Gyöngyösön először a Sóházba jártam elemi iskolába, de a második osztályból kivettek, és elkerültem az Urbán-templom melletti elemi iskolába. Azért kerültem oda, mert volt ott egy Libisch Ottilia nevű tanítónő, egy nagyon jó pedagógus és anyám jó barátnője, és így odavett az ő osztályába. A bátyja, Libisch Károly, a városi tanács tagja volt. Nem sok maradt meg bennem az elemiből. Amikor nagy hó volt, sível mentem iskolába. Az szenzációnak számított.

Zsuzsanna meg Mari már a Sacré Coeur Sophianum katolikus leánygimnázium növendéke volt, és 42-ben engem is utolért a végzet, Kiskőrösről, a fa tetejéről, mint egy kis majmot, bedugtak Budapestre, a Mikszáth Kálmán térre. Előtte varrónők varrták az egyenruhát, és minden ruhadarabba, a harisnyába is, bele kellett hímezni az intézeti számomat, a 33-at. A hétköznapi egyenruha sötétkék rakott szoknyából, világoskék blúzból, sötétkék nyakkendőből, fekete vagy barna félcipőből állt. A vasárnapi ugyanez hófehérben: fehér rakott szoknya, fehér blúz – a nyári rövid ujjú, a téli hosszú ujjú, erősebb anyagból –, sötétkék nyakkendő és sötétkék svájcisapka arany S betűvel. Azt hiszem, ez a világ legszigorúbb intézete volt. A nővéreim szerettek ide járni, de én nem. Volt a nagy studi, a nagy tanulóterem, meg a kis studi, és a nagy sláfi meg a kis sláfi: a kis háló meg a nagy háló. Én voltam a kis studiban és a kis sláfiban, ők pedig a nagyban. Úgy éreztem, hogy elválasztottak a testvéreimtől, és fél évig bőgtem. Főleg este, amikor rám jött a szüleim utáni vágy, de akkor jött az apáca a bonbonnal. Meg is gyanúsítottak, csak azért bőgök, hogy kapjak csokoládét. A hálószobákban fehér deszkafal választotta el a fülkéket, ahol ágy, kis szőnyeg, éjjeliszekrény és egy kis szék volt, elől fehér rakott függöny. Minden sláfiban egy apáca felügyelt. Hetente kétszer fürödtünk. Fürdőruhában, mert pucéran erkölcstelen. A sveszti, a félapáca megmosta a hátunkat, ezért is kellett a fürdőruha. Reggelente a fülkékben tisztálkodtunk, mindenkinél volt lavór és egy kancsó víz. Amíg készülődtünk, hangosan imádkoztunk. Magyarul nem nagyon beszélhettünk, csak szombaton és vasárnap, egyébként az egyik héten németül, a másikon franciául beszéltünk. Ha meghallották, hogy valaki magyarul szólal meg, lecsöngették a beszélgetést. A világ minden tájáról jöttek apácák, franciák, angolok, németek, és egy arab is. Dr. Csapody Vera volt az igazgatónő, aki már a mamámat is tanította, matematikára és kémiára. Befogadtak zsidó lányokat, amit csak utólag tudtunk meg, és menekült lengyel kislányokat is. Odajárt Imrédy Andrea, a miniszterelnök lánya, a Bolza lányok, meg az arisztokrácia, a földbirtokosok gyerekei. Az ebédlőben tíz-tizenkét személyes asztaloknál ültünk, a kisebbeket egy fölsős felügyelte. Ha csöngettek, beszélgethettünk, ha lecsöngették, akkor csendben kellett lenni. Háborús idők abban is megnyilvánultak, hogy a szülők élelmiszert kellett beadjanak, főleg lisztet, zsírt és a tízóraira valót. Sétálni a Múzeumkertbe jártunk, sorban, egy idősebb diák középen, két kisebb mellette. A tánciskolában Pertics Brúnó tánctanár tanított, ahogy évekkel korábban a mamánkat is. Ilyenkor a fehér egyenruhát vettük fel, fehér kesztyűt húztunk, és lementünk a díszterembe. Valamelyik fiúgimnáziumból áthoztak annyi fiút, ahány lány volt. Az apácák figyeltek, nehogy valami erkölcstelenség történjen. A hittanórán is benn ült egy apáca, mert azt férfi tartotta, még ha pap is. Ebben az iskolában nem kellett mást tenni, csak tanulni és viselkedni. Ezen volt a hangsúly.

Az elemi iskolát több helyen jártam. Kunszentmiklóson kezdtem, de mivel a papámat 1938-ban megválasztották Kiskunhalasra polgármesternek, ott folytattam. Először katolikus apácákhoz jártam, de a harmadik osztályra kivettek onnan, mert egy teremben két osztály tanult, ami nem tetszett a szüleimnek, és átírattak a koedukált evangélikus elemibe. A negyediket már a kiskőrösi evangélikus elemiben végeztem, mert a papám ott lett főszolgabíró 1940-ben.

Októberi születésű vagyok, 1927-ben töltöttem be a hatodik évemet, de apám úgy látta jónak, hogy egy évvel később menjek iskolába. Elemi iskoláimat a Mária Terézia téri Mintaiskolában jártam. Tanítóképzővel összekötött iskola volt – persze, nem koedukált, hanem fiúiskola –, négyosztályos, ahol állandóan tanultak és tanítottak a prepák is, tehát a tanítóképzőt végző hallgatók gyakoroltak nálunk. Nagyon jó iskola lehetett, még ha nagyon sok emlékem nem is fűződik hozzá.

Osztatlan osztályba jártam, hat osztály volt együtt. A tanító nagyon szeretett, mert jó tanuló voltam. Ott is nagyon puritán nevelés folyt, bizony jól elfenekelték a gyerekeket, ha nem figyeltek vagy nem készítették el a házi feladatot, s a szülők nem mentek reklamálni, sőt mondták a tanítónak, hogy csak nagyon szigorúan fogja a gyereket. Az iskola három kilométerre volt a házunktól, s ezt minden reggel megtettük. Édesanyám mindig megfőzött egy tojást, azt vittem uzsonnára.

Az első elemi iskolát Márton Emília, kedves tanítónőnk vezette. Ott tanultam én is az első és második elemiben. Márton Emília csíkszentmártoni lány volt, szép és okos, aki írni-olvasni tanította a falu aprónépét. A harmadik osztálytól kezdve a tanítónk Péter Sándor volt, ő csíksomlyói születésű férfi. Nagy családja volt. Fiatalon a Szolnok melletti Tószegre jött tanítónak, itt házasodott meg, majd visszaköltözött a szülőfalujába, és egész további életét itt élte le. Színdarabokat rendezett, s ő maga is szerepelt azokban. Énekelt, s még most is szinte hallom a hangját, amint énekli, hogy: „Én vagyok a falu rossza egyedül..." A fegyelmezése is igen egyszerű volt. Azt mondotta: „Fiúk (vagy: Gyermekek)! Ha jók lesztek, az Egri csillagokból olvasok!" Ez mint tökéletes fegyelmezési eszköz vált be nálunk, talán semmi mással nem tudott volna ilyen hatást elérni. Az osztályban körülbelül harminc-negyvenen lehettünk.

43-ban, hatéves koromban kerültem iskolába. Háromnegyed évet itt végeztem Budapesten, utána Nagyborsán jártam a falusi iskolába. Nem vesztettem évet, 45-ben itthon folytattam. Tízéves koromban a Baar-Madasba kerültem. Akkor még a négy elemi, nyolc gimnázium rendszer létezett. Úgy emlékszem, hogy két évre rá történt a változás. Akkor a felső általános iskolai részt államosították, de a négy gimnáziumot még meghagyták a Baar-Madasnak. Én tizenöt éves koromban az első gimnáziumot még ott jártam, utána viszont megszüntették a Baar-Madast, szétoszlott az osztály, mindenki más gimnáziumba került. Én az Árpád Gimnáziumba, Óbudára, ott végeztem az utolsó három évet, ott is érettségiztem.

Tavasszal megindult az iskola is, és akkor én már egy kicsit kezdtem kamaszodni. Ott voltam először szerelmes. Falusi vegyes osztály volt, negyedik elemi. Levelet tettem a kislány padjába. Tízéves voltam, már elég nagyfiú. De mivel otthon eléggé el voltam zárva, nekem minden, ami nemi felvilágosítás, az újdonság volt. Aztán az egyik sráctól hallottam először, hogy az oroszok ezt csinálják, az oroszok azt csinálják. Szóval, ha az akkori emlékeket így vissza akarom adni, akkor ezekre emlékszem.

A Bartók Béla útra jártam elemi iskolába. Községi iskola volt. Két éve még el is látogattam oda a fiammal és a feleségemmel. Lényegében ugyanaz az épület. Emlékszem a tanító nénire, Zaháry Eszterre, és a hitoktató nénire, Weinek Dalmára. És Asztalos Gyuszira, akinek a papája festő volt, és ott lakott a művészházban, srégen szemben velünk. Ő jó barátom volt. Ami mélyen megmaradt, hogy nagyon pontosan föl voltunk készítve arra, hogy ha jön a légiriadó, akkor a hátsó kapun kell távozni, és hogy ki milyen útvonalon megy haza. 

Nagyon jó tanárok voltak az általános iskolában. Az osztályfőnök is nagyon jó volt, ő irodalmat tanított meg nyelvtant, és még egy emlékezetes tanár volt, aki a fizikát tanította. Velük jártunk úttörőtáborba, minden nyáron. Amikre most azt mondanák, hogy túlélőtábor, vagy kalandtúra, nagy kirándulásokkal, sátorveréssel, árokásással, krumplipucolással, szóval tökéletes volt. Nagyon sok mindent tanultam meg ott. Persze, volt a Mint a mókus fent a fán, meg volt nyakkendő, meg a tanévnyitón meg a tanévzárón meg november hetedikén nyilván megvoltak az ünnepek, a megfelelő beszédekkel. De az általános iskolában nem volt ennél sokkal több.