedül a járási központban volt egy kis vízi erőmű. Amikor volt elég víz vagy nem volt nagyon lefagyva, vagy nem volt nagyon nagy a tavaszi áradás, hogy nem lehetett működtetni az erőművet, akkor volt áram. Le is van nekem írva, hogy amikor megérkezek Puzanovóba, gyertyával világítottak a rendőrségen. De akkor már nekem semmi se volt furcsa, hát akkoriban olyan dolgokat átéltem ott, hogy az elképesztő. Hát el kell képzelni, hogy én belekerültem egy olyan helyre, ahol az após ilyen hogyhívjákkal őrölte a gabonát, egy óra alatt megőrölt három kiló búzát. Abból lett három kiló liszt, korpával együtt, ugye. Azt kiszelelték stb. Három kilót egy óra alatt! Hát az órabérért kaphatott volna három kiló lisztet, de hát neki az idő úgyis elmúlik, és lisztet meg nem kap. Vagy kap, de hát ahhoz meg pénz kell, pénz meg nuku. Na, mondjuk neki volt 120 rubelje havonta, a fia után. Tehát én belekerültem ott, amikor mentem legelőször Kocsik Bélához, átmentem a Kanda folyónál, és túl a Zimavjo, három ház, összesen három ház. Egyikben lakik az erdész első felesége, a másikban ők laknak, a harmadik egy barakk. Zimavjo, zima, tél, Zimavjo, telelő. Tehát az azért volt otthagyva, abban priccsek voltak, dupla priccs, lópokróccal, kimustrált katonasági lópokróc, tetű már nem volt benne, mert nem aludtak ugye benne emberek. Ott aludtam egy éjszakát, 125 kilométer, valahol aludni kelletett útközben egyszer. És amikor lenéztem a folyóra, úgy végignéztem... Ott valamikor nagy vihar volt, végigsöpört a vihar hat-nyolc kilométeren, és több száz méteren kidöntötte a fákat, mindent. Olyan fák, csonkok maradtak ott, két-három méteres csonkok, és egyszer – ugye hát ott a rengeteg levél –, egy nagy villám felgyújtotta. Vagy a vadászok dobtak el egy gyutacsot. Hát a gyutacs parázslik fél órát–egy óra hosszat, nem a gyutacs, hanem a fojtás, és akkor meggyulladt, leégett az egész, régen valamikor. Na most, ami megszenesedik, az a faszén. Tízezer éves faszénmaradványok vannak ott, a faszén nem oxidálódik. Az megmarad. Az ősrégi, megégett faanyag, a faszén itt is megmaradt. Ahogy elnéztem, jött egy nagy madár, a szárnya szétterítve, vannak ott ilyen nagy madarak, nagyok, és akkorát azóta se láttam, meg addig se, volt olyan két-három méteres, persze a szárnyaival, és szépen ment lefele. Ott se egy villanyoszlop, semmi. Mondjuk egy villanyoszlop volt az úton, két szál dróttal. Ennyi volt a kultúra, vagyis hát a technika, a civilizáció. Ment az úton a kocsi, mire odament, ott volt egy rendőr, egy szál rendőr, oda vezetett a telefondrót, oda-vissza. Ennyi volt az egész. Amúgy rádióval kommunikáltak mindenhol, a kolhozban, mindenhol. Rádiók voltak, meg is tanultam rádiózni. Hát ha ott vagyok száz kilométerre a gépállomástól és valami van. És minden pénteken brigádgyűlés, a járási brigádgyűlés. Én odakerültem olyan helyekre, ahol mintha tízezer évvel ezelőtt megállt volna az idő. A termelésben, mindenben. Maguk csináltak mindent, ők lőtték a szarvast, voltak különböző fák, nem magasak, ilyen négy-öt méteres bokrok, lehántották a kérgét, annak a kérgével cserezték ki a bőröket. Csináltak csizmákat meg mindenféléket, maguk csináltak mindent. A kenyeret ők sütötték, bolt nem volt. Mindent maguk csináltak az égvilágon! Az öltözetüket. Na, aztán vettek ugye pénzért is, de ott, ahol én éltem, mindenhol ott voltak az évszázadokkal azelőtti szerszámok, minden. Tehát én ott nem csodálkoztam semmin, amikor már megszoktam.

A főútvonal sóderos volt, sóder. Egyszer majd leírom, mert a tyuhtyeti szintén járási főútvonal, ugye, és azt minden évben javították, a nagy lukakat betömték sóderral, csak sóderral. Ráadásul náluk a sóder más, a legnagyobb kavics is csak ekkora volt, mert mi már a Szajáni-hegységtől mintegy harminc-negyven kilométerre voltunk. Ott valamikor tenger volt, és ugye a tenger az hullámzik, és csinálja a kavicsokat, de mi már vagy negyven kilométerre voltunk a Szajáni-hegységtől, tehát itt már a kőből alig jutott, de amit a folyó elvitt áradásokkor, az még itt is lerakódott rengeteg, de már csak apróbb, egy-két centisek meg három-négy milliméteresek, de mégse homok. És le van írva, hogyan jöttek oda különböző kolhozokból, minden kolhoznak meg volt szabva, melyik részt kell javítania, az állam ezért fizetett, és akkor szállították a lovakkal, ökrökkel a sódert az útra, ahova kelletett. Mi magunk, a kolhoz is bányászta ki, szedte ki a folyóból a sódert, az államnak. Az út földdel is volt keverve, de hát föld abban nagyon kevés volt, minimálisan. Mint ahogy itt is vannak a sóderbányák, hát azt a víz elmossa, a könnyebbet meg még messzebb viszi. Tehát a két-három milliméterestől a tíz-húsz milliméteresig volt. Ott kövezett utak nem voltak, hát a Moszkva–Irkutszk útnak az a része, amit én ismertem, az az 1500 kilométer, mondjuk Novoszibirszktől Vlagyivosztokig vagy ötezer kilométer a távolság, az sóderos volt.

Nem tudtam, mennyi ideig leszek kénytelen ott lenni, de nem akartam önálló házat. Semmit nem akartam én önállót. Én haza akartam menni, de nem tudtam, hogy mikor kapom meg, én vártam mindig az irataimat, hogy egyszer majd megkapom. Hazudtak, mindenki hazudott! Akármit kérdeztem, csak hazudtak. Sehol egy papírt nem mutattak, sehol egy papírt nem kellett aláírnom, az égvilágon semmit. Egyszer hívtak csak be fényképet csináltatni, biztosan Magyarországról írt Moszkvába a Belügyminisztérium vagy valami, és csináltak fényképeket… Gyomka, a rendőrparancsnok behívott a tyuhtyeti rendőrségre, hogy fényképet kell csinálni az igazolványomhoz. Hát csak úgy bementem én, egy példánya meg is van, azt hiszem, a fényképnek. Úgy nézek ki, mint egy pionír az Egyesült Államok vadmezőin. Tehát ők akkor már tudták, hogy énnekem intézik az útlevelet, de nem mondták, és amikor megjött, aláírtam a papírt, azt mondták, elküldik Krasznojarszkba, nyilvántartásba veszik és mehetek. Elvitték, nem adták oda. És azt se mondták, hogy elmehetek máshova dolgozni, még akkor se mondták meg. Mehettem volna Krasznojarszkba is, csak nem mondták.

Az erdőirtáson adtam be a papírt, hogy lehet menni iskolára, vagyis hát helyettem beadták. Aláírtam nagy nehezen, nem akartam. Az ottani vezetők, a párttitkár, Gyomka, a rendőrfőhadnagy vagy rendőrparancsnok, a gyárigazgató. Azért adták be egyébként a papírt, mert toborozták a kombájnosokat, minden évben minden kolhoznak kellett küldeni x embert kombájnosnak, traktorosnak, ennek-annak. Én nem kolhozban dolgoztam, de az teljesen mindegy, bárki jelentkezhetett, mert ugye vége lett a háborúnak, tank nem kell, repülő nem kell, ágyú nem kell, gyerünk megint traktort, kombájnt gyártani. Éjjel-nappal csinálták a kombájnokat, de ennyi kombájngépészt kiképezni, kellett egy hosszú idő. Az iskola Acsinszkban volt. Az egy nagyváros. Mondták, hogy kell orvosi vizsgálat, miegymás, munkakönyv stb. Na jó, hát akkor gyerünk, munkakönyvet csak akkor kapok, ha elintézem a járásnál. El is intéztem, de ők csak akkor vehetnek föl, hogyha orvos igazolja, hogy alkalmas vagyok. Akkor vissza Bezrucsekába, tizenkét kilométer, délben Acsinszk, tizennégy, huszonnyolc kilométert kellett gyalogolni és egy nap alatt. Akkor másnap megint be Tyuhtyetba, orvosi vizsgára. Elmentem orvosi vizsgára, holnap menjek be az eredményért, vissza Bezrucsekába, másnap be a kórházba. Így mentek a napok. Közben február 2-án kezdődött az iskola, én minden papírral, mindennel 4-én lettem kész. Közben a kocsi elment az emberekkel, én csak egyedül mehetek, kaptam ott pecsétet mindjárt. Már el volt indítva a papír, a gépállomás fölvett állományba, mehetek. Alkalmi autóval, negyvenöt kilométer, ugye, Bogatol, onnan meg vonattal Acsinszkba. Úgyhogy én három nap késéssel kezdtem az iskolát. Na, amikor megérkeztem oda, már két napja folyt a tanítás, mégpedig tizenkét órában naponta, később tizennégy, mert el kellett végezni egy tanév alatt a két évet, kell a kombájnos, a kombájnok jönnek ezrivel. Én ott hét hónapig tanultam. Na, mire én odakerültem, már nem volt a kollégiumban hely. Hál’ Istennek! Sokkal közelebb, egy kilométerrel közelebb kaptam magánlakásnál helyet, valami öregnél. Az iskola adott nekem ösztöndíjat, de ez nem jó ösztöndíj volt, sokkal kevesebb volt, mint amennyit az erdőirtáson kerestem. És jól tanultam, ugye. Akkor is, mondtam, megmutatom, hogy én itt jól fogok tudni tanulni. Csak nekem roppant hátrány volt az a három nap, háromszor tizenkét óra, ugye, nagy lemaradás, több száz ismeretlen szó. Beletelt tizennyolc-húsz napba, mire én utolértem őket, tehát február végére értem úgy-ahogy utol őket, nagyjából, de még nem tudtam, mert nekem a régi szavakat is ismételnem kelletett néha, mert elfelejtettem, hát gépalkatrészek meg a mezőgazdaság alapszabályai, agronómia, nekem meg kell tanulni az agronómiát is. Hogyan kell szántani, milyen minőségűnek kell lennie, hogyan kell boronálni, hogy a kombájn simán tudjon menni, ne akadjon mögé, a barázdát hogyan kell szántani, mert mindent kelletett csinálni aztán a gépekkel, a kombájnnal is, azt mind meg kelletett csinálni, tehát meg kellett mindezt tanulni. A mezőgazdaság alapszabályai, hát mi a mezőgazdaság, hogyan kell mindent termelni, timieliazer-módszer, Micsurin meg a többiek. Ezt mind tanulni kelletett. Meg ott voltak, amit elértek eredményeket. A Szovjetunió története, ugye, a kommunista párt története, ez is történelem, ugye tanulni kellett, akkor… Szóval mindezt tanulni kelletett. Amiből vizsgáztunk, hat tantárgy volt. 

Addigra már egy nagyon keveset tudtam Sztálinról is, de hát az első hónapban volt csak néhány óra politikai foglalkozás, az csak az első órákon volt. Sztálin halálakor sírva mentek az emberek az utcán. Szesztilalom volt napok óta, már akkor beteg volt, napok óta eszméletlen volt stb., stb., és mondták, hogy a zsidók el akarták pusztítani, mert zsidó orvosok voltak főleg körülötte. És ki is nyírták volna a zsidókat, de azokat aztán amnesztiában részesítették, jött egy hatalmas amnesztia, később aztán engedték ezrivel naponta szabadon a lágerból az embereket. Ott le is írom, hogy hogy gyilkoltak, raboltak a vonatokon ezek az elítéltek, akik szabadlábra kerültek. Bementek öten-hatan a boltba, fölöltöztek stb., nem fizettek, leütötték az eladókat. Éjjelente nem lehetett az utcán járkálni. Hát, én nem sokat tudtam róla, de mint egy nagy hadvezért, akit úgy ismertem a háború alatt meg, hogy megnyerte a háborút, hát úgy sajnáltam bizony. Nem hogy sajnáltam, hanem az, hogy ki volt, és a végén úgy halt meg – az osztálytársam mondta is –, hogy már nem tért eszméletéhez, pedig milyen jó lett volna, ha még a halála előtt néhány mondattal az utókort tájékoztatja valamiről. Na, az nekem nem tetszett. Mit tud csinálni egy ember egypár mondattal?! Na de hát nem érdekes. Az az igazság, hogy a nép között, ahogy jártam, láttam, hogy mindenki sajnálja, mindenki sír, zokog. Nem mindenki, de úgy az utcán mennek sírva az emberek, és ezen senki nem rökönyödött ott meg. ’53. augusztusban fejeztem be az iskolát, és akkor szeptembertől elmentem a gépállomásra dolgozni. Elküldtek kombájnosnak. Minden kombájnon kettő kell. Elmentünk kombájnosnak, Sztyepannal voltam együtt kombájnos Szmirnovkában, ott, ahol volt az erdőirtás, a faluban, ahol laktam. Ugyanott laktam, és ott voltam kombájnos, de akkor még nem tartott a családom velem, mert elintéztem a lakást, miegymást, aztán odahoztam őket, ott voltam kombájnos, és közben a feleségem ott volt. A gépállomáson, mikor befejeződött az aratási idő, akkor bementünk a gépállomásra, és szétszedni a kombájnokat. Nekünk kellett kijavítani is, hát mi tanultuk a javítást is, magunknak kellett megcsinálni. És mindenkit még beosztottak valamire. Én például be lettem osztva a körmös és a hernyótalpas traktorok első futóművének javítására. Csak futóműjavítással foglalkoztam, ketten csináltuk. Egész télen ezt javítgattuk, hát volt vagy harminc körmös, volt vagy 120 darab hernyótalpas, különböző. Akkor jöttek divatba a dízelmotorok. A motorokat meg el kellett vinni Acsinszkba, messze nagyon, Bogatolon keresztül Acsinszkba, az új motorokat, mert az első évben kaptak akkor is vagy tizennégy első éves dízelt, Natyik traktorokat. Itt a gépállomáson végül is tél végéig dolgoztam, jóval tél végéig, mert az volt a helyzet, hogy énnekem tudniillik van egy útlevelem, ilyenkor én már rég haza akartam menni ezzel az útlevéllel, lett volna pénzem is, 6-700 rubelt kerestem a gépállomáson, annyit kapott a főmérnök.  

Na mondjuk, általában 450-500, ott le van írva minden hónapban, hogy mennyit kerestem. És, mondom, itt van egy gyerek, a feleségem, legalább 1000 rubel kell, útiköltség, kaja, minden, tíz nap a határig. Tehát pénzt kell összerakni, de sehogy nem tudok pénzt gyűjteni, a feleségem nem dolgozik, ott van a gyerek, ugye, albérletet fizetek, ágybérletet. És akkor ha itt maradok télire, totál minden, meg nem tudok pénzt összerakni, még az utazásra sem, mert nekem is kell egy normális ruha, ugye, meg útiköltség, 365 rubel maga az útiköltség, az háromheti kereset átlagban, nekik is ugyanannyi. Tehát össze kell rakni a pénzt, hiába volt nekem 3-4-500 rubel megtakarított pénzem, az semmire nem elég, és ha itt  maradok télire, téli ruha kell, minden, az legalább három havi kereset, tehát három hónap alatt egy fillérünk nem marad. Nagyon, nagyon nehéz volt. Megtudtam, hogy voltak, akik elmentek Krasznojarszkba dolgozni, jöttek látogatóba ismerősök, és akkor úgy beszéltem velük. Egy zsidó tanár volt, a felesége meg a gyereke is, de csak ő jött vissza, és akkor beszéltem velük. Akkor bementem a rendőrségre, és mondták, hogy mehetek Krasznojarszkba is. Mondtam, hogy ezt eddig miért nem mondták?! Na, akkor visszamentem a gépállomásra, le kell számolnom. Utána Tyuhtyetban találtam apró munkákat, hogy több pénzem legyen, azok se sikerültek, egyik se. Kaszálást vállaltam, a járás kaszáltatott rengeteg szénát, hát a járásban, ott mindenki lóval közlekedett télen-nyáron. Ott nem volt semmi más közlekedési lehetőség, a távolságok meg nagyok. Ott nem volt… mondjuk a rendőrségnek, még a rendőrségnek se volt gépkocsija! Csak lovak voltak. Ilyen alkalmi munkákat hónapokig, négy hónapig vállaltam. Elég jól kerestem azokra a napokra, aztán ha négy-öt nap nem volt semmi, akkor… De én azt hittem, hogy itt keresek annyi pénzt, hogy el tudok indulni, el tudom intézni a dolgaimat. Így el is indultam, és Krasznojarszkban kaptam olyan munkát, hogy meg tudtam keresni nem egész egy hónap alatt majdnem 600 rubelt. Krasznojarszkban festő voltam. Díszítőmunkák, festőmunka.

De akkor végül eldöntöttem, hogy hazajövök. Bementem a parancsnoksághoz, de azt mondják, hogy kell engedély, hogy a feleségem is jöhessen. Azt mondtam, hogy megbeszéltem vele, és mindenbe beleegyezett. Egy szót se szóltam. Mindegy volt, hát énnekem az elhiszi. Na, megkaptam a papírjaimat végül, hogy bementem, és mondtam az igazgatónak is, és akkor mondta, hogy az előző napig leszámolok. Csak nem tudtam másnap elutazni, mert nem kaptam jegyet. Csak az utána való napra lett helyjegy, mert nem adnak ki mást, csak ülőhelyet meg minden ülőhelyhez jár egy fekhely is. Távolsági vonat, én a Moszkva-Vlagyivosztokkal mentem, mert volt Krasznojarszk-Moszkva is, de a krasznojarszkira mindig előre lefoglalták a jegyeket. A feleségemmel ezt semennyire nem beszéltem meg, Moszkvából írtam meg neki, hogy utazok haza. Tehát ő nem is tudta, hogy én úgy döntöttem, hazajövök. Én úgy gondoltam, hogy egy-két hétig itthon leszek, megnézem, hogy mi van, ha jó, akkor idehozom őket, elintézem, az is beletelik egy évbe. Hazáig, vagyis Budapestig 6500 kilométert utaztam. Azt hiszem, hét vagy hat napig, hat-hét napig.

Az út elején kénytelen voltam vásárolni – vettem egy csomag papírt, ceruzát, vettem egy oldaltáskát a boltban, tiszti oldaltáskát, 120 rubel volt, bőr, a fényképen rajta is van, és vettem egy csomag lapot, füzetet, papírt, írtam végig az úton sok mindent. Mindent, ami a naplóban most is benne van. Benne volt az agyamban az egész, csak írni kellett. Rövidítésekkel, gyorsírással, sok mindent leírtam, egy lapra ráfért háromoldalnyi.

Mikor Moszkvában megérkeztem a Jaroszlavi pályaudvarra, akkor nekem át kellett menni a Kijevi pályaudvarra metróval. Le a metróba, de volt nyolc óra időm a vonatig. Addig utaztam a metrón összevissza, ott csak egyszer lemegy az ember, aztán átszáll, mehet, ahova akar, nem kell másik jegy. Öt kopejka volt a bedobó. Nem is jártam a felszínen, csak a metróban, de így is csak nyolc megállót volt időm végignézni. Hogy mit néztem a megállókon? A díszítést. Hát azt elmondani nem lehet, az olyan, mint egy Ermitázs, mint egy gyönyörű múzeum, millió festmény, millió szobor, némelyik fehér márvány, 200 méteren, hatalmas, mint egy bazilika. Ott olyan metróállomás van, hogy az iszonyú, harminc-negyven méterrel a föld alatt. Volt ott vörös márvány, szürkés márvány, volt, amelyik rózsaszínes, és márvány, tehát tiszta márvány. Gyönyörű dolgok vannak, és ugyanolyan szobrok, bronzszobrok, márványszobrok stb., gyönyörű festmények, azok a vázák, mint a művészeti alkotások. Gyönyörű! Maga a főpályaudvar is megcsinálva. Utána Moszkvában fölszálltam a vonatra, az ment Kijevig, Kijevben át kellett szállni, ott megismerkedtem egy sráccal meg fiatalokkal… Ott átszálltunk a másik vonatra, és avval lementem Lembergbe (Lviv, Ukrajna), nem kellett volna leszállnom, de ott már lehetett.

Lembergben bementem a borbélyüzletbe, lengyel volt ott a többség, hát Lemberg lengyel volt valamikor, és ami ott volt berendezés, az mind Lengyelországból maradt, de olyan volt, mint egy budapesti, a nagybátyám, Juci néni férje, az férfifodrász, férfiborbély volt, de ez bárhol elment volna a világon. Ilyen kölni, olyan kölni, minden, az arcomra kenőcs, minden nyavalya, úgyhogy húsz perc alatt úgy kicsinosítottak, hogy na. Aztán este fölültem és reggelre Csapon voltam. Csak át a Kárpátokon.

Ekkor gondolkoztam már azon, hogy milyen lesz hazajönni, benne volt az emberben, de olyan túlságosan nem, de mégiscsak hat és fél évet voltam távol. Hát igen. Örültem, hogy végre hazaérek. Bár ne jöttem volna. Egy hét múlva mentem be Andropovhoz, az akkori szovjet nagykövethez, hogy megyek vissza. Andropov azt mondta, hogy ezt nem fogják megengedni.

Csapnál szerettem volna átszállni, de közben a vonat elment, ugyanis bent voltak a papírjaim az irodában, minden papírom bent volt. Nem engedtek fölszállni arra a vonatra, ami átjött Magyarországra, mindent elvettek tőlem, mindent le kellett adni. Ott volt egy ezredes, egy főhadnagy meg egy százados, egy tolmács, az kárpátaljai magyar lehetett, mert elég jól beszélt magyarul. Négy óráig nézték az én irományaimat, volt vagy kétszázvalahány oldal. Amiatt tartottak ott. Végül aztán behívtak, összecsavarta, és előttem beletette a szemetesbe, a papírkosárba. Azt mondja: „Ez magának nem kell. Én e nélkül is megőrzöm, ez itt van a fejemben. Ez nem kell, ez itt marad.” Ezek a lágerélmények meg minden kinti dolog, ami volt. Elvették az egészet.

Amit ’54 elején kiállítottak nekem útlevelet, amivel hazajöttem, azt meg a magyarok vették el Záhonyban. Bevonták, ahogy ők mondták, csak hát reklamáltam. Ezt be kell vonni a határon – azt mondják. Egy ekkora stencilezett papírt állítottak ki arról, hogy hazatérek, de olyan szarul nézett ki, mint az a ruszki, aki adta. Egy tízszer tizenötös stencilezett papír, hogy én mint hadifogoly ekkor és ekkor kerültem haza. Nem mondtam, hogy nem hadifogoly vagyok, mit foglalkoztam én azzal! Csak mondták, hogy be kell mennem, adnak húsz forintot, mert az jár nekem mint hazatérőnek. Mindenkinek adták, aki hadifogoly hazatért. És akkor avval a papírral el kellett volna mennem Nyíregyházára, a katonai parancsnokságra. Ott kellett volna jelentkeznem. Sokan egy-két hónapig ott voltak, akik gyanúsak voltak, meg eleve beköpték őket, többet, hiszen a hazatért hadifoglyok közül két év alatt vagy hatszázhatvanat itt végeztek ki Magyarországon az ott elkövetett bűncselekményekért. Többsége nemcsak a civil lakosság ellen, hanem a magyar-magyar ellen is rengeteg bűncselekményt elkövetett. A hazatért hadifoglyok között mindenkit kihallgattak, ott voltak egy-két hónapig. Oda kellett volna még nekem elmenni, és ott kellett volna lennem nekem is egy-két hónapig. Jaj – mondom –, a holmim fönt van a vonaton, szaladok, aztán mindjárt jövök vissza – Egye meg fene a húsz forintotokat, megyek vissza a vonatra a tisztekhez. A vonat már fütyült is, indult is, de hát vittem a papírt magammal, hogy hadifogolyként jöttem haza. Nekem onnantól kezdve az volt a személyazonossági igazolványom, el kellett volna mennem oda, ahol a papírom van, Nyíregyházára, ott kaptam volna egy-két hónap után ideiglenes igazolványt, és avval mehettem volna haza. Így meg már fél tizenkettőre a Keletiben voltam. Pár nap múlva mentem el a katonai parancsnokságra a hét kerületben, mert sokáig ott laktam. „Tegnap jöttem haza Szibériából és valami ideiglenes igazolvány kell.” Ő ilyet még nem látott, és hogy és Nyíregyházán mit mondtak. „Én nem voltam Nyíregyházán.” „Hát pedig először oda kellett volna menni.” Mondom: „Elnézést, uram, nekem erről halvány fogalmam se volt.” Na, úgyhogy a katonai parancsnokságon voltam, kiállították azért, meg is van a katonai könyvem, kiállították ott a katonai könyvem, az volt az igazolvány. Na, aztán elmentem, biciklivel elmentem – megvolt még a biciklim, a régi –, elmentem Monorra, a Monori járásban volt Vecsés, és akkor ott adtak egy ideiglenes személyazonossági igazolványt fél évig.

Tehát fél tizenkettőre odaérkeztem a Keletihez, apáméknak halvány fogalma sem volt, hogy jövök. Akkor leszálltam a vonatról, és kimentem. Én kalauz voltam, de néztem a villamost, hogy itt nem jár 47-es, csak a 42-es, a 47-es nem jár. És akkor megkérdeztem ott az egyik asszonytól, aki ott állt a megállóban, fél tizenkettő volt éjjel, szerda, huszonegyedike, a napéjegyenlőség, nem fogom elfelejteni azt a napot meg az időt, szeptember huszonegyedike olyan nap, hogy azt nem lehet elfelejteni, egyszer van egy évben, és mondom, hogy: „Tessék mondani, melyik villamos megy a Bartók Béla útra?” – vagyis a Horthy Miklós útra, mert akkor át volt keresztelve Bartók Béla útra, a háború előtt meg Horthy Miklós út volt. És akkor azt mondja, hogy: „Nem értem, hogy hova akar menni!” Mondom: „Hát a Bartók Béla útra.” – Nem érti. Akkor állt még ott egy rendőr, nem volt szolgálatban, odament hozzá, azt mondja: „Itt van egy ember, nem értem, mit mond.” Odajött, azt mondja: „Tessék, állok rendelkezésére, mondja, mit akar!” Mondom neki. Azt mondja: „Uram, maga orosz?” Mondom: „Nem, magyar vagyok.” „Akkor miért beszél oroszul?” Atyaisten, akkor jutott eszembe, hogy én már Magyarországon vagyok, magyarul kell beszélni, és oroszul beszéltem, akkor kapcsoltam.

Akkor én fölültem a vonatra, irány Vecsés. Szálltunk lefele, és ismerős hangot hallottam beszélgetni. A Czanó Laci! Az apja még az első világháborúban katona volt, itt volt hadifogoly, megnősült, itt is maradt, Czanó Laci a fia volt. A Laci hangja, olyan érdekes hangja volt, és megismertem, öten-hatan voltak előttem, sokan mentek haza a munkából. Kiabálok neki: „Laci!” Hátranéz. Odajön, azt mondja: „Te kiabáltál?”  Mondom: „Igen.” „Ki vagy te? Jaj – azt mondja –, te vagy a Gúth Zoli!” Egy utcában laktunk egyébként, egy évvel idősebb volt nálam. Azt mondja: „Te merre jártál, hol voltál? Azt mondták te odavagy valahol külföldön iskolában.” Úgy tudták, hogy én odakint voltam iskolában, és visszajöttem…

És akkor becsengetek. Abban a lakásban én voltam a háború alatt, abban a lakásban is voltam, ott laktak a tisztek meg volt közöttük egy angol tengerész is, az is a szovjetekkel valahol összekeveredett. Kifogták valahonnan és odahozták a kórházba mint sebesültet, angol volt. És akkor becsengetek, a nevelőanyám kijön, én mindjárt megismertem, egy idős ember nem sokat változik, ugye. Én sokat változtam, meg a ruha, minden egészen más. „Kit keres?” Mondom: „Gúthékat. Itt laknak?” Kinyitotta az ajtót, kertes ház volt, kinyitotta, rám néz. Mondom: „Anyuka, nem ismer meg?” „Hű!” – majd elájult. Azt mondja: „Te vagy, Zoli!?” – akkor ismert meg. Összeborultunk, zokogtam, amennyi a könnyeimből tellett, ott a kapu előtt, a verandán, aztán bementünk. Apám meg le lett százalékolva egy idegösszeroppanás miatt, de közben elhelyezkedett a zsidó templomban, a pesti nagy zsidó templomban – ilyen szalagos, hatalmas nagy, négyméteres szalagos kazán volt, amelyik a központi fűtést látja el az egész templomban. Mindent az lát el. A napi fogyasztása tíz-tizenkét mázsa szén volt, és akkor ott volt ilyen fűtő, tehát kazánkezelő, mint nyugdíjas, ott dolgozott az apám. Mondta, hogy délután jön, csináljunk neki meglepetést, hogy meg lesz lepődve. Akkor bementünk. Bementem, lefeküdtem. Olyan fél négy-négy óra fele jött haza apám. Baromfiudvar meg minden, anyám az kint tett-vett, apám meg jött be az ajtón. Én hallottam, hogy beszélgetnek, bejön a konyhába, leteszi a cuccokat, én a szobában voltam – kétszobás volt, előszoba, konyha, az előszobából nyílik, egyik szoba, a másik szoba, itt meg volt a nagy spejz. És akkor beszélgetnek, ez, az, amaz, azt mondja: „Készítek be tűzifát.” És akkor azt mondja anyám: „Apus, van számodra egy meglepetés.” „Mi?” „Menj csak be a szobába!” Nem tudta, mi az, bejön, mindjárt megismert apám. Hát így alakult a hazajövetel.

Senkinek nem mondtam, hogy kényszermunkán, táborban voltam. Senkinek, mert én ott aláírtam, hogy nem beszélek róla, nem is beszéltem. Nagyon sokáig nem is beszéltem róla, a gyerekeimnek se sokat mondtam el róla, ott van a naplóm, ott van a lányomnál. Azt mondja: „Apukám! Engem a nyomor nem érdekel.” Nem olvasta el, a másik fiam, az elolvasta, mind a kettőnél ott van, azok olvasgatják meg el is olvasták, azt hiszem, mind a kettő. A lányom az azt mondja, őt a nyomor nem érdekli, neki a jobb lét kell. Én nem tudtam, hogy itt mi a helyzet vagy milyen rezsim van itt, itten bárhova mentem irodába, úgy néztek rám, mint egy hazaárulóra, aki Szibériában volt, az már csak bűnös lehet. Hát énnekem itt több bajom volt a kommunizmussal, mint a Szovjetunióban. Ott a végén engem, de mindenhol, megbecsültek a munkámban, de itt! Ahol legutoljára dolgoztam, már a díszítőmunkákon, a legmagasabb fizetést kaptam, szinte már azonnal, és ha ott maradok, a legmagasabb fizetést kaptam volna, amit a Szovjetunióban el lehetett érni. Kaptam volna kilencszáz rubelt egy hónapban, egy kolhoztag évente keres annyit, és kaptam volna annyi privát munkát meg mindent. Szóval ott egész más volt ott, sokkal enyhébb volt a rezsim, mint itt, Magyarországon. Rákosi túl akart tenni Sztálinon, túl is tett.

Rögtön a régi munkahelyemre mentem, oda mentem vissza, ahol voltam. Simán visszavettek, hát ismerték az egész családunkat, apám, bátyám, nővérem, én, együtt dolgoztunk a villamosnál. Apám, mikor nyugdíjba ment, a nővérem már akkor nem dolgozott ott, mert átment a buszhoz, egy buszsofőr felesége lett, átment a buszhoz, és nekem minden papírom ott megvolt. Azonnal fölvettek. Vizsgára kellett menni, jelzem, többen kibuktak, akik mentünk. Nekem semmi probléma nem volt, simán ment minden, voltam villamoskalauz előtte fél évig. Nekem megvolt Budapest, le tudtam volna rajzolni minden utcát, meg kellett tanulnunk a megállók nevét, az összes villamosmegállónak. Sok minden megváltozott. Más képe volt Budapestnek, de hát azt könnyű volt megtanulni.

Aztán itt én sehogy nem tudtam beilleszkedni, mert a magyar mentalitás, ami itt volt már a háború után, egész más volt, más volt itt az a rezsim – svájcisapka, lódenkabát. Egy magyar csoport érkezett Csapra, úgy néztek rám, mint a nem tudom, kicsodára, biztos ki voltak oktatva, hogy  senkivel nem beszélünk stb. Én meg – hú, magyarok! – megkérdeztem: „Honnan jönnek?” Egyik-másik-harmadik-negyedik, senki nem válaszol. Az egyik azt mondja: „Pestről jövünk, jutalomkiránduláson vagyunk, tíznapos” – már rászóltak. Ez a határon volt, mikor megérkeztem. Amikor a papírjaimat nézegették, nem tudtam elindulni és akkor jött egy magyar vonat, bejött a vonat, és akkor mentek az útlevél-vizsgálatra ki. Már akkor láttam, hogy itt valami nem stimmel, minden szín egyforma, csupa lódenkabát, svájcisapka, bakancsok. Hova csöppentem, ez Magyarország?! Meg én mindig gyanús voltam. Aztán egy szénbányába toborzás volt, és akkor mondták, hogy ennyit meg annyit lehet keresni, jó, akkor odamegyek. Kerestem a végén, kerestem az első hónapban annak a felét! Ez a bánya Pécsen volt, az István-bánya, a legveszélyesebb bánya volt. Előtte évben volt ott egy bányarobbanás, volt egy női bányász is, úgy megégett, hogy a melle helyén ott voltak a bordái, ott voltak a csontjai. Fényképen láttam. Meg mondták is, tizenkét halott volt egy robbanásnál, de akkor én még nem voltam ott. Nem sokkal később otthagytam, de nemcsak a pénz miatt. Negyvenöt fok volt, meleg van és csöpög a víz, sokszor izzadok, mint a dög, ingben, gatyában lehet lenni, de nem szabad levetkőzni, mert súlytörés van, az véd. És mondja az egyik srác, aki szintén ott dolgozott, szintén vecsési gyerek volt, ott dolgozott a bányában, levette az inget, és jött az ellenőrzés. Előző nap is volt ellenőrzés, és volt egy idősebb bányász, már régi bányász, és figyelmeztette, hogy tilos. Ott volt, akkor öt-hat méterre dolgozott, fölvette az inget vizesen, és dolgozott tovább, meleg volt. Énrajtam is mindenem vizes volt, leveszi az ember, kicsavarja, fölveszi, csak pont akkor ne jöjjön ellenőrzés. Ő meg levette és úgy dolgozott, és mondja a bányamester, hogy vegye föl, tudja, aláírta, hogy tilos. Kész, azonnal szedje a cuccát, a következő két csillével fönt van a lift. Ledobnak két csillét, följebb megy, megint két csillét, és a négy csille viszi, ugye, az kétszáz méteren megy, mint a veszett Isten, irtó gyorsan megy, és másodpercenként hat-hét métert tesz meg, és akkor mondtam neki, hogy: „Ne menj föl, maradj lent!” Mondom a bányamesternek: „Azt az embert miért nem küldte föl?!” "Ahhoz nekem semmi közöm." „Uram, ez is egy ember, az is egy ember, ha annak nem kell azonnal kitakarodni a bányából, akkor ennek se – mondom –, akkor engem is küldjön föl!” „Mehet, hogyha akar.” „Megyek is, majd azt én elintézem, hogy ne küldjék el a bányából.” De mire én felmentem a bányából a műszak végén, ugye, addigra már ő is fönt volt szegényem, dumál erre-arra, nyavalygott összevissza. A bányamester már ott van fölöltözve, a papírokat adják ki, neki meg valami elszámolást intéznek, másnapra nem is kell bejönni. Na szóval, ott vagyok, ez meg csak szövegel nekem. Mondom: „Emberek maguk?!” – beolvastam nekik. Erre egy másik elkezd szövegelni, azt mondja: „Ne szövegeljen, ne magyarázzon a demokráciáról!” Ő most volt három hónapig Moszkvában továbbképzésen. Ott képezték ki a bányamestereket meg a szakszervezetiseket, ez szakszervezetis volt. Mondom: „Ide figyeljen, uram!” „Ő nem úr, ő elvtárs.” „Ide figyeljen, uram. Én hat és fél évig voltam a Szovjetunióban továbbképzésen, most jöttem meg, tudom bizonyítani, nem három hónapig, annyit én is tudok, mint maga a Szovjetunióról. Nem az a lényeg, hogy járt-e a Szovjetunióban, hanem hogy ember vagyok-e vagy nem! Ezt a gyereket, itt van egy hónapja, és elküldi?” Elment. Megkaptuk a ruhát, csizmát, bakancsot, mindent, használtan, majd újat kapunk, ha letelik az egy hónap, aláírtuk a papírokat, kész. Egy hónapon belül voltunk, két-három nap volt a hónap végéig, még hatan leszámoltak. Az új toborzottak között adtak húsz forint toborzási pénzt mindenkinek, azt levonták, amikor egy hónap belül az ember elment. Amikor fölmentem a minisztériumba, ezt is végig elmondtam. Mondom: „Maguk erről nem tudtak, ennek már van vagy tíz éve, ezt maguk nem tudták, hogy minden hónapban nyolc-tíz ember elment?” A lényeg az, hogy annyi pénzem nem maradt, nem kerestem annyi pénzt, amennyit levontak az új ruhának a felére, mert úgy számolták, hogy újat kaptunk mindenből, és ötven százalékban veszik vissza. De használtat kaptunk, ragasztott gumicsizmát, ócska, vacak, koszos inget, szürke volt már a kosztól, mosástól, kabát, nadrág. 2700-at számoltak oda. Nekem 2000 a keresetem, abból 600-at levontak erre-arra, a maradék 1400-ból hétszázat levontak a ruhára, és még maradt több mint 1000 forint, amit nekem később fognak levonni a fizetésemből. Tulajdonképpen annyit se kerestem, amit már levontak, levontak mind a nyolcunknak, tehát ők nyolcunktól levonták nyolc bányásznak egy havi keresetét. Ezt valakik zsebre tették. Így van?! Szövegelt, dumált nekem. Én akkor már tudtam, hogy itt nagy probléma van. Odajön, és így meg akart fogni, én meg: „A kurva anyádat!” – bemaszatoltam neki egyet. Csúszott a kövön vagy három métert. A többiek kiszaladtak mindjárt a nagy üvöltözésre. Mondom: „Ide figyeljen, ha még egyszer – nem tegeztem –, ha még egy szót szól, beletaposom, kitaposom a belét! Addig hallgasson, amíg nem ütök még egyszer.” Na jó, leszámoltam, elmentem és másik hat is elment. Elmentem Sztálinvárosba, a bátyám ott volt vezető szerelő, hegesztő-lakatos, nagyon jól kerestek. Építették a vasművet. A munkakönyv az nem volt nálam, hogy ott festő voltam, azt a munkakönyvet nem hoztam el onnan, mert még egy napig kellett volna várni, hogy kiállítsák a papírokat, mindent. Mondom, nem kell nekem az a munkakönyv, írják ki a fizetést. A fizetést soron kívül kiírták egy jó fél órával később, még az igazgató is bent maradt, hogy ki tudja adni a pénztár, még alá tudja írni. Másnap adták ki volna a munkakönyvet, abban bent lett volna, hogy festő vagyok, nem is akár milyen kategóriában. Így fölvettek mint betanított festőt, mert nem volt papírom. 

Mindjárt ismerkedtem a várossal, jártam szórakozni, evés-ivás, jól kerestem, de voltak problémák ott is. Munkásszállón laktunk a déli városban, az valamikor a háború alatt hadifogolytábor volt, élire rakott téglák, az volt a padló, alatta a föld, a víz fölszivárog, tiszta penész volt minden, millió patkány. Jellemző, hogy én írtam a naplómat folyamatosan, akárhol voltam, én írtam a naplómat tovább, újra ezt a naplót, újra írtam le. És egyszer, amikor odavoltam Vecsésen, volt egy bőrönd a szekrényemben, volt benne egypár munkáscucc, egy pár munkáscipő, két szódásüveg, egypár üres üveg, italos üveg meg ilyen apró-cseprő dolgok, nem nagy értékek. A lakatot leverte a srác, és mindent eladott tíz forintért, az üvegeket, a szódásüvegeket, azt a vastagot meg mást is, és úgy hagyta, és nekem ott voltak benn a papírjaim alulra letéve a polcra. Mikor jöttem vissza, látom, hogy nyitva a szekrényajtó ennyire, és előtte ilyen apró, dupla kör alakú papírok, ahogy a patkány harapta a papírt, az szétnyílt, ugye, de annyi, hogy vagy 200 oldalt összerágta a patkány egy szálig, ekkorákra. Oda is fialt három nap alatt, pénteken utaztam el, szombat, vasárnap, hétfőn tízkor lehetett kezdeni, fél tízre voltam ott, és láttam, hogy mi van, odafialt, csinált magának fészket abból a sok papírból. Haj, mit kínlódtam össze, írtam ezeket, cipelem, hurcolom magammal, hát nagy idő az, 240 oldalt leírni. Na, papírom nem volt, vettem újra mindent, és elkezdtem leírni ismét. Sztálinvárosban ilyen barakkokban laktunk, lakott vagy 1500 ember, nők is, férfiak is. Mindenki az építkezésen dolgozott akkor. Voltak villanyszerelők, voltak külön vállalatok, szóval minden, ott voltak a munkásszállók, annak a gondnoksága, és azok a cégek ott béreltek helyeket. De volt olyan munkás is, aki a városban máshol lakott, mert hát akkor már a városban voltak lakók, legalább 3000-4000 ember lakott a kész házakban, mert a házak épültek sorra. Mi is festettük a lakásokat, az északi városban. Akkoriban nem volt ágy- meg albérlet, mindenki hozta magával az ismerősét, akkor ott még nem volt annyi lakás, hogy tudjanak kiadni albérletet, és bátyám is ott lakott például egy konyhában, konyha, két szoba. Ő a konyhában lakott, ott volt neki ágya, lehetett sütni, főzni stb. Akik ott laktak még, szintén kaptak lakást, négyen-öten egy kétszobás lakást, de azt mind a vállalatok bérelték. A cégnek a déli városban lehetett csak embereket elhelyezni, de ott meg csak ilyen barakkok voltak,  meg volt még egy közelebbi rész is, ott is csak ilyen barakkok voltak. Lakni a régi falusi részben se lehetett volna, mert amikor odakerültem, ott már két éve ment az építkezés, ott már minden hely foglalt volt. Hát dolgozott ott vagy 10 ezer ember, 12 ezer ember, építették a vasművet, építették a hajókikötőt… Amikor odakerültem, már legalább 10 ezer ember dolgozott ott, az Április 4. gyárban vegyészek dolgoztak, építőipari vállalat dolgozott, több száz lakás, iskola, kórház, vasút meg minden épült, vasmű épült, kokszolómű. Ott hatalmas építkezés volt. Aztán még voltam én ’56 után Sztálinvárosban, de akkor már csak rövid ideig. Végül is a bányabeli összeszólalkozás miatti eljárás, a bírósági tárgyalás miatt hagytam ott az építkezést. Megérkeztem, ülök a folyosón, senki. Majd jött valaki, bement a másik terembe. Éppen tíz óra volt, kiszólnak, hogy menjek be, bemegyek, azt mondja a bíró: „Álljon föl!” Ott egy ilyen gipszcímer, gipszből. Volt annyi pénzem, hogy futotta, ott volt a Nádor étterem, fölötte volt a bíróság, hét konyak kifutotta, megittam mind a hét féldecit, több nem is futotta volna. Minek, úgyis megyek a börtönbe! Nem érdekelt, fel voltam készülve, hogy megyek a börtönbe. Gondoltam, egy ilyen verekedés nem olyan súlyos, kapok egy évet-fél évet, nem bántam volna, ha börtönbe kerülök, nyugodtabb a börtön, ott nincs probléma, a feleségem ott, én itt kóválygok összevissza. Nem érdekelt semmi. Neve, minden, megkérdezték, hol lakik, ezt mindenkitől megkérdezték, semmi mást, fölolvasták a vádiratot:  Ekkor és ekkor leszerződtem a bányához ide és ide, lázítottam a fiatalságot, és az én lázításom miatt nyolcan szintén leszámoltak. És a bányavállalat százötvenezer tonna szenet nem tudott kitermelni. Négy hónap börtönt adtak nekem, börtönre ítéltek. Ez már a Rákosi-rendszer utóhatása volt, ez még ’56 előtt volt. És akkor na addig-addig, ameddig, ez, az, amaz, majd bejött egy férfi, és azt mondja: „Elnézést, elkéstem.” Ő volt  a védőügyvédem, a kirendelt védőügyvédem, de már majdnem vége volt a tárgyalásnak.  Az egész tárgyalás folyt húsz percig, a hivatalos része, aztán folytatódott négyszemközt, többszemközt a beszélgetés. Na, később összedobták nekem a vonatjegy árát meg adtak húsz forintot, bementünk a Nádorba, mindjárt egy üveg pezsgő, minden stb., és azt mondták, hogy ők ilyen esettel még az életben nem találkoztak. Azt mondja: „De uram, értse meg – meg is mutatta –, itt van a papír, hogy magának négy hónapot kell kapnia!” Azt is ideküldték a vallomásommal együtt, de nem volt joga megmutatni, az akkori törvény szerint tilos volt. Megírták a papírt, hogy föllebbezzem meg. „Én nem föllebbezem meg – mondom –, megyek a börtönbe és kész.” Odaadták a pénzt, menjek nyugodtan haza, megírták a papírt, írjam csak alá, aláírtam, és átváltoztatták javító-nevelő munkára. Ott kellett letölteni, ahol dolgoztam, ott kell letölteni. Ott, Sztálinvárosban ugyanúgy dolgoztam még négy hónapig, nem számolhattam le. Ugyanott, ahol dolgoztam, ugyanannál a cégnél, ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, úgy elintézték, aztán a végén mondták is, hogy: „Sajnos – mutatták, azt mondja, nézzem meg, kinyitotta –, látja, magának négy hónapra el kelletett tűnni, ki volt adva, nem tehettünk mást.”

Vecsés volt az állandó lakhelyem, és akkor minden hónapban kaptunk egy ingyen utazást. Gondoltam, hogy elmegyek haza. Bemegyek a fülkébe a vonaton, ment a vonat Veszprémbe, Hajmáskérre, akkor nem tudtam, de ment Hajmáskérre is, ott volt a Déli Hadseregcsoport parancsnoksága, később Pesten volt, Mátyásföldön. Gluhov volt a hadseregparancsnok. Akkor jöttem visszafele, és az a vonat ment tovább, ugye, Veszprémbe, Veszprém előtt van Hajmáskér, és megcsapja az orromat a kellemes kölniillat, szovjet kölni. Ült két csajszi bent, megkérdezem: „Le lehet ülni?” „Mozsno (szabad – orosz)?” „Pozsalujszta (kérem – orosz)” – leültettek mindjárt. Az egyik az egyik főhadnagynak a felesége volt, a másik az egyik ezredesnek a felesége volt, orvosnő. Kérdezték, honnan tudok oroszul, így, úgy, amúgy, beszédbe elegyedtünk: „És mi a foglalkozása?” Mondom: „Festő vagyok.” „Festő! Ők épp most beszéltek a vezetőséggel, hogy kéne egy festőt fölvenni, aki a tiszti lakásokat tudná itten csinálni. És milyen jól beszél! Egyúttal tolmács is lehetne, mert keresnek ilyen embereket.” Fölvennének, gyöjjek el! Azt mondta, beszél Gluhovval, mert az a parancsnok. Volt Hajmáskéren vagy ötezer katona. Légvédelem, tankosok, páncélosok meg tüzérség, aknavetősök meg kiképzés, ugye. Kiképzés is volt. És akkor menjek oda hozzájuk dolgozni, ha akarok. „Hát – mondom –, nekem most úgyis május elsejével munkahelyet kell változtatnom.” Nem kellett volna, maradhattam volna ott továbbra is, éngem nagyon szerettek ott is, és… „És – mondom – hol lehet ezt elintézni?” Na, hogy biztos legyek, bementem Andropovhoz, és mondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy ide akarom hozni a családomat, már akkor elintézték ott a papírokat, ő intézte el egyébként, nem tudom, hogy hogy s mint, de már el volt intézve… Azt mondták, hogy a következő hónapban, április végén már a család itt is lesz. Addigra nekem jó munkahely kellett, több fizetés, mint amennyit itt kaphatok,  lakás kellett, miegymás. Bementem Andropovhoz, írt egy ekkora papírt, behajtotta négy darabba, odaadta, ezt adjam oda Gluhovnak. Odaadtam, rögtön fölvettek, 3600 forint alappal.

Aztán megjött a család, én elmentem apámékhoz, levittem őket oda Hajmáskérre egypár nap múlva. Akkor láttam először a fiam, és fél év múlva a fiam, akár oroszul, akár magyarul beszéltünk neki, a kétéves gyereknek, az mindenre magyarul válaszolt, az anyjának is meg nekem is. Mindent megértett ő, de mindent magyarul válaszolt. A feleségem nem kezdett el magyarul tanulni. Hát miért beszéljek vele magyarul, amikor magyarul nem ért! Én nem akartam magyarul tanítani, mert még akkor is, ’56 előtt is azon gondolkodtam, hogy itt összeszedjük magunkat, rendbe, és ha nem látjuk olyannak a helyzetet, ha lehet, visszamegyünk Szibériába. Az ugyanis a helyzet, hogy az orosz nép lelkivilága egész más, mint a magyar nép lelkivilága.

Ott a lágerek stb., stb., az egy kényszerhelyzet volt. A rómaiaktól ki fogja számon kérni azt, hogy hány keresztényt égettek meg ezrével a szurokban, ugye. Ki fogja tőlük számon kérni? Vagy Napóleont, hogy végigharcolta fél Európát, és milliószámra pusztította el az embereket? Senkit nem érdekel. Száz év múlva csak azt fogják mondani az emberek, tanulni az iskolákban, hogy Sztálin volt az az ember, aki húsz év alatt, tehát 1920-tól... ’18-ban alakult meg a Szovjetunió, egypár területtel, és folyt a háború még ’22-ben is a fehérekkel, ugye ’23-ban is. Ez alatt a tizennyolc-húsz év alatt olyan államot hozott létre, olyan birodalmat, ami szétverte a német hadsereget. A feleségem a tiszti étkezdében kezdett el dolgozni. Nem illeszkedett be, sehogy nem illeszkedett be. Mi egy magyar családnál laktunk, mint férj és feleség, egy kislány és egy kisfiú, és szovjetek között dolgoztunk, csak velük találkoztunk, sehol nem jártunk, sehova nem mentünk, én magam se. Se egy mozi, se egy magyar film, se egy magyar újság, egyáltalán nem foglalkoztunk semmivel, én azt se tudtam, mi van Pesten. Csak aztán már mikor augusztus-szeptemberben kezdődtek a szóbeszédek, akkor kezdtem hallgatózni jobban a tisztek beszélgetéseire. Sokszor meghívtak éngem a tisztek, a feleségemmel együtt ritkán mentünk, ő a gyerekek miatt legtöbbször nem jött. Jellemző, négy tiszttel elmentünk Hajmáskéren a kocsmába, a kocsma az egyetlen szórakozóhely. Szórakozóhely?! A feleségem nem ellenezte ezt, hát miért ellenezte volna?! Szibériában jellemző, hogy a férfi iszik. Meg akkor olcsó volt az ital, ötvenkét forint volt egy liter pálinka. És kis híján ránk támadtak ott vagy húszan, akik ott italoztak a kocsmában. ’56. augusztus körül volt. ’56 augusztusának végén bementünk Várpalotára, ott van nem messze, a Korona étterembe. Lejtős mellette az út, ide beállt a kocsi, két tiszt volt meg én mint tolmács, meg a sofőr, bementünk az étterembe, közben eleredt az eső. Ott voltunk vagy két óra hosszat, ott táncoltak, szórakoztak, ittak, mi is ott iszogattunk ezt, azt, amazt, és mire kimentünk, mind a négy gumi ki volt szúrva, késsel. Három centiméteres lyukak rajta. Most azon a sáros úton, jó, hogy volt nálunk két faék, én is a Zsigulival mindig vittem magammal két faéket, hogy bárhol megállok, tudjak egyet rakni a kerekek alá. Meg amikor Vecsésen voltunk, amikor már elmentünk Hajmáskérről, november után, már a forradalom után, véresre verték a feleségem a hentesüzletben. „Rohadt kurva ruszki, menj haza!” – én meg hallgattam kint. Aztán berohantam, de akkor már folyt az orrából a vér. „Megzabáljátok a húst, azért éhezünk mi magyarok!” Aztán mondtam nekik: „Szerencsétlen asszony, hát ez a szerencsétlen szibériai lány a hibás, mert neked nincs hús?” „Maga ki!? Majd agyonverünk téged is, te rohadt ruszkibérenc!” – nekem. November után bementem újra Andropovhoz, de nem tudott fogadni, mert nem tudom, kik voltak nála, mondta, hogy jöjjek be másnap. Na jó, akkor másnap bementem megint. Vecsésre gyalog mentem vissza, nem volt közlekedés, szinte semmi közlekedés nem volt. A főbb vonalakon már úgy helyre volt állítva, ugye, egy hónap múlva már volt közlekedés, de nem nagyon. Leszakadva a vezetékek, kitörve az oszlopok, ugye a sín, a sínbe is bele volt lőve, de hát… akkor már volt közlekedés, de csak a főbb vonalakon. Úgyhogy onnan úgy három-négy kilométert már gyalog kellett mennem, a Fradi-pályától. És Andropov mondta, hogy a családnak megvan az útlevele, ők szovjet állampolgárok, még le sincs az útlevelük járva, de éngem ő nem tud javasolni, mert neki ebbe beleszólása nincs. Éppúgy, mint azelőtt, kell kérni útlevelet, abba kell kiutazási engedély, vízum. És nem adták meg a kiutazási engedélyt. Eltelt egy hónap, két hónap, vártam, semmi. Megint bementem, semmi. Telt az idő, kitavaszodott. Én közben elköltöztem Hajmáskérről, már tovább nem alkalmazhattak, minden magyart elbocsátottak, aki a szovjet hadseregnél volt polgári alkalmazott, megvan a bélyegző a személyazonosságimban, a munkakönyvemben. Nem alkalmazhattak, de amíg ott voltam és dolgoztam, tehát október 23-ig, utána már nem dolgoztam semmit, arra a három hétre megkaptam a fizetésemet, valami 3000 forintot. Abba is beletelt vagy két nap, mire megkaptam, mire elintéztük a papírokat, mindent, és akkor be kellett mennem Fehérvárra, Fehérváron beütötték a személyazonosságimba, hogy el vagyok bocsátva. Úgyhogy leszámoltam és kész. Amúgy senki nem tudta, a szüleimen kívül, hogy a szovjeteknek dolgozok, senki nem tudta. November 3-án mondtam a sógoromnak: „Értsed meg, hogy 4-én szarrá lövik Budapestet!” Persze nem helyeseltem, helyeselte a fene! Hát miért helyeseltem volna? Minden harcnak ellene voltam, nemhogy helyeseltem volna, csak tudtam, hogy milyenek az erőviszonyok, hogy Amerika le fogja szarni Magyarországot. Egy katona nem volt itt amerikai, egy angol nem volt itt, az ENSZ leszart bennünket, amikor már a harcok a vége fele voltak: „Csak még két hétig tartsanak ki” – hallgattuk a rádiót. „Csak még két hétig tartsanak ki, csak még egy hónapig tartsanak ki, december, tavasszal minden segítség megy, ejtőernyősök stb.” – így ment az amerikai propaganda. Az egész rokonság ott lakott Pesten, de azok nem érdekeltek, a nővéremhez mentem volna. És akkor 4-én olyan hét-nyolc óra fele indultam befele. A két gyerek is jött volna, de mondom, a kisebb öcsémet nem engedtük. Mondom: „Majd elmegyünk így, lemegyünk ezen az úton, mert arra jobb az út, itt aknák lehetnek, ugye, meg minden nyavalya.” Semmi nem lett, de tudtam, hogy hol vannak a szovjet tankok. Akkor azok már készenlétben voltak, azok nem mozdultak ki onnan az állásokból, akik védték a repülőteret, azok ott maradtak. Reggel mentem nyolc óra fele, persze ott az úton már nem engedtek be a szovjetek. Nem volt közlekedés, gyalog mentünk, leállt minden. Egy jó két és fél órába telt, mire beértünk. De csak a Kőbányai útig, nem a nővéremékig jutottunk, onnan már nem lehetett továbbmenni. Onnan már minden kihalt, senki nem ment sehova. Ott volt egy széttaposott magyar ágyú, mellette egy vippon, magyar katonasági vippon, rajta egy nagy, hatalmas doboz, teli cigarettával, bolgár cigaretta. Na, megtömtem a zsebeimet cigarettával, katonai oldalzsák is volt ott, benne egy tár, dobtár megtöltve, meg mellette egy nagy csomó töltény. Na, beleraktam a zsebembe egy csomó töltényt, ott volt egy géppisztoly egy dobtárral, föl a vállamra. Mentünk az öcsémmel a dohánygyár felé, a Könyves Kálmán körútnak van egy sarka, ahol van egy dohánygyár, onnan jöhettek ki, és itt aztán nem tudom, hova lettek, elszaladtak. Ott volt egy páncéltörő ágyú, egy 45 milliméteres, a tank széttaposta, ott volt széttörve, na, mindegy, mentünk tovább. Az úti cél még mindig a nővérem lakása volt, de aztán jobbnak láttam nem menni tovább. Akkor elindultunk visszafele. A Könyves Kálmán körútról fordultunk vissza. A Könyves Kálmán körút-Kőbányai út sarkáról, ahol a dohánygyár van. Visszafordultunk, vittem a dobtárast, mentem kifele Vecsés fele. Aztán már elmentünk a végállomásnál is tovább, mondom, tovább nem megyek fegyverrel, megállok, nézem, hogy hova tegyem, és akkor látom, hogy kihoztak egy közepes páncéltörőt meg egy légvédelmi gépágyút, oda a nyílt terepre, ahol a sóderbánya volt, az teljesen nyílt terep, ott lett kirakva vagy húsz láda lőszer, ilyen magosan, de se egy védősánc, semmi előtte. Ott van egy százados, én tudtam, hogy ott vannak a tankok a domb mögött, akkor megálltam, és mondom: „Százados úr, százados elvtárs, hát ott vannak a domb mögött a szovjet tankok!” „Miféle tankok?!” „Hát nem küldött ki megfigyelőt, hát csak föl kell menni a sorompóig, onnan mindent látni, és onnan önöket szintén nem látják most még, de ha egy tank fölmegy oda a sorompóig, csak épphogy kiemeli a csövet, akkor önöket látja. Az első lövésből, 6-700 méteres lövésből szétlő itt mindent! Eltalál egy ilyen rekesz lőszert, itt félóráig robbanni fognak a lőszerek.” Ez már kint volt, amikor mentem haza Vecsésre, már majdnem a tankokig elmentünk, a sorompóig. A sorompón túl, mintegy 300 méterre voltak beásva a tankok, mert a töltés ott volt, ugye, lejjebb, onnan ment megint föl Vecsésnek az út, és abban a völgyben, ott voltak a gyümölcsöskertben beásva a szovjet tankok. „Na, aztán akkor mit csináljanak?” Na, egye fene! Mentem én is vissza velük. Igen, de akkor már probléma volt, mert lövöldözések voltak, itt-ott becsapódások. Ott maradtam aztán velük, az öcsém is ott maradt egy ideig. Mentünk aztán befele gyalog megint, mondom, elmegyünk a nővéremékhez, és ha csak lehet, igyekszünk kihozni őket a városból. Megpróbálunk bemenni, de csak nem sikerült, mert a Határ útnál már teljesen le volt zárva minden, addig el se mentem, csak a Kossuth térig. Az öcsémmel mentünk visszafelé, de már akkor meg esteledett… Az 50-es végállomásánál a moziban aludtunk, az előtérben. Sokan voltak ott, nemcsak mi. Volt néhány fegyveres, nők is voltak, fegyver nélkül… Még mindig nálam volt a dobtáras, nehéz volt, a fene egye meg, a teli dobtár, a másik dobtár, tele a zsebeim lőszerrel. És akkor, miután fölkeltünk, mentünk volna el a nővéremékhez, de a harmadik vagy negyedik villamosmegállónál benézek az egyik utcába, és látom, ott van egy kisteherautó, másfél tonnás. Odamentünk, látom, hogy jó karban van, 540 kilométer van benne, megnéztem, a benzintartály teli van, senki a közelben, de se egy irat, se holmi, semmi, teljesen üres. Később megtudtam, a Ferencvárosi pályaudvarról vitték el, ott volt egy egész szerelvény, lerakták, elvitték, oda leállították, nem tudom, milyen célból, nem is érdekelt. Volt ott egy srác a közelben. Magyar katona volt, de át volt öltözve civilbe már, ment volna haza, otthagyták a laktanyát, mindent otthagytak a katonák, elmentek mindenhonnan. Mondom: „Gyerünk!”  Na, jött is. Fölültünk, de csak a Kossuth térig jutottunk el, tovább már nem. 6-án a Kossuth téren voltunk, és jöttek oda hozzám, géppisztoly nálam, ugye, minden, hogy: „Gyöjjek már ide, hát itt van bezárva a tele üzlet! Nyissák ki és az élelmet adják el!” Sorba álltak mindenhol az emberek kajáért. Megnéztem a címet, szóltam az öcsémnek, odaadtam két fegyverest hozzájuk, menjetek, és a boltvezetőt hozzátok ide. Negyedóra múlva ott is voltak az asszonnyal, aki a vezetője volt annak a boltnak. Nagyon meg volt rémülve az asszony. Mondtam: „Hölgyem, semmi probléma nincs!” Voltak férfiak is, akik álltak a sorban, mondom: „Uram, ön ki?” Ő a kispesti pályaudvar igazgatója. Mondom: „Igazgató úr! Mindenféle ennivaló van, amit akar, megkapja, kifizeti, mint bárki más, ha segít az öcsémnek meg ennek a nőnek kiárusítani.” Valami két-három kiló kolbászt, zsírt, ezt-azt összevásárolt, ki is fizette, blokk, minden, kifizette. Az öcsém is odament, mondta, hogy olyan háromkilónyi kolbászt nekem is rakjál el, fizess be, papíron. Akkor még nem voltak magas árak. És akkor mintegy három óra alatt... Ott rendet kellett tartani, hát a nép tülekedett ám! Jött egy ürge, látom, hogy falfehér stb., tiszta lágertípus, börtönből szabadult, onnan is szabadult. Azt mondja: „Uram, én politikai voltam, most kerültem szabadlábra. Kéne egy kis ez, az, amaz.” Mondom: „Uram, én senkivel nem tehetek kivételt! Azt akarja, hogy mindkettőnket agyonverjenek?!” Probléma volt a kajával. Ott is állt vagy hetven-nyolcvan ember, ennél a boltnál, de mindenhol. 

’56 decemberétől kezdtem dolgozni szobafestőként Pesten. Én mindig Pesten dolgoztam, illetve nem mindig, mert az Országos Szakiparnak az egész országban volt munkája. Küldtek mindenhova. Akkor csináltuk a Tőzsdepalotát, akkor lett átalakítva a TV-székház. Naponta hazajártam Vecsésre, Vecsés az ott van másfél kilométerre Budapesttől.

Nyugodtan mehettem volna Nyugatra, még előtte is. Kocsival is átmehettem volna, akkor nem volt határőrizet. Engem hiába igazoltattak volna ott a szovjetek útközben. „Én orosz vagyok” – mondtam volna. Nyugodtan mehettem volna, de hova menjek? Két gyerek stb., minden. Hogy kitegyem őket annak, mint sok magyart. Félsz amúgy nem volt bennem ’56 miatt, mert hát éngem sehol nem fényképeztek, és sehol nem írtam alá semmit, én erre gondoltam.

Aztán mindenhonnan elutasítottak. Dobinak is írtam, hogy kimehessek, a Legfelsőbb Tanács elnökének. Kaptam egy papírt, levelezőlapot, államit, hogy adjam be a kérvényt és támogatnak. Beadtam a kérvényt és elutasítottak. Majd fél évig jártam a hatóságok nyakára. Andropovot csak egyszer kerestem föl, mikor a feleségem a családdal elment, meg utána még egyszer, hogy nem tudom a kiutazást elintézni.

Akkor Sátoraljaújhelyre bevittek ezek a határőrtisztek, akik átvettek a szovjetektől. Volt sok zaklatás, de fizikai bántalmazás nem. Sokszor kihallgattak: ki küldött, miért küldött stb., merre voltam ’56-ban, mit csináltam. Tiltott határátlépésre hivatkozva ítélték el, és fél évet kaptam. Azt Sátoraljaújhelyen töltöttem le majdnem végig. Másodszor aztán, mint visszaeső, egy évet kaptam, de kilenc hónap után szabadlábra helyeztek. Akkor Királyhelmecen mentem át Szlovákiába, onnan akartam Csapra menni, de a határon nem tudtam sehogy átkerülni, nem tudtam a cseh-szovjet határon átmenni. Királyhelmecre még simán eljutottam, onnan akartam átmenni a szovjet határon. Olyan farkaskutyák voltak már mindenfele akkor! Mit volt mit tenni?! Jelentkeztem ott is önként, mint határátlépő.

Miután először kiengedtek, akkor megint visszakerültem Pestre egypár napra, egy másik céghez. Aztán leszámoltam, otthagytam a céget önkényesen. Nyolc évig önkényes kilépő voltam, nem érdekelt, pedig akkor büntették. Ott olyan munkát kaptam csak, hogy… szóval átvertek. Amit ígértek, annak a felét se kerestem volna meg, és olyan munkára küldtek, ahol régi, ócska, vacak házak voltak. Hatalmas ajtók, hatalmas ablakok, minden relés, rozsdás, vacak, aztán csináljuk meg szépre. Ugyan! Másnap leszámoltam, otthagytam önkényesen, ez azt jelentette, hogy nem kaphatok két évig munkaruhát, nem kaphatok annyi szabadságot. Másnap már mentem is át a határon. Elfogtak.

Aztán a Budapesti Szakipari Vállalatnál dolgoztam. Ott helyezkedtem el, mikor szabadultam. Az utána kettévált, az egyik rész lett Országos Szakipari, a másik Budapesti Szakipari. Odaszóltak, hogy éngem pateroljanak ki Budapestről. Így lehelyeztek ide, Borsod megyébe. Ózdra küldtek le. Akkor már Piroskával együtt jöttem. Ózdra küldtek le, szétnéztem, még aznap visszamentem Miskolcra. Távirat a főnökségnek: „Én oda nem megyek!” Visszamentem Pestre. Na, akkor hova akarok menni? Mondtam, hogy megyek Tiszaszederkénybe.  A bátyám itt volt az erőműben. Előtte Sztálinvárosban dolgozott, aztán miután ott befejezték, átjöttek ide, és az erőműben vezető szerelő volt, és itt dolgoztak, mert a régi erőmű akkor épült. Elmentem a bátyámhoz, még Palkonyán lakott albérletben, lejöttem, és ide voltam helyezve hivatalosan a vállalattól. A vállalatnak itt rengeteg munkája volt. Épült a város, meg akkor csináltuk az erőműhöz a lakótelepet. Hát ’59-ben kerültem ide először, de aztán újra börtönbe kerültem, és ’61-től vagyok itt folyamatosan. A papírok alapján az első büntetésem 1957. június 21-től december 17-ig tartott. Akkor helyeztek szabadlábra, 179 napot voltam bent. Másodszor pedig 1960. július 9-től 1961. április 9-ig voltam benn. Piroskával, a későbbi feleségemmel már itt házasodtunk össze ’62-ben. Amikor Piroskával idejöttünk, még nem volt tizennyolc éves. ’62-ben volt a tizenkilencedik évében, tehát akkor múlt el tizennyolc éves. ’61. december 24-én. Tehát ’62-ben nősültem meg, februárban, akkor már elmúlt tizennyolc éves. ’58-ban ismertem meg Gyulán. Gyulán akkor kiküldetésben dolgoztam, a kórházban csináltunk felújítást. Lengyel Piroska a teljes neve, az anyja tizenhat vagy tizenhét évesen szülte, és az apjára nem is emlékezett, mert még egyéves se volt, amikor elvált az asszony. Nem gyulaiak voltak, de ott laktak Békés megyében. Őnáluk voltam nagyon sokszor. A nagyapja is ott lakott, tehát őt a nagyszülei nevelték, az anyja nem nevelte. Amikor megismertem, már legalább a hatodik vagy a hetedik apukája volt. Amikor megismerkedtünk, Piroska akkor járt iskolába, akkor végezte a nyolcadikat, és utána pedig elhelyezkedett egy gazdaságban, ugye mezőgazdasági szakon akart tanulni, és egy ilyen kertészetben dolgozott, nagy kertészetük volt. Vannak róla fényképek is. Amikor megismerkedtem vele, éppen cukorrépát kapáltak, kimentem, le is fényképeztem a cukorrépa-kapálásnál. 

Közben az történt, hogy mikor én másodszorra is szabadlábra kerültem, megint írtam a hatóságoknak, hogy ki akarok menni a Szovjetunióba. Egyszer csak kaptam egy papírt, hogy ekkor és ekkor jöjjek be Gyulára a tanácshoz, és hozzak egy húszforintos okmánybélyeget. Vittem az okmánybélyeget, és el voltunk választva Annával. Nem tudtam, hogy miért kell jelentkezni, ott derült ki, hogy miért, amikor a papírokat aláírtam. Én mondtam, hogy vagy engedjenek ki vagy válasszanak el. Azért kértem ezt, mert én neki hiába írtam oda. Ha nem akart volna elválni, akkor minket nem választanak el, közös megegyezés kellett. Öt év eltelt, és ő nem volt hajlandó idejönni. A szovjet belügyminisztérium, az itteni Belügyminisztérium meg az ügyvédek nélkülem, hivatalból intézték el. Felszólították, hogy jöjjön ide, és ő azt válaszolta, hogy ő nem vándormadár. A lányom, mikor idejött, azt mondta, hogy ez nem így volt, hanem a párt mondta, hogy mit írjon, és a párt mondta, hogy ne jöjjön ide vissza. Ezt ’64-ben írta. Akkor már elváltunk, de én akkor írtam a feleségemnek, hogy elrontottad a saját életed is, tönkretetted a gyerekeid életét is, mert téged már senki nem fog ideengedni.

Amikor idekerültünk Tiszaszederkénybe, kint a faluban béreltem egy szobát. A bátyám akkor már itt lakott a városban. Itt én csak lakásokat festettem, az épülő lakásokat. A gyárban vasmázolás, hát azt megcsinálja akárki! Meg ott nincs is olyan pénz. Engem a vasmázolás nem érdekelt. Mindjárt, ahol a víztorony van, van a tér a fákkal, szemben van velük három épület, azt a három épületet kezdtük csinálni. Már el volt kezdve, ott kaptam én is egy szintet és másodmagammal dolgoztam. Eleinte, míg jól ki nem tanulta a szakmát, csak másodmagammal dolgoztam vele. Megbeszéltük a főnökséggel, hogy ha ketten csináljuk a munkát, ugyanannyit fog keresni, mint én, fele-fele. Így az itteni építkezésekben vagy tizenöt évig vettem részt, ha volt munka. Ez a tizenöt év nem volt folyamatos, volt, amikor abbamaradt, mert azt mondták, házgyári lakások lesznek csak. Akkor egy évig itt semmi nem épült, nem volt semmilyen munka.

A jobb festőket összeszedtem, elmentünk Pestre, a 43-ashoz, és megtanultuk a tapétázást, mert azt mondták, hogy tapétázva lesz minden. Akkor mi innen leszámoltunk, elmentünk a 43-ashoz, ott fölvettek bennünket, mert volt ott egy ismerősöm, egy építésvezető. Nyolc évig laktam albérletben, de nem végig a faluban, mert amikor már itt fölépültek lakások, kerestem egy lakást. Semmi bútorunk nem volt, de miért lakjak én a faluban? Szederkényben tartottam én nyulakat is. Vettem egy íróasztalt, valami irodákat számoltak föl, csináltam belőle egy nyúlólat. Olyan nyulaim voltak nekem, hogy! Vadas márkájú nyulaim voltak. Aztán amikor beköltöztünk a városba, akkor se szűnt meg ez a lehetőség, hogy nyulat tartsak. A cégtől száz forintért meg tudtam venni szekrényeket, két szekrényt meg két asztalt, megvettem 400 forintért, megcsináltam azokat nyúlketreceknek. Negyvenhét nyulam volt a végén! Földem? Most is vannak kiskertek, sokaknak van itt kiskertje, úgy volt nekem is kiskertem. Kiskertet akkor kezdtem el művelni, amikor megszületett a lányom. A lányom ’64-ben született. Azért pont akkor, mert akkor találtunk olyan albérletet, ahol a közelben ott volt a lehetőség, ahol most kollégium van, ott voltak konyhakertek, az oldalban. Akkor még albérletben laktunk, nyolc évig albérletben laktunk, csak később kaptunk lakást. Albérlet, munkásszálló. Fizetni kellett. Két család, kaptunk egy emeletet, ahol két lakás volt, és ott laktunk. Amikor megszületett a fiam, akkor is munkásszállón laktunk. Többfele volt munkásszálló akkoriban. A cégnek legalább 600 embere volt. Minden cég hozta ide az embereket, építőket stb. A TVK-t építették vagy ezren, azok mind munkásszállón laktak. Visszatérve a kertekhez, sokan műveltek itt kertet, csak állatokat nem tartottak. Időnként aztán ellopták belőle a termést, akkor abbahagytam. Amikor ideköltöztünk, akkor itt csináltam kertet, itt is abbahagytam két-három év múlva, mert itt is ellopták a termést. Csak saját részre termeltem, csak annyit, amennyi kellett. Kis zöldség, répa, zöldbab. Akkor már nem volt tervben, hogy elköltözzünk innen. Az a helyzet, hogy én erősen nyilvántartott voltam, tehát én akárhova mentem volna, nekem múltam volt: visszaeső politikai bűnöző. Semmi közöm nem volt a politikához. Később megsemmisítették, de ez engem egész életemben elkísért. Nem próbáltunk ezért máshová elmenni. Meg minek?! Magyarországon nem volt olyan helyzet, hogy nagyon ugrálhattam volna. Lakás nem volt sehol. Itt egy tanácsi lakást szerezni akkor, amikor az évi keresetem volt 40 ezer forint, és annyit kellett adni a tanácsnál dugipénzként? Minden építővállalat kapott évente három lakást. Én körülbelül a hatodik évben lettem bejegyezve egy kétszobás lakásra. Nem is, engem nem jegyeztek be! Kivertem a balhét. Akkor a feleségem egy másik asszonnyal fölment a Kádár-titkárságra, és kiverte a balhét. Akkor kiutaltak egy kétszobás lakást, de azt a kétszobás lakást a cég aztán nem nekem adta oda, nekem adott egy másfél szobás lakást, azt odaadta a párttitkárnak, a vállalati párttitkárnak. Piszkos dolog volt az nagyon. Az első lakás még máshol volt, ott, ahol a gimnázium van. Amikor megkaptuk, már megvolt a fiam, úgy ’70 körül volt. Utána már egyből ideköltöztünk, ’72-ig laktunk ott. Ezt a nagyobb lakást úgy tudtuk megszerezni, hogy akinek volt két gyereke, az kaphatott egy nagyobb lakást, és nekem jött a harmadik. Kiutalták az egy plusz két félszobást. Akkor így kellett már kiutalni a nagycsaládosoknak, akkor már ez törvényben volt. Itt még nem volt egyetlen épület sem, lehetett látni a tévétornyot, itt se volt semmi, csak a kiásott árkok, a vezetékek. Ez volt az első átadott ház. Amikor mi beköltöztünk, millió csótány volt, de minden lakásban. Millió csótány! Na, én két hónap alatt minden csótányt kiirtottam ebben a lakásban. 

A ’80-as évek elején volt nálam egy házkutatás, de akkor nem voltam itthon, tehát nem tudom, hogy folyt le. Csak a lányom mondta, hogy volt itt négy rendőr, mindegyik máshol kutatott. Ők voltak a lakásban ketten a feleségemmel. Akkor előtte elmentem Gyulára, mert problémáim voltak a rendőrökkel, és hát az egyikkel naponta találkoztam. Úgyhogy nem csíptem már. Zaklatott a rendőrség. Volt egy összezördülés, amikor nekem estek a rendőrök, utána meg folyamatosan megbüntettek a bicikli miatt, meg voltak még dolgok. A házkutatást meg szerintem azért tartották, mert akkor már kijártam rendszeresen külföldre, és felfigyeltek erre a tevékenységre. Jártak is hozzám külföldiek, lengyelek, szovjetek, jártak hozzám rendszeresen, volt, hogy tizenketten voltak itt.

Volt, hogy itt volt az, aki azokat a platinákat hozta, hét év alatt hétszer volt itt, hétszer hozott egy-egy komplett platinát. Ennek a vámja a határon 150 dollár lett volna Lengyelországban. Rendszeresen kijártam. Mindent vittem, mindent hoztam. Például: ott olcsó a vodka meg a pezsgő, negyedrésze a benzin, mint itt. Meg hát jól beszéltem oroszul, a föllépés is számított meg a kinézet. A Lengyelországban feltöltött két tank benzinnel én el tudtam menni Bécsig. Egy példa, hogy mit lehetett csinálni: olajos hal, amit ott megkaptam két nejlonzacskóért, két nejlonzacskóért egy olajos halat, azt Bécsben el tudtam adni tíz schillingért, tizennyolc volt a boltban. A boltban tizennyolc volt ugyanaz a szovjet olajos hal, a sprotni. Vittem tízet. A magyar kenyérnek itt tíz forint volt kilója, az a csomagolt, a celofánba csomagolt kenyér olyan volt, mint az álom. Ott a péknek el tudtam adni tíz schillingért! Az huszonöt forint volt, vittem négyet, az száz forint. Az pénz volt, nyolc forint volt az órabérem. És ő azt kitette a kirakatba, de nem adta el, hanem a saját családja ette mindig meg. Vittem pezsgőt, vittem vodkát. Három-négy pezsgő, három-négy vodka, duplán el tudtam adni, de nekem itthon mindig volt, itthon is. 

Volt egy eset, amikor Pestről vissza kelletett, hogy jöjjek, ott kellett hagynom a munkát. Részlegvezető voltam már. A legjobb szövetkezetnél voltam részlegvezető, a tizenöt kerületben. A feleségem nagybeteg lett, a gyerek iskolába járt, ott kellett hagynom, és fél pénzért eljöttem ide dolgozni. Muszáj volt, a gyerekek miatt. Ez már ’80 körül volt. Amikor Pesten vagy máshol dolgoztam, munkásszállón laktam, és ingáztam. Amikor hazajöttem Pestről, fölvettek négy hónapra, szeptembertől decemberig, hogy ha ledolgozom a hátrányt, azt a 74 ezer forintot behozom nullára, akkor kapok 10 ezer forint prémiumot a fizetésemen kívül. Ez itt volt a kesznyéteni termelőszövetkezetnél. Volt egy festőrészlegük, a vállalat intézte el a festőmunkákat, hogy lehessen az anyagokat lopkodni. Máz három van kiírva, kettő kell, egy anyag megmaradt, vitték. Egy gépészmérnököt tettek meg a festőrészleg vezetőjének, aztán amikor ment a nagy balhé, akkor meg is mondta: „Gúth elvtárs! Én ehhez nem értek, nyakamba akasztották ezt a részleget.” Olyan eltolt munkák voltak! Sok mindent újra kellett csinálni, az egész laktanyában. Öntötték rá a festéket, húzták el, ilyen hullámos lett, bezsírosodott. Akkor megnyomtam, alul nem tudott kiszáradni, följött az egész, azt mind lekaparni, lemosni. Olyan pénzek mentek el rá! Én négy hónap alatt helyrehoztam ezeket a munkákat, megcsináltam mintegy 145 ezer forint értékű munkát. Behoztam a lemaradást, és 1 millió 40 ezer forint tiszta bevételt értem el. Többet, mint az állattenyésztésben, nem kellett leszámolnom, maradhattam. Csináltam egy ideig, aztán mikor baleset ért, autóbaleset, abbahagytam. A TVK-nál is kitűnő munkát végeztünk, azt mondták, hogy az általunk végzett munka a legjobb minőségű. Mondtam már, hogy jártam én sokféle iskolába.

Énrólam a városban itt édeskeveset tudtak. Én nem dicsekedtem a múltammal, ’56-tal se, pedig lehetett volna, én az utolsó napig ott voltam ’56-ban is, de én erről nem írtam. Én ismerem a világot meg a népek gondolkodásmódját is, én ismerem annyira, hogy semmit nem vártam a rendszerváltástól. Semmit. Az nekem belülről elégtétel volt, de nem nagyon zavart, akkor már nem zavart. Az akkori szovjet hadsereg már nem az volt, ami volt húsz-harminc évvel korábban, és az akkori kommunista párt már az se az volt, mint a régi. A kárpótlás úgy indult el a számomra, hogy nyilvántartásban voltam, és akkor megkerestek a hatóságok. Konkrétan Szibériáért, ’56-ért is kaptam kárpótlást. Akkor a Terror Házából is kaptam egy papírt, egyszer meghívott az igazgatónő, elmentem. Kaptam pénzt is egy összegben, meg a nyugdíjamban is folyósítanak valamennyit. Kaptam 860 MOL-részvényt, volt mit a banknak elsikkasztani. A börtönért is kaptam kárpótlást. Meg kaptam egy olyan levelet, hogy a Magyar Országgyűlés meg a kormány nevében megkövetik a családomat meg éngem az elszenvedett sérelmekért stb. Itt a városban vagy a megyében nem kaptam ilyet, csak az Országgyűléstől. Civil szervezetekkel is kapcsolatba kerültem. Ezek szoktak is hívni néha, de erről se tudtam, csak kiválogattak ilyen gulagosokat, meghívták őket a rehabilitáció után, ’92-ben. Nem vagyok benne azonban ezekben civil szervezetekben, semmilyenben. Néha meg voltam hívva, elmentem, avattuk az emlékművet, gyűjtöttünk rá pénzt, én is adtam, Pesten az öt kerületben például, olykor elmentem még néha, de aztán már oda se mentem el. 

 

Az interjút Ispán Ágota Lídia és Kovács Csaba készítették 2012-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Kovács Csaba és Somlai Katalin.

 

Az anyai nagyszüleim nagyenyediek, erdélyiek. Az édesanyám is ott született. Az ősei Abrudbányán, Verespatakon voltak aranybányászok, állítólag valahonnan Bajorországból kerültek oda, de ez nincs tisztázva. Mindenesetre az én dédapám már az abrudbányai aranybányában nem havidíjas, hanem napidíjas tisztviselő volt – egy keresztlevélen így írták be őt. Ez olyan furcsa a mai világban, mert a tisztviselők most nem napidíjasok. Nagyapám, Henzely József, a nagyenyedi kollégium gazdasági irodájának volt a tisztviselője. Anyám anyai ága, a nagyenyedi Lőrinczek, jómódú iparosok voltak, szülei hentes és mészáros üzletet vittek. Az apai nagyanyám Berzsenyi Borbála, Bóra. A középnemes Berzsenyi család Szabolcsból került át Bereg megyébe. Nem tudok róluk sokkal többet, minthogy úgy éltek, ahogy ez az osztály akkoriban élt. Volt birtokuk, amely már a XIX. század közepén sikeresen szétfoszlott. Azt hiszem, hogy a könnyelműség is benne volt, afféle regényekbe illő életvitellel sikerült szétszórni a birtokot. Az apai ág, a Kovách család, szintén nemesi család. Apám apja, Kovách Kálmán – az ő ága korán elszegényedett – tisztviselő lett. Fiatalon meghalt, és Berzsenyi Borbála a három gyerekével egyedül maradt. Nagyváradon részben egyházi segítséggel éltek, a két lányát az apácák nevelték, a fia a papokhoz került. És ő, hogy még segítsen magán, gyerekeket is ellátott napköziszerűen. Albérlőt is tartott, és amire a család nagyon büszke, 1900-ban Ady Endre lakott náluk. Édesapának nagyon imponált a nála tíz évvel idősebb újságíró, sokat mesélt róla. Ady írt is néhány sort édesapám nővéreinek az emlékkönyvébe. 

Apám, Kovách Kálmán 1887-ben született. Ahogy édesapa jókedvéből néha mesélte, több egyházi iskolán bukdácsolt át – nem így szó szerint, de az is lehet, hogy tényleg megbukott –, míg végre leérettségizett. Az édesanyja mindig katolikus iskolába küldte, ahol az édesapámnak voltak kérdései. Például olyan kérdéssel fordult a paptanárhoz, hogy mi az, hogy Szűz Mária? Hát akkor hogy lett anya? Hogyan szült? Emiatt eltanácsolták. Utána bekerült bentlakónak a premontreiekhez, ahol dolgozni kellett. Egyszer a kisdiákokat kivitték epret szedni, és azt is meghagyták, hogy közben énekeljenek. A diákok tudják, azért kell énekelni, nehogy egyenek. Apám ezt kifogásolta a papoknál, és onnan is kitették. Végül Rozsnyóra került, rokonok révén, és ott az evangélikus, szóval a protestáns iskolában érettségizett. Utána elvégezte a jogot, ami majdnem kötelező volt ebben a rétegben, és tisztviselő lett. Az egyik testvére, Sárika fiatalon meghalt, valószínűleg tüdőbajban. A másik, Nusi, kétszer is férjhez ment. Másodszor egy gyógyszerészhez, Nagyvárad mellett, Bihar községben volt patikájuk. Gyerekük nem lett. Édesanyám, Henzely Erzsébet 1895-ös születésű. Nagyon igyekvő, tanulni akaró lány volt. Az elemi után elvégezte az átképzőt, gyorsírást tanult, majd beiratkozott magántanulónak a nagyenyedi kollégiumba, ahol gazdasági tanulmányokat végzett, később pedig a kolozsvári egyetemen tanult egy évet. Enyeden egy ideig bankban dolgozott, aztán elkerült Budapestre. Az egyik nővére szintén kimenekült Magyarországra, ő korábban, mint édesanyám. A másik nővére ott maradt továbbra is Erdélyben, és a postánál dolgozott Kolozsvárt. Tata, a nagyapám, miután megözvegyült, elvette – akkori szokás szerint – néhai feleségének a testvérét, Lujzikát. Ő volt a család öreglánya, és végül hozzáment a sógorhoz. Tulajdonképpen nem olyan ostoba dolog ez, hiszen egymást segítették, de ez nekünk ma már idegen. Abban az időben mindig akadt a családban valaki, aki ápolta az öregeket, dajkálta az újszülöttet, szóval, aki kéznél volt. Szinte magától adódott, hogy mihelyt valami előállt a családban, ott volt a megfelelő ember, aki rögtön tudta, hogy hol a helye, vette a kofferjét, és indult. Összetartott a család.

 A szüleim Enyeden ismerkedtek össze, de nem együtt jöttek ki. Édesapám tisztviselő volt a pénzügynél, és még Trianon előtt átkerült Budapestre. Az édesanyám ott maradt, de miután a románok bevonultak, jött Trianon, Erdély elkerült, ő is átjött Budapestre, és itt házasodtak össze. Édesanyám Enyedről menekült, mert belekeveredett valamiféle izgatási ügybe. Ahogy mondta, románellenes verseket, iratokat terjesztett. Elkapták, de mielőtt még meghozták volna az ítéletet, nagyapám kimenekítette. Egy ismerős családdal együtt jött át. A nagyapám nem bízta a levegőre a lányát, berámolt neki a vagonba két- vagy majdnem háromszobányi bútort, stafírungot és egy zongorát. Lakásuk nem volt, vagonlakók lettek, mint sok más menekült. Azt a vagont, amelyikkel jöttek, a Gyáli úton, a postai telepen félreállították, és ott kezdték az életüket. Az édesanyám nővére szintén vagonlakó volt a Gyáli úton. Nagyon sokan éltek ott, aztán kezdtek felszívódni ide, oda, ahogy sikerült lakást találni. A szüleim úgy voltak ezzel a kivándorlással vagy kitelepüléssel, hogy nem sokat beszéltek róla. Bennünket sem úgy neveltek, hogy jajongani kell Trianon miatt, nem beszéltek róla túl sokat, se regényesen, se sírva. Úgy gondolom, tudomásul vették, hogy így van, ez lett, és kész.  

   

Apám állami hivatalban, a pénzügynél dolgozott. Alig, hogy Magyarországra került, jó beosztást kapott, és fokozatosan haladt előre a ranglétrán. Amikor idekerült, kapott lakáskiutalást, két másik kollégájával lakott együtt a Rózsadomb tetején, a Ruszti úton, de az csak ideiglenes állapot volt. Később aztán kaptak lakást a szüleim az Attila úton, de onnan nagyon igyekeztek eljönni, mert nedves és egyáltalán nem kisgyerekek nevelésére való hely volt. Onnan kerültek a Juranics utcai telepre, amelyet a menekülteknek építettek. Édesanyám nem helyezkedett el, nevelt bennünket, a két lányt. Akkor nem is gondoltak arra, hogy az asszonyok is elhelyezkedjenek, elég volt, ha a férfi állásban van.

    Ez a fénykép 1926-ban készült Biharban, keresztanyáéknál. Nyaralni odamentünk, amíg kisgyerekek voltunk. Később aztán a szüleink rájöttek, hogy ez nem elég, és mentünk máshova is. Nagyon szép bihari nyarakra emlékszem. Bodri kutya húzta a kis kocsiban a gyerekeket, keresztapa vezényelt. Nagy esemény volt, amikor besötétedett, és keresztapa fölállt, lehúzta a lámpát – nagyon szép petróleumlámpáik voltak –, ott valamit babrált, és világos lett. Keresztanyám az édesapám nővére volt, velük lakott a nagymama is. Nekik nem volt gyerekük, eléggé magányosan éltek ott. Akkor volt élmény, amikor megérkeztek a pesti gyerekek, és meg lehetett gyúrni a csigatésztát a húslevesbe. Ők nagyon igyekeztek az ott töltött időnket élénkké tenni. Keresztapa sok mindent fúrt, faragott, és játszott velünk, az nagyon nagy ajándék volt. Közepes nagyságú, négy-ötszobás házban laktak, és a patikahelyiség is a házhoz tartozott. A szokásos: ebédlő, háló, nappali, vagyis a szalon a szalongarnitúrával és egy cimbalommal. A ház régi részében, külön volt a laboratórium. Ott dolgozott keresztapa, és jó büdös spiritusz-szag töltötte be az egész helyiséget. Abban az időben kevés gyógyszer volt készen, keresztapa ott keverte a recept szerinti orvosságokat, mi pedig élvezettel néztük. Nagyon tetszett nekünk, hogy keresztapa főz. Gyönyörű kis tégelyek, üvegek vették körül, és ott álltak a patika pultján is az elkészített orvosságokkal. Nagyon sajnálom, hogy ezek a szép kis üvegek eltűntek a háború idején. Keresztapa kisegítője Nuska volt, a felesége. Megtanulta, hogy kell ezt kikeverni, azt kikeverni. Ha bement valaki, és keresztapa nem volt benn a patikában, akkor Nuska ellátta, kevert neki valamit. Értelmes asszony volt, és biztosan nagyon figyelt is, hogy a férje hogy csinálja. Ez volt az a patika, amire a család kimondta, hogy én gyógyszerész kell legyek, és ez a patika az enyém lesz. Én tudomásul vettem, be is iratkoztam az egyetemre, de nem ment – egyáltalán nem érdekelt, amit tanulni kellett –, és abbahagytam. Nem hiszem, hogy rosszul tettem, mert nagyon rosszul éreztem magam az egyetemen. Aztán hamar férjhez is mentem, és elmúlt az a veszély a fejem fölül, hogy még egyszer eszébe jut valamelyik családtagnak velem kapcsolatban a gyógyszerészet. Általában egy hónapot töltöttünk Biharban. A család összecsomagolt, nagy bőröndökkel utaztunk. Biharkeresztesen szálltunk át a román vonatra. Sok mindent szerettünk ott. Voltak nagy kivonulások, amikor templomba ment a falu vasárnap, az nagy élményem. A fél falu református volt, a másik fele katolikus. Ilyenkor keresztanya fölvette a fekete suhogó selyemruháját, a nagymama is, keresztanyám leült, elővett egy dobozt, kinyitotta, és kiválogatta, hogy azon a vasárnapon melyik családtag milyen ékszerben fog pompázni. Annak szépen a nyakába vagy a karjára kellett venni, amit Nusi kiválasztott, és abban vonultunk a templomba. Édesanyámnak volt a legnehezebb dolga, mert ő egyrészt sógornő volt, másrészt mert lélekben soha nem lett katolikus, őneki ez a kidíszített vasárnapi templomba menetel teljesen idegen volt. De hát engedelmesen azért ő is a nyakába vette, mert hát ugye ott van Kálmán, az ő férje, az én apám, aki a család kedvence, az egyetlen fiú a Kovách családban, annak a szava szent, és miután a nagymama szava is szent, meg a sógornőé is, hát bizony édesanyám háttérben maradt. Ő is fölvette a kiszemelt ékszert, és kivonultunk. Bihar nem volt túl nagy falu. Nagyon furcsa volt a különböző vallásúak közti szótlan feszültség. Például a keresztanyám, aki komolyan tartotta a vallását, nem akarta engedni, hogy köszönjünk a református papnénak. Hát ez az ostobaság csúcsa. A két asszony, a papné meg a patikusné nagyon utálhatta egymást. Ahol nincs papné, mint ahogy a katolikusnál nem volt, a katolikus patikusné fontos szerepet játszik a közösség életében. Nagylány korunkban már nem jártunk Biharba, a szüleink máshova vittek nyaralni, hogy lássunk más vidéket is.

Édesanyám családja Dél-Magyarország – Baja, Bácska vidékéről származott, és a családi legendárium szerint Hollandiából jöttek át az 1780-as években a reformátusüldözés elől, és itt zsidó vallást vettek föl.

Az a német kultúra, amit az anyám Lipcsében fiatal lányként magába szívott, a későbbi német események ismeretében már-már anakronisztikus dolog, és az anyám erkölcsi felfogása is, amit a későbbiekben nekünk, lányoknak átadott, hogy milyen különböző volt a német és magyar nők erkölcsi színvonala. Mindig azt mondta az anyám, hogy a német nők a házasságuk előtt szabadon éltek, de ha férjhez mentek, tisztességesek voltak. A magyar nők viszont a házasság előtt nagyon vigyáztak az érintetlenségükre, majd miután férjhez mentek, erkölcstelenül éltek. Ezt sokszor elmondta, mert Nyugat-Európára ez később jellemző volt. Sok minden volt másképp a nyugati kultúrában, mint itt Magyarországon.

Az ő édesapja kártyázott, nőügyekről nem hallottam, de lehet, hogy volt. Amikor ifjúkoromban kártyáztunk, mindig mondta: „Fiam, ne kártyázz annyira, mert a nagypapád…” De ezt én übereltem azzal, hogy mikor pénzügyi főnök lettem, rengeteg váltót kellett aláírnom, és mindig hívtam a mamámat viccesen, hogy „anyu, már megint váltót írtam alá”. De ezek persze nem olyan váltók voltak.

Apu ebben a Windischgraetz-ügyben is érintve lett – mert a frankhamisitás miatt sajnos Windischgraetz 1926-ban tönkrement. Tizenvalahány évig dolgozott ott, egész magas beosztásban. Akkor a nővérem már megvolt, ő 1921-ben született, és ott maradt édesapám állás nélkül. A nagybácsim a Magyar Hitelbankban dolgozott, és ott akkor volt felvétel, és szólt az apámnak, hogy próbálja meg a Magyar Hitelbankot. Ez a József nádor téren volt, a Pénzügyminisztérium épületében, és az egyik legelegánsabb bank volt Pesten. Én rengeteget jártam oda, mert ott volt bent az orvosi rendelő is, egy kisebb belgyógyászat, meg egy nagyon jó étterem. Az étteremben lehetett a papám számlájára finom sütiket enni. Apám elment ide jelentkezni, és ezt nagyon büszkén mesélte mindig, hogy 30-40 jelentkező közül harmadmagával felvették a Hitelbankba, ahol aztán 25 évig dolgozott.  Közben volt az a kis enyhe zsidótörvény 1940-körül, akkor volt egy kis pauza. 1924 körül került oda, és ’44-ben nyugdíjazták. Akkor lehetett 58-60 éves, a banktisztviselők már nyugdíjba mehettek. A háború után reaktiválódott, és egy darabig még ott volt, aztán került a Tüzéphez, ott is a könyvelésbe, és nagyon sokáig dolgozott. Nagyon szorgalmas volt. Tehát apu elhelyezkedett a Hitelbankban. Ez nem csak sima bankári tevékenység volt, hanem áruforgalmi is, volt ott Cukor- és Szénosztály. Valószínűleg a banki kapcsolatai révén ment át apa a tüzelőkereskedelemhez. Később ez nagyon jól jött, mert a háború után senkinek nem volt tüzelője, és akkor apám minden ismerősének szerzett.

A Nagymező utcai lakás nagyon megfelelő volt, elég sokáig laktunk itt. Még a nagybácsim is nálunk lakott egy darabig, mert a nagyszüleimnek nem volt valami jó lakása. Anyukám imádta az öccsét, és ott lakott egy kicsit nálunk. Volt egy kis különszobája. Később, azt hiszem, ki is adták anyámék. Mi ott laktunk 1929-ig. Közben a nagybácsim ügyvéd lett és egy irodát akart nyitni, és mivel nagyon összetartó család voltunk, az anyám úgy gondolta, hogy összeköltözik a nagyszülőkkel meg ezzel a nagybácsival, hogy ő ott az irodáját meg tudja nyitni ebben a nagyobb lakásban, és ezzel majd támogatja az öccsét. Egy gyönyörű hatszobás lakást vettünk ki a mai Bajcsy-Zsilinszky úton, ezt akkor Vilmos császár útnak hívták. Elég sokan voltunk, de mégis egy nagy, hatszobás lakás volt, pontosan az Alkotmány utcával szemben, és ránéztünk a Parlamentre. Ott laktak a nagyszüleim, anyám húga meg az ügyvéd nagybácsi, aki egy irodát is nyitott, két bejárat volt, és mi négyen. Ki volt használva a lakás. A mamám ott főzött mindenkire, azért nem tanított. Az egész család imádott hozzánk járni, mert anyám remek háziasszony volt, és jöttek az unokatestvéreim is. Volt ugyan cseléd, de bentlakó nem volt nálunk soha, csak bejáró. Nagyon jó élet volt, az én gyerekkorom nagyon derűs volt. Aztán valamely oknál fogva elköltöztünk a Hajós utcába. Még ott is együtt laktunk mind. Nagyon összetartó család voltunk, ez akkoriban szokott dolog volt azokban a családokban, ahol a férfiakat taníttatták. 1934-ben mi elköltöztünk az Izabella utcába, közel az iskolához.
A Mária Terézia Iskolába jártunk a nővéremmel, közel az Andrássy úthoz. Nagyon talpraesett kislány voltam, engem vitt el anyu lakást nézni, ma is megdöbbenek, ha visszagondolok, hogy miért épp engem, aki 7-8 éves voltam. Pár lakásba bementünk a Liget közelében, de nekem nem tetszett. Ez a lakás az Izabella utcában közepes nagyságú volt: négyen voltunk, három szobában. Ez volt a negyedik otthonom. Nővérem miatt, aki 7 évvel idősebb volt, én már tudtam írni, olvasni, így öt és fél éves koromban beadtak iskolába. Arra emlékszem, hogy ott a Vilmos császár utcai házban gyönyörű nagy, széles gang-rész, belső folyosó volt, a lakásunk belső része, a konyha, oda néztek, és ott rohangásztam egy hátitáskával, hogy én már iskolás vagyok. Aztán elvittek a tisztiorvoshoz, kellett egy vizsgát tennem. Megkérdezték, hogy hívnak, mi a papám, és mivel tudtam válaszolni, mondták, mehet a gyerek iskolába. A Próféta utcában, a terézvárosi templom mögött volt egy iskola, kitűnő mintaiskola volt, és egy tanító néninek nagy híre volt, Simonyi Gizellának hívták, aki aztán férjhez ment a sógorához, aki irodalmár volt, Rubinyi Mózes. Nagyon helyes nő volt. Én ott nagyon jól szerepeltem, semmi bajom nem volt a nagyobb gyerekek között. Csak decemberre lettem hatéves, de már abban az év szeptemberétől iskolába jártam, úgyhogy ott mindenki idősebb volt, mert nem nagyon vették fel azokat, akik augusztus után születtek, csak így külön. Az elemi iskolában brillíroztam, és mivel a nővérem a Mária Teréziába járt és ő egy kitűnő, szorgalmas, jó kislány volt, ellentétben velem, aki nem voltam mindig jó gyerek, de nagyon jókedvű gyerek voltam, a nővérem pedig – majd mutatok egy fényképet, ő már 8 vagy 9 éves korában komolyan nézett a világba. Egész kis gyereknek is komoly, megbízható volt. Én sem voltam megbízhatatlan, csak egy csapongó, jókedvű, élénk gyerek voltam. A nővérem nagyon jó tanuló volt, nemzeti gyász volt, ha egy kettes becsúszott. 10 éves koromban én is bekerültem a Mária Teréziába, 1937-ben.

Nem voltak olyan nagy dolgok. Mindig volt sütemény, de olyan őrületes dolog, mint ahogy én ma a rokon gyerekeket istápolom, olyan nem volt. A nagy-nagy szerelem a nagybácsimmal volt, az ügyvéddel, dr. Meer Andorral. Ő fiatalabb volt apámnál. A nagybácsim énrám nagyon büszke volt, holott a nővérem volt a kitűnő tanuló, és mindig mondta, hogy „az Éva bizonyítványa olyan unalmas, hogy „jeles, jeles, jeles” a tiéd legalább színes”. Ő tanított engem angolul. Elmehetett volna innen, és nem halt volna meg szegény 44 évesen, de nem akart elmenni, mert ő egy magyar ügyvéd volt. Tőle rengeteget tanultam. A szüleim idősebbek voltak, és az idősebb apa képe helyett volt egy fiatal nagybácsim, akiért lehetett rajongani. Nem volt nős, nem tudom miért. Nagyon szeretett minket a testvéremmel. Nagyon művelt volt, jól zongorázott, zenét is szerzett. Teniszezett, bridzsezett, nagyon jó baráti köre volt. Később volt egy jól prosperáló ügyvédi irodája, és az egyik ügyfele, Balla Bálint a noszvaji kastély tulajdonosa volt, a felesége pedig Rooseveltnek volt az unokahúga. Balla Bálint, a nagybácsim ügyfele, később a legjobb barátja lett. Ott volt egy birtokper évekig, mert neki a szülei elváltak. Odakerült a nagybátyámhoz ez az ügy. Ő megnyerte nekik az ügyet, és mondták, hogy nem normális, egy jó ügyvéd egy életen át megél egy ilyen birtokperből, miért kellett ilyen hamar megnyerni. Ahhoz képest, hogy nem is akart ügyvéd lenni, nagyon okos ember volt. Ez a Balla Bálint járt oda hozzá, részben barátilag, és ő hívta fel telefonon 1944. március 18-án este, és latinul mondta el neki, hogy „holnap megszállnak minket a németek”. A nagybácsim eljött hozzánk 19-én korán reggel és elmondta nekünk, hogy jönnek a németek. Balla Bálint Noszvajon akarta a nagybácsimat bujtatni, és a nagybácsim azt mondta, hogy ő egy ügyvéd, jogállamban élünk – ezt sok zsidó mondta akkor - és ő nem megy. Nem volt katona. 1899-ben született, ’34-35-ben valamiért nem vitték el, és 1943-ban vagy ’44-ben hívták be először munkaszolgálatra.

Ő egy antikatona, teljesen alkalmatlan és erősen hipochonder volt. Mindig a vérmérgezéstől félt egész életében, és abban is halt meg Bergen-Belsenben. Ő sajnos ezzel a jogállamba vetett hitével nem ment sehova. Pedig elmehetett volna Angliába is, sokan elmentek a baráti köréből, ő angolmániás volt, belém is ő oltotta az Anglia iránti vonzalmat. Nagyon sokat kirándultunk. Vasárnaponként a budai hegyek, Hűvösvölgy, Zugliget. Mindig vittünk sültet, anyám készített valamit hozzá. Könyvet, labdát vittünk. Nagy korkülönbség volt a két gyerek között, úgyhogy a nővérem később már nem jött. Emlékszem, egy plédet terítettünk le, és olvastunk, játszottunk. A könyv nekem nagyon fontos volt, az iskolában is. Könyvtárba is jártunk, az Andrássy út sarkán, az Oktogonnál volt egy könyvtár. Apu minden könyvet megvett, ami csak létezett, mert a bankba jártak könyvügynökök, szóval Arany János- meg Shakespeare-sorozatokat, de hordta haza a könyveket az„Erdélyi Szépmíves Céh sorozatából is. Volt egy kis vékony, barna könyv, nagyon szép kiadás volt, magyar írók remekművei. Fizikailag imádom a könyveket. A gimnáziumban az osztály fele zsidó volt, és jártunk zsidó hittanra. Akármilyen világ volt, 15-20 gyerek járt rendes zsidó hittanra, ami úgy ment át rajtam, mint a semmi. Az elemiben én úgy olvastam héberül, hogy a nagypapámhoz odament a rabbi, és azt mondta, hogy Meer úr, egyet sajnálhat, hogy ez a lány nem fiú. Mert ha fiú lenne, bizony itt nagy dolgok lehetnének, mert olyan jól tud héberül. Azon a nyáron, mikor 10 éves voltam, úgy elfelejtettem, mintha sosem tudtam volna, ezt ma sem értem, mintha kitörölték volna az agyamból. Azért én a Bibliában járatos vagyok. Templomba nem jártunk. Az ünnepek közül a húsvétot, a pészahot tartottuk, amit anyám csinált, mert ő nagyon jó háziasszony volt. Akkor a nagypapáék és a nagybácsi eljöttek, egy gyönyörű vacsora volt nálunk. Én voltam a legkisebb és nekem kellett ott valamilyen szöveget elmondani. De templomba nem jártunk. 

A nővérem 18-19 éves korában megismerkedett egy fiúval, aki szociáldemokrata volt, és Brünnben tanult vegyészmérnöknek. Onnan haza kellett jönnie, mert ott nem tanulhatott már zsidó. Mikor hazakerült, a nővéremet bevitte a mozgalomba. A nővérem elkezdett erősen baloldali lenni, ami a családban borzasztó ellenérzést váltott ki. Kisebb-nagyobb családi botrányok voltak, hogy veszélyezteti a család biztonságát.

Ez már a ’40-es években volt, és ez a nagyon helyes fiú, Ernő, aki a vőlegénye volt, Voronyezsnél azután meghalt 1943 elején. Az anyám a saját sorsát látta a lánya sorsában, ugyanis az ő vőlegénye is meghalt, a német vegyész. A nővérem vőlegénye baloldali volt, és a nővérem – ez egy nagyon érdekes pont az életemben, hogy miért fordultam el a politikától, soha nem politizáltam – engem is el akart vinni az ifiszocdemekhez. Akkor ez a mozgalom abban nyilvánult meg, hogy kirándultak. Engem a nővérem elvitt a mozgalomba, aztán viharsebességgel vágtattam ki belőle. Nem bírtam a kollektív dolgokat. A nővérem a háború után nagy sikerrel végezte a Zeneakadémiát, nagyon szépen zongorázott és énekelt, Bach Kávé-kantátáját például a nővérem mutatta be Magyarországon. Nagyon kellemes kantáta, akkor „találták fel” a délutáni kávézást, és Bach erről írt. Tehát a nővérem elvégezte a Zeneakadémiát, és várta a vőlegényét, aki szerencsétlen soha nem tért haza. Aztán elég sokáig hányódott, majd belépett a mozgalomba. Akkor már szabadon szocdem volt, de aztán ’48-ban összevonták a kommunisták a saját pártjukkal. Ő szinte hívő volt, és ez nagyon eltávolított minket.

Én akkor már kikerültem a gyárba dolgozni, 1948-ban – én inkább elmentem dolgozni, nem jártam egyetemre, ezt akkor kihagytam. Nagyon fiatalon jártam a gyárba dolgozni, villamossal, hallgatva az életet, a nővérem pedig a Művelődési Minisztériumban dolgozott. Nagy kontraszt volt. Mindig mondott nekem marhaságokat és én mindig mondtam neki, hogy szállj fel a villamosra, és gyere ki a gyárba. Egy lakásban laktunk a szüleinkkel, mind a ketten otthon laktunk, a nagyszüleink és nagybácsim által elhagyott – merthogy meghaltak – lakásban, a Katona József utcában. Nekem volt az egyik szoba, neki a másik. Nagyon sokat dolgoztam, 7-re mentem a gyárba és túlóráztam, mint egy őrült – végül nagyon szorgalmas gyerek lettem, a nővérem mondta, „olyan jó link kislánynak indultál, és milyen szorgalmas lettél”. Akkor gyakorlatilag elválasztott minket a világnézeti különbség.

A nővérem ebbe a VI. kerületi szocdem-körbe tartozott, ott nagyon jó barátai voltak, köztük Justus Pál. A feleségét is jól ismertem. Félő volt, hogy Éva egy listán rajta van, mert amikor a németek bejöttek, akkor azért az izgalmas volt. A vőlegény, aki Brünnből jött haza, ott mindenki kommunista volt, a brünni diákok. REF-es volt, ezt többször a nővérem szemére hányták, hogy veszélybe sodorja a családot. De kitartott a szocdem- dolgok mellett, és végül is a háború alatt a nővérem erősen részt vett az ellenállási mozgalomban. Úgy értem, hogy hamis papírokat csináltak, folyton mászkált, nem volt otthon. A szüleim akkor semleges politikai magatartást tanúsítottak, szegények, örültek, hogy éltek. Jött a felszabadulás, és a mamám nagy kanyarral bevetette magát a nőmozgalomba. 48 éves volt. A nővérem folytatta, és anyu belépett a Magyar Nők Demokratikus Szövetségébe, és valami őrült felvirágzás volt a zongorából kifolyólag, mert népitánc-csoportokat kísért a mamám, amivel rengeteg pénzt keresett a háború után. Tánccsoportokat kísért, később elment tanítani zeneiskolába. A papám is baloldalivá vált, mivé vált volna, örült, hogy élt. Anyuék elég baloldaliak lettek.

Én meg továbbra is maradtam ilyen ártatlan, mind a mai napig. Egyszerűen irtóztam ettől az egésztől, nem tudom, miért. Valahogy ösztönösen annyira szerettem a szabadságot, és mit tudtam én 18 éves koromban, hogy mi ez a politikai nyomás, nem szerettem. Be kell vallanom, hogy beléptem a DIVSZ-be meg a MADISZ-ba, csak hogy ingyen mehessek táncolni mind a két helyre, de kirúgtak, mert rájött az egyik, hogy benne vagyok a másikban is.

Azt gondolom, úgy történt, hogy itt titokban berakták őket valami hajóba, és az Al-Duna felé hajózva azután, útlevél nélkül, onnan kerültek ki Izraelbe. Ott elhelyezkedett nem tudom minek, de rövidesen – ugye kitört a háború – besorozták őt a gyarmati angol hadseregbe, és végigharcolta a háborút. El-Alamein-nél is volt, majd Görögországban, ahol német fogságba esett. Mikor én jóval később Görögországba mentem, mondta, hogy „Tudod, mikor én ott biciklivel mentem felderítő útra, gondold el, mit derítettem én fel Görögországban”. Egy abszolút antikatona volt, egy entellektüel, aki soha életében nem volt – ahogy az én nagybácsim sem volt ilyesmire alkalmas. Ott, Görögországban menetelve, elfogták őket a németek, és Németországban volt fogságba végig angol katonaként. Én, aki mindig is kalandvágyó nő voltam, odakerülök egy gyárba, ahol a főnököm akkor jött haza Izraelből. 1948-ban – hazatért ide! A német fogság után ő visszament Londonba. A brit hadsereg pedig végig folyósította a zsoldját. Neki két vagy három év után jelentős összeg volt a kezében, fontban. 6 hónapot eltöltött Angliában ilyen-olyan helyeken, hogy egy kicsit feltáplálják, és visszament a csapattestéhez Jeruzsálembe, mert ő ott gazdasági vonalon volt katona. Visszakerülve Jeruzsálembe, vett egy lakást ezen a pénzen, és kivitette a mamáját, majd a nővérét is ki akarta vitetni. Az izraeli-arab háború 1947-48-ban volt, ő ott megszerezte a beutazási engedélyt a mamájának, de a testvérének már nem tudta, és hál’ Istennek a végén nem is ment ki a nővére, mert ők is inkább hazajöttek, mivel a mamája már nem bírta odakinn. Elkezdtek lövöldözni az arabok. Így ’48-ban hazatért, és a Richter őt visszavette, és ennek az osztálynak a vezetésével megbízta. Én ’49-ben kerültem oda. Ez nagyon önteltnek hangzik, de én egy remek munkaerő voltam. Valami 2-3 hónap alatt már csoportvezető lettem. Azzal, hogy ez egy üzemkönyvelés volt, tehát nekem kapcsolatot kellett teremtenem a gyáregységekkel, a laborokkal, ezzel is elég jól tudtak használni. A Lacin kívül, aki akkor 35 éves lehetett, volt egy kolléga, aki szintén német fogságból jött haza, az Erdélyi Laci, ő is ilyen korú volt, volt a Gyuri, aki szintén harminc körüli volt. Volt a Serli Kálmán, ő már idősebb volt, egy debreceni jogász. Neki nagyon híres családja volt, zenészek, és volt egy püspök is. Gyönyörű felesége volt, egy református püspök lánya. Aztán volt egy pár nő. Volt egy nagyon érdekes nő, aki Hollandiában volt az I. világháború alatt, és borzasztó jó üzleti érzéke volt. Ő is tanított engem könyvelésre és sok emberségre is. Én is nagyon jó üzleti érzékkel voltam megáldva. Ő mindig szerzett  kakaót meg kávét, és ott terítettük a gyárban. Ilyen kis üzletek is voltak. De főleg rengeteg munka, kultúrélet és rengeteg túlóra. Minden hónapban 2-3 éjszakát bent kellett tölteni, mert volt egy mozgalom, hogy a hónap negyedikére kész kellett lenni. Gyakorlatilag én 2-3 éjszakát eltöltöttem elsősorban az üzemkönyvelési zárással, mert ez szerves része volt a főkönyvi résznek. Utána olyan jól belejöttem, hogy belefolytam a főkönyvi munkába is, ami egy nagyon nagy előrelépés volt. Gyors vagyok most is, ebben a korban, akkor fiatalon meg habzsoltam a munkát, sosem voltam fáradt. Akkor gyakorlatilag tovább folytattam a tanulmányaimat. Elvégeztem az üzemkönyvelés tanfolyamot kitüntetéssel, ami nagy dolog volt, mert szinte senki nem tudta elvégezni, az olyan nehéz volt. Én ott gyakorlatból tudtam már mindent. Anyám nagyon büszke volt rám, mert akik jártak üzemkönyvelésre idősebb férfiak, feljöttek hozzánk, és én tanítottam, korrepetáltam őket.Most itt mindenki borzasztóan le van sujtva, törve, hogy itt micsoda szörnyű világ volt akkor. Én egy jól szituált család lánya voltam, a lakásunkban négyen maradtunk. Anyám a felszabadulás utáni első pár évben tánccsoportokat kísért zongorán és nagyon jól keresett. A papám elhelyezkedett a bankban és később a Tükerben, tehát engem nem nagyon „kopasztottak meg” otthon. Aránylag kevés pénzt adtam haza, mert minden pénzemet kardigánokra költöttem. Szerettem szépen öltözni. „Szabad Nép félórákat” kellett reggelente csinálni, utána minden héten többször volt valami gyűlés. De én egy beosztott könyvelő voltam. Nem voltam párttag, egyáltalán nem voltam kitéve olyan atrocitásoknak, hogy behívtak volna, és tetemre hívtak volna egy-két megjegyzésemért. Soha nem volt ilyen. Nem akartak a pártba bevinni, mert túl nagy szám volt. Egyszerűen nem bírták elviselni, hogy én mindenről megmondtam a véleményem. Volt egy érdekes szituáció. Racionalizálások voltak akkoriban, azzal hogy túl sok a tisztviselő. A gyár nagyon érdekes összetételű volt. Nem a munkások, hanem a felső vezetés: a tisztviselők és a műszakiak. A rangsor ez volt: műszakiak, tisztviselők és utána jöttek csak a munkások. A tisztviselők és a műszakiak entellektüel réteg volt. Az emberek inkább azért voltak dühösek, mert folyton értekezletek voltak, meg pártnapok. De én nem voltam párttag. Nekem csak „Szabad Nép félórák” voltak. Én nagyon fiatal és nagyon munkabíró voltam, és főleg akkor  volt egy nagy szerelem az életemben. Tehát én képes voltam éjjel kettőkor hazamenni és másnap moziba menni. De ez a fajta nyomás, amit ma emlegetnek, lehet, hogy 30 évesen vagy későbbi életkorban nagyon nyomasztó volt, nekem nem volt megterhelő, nem éreztem azt, hogy rabságban élek.A kitelepítések erősen befolyásoltak minket, ugyanis a gyárban, mint említettem, a műszakiak egy külön kaszt volt. Honnan jött a műszaki törzsgárda ’48-49-ben? A régi műszaki értelmiségből. Abban pedig voltak régi dzsentri és nem tudom még kik, akik vegyészmérnökök és gyógyszerészek lettek. Azok nyilván reakciósok voltak, ez egyértelmű. Én ott egy színjátszó csoportban voltam, mert alapvetően mindig is színésznő akartam lenni. Ott egy érdekes társaság került össze főleg ebből a műszaki értelmiségből. A vezérigazgatónő, a Czele Jánosné /Teri,/ aki egy fontos személy szintén, egy munkás káder, aki hallatlan tehetség volt, éppen párttitkár, amikor én odakerültem. Az előbb említett Hoffmann vezérigazgató kikerült Berlinbe tanácsosnak, akkor Teri lett a vezérigazgató, aki nálam mindössze 2-3 évvel volt idősebb, mert 1924 körül született. Kicsi volt köztünk a korkülönbség, csak ő egy kőbányai munkáscsaládból származott, akit rögtön, 1945-ben kiemeltek és egy ragyogó eszű nő volt. Olyan szuggesztív képességgel megáldva, hogyha leült valakivel szemben, azt is elmondta, amit nem akart. De nem azért, mert ő egy ÁVO-s tiszt lett volna, csak mert volt benne egy kisugárzás. A legnagyobb baj az volt, hogy mikor a Hoffmann elment, akkor őt megtették vezérigazgatónak egy ilyen nagy gyár élére. Semmiféle szakmai háttere nem volt még. Kiderült, hogy ő a fiúkat eléggé szerette. Volt férje, de az valamiért nem volt elég. Ezek a mérnökök meg, akik ott maradtak a régi világból és gátlástalan karrieristák voltak, elkezdték ezt a szerencsétlen nőt fűzni mindenféle dolgokkal: elvitték vacsorázni, udvarolgattak neki, és ő teljesen behódolt ennek a dolognak, és azt hitte, hogy az ő egyénisége és nem a vezérigazgatói mivolta miatt vonzó. Ez őt nagyon megzavarta, azzal együtt, hogy egy nagyon értelmes nő volt. Csúnya, nagydarab nő. Ez a lóden-korszak volt, amikor mindenki lódenba járt. Én meg belvárosi módon öltözködtem mindig. 

A színjátszó csoportba a Teri mindig lejött, mert ott voltak ezek a mérnökök és a gyár fiatal krémje. Előadtuk a „Mélyek a gyökerek”-et, én rendeztem, és a Várkonyi Zoltán kijött, hogy megnézze, hogy van rendezve. Egy fekete rabszolgáról szól. A Várkonyit megkértük, hogy jöjjön ki, és nézze meg az előadás próbáját. Otthonról elcipeltem mindenféle kelléket. A mamám elájult, mert bútorokat is elvittem. Kérdezte, hogy „visszahozzák ezt?”, mondtam, „anyuka, remélem”. De visszavitték. Ez a Teri meg mindig ott volt ezen. 3-4 előadás volt, nagy kultúrélet. Érdekes volt, mert ha úgy vesszük, a Rákosi-elnyomás alatt ez egy amerikai darab volt. Egy rabszolgáról szólt, aki az ültetvényen beleszeretett egy fehér nőbe, valami ilyesmi. Azért említem ezt a nőt, ezt a Terit, mert ez engem valamiért nem nagyon bírt. Valószínűleg irigy volt. Meg az őrületes nagy szám, ami végigkísért az életemben elég sokáig. Ezt a nőt azért mondom, mert egy érdekes fordulat az életemben.Említettem, hogy a racionalizálásokat, létszámcsökkentéseket kellett végrehajtani az adminisztrációban. Ezt ők úgy oldották meg, hogy kirúgták az embereket az adminisztrációból, de azt mondták, hogy munkásállományban maradhatnak. Egyszer csak hívattak engem is az igazgatói irodába. Pl. ilyenek voltak, hogy be kellett zárni a fiókokat teljesen, nehogy az ellenség keze betegye a lábát. Akkor: reggel vártak a kapuban, és aki elkésett öt percet, azt rögtön felírták. Később is, aki templomba ment, ilyesmi. Volt egy olyan eset, hogy nem csuktam be a fiókomat, és reggel hívattak a vezérigazgatóhoz. Nem tudtam, mit csináltam már megint, és ott volt a fiókom a Teri asztalán. Mondja nekem: „Mi van, hogy csuktad be a fiókod, hogy ez itt van?” Mondtam, „Idefigyelj, tolvajok ellen nem lehet védekezni.” Gondolja el, micsoda mondás ez részemről, hogy letolvajozom az éberséget. Ott álltunk vagy harmincan. Gondoltam, engem most innen kirúgnak. Mondták, hogy majd szólítanak, és ott kellett várakozni. Egyszer csak a főkönyvelő lejött és azt mondja nekem: „Maga mit keres itt?” Mondom „Mit tudom én! Hívattak.” Bement a Terihez, biztos elkezdett kiabálni, hogy engem ki ne rúgjanak, mert ki fog akkor dolgozni? Akkor kijött a Teri, és mondta, „Te menj vissza, téged tévedésből hívtak ide”. Én egy beosztott üzemkönyvelési csoportvezető voltam. Ebben az időszakban mi nyomon követtük a termelés folyamatát. Azt, hogy a mérlegeket hogy csalták, azt nem tudom, valószínű, a készáru-jelentésekben. Nem is volt igaz az a tervcsalás, csak hamis adatokat jelentettek fölfelé, mert attól függtek a fizetések meg a prémiumok. Voltak a gyárban lopások, elsősorban a kész gyógyszert lopkodták a nénik, akik kézzel számolták a gyógyszert. Gondolja el, hogy az asztalon volt 500.000 db tabletta, és egy nagy abrosz volt az ölükben, és úgy söpörték bele. Még nem volt automatizálás. Ők lopkodták a gyógyszert. Ki mit gyárt, amihez hozzáfér, azt lop. Mi papírt vittünk haza, ceruzát. Mikor kiment az ember, csöngetni kellett egy órán, hogy motozás van. A blokkoló óra mellett volt egy csöngő, ami akinél csörgött, azt megmotozták. Ezek nagyon kövér nők voltak, nagy mellekkel és oda dugdosták a gyógyszert. Amikor csörgött az óra, felemelték a mellüket, és hullott ki a gyógyszer, tele volt az udvar tablettákkal. Volt egy lebukás, elloptak lúgot szappanfőzéshez, mert nem volt szappan se. Ebből nagy botrány volt, elkapták őket. A csizmájukban, vagy hol volt az üveg, amiben lúg volt. Erre rájöttek és abból – úgy rémlik – nagyon csúnya pert csináltak. Kiszámították, hogy abból a lúgból meg még valamiből mennyi gyógyszer jött volna ki és a 20 filléres értékből 50 vagy 500 ezret hoztak ki, és ilyen mértékű volt a büntetés is.

Kimagasló hely volt akkoriban a Richter. A Richter Gedeon nemzetközi hírneve – úgy hívták akkor, hogy Kőbányai Gyógyszergyár, mert a Richter névvel zűrök voltak egy darabig. A Richter Gedeon eredetileg egy gyógyszerész volt, és volt Kőbányán egy kis patikája. Nagyon tehetséges ember volt, és feltalálta pl. a Kalmopyrint és ilyen egyszerűbb gyógyszereket. Elkezdett terjeszkedni, csinált egy kis vegyi üzemet Kőbányán az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején. A nagy fejlesztések küszöbén megnősült. A felesége vagyonos lány volt, és a hozományát be tudta úgy fektetni, hogy egy gyárat hozzon létre. 1939-ben ő már a külföldi hálózatát akarta bővíteni a Közel-Kelet és Dél-Amerika irányába. Sok szabadalma is volt külföldön.

Ez a Richter Gedeon a ’40-es évekig már feltalált egy pár jó gyógyszert. A Kalmopyrin, a hashajtók, azt hiszem, a Mydeton nevű izomlazító is ilyen régi gyógyszer, meg volt a Valeriana nevű nyugtató. Hisztaminokkal kísérleteztek.

A gyógyszer mindig hiánycikk volt, később a külföldi gyógyszer. Mivel a Medimpexnél eltöltöttem rengeteg időt, és a külföldi gyógyszerekkel kapcsolatban voltam, ezt mindjárt minden ismerősöm megtudta. Volt olyan, hogy valaki a 90-es években nem jutott a kórházban egy antibiotikumhoz, és én szereztem a Chinoinban egy gyógyszert. Oly mértékben felelősséget érzett az ember. Ezt egy harisnyagyárban nem tanultam volna meg, de a Richterben eltöltött évek emberileg is és a főnököm miatt is, másrészt a légkör miatt – 1000 ember egy gyárban nem sok – igen sokat formáltak rajtam.

Abban a korban egy ilyen közösség mindig meghatározó. Még egy volt: egyrészről a Rákosi-éra, másrészről egy romos országot kellett újraépíteni. Nekem sokat mondták később 20-25 évvel fiatalabbak, hogy nektek volt célotok, nekünk nincs célunk. Az ember örült, hogy élt. Még ’48-ban nagyon közel volt a háború. Életben maradni – nem csak nekem, mindenkinek. Ez egy külön plusz teher volt, hogy én üldöztetve voltam. Gyakorlatilag úgy gondolom, hogy – kivéve az, aki idősebb volt, és talán el volt kötelezve a háború előtt egy bizonyos irányzatnak – az elfogadta a kommunizmust. Látszott, hogy mi nem nyugat felé tartunk. Ha utalhatok itt a Bihari Józsefre aki pontosan annyi idős volt, mint én, már meghalt és a Chinoin vezérigazgatója volt a halála előtt és utána az OMFB-ben volt, hogy ő egy elkötelezett politikus volt már egész fiatalon. Én meg lehet, hogy a női mivoltom, miatt is, meg habitusom  is más volt de annyira távol tartottam magam a politikától, még ’56 megítélésében is később.

A nővérem mindig egy áldozat volt. Elment cselédnek, amit nem kellett volna, de ő egy nagyon öntudatos, komoly, sokkal mélyebb ember volt. Ha megnézi a gyerekkori képein, már akkor gondterhelt volt egy kicsit. Elkerült a VI. kerületi Tanácshoz, ott valamilyen kormánybiztosság volt a háború után. Akkor – mivel ő a Zeneakadémiára járt és a művészetek vonzották, bekerült a Művelődési Minisztériumba, illetve előbb elkerült az egykor MABI-nak hívták a Péterffy Sándor utcai kórházba – Magánalkalmazottak Biztosító Intézete, volt az OTI, az a munkásoké volt – ott volt ő a kórház adminisztrátora. Ő akkor ott dolgozott, sőt, párttitkár is volt a MABI-ban, a Péterffy Sándor utcai kórházban, talán szocdem párti. Ott dolgozott egy darabig. Aztán már nagyjából rájött, hogy a vőlegénye nem jön vissza. Utána elég peches kapcsolatai voltak. Ő ötven klasszissal jobb volt, mint én, szorgalmasabb volt, de az életben a szerencse mellém szegődött. Nem akart soha kevésbé tökéletesnek lenni, mint amit el tudott érni. Nem kockáztatta, hogy ő valamiben ne legyen a legjobb. Most akkor jön egy fordulat. 
Mi a Katona József utcában laktunk és ott a szomszédunkba visszajöttek valakik Moszkvából: Kenyeres Júlia, aki akkor a Magyar Távirati Iroda elnökhelyettese volt, és a fia, és odakerültek a szomszédunkba. Ez egy nagy kommunista család volt, Komjáth Aladár a testvére, Korach Mór, aki az én sógorom lett, a másik testvére, és ő mint Kenyeres Júlia. Korach az igazi nevük, Komjáth Aladár írói nevet választott, a Kenyeres Júlia sem akarta a Korach nevet használni. A Kenyeres Júlia is fantasztikus tehetséges írónő volt a végén. Ő bekapcsolódott a mozgalomba. A Komjáth Aladár Párizsba ment, a Korach Mór Olaszországba tehát nyugatra, Kenyeres Júlia pedig Moszkvába. Onnan keveredett ő ki Spanyolországba. Ott dolgozott, de erről soha nem beszélt. Tudósító volt Spanyolországban. Ő kiment magától úgy tudom. Párizsban érte egy baleset, eltört a csípője, és álnéven feküdt egy háromnegyed évig. A fia meg közben egy intézetben volt. Odakerültek hozzánk a szomszédba az ’50-es években. Egyszer csak ez a Kenyeres Júlia azt mondta, hogy jön a bátyja Olaszországból, és a nővérem nem tudna-e színházjegyet szerezni neki. Ez ’52 körül történt, és így ismerkedett meg a sógorommal, a Kenyeres Júlia bátyjával a nővérem. Ez egy nagy fordulópont volt az életében.

Ez az ember legalább 30 évvel idősebb volt a nővéremnél, ebből lett egy nagy szerelem. Aztán a sógoromat megkérték, hogy települjön haza, mert ő kémiát tanított, találmányai voltak, verseket, könyveket írt. Ő egy nyugati kommunista volt, és hazajött, kapott egy nehézvegyipari tanszéket, mellette egy kutatóintézetet Veszprémben, akadémikus volt. A Hevesi Gyula volt neki az iskolatársa, és ő is itt végezte Magyarországon az egyetemet, és a Galilei-körben volt benne. Szóval, megismerkedtek, és ebből egy nagy szerelem lett. Egy kis baja volt, hogy ennyivel idősebb volt, de ez nem számított. Egy fantasztikus tudású ember volt. A nővérem színvonalának egy ilyen ember felelt meg. A nővérem elvégezte a művészettörténet és francia szakot az egyetemen l956 után. A sógorom a Gellért-hegyen kapott egy lakást abban a piros téglás házban, ami egy csoda. Nem voltunk szoros kapcsolatban, de hetente biztos beszéltünk, de nem voltunk nagyon jóban. A politikai ellentét az volt, amit emlegettem már, hogy én azt mondtam neki, hogy üljél fel a villamosra, és gyere ki Kőbányára és ne a Minisztériumból nézd a dolgokat. Ő elég bigott volt, mert ő mindent elhitt, amit mondtak, én pedig nem hittem el semmit. Arról nem volt szó, hogy gyűlöltük volna egymást, hanem nem tudtunk egy jóízűt beszélgetni. Nem csak a politika miatt. 7 év volt köztünk. Ő már nagylány volt, mikor én még egy kis ugri-bugri voltam. Ő már bement a mozgalomba 18 éves korában, mikor én 11 éves voltam. Ő nehéz egyéniség volt, nehezen viselte az én vidámságom és a humorom, ő soha nem volt olyan jókedvű. Jött a sógorom, és akkor kinyitotta a szemét, mert ő nyugatról, Milánóból jött ide ’52-ben. Ő valahogy elmondta neki, hogy mégsem úgy áll a dolog, ahogy itt mondják. Akkor talán elkezdett szabadabban gondolkodni, vagy felülbírálta a nézeteit. 

Én nem voltam nagyon fiúzós leányzó, elég későn estem bele ilyen kapcsolatokba. ’48-ban megismerkedtem egy nálam 15 évvel idősebb férfival, akivel egy hét évig tartó kapcsolatom volt, de nem lett belőle házasság, mert ő egy nős ember volt, akinek a felesége külföldön volt. Ő disszidálni akart, és én boldogan mentem volna vele, de a végén nem lett belőle semmi. Egy nagyon gazdag vendéglős családból származott, aztán bornagykereskedésük volt. Nagyon sok nyelven beszélt, Angliában tanulta ezt a vendéglátós szakmát. Számomra nagyon vonzó ember volt. Sosem szerettem a fiatalokat, lehet, hogy nem voltak elég nívósak, nem tudom. Szóval, ez egy nagy szerelem volt, csak mivel ő a vendéglátóiparban helyezkedett el a végén, mikor a privát  vállalkozásokat be kellet zárni, én pedig délután jöttem ki az irodából, mikor ő meg este ment dolgozni. Házasságról nem lehetett szó, s egy bizonyos idő után én nem akartam már ezt olyan nagyon, de nagyon nehezen tudtam szakítani.

’53-ban volt egy nagy tragédia az életemben: megoperáltak, „rosszindulatú műtétem” volt. Akkor kiléptem a Richterből ’53 tavaszán. Eljöttem a Richterből is, mert busszal kellett járni, és azt mondták, hogy az nem jó nekem, hogy rázatom magam. Fél évig voltam betegállományban, elég jól regenerálódtam. Akkor zongoráztam otthon. Elég magányos voltam, gondoltam, hogy a zongora segít. Biztos segített is.Elkerültem egy készletező vállalathoz, valami ismerős ajánlott. Közlekedési készletező. Akkoriban ’54-ben olyan világ volt, hogy a gyárból mindent megvett egy készletező vállalat és az eladta annak, akinek kellett. Mint egy nagyker. Ez egy közlekedési készletező vállalat volt, a metrót építették akkor. A metróhoz való dolgoktól kezdve az óvoda bútorokig mindent készleteztünk, ami borzasztó volt. Ott egy elég jó állást kaptam, csoportvezető voltam. Nagy tapasztalatom volt akkor már a gyárból. Igazán remek dolog volt, és akkor volt a racionalizálás a Közlekedési Minisztériumban, és oda raktak egy csomó tisztviselőt, a nyakamra is egyet. Villámgyorsan elhatároztam, hogy én itt nem maradok, mert sosem szerettem, ha kitolnak velem. Akkor a Nehézipari Minisztériumban voltak jó ismerőseim, ott a gyárból el akartak engem vinni a Nehézipari Minisztériumba, de ez a bizonyos vezérigazgató sosem engedett el. Azok a revizorok engem nagyon szerettek, és felhívtam az egyiket, hogy kéne valami jó állás, mert én itt nem maradok. Kb. fél óra múlva szóltak, hogy a Budapesti Hűtőipari Vállalatnál kell egy könyvelő. Én odamentem és ki más volt ott, mint az én későbbi férjem, az első nap szembejött és szerintem halálosan belém szeretett. Feltételezem, mert sohase mondta….Tehát odakerültem a hűtőiparhoz könyvelőnek ’55. január elején, ahol megismerkedtem a férjemmel, aki természetesen nagyon helyes fiú volt. Tervstatisztikus volt, a Tervosztályt vezette.

’56 elején én már egy éve a Budapesti Hűtőipari Vállalatnál dolgoztam könyvelésben könyvelési ellenőrként. Ez egy kis vállalat volt, nem volt külön ilyen vagy olyan nagy osztály. A könyvelés 2-3 emberből, a terv- és statisztika is 2 emberből állt. Ez egy bérhűtést végző vállalat volt akkor még, nem termelő. Tartozott hozzá ezen kívül még 4 gyár is. Nem tudom, a mai nemzedék ismeri-e, amikor még a fridzsiderek olyanok voltak, hogy hasáb jéggel működtek, az utcán árulták a jeget, és azt kiabálták, hogy „Itt a jeges, a jeges!”. Az ember lement egy vödörrel, odafent pedig a jeget betette a fridzsiderbe. Ez egy hűtőláda vagy hűtőszekrény volt, a formájától függött. Őhozzájuk tartozott egy csomó gyár, a Jászberényi úti, meg nem tudom mi, és maga ez a Tóth Kálmán. Tehát bérhűtést végzett, amiben különféle hőfokokon tároltak hústól almáig mindent. Ez azért is érdekes, mert a férjem, aki a tervosztály vezetője meg munkaügyi vezető volt, sokszor ha nem volt ember és be kellett tárolni az élelmiszert, akkor képes volt ő is pakolni. Külön megfizették persze, de szombaton, vasárnap a barátjával együtt, aki a mai napig barát, betároltak. Az almát nagyon hamar be kellett tárolni, mert 0 fokon kellett maradjon, és mikor behozták, azon nyomban be kellett rakni a rekeszeket. A gesztenyét például, amiből hozott haza, és a húst nem ők rakodták, azt azon nyomban hűtőalagúton keresztül vitték be gyorsfagyasztásra. Később a mirelit lényege is az volt, hogy ezeket a zöldségeket egy alagúton keresztül szállítják és gyorsfagyasztással érik el a kellő hőfokot. Volt akkor adózás is, mert ezeket különféle adókulccsal kellett számlázni, azt is én csináltam akkoriban.

Semmi különös nem volt ’56 elején. Én valahogy így a korábbi felvételek miatt elgondolkodtam, hogy én egy naív leányzó voltam, 25-26 éves, semmi politika, ezt ugye már leszögeztem, de úgy elment fölöttem akkor az élet, és örültem a napoknak, örültem, hogy megint szerelmes vagyok, jártunk színházba, moziba, én továbbra is jártam úszni, ez egy közös kapcsolódás volt a férjemmel, mert ő is vízimádó volt. Így éldegéltünk, ’56 különösebb események nélkül telt el egészen októberig.

A férjem 1919-ben született, Budán laktak az Alkotás utcában, akkor Gömbös Gyula útnak hívták. Az édesapja a MÁV-nál volt kazánkovács. Ez azt jelentette – meg is van a képe –, hogy technikumot végzett. Ez a kazánkovács munka nem tudom, mit jelentett akkoriban, hogy ő fizikailag is dolgozott, vagy esetleg művezető volt. Édesanyja Győrből származott, nagyon fiatalon felkerült Budapestre, mert a férjem nagyapja, az édesanyja apukája alkoholista volt és elitta mindenüket – mondta is anyósom mindig, hogy bortermelő létére pálinkát ivott, és őket gyerekkorukban elzavarta a pusztából. Egy birtokuk volt, de azt elitta. Úgyhogy a gyerekek – anyósom és 2 vagy 3 testvére nagyon korán eljöttek otthonról. Az anyósom felkerült Budapestre és itt megismerkedett az apósommal, aki akkor elég jó állásban volt, ugye állami alkalmazott. Az Alkotás utcában találtak maguknak lakást. Az apósom a MÁV-nál dolgozott, egy nyugdíjas állás, ami ugye akkor nagyon jelentős volt, anyósom pedig azt hiszem, később a házban elvállalta a házmesterséget, ami külön jövedelmet biztosított. A család motorja az anyósom volt, akinél intelligensebb nőt én nem sokat találtam az életemben. Tanulatlan, de intelligens volt remek humorérzékkel, együtt éltünk 12 évig itt ebben a lakásban. Ő volt az, aki a gyerekeiből mindből tanult embert csinált. A férjem nővére, Margit, 3 vagy 4 nyelven beszélt, de minden esetre angolul és németül nagyon jól, nem járt egyetemre, de elég jól tanult és elhelyezkedett. A háborúban ő elment aztán, mert a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, és azok egy kicsit elmentek Németországba. A férjem a Werbőczy Gimnáziumba járt, ami most Petőfi Gimnázium. Azt mondta nekem, hogy ő volt az egyetlen iparos gyerek a gimnáziumban, a többi mind értelmiségi volt, miniszternek és államtitkárnak, tanácsosnak és katonatiszteknek a gyerekei. Az anyósomat többször behívták, hogy tudja-e, hogy milyen nagy kegy, hogy az ő fia oda járhat. Ahhoz képest a férjem kitűnően tanult, és nagyon jóképű volt. Mindig úgy hívták őket, hogy „gróf Gruberek”, mert rendkívül csinosan öltöztette őket az anyósom. Nem tudok róla, hogy politizáltak volna a szülők, sőt, a férjem sem hiszem, hogy ’44 előtt politizált volna. Olyannyira nem, hogy pap akart volna lenni, de hála Istennek nem lett, mivel jó tanuló, jó sportoló, „Budapest legjobb sportolója” díját 17 éves korában elnyerte, a papok megkörnyékezték, mert szerették az ilyen fiúkat, hogy nem gazdag hanem szegény, és hogy nyilván az egyház szerette a jó eszű embereket magához csatolni. Elég puritán ember volt, nem volt egy élvhajhászó típus, és vonzotta ez az aszkétizmus, de csak nagyon rövid ideig. Hallgatott párhuzamosan teológiát is, de valamiért nem volt az neki szimpatikus.

A Magyar Dolgozók Pártjába belépett, és ott nem volt nagy pártélet, illetve volt egy párttitkár, ő volt a statisztikus vagy a terves, rém ellenszenves fickó volt, de nem volt nagy pártélet.

Bálokat csináltunk, de nem volt semmilyen kényszer. Én nem éreztem ’56 előtt a forradalmi levegőt. Az biztos, hogy valami forrongott. Mint említettem, a nővérem ’53-ban megismerkedett a sógorommal. Addig ő egy elég elkötelezett, hithű valaki volt, kritika nélkül mindent elhitt, és emiatt köztünk elég sok volt a nézeteltérés. Nem gyűlöltük egymást, de nem „cseréltünk eszmét”. Akkkor megismerkedett a sógorommal, Korach Mórral, aki nyugatról, Olaszországból jött haza, ahol 30 évet töltött el, Faenzában volt egyetemi tanár. Egy csomó régi festéket újra felfedezett, például a görög szigeteken a régi bíbor kerámiafesték technológiáját elvesztették. Ő nehézvegyipari kémiával foglalkozott, de kerámiával és annak a technológiájával kapcsolatban is voltak találmányai. Ő tulajdonképpen egy nyugati baloldali szellemet hozott be ide Magyarországra már a nővéremmel kapcsolatban is. A Rákosiék hívták haza, de ez már ’52-’53-ban lazult, és ha egyszer hazahívták, akkor mégsem csukathatták be, ha ő valami olyat mondott, ami nekik nem volt megfelelő. A nővérem már is kezdett mellette egy kicsit fellazulni. A nővéremék nagy társadalmi életet éltek, de mi abban nem vettünk részt, csak a családi dolgokban. Ez a kettő elvált, mi abban a körben nem mozogtunk.Udvarolt a férjem, jártunk jobbra-balra, de nem vettünk részt, ő sem vett részt semmiféle ellenpolitikai dologban, mert akkor, ’56 októberében halt meg a papája. Nem a forradalom miatt, hanem máj- vagy hasnyálmirigy rákban. A mamáját nagyon-nagyon támogatta és nem hagyta, hogy egyedül legyen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bíztunk abban, hogy itt fellazul a dolog. Én egy csendes reakciós voltam, nem szerettem ezt a dolgot, ami van, mert nem szeretem, ha a számba rágják, hogy hogyan kell gondolkodni. Ez egy nagyon rövid megfogalmazás, de így van. Olvasva egy-két önéletrajzot, hogy harcosan meg tudatosan baloldaliak voltak, én nem voltam. A férjem párttag volt, de a csendes – 800.000 vagy mennyi párttag egyike volt akkor. Baloldali volt, de nem ezért dobogott a szíve. De ’56 azért egy érdekes dolog volt. Ugye ott felgyorsultak az események. Az ottani párttitkár, aki a férjem kollégája volt, egy szobában ültek, nagyon utálatos ember volt. Kijárt a templom elé, és stikában leste a bokrokból, hogy ki megy vasárnap misére. Ő maga azért vallásos volt. Egy ronda ember. ’56. október 23-án bementünk dolgozni, és ott délben már parázs vita meg hangulat volt, azt mondták, hogy el lehet menni, mert valami tüntetés van a Petőfi szobornál. Minket hazaengedtek, és haza is mentünk. A férjem az ő anyjához, én meg a saját lakásomba. Azt mondta, hogy este átjön hozzánk. Ugye naponta együtt voltunk, már akkor készültünk az esküvőre, és én hazamentem, örültem, hogy el lehet előbb jönni, de eszem ágában nem volt nekem elmenni a Petőfi szoborhoz. Mondom, nem voltam egy harcias lélek. A férjem átjött olyan 6-7 óra körül hozzánk. Budán lakott, és átjött. Kinyitottuk a rádiót, és meghallgattuk ezt a Gerő-beszédet. Nem voltam politikus, de az egy borzasztó, fenyegető hangú beszéd volt, és nagyon zavart engem ez az agresszív hang. Én ’56. október 23-ra és utána olyan élesen emlékszem, mintha lefényképezték volna. A férjemmel utána vitatkoztunk, mert ő nem egészen egyformán ítélte meg ezt velem. Amit Gerő beszélt, szörnyű dolgok voltak, következményeiben is úgy ítéltük meg, hogy ebből nagy baj lesz. Most bemondták – vagy honnan tudtuk, hogy a Parlamentnél beszél a Nagy Imre, erre nem emlékszem, hogy hogy szereztünk róla tudomást –, és mivel én a Katona József utcában laktam és a Parlament nagyon közel volt, ő azt mondta, hogy menjünk el, hallgassuk meg. Ekkor már minket is elkapott a láz. Elmentünk a Parlament elé, amire szintén úgy emlékszem, mintha most lett volna. Ott hatalmas tömeg volt, kijött a Nagy Imre, és ezt nagyon vitatják ma is, és olvasok rengeteget róla, hogy miért mondta azt, hogy „kedves elvtársak”. De azért nem verték szét a teret, hanem ő folytatta, és elmondta, hogy ezek meg azok meg amazok, és az volt az utolsó szava, hogy „szépen, békében menjetek haza”. Így emlékszem, a füleimben most is hallom és „mindenki békében menjen haza”. Már senki nem akart békében hazamenni. Száguldoztak a teherautók, és megyünk a Rádióhoz. Mi a férjemmel elmentünk a Rádióhoz, már elkapott a láz. Ott átvágtunk a Szabadság téren, ugye nincs messze a Rádió és ott már fel volt borítva egy villamos keresztbe, és távolról lövéseket hallottunk. Akkor azt mondta a férjem, hogy menjünk haza. Ő nem akar semmiféle szélsőséges ügyet, nem akar egy eltévedt golyótól elesni, és ő Budán lakott, én pedig Pesten, úgyhogy hazamentünk. Reggel, 24-én a férjem telefonált, hogy nehogy kimenjek az utcára, ne menjek be dolgozni, mert itt áll a bál, itt harcok vannak, és ki ne mozduljak. Úgyhogy 24-én otthon voltam, kidugtam az orromat, mert ugye a Katona József utca a Körútnak a másik fele, nem a Parlament felé eső részén van, és ott nem volt semmi különösebb. Ő meg biztos kimászkált ott Budán, mert azért kíváncsi volt, de 24-én nem volt olyasmi, amit ketten együtt csináltunk volna. 25-én viszont kimentünk a gyárba, és akkor volt ez a borzasztó parlamenti dolog. Ott voltunk, képzelje el! Jöttünk vissza a gyárból, mert azt mondták, hogy nem kell egész nap ott maradni, akkor forrongott ez az egész dolog, nem kellett egész nap dolgozni, meg senki sem akart dolgozni, mindenki fel volt zaklatva, hogy egy ilyen esemény van. Eljöttünk valameddig a Parlament felé, méghozzá a Bajcsy-Zsilinszky út vonalán, vagy a Honvéd utcán, vagy ott hátul. Azt mondja a férjem, „Te, valami van a Parlamentnél, oda kéne menni, mert valami tüntetés van.” Elkezdtünk arrafelé menni. Akkor egyszer, ahogy közelítjük a Parlamentet, lövéseket hallottunk. Akkor a férjem azt mondta, hogy vonuljunk hátrébb a hátsóbb utcákba. Elmentünk az Alkotmány utcába visszafelé a Bajcsy-Zsilinszky út felé, így elkerültük azt, hogy ott a Parlament előtt minket eltaláljon valami. De jelen voltunk 25-én délelőtt. Egy ismerősöm, egy fiatal lány életben maradt, de végigment a golyó rajta. Csomóan meghaltak. Mi egy kicsit megrettentünk, hogy itt mi lesz és hogy lesz, nem tudtuk elképzelni. Akkor eljött hozzánk a férjem, és mondtam, hogy itt minden jó lesz – mondom, naiv voltam – és akkor ő azt mondta nekem, hogy „mit képzelsz te, a szovjet le fog mondani Magyarországról? Nem gondolod, hogy azok után ahogy a világot felosztották, simán kiengedik ezt az országot, hogy átmenjen a nyugati blokkba? Ne képzeld ezt!”. Hát, mondom, pedig jó lenne… Mondta, hogy én ne képzeljem ezt, és hazament. A korábban emlegetett főnököm a Richterben, a Szebeni Laci, nagyon közel lakott hozzánk, két utcával arrébb, a Hegedűs Gyula és a Pannónia utca közötti kis utcában. Én oda mentem el esténként hozzájuk. Ő ugye, angol katona volt, meg nyugatról jött ’49-ben haza, egyáltalán nem volt baloldali, sőt liberális volt. Én ezekhez mentem át, és ott cseréltük ki a tapasztalatainkat, hogy mi lesz ebből. Én nagyon lelkes voltam, hogy ez egy forradalom. Akkor volt egy nap, talán 26. vagy 27-e, mentem a Körúton, és az Aradi utcánál ott lógott egy ÁVO-s. Ez a kép bejárta a sajtót. Én ma sem tudom azt elfelejteni. Az akasztást filmekben sem tudom nézni, és ott volt ez a kiskatona fellógatva az Aradi utca és a Körút sarkán. Akkor gyalog mentem ki valahogy a „hűtőbe”, és az Üllői úton a tankok által összelapított emberek úgy feküdtek mint egy papundekli. Én az ostromot végigéltem, és láttam sok halottat ’44-ben a Honvéd utcában 16 évesen, és rá 8 évre – borzalmas volt. Túl közel volt még a háború. Én nagyon élénk résztvevője voltam annak a háborúnak, ’44-nek, ahol én ott mászkáltam a harcokban elég becsületesen. Mert ’44 októbertől januárig az legalább olyan szörnyű önbíráskodás volt, és egy ilyen apolitikus érzelmű lénynek – mert az vagyok ma is, az érzelmi intelligenciám nagyon magas, és inkább érzelmek irányítanak – ez túl közel volt… A férjem nagyon reális volt, és később ő ellenforradalomnak minősítette a történteket. Elég sokáig vitatkoztunk ezen. Olvastuk az újságokat, borzasztó örültem, hogy már lehet utazni – ez volt a legnagyobb bánatom, hogy nem lehet utazni – és úgy éreztük, hogy tényleg egy nyomás alól felszabadultunk. Rengeteg újság jelent meg, meg is volt nekem, fényképeket is készítettem, pl. állunk egy villamos mellett a Rákóczi út sarkán, a háttérben egy villamos felborulva. Közben mi történt. Kijártunk a hűtőiparba, és a férjemet megválasztották a munkástanács elnökének. Ő egy nagyon népszerű ember volt, mivel nem átallott a jéggyárban dolgozni, trógerolni ha azt kellett, és megválasztották. A hűtőiparban akkor rengeteg orosz árut tároltunk: libákat, zsírt. Kaptunk gyönyörű libákat, vittem haza, és a Körúton megszólított valaki, hogy honnan szereztem. Gyönyörű sertészsír volt, amit az üzletekben nem lehet látni, orosz áru volt. Az történt – pontosan nem tudom, hányadikán, mikor már egy kicsit konszolidálódott a helyzet, talán 28-29-én – hogy be akartak törni a hűtőházba a ferencvárosi népek, és ki akarták fosztani amit raktáron tároltunk, ami nem a mi tulajdonunk volt. Az én zseniális férjem kitalálta, hogy pénzért fogjuk eladni. Bezártuk a kapukat, odatettünk egy asztalt, az asztalokra kihordták a zsírt, és mi pénzért eladtuk. Ami egy sokkal jobb dolog volt, mintha kirabolták volna. Szó nélkül jöttek, és kifizették. Pénzük is volt az embereknek. Ott árultuk a zsírt az asztalon, én számoltam össze a pénzt és bevételeztem. Akkor a pénzt bevételeztük, és befizettük a kasszába. A férjem a Munkástanács elnöke volt, tisztességesen próbálta a rablást megakadályozni, mert gondolja el, hogy bekasztnizták volna, hogyha kifosztják a hűtőházat. A Ferencváros nem volt az a „piskóta” társaság. De ezt békésen sikerült megoldani. Jártunk ki dolgozni, és egyszer csak november 4-én – sose felejtem el – reggel hallottuk az ágyúszót. Bementem anyámék szobájába, hogy nyissuk ki a rádiót. Ők egy másik szobában aludtak, és akkor a Nagy Imre hangja, hogy „Csapataink harcban állnak” és kéri a segítséget. Az valami borzasztó volt. Ráadásul közben a férjem – a nővére a Batthyány utcában lakott, ők az Alkotás utcában, közte volt a Moszkva tér, ott ugye csaták voltak. Az anyósom főzött és a férjem mászkált ott a Moszkva téren keresztül és vitte az ennivalót a testvérének. Aztán belőttek a házukba. Az egy sarokház volt, a Kis János altábornagy utca sarkán. Álltak az anyjával kint az utcán, és ő látott felülről jönni az Alkotás utcán – ez egy kicsit meredek utca, és onnan a temető felől jött egy tank, és azt mondta az anyjának, hogy „Most menjünk le a pincébe,” - szerintem ez már november 4-e után volt - „mert biztos a sarokházakat fogja lőni”. A katona múltja azért gondolom, benne volt, és lementek a mamájával a pincébe, és belőtték a házukat tankágyúval. Időnként telefonált, hogy megvan. Nagy frászban ültem, teljesen kész voltam. Annyira magam alatt voltam, összeomolva. Össze-vissza bugyogtak bennem ezek a dolgok, hogy mi lesz itt. A hűtőházban volt a férjem legjobb barátja, Gáti Nándornak hívják. Ő közölte egyszer, hogy ők el fognak menni, mert a feleségének New Yorkban vannak rokonai, egy textil nagykereskedő volt valaha, aztán elvették az üzletét is, anyagbeszerző lett. Nagyon helyes fiú volt, fiatalabb, mint a férjem. Ő mondta, hogy menjünk el együtt. Én azt mondtam, hogy menjünk. De a férjem tisztességesebb volt, mint én, mert nem akarta az anyját itt hagyni. Én meg olyan borzasztó kalandvággyal szerettem volna elmenni. Elsősorban jól tudtam varrni, és azért 2-3 nyelven mégis csak elboldogultam, előttem volt a világ. A férjem barátja egy teherautón búcsúzott el tőlünk a Király utca és a terézvárosi templom sarkán. Sírt, bőgött, akkor láttam sírni először férfit, és könyörgött, hogy menjünk vele. Pista mondta, hogy nem megyünk. A végén kiderült, amiről én nem tudtam, hogy a férjem adott egy menetlevél-szerűséget a „hűtőből”, és ő ezzel az autóval a határig el tudott menni. Aztán egyszer felhívott a ’60-as években, és azt mondja, „Gruber Istvánt keresem, szeretnék még egy menetlevelet kérni”. Akkor jött haza Amerikából. Nekem egy barátnőm elment 50-valahányban, és írt, hogy milyen táborokban volt. Én nem vágytam erre. Talán azért sem volt ez olyan olthatatlan vágy bennem, mert én nem voltam olyan terror alatt itt. Lehetséges, hogy azért nem voltam szereplője ennek a terrornak, mert soha nem voltam politikailag elhivatott. Nem voltam ’45 után harcos kommunista, sem szocdem, sem semmi, hanem belekeveredtem egy nagyon munkás életbe, ami biztos nem akadályozta volna meg az ÁVO-t, hogy egy könyvelőt elvigyenek, ha nagyon jártatja a száját, de valamiért engem ez elkerült. Nem volt helyzet, hogy engem ki kellett volna menteni az ÁVO sötét börtöneiből, nem voltam ellenálló, nem lázadtam fel a fennálló rend ellen, hanem könyveltem mint az őrült, nagyon sokat dolgoztam. Amellett nem voltam egy csöndes valaki, nem voltam szürke egér, mégis valamilyen úton-módon elkerült engem. 1956 „lement” valahogy, a baráti társaság – főleg a férjem barátja – ment el. Nagyon közeli ismerős nem. Elkezdődött az elhagyott lakások birtokba vétele, de mi semmi ilyesmit nem csináltunk. 

Meghalt a férjem édesapja pont a forradalom előtti hetekben, úgyhogy 25-én volt a gyászmise. A férjem édesanyja egyedül maradt, nem akart semmiképpen sem elmenni ezért a férjem sem. Konszolidálódott az élet, elkezdtünk dolgozni. A hűtőiparnál volt egy-két kínos esemény, amikor ez a terves vagy statisztikus – már nem emlékszem, a férjem volt a terves, és a másik, aki párttitkár volt, és elég ocsmányul viselkedett. ’56. október vége felé úgy döntöttek, hogy kirúgják ezt az embert. Feljött a pénztárba, és én kifizettem őt, mint pénztáros. Elkezdte mondani, hogy „maguk konjuktúra-lovagok”, meg majd mi lesz itt… Akkor én szó szerint azt mondtam neki, hogy maga mer nekem ilyet mondani, aki jóformán gyerekkorom óta dolgozom és a munkámból élek, és nem abból, hogy párttitkár vagyok? Gyűlölöm azt, amit maga képvisel! Amennyi ki volt számfejtve, az kifizettem neki, ezzel ő eltávozott. Létrejött a hűtőipari igazgatóság, ami Budapesten kívül Magyarország összes hűtőházát tömörítette, méghozzá bent a Vörösmarty téren. Tehát egy központi szerv irányította az egész ipart, és oda behívták a férjemet vezetőnek. Bekerült a Mirelit Hűtőipari Vállalat vezetőségébe. Lényegében a budapesti hűtőház nem termelt eleinte, csak bérhűtött. A többiek, a Mirelit, amelyik Csepelen volt, és Magyarország legelső hűtőháza volt, a ’30-as években már mélyhűtött árut termelt. A „Mirelit” egy fogalom – ha bemegy az üzletbe, akkor mirelitet vesz, pedig 103-féle mélyhűtött áru van. Az a kis eszkimó emberke az ő eredeti emblémájuk, védett márka. Magyarországon elkezdték később építeni a hűtőházakat, melyek nemcsak bérhűtéssel, hanem termeléssel is foglalkoztak. Egy alagúton megy át ez az áru, amit gyorsfagyasztással le kell hűteni. Felrakják a zöldborsót, teljesen megpucolják, szalagra teszik, és egy alagúton megy át, ahol egyre hidegebb lesz a hőfok, és a végén eléri a -15 fokot, és becsomagolják. Az a lényeg, hogy gyorsan kell lehűteni. Tehát akkor kezdett Magyarországon kiépülni ez a lánc, és ennek csináltak egy központi szervet, ami volt a Vörösmarty téren, ide került a férjem magas beosztásba.

’57. elején mi elhatároztuk Pistával, hogy összeházasodunk, májusban volt az esküvőnk. Mindketten jó állásban voltunk a hűtőiparban, de úgy gondoltam, hogy nem jó, ha mi együtt dolgozunk, mert mind a ketten törekvőek voltunk, és egy cégnél ez nem volt célravezető. Arra gondoltam, hogy én megyek el, és az élet igazolta, mert ő onnan ment nyugdíjba. Szóltam ennek a Szebeni Lászlónak, aki ekkor főkönyvelő volt a Medimpexnél. Ő pedig hívott, hogy „gyere a Medimpexhez, onnan rengeteg könyvelő elment, és kértek, hogy szerezzek könyvelőt”. Mondtam, nagyon jó lenne, Laci, csak egy baj van, hogy a Czele Teri, kicsit miatta is jöttem el a Richter gyárból…  Ha őt nem zavarja, hogy ő vezérigazgató volt, én meg könyvelő, és most is az vagyok, akkor kérdezd meg tőle. Jött a Laci, és mondta, hogy „dehogy zavarja, sőt, nagyon örülne, mert te egy jó munkaerő vagy”. Így ’57. július 1-én felvettek a Medimpexhez a könyveléshez.

Oda bekerültem, villámgyorsan átláttam a dolgokat. Azt bízták rám, hogy az ügynöki jutalékokat könyvelgessem le. Szívtam magamba az új dolgokat, mert addig a devizáról azt sem tudtam, hogy micsoda. Legutóbb ’45-’46-ban a dollárokat a tőzsdénél láttam utoljára. Itt is csak a könyvelésen. Akkor én nagyon hamar beletanultam ebbe. Emlékszem arra, hogy kivettem két hét szabadságot – nem voltam nászúton – utána még két hetet  itt valahol – talán a Svábhegyen – eltöltöttünk. Azalatt már jött Németországból egy képviselő, akivel nekem kellett tárgyalnom és egyeztetnem a dolgokat, úgyhogy villámgyorsan beilleszkedtem. Elég szépen ívelt fel a pályám, és ez a Czeléné – úgy látszik, a régebbi ellenszenv vagy a társadalmi különbség miatt, ami valaha volt köztünk, pedig korban alig volt köztünk pár év – megint elkezdett engem piszkálni egy kicsit, mindig belém kötött. Ott ültünk egy szobában, nem volt kellemes. Ezt csak azért hangsúlyozom, hogy mégis milyen érdekes ez, és végül milyen rendes volt velem. Egyszer felhívott engem, hogy menjünk fel – volt egy külön szoba a személyzeti munkához, nem kellett mindig ott ülni a többiekkel, ha valami bizalmas dolog volt – és azt mondta, hogy „felhívtak a Külkereskedelmi Minisztériumból, mert téged feljelentettek a Minisztériumban, hogy ’56-ban te miket mondtál.” Kérdeztem, hogy ki jelentett fel. Említette ezt a volt párttitkárt, a Simait. Mondom, „te Teri, én nem a rendszert szidtam, én a Simait szidtam, de csúnyán”, és elmondtam neki. Engem a Teri nagyon jól ismert, gyakorlatilag ’49-től ’53-ig együtt dolgoztunk, és ismert még, mint igazgató. Nem voltunk messze egymástól, mert ez egy kis közösség volt, a tisztviselők, és említettem, hogy színjátszó csoport, ilyesmi. Azt mondta nekem, hogy most ne szólalj meg, ki akar jönni a külkeres személyzetis. Mondtam, jó, befogom a számat. Felhívta ezt az illetőt, nem tudom kit, és azt mondta: „Ide figyeljen X elvtárs, én a Gruberné Hegedűs Györgyit ismerem nyolc éve, együtt dolgoztam vele, abszolút megbízható, és ha ő igazán ellene lenne a rendszernek, akkor elment volna, jól tud nyelveket, és semmi nem akadályozta volna meg, úgyhogy én teljes mértékben garanciát vállalok érte”. Erre azt mondta az illető, „Jól van, Terike, már ki sem jövök, minden el van intézve”. Én ezt olyan mértékben honoráltam és tiszteltem, hogy ő valójában engem igazán nem szeretett, és mégis egy ilyen pillanatban kiállt mellettem. Ha engem ott meghurcolnak, a külkerben nem lehetett volna megmaradnom, ha rám sózzák azt, hogy én ’56-ban hogy viselkedtem. Soha többet egy szó erről nem esett.

’57-től ’91-ig voltam a Medimpexnél, először a könyvelésben, aztán az ellenőrzésben egy rövid ideig. ’67-ben kitalálták, hogy én legyek a pénzügyi osztályvezető, ami egy rendkívül meglepő dolog volt, mert könyvelőket nem szoktak pénzügyre tenni. Én akkor már elvégeztem a mérlegképes könyvelőit is, de valószínű, azért gondoltak erre, mert vonzódtam az operatívabb dolgokhoz. A könyvelésnél operatívabb a pénzügy. Tehát ’67-ben lettem a Medimpex pénzügyi osztályvezetője. ’66-tól a hálózat kiépítése történt a Medimpexnél, ami azt jelenti, hogy a magyar gyógyszeripar terjeszkedett a világpiacon, és azt rám bízták. Egyik erősségem volt végig a pályámon és majdnem a mai napig a szervezőkészség és a felépítése az új rendszereknek. Nagyon szerettem. ’66-’67-től kezdődött a hálózat kiépítése, először csak irodákon keresztül.’67-től folyamatosan tőkekivitel kezdődött a gyógyszeriparban. Szokatlan dolog volt, mert nem volt olyan gazdasági helyzet, hogy tőkét vigyünk ki, tehát alapítottunk vállalatokat. Először csak irodákat, kirendeltségeket, később már vállalatokat is. Így lett a Medimpexnek a legnagyobb külföldi képviselete a külkerben, rajta kívül csak a Hungarotexnek volt még ilyen. Közel 35 országban voltak embereink, amiből részben jogi személyek olyan tizenvalahány országban, másrészt kereskedelmi kirendeltségeken ülők 15-20 országban, amelyek a gyógyszerkereskedelem közvetítőiként szerepeltek, tehát a magyar gyógyszerek külföldi forgalmazásában vettek részt. Én a pénzügyi osztály, majd főosztály, majd főkönyvelői címmel szép lassan, mindig megtartottam e hálózat irányítását. Külker  monopolcég volt, egy olyan ritka cég, amely elég homogén volt, mert a gyógyszeriparnak volt a külker cége. Kicsit más is volt még: a gyógynövény, de az sem nagyon lógott ki. Mi a gyógyszeren kívül az illóolajokat és a gyógynövényeket is forgalmaztuk, ami a forgalmunk 10%-át tette ki, de beleillett a profilba. „A gyógyszer nem fuszekli” szoktam mondani. Sok előadást tartottam, és mindig ezt mondtam. A gyógyszer nem fuszekli, azt nem lehet úgy eladni, hogy kiviszem a piacra, annak meglehetősen komoly, tudományos  háttere van. Elég nagy exportot és importot bonyolítottunk, több százmillió dollár és rubel értékűt évente. A ’70-’80-as években, mintegy 200 millió rubel export és hozzá 100 millió dollár export, de az import is e körül volt. Szóval nagy forgalom volt. 

Nagyon nagy pénzügyi munka. Merész vállalkozás volt engem odatenni, de természetes ösztönnel megszereztem ezt a pénzügyi tudást, amit nem úgy szívtam magamba mint egy igazi pénzügyes, aki már rögtön ebbe születik, de egy komplex tudásom volt, a könyvelésből, ami nagyon jó alapot ad, és másként közelítettem meg a dolgokat, miután volt egy könyvelői múltam, és a pénzügyben ezt tudtam hasznosítani. Tehát mindenképpen a pénzügyi főnöki munka mellett mindig hozzám tartozott a külföldi képviseletek  szervezése és a menedzselése is. Én a kiküldöttek „anyukája” voltam. ’57-től ’91-ig voltam ott töretlenül. Utána nyugdíjba mentem, de rögtön ott is maradtam, ez csak egy papír volt. ’91-től ’95-ig tanácsadóként működtem, de paralel visszahívtak a Richterbe, és ’92-ben a Richterben is megszerveztem a külföldi képviseletek pénzügyi ellenőrzési rendszerét. A Medimpex egy külkereskedelmi vállalat volt a minisztérium égisze alatt.’82-ben kezdődött az, hogy ez nem jó, hogy a Külkereskedelmi Minisztérium irányítja a Medimpexet. ’82-ben elhatározta a gyógyszeripar, hogy külön közös vállalatot hoz létre az 5 nagy gyógyszergyár, amiből a Chinoin, a Richter az EGIS, a Biogal a humán és plusz a Reanal – ezek a gyógyszergyárak úgy gondolták, hogy nem helyes, hogy a Minisztérium irányítja az ő külker vállalatukat. Egy közös vállalatot hoztak létre, amiből leválasztották a mi tevékenységünkből a gyógynövényt, az illóolajat, és azt Pharmatrade néven meghagyták a Külkereskedelmi Minisztérium égisze alatt. Az állami vállalat maradt, ez meg a gyógyszergyárak tulajdona lett, mint közös vállalat. Akkor a gyárak a változtatást megcsinálták egy közös vállalat lett belőle. Volt egy ilyen terminológia, hogy „közös vállalat”. Ez a közös vállalat lett továbbra is a gyárak export-import ügyintézője, de ez egy erjedési folyamat volt már, és hiába gondoltuk mi azt, hogy a Medimpex erőssége ez a hálózat, mert ezt sokszor elmondták, hogy a hálózat a mi vagyonunk, mégis az ellentétek a gyárak között elkezdtek erősödni. Elkezdtek a gyárak külön-külön mozgolódni – mert addig egy NSZK-ban vagy Franciaországban vagy Angliában lévő vállalatot kint úgy hívtak, hogy „Medimpex UK”, vagy „Medimpex North America” stb. Ez nem válogatott, minden gyárnak értékesítette a termékeit ott külföldön. Ha odament valamelyik gyár, hogy „vegyél nekem”, azt megcsinálta. De ’82 után ugye, ezek elkezdtek önállósodni, elkezdődött ez a privatizációs hajlam, amit emlegettem, hogy a Bihari meg a Kádár adták el a Chinoint ’89-ben. Akkor már kezdtek szemet vetni a külföldi gyógyszergyárak a magyar gyárakra. Ez egy olyan folyamatot indított el, hogy konkurenciának érezték magukat már külföldön is. Tehát a hálózat hiába volt remek, erős, ütőképes, elkezdett szétbomlani, és mindenki azt mondta ’82-től 8-10 évig, amíg mindenki a saját képviseletét akarta külföldön létrehozni, hogy nem szedik szét. Így kerültünk el ’91-’92-be, amikor már a Richter és az EGIS kivitte az exportját és az importját a gyárba. Már nem a Medimpex bonyolította az exportot, importot. Mivel én ős-Richteres voltam, és a tárgyalásokon mindig mondták, hogy én a Richtert képviselem, ezért evidens volt, hogy később  odakerültem. Akkor jött haza Londonból Bogsch Erik, aki ma is a Richter vezérigazgatója, és akinek én nagyon sokat egyengettem fiatalember korában az útját, mert volt egy villongás egy másik  kiküldöttel, és én Bogsch Erik mellé álltam, mert neki volt igaza. Ő Londonból ’92-ben hazajött, lejárt a kiküldetése, és felhívott engem itthon, még akkor élt a férjem. Aztán kiderült, hogy azért hivott, mert hogy hazajön. A következő héten derült ez ki, csak ő előtte felhívott, hogy megköszönje az elmúlt évek alatt nyújtott segítségemet, sőt barátságomat. Bejelentette, hogy őt kinevezték vezérigazgatónak, és azon nyomban odahívott engem. De én már nyugdíjas voltam, és a Medimpexnél is dolgoztam, és aztán ott nála is. Akkor másodállásban voltam a Richternél, később kiváltottam az egyéni vállalkozói igazolványomat, és számláztam. A Medimpex akkor már zúgolódott sajnos, akkor már nem volt egy nagy cég, mert mindenki kivitte belőle a magáét. Mindenki önálló exportjogot kapott ’85-ben, csak nem éltek vele rögtön.’92-ben már a Richter a Bogsch Erik vezényletével ugyanúgy fel akarta építeni a külföldi hálózatát, mint ahogy azt a Medimpexnél látta. Engem hívott oda, és igazán, őszintén büszke vagyok arra, hogy a Richterben is segítettem ennek létrehozásában. 

 A gyógyszert általában nem szokták közvetlenül eladni, mindig van egy közvetítő. A hálózatnak ez is volt az alapja, hogy közvetíteni kell. Az nagyon ritka, hogy X gyógyszergyár elmegy egy másik gyógyszergyárhoz a világ másik végén, és hatóanyagot ad el. Nem lehet, ez olyan árucikk, amit közvetítőkön keresztül kell forgalmazni. Én elkötelezett híve vagyok a gyógyszeriparnak. Gyakorlatilag ez egy olyan szakma, aminél meghatározó volt a hálózat, és mai is az. Végül aztán kiépítettük a Richterben, elég sok harc árán.

Még annyi tartozik hozzám, hogy én mellékesen könyvvizsgáló is vagyok 1972 óta. Miután én ezzel a hálózattal foglalkoztam,  nagyon jó hírnevem lett a szakmában, tudniillik ilyen hálózata senkinek nem volt, mint a Medimpexnek.Miután a nevem ilyen jól forgott, mindenkit hozzám küldtek, mikor a ’80-as évek végén elkezdődött a vállalatalapítási őrület. Elkezdtek hozzám jönni megbízások. Volt olyan, hogy 10-12 megbízásom volt, részben külföldi vállalatalapításokkal, később könyvizsgálóként kértek fel ilyen cégek, mint a Chemolimpex, a Biorex, a Biopharma. Olyanokat is csináltam, hogy Varga Edit, a Richter gyár igazgatója, amikor nyugdíjba ment, odakerült a Taurus Gumigyárba, hogy a külkereskedelmi részlegét szervezze meg. Elég bonyolult volt, mert nem foglalkoztak külkerrel. Akkor felkértek engem, és a külker rendszerét a Taurusnak velem csináltatták meg. Nem hálózatépítés volt, hanem, hogy hogyan kell külker számvitelt, pénzügyet csinálni. Nagyon sokféle munkát végeztem megbízással. Mint könyvvizsgáló működtem a ’80-as évek végétől, volt vagy 5-6 vállalatom, ahol könyvvizsgáló voltam. Volt külker is, de volt gyógyszer is. Mind vadonatúj kis cégek, mint a Biorex, az egy gyógyszerforgalmazó cég, amit később megvett a First Hungarian Fund, az Első Magyar Amerikai Alap. Mikor ez a cég fellendült néhány év múlva, akkor egy nagy könyvvizsgáló cégnek kellett átadni a könyvvizsgálatot, nem lehetett egyszemélyes. Így jártam máshol is, a Láng autó-importőr cég, amely Magyarország 2. vagy 3. legnagyobb autóalkatrész importőre volt, oda elkerültem könyvvizsgálónak. Ott voltam nem tudom, hány évig. Aztán eladták egy svájcinak, és át kellett adnom. 

Említettem, hogy ’57-ben kerültem a Medimpexhez, a könyvelésben voltam. A könyvelés foglalkozott mindenféle jutalék- meg egyéb dolgokkal, mert ez a szakma csak ügynökökön keresztül tud működni. Ez nagyon széleskörű elszámolást igényelt, mert az ügynökök csak akkor kaphatták meg a jutalékukat, ha befolyt az áru ellenértéke. Ez egy nagy, szintén szervezési feladat volt. Nem ment rendesen ez akkoriban, de azt is sikerült úgy rendbe hozni, hogy egy átlátható elszámolási rendszer lett. Itt az ügynökökkel kellett tárgyalnom, ahol igénybe vették azt, hogy én tudok beszélni, és ezek rendszeresen jöttek hozzánk elszámolni, a külföldi ügynökök. Itt ügynökök alatt külföldi képviselőket értem.Én ’64-ben voltam először külföldön. Legelőször a Lipcsei Vásárra küldtek ki. Ez egy kis játék-dolog volt, kvázi jutalomból, elvoltam. Igazán akkor kezdtem utazni, mikor kineveztek pénzügyi osztályvezetőnek ’67-ben. A ’67-es pénzügyi osztályvezetői kinevezésem után egy 18 napos európai körúton vettem részt az akkor szállítmányozási osztály – ma logisztika, bár a logisztikához más is tartozik, nálunk a szállítmányozás más  feladatot hajtott végre: bejött az export áru, azt el kellett juttatni a vevőhöz, igénybe venni hajót, repülőt stb. –, szóval ennek az osztálynak a vezetőjével voltunk egy körúton, méghozzá az „Új mechanizmus” évében és emlékszem arra, hogy a szövegünk az volt, hogy az „új gazdasági mechanizmus következtében mi már önállóan tárgyalhatunk szállítási feltételekről”, mert addig csak a MASPED szintén monopol vállalat szállíthatott, nem lehetett más szerződést kötni. Ez volt az ún. szlogenünk az úton, hogy a szállítmány egy új gazdasági mechanizmus révén szárnyalhat, és a pénzügy is csatlakozott. Akkor volt az első út. Voltunk Svájcban, Belgiumban, Ausztriában, Párizsban. Fordítva mentünk, először Párizsba, aztán Brüsszelbe, Svájcba és Ausztriából jöttünk haza. Mint könyvelés, hozzám tartozott az útielszámolások elkészítése, ami azt jelentette, hogy kb. 1200 embert utaztattunk egy évben, aminek a fele gyógyszeripari volt, a fele Medimpex. Hamburger utaztatta első ízben a gyógyszeripari szakértőket. Utazási keretek voltak akkoriban, nem lehetett csak úgy, meghatározták, hogy mennyi pénzt kapunk utazásra. A keret nálunk volt a Medimpexnél. Nagy monopolhelyzet volt egészen ’82-ig, ahol minden a mi kezünkben volt. A külföldi képviseletekre költhető pénz is, meg az utazási pénz is. A Medimpex-utielszámolásokat is én csináltam hosszú évekig. Annak kapcsán rengeteg ismerősre tettem szert, mert a gyógyszeripar felét mi utaztattuk, orvosokat, gyógyszerészeket, vegyészeket, és a kórházakból is utaztattunk. Később kerekasztal konferenciákat csináltunk, tehát nem előadásokon propagáltuk a gyógyszert, és összehívtuk egy bizonyos gyógyszer propagálása céljából tudós embereket, feltalálókat, kinti orvosokat, és szimpóziumokat tartottak. Az volt a korszerűbb, hogy ilyen megbeszélés-szerűen ismertették a gyógyszert. Ezeket mind utaztattuk. Ma sem megy ez másként, ma is a gyárak utaztatják az orvosokat. Sokat beszélnek erről, hogy hogyan lehet ezeket az embereket honorálni. Tulajdonképpen külföldi utakkal. Akkor nem csak azért, hogy honorálják, hanem nyilván azért, hogy a gyógyszereket propagálják. ’67 után elkezdett őrületes tempóban felgyorsulni az utazás, úgyhogy volt olyan év, hogy 70-80 napot töltöttem külföldön. Kisebb részletekben persze, nem egyszerre. 30-32 nap volt az első félévben, ugyanannyi a másodikban. ’62-ben az első kiküldetésem Egyiptomban volt. Utána Moszkvában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, NDK-ban, Szíriában, Irakban, Bulgáriában, Algériában, Libanonban jártam, ahol mindenhol voltak irodáink. Tudományos irodáknak hívtuk mi ezt, ami azt jelentette, hogy a gyógyszert ráadásul úgy lehet eladni, hogy orvoslátogatókat kellett alkalmazni ezen irodákon keresztül. 

Ott azokban az országokban, ha mi el akartunk adni kész gyógyszert – ugye kétféle gyógyszer van: hatóanyag, meg kész gyógyszer – azt nem lehet eladni másképp, csak ha orvoslátogatók ajánlják az orvosoknak. Orvoslátogatókat alkalmaztunk ezeken a helyeken. Az irodák nagyon szerteágazó tevékenységet folytattak, nem elég, hogy közvetítették az eladást, szervezték a szimpóziumokat, egyes országokban alkalmaztak orvoslátogatókat, akik járták a területet és begyűjtötték az igényeket. Voltak országok, ahol nem lehetett az orvoslátogatóknak eladni, pl. Szíriában, vagy a Közel-Kelet egyes országaiban. Ők ismertették a készítményeket és aztán valaki más, az eladási emberek gyűjtötték be a megrendeléseket. Ez egy nagy hálózat volt. Indiában is, pld. Bangladesben. Később, mint ezt már említettem, a gyógyszeripar annyira jól prosperált, hogy a Pénzügyminisztérium engedélyezte, sőt támogatták, hogy mi jogi személyeket hozzunk létre külföldön. Kezdetben a Medimpex kiküldött szakembereket a külföldi kirendeltségekre, de azok nem voltak jogi személyek. A vállalatalapítások az adott országban már be voltak jegyezve: Svájcban, az NSZK-ban, Ausztriában, Nigériában, Spanyolországban, Franciaországban, Bangladesben, Japánban, az USA-ban, Angliában, Jamaicán és lehet, hogy valamit még ki is hagytam. Ezek ’65-től mind a mai napig megvannak, nagyjából. A Medimpex nevet hordozták ezek a vállalatok, most kezdték átírni Richterre meg ilyesmire. Kétféle alapítás volt: az egyik, amikor a régi képviselőnk megöregedett, és átadta nekünk a céget, akkor a régi neveket meghagytuk pl. Pharma Haupt, Labatec, nem változtattuk meg a nevet, de Medimpex UK Londonban, Medimpex France, a spanyol cégünk is Mediberia, tehát ott a Medimpex-nevek voltak. Japánban is Medimpex Japan.

A Medimpex kádermunkája nagyon jó volt, ami a Richterre sajnos nagyon nem volt jellemző. Én a hálózat adminisztratív részét szerveztem meg a Richterben, de messze nem szólhattam bele semmibe, csak taníthattam az embereket. Az egy külön tevékenység volt, hogy a ’70-es években egyszer csak  előirták, hogy nem mehet el senki külföldre anélkül, hogy én őt a vállalatvezetésre betanítsam. Még tavaly is tanítottam a Richterben, egy olyan kollégát, aki kiment Spanyolországba, vagy később Ukrajnába. Tudniillik általában üzletembereket küldtek ki, akik jól tudtak nyelveket, értettek az üzlethez, de egy vállalatvezetés nem ugyanaz, mint egy üzlet.

[állambiztonság]Én osztályvezető voltam ’67-től és később lettem főosztályvezető és pénzügyi igazgató. Az én vonalamon mindig hiányzott pénzügyi szakember. Ott tulajdonképpen nem volt politikai beleszólás. Magasabb szinten egy külkervállalatnál egy árosztályvezető vagy főosztályvezetőnél feltétlenül politikai kívánalmak voltak. Zömében párttagok voltak, de nem mindenki, voltak párton kívüliek is. Szét kell választani a funkciókat: azokra, akik külföldiekkel érintkeztek, és azokat, akik nem. Akik külföldiekkel érintkeztek, azoknak abszolút megbízhatóknak kellett lenniük. Egyes hírek szerint minden kiküldött be volt szervezve, tehát jelentési kötelezettségeik voltak. Az útijelentések olyanok voltak, hogy egy külker utazásnál előbb utazási tervet kellett csinálni, hogy kivel fogok tárgyalni, és volt az a bizonyos TÜK – titkos ügyiratkezelés -, amikor én kivittem a cégtől a szerződést vagy valamit, akkor ott volt egy hölgy, és akkor beszámozta, becsomagolta, átkötötte és úgy vihettem ki a határon. Nemzeti színű szalaggal átkötötte, lepecsételte.  Nálunk a Medimpexnél volt egy ilyen TÜK. Mindent a TÜK-be kellett leadni. Volt, hogy nagyon vastag anyagot adtam le, mert vittem mérlegeket stb. Azt nekem a határon ki kellett bontanom, mert addig a vámkezelésnél nem mehettem ki, amíg a TÜK-papíromat és a devizapapíromat nem ellenőrizték. Kiviteli engedélyem volt. Mondtam, hogy az utazáshoz keret kellett, és a Nemzeti Banknál igényeltük a pénzt, és azt odaadták készpénzben. Annak is volt egy kiviteli engedélye. Azt kellett bemutatni, és a TÜK papírt. És akkor az egyik felét elvitték a listának, a másik nálam maradt. Mikor átléptem a határt, akkor leszedtem róla, mert Németországban nem kell látni, hogy be van csomagolva. Az országból kivinni ezeket az iratokat, ami nem volt biztos, hogy bizalmas volt, csak nálunk a vállalatnál bizalmasnak tekintett iratokat vittünk ki. Tehát feladattervvel mentünk ki, azt a főnök aláírta. Mikor visszafele jöttem, a feladatterven volt ez meg az, és megírtam, hogy azt végrehajtottam vagy nem. Ez volt az 1. számú útijelentés. Ha volt valami olyan, hogy megkíséreltek engem külföldön beszervezni, vagy nyomon követtek, akkor 2. számú útijelentést kellett írni. Soha nem kellett nekem 2. számút írnom. Visszautalnék erre a bizonyos goodwillre meg szavahihetőségre. Soha nem volt fogás rajtam se bel- se külföldön, hogy valamiért beszerveztek volna. Nagyon jó családi életem volt. Ez nagyon érzékeny pont, mert pl. egy kolléganőmet azért szervezték be, mert szeretője volt. Rajtam nem volt fogás. Lehetett a külföldiek által megvesztegetett üzletkötő, volt ilyen. Akkor voltak olyanok, hogy nekünk nem volt szabad külföldivel elmenni szórakozni vagy színházba, stb. de mindig elvittek minket vacsorázni. Az útijelentésbe ilyeneket nem kellett beírni. Nem egy és nem két ember tette fel nekem ezt a kérdést, hogy beszerveztek-e vagy sem. Még egy oka lehetett, mert én nem a kereskedelemben dolgoztam, bár összekerültem rengeteg ügyféllel. Nekem pénzügyi vezetőként soha nem kellett „blőd kádereket” alkalmaznom. A személyzeti munkában volt 3 fő: a vezérigazgató, a párt és a szakszervezet, a kemény mag, és abban én soha nem voltam. A magasabb személyi ügyekben ők döntöttek. A kiküldötteket keményen lekáderezték. Aztán volt egy összekötő. Nem is egy, volt egy honvédelmi és egy belügyi összekötő. Volt egy összekötőnk, aki mindig az aktuális főkönyvelő, gazdasági igazgató volt a ’70-es évektől. Ezek az összekötők a vezérigazgatóval és a gazdasági igazgatóval voltak kapcsolatban. Hogy miért velük, azt gondolom, hogy egy időben, szintén a ’80-as években ilyen embargós cikkeket kellett behozni. Kisebb laboratóriumi dolgok voltak, amik a COCOM-listán voltak, Svájcban szerezték be. Úgy kerültem bele, hogy az utolsó előtti vezérigazgató, Laczai Béla ott gazdasági igazgató volt. Ez az összekötő őhozzá járkált. Mikor a Béla vezérigazgató lett, nagyon rühellte, hogy ez a pasi jár hozzá. A gazdasági igazgatót ő nem nagyon szerette, és egy hanyag mozdulattal rám sózta ezt az összekötőt. Mondta, úgyis te intézed a pénzügyeket, s így beesett hozzám ez a jóember, és akkor rajtam keresztül hordták oda a pénzt. Megvette a svájci vállalat, ő kifizette, és ezek elhozták onnan valahogy. Kiszedték a pénzt a belügytől, és elhozták nekem készpénzben. Így kerültem bele a dologba. Nem nagy összegek voltak, 10-20 ezer svájci frank. Ezek voltak. Ezek a belügyi meg honvédségi összekötők, nyilván a menetrend az volt, hogy miután valaki kiküldetésbe került, ezeknél jelentkeznie kellett. Hogy mi volt a beszélgetés lényege, beszervezték őket vagy nem, nem tudom. Pályafutásom alatt egy valaki készült Amerikába. Tanítottam őt is, még ma is felkészítek külföldi kiküldetésekre. Ő járt be hozzám, apróságokat is megbeszéltünk, hogy személyes holmit mennyit lehet kivinni, ment volna mondjuk szombaton, és bejött hozzám azon a hétfőn, kisírt szemekkel – férfi volt – hogy őt nem engedik ki. Ő nem akarta elvállalni, hogy besúgó lesz. Soha nem tudtam meg, hogy mi volt az igazság. Egy héttel a kiküldetés előtt nem engedték el. Nem is ment el. Az amerikai vállalat vezetője lett volna. Az amerikai vállalat nagyon kis jelentőségű vállalat volt. Megvan, egy kis forgalmú vállalat, de mégis jelen vagyunk Amerikában, később gyártási együttműködési szerződések lettek belőle, 20 évvel később. Ez egy nagy dumás fiú volt, állítólag, ezt hallottam később, hogy Dél-Afrikában élt a testvére, és ezt nem írta be az önéletrajzába. De soha nem tudtam meg. Az összes többi kiküldöttek rendben el

Ha valamelyik vállalatnál pénzügyi nehézség volt, akkor mindig engem küldtek ki mindenféle szörnyű helyzetekbe, mert én nem féltem semmitől. Például Nigériába – Hamburger sosem engedett nőket ilyen helyre. Nem csak kereskedelmi tanácsos, hanem ő volt az NSZK-ban az első magyar nagykövet, Hamburger László, 1968-ban. Ő nevezett ki engem pénzügyi osztályvezetőnek, először azt mondták, hogy csak ideiglenesen, mire Hamburger azt mondta, ide figyeljen, én egy Grubernét nem nevezek ki ideiglenesen, maga véglegesen lesz kinevezve. Azért emlékszem pontosan, mert utána ő elment. A Hamburger egy nagyon befolyásos ember volt, gondolja el, hogy elküldték az NSZK-ba első nagykövetnek mint kereskedőt, nem mint diplomatát.

1967-ben lettem a pénzügyi osztály vezetője. Ez nagy fordulópont volt az életemben azért is, mert a korábbi szakmai múltam inkább a számvitellel volt kapcsolatos. Az akkori gazdasági igazgató a volt főnökömet, Szebeni Lászlót váltotta, aki kiment Egyiptomba. Nagyon merész és igen jó fejű ember volt, Laczai Bélának hívták. Ő lett a gazdasági igazgató ’66-ban vagy ’67-ben. Ő tulajdonképpen nagyon jó érzékkel, mondhatnám, második főcsapás az életemben, neki köszönhetem, hogy váltottam. Ő találta ki, hogy én legyek a pénzügyi osztály vezetője. Ez nagy kihívás volt számomra, mert nem szoktak számviteli embert pénzügyi vonalra tenni. Az egyik utólagos regisztráció, egy elmélyültebb, lassabb, más képességeket kívánó munka volt, a pénzügyi munka pedig egy nagyon operatív, gyors döntést igénylő munka. Nekem úgy látszik ez a képességem feltűnt a Laczai Bélának. Amellett nem kevésbé volt döntő, hogy tudtam beszélni. Én tárgyaltam ezekkel az ügynökökkel, és nem volt számomra gond, hogy valakivel beszéljek. Nyilván ezért találta ki, hogy én esetleg erre megfelelek. A képesítésem akkor mérlegképes könyvelő volt, nagyon sok vizsgát letettem, a külkerben már 10 éves jártasságom volt, ami nagyon bonyolult, összetett  tudás volt. Akkor úgy gondoltam, és a férjem is nagyon biztatott – nagy támaszt nyújtott nekem mindenben, bármilyen kételyem volt, gondoltam, nekem otthon ott a hátterem. Ő azt mondta, hogy vágjak bele. Másnap belevágtam. Azért csináltam jól, mert nem voltam begyepesedett pénzügyes, aki a pénzügyek szövevényeibe belemerül, és nem látja a fától az erdőt. Én merész voltam, mert eleinte nem gátolt meg a tudás. Olyan megoldásokat kerestem, ami megdöbbentette őket. Nagyon rövid idő alatt, mivel én vonzom mindig a munkát, hozzám csatolták a külföldi érdekeltségeket, a külföldi irodák elszámolásait. Nagyon hamar 28 embert találtam magam körül egy vagy két éven belülAzokban az években került sor a külföldi vállalatok alapítására is. Például Németországban volt egy Haupt nevű úr, aki idős volt már, de a háború előtt is dolgozott a magyar gyógyszeriparral, és képviselte a mi cikkeinket, és volt egy vállalata Frankfurtban. Volt egy másik, egy svájci cég, amit szintén felajánlottak nekünk. Az nem egy régi képviselet volt, hanem kikerült Svájcba a háború után egy erdélyi gyógyszerész, ő mindig a magyarokkal dolgozott, és felajánlotta nekünk, hogy ne hatóanyagot, hanem kész gyógyszert forgalmazzunk. Ausztriából is jelentkezett valaki, nem régi kapcsolatunk volt. Tehát elkezdtek jönni ezek a képviselők, hogy ők szívesen társulnának velünk. Ez mind ’67-’68-’69-ben csúcsosodott ki. A külföldi vállalatalapítás akkor Magyarországon nagyon szigorú engedélyezés alapján történt. Elsősorban kellett a Pénzügyminisztérum, majd a Külkereskedelmi Minisztérium engedélye. Azután volt az Állami Pénzintézeti Központ, ami be volt iktatva a Pénzügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium közé. Ezzel a három hatósággal kellett ezt engedélyeztetni. Mindenféle megvalósíthatósági tanulmányt kellett készíteni. Ezt ma is nagyon hiányolom, a későbbiek során én nem bántam volna, ha a ’90-es években ilyen precízen kérték volna azt, hogy milyen megtérülése van egy vállalatnak. Ezek eleinte kereskedelmi vállalatok voltak, termelés nem folyt ott, hanem egy árukészlettel rendelkező kereskedelmi vállalat működött Frankfurtban, Genfben, Bécsben, Párizsban, ahol a tulajdonjogunk általában: Németországban, Franciaországban és Ausztriában 100 %, Svájcban 60% a miénk, és 40 % egy svájci úré. Törekedtünk arra, hogy a tulajdonjog 100 % legyen. Akkor még, az első időkben a külföldi partnerek is voltak az igazgatók ezeknél a cégeknél. De nagyon hamar változtattunk, és Magyarországról kiküldött kollégák lettek a kereskedelmi igazgatók. Ezek kis kft-k voltak, kevés alaptőkével. Az elképzelés az volt, hogy nem viszünk be túl nagy tőkét, hanem áruhitellel fogjuk finanszírozni ezeket a vállalatokat. Magyarországon nem nagyon alapított, a tőkekivitel nem volt jellemző azokra az évekre, hiszen nem volt itt sok pénz, de ebben az időszakban, mivel mi voltunk az elsők, a Medimpexnek volt a legnagyobb hálózata, a második a Hungarotex volt, aki textillel foglalkozott. Manapság a követségekbe integrálják a kereskedelmet. Akkor külön volt, függelmileg a kereskedelmi tanácsos a nagykövetnek volt kvázi a beosztottja. Disszonáns volt a dolog, mert pénzügyileg a vállalatok fizették ezeket a titkárokat, tehát Magyarországról egy vállalati kiküldött volt, külföldön viszont úgy szerepeltek, mint egy minisztériumi kiküldött, ez a tartózkodási engedélyük miatt volt fontos. Szóval kettős dolog volt: a pénzt mi adtuk, de ők úgy viselkedtek, mint kereskedelmi titkárok. Elég korlátozott hatáskörrel, mert üzletet aláírással nem köthettek, de ők minden olyan üzletet elősegítettek az adott országban, ami nekünk fontos volt.

Ezen kívül még voltak képviselők is, a legelső Egyiptomban, de  olyan országokban is létesítettünk képviseleteket, ahol specialitásokat adtunk el. Valahol itt meg kell említeni, hogy a gyógyszeripar milyen formában árul gyógyszereket: van a hatóanyag, ami gyakorlatilag már majdnem kész gyógyszer, később a gyárakban hozzáadnak egy vivőanyagot és akkor az már kész gyógyszer. A hatóanyag az tulajdonképpen kész gyógyszernek számított, csak a formula volt azt, hogy kiló vagy mázsa, tehát tömegben vittük ki. Akkor megvették nagykereskedők, vagy gyárak, feldolgozták, és úgy lett belőle kész gyógyszer. A második nagy csoport a gyógyszeriparban a kész gyógyszer. A kész gyógyszerek bevezetése nagyon nehéz, mert törzskönyvezni kell. Kicsit eltértem, de nagyon fontos volt, hogy abban a bizonyos irodában mit forgalmazunk. Tehát a hatóanyag forgalmazása kevésbé volt gazdaságos, mert abban annyira nem szerepelt az élő munka. A specialitásokat Európában akkoriban még nagyon nehezen lehetett eladni. Csodával határosan Svájcban el tudtuk adni, de a legtöbb kész gyógyszert Magyarországon a keleti oldal felé adtuk el, vagy Afrikában, Ázsiában, a Közel-Keleten. Gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy ha a gyógyszeripar termelését 100 %-nak vesszük, annak a 30 %-a maradt Magyarországon. 70 % export volt, és ennek a 70%-a, tehát durván az összes termelés fele népi demokratikus országokba, a többi oszlott meg kész gyógyszerre és hatóanyagra. Az a 70 %, ami keletre ment, az mind – kész-kiszerelt gyógyszer volt. A legnagyobb piacunk a Szovjetunió volt, de az összes keleti országba szállítottunk. Itt az volt a döntő, hogy eleinte nem kellett törzskönyvezni. A Szovjetunióba őrült tömegű gyógyszer ment ki, de nem egy központi helyre. Mindig megadták az állomáslistákat. Kiment 100 ezer doboz akármi, és megmondták, hogy 20 ezer ide megy, 20 oda. Mikor elment ez a 100 ezer doboz 5 különféle állomásra, nehezen jöttek onnan vissza az információk. Mondtam, hogy meg kéne szervezni, hogy ez gyorsabban menjen. Voltam Moszkvában tárgyalni a Nemzeti Bank-os orosz illető osztályvezetővel, akartunk modernizálni valamit, de nem tudtunk. Ezeknek a visszaigazolása nem ment. Vagy egy hétig voltam ott, nagyon kellemes volt. A visszajelzésekkel volt a baj, mert hiába igazoltuk itt, hogy elment, a visszajelzés egy pár nappal később jött. Megpróbáltuk akkor ezt átlépni, de ez nem sikerült, de nagyon gyorsan megkaptuk a forint ellenértéket. Ez egy szovjet-magyar bankközi egyezmény voltA 60-as években nagyon erős volt az orosz export és a Richter gyógyszergyár ebből lett naggyá. Ha elgondoljuk, hogy több 100 millió tablettát szériában lehet gyártani – nem kell a gépet átállítani. Ez minden iparágra érvényes. Ez a hatalmas export tette lehetővé, hogy ott beruházzanak. Az értékcsökkenési leírás, amit  egy akármilyen gyár vagy üzem elszámol, az ma már azért van, hogy visszaforgassa, az elhasznált termelőeszközeinek az értékét újból feltőkésítse. Régen a tervgazdálkodási időszakban az értékcsökkenési leírást fejlesztési alapba kellett tenni. Ezt be kellett a központba szolgáltatni, amiből vissza is osztottak, de ebből a tömegből, amit a gyárak termeltek és fejlesztési alapként elszámolták, építettek hadiüzemeket, hidakat, gyárat. Amelyik ipar jól működött, az többet kapott vissza – vagy akinek jó összeköttetése volt, gondolom, mert az is beleszámított. A gyógyszeripar ebből a fejlesztési alapból, mivel nagy kapacitásokat kellett neki felhasználni, hogy kielégítse a szállítói kívánalmakat, elég sokat visszakapott. Az árképzés pedig úgy volt, hogy támogatási rendszer volt és elvonási rendszer volt, ami később megszűnt. Tehát a tőkés exportot támogatták, a szocialista exportból meg elvontak elég jelentős összegeket. Tudniillik a dollárkitermelés az rosszabbul nézett ki, de nagyon fontos volt a tőkés export, mert abból lehetett importot csinálni. De a nagy volumenű szocialista export-termelés meg nagyon jól hozott a konyhára, abból meg elvontak. Később már a ’70-es években ez elhalványodott. Akkor valószínűleg központilag rendezték ezeket a dolgokat. Akkor még a számvitelnél dolgoztam, és megvoltak a szabályok, tudniillik még az is volt ’67 előtt, az új gazdasági mechanizmus előtt, hogy egy elég nehézkes rendszerben a külker kezelte a készleteket, persze csak papíron. Tehát mi megvettük papíron a gyáraktól a készleteket, ott tároltuk, és a mi számvitelünkben volt benne a készlet, amit exportra megvásároltunk. Mi kaptuk rá a hitelt, eladtuk, miénk volt a pénz, és abból kifizettük a hitelt és a gyáraknak, amivel tartoztunk. Kínos egyeztetések voltak a gyárakkal, mert a készletet mi nem láttuk, csak papíron. Folyton egyeztettünk, meg kínlódtunk. A leltárak azok csak formálisak voltak. Mégis a mi mérlegünkben szerepelt az az érték, amit tárolni a gyáraknál kellett. Magyarországon a háború után kötött devizagazdálkodás volt. Kicsit furcsa lehet annak, aki nem szakember, hogy mi az a kötött devizagazdálkodás, és mi a Nemzeti Bank szerepe egyáltalán, egy ilyen országban, ahol kötött devizagazdálkodás van. A Magyar Nemzeti Bank monopol-helyzetben volt, mellette a Magyar Külkereskedelmi Bank létezett még. A speciális üzleteket, bartereket – a vegyes üzleteket hívták barter üzletnek – a Magyar Külkereskedelmi Bank bonyolította, a Magyar Nemzeti Bank pedig az összes többi ügyletet. Ez mai szemmel kicsit furcsának tűnik, de mivel én a pályám nagy részében így kellett dolgozzam, megszoktam, hogy a Nemzeti Bank részben bankárként működött, részben devizahatóság volt. De mi az a devizahatóság? Mai szemmel a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy Magyarországon minden export után, amit eladott az ember, be kellett szolgáltatni a devizát, és az importra szintén meg kellett igényelni a devizát. Tehát nem lehetett akkor azt csinálni, hogy őrületes mennyiségű, 200 millió dollárért exportálok, és abból fedezem az importomat. Ez egy kétirányú utca volt, bruttó elszámolásnak hívják ezt. Magyarországon egészen a ’90-es évek végéig nem lehetett a devizával olyan nagyon szabadon kereskedni. Magyarországon ez a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy az export ellenértéket be kellett szolgáltatni, és kaptunk érte forintot egy megfelelő árfolyammal, és az importra igényelni kellett pénzt. Az exporton és az importon kívül voltak még devizában kötelezettségek. Az áruhoz kapcsolódó fuvar, biztosítás és egyéb kötelezettségek, amiket devizában kellett teljesíteni, de ez az áru értékesítésével együtt simán ment, ennek nem volt már külön engedélyeztetési része. Viszont a külkereskedelemben egy nagy tételt képviseltek az utazási költségek devizában, majd pl. nálunk a hálózati költségek, amikor kint ültek emberek, és azoknak fizetést, lakást, autót stb. kellett fizetni. Ezekre külön devizakeretet biztosítottak. Ez két nagy keret volt: az utazási keret és az irodák fenntartása. Három nagy vállalat volt, a Hungarotex, a Technoimpex és a Medimpex, amelyeknek irodáik voltak, és ahol ez egy nagy tétel volt. Ezeknek minden évben keretet kellett kérni a Nemzeti Banktól. A keret korlátain belül tudtuk az utazásokat és az irodák költségeit devizában fedezni. Volt még a mi szakmánkban egy nagyon jelentős tétel: a licence, tudományos jogdíj – a gyárak vásároltak licenceket külföldről, vagy nagyon nagy összegű vizsgálatok pénzeit kellett devizában átutalnunk. Például volt a nagyon híres gyógyszerünk, a Cavinton, aminek nagy piacot sikerült szerezni, többek között Japánban is. Ez egy magyar találmány volt, és mire azt felfejlesztették, annak több százezer, mondhatni, millió dollár kísérleti költsége volt külföldi laboratóriumokban. Csinálták magyar laboratóriumok is, de nemzetközi eredményeket kellett produkálni a törzskönyvezéshez. Emlékszem egy esetre, mikor telefonon hívott fel Angliából a Richter vezérigazgatója, hogy azonnal utaljunk át 200 ezer fontot, holnapra ott kell lennie, mert valami patkánykísérletek kellettek. Nem volt mindegy, hogy milyen patkányokon végezték el, mert ezek tenyésztett patkányok voltak. Voltak tenyésztett kutyakísérletek is. Azoknak a vizsgálati eredményei aztán a külföldi törzskönyvezéseknél elfogadottak voltak, ha egy nemzetközi, mondjuk angol laboratórium csinálta. Ezekre a pénzeket szintén nem kellett keretként kezelni, ezt simán át tudtuk utalni. Tehát gyakorlatilag ami szigorú keretgazdálkodás volt, az az utazások és a külföldi képviseleteknek átutalt fizetések voltak, ami nem volt kevés. Eladtunk exportra. Volt egy tanúsítvány, ami kísérte az árut. Ezt a határon lepecsételték, igazolva, hogy kiment az áru. Abban a percben nekünk deviza-beszolgáltatási kötelezettségünk keletkezett. Volt egy nagy gépi rendszer, amiben a Nemzeti Bank ezt cégenként nyilvántartotta. Majd jött az import, bejött az országba az áru, levámolták, akkor nekünk fizetési kötelezettségünk keletkezett külföldre. Ezt a Nemzeti Bank nyilvántartotta, amitől az őrület határán voltunk. Ezt ők úgy hívták, hogy leltárak, és minden negyedévben egyeztetni kellett a vállalatoknak a Nemzeti Bankkal. Óhatatlan, hogy ennyi tételnél minden stimmeljen. Úgynevezett „kötésszámok” vannak, ez olyan, mint egy születési bizonyítvány, ez kíséri az árut. Mikor elkezdik az üzletet megkötni, adnak neki egy számot, és amíg le nem bonyolódik a tétel, addig az a szám kíséri. Ez a szám a Nemzeti Banknak is megvolt, azon belül vállalatonként is. Az ’50-es évektől úgy kezdődött a ’70-es évekig, hogy ők kiküldtek ilyen őrült leporellókat – akkor még kezdetleges volt a számítógépes rendszer. A Medimpexnél rengeteg kötés volt, s a tételeknél, mert egy gyógyszernél sok apróbb tétel ment ki, mindig el volt írva valami. Kollégáim negyedévenként őrült hosszú időket töltöttek azzal, hogy ezt egyeztették, mert mi tudtuk, hogyha végül is jön az áru ellenértéke, a Nemzeti Bank jóváírta nekünk a forint ellenértékét, tehát az a bizonyos tétel nálunk akkor már kiegyenlítésre került. De ha az ő listájukban valami zűr volt, mert pl. a határátlépésnél elírtak egy számot, akkor azt nekünk korrigálni kellett. Importnál még nagyobb volt a zűrzavar. Az exportot mi indítottuk, tehát kisebb volt a veszélye, hogy elírtuk, de importnál a vámolásnál mindig zűr volt - én életemben a legszörnyűbb dolgokat ezzel töltöttem, mikor össze kellett ülni a bankkal, a szállítmányozási osztállyal. Ez az egyeztetés negyedévente folyt. A Nemzeti Bank a kiszállított árumennyiségről megkapta a jelentést, mikor a határt átlépte, és abból tudta, hogy mennyi deviza fog befolyni az országba. Az importot is tudta, mert az meg bejött, és devizamérleget meg jelentéseket kellett adni, hogy mennyi importot akarunk behozni. Az biztos iparági szinten ment, én azt nem tudom, mert a tervezéssel, mint ilyennel, nem foglalkoztam, de pl. a gyógyszeriparnak be kellett adni évente előre, hogy mennyi import szükséglete van, és mennyi exportja lesz. Volt egy időszak, amikor a pozitív export egyenleget díjazták a ’70-es évek vége felé, hogy a gyógyszeripar pozitív mérleget mutasson devizakiadás szempontjából, tehát az export nagyobb legyen, mint az import. A rubelt és a dollárt külön kellett elszámolni, a rubel és a dollár között volt bizonyos átváltási kulcs, mert ugye a dollár-import kellett a rubel exporthoz. Ez egy elég bonyolult dolog volt, mert a gyógyszeripar termelésének 30 %-a maradt Magyarországon és 70 %-a ment exportra. Abból – a 70 %-ot 100 %-nak véve – 70 % rubel-elszámolású, tehát szocialista országokba ment. Annak a termeléséhez kellett dollár import. Ez elég bonyolult számítás volt a gyógyszeripar részéről, hogy a dollár kiadásokhoz rubel bevételt szembeállítani. Ennek volt egy számítási módja, ezt én nem csináltam. Később az „új gazdasági mechanizmusban” már pl. a Richtertől, ami a legnagyobb volt a szocialista exportban, rengeteg pénzt elvontak emiatt, mert gyakorlatilag olyan tömegű árut szállított ki szocialista exportra, hogy azon hatalmas nyeresége volt. Ezt egy bizonyos adó formájában elvonták, nem tarthatta meg azt a nagy nyereséget. A legfontosabb két mutató a munkabér és a készletgazdálkodás volt. Ebben az esetben azt nagyon támogatták, ha ilyen mértékű nagy export volt, hogy akkor engedtek hozzá munkabért emelni vagy nagyobb készletet tartani. A Richter ezzel építette fel a gyárát, nagyon sokat ott hagytak nála, de elvonták a nagy szocialista export profitot. A Chinoin is, de a Richter volt a legnagyobb ebben a relációban, ő termelte a legnagyobb mennyiséget. De volt az Egis, a Chinoin, a Reanal, a Biogal, ezek együttesen nagyon nagy szocialista exportot csináltak. Azért mondom a Richtert, meg a gyár felépítését – ’50-ben 10 gyár volt, 1000 ember kb. – itt kezdtem, és én voltam a 989. Később 5000 ember lett, megötszöröződött a létszám. Meg kell nézni, hogy micsoda fejlesztéseket tudtak végrehajtani, tehát az elvonás nem volt akkora, hogy ne maradt volna. A többi gyár nem fejlődött ilyen mértékben, a Chinoin is kevésbé, mert nem vett ekkora részt az exportban, hanem a döntő a Richter volt, a legnagyobb. ’68-ban jött az új gazdasági mechanizmus, ami hamvába holt, mert nem vitték véghez. Sokan kutatták, és most is mindenki nyilatkozik, ugye akkor kezdték ezt, hogy itt modernizálják a dolgokat. Annyi sikerült ebben az új mechanizmusban, hogy én akkor voltam először külföldön, és ezzel a kollégámmal mindig elmeséltük, hogy már új mechanizmus van, és mi vagyunk az első fecskék. Ő szállítmányozó volt, és akkor már magunk köthettünk szerződéseket. Én meg mint kis pénzügyes akkor már mindent csináltam. Azt az egy fegyvertényt azért végre lehetett hajtani, hogy a gyárak visszavették a készleteket papíron. Effektív náluk is volt, de számvitelileg visszakönyveltük. Őrült munka volt. A duplicitást ekkor szüntették meg, lehetővé vált, hogy ott legyen a készlet, ahol termelik, és a külkereskedelem csak azt vegye át, amit elad. Kellett aztán várni huszonvalahány évig, hogy maga a gyár is külker jogosítványokat szerezzen – ugye mert külker monopólium volt. Minden külker tevékenységet csak külker vállalat végezhetett, és a külkereskedelem nem volt lehetséges a gyáraknál, a termelőknél. Mindenkinek megvolt a saját külker cége. A gyógyszer  forgalmazás, az export-import, nagyon kellemes dolog volt, mert a Medimpex egy homogén társaság volt. A gyógyszeren kívül csak gyógynövényeket árultunk. A többiek elég vegyesek voltak: a Chemolimpex a nehézvegyipartól a műanyag székekig mindent árult – tízszer akkora volt, mint mi, de az egy vegyeskereskedés volt. A Metalimpex fémekkel foglalkozott, a Technoimpex, a Terimpex mezőgazdasági dolgokkal, szakmánként. A pénzügyi rendszer nehézkessége a ’60-as évek végén arra késztette a Nemzeti Bankot, hogy ezt az őrült tömegű papíráradatot elfelejtse, illetve felnőttnek tekintse már a külker-vállalatokat, és döntsön abban, hogy nem ő indítja azokat az ún. leltárakat, amiket nekünk kellett ellenőrizni, hanem egy fantasztikus rendelettel a ’70-es években azt mondta, hogy nekünk kell jelenteni, hogy mi van nyitva, mi az, ami még nem folyt be az exportból, és mi az, ami importból még tartozás. Ez egy fantasztikus nagy dolog volt azért, mert megbíztak bennünk. Ez már az „új mechanizmus”, mert egy fázis kimaradt, nem kellett az ő általuk odatolt papírt pipálgatni és visszaküldeni, hanem mi magunkban megcsináltuk a leltárakat. Negyedévenként kellett, de mi csináltuk meg. Ez nagy diferencia, mikor én a saját adataimból adok egy leltárt. Nekünk akkor már számítógépen voltak a dolgok. A ’60-as években egy-egy ilyen okmány-szett előállítása külön-külön történt, mert ha valaki exportálni akart, akkor kellett számla, tanúsítvány, minőségi bizonyítvány, 10 féle okmány, amit el kell küldeni a külföldi részére, a vámoláshoz is kellett, ahogy elő van írva. Magyarországon imádják a rengeteg papírt. Valaki Csehszlovákiában, Prágában kitalálta, és mentünk oda tanulmányútra, hogy legyen „egymenetes okmánymozgás”. Ez egy fantasztikus dolog volt, sok szervező ment oda ki. Egy bizonyos stencil-félére minden adatot felírtak, ami szükséges ehhez a 10 okmányhoz. Ezt ügyesen elhelyezték egy stencilre, és letakarták, ami nem kellett. A 10 okmányt előállították, de egy alapokmány volt, csak le volt takarva, ami arra a másikra nem kellett. Ez valami fantasztikus volt, ezt mi csináltuk először. Később nem stencil volt, hanem már egy más típusú sokszorosítóval csinálták, ami nem lyukakon át ment, hanem egy lapra rá kellett írni, és az a festéket rányomta. Egyszer kellett meggépelni az okmányt, azon minden adat rajta volt, és a megfelelő számlára, minőségi bizonylatra, vámolási papírra csak azt nyomták rá ebből, amit kellett. Matricának hívták, és ez fantasztikusan meggyorsította a műveletet és a hibát kiküszöbölte, mert nem kellett tízszer leírni, hanem csak egyszer. Ezzel nagyon gyorsan tudtunk dolgozni, és nagyon fejletten ment aztán az adminisztráció. Ez a Nemzeti Bankkal kapcsolatos ügymenet végül is nagyon megkönnyítette a munkánkat, de nem jelentette azt, hogy nem kellett mindent precízen vezetni, csak nem kellett visszacsatolni, sokkal egyszerűbb volt. A Nemzeti Bank még mindig kért engedélyeket, hatósági jogköröket tartott fent. A Nemzeti Bank nagyon erős felügyeletet gyakorolt. A Nemzeti Bank hatásköre volt még azokban az években, hogy mi hitelt nem vehettünk igénybe az importhoz, mert azt a Nemzeti Bank központilag intézte. Gyakorlatilag mi, ha jött egy importőr, hogy adok nektek egy éves hitelt, mi azt nem vehettük igénybe (legalább is a ’80-as évek elejéig, amikor kitört itt egy kis devizaválság), mert a Nemzeti Bank egy összegben olcsóbb hiteleket tudott szerezni. Végül is az Új mechanizmus nem nagyon változtatta meg a bankokkal a kapcsolatunkat – nem voltak bankok, csak a Nemzeti Bank, kivéve ezeket az adminisztrációs könnyebbségeket. Hatósági ellenőrzést a külker minisztérium tartott, vagy az MNB, ha gyanút fogott, hogy valamilyen devizális problémák vannak esetleg. Voltak ilyen kínos dolgok, pl. váltókat vezettek be. Ez egy könnyebbség volt, a leszámítolás. Ez egy nagyon érdekes lehetőség volt, hogy mi egy évben eladtunk, és váltót – ami egy elég komoly dolog a pénzügyi világban – bocsátottunk ki, és egy év múlva kaptuk meg a váltóra a pénzt. A ’70-es ’80-as években bevezették, hogy ezt a Nemzeti Bank leszámítolja, tehát ideadja nekünk a forintot előbb, mint hogy a vevő fizetne. Ma is rengeteg ilyen van, ez nem egy új dolog, mióta pénzvilág van, váltó is van. Ez egy új vonás volt, hogy a Nemzeti Bank olcsón, pár százalékért nekünk – ez a ’70-es években kezdődött, újdonsült pénzügyi vezető voltam, amikor kezdődtek ezek a leszámítolások. Itt a finanszírozás, a forgótőke forgása javult meg. De nagyon jó okmányoknak kellett lenni, mert akárki kis maszek cégnek a váltóját nem számítolták le. 

Hogy miért is kellett ezt a hálózatot létrehozni ’67-’69-ben? El akartunk kezdeni terjeszkedni mindenfelé. Alapítottunk meg Moszkvában egy irodát, amit tudományos iroda címmel illetünk. Ez a tudományos iroda azért ragadt rá az összes ilyen jellegű irodára, mert ilyen címen kaptunk engedélyeket, hogy ott külföldieket is alkalmazzunk. Ezek az irodák tartották a kapcsolatot az új gyógyszerek bevezetése miatt a szakemberekkel, szimpóziumokat tartottak és elősegítették az értékesítést is. Később már ez lett a korszerűbb propaganda, hogy miként terjesszünk gyógyszereket, aminek ugye több fázisa van: meg kell ismertetni az emberekkel, a bevezetési időszakában minta kell, orvosokkal, gyógyszerészekkel, kórházakkal kell elfogadtatni. Ezekkel a nagy volumenű kampányokkal törtünk be piacokra, ahova nagyobb mennyiséget szállítottunk, irodákat hoztunk létre. Például a Szovjetunióba nem kellett külön kereskedelmi képviselet. Úgy értem, hogy nem kellett képviselő, mert ott egyenesen tudtunk tárgyalni a nagy állami elosztóval. De kellett egy tudományos iroda, ahol szervezik az előkészítő munkát, ahol orvosok is voltak. Később már nem kiállításokat, hanem kerekasztal-konferenciákat szerveztünk. Meghívtunk neves szovjet tudósokat. Nálunk jobb időkben 1200 fizetett külföldi út volt évente. Voltak nagyon jó munkatársaim, nagyon hamar csoportokat csináltam. Én is megtanultam, hogy bízzak az emberekben, a vezetői képességem egy év alatt fejlődött annyira, hogy csoportokat csináltam, és a csoportvezetőkkel tárgyaltam. Olvastam egyszer, hogy még a legmagasabb szinten is 5 emberrel tud az ember hatékonyan dolgozni. Még miniszteri szinten is. Én ezt betartottam, és a megfelelő munkatársaimmal kibővítve tudtam ezt a feladatot ellátni. Sikerült kollégáimból egy nagyon ütőképes csapatot kialakítani. A vállalatalapítások során egyszer csak a nigériai kirendeltség vezetője kitalálta, hogy ott egy magyar gyógyszergyárat kell csinálni. Ő talált ott egy embert, aki Angliában tanult, egy 40 körüli nagyon tehetséges szélhámos, akinek volt egy hajóépítő műhelye és ő gyógyszerrel akart foglalkozni, mert a gyógyszer olyan elegáns. Nigériában ez az ember megkereste  a magyar Kereskedelmi Tanácsost, és mondta, hogy nekünk közösen kell csinálnunk egy vállalatot. Így kerültünk Nigériába, ahol ezzel az Etim úrral egy közös vállalatot hoztunk létre. Eleinte még csak egy kereskedelmi vállalat volt azzal a címszóval, hogy ő hajóépítő és hajókat futtat, és gyógyszerrel akarja ellátni a hajóit, mint teljes körű szolgáltató, hogy a hajókon gyógyszer is legyen. Így kezdte. Később Indiában csináltak egy gyárat a B12-re, ami egy nagyon jó termékünk volt, el kellett volna érni, hogy ott fermentáció során B12 termelődjön. Erre csináltak Indiában egy indiai partnerrel egy gyárat. Véletlen folytán került össze az akkori főosztályvezető valakivel, összebarátkoztak, és ez az indiai kapcsolat mind a mai napig megvan, pedig az is a ’70-es évek elején kezdődött. A Richternek még ma is megvan, és csináltak egy újabb vállalatot az akkori indiai partner fiával vagy unokájával Bombay-ban, ahol ez a B12 igazán soha nem sikerült jól. Talán a klíma miatt. Az egy olyan termék, amit baktériumtörzsekből állítanak elő, elég bonyolult, és ott soha nem sikerült jól. Azt aztán abbahagyták, és utána kereskedelmi partnerré váltak, akik vettek-eladtak.

Be kellett vetni magam, mert pénzügyi zűrök hál’ Istennek, mindig voltak.

Nigériába azért kellett mennem állandóan, mert ez a kedves Etim úr egy nagy szélhámos volt és amit mi dollárban átutaltunk, azt igaz, nem lopta el, csak helyi pénzben fizette be, ami egy nagy átverés volt, mert ott csak dollárt fogadtak el hivatalosan. Hiába volt befizetve helyi pénzben, ő azt felhasználta másra. Közben volt a nigériai állammal szemben egy pere, valamiért beperelte az államot, mert megsértődött. Közben volt a biafrai háború, és én sokszor mentem, elég izgalmas volt, mert csak éjjel lehetetett repülni. Ez elég kínos helyzet volt, muszáj volt szétválasztani a hajóüzemet a gyógyszertől, és ezt nekem kellett végrehajtani. Akkor ő mindig más pénzeket is összekevert, és egyszer a nigériai állam kérdezte, hogy miért nem számol el, mondta, hogy mindjárt elszámol, de nem tudott elszámolni, és akkor zárolták az egész vagyonát, beleértve a mi cégünket is. Akkor engem villámgyorsan odaküldtek, és akkor a legfőbb ügyészhez kellett elmennem, hogy ott verjem az asztalt, hogy ez egy külföldi vállalat, és nincs joguk zárolni a számláinkat. Akkora meglepetést keltett, hogy ott egy szőke nő megjelent, hogy a nagy megdöbbenéstől felszabadították a számlát. 100 ezer dollárt, elég szép pénz volt! Társunk, Etim úr, beperelte az államot, hogy jogtalanul bántak vele, ez volt októberben vagy novemberben, mikor én ott voltam, és decemberben a hajóműhelyében egy csörlő fejbevágta és meghalt. Én esküszöm, hogy lecsúzlizták mert ez nem egy normális dolog, de azt mondják, baleset volt. A felesége átvette a céget és egy jó darabig, 15-20 évig ő vezette. Angliában tanultak, szóval, nem egy „törzsi dolog” volt. Tehát a feleségével dolgoztunk, és volt ott vagy 8 kiküldött, mérnökök, sorban 4 évenként, de mindig volt pénzügyi zűr, és azért kellett nekem kimenni.

Indiában is a társunkkal voltak gondok, néha ő is elköltötte másra a pénzt. Egyszer csak kiderült, hogy nem tudom, milyen nagyságrendű kintlévősége volt az áru miatt, és akkor kellett kimennem, és betekinteni a könyvekbe, és itt jött megint az, hogy én a számviteli tudásomat jól tudtam hasznosítani, tehát a pénzügyi munka mellett senki nem  tudta kiismerni magát külföldön, csak én, eleinte. Később már a kollégákat is bevontam ebbe a munkába és ők is kijártak ellenőrzésekre. Az indiaiakkal az volt a gond, hogy a hátunk mögött vettek egy másik gyárat, és nem fizették ki a kiszállított áru ellenértékét. Akkor ez több millió dollárra rúgott, és azért kellett nekem kimenni, hogy megkeressem, hogy hol a pénz. Fantasztikus szerencsémmel megtaláltam. Nagyon szép irodájuk volt Bombay kellős közepén, Kettesben maradtam a főkönyvelővel, elkezdtem vele beszélgetni. Valamilyen oknál fogva elárulta nekem, ma sem értem, hogy miért, hogy ők ezt a gyárat megvették, és a mérlegben nem tüntették fel, csak teljesen elrejtve, és ott én arra rájöttem. Egyébként pedig tudtam kérdezni, mert oly mindegy, hogy hol könyvel az ember. Japánban ugyanúgy tudtam beszélni a könyvelővel, mint Indiában, vagy Nigériában vagy akárhol, mert az egyik bal oldalra könyvel, az angol rendszer fordítva könyvel, de ugyanúgy, csak másik oldalra. Az angolok mindent fordítva csinálnak. Amikor megláttam, azt hittem, hogy szörnyethalok, de rájöttem, hogy minden ugyanaz, csak a másik oldalon van. A könyvelés egy egzakt tudomány, és ha valakinek érzéke van és érti, akkor két könyvelő mindig össze tud jönni. És ha látja, akihez kimegyek, hogy értek hozzá, nemcsak beszélek össze-vissza, hanem meg tudom mondani, hogy itt miért van ez vagy az, vagy e mögött mi van – nagyon jól el lehet boldogulni mindenkivel, mert a szakértelmet tisztelik.

Én közbevetőleg még elmondanám, hogy népi ellenőr voltam hosszú évekig. Behívtak, mert nem volt elég szakember. Nagyon jó tanulás volt, elküldtek legalább 10 vállalathoz: voltam pl. a Hungarotexnél, a Nikexnél teamekben, és rengeteget tanultam ott is, beleláttam más cégek belső életébe a Hungarotexnél, a Nikexnél, Technoimpexnél, Artexnél, akik bútort exportáltak. Ezt inkább csak azért említem meg, hogy egy olyan tudás volt akkor már a fejemben, amit hasznosítani tudtam.

Közben Jamaicában volt egy magyar közgazdász, Mr. Harvey, aki Angliából került ki mint tanácsadó Jamaicába. „Ez egy tuti ország” – mondta ő, ahol nagyon szépek a lányok és nagyon kellemes élni. Ő ott ragadt, valamiért minden kormány alkalmazta őt tanácsadóként. Egyszer kitalálta, hogy ide gyógyszert kéne bevinni, Jamaicába, ami ugye az USA közelében van és mindenki Amerikába vágyódik tanulni is és egyáltalán élni. Ott van egy órányira repülővel. Akkor egy munkáskormány volt, és idehozta a Laci bácsi az akkori kereskedelmi minisztert, és minket is behívtak a minisztériumba, a kereskedelmi főosztályvezető, és azt mondta, hogy Jamaicában kell alapítani egy vállalatot. Jamaicába kiszállítottunk 1 vagy 2 millió dollárért specialitást. Az rengeteg, csaknem 3 millióan élnek Jamaicán, és ez őrületes mennyiségű gyógyszer ahhoz képest, hogy ott Amerikából a legkorszerűbb gyógyszerek voltak. Nem lehetett eladni, nem lehetett kényszeríteni az orvost, hogy a finom magyar gyógyszert használja, azt sem tudta, hogy micsoda. Vannak originális gyógyszerek, vadonatúj gyógyszerek, amik méregdrágák. Ha lejárnak mondjuk 5 év múlva, akkor ugyanezt a gyógyszert lehet „generic” néven olcsóbban adni. Ha elmegy az orvoshoz, azt mondja, hogy ehhez a „rendes” gyógyszerhez ragaszkodik, de van ugyanilyen utángyártás, mert már lejárt az eredeti szabadalma, de tulajdonképpen ugyanaz és negyed áron adható. Jamaicában is a magyar gyógyszerek már olyan készítmények voltak, amik az eredeti nevük után 5 évvel később jól forgalmazhatók voltak, de ezt senki nem tudta. Kiszállítottuk ezt a millió gyógyszert, mondták, hogy hoppá, kell ide egy tudományos iroda. Kiküldtek egy kollégát, egy kereskedőt, és visszajött, hogy itt muszáj csinálni egy helyi irodát, mert propagálni kell, hogy mi van ebben a gyógyszerben, és hogy ne, mondjuk, az amerikai vérnyomáscsökkentőt írják fel, hanem a magyar gyógyszert. Megalapítottuk az irodát, felvettünk egy jamaicai urat, aki szintén nem tudott elszámolni. Szegény, mit csináljon, nem értette a dolgát. Ő a karib-tengeri térség főgyógyszerésze volt, csak szeretett lopni – Mr. Robinsonnak hívták...

Akkor oda is muszáj volt elmennem, és a hajam az égnek állt, mert egyszerű dolgokat nem akart megérteni. Több gyógyszertára volt, az egyik gyógyszertárban volt akkor az irodánk. Kiküldtünk egy rendes magyar kiküldöttet, aki kereskedelmi kiküldött volt. Jamaicán még nem volt kereskedelmi képviselet, Venezuelához tartozott, és ez a kollégánk akkor még meghatalmazott követ is volt mellékesen. Egyszer csak, se szó se beszéd, alapítottak ők egy vállalatot ott. Itt teljesen kővé meredtünk, mert említettem, hogy milyen nehéz engedélyezések voltak a minisztérium részéről. Valahogy ezt egy-két év alatt elsimítottuk, tehát lett Jamaicán is egy vállalatunk, ez a mai napig megvan. Én a kereskedelembe nem nagyon szóltam bele. Érdekelt volna, egyszer hívtak a ’70-es évek elején, hogy menjek át oda, de nem mentem. Akkor én már nagyon mélyen bedolgoztam magam a számvitel után a pénzügybe, így maradtam a pénzügynél és az operatív ügyeket vittem. Az áruosztályok akkoriban a pénzügyi munkát nem becsülték. Az új mechanizmus jött ’66-ban. Utána elkezdték a pénzügyi munkát becsülni, hogy a pénz is tud pénzt csinálni, tehát az üzletkötés nem abból áll csak, hogy eladok valamit és a pénz befolyik, hanem ott van kamat, késedelem, kötbér. Olyan 8-10 éves munkámba került, hogy engem elfogadjanak. Azzal, hogy kiköveteltem magamnak, hogy bevonjanak az üzletkötésekbe, az közel 10 évembe került, az, hogy engem komoly üzleti tárgyalásokra meghívtak.

Ez csak a feladat egyik része volt, a vállalatok alapítása. Itt az  engedélyezési rendszer is belekerült az én feladataim közé, de mellékesen volt az export és import a pénzügyi főosztályon, ami szintén fő és komoly feladat volt. Tehát az, hogy én, mint Medimpex tulajdonos, a vállalatért feleljek, a mérlegeket megcsinálják, hogy a szabályokat betartsák. Mindenféle országról volt szó. Akkor elkezdtem a nagy üzletekben is „utazni”,  munkatársaim is ekkor már bekapcsolódtak az utazásba, nem csak ezeknél a külföldi vállalatoknál, pld. emlékezetes volt egy nagy morfin-üzlet, amit Törökországgal csináltunk.

Magyarországon az Alkaloida Kabay-féle módszerrel gyártotta a morfint. Ez nagyon nagy szabadalom volt. Vizes módszerrel vonja ki a mákgubóból a morfint. A kábítószert nagyon ellenőrzik, és egy bizonyos fajta nemzetközi kábítószer-ellenőrzés van, és ha a magyar módszert elfogadják, akkor elfogadják azt, hogy a magyar termelést lehetett magyar szabadalomként bevinni a világ összes morfin termelésébe. Magyarországon a mákgubótermelés ciklikus volt, mert mikor sok mák volt, akkor nem kellett, mikor nem volt mák, akkor kellett volna. Volt, hogy kombájnokat osztogattak a mezőgazdaságban az Alkaloida vezetői, hogy termeljenek mákot. Akkor őrült tömegű mák volt, akkor nem lehetett a mákot eladni. De nem a mákból lesz a morfium, hanem a mákgubóból. A mákot kipergetik, és a mákgubó burkában van a morfin. A Kabay találmánya az volt, hogy vizes oldatban vonta ezt ki. Ez az év olyan volt, hogy itt nem volt mákgubó. Elkezdték kutatni, hogy honnan lehetne mákgubót szerezni. Indiában volt és Törökországban. Indiában a mákgubót megmetszik, egy kis késsel a mákgubót körbevágják, és kifolyik belőle az ópium, azt felfogják, és ópiumkalács néven eladják. Abból lehet kivonni aztán morfint – Egyiptomban is, Indiában is így csinálják.  Megvágatlan mákgubót árultak Törökországban. Mert amit már megvágtak, abból a hatóanyag fele kifolyt. De azt is vettünk, mert hiány volt. Egyszer csak megjelent a török mákgubó. Nekik nem volt akkor még gyáruk, felajánlottak egy őrült mennyiséget, kb. 4-5 millió dollárért, amiben azt mondták, hogy kb. 6,5 % a hatóanyag. Fogalmunk sem volt róla, hogy ez igaz-e. Azt mondták, hogy ez egy lutri, de esetleg higgyük el, hogy igaz. Nem küldtek mintát, viszont azt mondták, hogy vegyük meg ezt, dolgozzuk fel, és 5 millió dollárért visszavásárolnak tőlünk kész morfin-termékeket. Ez egy remek üzlet volt. Az volt még az izgalmas, hogy nekünk biztosítékot kellett adni, hogy kifizetjük az importot, de nem volt biztosíték, hogy ők kifizetik az exportot. Ezért kellettem én oda, és legalább hatszor voltam ebből kifolyólag Törökországban. Így kerültem be pénzügyi vonalon. Semmiféle közös vállalat, csak kereskedelem.Nagyon erős pénzügyi munka alakult ki a vállalatnál, ez köszönhetően a ’66-os új mechanizmus után, amikor elkezdődött a pénzügyi szemlélet – addig a tervteljesítés volt, hogy teljesítsük a tervet.

 Az import maradt azért, mert központi készletgazdálkodás volt. Az import mindig is izgalmas volt, mert Magyarországon a készletgazdálkodás mindig kényes téma volt. A készletgazdálkodás az egész világon kényes téma. Én csak nevettem, mikor itt szidták ezt a rendszert, és kimentem bármely országba, és mondták, hogy jaj, decemberben nagy készlet maradt, nem jól mutat a hitelezőknél. Mindenhol a világon utálják, ha év végén magas a készlet, csak nem szankcionálták. Magyarországon, abban a 25-30 évben a munkabér és a készletgazdálkodás volt a kulcskérdés. Ami olyan mutató volt, amivel a vállalatoknak mindig el kellett számolni. Nem lehetett a bért túllépni, és nem lehetett a készletet túllépni. Ezzel fogták a vállalatokat egy megfelelő készletszint tartására, hogy ne fussanak el, mert az pénzügyileg visszahatott volna. Mivel az import a készletgazdálkodás csúcsa, és a gyógyszeripar importigényes iparág, azt hagyták egy kézben a Medimpexnél, és volt erre egy vállalat, egy GYESZV-nevű, Gyógyszeripari Ellátó-Szolgáltató Vállalat, amit mikor minket közös vállalattá tettek, akkor beleolvasztották a Medimpexbe. Ez sem volt a külkerben sehol, itt is fantasztikusan sokat lehetett tanulni, mert a külker vállalat külker volt, a készletező készletező volt. Minket összevont a gyógyszeripar. Belénk, a Medimpexbe olvasztotta az ő készletező vállalatát. Ez is egy remek iskola volt, mert akkor kezdődőtt, hogy nekünk a készlettel is kell foglalkozni. A készletező tevékenység sokáig megmaradt, holott a külkert lassan kivonták. Mindenki szépen kivitte az exportot, a tudományt, mindenki elvitt mindent. Emlékszem egy értekezletre, a Bogsch Erik előtti igazgató, Szolnoki, Richter Gedeonból a Vörösmarty téren tartott egy nagy értekezletet, mindenki frászban volt, hogy mi lesz velünk, akkor azt mondta, hogy a Medimpex legnagyobb értéke a hálózat, és ahhoz nem fogunk nyúlni. Öt percig nem nyúltak hozzá. Bogsch Erik ’92-ben jött haza, ez előtte volt, ’91-ben. A Richter akkor elég rossz állapotban volt, rossz termékei voltak, nem volt jó vezetés. Akkor látták a minisztériumban, hogy itt kéne egy jó vezető és Bogsch Erikre esett a választás. Hungarotexes volt a papája, Spanyolországban nevelkedett, jól tudott nyelveket, vegyészmérnök volt és Varga Edit odavette maga mellé, amikor végzett az egyetemen. Sokat tanult a Richterben fiatal kezdő korában. Kiküldték Mexikóba, egy pár évig ott volt, ott jártas lett a kereskedelmben, hazajött, és pár év múlva kiküldték Angliába. Onnan hívták haza. Ő addigra már nagy tapasztalatot szerzett, azért Angliából kereskedni az minőségi dolog volt. Nagyon jól ment az üzlet, ott is vettünk egy kis vállalatot Angliában, ott is tevékenykedtünk állatgyógyászati cikkekben.Bogsch Erik ezt nagyon jól hasznosította. Megtalálták a minisztériumból és ’92 novemberében haza jött. Átvette a Richtert, és kipucolt mindent ami eladhatatlan volt. Profiltisztítást hajtott végre és gyakorlatilag 16 éve elég komoly sikereket ér el. Közben el elkezdték privatizálni a Chinoint is. A Sanofi francia cég vette meg. Nagy sikertörténetnek könyvelték el, de a Sanofi egy telephellyé degradálta, nagyjából. A Chinoinba állítólag őrült tömegű szabadalom volt a fiókokban. Ez a mi tolvajnyelvünk, hogy a vegyületek a dossziékban vannak egy darabig, utána vagy lesz belőlük valami, vagy nem. Nagyon sok kell ahhoz, hogy egy dossziéból termék legyen, és egy ilyen nagy cég meg tudja engedni magának, hogy kifuttassa és rászánjon 5 évet. A Sanofi így vette meg a Chinoint. A Richter gyakorlatilag azt az utat választotta, hogy nem szakmai befektetőt keresett, hanem sok apró befektetőt. Ez Bogsch elévülhetetlen érdeme, hogy mindig úgy emlegetik a Richtert, hogy az egyetlen magyar gyógyszergyár, ami nem igaz sajnos, mert az egész gyógyszergyár 75 %-a külföldi befektetők kezében van, de nem szakmai befektetők, hanem kisbefektetők kezén. A Richter akkor, Bogsch  igazgatása alatt elkezdett felfutni, és minden erővel a saját hálózatát kiépíteni. Akkor neki már volt ez az ukrán  és orosz vállalata, akkoriban alapították, ami már nem rajtunk keresztül történt. Volt a moszkvai irodának egy 25 éves évfordulója, nagy-nagy ünnepség ott Moszkvában, ott már tárgyalt egy orosszal, hogy csinál vele egy külön vállalatot. Csinálta ezeket a kis vállalatokat különböző helyeken. Aztán rájött, hogy nincs meg a hálózatnak az adminisztratív háttere, és akkor rögtön, mikor hazajött, kért engem, hogy menjek oda hozzá. 

Itt kezdődik ez a ’92-es év, itt van egy nagy visszatérés. ’91-ben mentem nyugdíjba, de rögtön ott maradtam a Medimpexnél tanácsadónak. Ugyanúgy bejártam. Mikor meghalt a férjem, akkor pláne. Egybeesett, sose felejtem el, mert mikor Bogsch  hazajött, l992-ben akkor rá egy hétre halt meg a férjem. Akkor még bejártam a Medimpexhez, és ő is hívott engem a gyógyszergyárba. Paralel voltam a két helyen. A Medimpexnél még megvolt a hálózat, de már nagyon mondogatták, hogy ugye ez a nagy kincsünk, de már látszott, hogy el akarják vinni. Bogsch mondta nekem, hogy a Richterben szükség van egy ilyen hálózatra, és felkért engem, hogy ezt ott szervezzem meg. Megmondom őszintén, hogy már kevesebbet mászkálok ki, de még mindig nézem azokat az ügyviteli utasításokat, amit akkor csináltunk mert végül is ezt egy keretbe kellett foglalni, ahogy a Medimpexnél is, hogy mi ennek az ügyrendje. Ugyanezt meg kellett a Richterben is csinálni. A Medimpex az egy átlátható vállalat volt, mondjuk volt, hogy 700-an voltunk, de egy átlátható vállalat. Át lehetett menni egyik osztályról a másikra, hogy légy szíves, intézd el. A Richter nem ilyen, ott falak vannak, nem rossz értelemben, csak mindenki a saját feladatát ellátja, és a főosztályok között a megfelelő hierarchia van, de az nem annyira könnyed. Ott egy bizonyos áttörést kellett csinálni. Valamiért szerencsém volt, nagyon ismertek, és mindig hangsúlyoztam, hogy itt kezdtem a pályámat. Ők elfogadtak engem.

A Medimpex vezérigazgatója egy régi kollégám, Lovas László Moszkvában volt kiküldött, majd Thaiföldön. Mikor hazajött Thaiföldről, korábban Moszkvában volt, a szocialista vonalat vitte, reggel korán jártunk mind a ketten, 7 óra körül már bent voltunk, és egy órát mindig beszélgettünk és az új  helyzetre való tekintettel igyekeztem őt tájékoztatni mindenféle pénzügyi stb. vonatkozásban. Nagyon művelt, intelligens ember volt. Ő lett a vezérigazgató. Természetesen biztosított róla, hogy továbbra is mint tanácsadó működhetek. Egy fiatalembert felvettük a Közgáz egyetemről, 14 éve, akkor volt 24 éves. Angol-orosz nyelvtudása volt, nagyon értelmes, ő került oda hozzám, mindkettőnk nagy szerencséjére.  Ott ültünk egy szobában. Nagyon tehetséges fiú, ma főosztályvezető a Richterben, és hozzá tartoznak a vállalatok. De nemcsak ez, a controlling-főosztály vezetője. Őt megtanítottam arra, amit tudtam. Elvittem minden országba, együtt utaztunk. Nagyon művelt fiú volt, de amit én tudtam adni neki, az plusz volt. Nagyon jó kapcsolat jött létre közöttünk, ami ritkaság, a nagy korkülönbség ellenére. Egyszer ez a Lovas László  a Medimpex vezérigazgatója behívott, és mondta, hogy figyelj, nem olyan jó, hogy a Richternek is dolgozol óhatatlanul kikerülnek innen belső információk, ha nem is akarod elmondani. Akkor gondoltam, hogy valószínűleg igaza van, bár én nem vittem ki információt. Akkor Bogsch Erikkel megbeszéltem, hogy egy darabig szüneteltetem a tanácsadói állásom. Kérdezte, miért. Mondtam, bent biztos nem örülnek, hogy én itt annyira nyüzsgök, valamit kitaláltam. De ő nem akarja, hogy én innen elmenjek.Akkor, 1994-ben kiváltottam az egyéni vállalkozói igazolványt. Ez volt egy fordulat. Úgy gondoltam, elég önző vagyok ahhoz, hogy nekem a Richter ad biztos egzisztenciát, a Medimpexnél már nem maradt számomra megfelelő munka, és kegyelemből nem akartam ott maradni. Egyedül maradtam, nekem a munka volt a lényeg. Kb. 8 vállalatnak voltam a könyvvizsgálója az elmúlt években, nagyvállalatoknak. A gyógyszeriparban mindenki jött, hogy én adjak tanácsot, közös külföldi vállalatokban a minisztérium is mindenkit hozzám küldött. Nem volt ilyen hálózat, nem volt tapasztalat a Pénzügyi Központban sem. Vállalati tapasztalat, felső szintű volt, de azt, hogy a gyakorlatban mit kell csinálni, azt én elég jól tudtam. Rengeteg megbízásom volt. Mondtam a Taurus Gumigyár külker részlegének a teljes szervezési feladatát, engem hívtak oda annak az egész szervezését, felépítését A-tól Z-ig pénzügyileg felépíteni 1989-ben.  Akkor rengeteg könyvvizsgálói megbízásom volt, még nem voltam önálló, de szerződéssel szakértői munkát és könyvvizsgálatot végeztem. Nemcsak gyógyszercégeknél, hanem volt gépipari cégnek, a Technoimpexnek csináltam egy külföldi vállalatalapítást. Nagyon sokan jöttek, és én elvállaltam. ’94-ben vagy ’95-ben kiváltottam az egyéni vállalkozóit, és azt mondtam Lovas Lacinak, hogy én most már egyéni vállalkozó vagyok, és megbízások alapján vállalok könyvvizsgálatokat. Abba nem szólt bele, de be kellett jelentenem. Voltam sok helyen felügyelő bizottsági tag, méghozzá külföldön elég sok vállalatnál, voltam Indiában, Németországban, Jamaicában, Olaszországban, mert ott is alapítottunk egy vállalatot, és ott is nagyon sokáig igazgatósági tag voltam. A férjem a hűtőiparnál dolgozott, és annak a privatizációjára egy amerikai-olasz cég jött ide, és valahogy rajtuk keresztül évekig voltam a magyar hűtőipar, a Mirelit felügyelő bizottságának az elnöke. Ez nem mind az egyéni vállalkozói tevékenységem folytán, mert előtte is lehetett vállalni ilyet, csak be kellett jelenteni, és nem lehetett ellenérdek. Igazgatósági tag nem voltam, azt hiszem, csak felügyelő bizottsági tag. Tudniillik a számviteli-pénzügyi tudást a felügyelő bizottságban hasznosítják. Az igazgatótanács a nagy „haverság”. A felügyelő bizottság pedig az, aki érti a szakmát. 

Hegedűs Györgyi üzleti úton Prágában

92-ben a Medimpexet abbahagytam, és ezt a Hiripi Ferenc nevű fiatalembert, aki a Medimpexnél sok mindent csinált, emellett a vállalatokat menedzselte, áthívták a Richterbe. Akkor ő kilépett a Medimpextől és átment a Richterbe velem együtt. Én mint egyéni vállalkozó, számláztam a Richternek, korábban megbízásos szerződésem volt, a Hiripi pedig átment főállásba. Ott történt egy nagyon érdekes dolog: a Medimpex egyetlen vagyonát, a hálózatot, elvitték tőlük. Egyszerűen szétszedték a Medimpexet a gyárak: az Egis, a Chinoin, a Richter megosztották. A Reanal volt előbb, az volt az ötödik. Ők kiestek, és ez a három nagy: a Chinoin, az Egis és a Richter kivásárolták a többit a közös vállalatból, ők voltak a tulajdonosok, kielégítették őket, és ez a három cég szétosztotta a Medimpexet. A Richternek jutott a tőkés hálózat – Amerika, Japán, Olaszország, Anglia, Spanyolország, Németország, Franciaország. A Vörösmarty téri székház, a Luxus Áruház és a Malév közötti ház – a ’90-es években 960 millió forintot ért. Ez a ház a Goldbergereké volt, a volt Kultúrpalotával szemben. Ez a ház lett a három gyáré.
Az én pályám úgy folytatódott, hogy gyakorlatilag mindegy, milyen minőségben, ’95-től egyéni vállalkozóként dolgoztam. Végül is csináltak a Richterben egy holding vállalatot, nem olvasztották be a nagy Richterbe, ami kezeli ezeket a kis vállalatokat. Annak vagyok még a mai napig is a felügyelő bizottsági elnöke, de a tevékenységemet a Richterben olyan 3 éve befejeztem. Bementem Bogsch-hoz, és mondtam, hogy a tevékenységemet a Hiripi kollégám teljes mértékben el tudja látni, felnőtt ott is egy 8 személyes osztály. Ők nem csak az eredetileg Medimpex által alapított vállalatokat menedzselik, hanem azóta a Richter által alapítottakat is. Lengyelországban, Romániában, Moldáviában is csináltak egy-egy gyárat. Moldáviában nem is egyet, hanem kettőt. Egy vadonatújat Indiában ezzel a régi partnerrel, egy fermentációs gyárat. Akartak most egy nagy lengyel projektet, de az nem jött össze. Csináltak Oroszországban, még régebben, egy termelővállalatot, Ukrajnában még egy vállalatot. Ezeket a Richter mind önállóan alapította, de ez a holding kezeli. 3 éve úgy gondoltam, hogy ott már nem tudok újat alkotni, egyet még mindig kérnek, hogy tanítsam azokat, akik kimennek, úgyhogy ezt boldogan vállalom, most már teljesen szívességből. Maradtam ennél a kis holdingnál a felügyelő bizottság elnöke, ez a kapcsolatom maradt, és az, hogy nagyon szívesen látnak engem ott minden hónapban, kérik, hogy jöjjek, és mindig tudok valamit mondani nekik. A hálózat most már a régi vállalatok és az új alapításokkal együtt kiteszi a 20-25 céget, és ezenkívül még mindig van olyan kiküldöttjük, aki csak irodaként működnek. 

 

Az interjút Nóvé Béla készítette 2008-2009-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.