Jelenlegi hely

Státusz: 
 

Ivánfi Jenő Ivancsics Jenőként 1929-ben született Egerben. Édesapja vasúti mérnök volt, a MÁV főtanácsosa, köztisztviselőként a nevét Ivánfira magyarosította. Ivánfi Jenő előbb a Szent Bernát Ciszterci Gimnáziumban tanult Egerben, majd a miskolci Fráter György Minorita Gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ugyanezen év őszén a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Kiváló eredményei ellenére Mindszenty József hercegprímás melletti megnyilatkozásai miatt az egyre erősödő kommunista hatalom az elsők között távolította el az egyetemről. Tanárai kiállásának köszönhetően tanulmányait 1949-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytathatta. 1952-ben vegyészmérnöki oklevelet szerzett, elhelyezkedni azonban csak vidéken, egy számára kevésbé kívánatos munkahelyen tudott. A Borsodi Vegyipari Tröszthöz került, annak vállalatainál (Pécs, Dorog, Óbuda) tanult bele a szénkémiába és az energetikai iparba, üzemmérnökként a Kazincbarcikai Kokszoló építését ellenőrizte. 1953-ban házasságot kötött Jost Évával. 1954-ben átkérette magát a Nehézvegyipari Kutató Intézetbe, ahol kutatómérnökként dolgozott. Veszprémbe költözött feleségével és újszülött kislányával, Andreával. 1956-ban született második lánya, Mónika. Az 1956-os forradalom idején sebesülteket mentett a tűzvonalból, röplapokat terjesztett a fővárosban. A szovjet megszállás után, miután a családból már másoknak is sikerült kijutnia Ausztriába, ismerőseivel a Szombathely melletti Bucsu községből indulva a zöldhatáron átszökött Ausztriába. Német nyelvtudásának köszönhetően 1956 decemberétől már az alsdorfi Eschweiler Bergwerks-Verein Hauptlaboratoriumában dolgozott analitikus mérnökként. Elhelyezkedése után azonnal kérvényezte a családegyesítést. Noha a német beutazási engedélyt azonnal megkapták, a magyar hatóságok sokszori próbálkozás ellenére sem engedték kiutazni feleségét és két kisgyermekét. Ivánfi Jenő ezért 1961 elején visszatért Magyarországra. Családjához, Debrecenbe költözött. Trágyahordó segédmunkásként, betanított munkásként tudott elhelyezkedni, a politikai rendőrség több alkalommal kihallgatta. 1961 végén a Tiszai Vegyi Kombinát tiszaújvárosi Lakkfestékgyárában kapott ismét kutatómérnöki állást. Szakmai tudása és nyelvismerete révén külföldi szaklapokban publikált, gyakran vett részt nemzetközi konferenciákon, hamarosan a kutatási osztály vezetőjévé nevezték ki. Politikai beállítottsága miatt megfigyelték, a hírszerzés megpróbálta beszervezni, megígérve, hogy családjával külföldön élhet. 1964-ben megszületett harmadik gyermeke, Ádám. 1972-ben áthelyeztette magát a Borsodi Vegyi Kombináthoz Kazincbarcikára. Itt 1982-től termékigazgató, a PVC ablakok gyártásának beindítását szervezte országos szinten. A nyolcvanas évek végén Sajógalgócra költözött, ahol egy XVIII. századi műemlék portát restaurált a családja számára. A Sajógalgóc Baráti Köre Egyesület egyik megalapítója, 2010-ig elnöke, a magyarországi zsákfalvak kutatója. 1989-ben nyugdíjba vonult. Belépett a Kereszténydemokrata Néppártba és annak helyi szervezetét vezette Kazincbarcikán. 1990–1994 között Kazincbarcika alpolgármestere volt. 1991–1998 között a Kazincbarcikaiak a Német Kultúráért Egyesület, valamint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kazincbarcikai szervezetének alapítója és elnöke. 1994-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki. 1994–1998 között a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés tagja. 1998-től 2002-ig a sajógalgóci önkormányzati testület tagja. Egyéni vállalkozóként műszaki-gazdasági tanácsadó. 1999-ben a műemlékvédelemben kifejtett tevékenységéért Podmaniczky-díjat kapott. 2000–2010 között a Sajógalgóci Római Katolikus Egyháztestület elnöke volt. Hosszú évtizedeken át kifejtett szakmai munkája elismeréseként 2002-ben Arany, majd 2012-ben Gyémánt Diplomát vehetett át.

Ivánfi Jenő
Az apai nagyszüleim is Tállyán éltek. Ők Kassáról menekültek Trianon után Magyarországra. Ha most valaki megkérdezi tőlem, hogy magyar vagyok-e, akkor én azt mondom büszkén, hogy magyar vagyok, jóllehet Edmund Riel német származású volt, porosz, a felesége, Charlotte, francia. Münkl Hermina nagymamám a dédapám révén szintén osztrák. Apai ágon a nagyapám, Ivancsics Konrád Horvátországból jött Magyarországra. Kassán telepedett meg. Az ő felesége Morvaországból került Kassára. A horvát nagyapám a morva nagyanyámat elvette feleségül, s hosszú évekig Kassán éltek. Magyarnak érezték magukat, és nem akartak ott maradni. Az apai nagyapám anyagilag igen tehetős ember volt. Nagyon egyszerű foglalkozást űzött, húsfüstöléssel foglalkozott Horvátországban. Kassán már önálló vágóhidat csináltatott magának, és amikor az önálló vágóhíd jól ment, akkor egy polgári kisvendéglőt nyitott. Ebbe a kisvendéglőbe szinte minden alapanyagot ők állítottak elő, mert hatalmas kertjük volt, és a baromfihús, a sertéshús meg a hal is rendelkezésre állt. Iváncsics Konrád nagyapámnak tizenhárom gyereke volt.Édesapám magyarosította a nevét, amikor a Magyar Királyi Államvasutaknál dolgozott. Szakaszmérnök volt Egerben. A Kir. József- Műegyetemet mint út- és vasútépítő mérnök végezte el, így került a MÁV-hoz. Amikor a tanácsosi, főtanácsosi előléptetése szóba került a harmincas években, az állam megkövetelte a neve magyarosítását. Ellenkező esetben nem léptették volna elő. Én is Iváncsicsnak születtem tulajdonképpen, de az én nevemet is magyarosították utána. Így lettünk Ivánfi. Én büszkén mondom, hogy az elmondottak ellenére magyarnak érzem magam, mert a történelem minket mindnyájunkat magyarrá tett a Kárpát-medencében. Édesapám beszélt tótul, németül, magyarul – ez a legtermészetesebb dolog volt. Én is több nyelven beszélek. A magyar tanult embernek a második anyanyelve a magyar után a latin volt. Én nagyon szerettem a latin nyelvet is. Édesapám 1917-ben a kassai főreálgimnáziumba járt. Ott 1917-ben a diákok megkérték a gyors érettségit, amire lehetőség volt, hogy utána kiképezhessék pár hónap alatt őket katonának, mert harcolni akartak a fronton. Az olasz frontra osztották be atyámat, s a doberdói harcokban vettek részt. Ott később hadifogságba került. Amikor onnan két év után szabadult, folytatta a műegyetemi tanulmányait.Atyai nagyapám a Kassáról átmentett pénzből és ékszerekből tíz-tizenkét holdnyi szőlőt vásárolt magának. Tevékenységét szőlőgazdaként folytatta. Évente kétszáz hektó boruk is volt. Az nagy pénzt jelentett, mert kitűnő bort készítettek, és a legjobb tokaji borok Tállya területén teremnek. Édesapám volt a legkisebb fiú. Két bátyja, Kálmán, Pali, és két nővére, Anna ill. Viktória kimentek Amerikába még 1905-ben, amikor a nagy kivándorlási hullám volt. Kálmán a Keleti Kereskedelmi Akadémiát végezte el Budapesten, ahol idegen nyelveket is kellett tanulni. Odakinn a Remington írógépgyártó cégnél kapott állást, a szakmájában szinte rögtön elhelyezkedett. Ekkor Kálmán írt haza a nagyapámnak Tállyára, hogy minden rendben, jöhetnek a lányok is! A nagyapám elgondolkodott, azt mondja, én hiszek Kálmánnak, de én magam is látni akarom, hogy mi van ott! Elment vonattal Tállyáról Hamburgba, ott hajóra szállt. Meglátogatta Palit és Kálmánt, megtapasztalta az ottani életet, majd ezután kijelentette: „Mehetnek, Viktória és Anna is!” Amikor édesapám hazajött az olasz frontról, a nagyapám azt mondta: „Jenő, a te műszaki érzéked és pontosságod nekem imponál, téged a Műegyetemre engedlek, és mindent fizetek, hogy mérnök legyen belőled!” Ez így is történt ment. Nem volt ellentmondás! Én patriarchális családokban növekedtem fel. A dédszüleimnél, a nagyszüleimnél, a szüleimnél is patriarchális volt a család. Ez nem jelentett olyat, hogy például a nagyanyámnak mindenben engedelmeskedni kellett volna, hanem ők megbeszéltek dolgokat egymás között, a nagyapám tett javaslatot, és a nagyapám volt az, aki döntött is. Ő felelt mindenért.
A vallások a családban érdekes módon különbözőek voltak. A Münkl nagyanyámék evangélikusok voltak. Ez a nagyanyám a Felvidékről származott, cipszer volt. Az apai nagyapám, aki Horvátországból jött, katolikus volt. A fiúgyerekek katolikusok lettek, a leánygyerekek pedig evangélikusok. A nagyapám pedig, a másik nagyanyám férje Sátoraljaújhelyről származik, ő református volt. Családunkban mind a három vallás elfogadott és tisztelt vallás volt. Senkinek nem okozott problémát, hogy ki milyen módon hiszi az Istent. XVI. Benedeket kell hogy idézzem a Der Spiegel című lap folyóirat alapján, amit rendszeresen olvastam és olvasok most is, miszerint „a vallás az az út, amelyiken járva az ember Istenhez eljut. És a között nem teszek különbséget, hogy melyik utat járja.” Nem kis bölcsesség.
 Horváth Imre nagyapám, édesanyám atyja, Csányban volt gyógyszerész. Sátoraljaújhelyről származott, de gyógyszerészként több helyen megfordult, Tátralomnictól Gajdobrán, Tarcalon, Horton át Csányig. Ez a nagyapám is kifogástalanul beszélt tótul, németül, magyarul. Ez a három nyelv elfogadott nyelv volt. Amikor mi gyerekek voltunk, ha édesapámék édesanyámmal vagy a nagyszüleimmel olyasmit akartak megbeszélni, ami nem tartozott a gyerekekre, akkor németül beszéltek egymással. Amikor már mi is tudtunk németül – a harmadik gimnáziumtól kezdve –, akkor tótul beszéltek. Horváth nagyapám többfelé dolgozott, Tarcalon is hosszú ideig gyógyszerészkedett. Még édesanyám is, a legkisebb gyermek is ott született, pontosan 1900-ban. Tarcalról ment át nagyapám Hort-Csányba – az Hevesben van, Hort és Csány egymástól nyolc kilométerre lévő falu, nagyközség, de a vasútvonalat a két település között vezették, így a vasúti pálya négy kilométerre van Csánytól, és négy kilométerre Horttól. Miután az anyai ágon voltak ők nagyszülők, rengeteget nyaraltunk gyógyszerész nagyapáméknál. A gyógyszerész nagyapám, meg a nagynéném is – az édesanyám nővére –, Margit, sokat regéltek nekünk! Mindig! És mindent lehetett kérdezni! Amikor már tizennégy éves fiúcska voltam, a nagyapám megengedte, hogy segítsek neki a gyógyszertárban. Én boldogan dolgoztam együtt a nagyapámmal. Kevertem a kenőcsöket, meg a porokat. Ehettem gilisztacukrot, az nagyon ízlett nekem! Kíváncsi voltam mindig, hogy melyik fiókban mi van. Húzogattam a fiókokat. Egy alkalommal nagyapám hosszabb időre kiment valahova. Se beteg nem jött, se nagyapám nem jött, ott álltam és kihúztam a kasszafiókot. Egy csodálatos dolgot pillantottam meg! Egy 9-es Coltot! Kivettem a fiókból a revolvert, majd próbáltam elsütni egy ujjal. Nem ment! Akkor nekitámasztottam az asztalnak, és a két mutatóujjammal meghúztam ravaszt. Eszem ágában sem volt mérlegelni, vagy megnézni, hogy a fegyver töltve van-e vagy nincs. Töltve volt. Óriási dörrenés! Lőporfüst! Szétlőttem a velem szemben lévő üvegszekrényt. Elpucoltam a faluba és csak este merészkedtem vissza. Nagyapám ült az íróasztalnál, kitéve a Colt mellette. A szemembe nézett, levette a szemüvegét, és a következőt mondta: „Ide figyelj! Ha egy férfi használ egy fegyvert, akkor kötelessége azt a fegyvert kipucolni! Te most megkapod a fegyverkefét, az olajat, és utána visszajössz hozzám további néhány szóra!” Én nekifogtam, boldogan húztam, nyomtam a kefét, olajoztam a csövet, megnéztem a tárat, kibillentettem, hogy van-e benne lőszer, megint összeraktam. Akkor az öreg nagyapám kihajtotta a tárat, átnézett a csövön és azt mondta: „Ide figyelj! Adj nekem kezet arra, hogy soha többet az én fegyvereimhez nem nyúlsz és ezzel én elintézettnek tartom a dolgot, mert megbízok a szavadban!” Én álltam a nagyapám mellett szótlanul! Kezet fogtam vele, és soha többet egyetlen fiókot nem húztam ki!
Horváth nagyapám, aki gyógyszerész és orvos is volt, bár csak négy szemesztert végzett az orvosi egyetemen, hasznosította Csányban a tudását az első világháború alatt. Behívták katonának az orvost, és a faluban csak a gyógyszerész maradt – a fél szeme miatt nem volt alkalmas katonának, őt ezért nem hívták be –, és ő gyógyított is. Akár járvány volt, akár alkalmi betegség, akkor őérte jöttek a patikába. Nagyapám egyik elmondása szerint esténként általában egy lámpással járt haza. Kun Béláék voltak hatalmon Szamuely Tiborral, és a páncélvonat járta a falvakat. Az embereknek általában a tenyerét nézték meg, hogyha nem volt kérges, akkor a falhoz állították, és lelőtték. A Lenin-fiúk nem ismertek kegyelmet és kíméletet! Nagyapámat a patikából hazafele menet az odaérkező Lenin-fiúk megállították, és a kezét feltartva meg kellett állnia, nézték: „Ez nem paraszt! Állítsd a falhoz!” Akkor a nagyapám kezéből az egyik Lenin-fiú kivette a lámpást, és az arcába világított, majd odaszólt a többieknek, a parancsnoknak: „Ezt az embert ne bántsátok! Ez gyógyított meg engem itthon, amikor a járványos betegségem volt!” Visszamentek a páncélvonathoz, és életben maradt a nagyapám.
Az édesapám, miután elvégezte a Műegyetemet, Egerbe került a MÁV-hoz szakaszmérnöknek. A Füzesabony–Putnok közötti szakasz állapotáért kellett hogy feleljen műszakilag. De volt a családban bányamérnök is, az ükapám unokája, Dr. Edmund Riel. Amikor őt szakértőként Ankarába meghívták, egész Törökországot bejárhatta, és mindenütt szenet kutatott a törököknek. Törökül perfekt megtanult, a törökök elismerésként pasának kiáltották ki, és kapott föveget a fejére, úgy engedték haza, mert annyit tett Törökországért, amennyit ők nem is vártak! Horváth Imre nagyapámnak egy másik felmenője villamosmérnök volt. Pályázatot nyújtott be Temesvár közvilágításának a megvalósítására. Annyi tízezer koronát kapott ezért a munkájáért, hogy negyvenéves korában – idézőjelben mondom – „nyugalomba vonult”. Otthon, Temesváron egy laboratóriumot épített magának, és attól kezdve saját kedvére dolgozott. Volt egy felmenő rokonunk is, aki Kossuth Lajossal együtt harcolt, és vele együtt emigrált. Milánóban feleségül vette gróf Remo Tanari lányát. Ő az olasz csendőrség ezredese lett. Az első feladata az volt, hogy leküldték Szicíliába, hogy tegyen rendet. Ez a „nagybátyánk” állandóan levelezett az itthoniakkal, mikrobetűkkel, lúdtollal írta a leveleit, hol franciául, hol magyarul, hol németül.
 Az édesapám és édesanyám  házasságkötésük után Egerben telepedtek le. A Fürdő utca 2-ben születtem 1929-ben, ezt pontosan tudom, de az épületet lebontották, s azóta azt a területet beépítették. Később több helyen volt lakásunk, ahogy édesapámat helyezte a MÁV egyik helyről a másikra, Egerből Hatvanba, akkor Hatvanból vissza Egerbe, végül Egerből Miskolcra. A lakást nem kellett eladni soha, MÁV szolgálati lakásokban laktunk. A szolgálati lakást, fűtést, világítást teljesen díjmentesen a MÁV adta. Probléma nem volt, a költöztetést is elvégezték az illető helyett, úgyhogy ez semmi gondot nem jelentett, legfeljebb az, hogy nem tudtunk meggyökeresedni egyik helyen sem.Az elemi iskola első és a második osztályát az egri Szent Imre Herceg Római Katolikus Elemi Iskolában végeztem – az első két osztályt csak –, a Deák Ferenc utcában, ami ma is működik, megint mint Szent Imre herceg római katolikus általános iskola. Az osztályfőnökömet úgy hívták, hogy vitéz Forgách István. Így néztünk fel rá, mikor belépett a tanterembe! Nemcsak tiszteltük, szerettük is. Azért volt vitéz, mert az első világháborúban megsebesült, és a jobb szemét elvesztette, egy fekete kötést hordott, az hihetetlen tekintélyt kölcsönzött neki! Amikor édesapámat áthelyezték Hatvanba, akkor ment a család is, úgyhogy a harmadik elemit Hatvanban jártam. A negyedik elemit megint Egerben végeztem, az Egri Líceum Oktató Elemi Iskolájában. Ő is vitéz volt, aki ott tanított engem, mert akkoriban még első világháborús tanárok voltak. Őt vitéz Derencsényi Tibornak hívták. A cserkészeket az elemiben úgy hívták, hogy Farkaskölykök. Már Egerben cserkész lettem, többször táboroztunk a Berva-völgyben. Oda jártak ki a cserkészek, volt ott a táborkészítés, sátorfelverés, kondérban főzés, fizikai gyakorlatok. Tehát az életre neveltek bennünket, nemcsak fizikailag, erkölcsileg, szellemileg is, mert előadásokat is tartottak. Egyet megtanultunk keményen: a bajtársiasságot. A másiknak azonnal segítségére lenni, ha bajban van. Nem az én életem a fontos – a kettőnké.A gimnázium első évét 1939-40-ben még a Szent Bernát Gimnáziumban, a cisztereknél végeztem el. Oltay Rudolfnak hívták a testnevelőtanárunkat, aki a cserkészeket is nevelte és vezette. Nagy volt a fegyelem! Mert adva volt a tornaruha: rövid nadrág, fehér póló, és itt, elől a nagy pajzs, a ciszterci gimnázium pajzsa volt. Ugyanúgy, mint ahogy egyenruhánk volt, meg egyensapkánk volt, s az utcán meg lehetett mondani rólunk, melyik gimnáziumba járunk. Ha a tanár úr jött, abban a pillanatban tisztelegni kellett, mert ha nem tette az ember, akkor meg is állította azonnal, azt kérdezte: „Fiam, te hova jársz? Hát te nekem nem tisztelegsz?” Ez a fegyelem belénk ivódott. Azt mondja egyik nap Oltay Rudolf tanár úr nekünk testnevelési órán: „Fiúk! Pajzsot a mellre! Kiosztom nektek, mindenkinek a mellén legyen egy pajzs úgy, hogy pattintható legyen: le lehessen venni, és föl lehessen venni. Ha mosásba kerül, akkor a címer, az nem megy a mosodába! De kérjétek meg az édesanyátokat, hogy az ingre a pajzs alá a neveteket hímezze bele, hogy amikor visszajön a mosodából, akkor ki tudjuk osztani.” Eltelik egy hét. Sorba álltunk, kezdődött volna a testnevelési óra. A tanár úr középen áll, és fölteszi a kérdést: „Mindenki beíratta a monogramját a pajzs mögé?” „Atyaúristen! – mondom magamban. – Hát én elfelejtettem szólni édesanyámnak!” Kiléptem a sorból, odaálltam a tanár úr elé, és azt mondtam: „Nem! Tanár úr, én elfelejtettem, és nincs beírva a címerpajzs alá a monogramom!” Levette, megnézte, és azt mondta: „Állj félre!” Félreálltam. „Még egyszer fölteszem a kérdést: mindenki beíratta a monogramot?” Néma csönd. „Most vegye le mindenki a pajzsot!” Még ötnek nem volt beírva. Azt mondja: „Titeket megbüntetlek! Te, Ivánfi, állj vissza a sorba, mert volt annyi bátorságod, hogy elsőnek bevalljad a mulasztást!” Így neveltek a kifogástalan magatartásra! Édesapámat 1940-ben Miskolcra helyezték. Tanulmányaimat a minorita gimnáziumban folytattam, amelyet Fráter Györgyről neveztek el annak idején. A matematikát, a fizikát kedveltem. Amellett a nyelveket szerettem, azért, mert a tanáraim olyan kitűnőek voltak, hogy megszerettették velem a nyelvet. A gimnáziumban még egy tanárom volt, akiért rajongtam, a történelmet tanította. Gergely Károlynak hívták. Ő később a Sárospataki Református Gimnázium igazgatója lett, amikor államosították a gimnáziumokat. De Gergely Károly tanár úr annyira belelkesített engem, hogy például én az ő tantárgyából az órákra nem a történelemkönyvből tanultam, hanem bevettem magam egy-egy könyvtárba Miskolcon, és ott olvastam arról a korról, azokról a személyekről, akikről ő az órát leadta. Így történhetett, hogy amikor fölhívott felelni, sokkal többet tudtam, mint az osztálytársaim. Ők nyugodtan ültek a helyükön, mert tudták, hogy az én felelésem húsz perc. Ha az letelik, utána nem lesz feleltetés, mert már a tanár úr előadása következik. Mi nagyon kedveltük egymást, a tanár úr is engem, meg én is őt, ez bennem maradt a mai napig is, hogy tulajdonképpen mindig a magyar és a világtörténelem érdekelt, most is.Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását. Harminchat éves volt, élt a család tovább, mint addig, de az, hogy ő valahol dolgozzon, szóba nem jöhetett! Volt neki szobalánya mindig, vagy aki főzött, takarított is. Szüleim nagyon rendesen bántak ezekkel a háztartási segítőkkel, akik a vidéki falvakból jöttek fel, fiatal parasztlányok voltak. Kaptak havonta mondjuk negyven pengőt. Külön cselédszoba volt a lakáshoz, amit ő lakhatott, teljes ellátást kapott természetesen, reggelit, ebédet, vacsorát, és ennek fejében neki kellett kitakarítani a lakást, elmenni bevásárolni, meg segített a főzésnél. Amikor férjhez ment, vagy karácsony volt, vagy húsvét, akkor ezek a szobalányok mind kaptak ajándékot, ugyanúgy, mint mi, a gyerekek. Ha haza akart menni, akkor meg szabadságot, és hazamehetett a szüleihez. Alsózsolcáról volt egy segítsége édesanyámnak még a háború után, Erzsikének hívták, emlékszem rá, rendszeresen bejárt Zsolcáról, mert volt autóbusz-közlekedés, és be lehetett Miskolcra jönni, később nálunk lakott. Már eltelt vagy tizenöt év azután, hogy férjhez ment, de Erzsike még mindig jött hozzánk látogatóba Miskolcra, hozott kóstolót a disznóölésből! Megbecsültük maximálisan őket, és a legjobban a szüleim vigyáztak rá, hogy mi is úgy viselkedjünk, hogy ő az édesanyám munkatársa.1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet. Nem is a várost, azt kell mondjam, hogy nagyon jól célzottan a vasúti pályaudvart, a rendező pályaudvart bombázták, a tehervagonokat, mert Miskolc kulcsfontosságú volt a keleti front ellátása szempontjából. Ott kő kövön nem maradt! Szőnyegbombázást csináltak, és az amerikaiak lánccal, vaslánccal együtt dobták le a bombáikat! Négy-öt robbanóbomba össze volt kötve, mint egy koszorú, úgy zuhant le. Ezek több száz kiló robbanóanyagot tartalmaztak, úgyhogy ahová becsapódtak, ott óriási kráterek keletkeztek. Valamennyire a közelebb lévő családi házak is sérültek természetesen, de nem kifejezetten a lakosságot bombázták. Minket, diákokat kiköltöztettek Tállyára, mikor a város bombázása elkezdődött, és ott, a tállyai leventeszervezetnél voltam levente. Az volt a feladatom, hogy az éjszaka támadó meg a nappal támadó bombázókötelékek fordulását figyeljem, és azt jelentsem. Fegyverhasználatot is tanultunk. Kispuskás lövészet volt, tehát nem nagyöblű puskákkal, hanem csak kisöblű puskákkal volt a gyakorlat, gyakorlólövés. A leventeoktatás elsősorban nem is annyira fegyveres kiképzésnek számított, mint inkább fizikai kondicionálásnak. Rendszeres testnevelés volt, sport, hogy a fizikumát az ember meg tudja őrizni minden esetre, ami abban a háborús szituációban adódhat. A sportágak közt volt ökölvívás, birkózás. Én a birkózó szakosztályban voltam egyébként, és nagyon élveztem a dolgot, mert a fiúk szeretnek verekedni, vagy birkózni. Azért választottam a birkózást, mert az nem olyan, hogy szétverni a másiknak a fejét, mint az ökölvívók csinálják, hanem jó fogást kell találni, és hatásosan pontot szerezni. Ez nekem kedvesebb volt. A fegyelmet megtanultuk minden tekintetben. Az engedelmességet, a parancs teljesítését, és azt a viselkedést, ami ahhoz kell, hogy ha az ember egy szervezett és jó erkölcsű társadalomban akar élni, akkor ne mások kárára éljen, de ne engedje azt sem, hogy mások az ő kárára éljenek. Alaki kiképzésnek hívták azt, hogy megtanultunk díszmenetben menni, tudtunk vigyázzba állni, tudtunk pihenjbe állni. Akkor például fölhasználtak bennünket olyasmire, hogy ha Tállyán kigyulladt az egyik ház, tűz keletkezett, égett a padlás, a leventéket kivezényelték az oltáshoz a tűzoltók segítségére. Hasznunkat vették, és mi boldogok voltunk – nem azért, mert égett a ház, hanem mert segíthettünk, hogy eloltsuk a tüzet. Édesapámnak Miskolcon kellett gondoskodni róla – vasúti pályafenntartó mérnök volt –, hogy azonnal rendbe hozzák a kárt, és legalább két vasúti vágány átmenő vágányként működjön a bombázások után.
A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak. Karéjszerűen vették Hejőcsaba irányából körbe a várost, az alsó oldalt, és onnan próbáltak rohamozni. A németek villámgéppuskával dolgoztak, az úgy percenként 1550 lövést ad le. A védők zárótüzelést tudtak kiépíteni, úgy, hogy két szomszédos bunker keresztüllőtt a célirányokon, tehát nem volt hely, ahol át lehetett volna hatolni. Ez az ostrom december 3-ig tartott. Nekünk fölajánlotta a MÁV, hogy ha akarunk, mehetünk nyugatra. Biztosít kocsit, vihetünk koffereket, használati cikket, ami csomagunk van, bepakolhatunk, és megyünk Ausztriába. Akkor édesapám engem kérdezett meg, hogy fiam, neked mi a véleményed? Én akkor nem voltam még olyan idős, tizenöt éves múltam, de hát hatodik gimnazistának számítottam lassan. Én azt mondtam: „Édesapám, ne meneküljünk, énnekem az a véleményem, mert itt nincs kitérés. Hova meneküljünk? Vissza kell jönni majd. És akkor mit találunk itt? Mi lesz a lakásunkkal? Nincs értelme. Próbáljuk itt, a pincében átvészelni és kihúzni az ostrom idejét, mert ha vége van a harcoknak vagy továbbmennek a szovjet csapatok, akkor itt meg kell hogy induljon az élet, addig is próbáljunk meg életben maradni.”A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni. Fönt a lakásban keveset tartózkodtunk, az épületből se nagyon mentünk ki, mert sose tudtuk, hogy mikor indul meg a gránáttűz a város ellen. Volt úgy, hogy perceken múlott az életem: a világítást petróleummal oldottuk meg a pincében, a petróleum viszont a MÁV Járműjavítóban volt elérhető. Gyalog kellett kimenni érte a Soltész Nagy Kálmán utcából, ahol laktunk. A férfiak összefogtak hárman-négyen, elindultak a kannákkal. Mi, kamasz fiúk szintén, segítettünk egy-egy kannát vinni vagy hozni. Édesapám nem találta a kannát valami miatt, a másik három férfi azt mondta, hogy ők elindulnak, menjünk utánuk. Ahogy kiléptünk a házból, a közelükben csapódott be egy gránát, de úgy, hogy az egyik férfinak mind a két lábán nyílt törések voltak, alsó lábszár, felső combrész, ömlött a vér belőle. Nagyon jó volt, a sorsnak köszönhető, hogy egy szovjet tüzérparancsnok rögtön lefoglalta a földszinti lakást. Két géppisztolyos őr állt a bejáratnál, szovjet katonák, és oda nem jöhetett be, abba az épületbe senki! Mi a pincében meglehettünk, a földszinten tobzódott a tüzérparancsnok, attól mi távol voltunk, de ott nem lehetett semmit csinálni! Az élelmiszer-ellátás szinte teljesen megszűnt Miskolcon. A miskolci polgármester, aki akkor hivatalban volt, biztosította a város lakosságának a stratégiai ellátását, tartós élelmiszereket – lisztet, cukrot, füstölt húst, füstölt szalonnát, füstölt sonkát és egyebet, amit csak el lehet képzelni – beraktároztatott. Miskolc avasi részén mély, hosszú borpincék vannak. Ott tárolták ezt a hatalmas élelmiszer-mennyiséget, hogy a város lakosságának azután fejkvóta ellenében lehessen kiadni. Na de mikor a szovjet katonák ennek nyomára jöttek! Hamar nyomára jöttek, mert a bort keresték. De nem ám a dugót húzták ki a hordókból és lopóval szívtak volna bort, hanem géppisztollyal belelőttek boroshordók oldalába, a bor így spriccelt ki, és akkor addig ittak, amíg bírtak. Egy idő múlva már úsztak a borban. Szörnyű látvány volt, ahogy a füst ömlött ki némelyik pincéből, mert a füstölt húst meg a zsírt meggyújtották. A város élelmiszere ott volt! Elkótyavetyélték és tönkretették. Áldott állapotban lévő vagy hatvanöt éves nőket egyformán erőszakolták meg az utcán, ahogy érték! Énnekem mint tizenöt éves fiúnak borzalom volt ilyet átélni, mert én otthon, a szülői házban ilyet nem hallottam!
Az édesapám a háború után a vasútnál maradt. Az államvasutaknak a háború után is működnie kellett. A miskolci MÁV-igazgatóságot bízta meg a szovjet parancsnokság, hogy hozza rendbe a németek által felrobbantott vasútvonalat. Összeszedtek minket, és ugyan magyar felügyelet mellett maradtunk, a Szovjet Főparancsnokság mindenható volt. Nem láttak el bennünket élelemmel… Kaptunk mahorkát, ezt a dohányt a Pravdába lehetett csavarni, megnyálazni, és szívni mint a cigarettát. Én majd kiköptem a tüdőmet, mikor az első mahorkát elszívtam, ott szoktam rá a dohányzásra. Egy csajkában kaptunk teát, csáját, naponta adtak egyszer, meg délben levest. Amit még ettünk, az a kiásott cukorrépa volt, csákánnyal ástuk ki a fagyott földből, egy drótra ráhúztuk, ami egy leszakított vezetékdarab volt, a parázson megpirítottuk, és lerágtuk a drótról. Ez volt az ebédünk. Én ebben a szovjet munkatáborban dolgoztam február-márciusban. Miskolci vasutasok is voltak ott, akik szakmailag irányították egy darabig a dolgot. Nem olyan jellegű láger volt, mint a gulag, mert országon kívülre sem vittek. Félig szökve jöttem el, mert amikor az orosz csapatok továbbvonultak, a románoknak adták át a parancsnokságot. A románoknak ilyen őrző feladatokat adtak a hátvonalban, amikor az oroszok már Ózd fele haladtak tovább északra, akkor Miskolcon is jobbára román katonák maradtak. Én leléceltem Miskolc irányába.Az iskolába 1945 áprilisában kerültem vissza. Ekkor a segítségnyújtás a családnak a gyerekek részéről odáig ment, hogy például a front elvonulása után a legjobb fizetőeszköz a só volt. A sóért bármelyik faluban élelmiszert lehetett vásárolni, mindent: baromfit, füstölt húst, szalonnát, lisztet. Igen ám, de sót honnan lehet hozni? Erdélyből volt a legkönnyebb. Én például azt vállaltam, hogy elutazok vonattal a magyar–román határra. Útvonaluk volt: Miskolc, Szerencs, Tokaj, Rakamaz, Nyíregyháza, Csenger. Tokajon keresztül utaztunk vonattal, ha jól emlékszem, egy teherkocsikból álló, nem menetrend szerint közlekedő, hanem időnként menő, időnként jövő tehervonat-szerelvényen. Híd nem volt, mert azt felrobbantották a Tiszán, ott csak kis komppal lehetett egyik oldalról a másikra közlekedni. Rakamaz volt a másik oldalon, ott gyalog mentünk föl a rakamazi vasútállomásra, ahol ismét vonatra szálltunk, amelyik kiszállított minket arra az aktuális faluállomásra, ahova éppen sóért akartunk menni. Egy egész nagy hátizsákot telepakoltak az édesapámék használt ruhával, és azzal utaztunk le. Na de hogyan? Megrohantuk a vonatot. A vonatra való feljutást, azt két dolog határozta meg: a komp sebessége, amelyik a tokaji oldalról a rakamazi oldalra átvitte az embereket, és ott voltak lovas kocsik, amelyek némi ellenszolgáltatás fejében hajlandók voltak a vasútállomáshoz vinni az utasokat. Visszafele ugyanez volt. Akkor sóval érkeztünk, ami pláne nehéz volt, mert én például huszonöt kiló sót hoztam, ami keményen húzta a vállamat, nem volt egyszerű a dolgunk, tizenhat éves voltam. Olyan lassú volt a komp például odafele, hogy a rakamazi állomáson én már nem fértem be a teherkocsiba, meg a lépcsőn is ültek, úgyhogy akkor fölmásztunk a tehervagon tetejére, és a kocsik tetején fekve utaztunk a végállomásig. Negyven kilométert, ötven kilométert? Fogtuk egymás kezét, és közben kapaszkodtunk a tehervagon tetejébe, amin nem sok kapaszkodó volt, de mozogni nem mozogtunk, és csak ha már teljesen megállt a vonat, akkor lehetett leszállni. Többekkel összebeszéltünk, és együtt utaztunk. Rögtön összebarátkoztunk, volt ott szolidaritás, mindenki segített a másiknak. Aki fönt volt már a lépcsőn, és egy másik megpróbált oda felmászni, azt húzta, nem lökte le, hanem ellenkezőleg, valahogy próbáltak annak is helyet adni. Amikor már levegőt sem lehetett kapni odabent a vagonban, azt mondták, hogy nincs több hely. De akkor elkezdtünk menni a tetőre. Visszaúton Rakamazról megindult a versenyfutás az átkeléshez a kompra. Egyszer csak elkezdett süllyedni az egész komp a Tiszán, amikor könyörgőre fogta a komptulajdonos, hogy „Álljanak már meg emberek! Elsüllyedünk. Nem bírja a sóterhet, a túlterhelést ez a komp! Jövök vissza, és magukat is elviszem!” Megértette szerencsére a hátulja, hogy mi a probléma, visszahátrált, kiment, megemelkedett megint a komp, és átmentünk Rakamazról Tokaj irányába. A révésznek sóban fizettünk. Egy sapka só volt a bére, kimértük, odaadtuk, egy zsákba gyűjtötte. Tokajban várni kellett a vonatra. Befutott, megint helyet kerestünk, bejutottunk, és hazavittük Miskolcra a sót.
​1947-ben, az érettségi után aránylag könnyen felvettek az egyetemre. Nagy vitám volt az édesapámmal ebben a kérdésben, mert ő azt akarta mindenáron, hogy út- és vasútépítő mérnök legyek én is, de én mondtam édesapámnak, hogy nem, én vegyész akarok lenni! Két helyre pályáztam, a Budapesti Műszaki Egyetemre, meg a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára, és oda megkaptam szeptember végén a behívást. El is fogadtam, és Szegeden elkezdtem tanulmányaimat a Természettudományi Karon rendes vegyészként. Szegeden én otthon találtam magam. Rajongtam a városért, megszerettem a kollégáimat, tiszteltem és nagyra becsültem a professzoraimat. Nagyon szerettem Koch Sándort, Bruckner Győzőt, mindketten szinte atyai barátok voltak hozzám. 47-ben elkezdtem tanulni, jól is vizsgáztam egészen 49 januárjáig.Váratlan és meglepő dolog történt azonban velem. Volt egy falitábla az egyetemen, ahova kiírták mindig a professzorok, hogy melyik nap mikor kollokváltatnak, és név szerint föl voltak sorolva azok a hallgatók, akik X. Y. professzorhoz délelőtt tíz órára mentek. Ezért ezeket a híreket úgy időről időre megnéztük. Egyszerre csak láttam, hogy Felhívás, vagy Közlemény, vagy nem tudom én mi, és ki az aláíró? Még a szöveget nem is tanulmányoztam, de láttam, hogy Szeged Városi Pártbizottság. „Hát – mondom – mi a fene ez?” Azon a papíron fölszólították az egyetemi tanárokat meg a diákokat, hogy engem mint politikai megbízhatatlant, zárjanak ki az egyetemről. Én semmiféle pártban nem voltam benne. Én egyetemi hallgató voltam, igaz, kiálltam Mindszenty bíboros mellett, amikor őt hazug módon letartóztatták egy évvel korábban, hogy ő dollárral üzletelt, meg minden egyebet terjesztettek róla. Én "mindszentysta" voltam, magyarul ezt úgy hívták akkoriban. Emlékszem a felhívás egy mondatára, ezt szó szerint tudom megismételni, mert megjegyeztem abból az írásból, hogy „Ivánfi Jenő azokért lelkesedik, akik milliók és milliók szétdúlt és széthasított koponyájából építenek úri becsületet maguknak”. Volt egy egyetemi hallgató, aki lelkesedéssel tanult, a szakmájának élt – igaz, hogy volt önálló hitvallása, világnézete –, és máról holnapra megalakul a szegedi pártbizottság 1949 januárjában, majd rögtön azt követeli, hogy engem, ezt a diákot el kell távolítani. Én csak álltam, néztem és pislogtam, hogy most mi lesz? Az volt az első, hogy elmentem a dékán úrhoz, a dr. Bruckner Győzőhöz, és előterjesztettem a kérdésemet ill. kérésemet. „Professzor úr! Itt az indexem!” Vittem magammal. „Ez és ez van kiírva, adjon tanácsot, hogy mit tehetek!” Azt mondta nekem, mert a keresztnevemen szólított: „Jenő! Tanulj a kollokviumokra, készülj! Tedd le a vizsgáidat! Én a holnap reggeli gyorsvonattal utazok Budapestre a Kultuszminisztériumba – vagy az Oktatásügyibe, ahogy azt hívták annak idején –, és az ügyedben el fogok járni. Különben tájékoztatlak, hogy a szegedi pártbizottság nálunk is járt, és mindegyik professzoroddal alá akart íratni egy ívet, hogy követelik a te eltávolításodat, de egyetlenegy nem akadt, aki aláírta volna!” Minden évfolyamtársam tudta, hogy mi történt, mindenkinek elmondtam, hogy mi a helyzet, és akkor a diákság követelte, hogy az Auditorium Maximumban folytassak le vitát a pártbizottság küldöttjével. Én azt mondtam: „Kész vagyok kiállni! Adják ide a kulcsot!” Meg akarták tölteni az Auditorium Maximumot, hogy megvitathassam a pártbizottság emberével, hogy mi az igazság abban a plakátban! Nem adták ide már a kulcsot. Nem lehetett a vitát megrendezni, arra nem került sor. Bruckner Győző, amikor visszatért, azt mondta: „Jenő! Keresztfélév nincs, azt nem tudsz csinálni, egy évet elveszítesz, de a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fölvesz a dékán úr téged.” Írt az édesapámnak is egy levelet – mert én a szüleimet nem tájékoztattam erről az egész botrányról, nem akartam édesapámat izgatni –, és egy mondat volt a levélben, az utolsó, amit Bruckner Győző írt, hogy „Főtanácsos úr! Büszke lehet a fiára!” Ez az egy mondat nekem azt jelentette, hogy visszakaptam az erőmet, és mentem Pestre, hogy ott tanuljak tovább.Már tavasszal bejelentkeztem, mert nem akartam az utcán tölteni az időmet. Bejártam az egyetemre, hallgattam hol ezt a professzort, hol azt a professzort, lebélyegezték, hogy bejártam, aztán kezdtem szeptemberben a továbbtanulást. A Lónyai utca 3.-ban laktam, nagyon közel az egyetemhez. Albérletben laktam, mégpedig nagyon jó helyen, mert az unokanővérem férjhez ment, ketten voltak eleinte, és a lakásukat rögtön el akarták venni, mert meg volt határozva, hogy legalább hány személynek kell ott lenni. Ezt el akarták kerülni, és megkeresett engem az unokanővérem, hogy költözzek hozzájuk albérletbe, és akkor ameddig én Pesten tanulok, addig legalább bejelentett személyként náluk lakok. Ők nem kell féljenek a lakáselvételtől, énnekem meg biztosítják azt, hogy jól érezzem magam. Odaköltöztem. Az egyetemi templomba jártam misére vasárnaponként. A házmester, az közel hajolva mindig tudósított: „Megint itt volt az az idegen illető, és kérdezte, hogy tetszett-e misére menni! – Mondja meg neki, uram – mondom –, hogy igen, én minden vasárnap ott leszek!” Hogy Pesten milyen professzoraim voltak! Dr. Buzágh Aladár professzor úrnál kolloidkémiát tanultam. Ő egy régi vágású professzor volt, külföldet járt, több nyelvet beszélt, idősebb, tapasztalt ember. Az egyik kolloidkémia-órán, ahogy ülünk bent ott, ököllel valaki kívülről megverte az ajtót. A professzor tovább folytatta az előadást, oda se figyelt, nem érdekelte. A pedellus közben kiment, falfehéren visszajött, megint bezárta az ajtót, odament az asszisztensnőhöz, és súgott valamit a fülébe. Elfehéredetett az asszisztensnő is, odament a professzor úrhoz, súgott valamit a fülébe. Akkor a Buzágh Aladár így a tábla előtt azt mondta a hallgatóságnak és a pedellusnak: „Menjen vissza, közölje az illető államvédelmissel, hogy ide, az egyetemre a rektor úr engedélye nélkül hozzám nem jöhet be! És bárkit akar letartóztatni, itt nem engedem!”Közben Miskolcon az édesapámnak állandó meghurcoltatásban volt része. Már harmadéves egyetemista voltam, amikor B-listázták. Megzsarolták, hogy ha nem lép be a kommunista pártba, akkor elbocsátják. Akkor, 1951-ben volt a bolsevizmusnak a módszere a legkeményebb. Édesanyám megözvegyült máról holnapra. Mi az öcsémmel segítettünk édesanyámon, hogy atyánkat eltemessük. Miskolcon, a Mindszenty-temetőben nyugszik. Nehéz dolog volt nekem az! Akkor voltam huszonegy éves. Miskolcon egy háromszobás lakásunk volt összkomforttal, a párttitkár rátette a kezét, ahogy édesapám meghalt. Először csak azt csinálták, hogy lefelezték a lakást, és édesanyám visszaszorult egy szobára, úgy, hogy már csak egy zuhanyozója volt, meg egy étkezőkonyhája a lakás felében. 1954-ben kitették a lakásból a miskolci Zrínyi utcába, egy szükséglakásba, ahova a víz se volt bevezetve. Villany volt csak. Az öcsémmel vezettettük be a vizet, hogy nála meglegyen. Édesanyám vitte magával az ő édesanyját és a nővérét. Hárman laktak egy szobában, az özvegyi nyugdíjából élt. Nagyanyám, akiknek a patikáját a háború végén felgyújtották, segélypénzt kapott. Édesanyám nővére szintén özvegyi nyugdíjat kapott. Némi segítséget próbáltunk mi is nekik adni, meg az amerikai keresztapám elsősorban, aki csomagokat küldött.
Öcsém érdekes utat járt be. Őt behívták katonának érettségi után, 49-ben. A katonaságnál egy légelhárító osztagnál szolgált Budapesten. Azonban rendkívül kitűnt a többiek közül, mert kitűnő kézilabdás és futballista volt, sportolt a katonaságnál, és azon túlmenően pedig érettségivel rendelkezett. Senki ott a légvédelmi tüzérek között ilyen képzettséggel nem bírt. Egyszer csak megkérdezték, hogy ki akar tiszti iskolára menni. Öcsém vállalta a feladatot. A parancsnok az első helyen ajánlotta tiszti iskolára. Én akkor Pesten tanultam már, és eljött Imre öcsém meglátogatni engem a katonaidejében. Azt mondja nekem: „Te, Jenő! Baj van!” Mondom: „Micsoda?” Azt mondja: „Képzeld el, hogy a parancsnokom fölterjesztett a tiszti iskolára. Kiemelte, hogy érettségivel rendelkezem, hogy nagyon jól sportolok, semmi kifogás nincs a magatartásom ellen, és az Államvédelmi Hatóság nem engedélyezte, hogy a tiszti iskolára fölvegyenek, mert a testvérem vagy.” Az öcsémet énmiattam nem vették fel az iskolára.1951-ben engem is behívtak katonának Városlődre. Az utolsó egyetemi évemet végeztem. Egyetemistáknál július-augusztus volt a katonaidő, két hónap, szeptemberben leszerelés, és akkor vissza lehetett menni az egyetemre. Én nagyon szívesen mentem katonának. Olyan lövészdandárnál voltam, ahol a kiképző keret kommunista kohász-bányász altisztekből állt. Például olyan gyakorlataink voltak, hogy olyan negyvenöt-ötven kilométert kellett egy nap teljes felszereléssel megtenni oda-vissza, a célba jutni, lefolytatni a harcot, aztán vissza a táborba. Reggel négy órakor volt az indulás, óránként tíz perc pihenő. Egymás után hullottak el a legnagyobb szájú kommunista diákok! Kommunista bányászok voltak a kiképző őrmestereink, akik lenézték az egyetemistákat. Az amúgy is szigorú kiképzést nálunk vették a legkeményebben. Álltuk a sarat. A keresztapám, aki édesapámnak a bátyja volt, ezekben a nehezebb időkben, a háború után segítette a családot. Nem pénzzel föltétlenül, hanem UNRA-csomagokkal, amelyekben küldött kakaót, csokoládét, cigarettát, ruhaneműt – mindent, amiről azt gondolta, hogy szükségünk van rá. Többek között küldött haza egy amerikai pilótaruhát, leszedték róla a rangjelzést meg minden egyebet, egyetlenegy dolog maradt rajta, egy tigrisfej volt, azt hiszem, a hátán. Amikor be kellett vonulni Városlődön, akkor én ezt a zöld színű vasalt nadrágot meg a fölsőrészt, a cipzáros dzsekit viseltem, és ahogy álltam ott a sorban, mögöttem is elment egy őrmester, és rám ordított: „Maga honnan jött?!” Mondtam: „Jelentem, Miskolcról!” Azt mondja: „És ez a ruha honnan van?” Mondom: „A keresztapámtól.” Nem beszélt többet. Átöltöztünk katonaruhába. Ezt össze kellett csomagolni, ráírtuk a nevünket mindnyájan, és leadtuk a raktárba. A leszerelés augusztus végén volt. Mindnyájan mentünk, sorba ki voltak a csomagok rakva rajonként, szakaszonként. A sátorlakók mind megkapták a ruháikat – az én ruhám sehol! Akkor mondom az őrmesternek: „Melyik sátorban van a politikai tiszt?” „Abban!” Bementem a politikai tiszthez, és mondtam: „Jelentem, ellopták az öltözetemet! Azonnali kártérítést kérek! – Hogyhogy? – Hát én ezt nem tudom az elvtársnak megvilágítani, de nincs ruhám, amiben hazautazzak Miskolcra! – Utánanézek!” A fiúk közben a saját cuccaikból, ami nélkülözhető volt, összeadták nekem a ruhákat. Visszajön a politikai tiszt: „Nincs meg a ruhája!” „Akkor – mondom – Budapesten a parancsnokságon írásbeli jelentést teszek, hogy itt a városlődi szolgálatom idején ellopták a teljes öltözékemet! Az egész szakasz tanúsítja, hogy miben vonultam be!” A politikai tiszt erre azt mondja, jöjjön be a sátramba! Ott közölte: „Adok magának száz forintot, és hallgasson!” A száz forintot zsebre tettem, és hazamentem. Az egyetemen még azon is csodálkoztak, hogy engem leszereltek. A professzoraim közül többen feltételezték, hogy esetleg még azt megkísérlik megtenni, hogy hiába lenne nekem az ötödik évfolyamom első szemesztere, nem fognak szeptemberben leszerelni, és akkor nem kaphatok diplomát. Amikor a diplomám megkaptam, azt úgy emlegették, hogy te, Jenő, hát ez a világ hetedik csodája, hogy te itt diplomát kaptál! Az államvizsga-papíromban egy iszonyatosan rossz képet festett, hogy „szervetlen és analitikai kémia – jeles. Orosz nyelv – jó. Marxizmus–leninizmus – elégséges. Honvédelmi ismeret közepes.” Amikor én államvizsgáztam, dr. Schulek Elemér professzor úr előtt, akkor szó szerint azt mondta a professzor úr: „Hallgató úr! – mert így szólítottak bennünket. – Önnek ez nem a vizsgakérdés válasza volt, amit itt elmondott, hanem egy előadás. Remélem, hogy még találkozunk!” Schulek Elemér professzor úr azt akarta, hogy ott maradjak tanársegédnek a tanszéken. A Tanulmányi Osztálynak kellett jóváhagynia a javaslatot, egyetlen húzással elvetették. Pedig még dr. Pungor Ernő adjunktus úr is mindent bevetett az érdekemben, mert ismerte a felkészültségemet, a személyi tulajdonságaimat. És nem sikerült neki! Az elhelyezkedésnél három csoportra osztották az évfolyamot. Az első csoportba kerültek azok, akik párttagok voltak, a második csoportba kerültek azok, akik esetleg nem voltak ugyan párttagok, de nem szóltak a rendszer ellen soha, egy meghunyászkodó réteg, aki elviseli azt, ami van, de nem támad, mert tudja, hogy ő húzza a rövidebbet. A harmadik csoportba tartoztak azok, akiket politikailag eleve megbízhatatlannak tartottak, soha nem voltak párttagok, és egyéb érdemük sincs. Én ebbe a csoportba kerültem. Negyvenkét állás volt kiírva. Elsőnek behívták a legjobbakat. Azok kimazsolázták maguknak a budapesti jó cégeket, a nevüket beírták, lepecsételték a kvesztúrán, hogy „igen, ez az állás akkor a magáé”. A legvégén, amikor én is bekerültem, akkor fölajánlották a következőket: Sztálinváros, az Eger melletti Berva–völgyében egy gyár vagy Kazincbarcika. Abszolút egyértelműen Kazincbarcika mellett szólt az én választásom, mert édesapám Miskolcon van eltemetve, édesanyám nagyanyámmal és nagynénémmel Miskolcon élt, az öcsém Miskolcon élt, és azt mondtam, hogy Kazincbarcika legalább oda közel van! Egerben nekem sajnos rokonom senki nem maradt, tehát ott nem volt hozzátartozóm, Sztálinvárosban sem volt semmi  lehetőségem, hogy rokoni kapcsolatokat ápoljak. Vadidegen környezet, nemi betegségek, alkoholizmus!Kazincbarcikán is volt egy politikai fogolytábor. Az nem volt ínyemre! Én a Borsodi Vegyipari Trösztnél dolgoztam, ahhoz tartozott a Kazincbarcikai Kokszoló építése. Budapesten az Anker köz 3.-ban volt a Tröszt központi irodája. A vidéki betanulási idő után már jobbára ott dolgoztam, mi ellenőriztük a műszaki terveket. Sokszor késő estig dolgoztunk. Én soha nem mentem be reggel hét órára meg a Szabad Nép-félórára. Jött a személyzetis, hogy „tíz percet késett, Ivánfi elvtárs!” Mondom: „Akkor meg maga legyen itt este nyolc órakor, amikor én hazamegyek a munkából, és azt bélyegezze rá! Én rábélyegeztem, látja, ott van!” Aztán nem szóltak többet. Annak idején Rákosi Mátyást a műszaki szakemberek, Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke, más kommunisták figyelmeztették: „Hogyha te itt a hároméves tervet, meg az ötéves tervet végre akarod hajtani, akkor vedd el a kezed a mérnökökről!” És őszintén hozzá kell tennem: engem akkor, amikor mérnökként dolgoztam, tulajdonképpen semmi különösebb atrocitás nem ért, nem bántottak, hagytak dolgozni, és még bizonyos önállóságot is élveztem a munkahelyemen. Ez azért volt, mert rá voltak utalva, hogy műszaki eredményeket produkáljanak. Ezt meg mérnökök nélkül nem lehetett. Később, amikor a nálamnál jóval idősebb és jóval kompromittáltabb kollégáimat B-listázni akarták, én két kollégával összebeszéltem: „Gyerekek! Közös megegyezéssel mondjunk fel mi hárman, mert minket alig tűrnek itt meg, ezt látjátok! És menjünk a Nehézvegyipari Kutató Intézethez Veszprémbe, a NEVIKI-be, mert ott rengeteg mérnököt keresnek!” A NEVIKI-kollégákat én a pécsi kiküldetésem idejéből ismertem, mert betanulni a Pécsi Koksz Művekhez küldtek le korábban a tröszttől. Ezen túlmenően voltam Dorogon is, akkor Esztergomban laktam, azután voltam az Óbudai Gázgyárban is. Amikor kértük, nem akadályozták meg az áthelyezésünket. A Nehézvegyipari Kutató Intézethez ugyanis igen nagy reményeket fűztek, így felvehettek bennünket, mérnököket.
Egy dolgot csináltam Pécsen, vagy kettőt. A kísérleti üzemet vezető főmérnök csak időnként jött le. Ha Pestre ment fel, a központba, én szabadon végezhettem a dolgomat, sőt felvételre vagy elbocsátásra is tehettem javaslatot. Egy nap meg is jelent egy leányka, hogy tudnék-e rajta segíteni. Bemutatkoztunk egymásnak, tizennyolc éves múlt, érettségizett. Azt mondta: „Hajnalban az Államvédelmi Hatóság édesapámat letartóztatta, és az ágyból elvitte. Édesanyám egyedül maradt a testvéreimmel, és énnekem nincs állásom.” Rimer Erzsébetnek hívták. Mondom: „Erzsike, én laboránsnak vagy segédlaboránsnak megpróbálom felvenni magát ide. Ha ezt keresztül tudom vinni a főnökömnél, akkor megy.” Lejött a főnököm, azt mondta: „Jenő! Természetes, hogy segítünk! Rimer, akit elvittek a legjobb emberem volt, az egész bányának a műszaki igazgatója! Csak azért fékezte a termelést, mert nem engedte, hogy lerabolják a szénbányát!”
Egy másik alkalommal jelentkezett nálam egy férfi, olyan harminc és negyven év között. Soha nem láttam. Bemutatkoztunk egymásnak. Azt mondja: „Bajban vagyok! Nem tud rajtam segíteni?” Mondom: „Mi a baj? Foglaljon helyet!” Azt mondja: „Nem kapok sehol állást. Megnősültem, és nem tudunk megélni a feleségemmel.” Mondom: „Maga miért nem kap állást?” Azt mondja: „Csendőr voltam.” Mondom: „Nézze, én megpróbálom magát fölvenni, de csak segédmunkásként tudok helyet biztosítani. Ha ez megfelel, és el tudom intézni, akkor értesítem. Jöjjön be hozzám egy hét múlva!” Bejött egy hét múlva, felvettem, és hordta a szenet, ott dolgozott, de meg tudtak élni. Eltelt egy hónap vagy másfél hónap, megint visszajött hozzám, hogy négyszemközt akar velem beszélni. Azt mondja: „A feleségem áldott állapotban van. Nem tetszik tudni szülész-nőgyógyászt? Mert pénzünk alig van, de hát hogyha mégis az a gyerek megszületik, megvizsgálná a feleségemet!” Nekem kitűnő barátom volt ott egy egyetemi magántanár Pécsen, aki szülész-nőgyógyász főorvos volt. A Don-kanyarban is kint volt mint tábori orvos, onnan jött haza. Az ő édesanyja meg az én édesanyám, az ő nagyanyja és az én nagyanyám már barátnők voltak. Amikor én Pécsre lekerültem, az édesanyám fölhívta a figyelmemet: „A Barnáékat látogasd meg, mert generációs barátság!” Mikor Barnának elmondtam, hogy miről van szó, azt mondja: „Tényleg? Hát jöjjön ide a magánrendelőbe, én egy fillért nem kérek tőle, a paraszolvenciát nem fogadom el!” Elkísértem, elvittem. Megszületett a gyerek egészségesen.
Egey Zoltán doktor nagybátyám és felesége, Csiri Budapesten laktak. A Honvéd Kórház Sebészeti Osztályán dolgozott a nagybátyám 56-ig, de miután ő hajlandó volt operálni a forradalmárokat, azonnal elbocsátották a honvédségtől. Én nagyon jó kapcsolatot tartottam velük, bárhol dolgoztam és laktam, hogyha volt szabad hétvégém, meglátogattam őket.
 Az ötvenes évek elején Egey Zoltán a székesfehérvári kórházban dolgozott még. 1952 őszén náluk voltam vendégségben, beszélgettünk, amikor egyszer csak azt mondja nekem Csiri nagynéném: „Te Jenci! Ha nősülni akarsz, akkor menj el Budapesten a Németvölgyi út 51. szám alá, és keresd Járay doktorékat!” Mondom: „Miért? Ott van egy kislány?” „Az több ennél! Az egy feleségnek való kislány! Kosárlabdázik és az országos válogatottban is játszott, kitűnően úszik. Szellemileg, fizikailag egészséges, tele van szeretettel, és neked való partner!” Felírtam a címet: „Németvölgyi út 51/B. Dr. Járay.” Akkor még nem tudtam, hogy mit csináljak. Amikor a diplomámat megkaptam, úgy gondoltam, hogy lazítok egyet. Kihasználom a szabadidőmet. Nem kötöm még le magam, majd csak harmincéves koromban. Egy vasárnap délután nem volt programom. Budapesten mindig volt három-négy hely, ahova szerettem menni. Első helyen mondom a Zeneakadémiát, a második helyen az Operaházat, a harmadik helyen a Magyar Nemzeti Színházat, és a negyedik helyen az Operettszínházat. Ahogy lapozgattam a noteszem, mondom, itt van egy cím. Járai doktor. Fölértem a Németvölgyi útra, fölmentem az emeletre, vasárnap délután fél ötkor becsengettem, és kijött egy nálamnál fiatalabb ember, olyan tizennyolc-húsz éves, és kérdezi: „Kit tetszik keresni?” Mondom, „Ivánfi Jenő vagyok, és dr. Járay Jenő urat keresem”. Azt mondja: „Milyen ügyben? Vasárnap délután?” Mondom: „Magánügyben.” Nagyon csóválta a fejét, bement, és szólt az édesapjának. Bemutatkoztam neki is, beengedett, leültem, kezdtünk beszélgetni. A család a régi dolgokról mesélt, hogy az én rokonaim közül kiket ismernek, közös ismerősökre leltünk. Egyszer csak a szemben lévő ajtó kinyílik, és belibbent a feleségem. Na, mondom, ő már igen! Fölálltam, bemutatkoztam. A vizitnek nem lett volna szabad tizenöt-húsz percnél tovább tartani, akkor azt úgy általában betartották. Tény az, hogy megtetszett nekem a kislány, fölírtam a telefonszámát, meghívtam a feleségem, akkor még Jost Évát, Operába. A szálak egyre erősebbek, sűrűbbek lettek, a hitvallásunk, a világnézetünk, a társadalmi beállítottságunk teljes mértékben megegyezett. A családszeretet például, az közös volt. Áprilisban megkértem a kezét az édesapjától, május elsején lehoztam őt édesanyáméknak bemutatni, hogy ő a választott menyasszonyjelöltem. Amikor a konyhába kiment az édesanyám, a nővére meg Móti, a menyasszonyjelölt, és nagyanyám volt csak velem, ő hozzám hajolt, és annyit kérdezett, szó szerint: „Kisunokám! Hol szerezted ezt a szépecskét?” A család azonnal befogadta. 1953 május elsején a Mátyás-templomban fölhúztuk a gyűrűt egymás ujjára, egy ünnepi ebéden vettünk részt, és megvolt az eljegyzés. Ezután kellett jönni az esküvőnek, amit október 25-re tűztünk ki, szintén 1953-ban.
  A feleségem családját már korábban megismertem. Az ő édesapja ugyanúgy ott lakott Járai doktoréknál, albérletszerűen, mert nem kapott munkát Debrecenben sehol mint építészmérnök. Politikailag megbízhatatlan volt ő is. Építési vállalkozó volt, háromszáz embert foglalkoztatott. Maga gyártotta a parkettát, mindent, amit csak tudott: a téglagyárral szerződése volt, és minden tetőszerkezetet az ő asztalosai, épületasztalosai csináltak, az ő villanyszerelői építették ki a hálózatot, a vízvezeték-szerelői végezték a vízszerelést. Komplett vállalt fel épületeket, többek között templomokat és laktanyákat is.
Az esküvőnk idején még a Borsodi Vegyipari Trösztnél voltam alkalmazásban. Pécsre mentünk vissza úgy, hogy a feleségem Komlón dolgozott, oda járt ki Pécsről naponta "Fakarusszal". A Csepel teherautót átalakították fapados busszá, az volt a Fakarusz. Azzal járt ki. Egy évig voltunk Pécsen, ott került áldott állapotba már a feleségem, és a következő évben, 1954-ben, szeptemberben szülte meg első gyermekünket, Andreát. Így már szükség volt lakásra, mivel albérletbe gyerekkel nem nagyon vettek fel senkit. Épp akkor hívtak a NEVIKI-hez.
A munkahelyváltásom azért is indokolt volt, mert amit a BVK Berentén létesíteni kívánt, azzal nem értettem egyet. A tröszt politikai nyomásra egy képtelenséget akart megvalósítani: barnaszénből terveztek kokszot gyártani az acélgyártáshoz. Az acélgyártáshoz használt koksszal szemben két követelmény van, ne legyen nagy kéntartalma, és ne legyen nagy hamutartalma. Ilyen kokszot barnaszénből előállítani nem lehet. Amikor az NSZK-ban dolgoztam az Eschweiler Bergwerks-Vereinnél, az is egy kokszoló volt, de az tizenegyezer kalóriás szénből lepárolt koksz volt!  Az itteni új kokszolót egy államvédelmis mérnök tervezte a VEGYTERV-nél. Ő kényszerítette ki mindenáron a megvalósítását is Berentén, miután ott nagy mennyiségben volt barnaszén és lignit, ami arra alkalmas, hogy erőműben felhasználják. Ez volt a szakmai része a dolognak, ami engem taszított. A másik oldala azonban még inkább. Kazincbarcikán egy politikai fogolytábor volt. Engem is csak motozással engedtek be időnként – jóllehet ott dolgozó mérnök voltam. A nagy sóraktárat, amit szinte műemlékként még eddig meghagytak, kizárólag a foglyok építették, mégpedig magyarok és németek. Én is kitaszítottként érkeztem Barcikára, mert máshol nem kaptam állást, ők is kitaszítottak voltak.
A BVK-tól a NEVIKI Szénosztályra kerültem, mégpedig a kísérleti Szénosztályra, ott laboratóriumi kísérleteket kellett végeznem a szénnel kapcsolatban. De vissza-visszaküldtek Pécsre, mert ott volt egy kísérleti kisüzem. Ott voltam tartós kiküldetésben hat hónapig a feleségemmel, miután Debrecenben megesküdtünk. A kettőnk lakáskérdése így oldódott meg az új albérletben. A feleségem Komlón volt titkárnő, oda járt ki gyors- és gépírónak. Mi ketten éltünk ott lent, de a feleségem – hála az Istennek – áldott állapotba került, 54-ben meg is született Andrea. Amikor a kisgyerek jelentkezett, nyilvánvalóvá vált, kell lakás, albérletben nem lehet folytatni. Mi akkor minden követ megmozgattunk, hogy a NEVIKI legyen az, amelyik biztosít nekünk lakást. Kaptunk Veszprémben egy kettő szoba összkomfortos lakást, ahol már a gyereket is el tudtuk helyezni.
Andreát a kocsijában odatoltuk a teniszpálya mellé. Nézegette, hogy mit csinálunk, és mi addig teniszeztünk. Nem volt elviselhetetlen életünk. A NEVIKI-től öt percre laktam, tehát elég volt háromnegyed nyolckor elindulni, és már nyolcra ott voltam a munkahelyemen. Kutatómérnök voltam, tudományos munkatárs, így hívtak. Időnként vidékre is mennem kellett. Ott talán másodszor mentette meg az Isten az életemet! Hivatalosan kiküldtek a Péti Nitrogénművekhez, hogy egy ellenőrzésen vegyek részt. Mintát kellett venni egy 900 milliméteres csővezetékben folyó, nagy nyomás alatt álló hidrogéngázból, ami gyúlékony, robbanékony, és a legveszélyesebb gáz a tűz szempontjából. A mennyiségmérés úgy történt, hogy a csőbe betettek egy szűkítő gyűrűt, és akkor a két oldalon mérték a nyomást, ennek a különbözetéből meghatározták a gázáramlás sebességét, illetve mennyiségét. A méréskor nyilvánvalóan kiömlik a hidrogén gáz, tehát a közelben nem lehetett se szikra, se láng, semmi az égvilágán. A négy szerelőnek azonnal tudtak gázálarcot adni. Engem visszatartott a kollégám, aki ott segített, hogy „Jenő, várjál már! Neked nem tudok ötödiket adni.” Vártam vagy három percet, megkaptam én is a gázálarcot, és indultam volna, hogy bemegyek a fúvóházba, amikor iszonyatos dörrenés hallatszott! A tetőn tízméteres lángoszlop csapott ki! Hegesztő dolgozott a tetőn, és a műszakiak nem vették észre. Egy óra múlva megjelent az Államvédelmi Hatóság, hogy szabotázs. Közbevetőleg akartam ezt elmondani, példaként arra, hogy több ilyen eset volt az életemben, amikor keresztet vetettem, és azt mondtam: „Istenem, Uram! Még igényt tartasz a szolgálatomra, úgy látszik, hogy tovább kell maradnom!”Veszprémben a feleségem a Vízműveknél volt gyors- és gépírónő. Azt csináltuk, hogy a feleségem nagyanyja lejött hozzánk, és ő volt Andikával, a kisgyerekkel. Főzött, együtt volt a gyerekkel, gondoskodott róla. Amikor pedig mi szabadultunk a munkából –természetesen mentünk bevásárolni, intéztük a fűtést. A dédmama meg állandóan velünk volt, velünk étkezett, vacsorált. A gyermekünk teljesen beleszeretett a dédanyjába. Ez egy nagyon nyugodt életszakaszunk volt. A nélkülözéseket, azt nem említem, mert azt viselte az ember. Volt annyi akaratunk, hogy tudtunk lemondani. Nem a fizetésből adódott a nélkülözés, hanem mert például nem lehetett húst kapni. A hentes egyszer egy héten tudott húst kimérni, nekem akkor fel kellett négy órakor kelni reggel, és beállni a sorba, hogy húst tudjak venni. Egy kilót adtak, kész! Nem is volt vita. Ha marha volt, akkor marhát, ha sertés volt, akkor sertést. Ezt mi egy kvázi nélkülözésnek tartottuk, hogy egyszer van hús egy héten, és ezért hajnalban fel kellett kelni, hogy nyolcra bemenjek a hivatalba, mert a munkámat, nem akartam elmulasztani.1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított. Lehetetlen elképzelni, hogy én Brusznyai Árpádhoz nem csatlakoztam volna! Abban a pillanatban mellé álltam volna! Október 23-án délelőttös voltam, ebéd után mentem be Budapestre, azzal, hogy este elmegyek a Zeneakadémiára, vagy a színházba, vagy az Operába, ahova tudok, vagy meglátogatom a rokonokat. A Nyugati pályaudvaron kilépek – óriási tömeg. Magyar zászlók, piros-fehér-zöld zászlók mindenütt, és emberek különböző jelszavakat kiabálnak: „Hol a magyar urán? Ruszkik haza! Vesszenek az ávósok!” Mindet nem tudom elsorolni. „Ejnye – mondom –, hát itt a helyem!” A feleségem nagybátyjáékhoz azonban fel kellett ugranom. Ott volt három fiú, szóltam nekik, hogy „Jenő – Járay Jenőnek hívták – ,gyertek le! Odalenn, Budapesten forradalom van! Hát itt, Budán mit csináltok? Semmit nem láttok az egészből, nem tudjátok átélni!” Vették a kabátot, és akkor már négyen mentünk vissza. Így kerültünk a Sztálin-szobor ledöntéséhez, majd tovább a Rádióhoz. Később mentem a hírlapkiadókhoz, és a röplapokat adtam, szórtam. Az új Szabad Népet osztogattam az utcán. A nagybátyám pedig, dr. Egey Zoltán a klinikára járt be állandóan a sebesülteket műteni.
Közben kihirdették az általános sztrájkot. Magyarországon minden gyár leállt. A közlekedés is, énnekem nem volt más közlekedési eszközöm, mint az alkalmi teherautó, hogy a családomhoz lemenjek. Az első az volt, hogy Budapestről mihamarabb Debrecenbe, az akkor már ott élő családomhoz lekerüljek. A falu emberei, a gazdák gondoskodtak élelmiszerről a fővárosnak, így vidékről sok teherautó jött Budapestre. A Nyugati pályaudvar parkolóját rendezték be. Odajöhettek a budapesti lakosok, libasorban álltak, és mindenki kapott egy egységcsomagot. Az egyik teherautóról lisztet vagy cukrot, a másikról füstölt húst, a harmadikról baromfit lehetett kapni. Ezek a teherautók üresen indultak vissza a faluba, ahonnan jöttek, és a sofőrök megkérdezték: „Ki akar vidékre jönni?” Fölszálltam a teherautóra, aktatáska volt nálam, és mentünk. Késő éjszaka érkeztünk meg Szolnokra. Az is meg volt szervezve, hogy a sofőr rögtön az iskolához ment. Ott alhattak azok, akik átutazóban voltak. Ehhez az iskolához aztán jött olyan teherautó, amelyik sofőrje azt mondta, hogy Hajdúszoboszlóra megy. Akkor azok, akik abba az irányba akartunk továbbmenni, fölszállhattunk, és mentünk megint tovább. Hajnalban érkeztünk Debrecen közelébe. Ott közölte a sofőr: „Én itt a városba nem megyek be, mert azt szovjet gyűrű veszi körül, és azonnal átkutatnak mindent. El kell, hogy köszönjünk. Maguk próbáljanak bejutni gyalog. Hogyha beengedik magukat, vagy elkerülik a járőröket, akkor be tudnak menni.” Leszálltam a teherautóról, és azt mondtam, hogy „Uramisten! Segíts! Hogyha idáig eljöttem, akkor most már a város közepébe valahogy bemenjek!” Bejutottam. Amikor megjelentem a feleségeméknél, mindenki csak széttárta a karját! Nem tudták elképzelni, hogy én hogy kerültem oda, honnan jöttem. De rögtön középre kellett ülni, körülöttem az összes rokonság, ismerősök, és mesélnem kellett hogy Budapesten mi van. Mi a helyzet.
November közepére az autóbusz-közlekedés is helyreállt a városok között, és én végre át tudtam menni Debrecenből autóbusszal Miskolcra, hogy nagyanyámat, édesanyámat, nagynénémet, öcsémet megnézzem, hogy velük mi van. Ott töltöttem két napot náluk, majd először visszamentem Debrecenbe, és Debrecenből jöttem vonattal vissza Budapestre megnézni, hogy mi történt. Ismét Járay-ékhoz mentem. Elmentünk sétálni a városba, hogy értékeljük a helyzetet. Amit láttam Budapesten, az elképesztő volt! A város nagy része romokban hevert! Az egyik sógornőmnél ott lakott Feri meg Pali, a család barátai. Felmentünk hozzájuk, és később az Andrássy úton már négyen sétáltunk. „Mit csináljunk, gyerekek? Ezt nem lehet kibírni! Ami itt volt, és ami ezek után fog jönni! Bosszúállás lesz!” Ahogy így sétáltunk, jött a nagynéném velem szemben, megölelt, és azt mondja: „A Zoli meg a Tamás már odaát vannak, Bécsben, sikerült átjutniuk, kaptam hírt is róluk. Innen csak elmenni lehet, itt nem lehet maradni! Iszonyat, ami lesz!” Ők teherautóval mentek el.
  Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram! Ha Ön kint van, rendelkezik állással, el tudja tartani a családját, és van lakása, akkor a családja is kap beutazási engedélyt, azt mi rögtön megadjuk.” Találkoztunk másnap a Déli pályaudvaron, megvettük Szombathelyig a jegyet, kimentünk a vonathoz, volt még négy hely, beültünk. A kalauz közölte: „Uraim! Itt a vonat megtelt, mi indulunk! Nincs menetrend, csak célállomás!” Elindult a vonatunk tömve zsúfolásig! Két dolog szinte mindenkinél volt: térkép és alkoholos ital. Nagyon erős dohányos voltam. Kimentem a folyosóra dohányozni, jöttek a többiek is. Mellettem állt egy kalapos férfi abban a zöld viharkabátban, ami akkor normaviselet volt, a gyárak azt adták az embereknek. A férfi odahajolt hozzám, és azt kérdezte, hogy vezető nem kell maguknak? Elgondolkoztam magamban, néztem az illetőt, aztán: „Nézze – mondom –, ezt meg kell beszélnem a barátaimmal, mert nem egyedül vagyok, de nem kizárt.” Odamentem a társaimhoz, két lépésre voltak a többiek, mondtam, hogy fiúk, itt van egy ember, aki ajánlkozott, hogy ő vezetne minket a határon keresztül. Mit szóltok hozzá? Azt mondták mind a hárman, hogy szükség lenne rá, mert mi ott a határon nem nagyon vagyunk ismerősek. Mondom: „Nézzétek, én odamegyek, és ha szimpatikusnak találom, meg hihetőnek azt, amit nekem mond, akkor elfogadom az ajánlatát. Ha nem, akkor meg nem.” Két dolgot néztem meg: az egyik, hogy a szemembe néz-e, amikor beszél, a másik, hogy milyen a kézfogása. Száraz-e a tenyere, és marokból fogja-e meg az én tenyeremet. Odaléptem hozzá. „Uram! – mondom – Bennünket először is az érdekelne, hogy hogyan gondolja ezt az egészet.” Azt mondta: „Nézze! Szombathelyről jöjjenek ki holnap reggel Bucsuba…” Ez egy falu ott a határon, egy kis létszámú falu, annak idején vasútállomása is volt. „Ott szálljanak le az autóbuszról, a Fő utcán menjenek végig, addig, amíg a falu utolsó házához érnek, ahol jobbkézt van egy kőkereszt, ami jelzi a falu bejáratát. A kőkereszttel átellenben van egy nagy falusi épület csűrrel, nagy kapuval, körülvéve kerítéssel. Zörgessék meg ott az ajtót! Két kuvasz fog ugatva kirohanni, jön a gazda utána. Meg fogja kérdezni: »Ki az?« Maguk annyit mondanak, hogy »a János bácsi küldött«. Ő ki fogja nyitni a kaput, beengedi magukat, bezárja az ajtót, megmondja, hogy hol tartózkodhatnak. Délben, ha szól a harang, én megyek magukért, és indulunk.” Bizalmat keltett az ember, elfogadtam a tervét. Szombathelyre megérkeztünk este, sötét volt. Statárium. Tilos volt az utcán tartózkodni. Akit elkaptak, azt rögtön befogták a szovjetek vagy az Államvédelmi Hatóság emberei. Viszont Feri, aki víz- és közmű-gépészmérnök volt, tehát ezzel a témával foglalkozott, járt ott lenn, Szombathelyen kevéssel előtte, és emlékezett arra, hogy az állomás mellett volt egy munkásbarakk, ahol a munkásai laktak, akik vízvezeték-, csatornaépítés meg egyéb területen dolgoztak, úgyhogy keressük azt. Kaptunk is szállát kaptunk a barakkban. 
Másnap megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba. Kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több. Törülköző, fogpaszta, fogkefe, szappan, tisztálkodószerek, egy nagy darab debreceni paprikás szalonna jól becsomagolva, és mentünk a csűrbe mind a négyen. A csűrben volt egy nagy szekér, rúd nélkül. Csak a férfi jött ki, ővele találkoztunk. Azt mondja: „Én magukat kénytelen vagyok ebbe a szekérbe befektetni.” Napraforgószár meg kukoricaszár volt az aljába betéve, erre ráfektetett minket egymás mellé, és ugyanezzel betakart. Zsebkendőt tettünk az arcunk elé, hogy egyrészt lélegzetet tudjunk venni, másrészt az óránkat meg tudjuk nézni még. Elhelyezkedtünk, és csendben, egymással suttogva ott feküdtünk a szekérben. Szorosan feküdtünk négyen, úgy, hogy kettő laposan tudott feküdni a szekérben, kettő meg a két oldalnak támasztva. Jön a gazda, lehúzza rólunk a takarót, azt mondja: „Szálljanak ki a kocsiból! Sötétedés után jön az éjszakai razzia, és akkor a szuronnyal beledöfnek ezekbe a halmokba. Innen el kell vinnem magukat a zsombékon keresztül a cigányokhoz.” Na most a zsombék tele volt vízzel. November vége volt, havas eső is esett. Bokáig a vízben, iszapban gázoltunk! Vasalt nadrág, félcipő. Úgy néztünk ki, hogy az embertelen, és a lábunk vizes lett, de mentünk. Kopogtatott János bácsi, a cigányok kinyitották az ajtót. „Hoztam menekülőket! – Jöjjenek be!” Nagy örömmel fogadtak a cigányok. „Vendég jött, fiúk! Elő a hegedűket!” Elkezdték nekünk húzni. „Bort az asztalra!” Hoztak egy üveg vörösbort, a cigányok úgy örültek nekünk! El kellett mesélni, hogy mi van Budapesten. Egyszer csak berúgta valaki az ajtót. János bácsi állt ott, azt mondja: „Uraim, jöjjenek, indulunk! Most már elég sötét van!” Elindultunk onnan úgy hét óra fele. Mentünk úgy, ahogy előírta. Az aszfaltutakat vagy a főutakat csak kereszteztük. Az erdőben is az avaron mentünk, ami puha lépést biztosított, zajtalanul… Ausztriába reggel hatkor értünk. Közben volt kutyaugatás, volt géppisztolysorozat, „feküdj!” De akkor már esett a havas eső, és ott nem volt pardon, hogy most vizes a talaj, vagy erre feküdjünk le, vagy ne. Végigvágtuk magunkat, aztán vártunk, amíg minden elcsendesült, megint felálltunk, és libasorban, egymás után egy méter távolságra folytattuk az utunkat. Odaértünk az erdő szélére, ahol a senki földje kezdődött. Vártunk, hogy van-e mozgás, és milyen a megvilágítási helyzet. Ott voltak felállítva az őrtornyok, amelyek a géppuskáikból zárótüzet tudtak adni, úgy, hogy a röppályák keresztezték egymást. Ezeket a tornyokat nem lehetett látni még kívülről sem, mert az erdő fái takarták őket, csak a lövésszögben voltak nyitva. Tudtuk, ha a senki földjének a közepe felé vagyunk, ott egy acélhuzal van kifeszítve térdmagasságban, azt nem volt szabad megrántani. Mert ha azt megrántjuk, akkor ahhoz a ponthoz két másik pontról világítórakéta megy, ezt a területet fogja megvilágítani, és a mögöttünk lévő két géppuskás toronyból azonnal tűz alá tudnak venni bennünket. János bácsi észrevette a drótot, megálljt parancsolt. Kettő közülünk megfogta a drótot kétoldalt, és közöttük a harmadik át tudott lépni. Így átjutottunk a másik oldalra. Amikor a Pinka-patakon átmentünk, megálltunk, és azt mondta János bácsi: „Uraim! Ebben az irányban maguk egyenesen mennek előre, ott átjutnak az osztrák határhoz. Isten áldja magukat!” Elindultunk abba az irányba, és zene volt füleinknek, hogy meghallottuk: „Halt! Wer da?” Ránk kiáltott az osztrák határőr.
Beértünk Rohoncra, Rechnitz volt az osztrák neve, Burgenlandban, ami valamikor Magyarországhoz tartozott. Ott jelentkeztünk a Vöröskeresztnél, megkaptuk az első papírokat. Rechnitzből átvittek minket a szalónaki várba. A várban kaptunk szállást a lovagteremben, közel százan feküdtünk ott a földre vetett szalmában, szénában, lópokróccal. Volt egy címük Bécsben. Erre a címre táviratot küldtünk, vártuk a választ. Egyik nap épp az ebédnél ültünk, amikor bekiáltottak: „Herr Ivánfi!” Fölálltam, odamentem, kimentünk a folyosóra, és engem odavittek egy igen lukratív, jó kinézésű, harmincéves hölgyhöz, akin egy nagyon értékes bunda volt. Bemutatkoztam, hogy Ivánfi Jenő vagyok. Ő pedig azt mondta, hogy „én Gretl vagyok, akinek a táviratot küldték”.
Beültünk Gretlhez a Volkswagen bogárba, és azzal fölvitt minket Bécsbe.
Másnap rögtön megkértük a nagybácsit, aki a családhoz tartozott, Bécsben, hogy az NSZK nagykövetségére vigyen el bennünket, mert szeretnénk beutazási engedélyért folyamodni. El is mentünk az NSZK-követségre, elmondtuk, miről van szó, magyar menekültek vagyunk, bemutatkoztunk. Ott kérdezték már, hogy mi a foglalkozásom. Mondtam, hogy vegyész vagyok. Válasz: „Holnap utazhat!” „Nem – mondom – uram, hát annyit engedjen már meg, hogy még ennek a hétnek a hátralévő napjait Bécsben tölthessük!” Megkérdezte: „Mikor akarnak utazni?” „A hétvégén.” „Azt lehet!” Péntekre kaptunk vasúti jegyet, megállapodtunk, ideadta a papírokat, amivel a németek átengedtek minket a határon. Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó! Ezt aláírom.” Ismét közölték velem, hogy holnap reggel utazhatok. A megérkezésem utáni reggel nyolc órakor bementem az EBV laboratóriumába, és a laboratóriumi főnök titkárnőjénél letettem a szerződésem, amit aláírtam. Dr. Helmut Hellernek hívták a főnökömet. A titkárnő bement, mondta, hogy én jöttem. Kopogtattam az ajtón, „Bitte herein”. Egy magas úr fehér köpenyben volt benn. Néztük egymás szemét, kezet fogtunk, hellyel kínált. Elmondtam neki a történetemet, indokomat, hogy miért menekültem, családos vagyok, hogy két gyermekem van, és azt is, hogy a diplomával kapcsolatos papírjaimat nem tudtam magammal hozni. Azt mondta, „nem tesz semmit, Ivánfi úr!” Csengetett, a laboratóriumból behívatott egy technikust. Átadott neki, azzal, hogy „Itt van ez a szénminta, vizsgálja meg! Menjen ki vele!” Kimentem a laboratóriumba, megtaláltam a műszert, ott meg kellett a kéntartalmat határozni a szénben, megmértem, és a véleménysorba beírtam, hogy kokszolásra a kokszműveknek alkalmas. Ezt behozta a technikus oda a főnökhöz, és azt mondta erre nekem Heller doktor: „Hát Ivánfi úr, föl van véve! Holnap reggel nyolctól dolgozhat.” Megbeszéltük, mi lesz a munkám, de én azonnal mondtam neki, hogy főnök úr, én szeretnék kérni már most igazolást arról, hogy van rendes állásom, ahol havi fizetést kapok, és a családomat el tudom tartani. Rögtön hozzátette: „Szolgálati lakás is jár önnek, abban a pillanatban, mihelyt a felesége és a két gyerek itt van. A diplomásokat családi házakban helyezzük el.” Kiállították a papírt, december 15-én mentem Bonnba, ahol a belügyminisztériumban fogadtak, és elkészítették a feleségem számára a beutazási engedélyt. Meg is kapta a feleségem ezt a beutazási engedélyt az NSZK-ba a budapesti francia követségen, de ahányszor elment a rendőrségre, hogy kiutazási engedélyt kapjon, annyiszor minősíthetetlenül bántak vele. Mindig az volt, hogy: „Maga nem kaphat kiutazási engedélyt! Jöjjön haza a férje!”
Nagyon keveset tudtam nekik segíteni anyagilag is, erkölcsileg is. A feleségem szerencsére viszonylag gyorsan kapott állást, mert dr. Went István professzor úr a Debreceni Egyetemen ilyen ember volt! Azonnal adott állást a feleségemnek, amikor a feleségem elmondta, hogy „disszidált az uram, itt a két gyerek”. Titkárnő lett, és miután németül is beszélt, a professzor úr nagyon jól tudta használni az irodalmak feldolgozásánál, ráadásul gyors- és gépírni is kitűnően tudott.
Így telt az idő. Ezt egy darabig tudta viselni az ember, aztán a lelkiismeretem engem is egyre mélyebbre nyomott. Ez nem működött, és nem működhetett így! A hibát ott követtem el, hogy én nem számoltam a kiutazási engedély szükségességével. Meg se fordult a fejemben. Én bevallom ezt a mulasztásomat, és azt is, hogy akkor kezdtem rájönni, tulajdonképpen hol és miben éltem én addig! Közben odakinn Aachenbe költöztem, és Aachenből jártam dolgozni Alsdorfba. Az olyan 50–60 kilométerre volt, naponta oda-vissza jártam. Egy albérleti szobát béreltem, ami összkomfortos volt. Főzni nem főztem, azt nem csináltam magamnak. Elmentem vacsorázni valahova, vagy vettem vacsorára valót. Ebédelni mindig a Kaszinóban ebédeltem. A cég biztosított a tisztviselőinek ebédet a Kaszinóban. Azt a cég fizette. Ott az asztaloknál mérnökkollégák voltak, akik az erőműben, a kokszolóban vagy a bányában dolgoztak, tehát nem az én közelemben. Egyfajta klub volt. Nagyon jó társaság jött össze az asztalnál. Vettem egy remek kajakot. Ez egy elsüllyeszthetetlen kajak volt. Beléptem a csónakklubba, ami az egyetemé volt ott, a Rursee partján. A Rursee egy mesterségesen felduzzasztott tó, tizenhat kilométer hosszú, és öt-hat méter mély vízmennyiséggel. A parton az egyetem építtetett egy klubházat, hétvégén oda jártam kajakozni. 1961 januárjában Obertsdorfban voltam sízni karácsony után, a szilvesztert is ott töltöttem lent, onnan mentem haza Aachenba. Amikor Aachenba megérkeztem, akkor döntöttem el, hogy megírom a levelet a treptowi, NDK-oldalon lévő magyar nagykövetségre Berlinbe, hogy „kérem a hazatérésem lehetővé tételét”.
Kicsit aggályos voltam, és a levelet megcímezve, borítékkal együtt a zsebembe tettem, de azt több hétig nem dobtam a postaládába.
A Magyarországról való eltávozásomról hozott döntésem célja egész más volt, az menekülés volt, valóságos „kényszerítést” éreztem, és reméltem, hogy kivihetem a családomat, és hogy a kommunistáktól végre megszabadulhatok. Ez inspirálóan hatott rám. A hazajövetel ennek az ellenkezője volt. A visszatérésben csak egyetlenegy vonzó pont volt, a családom. A családom volt az, amelyben hittem, akik vonzottak haza. Azt mélységesen beláttam, hogy a gyerekeknek kell egy apa. Nem nőhetnek fel a gyerekek úgy, hogy nincs apjuk, a feleségem meg nem élhet úgy, hogy nincs férje.
Pontos adataim meg információim voltak az otthoni helyzetről. A felségem barátságba került egy olyan családdal Debrecenben, ahol a férfi huszártisztként menekült nyugatra 1944-ben a csapatával. Ez a férfi ott megismerte és elvette Zita von Wechmar baroneszt, akivel Debrecenbe jöttek haza, és ott éltek. A feleségem jól beszélt németül, Zitával csak németül beszélt. Zita német állampolgár maradt. Ő szabadon utazhatott ki Németországba a szüleihez. A szülei megkapták a telefonszámomat, és fölhívtak telefonon Dürenből, hogy menjek el egy bemutatkozó látogatásra.
Ez a család hason sorsú volt, mint az enyém.Elvették a birtokaikat Poroszországban, azt a területet Lengyelországhoz csatolták. Mindent ott kellett hagyniuk, viszont a családnak volt vagyona és birtoka a nyugatnémet oldalon is. Áttelepedtek oda. Velük nagyon jó kapcsolatot építettem ki, és amikor Zita jött Magyarországról Németországba, az NSZK-ba, akkor ő hozta a híreket a feleségemtől.
Márciusban érkezett meg a válasz a nagykövetségről. Abban arról tudósítottak, hogy megkaphatom a hazatéréshez szükséges vízumot, de mielőtt hazaindulnék, látogassak el Treptowba a nagykövetségre, mert szeretnének velem beszélgetni. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mire megy ki a játék, a beszervezésre. Azonnal válaszoltam erre a levélre: „Nem megyek Kelet-Berlinbe, Treptowba. Nem kívánok beszélgetni senkivel a nagykövetségen, és amennyiben ez az ára az én hazatérésemnek, tekintsék tárgytalannak az egész kérelmet!”
Megint vártam az újabb válaszra. Április, május. Megjött a hazatérési papírom.
Még be kellett mennem Dürenbe a bárónőékhez, mert megígértem, hogy az utolsó utamon beköszönök. Meg is tettem. Utána már csak a kilométerórát néztem, meg a sebességet, indultam haza. A feleségemet telefonon fölhívtam, és megmondtam neki: „Aachent elhagytam, és úton vagyok az osztrák–német, a magyar–osztrák határ felé, a születésnapodra, a harmincadikra otthon leszek!” Az július 21-én volt.
Megérkeztem délután három órakor az osztrák–magyar határra. Nem volt türelmem bemenni Bécsbe, hogy ebédeljek. A reggelivel a gyomromban gurultam a határ felé.Az osztrák határőr megnézte az autót, szólt hozzám németül, én válaszoltam németül. Neki is volt dialektusa, nekem is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy én visszatérő papírral nem rendelkezem, hanem csak egy vízumom van, ami Magyarországra szól, tágra nyílt szemmel megkérdezte: „Ön végleg hazamegy?” Mondom: „Igen, uram!” Azt mondja: „Isten áldja! Menjen!” Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagok bent a kocsiban, nyolc koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden. Azt hitték, hogy német vadász vagyok, aki hétvégére jött, mert akkor ez már divat volt, 61-ben, hogy jöttek a németek vadászni. Eszerint fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. Elkomorult. Azt mondta: „Maga egy disszidens? „Igen – mondom –, 56-ban disszidáltam, és most ezzel az engedéllyel, amit a Belügyminisztérium állított ki, jövök haza a családomhoz!” Megnyomott egy csengőt, bejött egy őrmester géppisztollyal, elkísértek. Tíz perc múlva ott voltunk a parancsnokságon. Ott elkérték a slusszkulcsot, odaadtam, a másik slusszkulcs a zsebemben volt, és nem tudták, hogy két slusszkulcs van minden kocsihoz. Az ügyeletes tiszt megmutatta, hogy hol kell várnom. Azt mondta: „Most maga ide bemegy!” Kétszer három méteres helyiség volt, ablak nélkül. Oda bezárt. Éjfélkor jött a vámparancsnok: „Vámolás!” Kiraktam egy öt méter hosszú asztalra egymás mellé a csomagjaimat, meg azok tartalmát. Egy bajuszos, igen jóarcú magyar parasztember benyomását keltette bennem az a vámos. Átnézte a csomagjaimat, rám nézett… Mindaddig, amíg a kísérő tiszt velem volt, egy szót sem szólt. Külön kellett tennem, ami fénykép, film, papírholmi, térkép, levél – még a vécépapírt is le kellett adnom! Mindent! A zsebeimet is kiürítették. Hoztak két nagy jutazsákot – lakattal voltak zárhatók –, abba a könyveket, papírokat, válogatás nélkül szinte mindent bedobáltak és lezárták. Hétfőn, miután egyeztetett a Belügyminisztériummal, a határőrtiszt minden papíromat visszaadta, és azt mondta: „Itt van egy útvonalengedély, de ez Hegyeshalom–Budapest–Debrecen vonalra szól, nem állhat meg útközben, csak Budapesten, ha dolga van, és holnap reggel, kedden nyolc órakor a Debreceni Rendőr-főkapitányságon a III/III ügyosztálynál jelentkeznie kell!”
Pestre befutottam. A címet tudtam, hogy hol vár a feleségem. Felmentem, megnyomtam a csengőt, kinyílt az ajtó – négy és fél év után ott álltam szemben a feleségemmel! Ő se tudta, hogy mit mondjon, én se. Néztük egymást, megöleltük egymást!
Debrecenben anyósomék egy nagy szobát átadtak nekünk a villa földszintjén. Ott mindenünket kipakoltuk, szétpakoltuk, elrendeztük, és elkezdtem az életemet Debrecenben. Másnap reggel nyolc órakor már a főkapitányságon voltam. A bejáratnál várt a III/III-as tiszt. Egy asztal, egy kancsó víz pohárral, egy szék, amire leülhettem. Egy halom papír, toll. A tiszt csak annyit mondott: „Most írja le, hogy mit élt át odaát! Itt a papír! Délben jövök magáért!” Mindent jól átgondoltam, és teljes őszinteséggel, de vigyázva a stílusra, leírtam, hogy merre jártam, hol dolgoztam, mit csináltam, mi volt a foglalkozásom. Délben harangoztak a templomban. Nyílt az ajtó, tényleg pontosan jött. Megnézte a papírt, azt mondta: „Holnap reggel megint várjuk!” „És – mondom – körülbelül hányszor fognak így várni?” „Legalább négyszer.” Másnap, mikor mentem, megint ugyanez volt a feladat. Ugyanazt kellett leírnom másnap, meg harmadnap, meg negyednap. Az volt a lényeg, hogy nem lehetett eltérni alapvető dolgokban. Én annyira egyforma beszámolókat írtam, hogy négy alkalom után nem hívtak vissza többet, de nem hagyhattam el a várost.A feleségemmel elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hol tudnék elhelyezkedni. Néztük az újságokat, a munkahirdetéseket, az álláshirdetéseket, hogy hol van lehetőség pályázni. Próbálkoztam. Kaptam egymás után, már augusztusban a válaszokat, hogy „Felvétele nem aktuális”, „Az állást már betöltöttük”. Reménytelen volt teljesen a helyzet! Mondom: „Mótikám! Semmi probléma! Elmegyek a munkaközvetítőbe!” Előtte a szakmámban próbáltam elhelyezkedni, olyan gyáraknak írtam, amelyek hirdettek, hogy keresnek mérnököket. A Munkaerő Hivatal, az mindenkit közvetített. Szedett-vedett emberek sora volt ott! Ahogy megálltam az autóval, kinyitottam az ajtót, kiszálltam belőle – el voltam képedve, hogy én most kik közé állok be? A kesztyűmet bedobtam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és odaálltam a sorba. Behajoltam az ablakon. Rám nézett a szivar, megkérdezte: „Maga mit keres itt?” Mondom: „Állást.” „Akkor el is mehet, mert itt értelmiségieket nem közvetítek!” Mondom: „Uram! Szó sincs értelmiségről! Én minden állást elvállalok!” Levette a szemüvegét, úgy nézett rám. Végül megszólalt: „Az más! Van egy állásom, reggel óta nem tudom eladni, senkinek nem kell!” Mondom: „Micsoda?” Azt mondja: „Segédmunkás a debreceni vágóhídon. Ki kell üríteni a trágyát a disznóólakból. Ismeri a lapátot meg a furikot?” Mondom: „Igen.” „Akkor ez a maga munkája!” Nézett rám, hogy mit válaszolok. A többiek meg feszülten figyeltek, mert senkinek nem kellett az állás. Mondom: „Aláírom, és elvállalom!” A mögöttem lévő hátraszólt a többinek: „Nem irigylem a fatert!” Megkaptam a papírt, zsebre vágtam, be a kocsiba, tíz perc múlva ott voltam a vágóhídon. Másnap munkába is álltam. Rövid ideig dolgoztam csak ott. Egy nap hazamentem kerékpárral, és alig bírtam leszállni a nyeregből! Lerogytam az ágyra, lefeküdtem. Mondtam a feleségemnek, hogy hozzon egy hőmérőt, mert én beteg vagyok! Hozta a hőmérőt: 41,5 fok. Elmentek az orvosért – hastífusz! Teljesen világos volt, hogy mitől kaptam. Kaptam gyógyszert, rengeteg folyadékot ittam. Egy hét alatt rendbe jöttem megint. Azonban annyira korrekt és előrelátó volt az orvos, hogy írt egy papírt nekem, hogy maradhatok a vágóhíd állományában, de egy másik munkahelyre helyezzenek át. Amikor visszamentem, a személyzetis meg is tette, és az asztalosműhelybe helyezett át. Bele kellett tanulnom a fizikai munkába, de ment. Egyik nap odajött egy munkás, és megkérdezte: „Maga az a disszidens?” Mondom: „Igen, én voltam.” Azt mondja: „Ebédet ne hozzon! Majd én hozok tepertőt meg kolbászt mindig, csak kenyere legyen!” Ott állandóan elláttak engem ennivalóval!Eltöltöttem egy időt így ott, amikor is a Tiszai Vegyi Kombináttól jött egy levél, hogy „Felvétele ügyében jelenjen meg!” Jelentettem a rendőrkapitányságon, hogy el kellene hagynom a várost. Megkaptam az engedélyt. Az autót nem használhattam, azt lepblombálták, mert nem volt elvámolva még. Busszal kellett Tiszaszederkénybe, azaz Leninvárosba menni. Most már megint Tiszaújváros a neve. Akkor néhány házból állt, volt két szálló, egy munkásszálló, meg egy a tisztviselőknek, egy orvosi rendelő, azt hiszem, egy óvoda, és négy kilométerre az első gyárépületek. A Festékgyárba bementem, jelentkeztem az igazgatónál. Ők kerestek embert, sőt, idegen nyelvet beszélő mérnököt kerestek, és én erre a hirdetésre jelentkeztem. Az önéletrajzomba különben azt is beleírtam, hogy disszidáltam korábban. Sétáltunk a gyárudvaron, megmutatták az üzemeket nekem, meg a laboratóriumot, aztán hazamentem, hogy majd kapok választ. Felvettek és a családommal átköltöztünk Debrecenből Tiszaújvárosba. Itt, a Tiszai Vegyi Kombinátnál rövid idő alatt szakmai vonalon kitűnő szituációt tudtam magamnak biztosítani, és a belügyminiszter-helyettes engedélyével meg az iparügyi miniszter engedélyével osztályvezetővé neveztek ki. Én lettem a Kutatási Osztály vezetője a TVK-nál. Ezt a szakértelmemnek és a képzettségemnek köszönhettem. Olyan tehetségtelen mérnök kollégák vettek körül, akik gyorstalpaló érettségivel mentek egyetemre például, és sajnálatos módon alulképzettek maradtak. Legtöbbjük munkás- vagy paraszti származású volt, és nem azt mondom, hogy azok között nem lehettek tehetségesek, de az én osztályomon nem volt alkalmas személy, akit vezetőnek kinevezhettek volna. Kénytelenek voltak engem. Mint a felvételemnél is. Németül én voltam az egyedüli a kombinátnál, aki egy tárgyalást konszekutív végig tudott tolmácsolni úgy, hogy amint elmondta a német oldal, már mondtam magyarul a magyar oldalnak, amint válaszolt a magyar oldal, már mondtam németül. Nem kellett nekem szótár, semmi, nem jegyzeteltem. Ezt senki nem tudta megcsinálni rajtam kívül! Volt tizenkét mérnököm, ugyanennyi technikusom, összesen hatvan embert mozgattam.
 A feleségemmel együtt a kettőnk fizetése sem volt sok. Nem lett volna elegendő, de az egyik, hogy az igényeinket mindig a lehetőségeinkhez szabtuk. Az igényeinkből szabtunk le. És volt egy nagy előnyünk. Én francia és német szakszövegeket tudtam fordítani idegenről magyarra, és magyarról idegenre. A feleségem meg tudott gépelni. Letettem a szakfordítói vizsgát, és másodállásban a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító Irodájának alkalmazottja lettem. Hazamentünk délután négykor a TVK-tól a lakásra, a feleségem bevásárolt, én előkészítettem az anyagot és az írógépet az asztalra tettem. Diktáltam neki, ő gépelte. Harmadik gyermekünknek, Ádám fiúnknak adtunk vacsorát, mi is megvacsoráztunk, visszamentünk a dolgozószobámba, és tizenegy órakor lefeküdtünk. Energiát és pluszt kellett ahhoz adni, hogy egy kicsit jobb szinten tartsuk magunkat.Tiszaújvárosban az új lakásunk, ahol laktunk, nem házgyári volt, hanem téglaépület. Aránylag teres, háromszobás lakásunk volt, s szabadidőnkben a gyerekekkel együtt rendszeresen mentünk a Tiszára kajakozni. Ott éltük meg a csodálatos nagy kérészrajzást. De olyanra is emlékszem, hogy két hétre elmentünk a kajakkal. Sátrat vertünk, bográcsban főztünk, mindenkinek feladata volt. A legszebb időtöltésem a teniszezés mellett a kajakozás volt! Sárospatakig felmentünk a teherautóval, onnan jöttünk haza Tiszaszederkénybe. Egyszer Tokajban kaptunk egy iszonyatos zivatart! Billegtette velünk a csónakot, de nem borultunk fel. Kerékpárral mentünk ki a csónakházba a lakásból, sokat mozogtunk. Az édesanyám és az öcsém Miskolcon lakott, oda jártunk be, ha kulturális programra vágytunk. Az édesanyám mint nagymama odáig volt a gyerekeiért és az unokáiért, az öcsémék szintén nagy szeretettel fogadtak bennünket. Amikor a leányaim felnőttek, gimnáziumba kerültek, és elköltöztek Debrecenbe a feleségem édesanyjához. Csak hétvégéken jöttek haza hozzánk Szederkénybe. Akkoriban úgy tudtunk elmenni misére, hogy már autóm volt. Tiszaszederkényben, azaz Leninvárosban természetesen nem volt templom, és át kellett mennünk a tőlünk tíz kilométerre lévő Tiszapolgárra, ami a Tisza túlsó oldalán van. Ott volt egy régi katolikus templom.
Szederkényben rögtön egymásra találtak azok az emberek, akik hasonló véleményen voltak, hasonló lelkiismereti szinten gondolkodtak, hasonló értékeket vallottak. Az amerikai keresztapám örökségéből vettünk egy 125-ös Polski Fiatot, ami egy ragyogó kocsi volt, én 160 km/órával simán közlekedtem, mert üresek voltak az utak. Az autó motorja torinói motor volt, azt vitték Lengyelországba, és ott a lengyelek beépítették a Polski Fiatba. Az egy szuperautónak számított! Garázs sem volt Leninvárosban. Összeálltunk tizenöten, hogy építsünk egy sorgarázst. Mi, saját kézzel, kőműves irányítással raktuk, hordtuk, szállítottuk az anyagokat, és felépítettünk egy garázssort. A tanácstól csak helyet kértünk, egy sávot. Ott kerültünk egymáshoz közel, összebarátkoztunk azok az emberek, akik azonos ívásúak voltak. Volt közöttünk orvos, volt pedagógus, volt mérnök, tehát mind a három kategóriából. Egyszer szünetet tartottunk munka közben, nagyon meleg volt, ittunk egy sört vagy egy szódát, beszélgettünk. Akkor fölvetettem: „Gyerekek! Megépítjük ezt a garázssort, miért nem hozzuk a területet rendbe, és építünk magunknak itt egy teniszpályát? Lejárunk úszni a Tiszára, az is egy remek sport, a kajakozás is egy remek sport, mind a kettőt nagyon kedveljük, de van olyan idő, ősszel, kora tavasszal, hogy nagyon szívesen teniszeznénk is.” Egymás tenyerébe csaptunk, körbeálltunk, és eldöntöttük, hogyha kapunk helyet, akkor teniszpályát is építünk. Mindent megszereztünk hozzá! Ott már támogatást is adott a Sportkör. Adott valamit, de a munkát, azt mi végeztük, akik összebeszéltünk. Mert futballpálya, az volt, de teniszpálya nem, az úri sportnak számított.
A hatvanas évek közepén már külföldi kongresszusokra utazhattam. Ezek hivatalos utak voltak. Egy külföldi utam eredménye az azóta is tartó szokásom, a Memento homo vezetése. Negyvennyolc ilyen kötetem van, az a naplóm, A3-as méretű, száz oldalas kötetek. Abba, aki engem meglátogat, gondolatokat ír bele. Az 1970-es években kezdtem. Az ötletet egy nagyon közeli svéd barátom adta, aki Malmőben lakott. A Tiszai Vegyi Kombinát mérnökeként hivatalos kiküldetésben voltam Stockholmban, visszaúton Malmőben meglátogattam, és őnála láttam egy ilyen sorozatot. A Memento homo eredetileg hajónapló. Abba mindent feljegyeztek, az időjárástól kezdve a személyzet egészségügyi állapotáig, a hírekig. Az, amit a svéd barátom csinált, nekem annyira megtetszett, hogy azt mondtam: „Most, tudod, hazamegyek, és én is elkezdem csinálni!” Haza is jöttem, el is kezdtem és csinálom a mai napig is. A magánutazásaim, azok jóval később kezdődtek. Nyugat-Európába is mehettünk már akkor. Ausztriában voltam először, de a gyerekeket nem lehetett vinni, csak a feleségemmel mehettünk.
A vállalatnál olyan feletteseim voltak, mint Libál Elemér és Födémesi Nándor, két megrögzött kommunista, bosszúálló volt mind a kettő, az egyik a személyzeti osztály főosztályvezetője, a másik osztályvezetője volt. Előfordult például, hogy amikor külföldről megérkeztem, a személyzeti osztályvezető-helyettes Budapesten várt a Ferihegyi repülőtéren, hogy kiszállok-e a gépből. Mert volt olyan hivatalos utam, hogy Varsóba kellett utaznom egy hétre, és amikor hazaérkeztem Budapestre, nem utazhattam le a TVK-ba, mert a zürichi gépre szálltam át, és mentem Svájcba, ahol egy másik kongresszuson vettem részt. De közben is ellenőriztek. Szakmailag nem tudtak annyira elnyomni, mint amennyire akartak, mivel dr. Keresztes Mátyást, aki a Péti Nitrogénművek vezérigazgatója volt, áthelyezték vezérigazgatónak a TVK-hoz, és ő rögtön fölém hajolt! Azt mondta: „Ez egy használható mérnök, ezt ne bántsátok!”Volt azonban egy olyan eset is, hogy egy nap csengett a telefon az íróasztalomon, és egy hang megkért, jöjjek ki a városba, mert beszélni akar velem. Bemutatkozott, mondta, X. Y. alezredes. Le is ültünk beszélgetni, először teljesen semmitmondó dolgokról, hogy szép az idő, meg kevés az eső, meg süt a nap, meg jól hozott a búza, hallgattam, hogy mikor tér rá a lényegre, mert azt tudtam nagyon jól, hogy ez egyik se lényeges. És akkor váratlanul áttért németre. Németül kérdezett, én németül válaszoltam, így folytattuk a beszélgetést. Félóra múlva azt mondta nekem: „Uram, én teszek magának egy ajánlatot! Maga kitűnően beszél németül! – Hát – mondom – nézze, én szégyellném magam, hogy ha nem tanultam volna meg öt év alatt!” Tényleg akcentusmentesen beszéltem. Azt mondta: „Nézze! Magának van felesége,gyerekei. . Kapnak mindannyiankiutazási engedélyt, maga is kimegy. Kint biztosított önnek az állás egy vegyipari üzemben, kap lakást, egy gépkocsit, és a családjával együtt élhet.” Az alezredesnek rövid választ adtam, magyarul: „Felejtse el ezt az egészet! Nem azért jöttem haza, hogy énnekem a lelkiismeretem sérüljön, hogy ne tudjak aludni, és hírszerző legyek az ellen az állam ellen, amelyik engem befogadott, és öt évig menedéket adott. Másodsorban pedig van egy tisztes diplomám, úgy hívják, hogy okleveles vegyész. Vagy meg tudom keresni azzal a pénzemet, hogy a családomat eltartsam, vagy az történik velem, amit ön akar, mert én azzal tisztában vagyok, hogy a hatalom teljesen az ön oldalán áll!” Fölállt, meghajtotta a fejét és azt mondta: „A viszontlátásra!” Nem próbáltak többé beszervezni, de megfigyeltek. Volt egy fiatal mérnök mellettem. Vittem magammal a kongresszusokra. Segítettem neki kontrollálni a cikkeit, amelyek megjelentetését szakmailag forszírozta. Ez az ember beépült a III/III-ba, állandóan jelentést adott rólam, mint utólag megtudtam. A másik ilyen besúgóm a titkárnőm volt. Mind a kettő kitűnő munkaerő volt, hozzá kell tennem! A titkárnőmről úgy tudtam meg, hogy a feleségem is ott dolgozott a Tiszai Vegyi Kombinátnál, és amikor titkárnőm lelkiismerete már nem tudta elviselni, hogy állandóan besúgjon rólam, bevallotta a feleségemnek.
Közben a kutatási eredményeimet nagyon szívesen fogadták már a kiadók, úgyhogy amikor egy-egy külföldi kongresszusra mentem, akkor ott találkoztam is az emberekkel – németekkel, osztrákokkal vagy svédekkel. Jó kapcsolatot ápoltam így az európai festékkutatásban. Ez a cég szempontjából jelentős lett volna, de ők ezzel csak a III/III-as szintjéig törődtek, azaz az számított, hogy én kint hol vagyok, meg mit csinálok. Az ávéhás igazgató a múltam miatt próbált akadályozni, próbálta késleltetni például a cikkek engedélyezését is. Hogyha egy kéziratot beadtam hozzá, elfektette a fiókjában. Általában az volt a rend, hogy a megjelentetendő cikkeket először a festékgyár műszaki igazgatója olvasta el, aztán a kombinát műszaki igazgatójához kellett vinni. Az első a festékgyár igazgatósága volt, a második lépcső pedig a kombinát igazgatósága. Ott a műszaki igazgató egy abszolút lojális és kitűnő szakember volt műszaki dolgokban, nem pont a festékekben. Nagyvonalúan intézett dolgokat, és hogy valami jó vagy rossz, azt fel tudta ismerni. Aláírta, ment tovább. Tőle ment a cikk a Nehézipari Minisztériumba, a miniszterhelyettes pecsétjének és engedélyezési aláírásának rajta kellett lenni az engedélyen. Ha ez megjött, akkor küldhettem vagy vihettem ki külföldre a saját kéziratomat. A szabadalmaim a festékekkel meg a műanyagokkal kapcsolatosak. Egy nagyon jó szabadalmunk volt például, egy átmeneti korrózióvédelemre szolgáló festék, amit két kollégámmal a TVK-nál beadtunk. Ez a tengerentúlra vitt fém-, acél-, vasszállítmányoknak, ha lefestették a szerkezetet, átmeneti védelmet biztosított. A fejlődő országokba, Afrikába menő szállítmányokra gondolok. Ideiglenesen befestették ezeket a szerkezeteket, és addig nem rozsdásodtak, amíg a felhasználási helyükre nem értek, ott pedig már csak a végső bevonattal kellett ellátni őket. Ez egy hallatlan értékes szabadalmunk volt! A TVK viszont blokkolta, nem volt hajlandó gyártani, és nem volt mit tenni, övé volt a szabadalom. Annak idején nem lehetett a mi nevünkön regisztrálni. Nem volt indok. Előfordult aztán olyan is, hogy Magyarországon meghirdettek egy országos korrózióvédelmi pályázatot. Olyan korrózióvédő festékekkel lehetett pályázni, amelyek nagy védelmet biztosítanak a fémszerkezeteknek, tartósak, ugyanakkor az áruk is elérhető. Megnyertem az első díjat, meg a minisztérium különdíját. Tizenötezer forint volt az első díj. A TVK-nál nem is tudták, hogy az én pályázatom lett az első, és hogy azt a festéket lehetne gyártani. Nem gyártották, agyonhallgatták, fiókba süllyesztették az egészet. Ez nem olyan inzultus, mintha pofon vágtak volna, de műszakilag és anyagilag igyekeztek gátolni, „tönkretenni”. Nem hagytam, előbújtam a víz alól, csináltam a következőt, és úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna. A találmányaim pénzt hoztak volna. Nálam mindig azt gátolták, hogy nagyobb jólétre vagy bevételre tegyek szert. Az eredményeket hoztam, azzal nem volt semmi baj. De a „dicsőség”, hogy egy megyei lap lehozza, vagy valahol közlik, hogy az első díjat a TVK mérnöke nyerte, nem jutott osztályrészemül. Ezek az utak zárva álltak előttem! Így is el lehet lehetetleníteni valakit, de ez a munkám iránti szeretetemet nem csökkentette. A Tiszai Vegyi Kombinátnál az utolsó pillanatig hoztam az eredményeket. Nem lehettem „fél mérnök” vagy „negyed mérnök”, ott teljes mérnöknek kellett lennem. Mikor már a huszadik dolgozatom jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban, Svédországban, Ausztriában, Németországban, Angliában – arra vigyáztam, hogy jelentettem meg a Szovjetunióban is –, akkor már hagytak dolgozni.Amikor végül Brüsszelbe nem engedtek ki, azt mondtam, hogy eljövök, otthagyom most már, ezt nem csinálom tovább! Egy nemzetközi kongresszusra lettem volna hivatalos, de nem adtak kiutazási engedélyt. Van egy világkongresszusa a festékiparnak, amit úgy rövidítenek, hogy FATIPEC. Ezt a kongresszust akkor Brüsszelben tartották. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy névre szóló levelet kaptam, egy meghívót, hogy számoljak be a kutatási eredményeimről! Elmentem a kombinát műszaki igazgatójához, hogy szeretnék részt venni, és kérem, engedélyezzék, hogy ezen a kongresszuson részt vegyek. Ők természetesen boldogok voltak, és azt mondták: „Jenő! Ez a cégnek is egy megtiszteltetés, hogy egy ilyen kongresszuson részt veszel!” A személyzeti osztályvezető azt mondta: „Én nem írom alá a kiutazási engedélyt, és ezzel a megjegyzéssel küldöm el a Belügyminisztériumba a papírokat!” El is utasítottak. Amikor 1972-ben a Tiszai Vegyi Kombináttól eljöttem, Tóth Pali segített nekem, akit még az első munkahelyemen ismertem meg. Egy rendes magyar gyerek volt: párttag, de nem bántott senkit! Dolgozott, kitűnő szakmai ismeretekkel rendelkezett. Egyszerű származású fiú volt, és énfölém mindig nem két, hanem négy szárnyat tárt ki, hogy megvédjen! A Borsodi Vegyi Kombinátnál már nem akadályozták az utazásaimat, ellenkezőleg, küldtek.
Szerencsémre akkor bővítették a BVK-t, igaz, hogy új vonalon, a PVC-gyártással. Azzal addig nem foglalkoztam, de mindig beletanultam abba a területbe, ahova mentem! Szénkémikusként dolgoztam, amikor a pályám elején a BVK-hoz, majd a NEVIKI-hez mentem, meg kint Németországban is. Amikor hazajöttem, a TVK-nál a festékiparba tanultam be, utána a BVK-nál meg a műgyanta- és a PVC-gyártásba. Alkalmazkodtam mindig a helyzethez. Nem okozott problémát, szerettem a kémiát, és így mindig egy másik területet ismertem meg. A TVK-tól kiléptem, és a BVK azonnal felvett. Ezt Tóth Pali elintézte. Szolgálati lakást is biztosítottak, és egy szerény beosztással megelégedtem. Műszaki és gazdasági tanácsadó lettem. Bíztam benne, hogy majd onnan is kinövöm magam valahogy!
Az első dolog volt, hogy a Borsodi Vegyi Kombinátot mint céget meghívták Olaszországba a Bolognai Kiállításra, hogy mutassa be a termékeit. Ehhez ismét kiutazási engedélyt kellett szerezni a Belügyminisztériumtól. A minisztérium értesítette a Tiszai Vegyi Kombinát személyzetisét, az ottani személyzetis felhívta az itteni személyzetist, hogy „nehogy adjatok kiutazási engedélyt az Ivánfinak, mert az ilyen meg olyan”. A BVK személyzetise azonban kijelentette, hogy Ivánfi nem párttag, semmi rosszat nem tud róla, a barcikai III/III-as sem kifogásolta, és a részéről meg fogja kapni a kiutazási engedélyt. El is utazhattam.
Később a Borsodi Vegyi Kombinát vezérigazgatója Tolnay Lajos doktor lett, aki egyben megyei párttitkár is volt. Onnan, a megyei titkári pozícióból nevezték ki vezérigazgatónak a BVK-hoz. A munkámban feltétel nélkül megbízott. Abban semmi gondom nem volt. Ellenben „mi, kommunisták különleges anyagból vagyunk gyúrva” címen ő engem azért anyagi megbecsülésben alig részesített. A prémium felét, a nyereségrészesedés felét kaptam. „Most még ne adjunk fizetésemelést!” Ilyen megrövidítések lépten-nyomon voltak. Hogy egy példát mondjak: engedte, hogy kinevezzenek termékigazgatóvá. Ez azt jelentette, hogy én a gyár egyetlen termékéért voltam felelős, de azért minden tekintetben. A kutatás, a meó, a gyártás, a szállítás, a kereskedelmi menedzsment mind hozzám tartozott, és felelős voltam érte. Én tárgyaltam az osztrák szállítókkal, amikor például gépeket importáltunk az ablakgyártáshoz. A PVC-ablakok gyártásáról volt konkrétan szó. Vagy egyedül, vagy a vezérigazgatóval utaztunk tárgyalni. Magyarországon hozzávetőlegesen olyan négy-öt PVC-ablakgyárat szereltettem föl. Megnyertem a versenyt a faablak-gyártókkal Szegeden, Székesfehérváron, Nyíregyházán, Kaposváron. Akkor Budapesten, Egerben volt már ablakgyár. Hozzávetőlegesen kétezer tonna ablakprofil-gyártásnövekedés jelentkezett az én többéves munkám után. Kazincbarcikán eredetileg is az én ötletem volt, hogy készablak-gyártásba fogjunk. „Mi miért nem gyártunk kész ablakot? Miért csak a profilt, és azt szállítjuk ki? Csináljunk kész ablakot, és akkor magasabb lesz az árbevétel, és a nyereség!” Megcsináltuk, de úgy, hogy a javaslatomat január elején tettem. Akkor kimehettem Ausztriába letárgyalni a gépek szállítását az Aktual céghez. Február elején már a csarnok infrastruktúrája – tehát víz, villany, egyéb, ami a gyártáshoz kellett – pozicionáltan a helyén volt. Én reggel hatra mentem be, és este nyolcra mentem haza. Másfél hónap múlva próbaüzem volt. Utána simán termelt a gyár! És ezt követően a vezérigazgató egy borítékban mindössze ötezer forint jutalmat adott át nekem! A legszívesebben összetéptem volna.
Kazincbarcikán éltünk, termékmenedzser voltam, amikor Ádám fiam középiskolás lett. Azt mondtam magamnak, hogy bemegyek a gimnáziumba és kérem a vallásoktatást a fiamnak. Az igazgatót telefonon fölhívtam persze előtte, tud-e fogadni tizenöt percre, hogy ne hiába menjek. Azt mondta: „Természetes, gyere, várlak!” Ismertek engem egyébként mint termékigazgatót itt a városban, minden további nélkül beengedtek. „Milyen témában keresel, Jenő?” Mondom: „A fiamnak akarok vallásoktatást.” Azt mondja: „Te! Ez nehéz lesz!” Mondom: „Mi a nehézség ebben?”  „Erről tudnia kell a párttitkár elvtársnak!” Azonnal behívatta a titkárnőjével, megjelent a párttitkár elvtárs, helyet foglalt, nagyon szúrósan nézett. „Mi a téma? – Kérem szépen, egy közismert téma, hogy minden szülő rendelkezhet azzal a jogával, hogy kéri a gyermeke számára a hitoktatást az iskolában. – És miért? – Tudja, miért? Mert ha valaki ismeri a kőtáblát meg a tízparancsolatot, az rosszabb ember nem lesz, csak jobb! Ez az én alapelvem.” Mondtam nekik, hogy adják oda az űrlapot, amin kérhetem, aláírom, mert ezen vitatkozni nincs értelme. Hozatott nekem egy gyönyörű szép űrlapot, én voltam az első, aki aláírta! Híre ment, később az ismerőseim is bementek. Ők is akarták. És ők is üres lapot kaptak! Tehát lehet, hogy harminc aláíró volt, de harminc különböző lapon! Az aláírás után visszamentem az irodámba a BVK-hoz. Csengett a telefon az asztalomon, fölvettem. Az üzemi párttitkár volt a vonalban. Azt mondta: „Hallom, hogy voltál a gimnáziumban. A párttitkár elvtárs a gimnáziumból fölhívott, és azonnal közölte, hogy neked milyen kívánságod van. De miután te nem vagy párttag, én azt mondtam neki, hogy ehhez nekünk nincs közünk!” Ezért is mondom, hogy gyáva volt a tanult embertömeg Magyarországon! Vagy karrierista, vagy unintelligens, mert ügyesen és okosan szembe lehetett szállni a hatalommal, nem kellett belépni a pártba. Többször felkínálták nekem. Én a pártba soha nem léptem be, soha nem voltam tag. Még állás sem kellett ilyen áron nekem. A cégnél előfordult olyan, hogy nagy unszolásra egy-egy szemináriumra elmentem meghallgatni a bölcsességeket a marxizmus-leninizmus alaptételeiből, de nagyon nem tetszett.  Kazincbarcikán lakott a család, de 1976-ban vettünk egy portát Sajógalgócon. Teljesen lepusztult volt, romos, tíz évig magában állt, beomlott a teteje. Nem renováltuk, hanem a családommal és a barátaimmal restauráltuk. Az ispáné, majd a falu bírájáé volt hajdanán ez a ház. Egyetlen helyiségben vot párnafára fektetett fenyőpadló, a többi mind földes helyiség volt. Évente agyaggal kitapasztották a földes szobákat, utána bált rendeztek, és a fiatalok jó keményre letáncolták azokat. Remekül lehetett járni rajta! A hasznost a kellemessel kötötték össze a vidéki emberek. Minden egymásba fonódott. Volt szövőszék is a házban, ahol téli időben szőttek-fontak. Mindig elfoglalta magát a parasztember, mindig volt tennivalója, teendője a gyerekeknek is, a felnőtteknek is, az asszonyoknak is és az embereknek is. Ezt így osztották be. Együttéltek a természettel, az állatokkal. A környéket már bejártuk Andrea lányommal, legalább huszonöt zsákfalut ismertünk, de ilyen épületet nem láttunk! Volt tornácos ház, rendszerint köríves, és nem kosáríves, a boltozata pedig szintén köríves boltozatú volt a többinek, és nem csehsüveges. Mindenki kedves volt, ránk köszöntek az emberek az utcán. Ha a kerítés mellett jöttünk el, és kilógott a szilvafa, akkor mondták: „Tessék megrántani, ha szeretik a szilvát, úgyis hull a földre, aztán egyenek belőle!” Megszületett a "Kakas-parti" Társaság, szinte mind mérnök kollégáim voltak a BVK-nál, akiket nap mint nap láttam, és a "kakasok" már ott is egy asztalhoz ültek ebédelni az üzemi étteremben. Gondoskodtunk arról, hogy ételt, rágcsálnivalót vigyünk ki magunkkal Galgócra. Havonta legalább két-három alkalommal kijöttünk ide téli időben is. Édesanyámtól örököltem akkor egy hatalmas nagy vaskályhát, ami ki volt samottozva, és koksszal fűtöttünk benne. Fával begyújtottunk, aztán körülültük. Mindenkinek volt valami története az életéből, amit elmesélt. Putnokról hoztam asztalosmestert, aki hajlandó volt velem kijönni, beállítani néhány ablakot, hogy ne a szél húzzon át a szobán. Először és elsőnek a tetőhéjalást hoztuk rendbe, hogy ne ázzon be a ház. Közben a kőműves a nagy repedéseket javította a falon. A BVK-nál annak idején, amikor a PVC-III-at építették, több kőműves dolgozott, szombat-vasárnap vagy hazamentek, vagy a munkásszálláson voltak és elmentek berúgni a kocsmába. Ajánlkoztak. Varga bácsi nálam olyan munkát végzett, hogy amikor szombaton délután elment, levette a kalapját, visszafordult, és megnézte az aznapi munkafelületet, hogy hogy néz ki a vakolása. Azután amikor biccentett a fejével, visszarakta a kalapot. Ez jelezte, meg van elégedve a munkájával, mehetünk. Az ablakvasalatok például, azok is vadonatújonnan készültek. Egy nyugdíjas lakatos-kovács a MÁV-nál, aki otthon nem tudott mit kezdeni az idejével, felajánlotta, hogy ő olcsó pénzért megcsinálja. Az eredetit odaadtam neki, háromszáz darab ilyen ablakvasalatot otthon megcsinált, azokat idehoztam. Így újítottuk föl az épületet apránként. Kulturális eseményként, mire elkészült a ház, a következő történt velem. 1984 augusztusában rendezett Aggteleken egy hangversenyt a Benkó Dixieland Band. Én a dixielandet nagyon szeretem, meg a ragtime-ot. A feleségemmel együtt elmentünk meghallgatni, mondom: „Te, Móti, hát gyönyörű ez a hangverseny, de rettenetes, hogy a gallérom már tiszta víz, a hajam is, és ez a sötétség! Tudod, hogy mennyivel szebb lenne ez az egész hangverseny Sajógalgócon a Templom téren?” Megszerveztem. A koncert után odamentem a Benkó Sándorhoz, megismerkedtünk, elmondtam neki az ötletemet. Benkó kért áramot, zongorát, dobogót meg ülőhelyeket. Elmentem a dr. Tolnay Lajoshoz, a BVK vezérigazgatójához. Mint termékigazgató, én közvetlenül hozzá tartoztam, mehettem hozzá bármiféle problémával. Mondtam neki: „Lajos, itt egy kis falu van. A Borsodi Vegyi Kombinát támogassa meg Galgócot, nem anyagilag, hanem természetben! Küldd ki például az ácsműhely embereit, csinálják meg az ülőhelyeket meg a dobogót. A villanyszerelő műhelyből a villanyszerelőket küldd ki tíz darab reflektorral, hogy azok a teret világítsák ki – a műemlék házakat főleg, meg a templomot! Az ülőhelyekhez pedig jó lesz, ha deszkákat adsz kölcsönbe, mert azt a koncert után leszerelik, és visszahozzák. Aláírnál-e egy ilyen kérelmet?” Azt mondta: „Írd meg!” A zongora függőben volt, meg a honorárium. Elmentem az Egressy Béni Művelődési Ház igazgatójához Kazincbarcikán, és kérdeztem tőle: „Hogy álltok a jövő évi terveitekkel?” „Hű – azt mondja a Misi nekem –, Jenő, bajban vagyunk! – Miért? – Most kaptuk meg a keretet, és nem tudjuk kitölteni. – Dehogynem tudjátok! Itt egy műsor, amire huszonötezer forint kell. Tervezd be a munkatervedbe ezt a huszonötezer forintot, meg a felhangolt zongorát!” Ezek után időpont-egyeztetés következett Sándorral, 1985 júniusának utolsó szombatja lett kijelölve. Körülbelül négyszáz fős hallgatóság volt, akik itt ültek, ezen a dombon a házunk előtt. Óriási taps volt, nagy sikere volt Benkó Sándornak és a zenekarának! A tornácon adtunk egy fogadást. Itt volt Eddy Davis Amerikából, a bendzsós! 2013-ban tartották a huszonkilencedik hangversenyüket itt.
A nyolcvanas évek végén, 1989-ben az osztrák Aktual cég kész volt megvásárolni az ablakgyárat a BVK-tól a saját részére, azon az alapon, hogy fele-fele arányban osztozik a BVK-val a nyereségen. Ekkor ért egy nagy csalódás, pont a születésnapomon, május 27-én. Budapestre fölhívattak egy tárgyalásra. Jött az osztrák fél is, aki szentül meg volt győződve, hogy az ablakgyárnak itt, Kazincbarcikán én leszek a műszaki igazgatója és vezetője. Az osztrák szentül hitte ezt! Sajnos én is! És akkor képesek voltak abban a szégyenben részesíteni engem, hogy az osztrák előtt közölték, hogy a nálamnál húsz évvel fiatalabb és a témához fele annyit nem értő, németül nem beszélő kollégám lesz a műszaki igazgató itt, én pedig a helyettese. Az osztrák csak nézett rám, és annyit mondott nekem: „Herr Ivánfi, ezt nem értem.” Fölálltam, köszöntem, beültem a kocsimba, hazajöttem, megírtam a felmondólevelem. Úgy mentem nyugdíjba a születésnapomat követő napon, hogy többet az irodába be nem mentem.
Miután 89 volt, akkor 90-nek a szelét már lehetett érezni. A városból sokan megkerestek: „Te, ide figyelj, országgyűlési képviselőnek vagy polgármesternek nem akarsz jelentkezni, vállalj el valami pozíciót itt! Indulj!” Én megmondtam, hogy legfeljebb a Kereszténydemokrata Néppártba lépek be, semmiféle más párt nem érdekelt. Akkor a KDNP jelölt először országgyűlési képviselőnek, majd polgármesternek. Végül alpolgármesternek választottak meg engem a KDNP, az MDF meg az SZDSZ együttes szavazatával. A polgármester a Fidesz jelöltje lett. Összeültem a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel – aki egy nagyon rendes SZDSZ-es képviselő volt –, és azt mondtam: „Osszuk fel a szakterületeket! Olyan nincs, hogy mindenki mindenért mindig felel!” Én vállaltam a külkapcsolatokat, elvállaltam a környezetvédelmet, a közszolgáltatásokból a távhőt, és kész.A programon nem lehetett sokat gondolkodni, mert másnap már ki kellett mennem a taxissztrájkot lecsendesíteni. Október végén Barcikát is körülzárták. Általában ittas emberek, régi kommunisták nagyrészt, azok szállták meg ezeket a kisteherautókat meg egyéb kocsikat. A tárgyalásokon olyanra rá tudtam őket venni, hogy például az üzemanyag-szállító ciszternakocsit, ami benzint hozott a városba, azt beengedjék. Hogy ki nem engedték, az más lapra tartozott, de én ahhoz ragaszkodtam, hogy be kell engedni. Ugyanígy a kenyérszállító autókat, meg egyéb közlekedést is. A városi életet biztosítani kellett. Lehetetlen állapotok uralkodtak ebben a városban. A vízfogyasztást például egy háztartásban a lakás négyzetmétere után kellett fizetni. És mi történt Barcikán? Az, hogy egyszerre csak tizennégy lengyel jelent meg egy egyszobás, összkomfortos lakásban, akik a lengyel piacra hoztak árut. Annak idején, a kilencvenes években divat volt a lengyel piac. Volt olyan lakás Kazincbarcikán, ahol tizennégy ember vízfogyasztásáért egy kis lakás utáni átalánydíjat fizettek. Másoknak meg, akik harmadmagukkal laktak egy nagy lakásban, azoknak nagyon sokba került a víz. Megpróbáltam elérni, hogy szereljenek fel vízórákat! Minden lakásnak legyen vízórája, és aszerint fognak fizetni. Iszonyatos felhördülés volt. A kommunisták szervezték ellenünk, amikor ez szóba került, és nekirohantak a városházának. Az akkori fideszes polgármester egy huszonnyolc éves fiúcska volt, aki be is ijedt, fölrohant a Polgármesteri Hivatalba, szembetalálkozott velem, és akkor azt mondta: „Jenő bácsi! Menj le, csinálj rendet, mert valami nagy baj lesz!” Lementem. A tömeg dühöngött, ordított, mindenfélét skandált! Körülbelül ezer ember vette körül a Polgármesteri Hivatalt, és már ott tartottak, hogy betörik a kaput. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy egy ember képes odaállni, és a mikrofont magához venni. Azt az egyszerű taktikát választottam, hogy kifárasztom a tömeget, mindenkinek adok szót, és minden kérdést megválaszolok. Türelemmel és lassan csináltam, próbáltam meggyőzni egyenként a népet. Végül Kazincbarcikán sikerült elérnem azt, hogy a Polgármesteri Hivatal kasszájából, a nem cédulázott tartalék pénzből minden lakásban kifizettük a vízóra árának a felét. Sorban álltak a Polgármesteri Hivatalnál, hogy a vízórát beszereljék!Amikor alpolgármester lettem Kazincbarcikán, első kötelességeim egyike volt, hogy az egykori politikai fogolytábor rabjainak, akiket én is láttam dolgozni az ötvenes évek elején, emlékművet állíttassak. Megterveztettem, megcsináltattam, elhelyeztettem, és ünnepélyesen felavattuk. Meg meg is szentelték. Oda került az épület falára, ahol a bejárat volt. A még élő német hadifoglyokat is, akik itt voltak, azokat is meghívtam mind. A cserkészek fogadták őket a vasútállomáson, ők kísérték be őket az ünnepség színhelyére. Azok az emberek könnyeztek. Hozták a feleségüket is magukkal. Hatalmas tömeg gyűlt össze, németül köszöntöttem őket. Később az a megtiszteltetés ért, hogy a Németországba kitelepített svábok is meghívtak a kongresszusukra előadást tartani. Vittem nekik egy gyönyörű szép ajándékot, egy jelképes ajándékot, emlékeztetőül. Van egy nagyon jó barátom, aki kovácsoltvas dolgokat készít, egy művészember. Ő készített egy kis szobrot, két bilincs, amelyek két kézre vannak ráláncolva, egy fehérmárvány lapon.
A burgkircheni polgármesterrel Kazincbarcikán megszerveztük a német tanulmányi versenyt a város iskoláinak. Vártuk, hogy mi lesz, lesz-e jelentkező. Százan jelentkeztek az első alkalommal! Már azon kellett gondolkodnunk, hogy elődöntőt is rendezzünk nekik, hogy megrostálhassuk a gyerekeket. A második évben ezt úgy csináltuk, hogy egy előzetes válogatást szerveztünk. A zsüri fele magyar, fele német volt. A gyermekek jutalomból két hét üdülésre mehettek Bajorországba.
 Megszerveztem a Magyar–Német Baráti Társaságot. Prágában a prágai önkormányzat megszervezte a Nemzetközi Polgármesteri Kongresszust. Engem küldtek a városból oda. Nagyon színvonalas volt, nagyon jó volt! A problémáink hasonlítottak , a megoldásokat lehetett közelíteni egymáshoz, és igen sok tekintetben és dologban azonos véleményen voltunk. Vége volt a konferenciáknak, kimentem a repülőtérre Prágában, leültem egy dohányzóasztal melletti fotelba és olvastam az aznapi német újságot. Megjelent mellettem egy úr, és kissé raccsolva, németül kérdezte, szabad-e a mellettem levő hely. Fölálltam, és mondtam neki, hogy „Herr Excellence!” Ez volt Habsburg Ottó! Beszélgettünk az úton egész Budapestig, és én meghívtam őt Kazincbarcikára. Megígértem, hogy küldök hivatalos meghívót, tartson beszámolót az európai viszonyokról, vagy amilyen téma neki jólesik, mi szeretettel fogadjuk! Nem akarták itthon elhinni! Óriási sikere volt! Hozta magával a feleségét is, meg György herceget. Hárman jöttek, nyomozók követtek minket a Fő utcán, amerre sétáltunk, mert az volt a kívánsága, hogy gyalogséta legyen mindenféle biztosíték nélkül. Szóba állt még az utcaseprőkkel is, meg bárkivel, aki hozzá fordult. Nagy sikerrel megtartotta a konferenciáját. Vacsorára meghívtuk a szállodába az egész családot. A feleségem szervezte a nőprogramot, mivel németül beszélt, a kultúrához értett, én a férfiakkal foglalkoztam. Ilyeneket csináltunk. Szerveztem többek között konferenciákat is szakembereknek Kazincbarcikán az energiatakarékosság ügyében, a környezetvédelem ügyében – mert ezek hozzám szakmailag közelebb álltak.
  Amikor vége volt a Polgármesteri Hivatalban a küldetésemnek, megígértem a feleségemnek, hogy befejezem a politizálást. A feleségem ugyanis otthon állandóan idegeskedett énmiattam, hogy mikor történik valami bajom. De akkor megjelent egy delegációval a Kereszténydemokrata Néppárt a lakásomon: „Jenő, legalább a Megyei Közgyűlés tagságára hadd jelöljünk téged!” Így a következő négy évben is politizáltam még, de az már sokkal enyhébb és jobb körülmények között történt.
 Amikor befejeztem a polgármesteri tevékenységemet, akkor lett Galgóc az állandó lakásunk, amit még 76-ban vettünk meg. Megalakítottam itt a Sajógalgóc Baráti Köre Egyesületet, megválasztottak elnöknek, és elhatároztuk, hogy mi kulturális területen fogunk ténykedni a falu érdekében. Az egyesület tagsága az ismerőseim közül került ki, elsősorban azok, akik hozzánk hasonlóan betelepedtek ide. A kórházból a fogászat főorvosa, a Polgármesteri Hivatalból a főtanácsadó, Miskolcról a Hitelbank igazgatója – olyan emberek, akik megunták a városi életet, és lehetőségük volt, hogy ide kijöjjenek. Alapelv volt mindnyájunk számára, hogy eredeti stílusukban hozzuk rendbe a házakat. Ezeknek a falusi házaknak hangulata van, lelke van, ezt elrontani nem szabad! Ezek a házak, amelyekbe mi költöztünk, jobbára gazdátlanok voltak. Mint a Baráti Kör tagjai, a műemlékvédelemre helyeztük a fő hangsúlyt itt a faluban. Ráday Mihálynak is a kezébe került egy újságkép a házunkról. Egy héttel utána telefon jött tőle, hogy lejönne a fényképészével, és interjút készítenének velem. „Természetes, uram, ez magától értetődik.” Ekkor ment a tévében a városvédő műsora, az „Unokáink sem fogják látni”. Le is jött Ráday Mihály, a tornácon készítette az interjút velem. Egy év eltelt, akkor egyszer csak kaptam egy értesítést, hogy kitüntetnek a Podmaniczky-díjjal.
    A kör tagjaival emellett emlékünnepségeket rendeztünk, vagy megemlékezéseket. Volt megemlékezés Trianonra, 1848–49-re, 56-ra.Még korábban, amikor Andrea leányommal a környékbeli falvakat jártuk régiségek után kutatva, beleszerettem a zsákfalvakba. Vegyészi diplomám van, egész más területen dolgoztam, de miután Galgócot megismertem, tudatosan is keresni kezdtem a világtól elzárt településeket. 2001-ben támadt egyAz ötletem. Milyen csodás egy zsákfalu! Négyszáz ember ha lakja! Nincs átmenő forgalom. A természet kellős közepében élnek! Madarak hangja ébreszt föl reggel! Harangzúgás A  reggel, délben meg este, a virágok illata, minden, ami csak van, olyan szép. Elhatároztam, beutazom Borsod megye zsákfalvait, lefényképezem, és megírom ezeknek településeknek a történetét. Hetvenhat zsákfalva van Borsod-Abaúj-Gömör és Zemplén megyének a Trianon után megmaradt területen, én ötvenkettőt tudtam beutazni, hétezer kilométert autóztam ehhez. Összeállítottam egy vaskos kötetet, szöveg is benne, utána következnek az egyes falvak fényképei, katonai térképek satöbbi. Ezeket a falvakat belátogatni és beszélgetni az idős parasztemberekkel lelki fürdőzés volt! A könyv kiadására egy pályázaton pénzt is nyertem. A kiadó két példányt kinyomtatott, a többi pénzt elsikkasztotta. Mindig is sokat fényképeztem a műemlékeket és a műemlék házakat. Ha itt a faluban egy házat kezdtek bontani vagy tatarozni, akkor naponta fényképeztem, hogy miként halad előre a munka. Egyik nap arra jöttünk haza a feleségemmel, hogy irtják a fákat a régi híd környékén. Rögtön odamentem, hogy milyen alapon vágják ki a fákat, mert a természetvédelem is érzékeny pontom. És azt mondták nemes egyszerűséggel:„Új hidat építünk.” Attól a naptól kezdve lejártam oda fényképezni. Bemutatkoztam a főmérnöknek, és föltettem a kérdést: „Uram, el van-e döntve már, hogy miként fogják nevezni ezt a hidat?” A hídnak nem volt még neve, a Sajógalgóc Baráti Köre egyesület azonnal lépett. Javaslatot tettünk a Megyei Közgyűlésnek, és a falu polgármesterének is hozzá kellett járulnia. Minden engedély birtokában voltunk már, amikor tényleg eldőlt, hogy mi legyen a szöveg a hídon: Hosszúrévi Mátyás király Sajó-híd. Ez lett a hivatalos neve, mivel Hosszúrév volt az a terület, amelyet áthidalt. Az engedélyeztetés után már az én kezemben volt, hogy a domborműves tábla hogy nézzen ki, meg milyen szöveg kerüljön rá. Egy derék, jó tokaji barátom, a Makoldi Sanyi fia bronzművész, szobrokat csinál. Őt kértem fel. Megkaptam az ajánlatot, és természetesen továbbítottam a Közútkezelő Vállalatnak, mert a költségeket ők állták.
 Sajógalgóc megválasztott önkormányzati testületi tagnak, aztán egy véletlen folytán az egyháztestületnek is én lettem az elnöke itt. Mégpedig úgy, hogy az egri érsek úr, dr. Seregély István jött a templomba, és valakinek üdvözölni kellett. Erre nem vállalkozott senki, így én üdvözöltem. Amikor az ebéden részt vevő helybéliek konstatálták, hogy az érsek azt hiszi, én vagyok a helyi elnök, akkor azt mondták: „Nem baj, mérnök úr, majd most megválasztjuk!” Valóban, csináltak a templomban egy választást, és ott megválasztottak. Semjén Zsoltot nagyon jól ismertem a Kereszténydemokrata Néppártból, Izsépy Tamást nagyon jól ismertem a Kereszténydemokrata Néppárttól, mert ő ráadásul iskolatársam volt Miskolcon. 2002-ben írtam is egy kérelmet, hogy a sajógalgóci templom külső restaurálására négymillió forintot kérek, mint az egyháztestület elnöke. Megkaptuk! Kívülről teljesen felújítottuk az épületet, bevezettettem a fűtést az ülések alá, kívülről két reflektor világítja meg este két oldalról a templomot. Csak nemrégiben, 2012-ben köszöntem le hosszú idő után az elnöki tisztségről.
 Nagy családom van. Andrea lányom férjhez ment dr. Varga Andráshoz. Ők Kiskunhalason élnek, Andreának van négy gyermeke. Ádám fiam Budapesten nősült, egy magyar lányt, Tündét, vette el a Bácskából. Ők elmentek Magyarországról, kimentek először Ausztriába, Bécsbe dolgozni – a fiam informatikus mérnök –, és aztán Bécsből átmentek Németországba. Jelenleg Dachauban laknak, ott építkeztek. Mónika lányom az élettársával Debrecenben él, Marci unokám most érettségizett. Dávid unokám harmincéves, a fia, Bálint a dédunoka. Zsófi unokám a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett egy speciális szakon, ahol reumatikus meg fizikoterápiai kezelést és masszázst tanult. Franciaországban dolgozott, a szanatóriumot otthagyta, egy önálló rendelőt nyitott. Jól megy neki, ügyesen csinálja, meg van elégedve a munkájával, franciául, németül nagyon jól beszél. Bence, aki a harmadik unoka lett, informatikus mérnök. Luca a legfiatalabb unoka a csapatban, ő szervező menedzser. 
 
Az interjút 2013-ban készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.
 

Gyenes Judith 1932-ben született Budapesten, értelmiségi–földbirtokos családban. Apja, Gyenes István (1897–1972) jogi diplomát szerzett, 1923–1944 között a közigazgatásban dolgozott: szolgabíró volt Pest megyében és főszolgabíró Kiskőrösön. A Nemzeti Parasztpárt alapító tagja. 1944-ben központi járási főszolgabíró lett, majd a német megszállás után áthelyezték a délvidéki Bácskapalánkára. Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott, ezért a németek rövid időre letartóztatták. 1945 januárjában Pest megye alispánjává nevezték ki, de hamarosan letartóztatták, és néhány hétig az Andrássy út 60-ban tartották fogva. Áprilisban a Belügyminisztérium Különleges Osztály II. Számú Igazoló Bizottsága elnöke lett. 1947 nyarán lemondott tisztségéről a bizottságban érvényesülő túlzott kommunista befolyás miatt. 1947–1952 között Pécsett árvaszéki ülnök, majd az Állami Biztosító pécsi igazgatóságán biztosítási körzetfelügyelő volt. 1956. november 1-jén beválasztották a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa elnökségébe. A Kertész Endre és társai elleni per negyedrendű vádlottjaként hatévi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult, 1963-ban Budapestre költözött.

Judith Sacré Coeur-növendék volt, majd mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Származása miatt – két nővéréhez hasonlóan – nem tanulhatott tovább, 1951-től Nógrád megyében dolgozott mezőgazdászként. 1952-ben közlekedési balesetben súlyos sérülést szenvedett és visszaköltözött a fővárosba. 1954-ben kötött házasságot Maléter Pál (1917–1958) katonatiszttel, távoli rokonával. Malétert a forradalom alatt a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterévé nevezték ki, 1956. november 3-án ő vezette a szovjet katonai vezetőkkel tárgyaló magyar katonai delegációt. A tököli szovjet bázison a küldöttség többi tagjával együtt letartóztatták. A Nagy Imre-perben halálra ítélték, 1958. június 16-án kivégezték, és jelöletlen sírba helyezték. 1989-ben rehabilitálták, és a forradalom többi áldozatával együtt ünnepélyes gyászszertartás keretében temették el. Judithot 1955-ben – mint Maléter Pálnét – felvették az Agrártudományi Egyetemre, 1957-ben – ugyanilyen okból – kitették onnan. 1957 februárjában elbocsátották a munkahelyéről. Leánykori nevén parképítő és temetői segédmunkásként dolgozott. 1957. június elején kilakoltatták otthonából. 1958 őszétől alkalmi munkákból élt, majd a Pest-Nógrád Megyei Állami Gazdaságok Központjánál alkalmazták. 1982-től eladó, majd 1983 júniusától 1985 tavaszáig az ORFI-ban leltárellenőr volt. Közben elvégezte a középfokú orvosi könyvtáros tanfolyamot, 1985-től az Orvostörténeti Könyvtárban, 1992–2010 között az 1956-os Intézetben dolgozott könyvtárosként. Folyamatosan ápolta férje és a forradalom emlékét, 1983 júniusától rendszeresen részt vett a demokratikus ellenzék által szervezett ötvenhatos megemlékezéseken. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagjaként egyike volt azoknak, akik az ötvenhatos mártírok rehabilitálását és méltó eltemetését követelték. 1990-ben 1956-os Emléklapot kapott, 1999-ben Maléter Pál Emlékéremmel, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2019. december 1-jén meghalt.

 

Gyenes Judith
Budapesten születtem, bár a család akkor Kunszentmiklóson lakott, a papám ott volt szolgabíró. Én voltam a harmadik gyerek. Zsuzsanna nővérem Gyulán született, Hintsch Elek nőgyógyásznál, mivel a nagymamám, Erkel Mária gyulai, és a mamám az első gyerek születésekor hazament az édesanyjához. Mária nővérem születése előtt a szüleim lementek Pécsre a rokonokhoz. Amikor én is úton voltam, mamám ismét Hintsch Eleknél akart szülni, de ő akkor már a fővárosban praktizált, ezért február 4-én Kunszentmiklósról elindultak Budapestre. A papámnak volt egy vászontetős Fiat Cabriója, amelynek nem volt fűtése, és a szüleim irhabundában ültek az autóban. Két hét múlva mentünk haza, addigra meg is kereszteltek Kőbányán a Szent László-templomban. Aztán született egy húgom, Borbála, ő Kiskunhalason. 
 A papámé nagy református család volt, de kihalt a família, nálunk csak lányok születtek. Ahogy a papám mondta, befelé fordítják a címert a kriptaajtón. Állítólag honfoglaló család vagyunk. Dénes az eredeti név, IV. Béla nádorispánja volt az egyik ős. Később a Dénest elírták Dienesnek, majd Gyenesnek. Papám anyai ága, a Maléterek evangélikusok. A hugenotta-üldözéskor jöttek el Franciaországból. Hogy ez az ág miért pont errefelé jött, miért a Felvidéken, Jósván telepedtek le először, nem tudom. Onnan ágaztak aztán szét, főleg a Felvidékre, de Erdélybe is kerültek Maléterek. A dédnagyapám, Maléter Rudolf Kassán született, Budapesten elvégezte a jogi egyetemet, és hogy miért, miért nem, Pécsett telepedett le, ott nyitott ügyvédi irodát. A családi legendáriumban úgy szerepel, hogy négy kliense volt: egy Eszterházy, a Chorin, egy gyáros meg a nem tudom, még ki, de jól megélt belőle. Azonkívül volt vasgyára, és ő építtette Pécsett a Balokány strandot, a fia, Maléter Laci bácsi pedig a Hullám strandot. A Perczel Mór utcában több bérházuk volt, és a Maléter-szőlők Pécstől Villányig húzódtak. Maléter Rudolfnak három gyermeke született: István, László és Eszter. Maléter István lett Maléter Pál édesapja, Maléter Eszter pedig a nagymamám. Gyenes József, az apai nagyapám ügyvédbojtárként Pécsre került Maléter Rudolf ügyvédi irodájába, és beleszeretett a lányába, Eszterbe. Ebből a házasságból is három gyerek született: Gyenes István, az édesapám, Gyenes András és Gyenes Judit. A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. Nagymamám a Magaslati út és a Visy László út sarkán kapott hozományba több mint egy holdnyi területet, annak is kisajátították egy részét. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája. A szüleim gyakran mentek le Pécsre, még Zsuzsannával is. Mi csak úgy hívjuk, hogy a szőlő, de a szőlő akkorra már kipusztult belőle, és apám beültette őszibarackkal. 
 A mamám anyai ága, az Erkelek katolikusok. Erkel János, az anyai nagymamám édesapja a Körös-szabályozás főmérnöke volt. Gyulán éltek, de voltak birtokaik Arad környékén is. Erkel Jánosé volt Pill puszta, gőzmalommal és vízimalommal. Úgy emlegették, hogy a demokratikus mérnök-földbirtokos, mert lakásokat és fürdőt építtetett a munkásoknak, ami abban az időben elég nagy szó volt. Sajnos Trianon után mindez átkerült Romániába. Nagymamáék kilencen voltak testvérek, hét fiú és két lány. Nagymamám nagyon szép hozományt kapott, többek között az egyik malmot. A testvérei rábeszélték, hogy a vagyonát fektesse hadikölcsönbe, és mind elúszott. Mamám édesapja, vitéz ényi Dömötör Béla ezredes református családban született. Nagypapa az első világháborúban megsérült, azért volt vitéz. A felmenői Tolnából kerültek Monorra, ahol a déd- vagy üknagyapám református pap, aztán püspök lett. Erkel nagymama és Dömötör Béla elváltak, a nagypapa Monoron élt, és nagyon fiatalon, negyvennyolc éves korában meghalt. Papám édesapját, Gyenes nagypapát sem ismertem, és Maléter nagymamát sem, ők is fiatalon haltak meg. A papám Monoron lett szolgabíró, ott ismerte meg a mamámat, és rögtön beleszerelmesedett. A mamám a Sacré Coeurbe járt, majd francia–latin szakos tanárnak készült, de a szerelem közbeszólt. A szüleim 1927-ben, miután összeházasodtak, Kunszentmiklósra kerültek, a papám akkor már ott volt szolgabíró. A Gyenes-birtok a Kunságban, Szalkszentmárton és Dunavecse között terült el, Nagyvadaspusztának hívták. A nagyapám ügyvéd volt, a dédnagyapám kúriai bíró, az ő apja is jogász, de törődtek a birtokkal. Nagyon szép volt a kunszentmiklósi kúria, hatalmas park közepén állt a nagy U alakú kupolás ház. 
 A szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor. Mi mindig kérdeztük a mamánkat, hogy szabad-e nézni, amíg öltözik. Akkor természetes volt, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt. A szüleink tegeztek bennünket, mi pedig magáztuk őket. A papám meg a mamám is magázták egymást. Általában volt német nevelőnőnk és sok gyönyörű német nyelvű meséskönyvünk. A nagy személyzet többnyire tót lányokból állt, akik nagyon szép népviseletben jártak. Kiskőrösön minden hétvégén mentek sétálni, és mielőtt föltették a szalagpártájukat, a hajukba cakkokat nyomtak kormos disznózsírral. Zsebkendőben fogták a rozmaringot, úgy sétáltak a faluban, és persze mentek a legények is. Volt szakácsnő, két szobalány és a hajdú. A hajdú papírforma szerint a főszolgabíróságon szolgált, de különjuttatásért beszállt a vendégségnél inasnak. 
Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély. Papámnak, a főszolgabírónak kellett volna végrehajtatni a zsidók deportálását. Nyíltan nem tagadta meg, de befeküdt a Pajor Szanatóriumba és kivetette a manduláját. Utána beutalták Erdélybe, Radnaborberekbe, a Belügyminisztérium üdülőjébe. Amikor vége lett az iskolának, mamánkkal utánamentünk. Akkor jártam először Erdélyben, a Radnai-havasokban. Ránk a papánk azt mondta egyszer: legnagyobb bánatom, hogy négy lányom van, és nincs fiam, csak az vígasztal, hogy tizenkét fiún túltesznek. A szállodában robogtunk föl-le a lépcsőkön, és a többi gyerekkel csatákat rendeztünk, ezért papámék jobbnak látták, ha továbbmegyünk. Kibérelték az ezer méterrel följebb fekvő, már nem működő bányamérnöki lakást, ahol nem volt sem személyzet, sem étterem, mamám főzött. Rajtunk kívül csak egy idősebb házaspár lakott ott fenn, Ernsték. Jött Kiskőrösről vonaton a nagy utazó vesszőkosár tele liszttel, szalonnával, zsírral, kolbásszal. Ernst bácsi ment le Óradnára szamárfogattal, és hozta föl a nagy kosarat. Beleszerettem a hegyekbe. Amikor eljöttünk, potyogott a könnyem nekem is, Marinak is. Megmásztuk Ünőkőt, Kis-Korongyost, Nagy-Korongyost, havasi gyopárt szedtünk, málnáztunk. Gyönyörű volt! Mi az egész nyarat ott töltöttük, a papám hamarabb eljött. 
   Zsuzsanna meg Mari már a Sacré Coeur Sophianum katolikus leánygimnázium növendéke volt, és 42-ben engem is utolért a végzet, Kiskőrösről, a fa tetejéről, mint egy kis majmot, bedugtak Budapestre, a Mikszáth Kálmán térre. Előtte varrónők varrták az egyenruhát, és minden ruhadarabba, a harisnyába is, bele kellett hímezni az intézeti számomat, a 33-at. A hétköznapi egyenruha sötétkék rakott szoknyából, világoskék blúzból, sötétkék nyakkendőből, fekete vagy barna félcipőből állt. A vasárnapi ugyanez hófehérben: fehér rakott szoknya, fehér blúz – a nyári rövid ujjú, a téli hosszú ujjú, erősebb anyagból –, sötétkék nyakkendő és sötétkék svájcisapka arany S betűvel. Azt hiszem, ez a világ legszigorúbb intézete volt. A nővéreim szerettek ide járni, de én nem. Volt a nagy studi, a nagy tanulóterem, meg a kis studi, és a nagy sláfi meg a kis sláfi: a kis háló meg a nagy háló. Én voltam a kis studiban és a kis sláfiban, ők pedig a nagyban. Úgy éreztem, hogy elválasztottak a testvéreimtől, és fél évig bőgtem. Főleg este, amikor rám jött a szüleim utáni vágy, de akkor jött az apáca a bonbonnal. Meg is gyanúsítottak, csak azért bőgök, hogy kapjak csokoládét. A hálószobákban fehér deszkafal választotta el a fülkéket, ahol ágy, kis szőnyeg, éjjeliszekrény és egy kis szék volt, elől fehér rakott függöny. Minden sláfiban egy apáca felügyelt. Hetente kétszer fürödtünk. Fürdőruhában, mert pucéran erkölcstelen. A sveszti, a félapáca megmosta a hátunkat, ezért is kellett a fürdőruha. Reggelente a fülkékben tisztálkodtunk, mindenkinél volt lavór és egy kancsó víz. Amíg készülődtünk, hangosan imádkoztunk. Magyarul nem nagyon beszélhettünk, csak szombaton és vasárnap, egyébként az egyik héten németül, a másikon franciául beszéltünk. Ha meghallották, hogy valaki magyarul szólal meg, lecsöngették a beszélgetést. A világ minden tájáról jöttek apácák, franciák, angolok, németek, és egy arab is. Dr. Csapody Vera volt az igazgatónő, aki már a mamámat is tanította, matematikára és kémiára. Befogadtak zsidó lányokat, amit csak utólag tudtunk meg, és menekült lengyel kislányokat is. Odajárt Imrédy Andrea, a miniszterelnök lánya, a Bolza lányok, meg az arisztokrácia, a földbirtokosok gyerekei. Az ebédlőben tíz-tizenkét személyes asztaloknál ültünk, a kisebbeket egy fölsős felügyelte. Ha csöngettek, beszélgethettünk, ha lecsöngették, akkor csendben kellett lenni. Háborús idők abban is megnyilvánultak, hogy a szülők élelmiszert kellett beadjanak, főleg lisztet, zsírt és a tízóraira valót. Sétálni a Múzeumkertbe jártunk, sorban, egy idősebb diák középen, két kisebb mellette. A tánciskolában Pertics Brúnó tánctanár tanított, ahogy évekkel korábban a mamánkat is. Ilyenkor a fehér egyenruhát vettük fel, fehér kesztyűt húztunk, és lementünk a díszterembe. Valamelyik fiúgimnáziumból áthoztak annyi fiút, ahány lány volt. Az apácák figyeltek, nehogy valami erkölcstelenség történjen. A hittanórán is benn ült egy apáca, mert azt férfi tartotta, még ha pap is. Ebben az iskolában nem kellett mást tenni, csak tanulni és viselkedni. Ezen volt a hangsúly. 
 A papám 43-ban fölkerült Budapestre. Megpályázta a Buda környéki járás főszolgabírói tisztét, és megválasztották. Csillaghegyre költöztek, mi a Mikszáth téren maradtunk, az első bombázásokat is ott éltem át. A papám akkor a megyeházán, a Semmelweis utcában dolgozott, és azt mondta, hogy a Szofinak nincs mély pincéje, a megyeháza viszont régi épület, a pincéje biztonságos, légiriadó idején át kell mennünk oda. Egy szolgabíró átjött a Sacré Coeurbe, és Marit meg engem átkísért a megyeházára. Zsuzsanna akkor már a svájci rend zsámbéki zárdájába került, ahol gimnázium és tanítóképző működött. A 43/44-es tanévben bejárók lettünk, Csillaghegyről jártunk be HÉV-vel. Minimum egy órát tartott az út. Rómaifürdőnél csendőrök, később már német katonák igazoltattak mindenkit. Nekünk is volt igazolványunk, amely visszamenőleg az ükszülőkig igazolta, hogy árják vagyunk. Ez kellett akkor ahhoz, hogy ne történjen velünk baj.Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze. Arra emlékszem, a papám úgy jött haza, hogy az autóban egy német hadnagy kvázi kísérte őt, majd be kellett mennie a megyeházára. Hozzá kell tennem, hogy papám Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel részt vett az ellenállási mozgalomban. Hogy mi történt benn a megyén, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy papámnak két nap múlva megszűnt az állása. A főnöke, Endre László, korábban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, akkor már a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, rögtön kirúgta, és lehelyezték Bácskapalánkára főszolgabírónak. Utólag mesélte el valaki, hogy Endre azt mondta a papám háta mögött: na, majd a kedvenc partizánjai elintézik! Mi, a gyerekek és mamám az iskolaév végén mentünk utána. A papámnak főszolgabírói lakásként kiutalták egy elhurcolt zsidó család házát, de velünk nem akart ott lakni. Sztojanovics Bogdán földbirtokos fölajánlotta a szerb városrészben lévő üresen álló házát, és odaköltöztünk. Bútorunk nem volt, de kaptunk valahonnan fehér kórházi vaságyakat meg szekrényeket. Az óriási parkban lévő hatalmas mogyorófáról láttam a füstöt, amikor bombázták Zombort vagy Újvidéket. Állandóan jöttek az átvonuló magyar és német katonatranszportok. Mentek a frontra, és az állomáson a főszolgabírónak kellett őket búcsúztatni. Az emlékeimben úgy él, hogy a németek se örültek olyan nagyon a háborúnak. A partizánok rettenetesek voltak. A magyar katonákat megszégyenítették, legyilkolták. Ha autóval mentünk valahová, papám mindig hozta a pisztolyát a partizánok miatt. Nem mese, megtörtént, hogy egy magyar földbirtokost, Odescalchit, a partizánok élve megnyúztak. Az ottmaradt magyarok közül szinte mindenkit megöltek.
Jött a szeptember, az iskolaév kezdete. Mari Palánkán maradt a mamámmal, papám, Zsuzsanna, a nagymama, Borbála meg én elindultunk Pécs felé. Pár napot Vereskőn töltöttünk nagymama testvérénél, majd a papám Zsuzsannát meg engem továbbvitt Pécsre a nagybátyámékhoz, Vécsey Aladárékhoz, és visszament Palánkára a mamámért és Mariért. Aladár bácsitól féltem, nem nagyon ismertem, nem sokszor találkoztam vele. Szigorú volt, jóval idősebb, mint a nagynéném, Judit néni. Eszter, az unokatestvérem kései gyerek. 1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre. Október vége, november eleje lehetett, amikor Pécsi Kálmán bácsi, a város katonai parancsnoka szólt Aladár bácsinak, hogy a pécsi hadtest elmegy Pécsről, gondolja meg, ők maradnak-e, mert a front már közel van. Aladár bácsi úgy döntött, hogy ők elmennek Nyugatra. Valamivel előtte mamám azt mondta, jön a front, jön az éhínség, és ment a levél a bérlőnek, küldjön négy disznót. Megérkezett a négy levágott disznó, és nem tudom, hány zsák liszt. Az alagsori nagy mosókonyhában zajlott a feldolgozás. Az egyik fele a Judit néniéké lett, a másik a miénk. Mamám valahonnan szerzett egy nagy kerek sajtot is. Judit néniéket kivitte egy szekér az állomásra, bevagoníroztak, és a vonat elindult velük Ausztria felé, mi meg ott maradtunk a lakásukban. Mamám fölment a szőlőbe, és kérte Maléter Laci bácsit, jöjjön le a házba, legalább egy férfi legyen ott velünk, de nemet mondott azzal, hogy egy világháborút már végigélt, tudja, hogy az borzasztó, ő semmit sem tud tenni, ha bejönnek az oroszok. Ki volt plakátolva, hogy megerőszakolják a nőket, levágják a kezedet órástól meg gyűrűstől. Én álltam az ablaknál, és arra gondoltam, milyen lesz majd, amikor jönnek az oroszok, jön a kommunizmus. A nagymama mesélte, hogy Gyulán, a kommün idején a kommunista hordószónok rámutatott az Erkel-házra, és azt mondta: ezeket kell először kiirtani! Mamám, aki akkor gyerek volt, szintén emlékezett erre, és azt mondta, nem maradunk ott egyedül Vécseyék főúri lakásában. Addig jött-ment a városban, amíg össze nem találkozott néhány német tiszttel, akik Budapestre indultak, és felajánlották, hogy elvisznek bennünket. November elején értünk haza Csillaghegyre. 
Nemsokára jött egy telefon Győrből, Apor Vilmostól, aki az Erkelekkel nem vérrokonságban, de némi atyafiságban volt. Azt mondta, ha a szülők úgy gondolják, hogy négy lánnyal biztonságosabb átélni a háborút a győri Püspökvárban, ő szeretettel vár minket a többi rokonnal együtt. Felmerült, hogy külföldre kellene mennünk, de papám nem akart elmenni Magyarországról, a mamám viszont igen. Hallottam, hogy a papám azt mondta a mamámnak: csak a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, én nem vagyok patkány, akkor hagyjam itt a hazámat, amikor éppen süllyedőben van? Azonkívül az ősi rög. Én először hallottam a papámtól ilyen szavakat. Abba viszont beleegyezett, hogy Győrig elmenjünk. Zsuzsanna, Mária, nagymama és Borbála november közepén egy német tiszti autóval elindult Győrbe. Mivel az autónkat „behívták”, papám a svéd követségtől Schutzpasst kért rá, de nem kapta meg karácsonyig, amikor körbezárták Budapestet, és mi itt ragadtunk. 
Erkel Bandi bácsi, a katonatiszt rokonunk azt ajánlotta mamáméknak, hogy ne maradjanak Csillaghegyen, mert ha csak a közelben leesik egy bomba, az a villa úgy fog összedőlni, mint a kártyavár. Ezért elmentünk a Szent Imre herceg útjára, ma Villányi út, mamám nagybátyjának a lakásába. Aztán újra jött Erkel Bandi bácsi: ne maradjatok Budán, az sokkal rosszabb lesz, mint Pest! Ebben igaza volt, de Csillaghegyben nem, ott puskalövés nélkül zajlott le a háború. Ekkor elmentünk a József utcába egy rokonunk ismerőséhez, aki a lányával lakott egy nagy lakásban. Először éreztem, hogy megszűnt az otthon biztonsága. A mamámmal vadidegen embereknél egy spájzban, a földön, matracon aludtunk, és életemben először találkoztam poloskával. Ennek a háznak a pincéjében ellenségesen viselkedtek a nem ott lakókkal. Papám fölfedezte a József utca és a Rigó utca sarkán a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjét, ahol egy irodatiszt, annak a felesége meg még három-négy ember tartózkodott, és bekéredzkedett oda. Nagy, barátságos pince volt, az alján vastag fűrészporral, matracok és petróleumlámpák is voltak benne. Talán arra készültek, hogy több tisztviselő is igénybe veszi. 
Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Mivel nem akartam egyedül maradni, mindig velük mentem, sok helyre jártunk. Amikor már körbezárták Pestet, a nyilasok teljesen megbolondultak, rettenetes történeteket lehetett hallani róluk. Emlékszem, amikor egy nyilas járőr elment mellettünk, és túljutottunk rajta, a hátamban éreztem a puskacsövet. Nagyon féltem tőlük. A papám az ellenállási mozgalomban találkozott Germanus Gyulával, aki tanította a Keleti Kereskedelmi Akadémián, és javasolta neki, hogy jöjjön ő is a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjébe, ott elbújhat. Germanus odajött egy orvos barátjával és annak a feleségével. Az orvos felesége német zsidó volt, egy szót nem tudott magyarul, ezért neki az oroszoktól is tartania kellett. Papám odahívta Sztojanovics Bogdán bácsit is, aki Bácskapalánkáról, a partizánok elöl menekült először Pécsre, majd Pestre. 
Papám jártában-keltében összetalálkozott a Horánszky utcai gimnázium igazgatójával, aki azt javasolta, menjünk oda, az egy régi épület négy nagy, erős pincével, óvóhellyel, amelyikben a szabadkai katonai kórház ápolószemélyzete tartózkodik. Papámnak ez jobban tetszett, mint az irodaházi pince. Erkel Bandi bácsi küldött egy kis stráfkocsit négy markos honvéddel, akik megrakták a kis stráfkocsit a cuccainkkal, és a mamámmal elmentek a Horánszky utcába. Papám és én ottmaradtunk a József utcában. A szomszéd ház pincéjében egy furnérraktár volt, és a két pincét egy vészátjáró kötötte össze. A furnérraktárt egy illegális magyar katonai alakulat foglalta el, amelyik üldözött zsidókból, egyetemistákból, katonaszökevényekből állt, de ezt én akkor nem tudtam. Magyar katonai egyenruhát viseltek, tisztjeik is voltak. Úgy terveztük, hogy a kiskatonák, akik a mamámmal átvitték a holminkat a Horánszky utcába, visszajönnek értünk. De nem jöttek, és amikor kifüleltünk a József utcára, ott már csak úgy pattogtak a golyók. Egyszer csak megjelent ennek az illegális társaságnak valamelyik katonája azzal a hírrel, hogy itt vannak az oroszok! 
Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Aztán egy vödörben piros színű vodkát hoztak, és agitálták a társaságot, hogy mindenki igyon. Még az én bögrémbe is öntöttek. Kérdeztem a papámat, mit csináljak vele. Öntsem a fűrészporba válaszolta. Lenn ültünk a matracon, nem volt nehéz beleeregetni. A furnérraktár tömve volt hadianyaggal. Ez az illegális alakulat fals papírokkal az Andrássy út 60.-ból vételezett gránátokat, golyószórót, ahhoz töltényt, kaját, ruhát, egyebeket. Időnként elindultak harcolni, én meg imádkoztam értük. Itt-ott bekötözve jöttek vissza, de valójában két sarokkal odébb dekkoltak, amit én akkor nem tudtam. Bogdán bácsi értett oroszul, és hallotta, hogy az oroszok arról beszélgetnek, meghalt négy tisztjük, ezért felgyújtják a pincét. Aztán azt mondták, hogy az mégsem jó, mert sokáig tart, amíg leég, inkább vizet engednek be, és mi megfulladunk, mint a patkányok, de kiderült, hogy nincs víz. Aztán kitalálták, hogy gépfegyvert állítanak a pincelejáratba, belőnek a pincébe, és mi ottmaradunk. Nem tudom, hogy miért vetették el ezt az ötletet, de óriási vigalom támadt köztük, amikor rájöttek, a legegyszerűbb, ha egyenként lelőnek minket. Na de ki lőjön? A telefon mellett akkor éppen egy fiatal katona ült, mondták neki, lőjön ő, de nem akart. Minket sorba állítottak, én voltam az utolsó. A végén ez a fiatal orosz összeszedte magát, ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat. Ekkor a papám – ugye, a petróleumlámpa fénye csak bizonyos határig világít, én kiestem a fényből, papám se nagyon látszott már – odaszólt nekem: indulj el a vészátjáró felé! Én, mint a pillangó, lábujjhegyen elindultam, át is bújtam, és hallottam, hogy a papám óvakodva lépdel utánam. Átjutottunk a szomszéd ház pincéjébe, és elmondtuk, mi elől menekülünk. Menjünk onnan, mondták, mert rájuk hozzuk a bajt. Csalódottan jöttünk ki onnan. Egy másik pincerészben, valahol hátul, a sötétben megálltunk és füleltünk. A papám fölfedezett egy vízaknát, és azt mondta, ha valaki közeledik, menjek le oda. Félhangosan mormoltam a Most segíts meg Máriát, közben füleltünk, jön-e valaki. Egy órányi dekkolás után visszamentünk a pincénkbe. Minden magyar társunk ott volt, de ruszki egy sem. Elmondták, hogy az oroszok közben parancsot kaptak, és tovább kellett menniük. A magyarok nyakába borultak, csókolták őket, mondták, hogy vojna kaput meg a magyarszki jó barát. Ez az orosz! De ki tudta, hogy így fog végződni? Hogy mit jelent az, hogy a nőknek félni kell, akkor tudtam meg, amikor jött a hír, a szomszéd házban megbecstelenítettek egy kilencéves kislányt és egy nyolcvanéves nagymamát. Akkor a felnőttek elmondták, hogy mit jelent mindez, mitől kell félni. És féltem is eléggé.  
Mamám a Horánszky utcában volt, de nem tudtunk egymásról semmit. Papámmal elindultunk a Horánszky utca felé. Hatalmas bombázás volt, de sziréna nem jelezte, csak hallotta az ember a zúgást, mire gyorsan hasra feküdt vagy valami menedéket keresett. Szinte mellettem robbant fel egy ház. Aztán jött egy ruszki, megállított minket, és elkezdett a papám órazsebében kotorászni. Volt ott egy zsebóra formájú ezüst tárgy, az egyik felében festékpárna, a másikban bélyegző a papám monogramjával, azt nagy boldogan kihúzta. Papám odaszólt nekem: rohanjunk, mert ha rájön, hogy nem óra, itt, a nyílt színen lelő. Végül csak eljutottunk a Horánszky utcába. Hála Istennek, a mamámat épen megtaláltuk, és a maradék kis cuccunkkal mi is átköltöztünk oda. A harcok Pesten már véget értek, amikor lázas lettem, nagyon köhögtem, és a papám elvitt a Rókus Kórházba. Egy kanna benzint szerzett valahonnan, ez kellett fizetségül, hogy megröntgenezzenek. Azt mondták, tüdőgyulladás nyoma látható, és ágyba parancsoltak. Ekkortájt kereste meg Csorba János, Budapest polgármestere a papámat, hogy menjen be a megyeházára, mert őt javasolták Pest vármegye alispánjának, és meg is választották.
A megyeházán kaptunk egy szobát. Papám ekkor fölkapott a vonatra és elment Győrbe Zsuzsannáékért. Arra nem térek ki, nem az én történetem, hogy mi történt Győrben. Miután a püspököt lelőtték, mindenkit kiebrudaltak a Püspökvárból, többeket elvittek lövészárkot ásni, malenkij robotra, de hála Istennek, Zsuzsannáék megúszták. Apor Vilmos Zsuzsannát, Máriát és Borbálát megmentette a halálával. Papám mint Pest vármegye alispánja kapott lakást a Baross utca 87.-ben, a vármegye bérházában, nagymama, Borbála, Zsuzsanna és Mária már odamentek. A lakás egy disszidens katonatiszté volt, aki Nyugatra menekült, de a legnagyobb meglepetésünkre 46-ban hazajött feleségestől, két gyerekkel, és mintha mi sem történt volna, visszakapták a lakást. Társbérlet lett belőle, övék lett a lakás nagyobbik része, a konyha és a fürdőszoba közös volt. A csillaghegyi házunkban már idegenek laktak, egy orosz tiszt a barátnőjével, nehéz lett volna kiebrudalni őket, maradtunk a társbérletben. Még 45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás. Anyám meg az István hajdú lopva elmentek utánuk. Akkor még nem volt fekete autójuk, gyalog mentek az Andrássy út 60.-ba. Így tudta meg anyám, hogy apámat odavitték. Akkor ez még nem ÁVH volt, hanem a Katonapolitika, amiből aztán kinőtt az ÁVH. Városi bundát viselt, amikor elvitték, és akkor is, amikor megjött, pedig akkorra már meleg lett. Fölhajtott szőrmegallérral, kalapban érkezett haza, nyilván nem akarta, hogy megismerjék. Amikor megláttam, rohantam felé, de ő mutatta a kezével is, hogy ne menjek oda, teli van tetűvel. Megfürdött, a rajta lévő ruhát pedig mind el kellett égetni, mert a tetveket nem lehetett kiirtani belőlük, vagy legalábbis abban az időben nem tudtuk mivel. Elmesélte, hogy berakták egy tágas pincehelyiségbe, ahol már nagyon sok ember volt, nők, férfiak vegyesen. Hallották föntről a halálsikolyokat, és a félholtra vert embereket bedobták közéjük. Az egyik sarokban volt valami paraván, mögötte a kübli, a szaga terjengett a pincében. A mellettük lévő helyiségekben különítették el az összefogdosott nyilasokat. Ők jobban megszervezték magukat – apám így mesélte –, a társaság egyik fele ült, a másik fele feküdt, így váltották egymást féléjszakánként, és hangosan imádkoztak. Tudták, mi vár rájuk. Apámat tulajdonképpen a deportálással vádolták, igaztalanul. Tagadta, de a végén mégis aláírt egy vallomást, mert félholtra verték. Borzasztóan nézett ki, amikor megjött. Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel vett részt az ellenállási mozgalomban, közismert nevek jártak közben érte, többek között Csorba János, ők hozták ki a börtönből. Egy darabig még benn volt a megyén, majd elvállalta az igazolóbizottsági elnökséget a Bakonyban zajló sváb kitelepítéseknél, de nem sokáig csinálta, mert rájött, hogy a kommunista párt rátelepszik az eseményekre, és hiába ő a bizottság elnöke, nem azokat telepítik ki, akik volksbundosok voltak, hanem akiket éppen akarnak. 1947-ben lemondott a tisztségről, és lement Pécsre, árvaszéki ülnök lett. Mi maradtunk Pesten. 
45-ben Nagy Imre égisze alatt kiosztották a földbirtokokat, aminek nem nagyon örültünk. Nagy Imre nevét először úgy hallottam otthon, hogy a moszkovita kommunista, aki a földosztással foglalkozik, elvette az ősi földet, ami miatt apám Magyarországon maradt. De kiderült, hogy akik benne voltak az ellenállási mozgalomban, kétszáz holdig visszakaphatnak, így mi a nyolcszáz holdunkból száznyolcvanat visszakaptunk Szalkszentmárton és Dunavecse között, Nagyvadaspusztán. Persze nem a jó földeket. Hetven hold legelő volt, és a mamám elkezdett ábrándozni. Nagy örömmel tervezgettük, hogy lemegyünk a tanyára – nem azt mondtuk, hogy a birtokra, hanem a tanyára –, lesz lefejő tehenészet, birkákat tartunk, sajtot készítünk. Tulajdonképpen ezért akartam mezőgazdász lenni. Mamám se értett hozzá, mert ugye latin–francia tanárnak készült, de fantasztikusan jól gondolkodott erről, és elkezdett lejárni Szalkszentmártonba. Talált egy húszéves parasztfiút, egy nagygazda értelmes fiát, Dézsi Karit, ő lett a feles bérlő. Csak kellett egy férfiember, pláne aki ért is a dolgokhoz. Kari kiköltözött a tanyára, ő lakott a házban, mi pedig, ha lementünk, az egyik cselédlakásban. Több nyarat is lenn töltöttünk. Kenyeret dagasztottunk, a kemencében megsütöttük. Fejtük a tehenet, csináltunk túrót, tejfölt. Csirkét, pulykát is tartottunk, és Dézsi Kari hozott egy lovat. Mamám vett cserekereskedelemmel még egy tehenet és lassanként birkákat is. Már egy egész nyáj volt, és anyám a faluból megszervezte a legeltetést, fogadott egy gulyást. 
1947 tavaszán mamámnak egy távolabbi unokatestvére, aki hozzáment egy svéd katonatiszthez, a svéd Vörös Kereszten keresztül küldött nekünk kávét, cukrot, lisztet, grízt. Később is kaptunk tőle csomagokat, ruhát, cipőt is. Aztán elkezdtek jönni a nagynéném csomagjai Amerikából. Azért küldték, hogy mamámék eladják, de jutott belőle nekünk is. Egyébként mi Sacré Coeur-egyenruhában jártunk, csak a hétvégén lehetett civilbe öltözni. Időnként nem volt ennivalónk. Egyszer a Sopronban lakó rokonok, Erkel Bandi bácsiék jöttek fel Pestre, és a felesége, Magdus olyan tejport hozott, ami a svédektől származott. Tejport ettem mákkal, és úgy éreztem, hogy nagyon jó! 
  Az életünk gyökeresen megváltozott. Papám bízott a koalícióban, de aztán rájött, hogy minden csak rosszabb lehet. Végigélte, hogy Zsuzsanna megszerezte ugyan a tanítónői diplomát, viszont nem vették fel a gyógyszerészetire, Marit se vették fel az orvosira. De az én családom nem olyan volt, hogy emiatt fásultságba zuhanjon. A Ferenciek terére jártunk misére, és a mise után időnként beültünk a Kárpátiába. Ma már furcsának tűnik, de voltak ott olcsó és jó ételek is. Söröztünk meg beszélgettünk, nagyon sok ismerőssel lehetett ott találkozni. Marival többször is gyalog mentünk rokont látogatni, hogy ne költsünk a villamosjegyre, de ismerős fiatalokkal a Gellértbe jártunk fürödni. Tulajdonképpen a béka feneke alatt voltunk, de fiatalok voltunk, és nem magunkba rogyó fiatalok. Még zsúrokat is rendeztünk a Baross utcai lakásban. Mamám egy demizsonban bort hozott, hogy legyen valami kis ital is, és szendvicseket gyártottunk. Akkor már csak egy szobánk volt meg a cselédszoba, és csak a fürdőszobán keresztül tudtunk bemenni a szobába. Borzasztó volt, amikor például ágyneműt mosott az ember a kádban, és a nagy mosófazekakban kifőzte. És egy ilyen pesti lakásban kiteregetni a ruhát száradni! Én úgy nőttem föl vidéken, hogy hetente jött hozzánk a mosónő. A mosás napján, a mai napig bennem van, mindig gulyásleves és bukta volt az ebéd. Emlékszem a befőzésekre, amikor egy szekér behajtott a hátsó berkekbe, és ott, mint a szenet, legórták a sárgabarackot. Jöttek az asszonyok, kinn a kertben nagy rézüstben főzték a baracklekvárt és a szilvalekvárt mázsaszámra. Gyerekkoromban állandó vendégjárás volt nálunk, szállóvendégek vagy csak jövő-menők, és váratlan vendégre is számítani kellett mindig. Jöttek az asszonyok, arra emlékszem, és két nagy dagasztóteknőben csinálták a tarhonyát – liszt, só és tojás, semmi más –, morzsolták, és utána jött a rosta. A tészta tüllzsákokban lógott a kamrában. A kamra is kiment a divatból. Ott lógtak a tarhonyás zsákok, meg ott volt a lisztesláda, két zsírosbödön, szilvalekvár, amibe se cukor, se semmi nem kellett, nagyon sűrűre főzték, egész nap kavargatták. Akkor a disznóvágások. Kettő volt a legkevesebb, amit levágtak. És ebből átkerülni jóformán máról holnapra egy olyan világba, ahol csak nézed a kolbászt, mert még ha anyámnak meg is szakad a szíve, nem tud adni belőle, mert azt valakinek pénzért hozta valahonnan a faluvilágból. 
A negyedik gimnázium végére én már nem akartam latint tanulni, és az volt a kérdés, hol tanuljak tovább. Mivel az első elemitől kezdve, ahogy ceruzát fogtam a kezembe, állandóan rajzoltam, papám azt mondta, hogy erre a pályára kell menni, és elvitt a Szépmíves Líceumba, ahol tizenkét szak közül lehetett választani. Fantasztikus dolgok voltak ott, a kerámiától kezdve a grafikai rajzon keresztül a kályhacsempe-tervezésig. A felvételin egy fejszobrot kellett lerajzolni és egy térbe állított testet, egy tintatartót. Fölvettek, de közben mamám beszélt Csapody Vera nénivel, a Sacré Coeur igazgatónőjével, aki azt ajánlotta neki, hogy Kőbányán, a Maglódi út 8. alatt van egy mezőgazdasági gimnázium, menjek oda. Soha nem felejtem el, amikor megláttam a nagy kertben pompázó gyönyörű, vastag virágtömeget, azt mondtam: mamám, én ide akarok jönni! Most már csak mosolygok rajta, hogy a Sacré Coeur után, a fegyelem, a rend, az illem és a tanulás után megcsapott a szabadság szele. Először rettenetesen élveztem, de hamar elfogott az undor. Kiderült, hogy az igazgató a kollégiumi felügyelőnővel, a felesége az iskolaorvossal, a mit tudom én, ki kivel állt össze. Ezt a gyerekek beszélték, de azt én is láttam, hogy a diri kikezdett az utolsó évesekkel. Akkor jött az undor. De a diáktársakkal jó barátságba kerültem. Volt olyan hét, amikor nem kellett iskolába járni, hanem úgynevezett hetes volt az ember, akkor a gazdaságban és a konyhában kellett tenni-venni. Kicsi, de jó gazdaság működött az iskolában. Voltak lovak, tehenek, kertészet, melegházak satöbbi. Nagyon jó tanárok tanítottak, mert az egyházi és egyéb nagynevű intézményekből sok tanárt kirúgtak akkoriban, és külvárosi iskolákba helyezték őket. A Maglódi úti mezőgazdasági is ilyen volt. Két év után viszont majdnem az egész tanári kart leváltották. Volt olyan tanár, akit nagyon sajnáltunk, de akik jöttek, azok se voltak rosszak. Az igazgatóváltásnak viszont örültünk, sokkal jobb igazgatót kaptunk. Ez olyan iskola volt, ahol Sacré Coeur-növendék rajtam kívül nem akadt. Az osztályban talán öten voltunk értelmiségi származásúak. A környékbeli településekről jártak be a gyerekek, a legtöbbnek kereskedő, gazdálkodó volt a családja, de már majdnem mindnek elvették a boltját, kiosztották a földjét, kulákká nyilvánították, szóval általában véve sérelmesek voltak. Sokat sportoltunk. Én vívtam, kosaraztam, atletizáltam, sakkoztam, diáksport alapon. A vívás és a kosárlabda a sörgyári csapatban ment. A szomszédos sörgyár kölcsönkérte az iskola tornatermét, hogy edzhessen, ennek fejében, aki akart, beléphetett a sörgyári csapatba. Nagyon szerettem. Eredményesen vívtam, mert balkezes voltam. 
 
Tüntetés Mindszenty bíboros ellen 
UMFI Magyar Filmhíradó 40. 1948. december
Filmhíradók Online
 
A Mindszenty-per idején történt az, amiért nagyon nagyra becsülöm az akkori osztálytársaimat. Egyszer csak néhányan bejöttek az osztályba, és mondták, hogy a kerülettől, a párttól és a DISZ-től jöttek. Valami bevezető után kiderült, a Mindszenty-perrel kapcsolatban, hogy mi is mélységesen elítéljük Mindszenty tevékenységét, és azt az aláírásunkkal is bizonyítjuk. Letettek az első padba egy lapot azzal a szöveggel, hogy elítéljük Mindszentyt. Az első sorban ülő Ádám Éva valószínű azt gondolta, hogy ez rá nem vonatkozik, mert ő zsidó, hátraadta a papírt üresen. És ez a lap így ment végig harminckét kézen. Nem, harmincegyen, mert az egyik osztálytársam, ráadásul egy református pap lánya, aláírta. Egy ember, senki más! Attól az egytől megkérdeztük, hogy miért írta alá, azt válaszolta, hogy az édesapja miatt, nehogy baja legyen, belőle. 
1951-ben érettségiztem, jelesen. Jelentkeztem az Agráregyetemre, majd jött a gyászos hír, hogy nem vettek föl. Több osztálytársamat fölvették, engem nem. Nyilván a származásom miatt. Akkor még az iskola küldte be a jelentkezési lapot, hogy oda jött-e valami indoklás, azt nem tudom, én nem kaptam. Nagyon elkeseredtem, de a tanárok mondták, ne tegyem, menjek be a minisztériumba, mert ott ajánlanak álláslehetőséget.  
A szüleim természetesnek tartották, hogy a két nővérem után engem sem fognak fölvenni. Nyugtattak, mert nagyon kétségbe voltam esve. Felemlegettük a mamámmal az álmainkat, de addigra már föld sem volt. Tulajdonképpen nem elvették, hanem mindig előírták, mit kell vetni. Olyan dolgokat, amire ez a föld nem volt alkalmas. Dunavecsén a nem tudom, milyen osztályon egy régi ember valamikor 49-ben vagy 50-ben azt mondta a mamámnak, ha előbb-utóbb nem ajánlja föl a földet az államnak, börtönbe is kerülhet. A dűlőfelelősök járták a földeket, és jelentették például, hogy valaki csak kétszer kapáltatta a cukorrépát. Állandósultak a följelentések. Pedig tényleg kapáltunk mi is, meg kukoricát törtünk, a legeltetés pedig nagyon jól működött. 
Bementem a minisztériumba, és kineveztek Nógrádbercel gépállomására mezőgazdásznak. Az egész család kikísért a Keleti pályaudvarra, és elindultam Salgótarjánba, mert a megyeközpontban kellett jelentkezni. Ott viszont fogalmuk se volt róla, hogy valakit kineveztek hozzájuk. Nagy gond volt, hogy kerülök le Salgótarjánból Bercelre, de végül elvittek autóval. Akkor éppen nem volt igazgató a berceli gépállomáson, csak főgépész, és én lettem a mezőgazdász. Élveztem a helyzetet, július volt, a mezőgazdasági munka dandárja: aratás, cséplés satöbbi. Nekem kellett kivezényelni a traktorokat a cséplőgéphez. Tizenkét falu tartozott ehhez a gépállomáshoz, úgy kellett elosztani a traktorokat, hogy mindenütt lemenjen a cséplés, és jelenteni kellett a megyeközpontnak. Egy térképen színes gombostűkkel jeleztem, hogy hol vannak a traktorok, írtam a teljesítéseket és jelentettem. Mivel ki kellett járni a földekre, megtanultam motorozni. Így telt-múlt az idő. Aztán jött a silózás. Azt tudtam a tanulmányaimból, hogy mennyi alapanyaghoz mennyi vizet kell tenni, és még valami szert, de abban nem voltam biztos, és rohantam be a kis albérleti szobámba, a szekrény aljából kivettem a tankönyvemet, gyorsan fölütöttem a silózásnál, aztán nagy mellénnyel mondtam, nem úgy, hanem így. Amikor az agronómus szeptemberben visszajött, úgy éreztem, semmi keresnivalója ott, hiszen én már levezényeltem a munka dandárját. 
Hétvégén nem mindig utaztam haza – Bercel három kilométerre volt Galgagutától, a vasútállomástól, autóbusz nem járt, gyalogolni pedig nem mindig volt kedvem –, és elhatároztam, hogy elmegyek vizitelni. A nők nem nagyon szoktak, de hát egye fene, ez van. Elmentem az orvoshoz, a plébánoshoz, a tanítókhoz. Így megismertem az értelmiségieket. Örültek a látogatásaimnak, színfolt lett az életükben. Inkább az idősekhez és a családosokhoz mentem, de voltak nőtlen fiatal tanítók, őket is megismertem előbb-utóbb, velük a színjátszó körben kerültem össze. Abban az időben színjátszó versenyeket rendeztek. Megkérdezték, nem akarok-e részt venni benne. Persze, hogy akartam, hát hogy csináljon valamit az ember. Reggel ötkor föl kellett mennem a gépállomásra, és ha délután lejöttem, mit csináltam volna, annyit olvasni se lehet. A gépállomáson dolgozott egy tisztviselő lány, ő is beszállt, jött a két tanító meg nem is tudom, kik voltak még. A Dandin Györgyöt adtuk elő, én voltam a mama. Otthonról hoztam kosztümöt, kalapot meg egyéb kellékeket. Valami olyasmi volt a kiírásban, hogy a munkásosztálynak kellett csinálnia, a traktorosnak, a gépállomás munkásainak, ezért engem papírforma szerint megtettek traktorosnak. Nem tudom, a tanítók mit mondtak magukról. 
Ősszel kineveztek a gépállomásra egy igazgatót, akiről kiderült, hogy korábban a nógrádkövesdi kőbánya munkása volt. A felesége pedig a Nógrádkövesdi Állami Gazdaság igazgatója lett. Mindig az állami gazdaság hintójával közlekedtek, télen nagy prémtakarókkal, urizáltak. A primitívség szobra volt az a két ember. Az igazgató azt írta a káderjellemzésembe, hogy burzsoá családból származom, és olyasmiket hazudott össze, hogy a falusiakat lekezelem, meg nem állok szóba a munkásemberekkel, pedig nagyon jó viszonyban voltam velük. A gépállomás szerelői tanítottak meg motorozni, tehát semmi ilyesmi nem volt, de valószínű, hogy érezte a különbséget kettőnk között. Én el akartam onnan jönni, és fölmondtam. Az egyik nógrádkövesdi agronómus – akinek elmondtam a dolgot – szólt a balassagyarmati Magtermeltető Vállalat igazgatóhelyettesének, Kanizsai Jenőnek, és átkerültem oda. Az első munkanapomon óriási meglepetést okoztam. Kanizsai Jenő ugyan jelezte, hogy egy nő fog odakerülni körzeti felügyelőnek, de amikor megkérdezték, hány éves, azt mondta, hogy nem sokkal a nyugdíj előtt. És megjelentem én, a tizenkilenc évemmel. Kilenc felügyelő férfi volt, és én az egyedüli nő. Nőket a közéletbe! – az akkori divatos jelszó jegyében kapdostak annyira értem. 
Ott papírforma szerint levizsgáztam motorvezetésből, és kaptam szolgálati motort. Egy szép napon, 1952. szeptember nem tudom pontosan, hányadikán, meg voltam hívva Pusztaberkibe az agronómusékhoz ebédre. A délelőtti munkám után Érsekvadkertről mentem az ebédmeghívásra. Jött egy dzsipszerű katonai autó, fiatal katonákkal. A sofőr is kezdő vezető lehetett, mint én. Akkor nemigen motoroztak lányok, és amikor rájöttek, hogy nő ül a motoron, elkezdtek packázni velem. Mindig közelebb jöttek, de egyszer nem sikerült mellém kerülni, hanem hátulról meglöktek. Megijedtem, ráhúztam a gázt, és nekimentem egy fának. Egy pillanat kiesett, és amikor fölültem, nem láttam senkit. A katonák elhúztak. Láttam, hogy a tanksapka leesett, és folyik a benzin. Jézus Mária, hogy fogok továbbmenni, ha elfolyik a benzinem? – gondoltam magamban. Föl kellett volna tápászkodni, de nem tudtam fölállni. Ez nagyon rossz érzés volt, de nem ijedtem meg, csak a benzin izgatott. Rágyújtottam. Gondoltam, elszívom, az körülbelül tíz perc, akkor majd csak föl tudok állni. Hát nem tudtam, és azt vettem észre, hogy a térdem nem hajlik, de a combom igen. Akkor megijedtem.
Elszívtam a cigarettát, de még mindig nem tudtam fölállni. Jött egy ökrösszekér megrakva cukorrépával. Egy idős bácsi volt vele, megkértem, szóljon be a gépállomásra, hogy telefonáljanak mentőért. Majd jött egy üres lovas szekér fiatal parasztfiúval. Ő is megállt, mondta, hogy a kukoricaföldre megy, két óra múlva vissza tud jönni értem. Azt kértem tőle is, hogy a kukoricaföld előtt szóljon be a gépállomásra. Ott üldögéltem elkeseredve, és lassanként elkezdett fájni a combom. Akkor jött egy Barnevál-teherautó dugig megrakva tyúkketrecekkel. Ezek is megálltak, meghallgatták, hogy miről van szó, és mondták, hogy nem hagyhatnak ott, mert azért megbüntetnék őket. Megfogtak a bokámnál meg a hónom alatt, és hiába tiltakoztam, beültettek az ülésre két ember közé. Még kapaszkodni se tudtam, csak a bőrülés gombjaiba. Ipolyszögnél összetalálkoztunk a mentőautóval, és áttettek oda. A balassagyarmati kórháznál feltettek egy tolókocsira, és vittek a röntgen alá. Nem volt nyílt törés, de attól a sok ide-odától a két törött csontvég közé bement egy izom. Valószínű, a fájdalom is ezért lett olyan erős, már az ájulás környékezett. Egy darabig húzták szét a két csontvéget, aztán elérkezett az idő, hogy operálni kellett. Combtőig gipszbe raktak, de túl tág volt a gipsz, és elmozdult az illesztés. Miközben tanakodtak, hogyan rögzítsék, megjelent a mamám. Pont a legjobbkor. Azt mondta, hogy nem vagyok kísérleti nyúl, elintézte, hogy mentőautóval fölhozzanak Budapestre, a II. Számú Sebészeti Klinikára. Ekkor már november vége felé járt, és én a karácsonyt is bent töltöttem.
  Időközben Maléter Pál fölment hozzánk a Baross utcai lakásba egy könyvért, amelyet a mamám kölcsönkért tőle. Mamám mondta Palinak, hogy kórházban vagyok, behozta nekem olvasni, jöjjön be hozzám, látogasson meg. Egyszer csak megjelent az ajtóban a maga 197 centijével az ezredesi egyenruhájában. Ritkán találkoztunk, mert más vidéken éltünk. Utoljára 1951-ben láttam, amikor ki akartak telepíteni. Mikor megkaptuk a kitelepítési papírt, mamám ijedten elrohant Palihoz, nem tud-e segíteni. Már össze voltunk pakolva, az értékeket szétszórtuk ismerősöknél, rokonoknál. Marival ültünk a bőröndökön, és ahányszor teherautó zaját hallottunk, rohantunk az ablakhoz, hogy értünk jönnek-e. Egyszer csak csöngettek, és a fölmentő papírt hozták. Elmeséltem a balesetet, elég sokáig ott volt. Amikor elköszöntünk, kezet csókolt. Átfutott az agyamon, talán azt gondolja, hogy ez fertőző? Azt álmomban sem gondoltam, hogy én mint nő jelentek neki valamit. Február 4-én, pont a születésnapomon bocsátottak ki a kórházból, de előtte Zsuzsanna jött a hírrel: Pali azt üzeni, ne kérjek mentőautót, majd ő küld értem kocsit. Jött is az autó Zsuzsannával, a Józsi bácsi nevű sofőrrel, egy nagy csokor ibolyával, és hazaszállított. Később Pali is eljött meglátogatni, és elvitt a Trefort utcai orvosi rendelőbe, mert én bottal, félig nyomorékon nem mertem elindulni a városi nyüzsgésben.  Aztán fölmentünk a János-hegyre. Pali ugyanis beszélt az orvosommal, aki azt ajánlotta, hogy járjak sokat, főleg lépcsőn és meredeken. Megállt az autó a Normafa közelében. Nálam volt a bot, de Pali azt mondta, tegyük vissza, karoljak belé. És sétáltunk. Február 7-e volt. Nekem minden cuccom Balassagyarmaton maradt, csak valamilyen kulikabát volt rajtam. Hideg volt, és Pali egyszer csak eszmélt, a Normafánál van egy büfé, bekalauzolt oda. Ittunk egy stampedli cseresznyepálinkát, ami meglehetősen a fejembe szállt. Séta közben barkát szedtünk. Otthon az ágakat betettem a nagy kínai vázába, és lefeküdtem a díványra. A cseresznyepálinka hatására abban a pillanatban elaludtam.  Arra ébredtem, hogy mamám hazajött. Jókedvűen elmeséltem neki, mi történt. Láttam rajta, hogy nem nagyon örül. Pár hónappal később írt Palinak: nagyon megkéri, ne jöjjön többet, mert észrevette, már nem rokonként néz rám. Maléter Rudolfot, dédnagypapámat, Pali nagyapját emlegette, hogy őt mindig egyenes embernek tartották, és gondoljon a nagyapjára. Mert Pali akkor még nem vált el. Külön élt, de még nem vált el. Márciusban vagy áprilisban megkérdezte, lennék-e a felesége. Akkorra már én sem nem a nagybácsit láttam benne, teljes erőmből beleszerettem, de nem mondtam igent, mert még mindig nem vált el. 
Megkaptam tőle a szolgálati kocsit, amikor újsághirdetésekre jártam állást keresni. A Balassagyarmati Magtermeltető Vállalatot áthelyezték Egerbe, de én nem akartam Egerbe menni. Végül sikerült bekerülni brigádírnoknak a Soroksári Állami Tangazdaságba, Soroksártól tizenvalahány kilométerre, egy tanyaszerűségre. Biciklizni még nem tudtam, mert nem hajlott a térdem. Gyalog mentem, és ha tudtam, felszálltam egy szekérre vagy teherautóra. Hajnalban kellett elindulni. Bérelszámolnom is kellett, de az irodai munkát soha nem szerettem, a kollégák viszont kedvesek voltak. 
   1954 elején rábólintottam, hogy a felesége leszek. Az előző év szeptemberében megtörtént a válóper, de nem miattam váltak el, Pali már külön élt, amikor az udvarlás elkezdődött. Lementem Pécsre, és bejelentettem, hogy férjhez megyek Maléter Pálhoz. Mi tiszteltük, szerettük a szüleinket, harcos vitába soha nem kerültünk velük, ok se nagyon volt rá, és akkor, életemben először úgy ültem apámmal szemben – este héttől hajnal négyig –, hogy ellentmondtam, vitatkoztam, visszautasítottam, amit mondott. Papám valami olyasmit mondott, hogy a korkülönbség, a válás, a három gyerek. Erre azt válaszoltam, hogy papám és mamám között is kilenc év van, a tizenöt nem sokkal több. Meg hogy Judit néni, papám testvére is elvált, volt gyereke, mégis elvált. De nagyon jól tudtam, hogy nem ez a baj, hanem Pali párttagsága.   Pali lejött értem autóval. Papám kimért volt, de nem vitatkoztak, csak az ellenérzését közölte. Ennek ellenére természetesnek tartottuk, hogy május 8-án jönnek az esküvőre, viszont kaptam egy levelet a papámtól, amiben megírta, hogy nem jönnek. Egyikőjük se jött. Mamám utólag megmondta, hogy nem akart a papámmal vitába szállni. Mamám akkor már a pécsi Állami Biztosítónál volt kistisztviselő, kisebb vidéki helyekre kellett kijárnia, és megírta, hogy az esküvő időpontjában melyik templomban imádkozott értünk. 
  Én dolgoztam, kaptam fizetést, egy volt Sacré Coeur-ös osztálytársam mamája varrt egy fekete kosztümöt, vettem egy fehér blúzt, és Palitól kaptam egy szép kis fehér menyasszonyi kalapot, az volt a fejemen. Zsuék is rettentő izgatottan készültek. A Baross utcában, abban a szörnyű társbérletben a fürdőszobán hárman kellett osztoznunk. Arra emlékszem, hogy valamelyikükre rászóltam, engedjenek már be, mégiscsak az én esküvőm lesz. Az esküvői ebéd a Normafa étteremben volt. Az üzletvezető telirakta a termet virágzó vadcseresznye ággal, és a mi terítékünk elé négylevelű lóherét tett. Na, sokat segített. Pali tanúja a helyettese, Kertész Ferenc volt, az enyém Zsuzsanna vőlegénye, Csikász Laci. 
 Anyám azt mondta, hogy az esküvőre ugyan nem jöttek el, de papám azt szeretné, ha a Maléter nagymama bútorát elhoznám a tanyáról. A feles bérlő ott maradt a házban, a földünk a téeszé lett. Pali fogadott egy honvédségi teherautót, és a bútort fölhozták Pestre, az Orbánhegyi úti lakásba. Pali akkor még a Krisztina körúti garzonban lakott, de már igényelte ezt az Orbánhegyi úti lakást, merthogy meg fog nősülni. Mari meg én többször fölmentünk, pucoltuk, fényeztük és rendeztük egy kicsit a dolgokat. 
Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját. Talán azért, mert akkor pár centivel alacsonyabbnak látszott volna.  Balatonfüredre, a tiszti üdülőbe mentünk nászútra. Egy hetet töltöttünk ott. Hogy Pali hogy intézte el, nem tudom, de már lenn megmondta, hogy Kuthy Dezső evangélikus püspök lakásán lesz az egyházi esküvőnk. Se apámnak, se anyámnak, se a testvéreknek nem volt szabad megmondani, nehogy véletlenül elszólják magukat, abból halálos botrány lett volna. Kispestre mentünk, Kuthy Dezső lakására. Az egyik szobában kis oltár előtt adott össze minket. A két tanú Kuthy Dezső lánya és az ő vőlegénye volt. 
Itt van Pali Bibliája, a Károli Biblia, benne Kuthy Dezső ajánlása és aláírása. Kuthy Dezső is Balassagyarmaton élt 47-ben, amikor Pali a csehszlovák–magyar határ őrségparancsnoka volt. A felvidéki magyar lakosság körében olyan hírek terjedtek el, hogy a gyerekeket el fogják választani a szülőktől, a szülőket Csehországba deportálják, a gyerekeket pedig janicsárokká nevelik. Akkor megindult a menekülés az Ipolyon keresztül, és akármennyire is kis folyócska az Ipoly, mégiscsak át kellett kelni rajta. Pali az összes katonáját arra utasította, segítsenek a menekülőknek, csónakokat szereztek, s laktanyákban helyezték el őket. De az ismeretség Kuthy Dezsővel korábbról származik. Amikor Pali 38-ban átjött, mert menekülnie kellett Eperjesről, felvették a Luther Otthonba, az evangélikus fiatalok kollégiumába, amelynek akkor Kuthy Dezső volt az igazgatója. Ott lakott, amíg a Pázmány Péter Egyetemen folytatta az orvosit, amit Prágában kezdett el, 1940-ben viszont beiratkozott a Ludovikára. 
Telt, múlt az idő, és néha a szüleimnek is föl kellett jönni Pestre, meg akartak is, hiszen Zsu meg Mari ott voltak még a Baross utcai lakásban, és nálunk szálltak meg. Arra emlékszem, hogy mamámmal főztünk kinn a konyhában, és füleltünk – a két férfi benn ült az ebédlőben –, vajon lesznek-e erősebb hangok. Ma is azt mondom, az ember benyomása az volt, hogy két demokrata beszélget. Egyformán gondolkoztak, hát miért estek volna egymásnak? Attól kezdve természetes volt, hogy nálunk szállnak meg. Zsuzsanna esküvői vacsoráját is nálunk rendeztük 55. január 8-án. A lakásunk egy villában volt, meg is kérdeztem, kitől vették el. Pali meg a helyettese utánanéztek, egy orvos élt ott, aki az ostrom előtt emigrált, és soha nem jött vissza. Később HM szolgálati lakásokat alakítottak ki a villában. 
  1954 decemberében elmentünk a Felvidékre és Prágába. Először Prágába mentünk, onnan jöttünk visszafelé, Lőcsén, Kassán meg a többi gyönyörű felvidéki városon keresztül. Csereprogram keretében magyar katonatiszti társaság ment oda, a csehszlovákok pedig nyáron jöttek a Balatonhoz. Van egy olyan fényképem, amelyen a Hradzsin előtti nagy térségen megy át egy apáca. Nálunk már rég elüldözték őket, becsukták a zárdákat, harangozók vagy egyebek lettek, ott meg apácaruhában járhattak. Elmentünk abba az utcába is, ahol Pali prágai egyetemista korában lakott. Megmutatta a házat, de nekem nem maradt meg az utca neve. Ki gondolta akkor, milyen fontos lesz majd pár év múlva. Vásárhelyi Miklós egyszer azt kérdezte, hogy meg tudom-e mondani, hol lakott Pali Prágában. Mondtam, sajnos nem, láttam a házat, ott álltam előtte, de fogalmam sincs az utca nevéről. Mert az egyik ottani politikussal, egy cseh arisztokratával, szó került Paliról, és azt tervezték, hogy arra a házra, ahol lakott, emléktáblát tesznek. Ez óriási dolog lenne, mondta Miklós, mert Magyarországon nincs Maléter Pál emléktábla. És én nem tudtam megmondani. Mire kiderítettem az utca nevét, már őket se érdekelte, mint ahogy ma már itt sem érdekel senkit. 
 Voltunk Eperjesen is, akkor ismertem meg az édesanyját, Margit nénit, akiről már rengeteget hallottam gyerekkoromtól kezdve. Eperjes Fő utcáján van a Maléter-ház, valamikor gyönyörű lehetett. Akkorra már beraktak oda társbérletbe egy csendőrcsaládot. Margit néni elmondta, tizennégy nagy faláda van felhalmozva az üveges verandán, a valamikori télikertben, és a ládák tartalma mind a Palié. Ő rögtön kinyitott egy ládát, Margit néni meg kétségbeesett, mi lesz, ha a csendőr meglátja. A kezemben fogtam egy Murillo-képet, amit Pali nagyon szeretett volna elhozni, de keret nélkül sem fért be a bőröndbe, föltekerni meg nem akarta, hátha lepattogzik a festék. Azt nem tudtuk elhozni – többé nem láttam –, de elhoztuk a tizenkét személyes ezüst készletet, három jatagánt, két lándzsát, két tőrt, egy lőporszarut meg egy füstölőt. Rettentő izgalmak közepette, mert akkor is volt vám.
Továbbra is jártam ki Soroksárra a tangazdaságba, de nem szerettem ott lenni, végül fölmondtam. Pali protekciójával bekerültem az Országos Növényfajtakísérleti Intézetbe, a Keleti Károly utcába. Kicsit ijedten, izgulva mentem be először, de hála Istennek, általában véve bűbájos, idős, nagy tudású, agráregyetemet végzett szakemberek dolgoztak ott. El se tudtam képzelni, mit fogok ott csinálni, de Horváth Alajos, Lucsi bácsi, aki valamikor a derekegyházi Weiss Manfréd-birtok jószágkormányzója, majd a Selypi Cukorgyár igazgatója volt, aztán deklasszált elem lett, a szárnyai alá vett, és bemutatott a munkatársaknak. Harmincvalahányan dolgoztunk az intézetben, és nálunk nem volt soha fúrás, háta mögötti megjegyzés. Sajnos nekem ez nem tartott sokáig, csak 57 februárjáig.  Nagyon szerettem ott lenni. Lassanként kialakult, hogy lesznek nagyüzemi fajtakísérletek. Az intézetnek harmincöt kísérleti állomása volt szanaszét az országban, minden tájegységben, azért ennyi, mert a különféle fajtákat kis parcellákba állították be, ezt aztán bonitálni kellett, leírni, hogy melyik fajta hogyan viselkedik. Kitalálták, nagyüzemi kísérleteket is érdemes lenne beállítani, hogy legalább egy katasztrális hold területen vessék el a magokat, így született meg a Nagyüzemi Kísérleti Osztály, ami én lettem egyedül. Buzgón végeztem a munkámat, ezektől az idős kollégáktól lehetett kérdezni, tanulni. Azt tanácsolták például, szólítsam fel a téeszeket és az állami gazdaságokat, hogy vegyenek részt a nagyüzemi fajtakísérletben. Stencilmasinán sokszorosított felhívásokat küldtem ki az országba mindenfelé, hogy jelentkezzenek a kísérletre, és nagyon sokan jelentkeztek. Nekem aztán ezeket a nagyüzemi kísérleteket kellett ellenőriznem. Majdnem az összes fajtakísérleti állomáson jártam, talán csak Nyíregyházán nem. Minden év végén leszűrték a leszűrendőket, abból született egy könyv, amit fölterjesztettek az FM-be a témafelelős ajánlásaival. Akkor vetődött föl például a hibrid kukorica termesztésének ötlete. Magcserével is foglalkozott az intézet, amelyet – főleg Jánossy Andornak, a főigazgatónak köszönhetően – Amerikától kezdve jóformán az egész világon ismertek. Tényleg fantasztikus tudós emberek dolgoztak ott. 
 Tavasztól őszig állandóan vidékre jártam, aminek Pali nem örült. Annak viszont igen, hogy végre megtaláltam a helyem, és hogy a kollégákkal is barátság szövődött. Ez azért nem azt jelentette, hogy hétfőn elindult az ember, és pénteken vagy szombaton jött meg, két-három napos utak voltak, ha közelebb kellett menni, csak egynaposak. Általában kis Skoda taxikat béreltünk. Vidéken a helyi szállodában szálltunk meg. Utólag visszagondolva borzasztó világ volt. Az ember megérkezett például Keszthelyre, ott a parthoz közeli szállodában szálltunk meg, én bekerültem egy olyan szobába, ahol már négyen aludtak. A férfi kollégák egy másik szobába mentek, ahol szintén alud már két-három idegen. A pénztárcámat éjszakára mindig a párnám alá tettem. Pali forró fürdővel és vacsorával várt otthon. Anyagilag nem álltunk valami fényesen, de volt lakásunk, aminek minden kis zegét-zugát együtt próbáltuk széppé, barátságossá tenni. Óriási viták közepette döntöttük el, melyikünk vesz magának valamit. Kértem Palit, csináltasson egy civil ruhát, mert ki nem állhatom, ha mindenhová egyenruhában megy. Egyszer aztán kihúzták a békekölcsönét, nekem akarta adni a pénzt, én meg azt mondtam, hogy neki vegyünk valamit belőle. És megvettük a civil ruhát. Abban volt a tárgyaláson, a házkutatáskor vitték el.  Esténként étkeztünk otthon. Értem jött a kocsi a Keleti Károly utcába, onnan mentünk a Fő utcába, fölvettük Palit, aki akkor a Szabályzatszerkesztő Csoportfőnökség parancsnoka volt. 55 második felében, amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok országos parancsnoka lett, felköltözött az Úri utcai parancsnokságra, akkor oda mentünk érte.  Minden este – vacsora előtt vagy vacsora után – elmondta, mi történt a parancsnokságon, neveket természetesen nem említett, és a katonai dolgokról sem beszélt. Innen tudom, hogy a maga harmincöt-harminchat évével olyan volt, mint egy jó apa, minden búbánatukkal, minden családi viharukkal hozzá mentek a beosztottak. Például az egyik tisztje elpanaszolta, hogy meghívót kapott a Vígszínházba a nándorfehérvári ütközet 500. évfordulójára rendezett ünnepségre, de a felesége a vásárcsarnokban rakodómunkás, káromkodik, bagózik, iszik, nem tudja elvinni, mit csináljon. Nem emlékszem, Pali mit mondott, de biztos valami jó tanácsot adott neki. Aztán akadt olyan is, aki elmondta a bánatát, de a végén felakasztotta magát. Pali meg a titkárnő rohant a lakására, hátha meg tudják menteni. Én is elmondtam, mit csináltunk egész nap, mivel foglalkoztunk. Ez minden áldott nap így ment. 
Egyszer Nedeczky Ágota barátnőm megkérdezte Palitól, nem gondolt-e rá, hogy otthagyja a honvédséget. Azt válaszolta, hogy eljön egyszer egy pont, amikor már nem lehet kiszállni. Amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok parancsnoka lett, sok katona dolgozott a parancsnoksága alá tartozó bányában. Nem győzöm hangoztatni, hogy ez nem MUSZ volt, hanem önként lehetett jelentkezni. Annyira földuzzasztották a katonaságot, hogy nem maradt elég munkaerő a bányában meg az építőiparban, és kitalálták a Műszaki Kisegítő Alakulatokat. Akkor én felvetettem, nem tudná-e folytatni az orvosi egyetemet, hiszen három évet már elvégzett. Azt válaszolta, azt nem, de a bányamérnökin gondolkodik, mert azt esti tagozaton is el lehet végezni, az orvosit nem. Utólag belegondoltam, hogy az orvosit, ami nekem szimpatikusabb lett volna, estin végezni tényleg lehetetlen, ráadásul szolgálati lakásban laktunk, akkor se fizetés, se lakás, se semmi. Azt mondtam, hogy az én fizetésemből is megélünk. És a gyerektartást miből fizetem? – kérdezte.  
Tudom, hogy ez nagy gond volt a számára. A válásnál Palcsit neki ítélték. Az Orbánhegyi úti lakást akkor hozták rendbe. Hivatalosan két szoba hallos volt a lakás, de a hall valójában egy nagyszoba volt, óriási, félkör alakú terasszal, két ablakkal, és egy ablaknyit leválasztottak Palcsi szobájának. Palcsi jött is mindig, de csak hétvégén, mert mindketten dolgoztunk. Én soha nem izgultam annyira ebédfőzésért, mint amikor először jött. Mondtam is egyszer neki, hogy juthatott az eszembe, hogy egy kisfiúnak májat csináljak vörösborral! Palcsi azt válaszolta: de nagyon jó volt, emlékszem rá, hogy nagyon jó volt!  
  Hogyan telt az a pár év, amit együtt éltünk? Főleg róla szeretnék beszélni, elmondani, hogy olyan ember volt, aki állandóan tevékenykedett. Ahogy hazajött, rögtön elkezdett valamit csinálni. A Dömötör nagyapától származó dívány szintén nálunk landolt. Pali elhatározta, hogy kárpitossá képezi át magát, hazajött, elkezdte a rugókat csomózni, próbálta megjavítani a díványt. Aztán lombfűrésszel emeletes dobozt csinált a nagy ezüstnek, amit áthoztunk Eperjesről. Minden darabnak kivájta a helyét: tizenkét nagykanál, tizenkét kiskanál satöbbi. Nagyon nagy munka volt. Sokszor mondtam neki, hogy pihenjen, mire azt válaszolta: nekem az a pihenés, ha teljesen mást csinálok. És amikor lenn voltunk a mamáméknál Pécsett, ott is rögtön körbenézett a kertben, és hozzálátott valamihez, például megjavította a kerítést. Nekem is segített otthon. Fölosztottuk a lakást, az egyik felét én takarítottam, a másikat ő. Amikor mosogattam a konyhában, ő törölgetett. Olyan aranyosan kérdezte: de ugye nem tartasz engem azért olyan Katuska férjnek? Te is dolgozol, én is dolgozom, miért lenne csak a te dolgod a takarítás meg a főzés? Vasalni szeretett, a nadrágját, az ingét mindig ő vasalta. A Patyolatba vittük a szennyest, sokszor ő vitte el, és nem esett le az aranygyűrű az ujjáról. És imádta a virágokat. Nagyon sokszor kaptam tőle virágot, nem csak alkalomra. Félkör alakú teraszunk volt kőoszlopokkal, azok között áttört fakerítés, a tetején virágládák. Zömmel Pali ültette be petúniával, muskátlival. Aztán építtetett egy virágtartót, ami arra szolgált volna, hogy majd évelő futónövényt telepítünk oda. Hétvégén sokszor azt mondta – akkor még szombaton is dolgoztunk –, hogy ne főzzek, menjünk a Tiszti Házba ebédelni. Nagyon emlékezetes, amikor először voltunk a Váci utcai tiszti kaszinóban. A háború előtt is tiszti kaszinó volt, nagyon elegáns. Amit furcsálltam, hogy az egyik részen olyan húsz centi magas dobogón voltak az asztalok. Láttam, hogy jön be egy fiatal tiszt a feleségével, és a pincér másfelé terelte őket. Megkérdeztem Palitól, miért. Kiderült, hogy a dobogós részen csak rangban ezredestől fölfelé levők ülhetnek, a pórnép csak a másik részen. Hogyhogy, kérdeztem, azt mondják, demokrácia van, de ez nem demokrácia, ugyanolyan ember, csak mert főhadnagy, nem ülhet bárhol? Hogy legyen ezredes, ha még ilyen fiatal? Ha valami ilyesmiről volt szó, dühös lett, mert érezte, hogy igazam van, és nem tud megcáfolni. 
 Október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni. Ő is és a főigazgató is azon az állásponton volt, hogy nem tiltják meg, de féltenek, nehogy valami bajunk essen. Végül öten indultunk el. Fél három, három óra tájban értünk le a Bem térre. Akkor még nem voltak sokan, és mindenki úgy tett, mintha a gyönyörű őszi napsütést élvezné. Egyenruhás katonatisztek is ültek a padon, és beszélgettek. Egy idő múlva egyre többen lettek a téren. A kőkorláton ültünk, amikor lent, az alsó rakparton megállt egy teherautó. Dobozokban papírokat hoztak, és kérték, hadd adják föl. Kiderült, hogy azok a 16 pontot tartalmazó röplapok. Boldogan segítettünk. Nem álltam messze a szobortól, de hogy ott ki beszélt, nem tudom, aztán valaki felolvasta a 16 pontot. Hogy mindezt le lehet írni, és hogy hangosan fölolvassák, olyan csoda volt, hogy borsózott az ember háta a gyönyörűségtől. Egyre nagyobb lett a tömeg, a végén már szorosan álltunk, és még mindig jöttek. Jöttek általános iskolások is a tanáraikkal, kis papír nemzetiszínű zászlókkal. Valaki pici Kossuth-címert osztogatott, nem kért érte pénzt. A Kossuth híd is és az alsó rakpart is teli volt emberekkel. Amerre el lehet látni, a Margit híd felé, meg tovább, a Bem tértől a Batthyány tér felé tömeg, tömeg. Tényleg nem lehetett mást látni, csak fejeket. A műegyetemisták határozták el, hogy néma tüntetésként megkoszorúzzák a Bem-szobrot a Lengyelországban történtek miatt. A követelések viszont már túlmentek a lengyel szimpátiatüntetésen, és az irdatlan tömeg is. Ma már tudom, hogy az ELTE-ről a Bajcsy-Zsilinszky úton, a kiskörúton jöttek a diákok, és a Váci útról meg a Rákóczi út felől a délelőttös műszakból hazafelé tartó munkások is csatlakoztak hozzájuk, és egyre bővült a tömeg. Ez olyan feszült és gyönyörű volt. A Fő utca felől tisztiiskolások érkeztek, márpedig az keményen belügyes, ávós társaság volt. Óriási éljenzés, öröm fogadta a csatlakozásukat. A Bem-laktanya tetején a kiskatonák félretolták a palákat, és először ott kukucskáltak ki. Aztán az ablakokban is megjelentek. Ott láttam először kivágott közepű zászlót, amit óriási ováció fogadott. És persze énekeltük a Himnuszt, a Szózatot. Emlékszem, hogy akkor elbőgtem magam. Fülig szaladó szájjal örült az ember, és közben potyogtak a könnyei. Nem tudom, a Szózat effektíve tiltva volt-e akkoriban, de nem énekelték sehol. És akkor, ott a téren! Minden szava oda szólt, és a Himnusznak is. Tényleg gyönyörű volt! 
Öt óra után valamikor észbe kaptam, hoppá, jön értem Takács bácsi az autóval. Elköszöntem a kollégáktól, és gyorsan visszamentem az intézethez. Takács bácsi már ott várt, és mentünk Paliért, aki annyira feszült volt, hogy nem mertem megmondani neki, a Bem téren voltam. Már majdnem hazaértünk, amikor Pali megkérdezte, ne menjünk-e le a városba, megnézni, mi történik ott. Az Irodalmi Ujságban az ember olvasta a Kucserákat, mi is mindig megvettük, illetve Pali vette meg a Mechwart tér és a Margit körút sarkán, a Szomjas nevű kocsma – amit szétlőttek a ruszkik – melletti újságárusnál. Palit persze megjegyezték, nemcsak a magassága miatt, az egész külleme olyan volt, hogy rajta feledkezett az emberek szeme. Mindig vett egy napilapot, amibe belehajtották az Irodalmi Ujságot és a Ludas Matyit, mert ez a két lap volt érdekes, és persze hiánycikk, ezért az újságos félretette nekünk. Arra, hogy menjünk le a városba, azt válaszoltam: én nem vagyok Kucseráné, hogy autóból nézzem a tüntetést! Ezen Pali megsértődött, és azt mondta, hogy akkor menjek haza. Ő elment, én hazamentem. Villanyt se gyújtottam, föl-alá szaladgáltam a lakásban, és hallgattam a rádiót. Az ablaknál állva lestem, jön-e Pali, és közben hallgattam a Gerő-beszédet, amitől egyre idegesebb lettem. Én ott voltam a Bem téren, és hogy arra a csodára ez az ember így reagáljon, Úristen, mi lesz ebből! Nemsokára hazaérkezett Pali, és elmondta, hogy a HM-be akart bemenni tájékozódni, de hatalmas tömeg hömpölygött az utcán, és olyan volt a hangulat, hogy attól tartott, fölborítják az autót. A Margit híd pesti hídfőjénél jobbnak látta, ha hazajön. Akkor elmondtam, mit láttam a Bem téren és hogyan éltem át, és hogy a Gerő-beszéd milyen borzalmas volt.
Leültünk vacsorázni, közben többször is szólt a telefon, hol a parancsnokságról, hol a Kilián laktanyából telefonáltak. Onnan azért, mert a tömeg be akart törni a laktanyába fegyverért. Pali azt mondta, teherautóval álljanak rá a kapura belülről, hogy ne tudják benyomni, a fegyvereket pedig tegyék be valamelyik páncélszekrénybe. Állandóan szólt a telefon, kaptuk a híreket, hogy mégis be tudtak törni, a páncélszekrényt is megtalálták, hogy a parancsnokot kitették a laktanyából, haza is ment.
Körülbelül egy óra tájban Pali telefonált az Ezredes utcai honvédségi garázsba, hogy küldjenek érte egy kocsit. Be akar menni a Kiliánba. Én nem vagyok egy hisztérika, de akkor elfogott a rémület. A rádióból már hallottuk, mi tudtuk fogni a Szabad Európát, hogy harc van, a lövések zaja fölhallatszott az Orbánhegyi útra, és telefonon is jöttek a hírek. Könyörögtem Palinak, ne menjen el, de elment.
Vártam vissza, és amikor hazaért, kiderült, gyalog jött, folyt róla a víz. Elmondta, hogy leértek a Kálvin térig, ott a felkelők megállították az autót, őt megmotozták – nem volt nála fegyver –, és a kocsit elvették. Elindult az Üllői úton a Kilián laktanya felé, a felkelők minduntalan megállították, hogy hová megy. Nem akarta a Kiliánt mondani, azt válaszolta, hogy a Baross utcába, mert ott van a felesége. Végül tényleg elkanyarodott a Baross utcai lakáshoz, már csak azért is, mert a felkelő fiúk vele mentek, nem hittek neki. Bement a házba, megvárta, amíg a fiúk elmennek, és újra megpróbált bemenni a Kiliánba, de megint csak olyanokkal akadt össze, akik megkérdezték, hová megy. Őt egyre inkább idegesítette, hogy nem tudja, mi történik ott, ezért jobbnak látta, ha hazajön, mert itthonról legalább telefonon tud kapcsolatot teremteni a várbeli parancsnoksággal és a Kiliánnal is. Reggelig főleg telefonálással telt az idő. A HM-et is hívta, de érdemleges emberrel nem tudott beszélni.  
A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem. Amikor kibukkantunk a ködből, legalább három géppisztoly meredt ránk. Paliba karoltam, még a fejemet se mertem fölemelni. Megálltunk persze. Közben az egyik orosz azt mondta a másiknak, hogy ez egy ezredes, mire a géppisztolyokat lejjebb engedték egy kicsit. Pali tudott oroszul. Azt kérték tőle, mutassa meg a legrövidebb utat, ahol el lehet hagyni a várost, és hogy ő is menjen velük. Azt válaszolta, jó, de először hazakíséri a feleségét. Az oroszok nem kérdezték, hol lakunk, mi eltűntünk a ködben, és otthon kivártuk, amíg elmentek. Pali megkért, ne akarjak bemenni az intézetbe, ő sokkal nyugodtabb, ha én otthon maradok. Nem szívesen, de rábólintottam. Megígérte, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot. Otthon voltam, hallgattam a rádiót, és alig ettem. Nem is nagyon volt otthon ennivaló. 25-én, amikor hívtam, ilyeneket mondtak: tárgyal, a másik épületben van, azért nem tudják adni. Utólag derült ki, hogy akkor már elment a Kiliánba. Bata, a honvédelmi miniszter, vagy a vezérkari főnök adta neki a parancsot, hogy öt tankkal menjen a Kilián laktanyához, és tisztítsa meg a környéket a felkelőktől. Az esztergomi alakulat öt páncélosa indult el a Margit híd pesti hídfőjétől. Pali az első tankba szállt be. Jóval később sikerült beszélnem annak a tanknak a parancsnokával. Elmondta, hogy vidéki alakulat lévén, nem ismerték Budapestet, rádióösszeköttetés sem volt az öt tank között, ezért kettő eltévedt, a Kálvin tértől csak három haladt tovább az Üllői úton. Arról volt szó, hogy az öt páncéloshoz csatlakoznak a tisztiiskolások, hogy együtt tisztítsák meg a Kiliánt és környékét. A periratokból tudom, hogy a Kossuth akadémiások megtagadták a parancsot. Sokáig tartott, míg a Kiliánhoz értek, mert a Corvin köziek tűz alá vették őket, és ők visszalőttek. Végül csak az az egy tank jutott el a Kiliánig, amelyikben Pali volt. Amikor be akartak állni a laktanya udvarára, kiderült, hogy a tank nem fér be a kapun. Közben a laktanyából kikúszott egy tiszt, és közölte velük, hogy már tűzszünet van. Akkor Pali kiszállt – előbb kidugott egy fehér és egy nemzetiszínű zászlót –, és a tömeg elkezdett éljenezni, hogy a honvédség velük van. Miután az ováció megszűnt, Pali megkérdezte, van-e köztük valaki a felkelők vezérei közül. Jelentkeztek néhányan, és Pali behívta őket a laktanyába. Elmondták, mi a bajuk: az orosz megszállás, az államosítás, a kolhozosítás. Ugye a legtöbb munkás azért jött föl Pestre, mert elvették a földjüket. Ők tulajdonképpen azt akarják, mondták, hogy menjenek ki az oroszok Magyarországról. Pali egyetértett velük, meg is mondta nekik. Attól kezdve nem háborúztak egymással. A kiskatonáknak nem tiltotta meg, hogy a felkelők oldalán harcoljanak, ők akkor a Molotov-koktélokat már a szovjet páncélosokra és tankokra dobálták. 25-én délután is beszéltünk telefonon, amikor már benn volt a Kiliánban. 28-ig teljesen egyedül voltam otthon, nem ettem, nem aludtam, imádkoztam, rádiót hallgattam, telefonáltam. Pali mindig nyugtatott telefonon, közben a háttérből hallottam a harci zajt. Hát nem tudtam megnyugodni. 28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család! – válaszolta. Mondtam, hogy a család rendben lesz, ha itt kapok valami élelmet, viszek nekik. Így is történt. Krumplit, tarhonyát és halkonzerveket vettem, ami éppen volt a boltban. Hazamentem, és kit találtam ott: Takács bácsit, a gépkocsivezetőt. Kocsi nélkül, gyalogszerrel jött. Kérdezte, mit tudok az ezredes úrról. Mondtam, hogy benn van a Kilián laktanyában. Kérdezte, voltam-e már lenn. Éppen most akarok menni – válaszoltam. Végül ketten együtt lementünk a Kiliánhoz. Útközben Takács bácsi elmondta, hogy ő fegyveresen harcolt, de akkor nem volt nála a fegyver. Nem az Üllői úton mentünk, hanem a Baross utcán, és a Harminckettesek terétől kanyarodtunk arrafelé. Az Üllői útra kiérve összetalálkoztunk Zsuzsannával meg Marival. Persze óriási öröm volt, és már négyen húztunk a Kilián felé, amikor azt láttuk, hogy a Liliom utca sarkán egy csoport lapátolja a sittet, és egy nagyon magas ember kitűnik közülük. Civil felkelők és kiskatonák lapátolták Maléter Pállal együtt a törmeléket az összelőtt épületrésznél. Odaszaladtunk, ő is nagyon megörült, aztán letolt. Vittem fehérneműt, az olajos halból néhány dobozt, meg kekszet, mert nem tudtam, van-e ennivalójuk. Könyörögtem Palinak, hadd maradjak ott, de ő a leghatározottabban visszautasította: egy laktanya nem nőnek való, szó sem lehet róla!  Egyszer csak jött valaki, mondott valamit Palinak, ő odafordult hozzánk: most pedig gyorsan menjetek el innen, mert azt a hírt kaptam, hogy a Nagyvárad tér felől támadás várható. Ugye Nagy Imre 27-én tárgyalt először az oroszokkal a kivonulásról, ami 28-án állítólag meg is kezdődött. Hát ennyire kezdődött meg, hogy jött a hír, a Nagyvárad tér felől támadnak a szovjetek. 
 Mi eljöttünk. Zsuzsannáék elmondták, hogy a Baross utcai lakásnak majdnem az összes ablaka betört, és hogy ők följönnének hozzánk. Én nagyon örültem nekik, és attól kezdve jóformán állandóan együtt voltunk. Maléter Pál neve egyszer csak bekerült a köztudatba. Akkor még nem annyira a rádión, inkább a környékbelieken meg a felkelőkön keresztül, és elkezdtek jönni az ismerősök meg volt ludovikás tiszttársak levelei. Azoknak, akik akkor még nem éltek, elképzelhetetlen, már nekem is szinte hihetetlen: folyt a harc, sebesültek, halottak az utcán, és közben volt villany, volt gáz, volt telefon, a postás kihozta a levelet és a táviratot. Itt van a fiókban például Pali nővérének a távirata: Hőstettedhez gratulálunk! Margit és családja.  
 31-én, szerdán megint összekaptam magam, és lementem a Kiliánhoz avval a szent elhatározással, hogy ott maradok. Győzött a forradalom, most már ott akarok lenni Pali mellett. Az Üllői útnál romokat és nagyon sok halottat láttam. A Nagykörúton és az Üllői úton is voltak fölborult villamoskocsik, leszakadt vezetékek. A halottakat mésszel öntötték le, a megdermedt mész szoborszerűvé tette őket. Óriási tömeg gyűlt össze a Kilián körül. Amikor szembekerültem a laktanyával, kötélkordonba ütköztem. Tudtam, ha előhúzom az igazolványomat, át tudok menni a kordonon, de nem mentem, mert hallottam, hogy a tömeg követeli: Maléter jöjjön ki. Vártam, mi lesz: kijön-e vagy nem? Miért követelik vajon? Egyszer csak kijött egy fiatal tiszt azzal, hogy Maléter Pál nincs ott, elment a Parlamentbe. Közben hallottam, hogy Paliról beszélnek körülöttem. Olyan mondatok maradtak meg az emlékeimben, hogy nagyon-nagyon rendes ember, öreg szivar, de nagyon rendes ember! Mire a másik: nem is olyan vén szivar. Én csak hallgattam, és gondoltam magamban: ha tudnátok, hogy én vagyok a felesége! Olyan jó volt hallani, hogy mindenki felsőfokban beszél róla. Egyszer csak elhangzott, hogy menjünk a Parlamenthez, és Malétert a kormányba! Igaz, hogy Mindszentyt is javasolták. Én nem vagyok Mindszenty-ellenes, mert diákkorom emléke, hogy hallgattuk a beszédeit, engem ő bérmált a Bazilikában, inkább tiszteltem, de arról meg vagyok győződve, hogy politikusnak rossz lett volna. 
A tömeg elindult az Üllői úton a Kálvin tér felé, hogy mennek a Parlamenthez, én viszont iszkoltam haza. Sötét lett, mire az Orbánhegyi útra értem. És ezt mind gyalog, de akkor fiatal volt az ember, rá se rántott. Hazaérve láttam, hogy nyitva van a kocsibejáró kapu, amit soha nem tartottunk nyitva, és benn áll egy Pobeda. Égett a belső világítás, és meglehetősen torzonborz emberek ültek benne. Mentem a kerten át a följárathoz. Az emeletre vezető lépcső aljában szintén ült egy torzonborz, aki megállított és megkérdezte, hová megyek. Igazolnom kellett magamat. Pali éppen az emeletről jött le, nagyon dühösen. Kiderült, hogy nem tudott bemenni, mert az esőköpenyében maradt a kulcsa.
Bementünk a lakásba, és megkérdeztem tőle, kik azok az emberek, akik az autóban meg a lépcsőn ülnek. Azt mondta, hogy a testőrei, de a nevüket nem tudja, a lépcső aljában ülőt Bagarolnak szólítják a többiek. A periratokból, Iván Kovács László vallomásából tudom, hogy a Corvin közbe anarchikus beállítottságú emberek is kerültek, és amikor Iván Kovács meghallotta, hogy ezek arról beszélnek, hogy Malétert meg kell ölni, átment és szólt Maléter Pálnak, hogy hat embert kijelölt az őrzésére. Ők kísérték akkor haza. Lezuhanyozott, átöltözött, és sietett vissza. Annyit elmesélt, hogy az ezer nem tudom hány műszaki kisegítő katonát összehívta, és azt mondta nekik, aki haza akar menni, jelentkezzen. Őket elengedte, de az állománynak több mint a fele ott maradt. Azt is elmondta, hogy néhány napja ömlik az élelmiszer a Kiliánnak, kimondottan nekik hozzák vidékről. Mivel a katonák nagy részét hazaengedte, a környékbeli házak lakóinak is jutott az ennivalóból.
Emlékszem, amikor Nagy Imre bejelentette a függetlenséget, és hogy kilépünk a Varsói Szerződésből. A testvéreimmel álltunk a rádió előtt, utána a Himnusz. Potyogott a könnyünk, amíg hallgattuk, és mintha koccintottunk is volna. Borzasztó gyönyörűség volt! Közben tudtuk, hogy özönlenek be az oroszok, rettegtünk is tőle, de elhessegettük, azt akartuk elhinni, hogy győzött a forradalom, függetlenek lettünk. Egyszer becsöngetett a rendőr, a házmesternő férje, és azt mondta: asszonyom, mondja meg a férjének, hogy itt, az Istenhegyi úton van az ÁVH-nak egy fegyverraktára, arról tudniuk kell! Mondanom se kell, hogy a forradalom leverése után ellentanúskodott. 
  A rádióból hallottam, hogy Palit vezérőrnaggyá léptették elő. Aztán 1-jén hallottam, hogy a honvédelmi miniszter első helyettese lett. Ennél a második hírnél aggódva kérdeztem telefonon: te, Pali, mi leszel még? Ha egy kis szerencséd van, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka – válaszolta. Hát nem volt szerencsém. Pénteken este tudtam, hogy honvédelmi miniszter lesz, és annak sem örültem. Szombaton reggel megint hazajött és átöltözött. A kivonulásról szóló tárgyalásokra készülve az elegánsabb egyenruhát vette föl, csizmát és az antantszíjat. Nem nagyon tudtunk beszélgetni, de azt elmondta, a szovjetekkel fognak tárgyalni a kivonulásról. Megkértem, ha egy mód van rá, utána jöjjön haza, és mondja el, mi történt. Délután valamikor megállt az autó, Pali följött, és megkönnyebbülten mesélte, hogy nincsenek olyan követelések, amit ne lehetne teljesíteni. Egy kicsit meg is volt lepve tőle. Aztán ment vissza a Parlamentbe. Amikor arra kértem, hogy maradjon már egyszer otthon, akkor azt válaszolta: vasárnap egész biztosan hazajövök, de addig, amíg bizonytalan a helyzet, nem hagyom magukra a katonáimat.  Az utolsó beszélgetésünk egy telefonbeszélgetés volt november 3-án, szombaton este 8 óra tájban, a Mindszenty-beszéd után. Akkor mondta meg, hogy kimegy Tökölre. Én könyörgőre fogtam, hogy ne menjen. Ijesztő volt a gondolat, hogy Budapestről ki, a Csepel-szigetre, este tízre egy szovjet laktanyába. Azt tudtam, hogy a Budapestről kivont szovjet csapatok beásták magukat a város körül, ezért voltam megijedve, és egyre könyörgőbben kértem, hogy ne menjen. Ideges lett, és a végén egy kicsit katonásan rám szólt: értsd meg, hogy ez a diplomáciai szabályok szerint folytatódik! Itt teszünk pontot a délben elkezdődött tárgyalások végére. Délben mindent elfogadtak, de az aláírások még hiányoznak, és a műszaki feltételek. Az utolsó mondat, amit tőle mint szabad embertől hallottam, ez volt: értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget! Egyesek szerint volt benne bizonyos fokú naivitás, hogy elhitte az oroszoknak, valóban elfogadták a feltételeket. Talán ennek a mondatnak a fényében ez másképp látszik.  A lakásunkban ott volt mindkét nővérem, és természetesen erről beszélgettünk. Másnap hajnalban, mint Budapest nagyon sok lakója, felébredtünk az ágyúdörgésre, rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és hallottuk Nagy Imre felhívását. Ezután betelefonáltam a Parlamentbe. Egy fiatalember vette föl a kagylót Nagy Imre titkárságáról. Megkérdeztem tőle, hol van az uram, visszajöttek-e Tökölről. Erre az volt a válasz, hogy: kérem, hívjon vissza negyedóra múlva! És ez alatt a negyedóra alatt mondták be a rádióban, hogy Nagy Imre fölkéri Maléter Pált és az általa vezetett tárgyaló küldöttséget, térjenek vissza hivatalaikba. Nekem azóta is az az érzésem, hogy abban a nagy riadalomban el is feledkeztek róluk, és ha én nem telefonálok, ez a rádióközlemény talán nem is hangzik el. 
Később aztán, november vége, december közepe táján Jánossy Andor elmondta, hogy találkozott Erdei Ferenccel – Erdei akkor már szabadlábon volt –, aki azt üzeni, együtt fogták el őket Tökölön, egy autóban vitték be őket a Gyorskocsi utcába. Abban állapodtak meg, amelyikük hamarabb hazakerül, értesíti a másik feleségét. Ez volt az első hír.
Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov. Erdeitől hallottam először, hogy Malinyin vagy nagyon jó színész, vagy valóban nem tudott róla, hogy mi készül, mert csendben, suttogva vitába szállt Szerovval, és amikor Szerov meggyőzte, akkor a magyar tárgyaló delegáció felé fordult, széttárta a karját, mutatva, hogy rajta kívül álló okok miatt szakítja meg a tárgyalásokat, és a szovjet delegáció kivonult a teremből. Erdei így mondta el. Elmentem Tildy Zoltánhoz is, de sokat nem tudtam meg tőle. Nem akart, vagy nem mert beszélni. Nem sokkal ezután egy ismeretlen úr keresett föl, akit úgy hívtak, hogy dr. Szűcs Sándor. Elmondta, hogy a Tildy-titkárságon dolgozott, Tildynek jó barátja. Amikor a tárgyaló delegáció Tökölre indult, megkérték, mivel tud oroszul, menjen velük. Őt is Tökölön fogták el, a tököli repülőtéren többedmagával fölrakták egy repülőgépre, elvitték Ungvárra, és ott, a börtönben többször kihallgatták. Azt gondolta, Maléter Pált is odavitték, és azért keresett meg, hogy hozza a hírt. Közben még egy megerősítés jött telefonon, hogy Tököl, Mátyásföld, Gorkij fasor, Gyorskocsi utca voltak az állomások. 
Karácsonykor összeállítottam egy kis csomagot, süteményt, tiszta inget, zoknit, levelet, betettem egy dobozba, elmentem a Gyorskocsi utcába. Körbejártam az épületet, mindenütt fegyveres orosz katonát láttam, és elég mély lélegzetet kellett vennem, hogy oda merjek menni az egyikhez. Mivel oroszul nem tudok, kézzel-lábbal mutogattam, mondtam, hogy Maléter Pál, meg oroszul, hogy ezredes. Egyértelműen jelezték, hogy menjek el onnan. Nyújtogattam a dobozt, azt se vették át. Nagyon elkeserítő volt. 
Valaki ajánlotta, beszéljek Nógrádi Sándorral, mert ő benne van a hatalomban. Hollós István, az uram egy volt partizántársa elkísért hozzá. Nógrádi azt kérdezte, tudom-e, hány évig várt Jákob Ráhelre. Igen, válaszoltam. Mire: az ő felesége tizenöt vagy tizenhat évet várt rá, amíg emigrációban volt. Tehát se bűt, se bát nem mondott, de reményt adott, hogy csak várnom kell, és kvázi megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Eszembe jutott, hogy Rácz Gyula, aki Pali partizántársa volt, nagyon sok embert ismerhet, hátha tud valamit mondani. Fölkerestem őt is. Ő azt mondta: arra, hogy valami szörnyű dolog történhet, ne gondoljon! 
Aztán elmentem a katonai legfőbb ügyészhez. Arra emlékszem, azt kérdeztem tőle, csak nem akarnak egy második Rajk-pert, mire fölugrott, olyan hirtelen, hogy fölborult a széke, és rám kiáltott: hogy mondhat ilyet! Megint megnyugtató érzés fogott el, úgy látszik, ezt teljesen kizártnak tartják. Én nagyon távol álltam a párttól, a pártemberektől, senkit nem ismertem közülük. Életemben először és utoljára sajnáltam, hogy semmi közöm sincs a párthoz és a párt vezetőihez, mert nem tudtam kihez fordulni tanácsért vagy segítségért. Az megnyugtatott egy kicsit, amikor az édesapám, aki szintén jogász volt, azt mondta, hogy védőügyvédet kell választani. Így mentünk el dr. Kardos Jánoshoz, egy nagyon jó barátjához, aki dupla nullás ügyekben védhetett, és el is vállalta a védelmet. Ő azt javasolta, hogy menjek el a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, és jelentsem be, hogy eltűnt a férjem. 
Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték. Akkor sokkszerű állapotba kerültem. Nem vagyok hisztériás alkat, nem visítottam, nem zokogtam, elkezdtem sírni, de nem hangosan. Azt hiszem, ijesztően nézhettem ki. Azért gondolom, mert végül áthívták a szomszédban lakó ávóst, aki átment a két házzal odébb lakó Szalma őrnagyhoz, a Gyorskocsi utca parancsnokához. Avval jött vissza, hogy Szalma azt mondta, ez nem igaz, ha megtörtént volna, ő tudna róla. Bányaiék kihívták az ügyeletes orvost, aki nyugtató injekciót adott be nekem, amitől mélyen elaludtam. Másnap is aludtam, miközben édesapám megint fölérkezett Pécsről. Akkor kellett volna aláírnom a megbízólevelet dr. Kardos Jánosnak, de mivel én nem voltam olyan állapotban, édesapám írta alá helyettem. Ahogy utólag megtudtam, amikor az uram ránézett erre az aláírásra, azt mondta: ez nem a feleségem írása, nem fogadom el. Fatális dolog volt, számomra borzasztó, mert úgy érzem, Kardos Jánostól többet tudtam volna meg, mint az azután kijelölt ügyvédtől, Révai Tibortól. 
 Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven. Akkor lettem újra Gyenes Judith, mert másképp ott sem tudtam volna elhelyezkedni.  Kitartóan ültem ott, a végén fölvezettek, és találkoztam Szalmával. Ő azt kérdezte tőlem: mikor kapott utoljára beszélőt? – mintha nem tudta volna. Mondtam, hogy még nem kaptam, és megkérdeztem, hogy mikor kaphatok. Most – válaszolta. Fantasztikus volt, de rettenetes. Mindig úgy gondoltam, hogy erre föl kell készülni, végig kell gondolni, mit tudok elmondani, mit tudok kérdezni virágnyelven. Egyszer csak szóltak, hogy menjek. Jött mellettem két fegyveres pufajkás. Életemben először voltam börtönben, ez szörnyű emlék. A lépcsőházban mindenütt dróthálók voltak. Odaértünk egy ajtóhoz, amelyik előtt két másik fegyveres állt, majd bementünk a helyiségbe. Két fegyveres kívül maradt, a másik kettő bejött. Akkor találkoztam először Tamás György századossal, aki elmondta, hogy húsz percig tart a beszélő, és semmi olyat nem szabad mondani, ami politikával kapcsolatos, ha ilyesmi kerül szóba, abban a pillanatban leállítja a beszélőt. És akkor hozták Palit. Ez egy irodai szoba volt, benne egy kanapé, fotelek, dohányzóasztal, a másik sarokban íróasztal, könyvespolcok, magasabb rangú tisztviselő irodája lehetett. Egymással szemben ültünk, a két fotelt szembefordították, a nyomozó mellettünk ült. Amikor Pali leült, megfogtuk egymás kezét, és először nem tudtunk szólni. Ez pár pillanatig, percig, nem tudom, meddig tartott, és Tamás megszólalt: ha nem beszélnek, az is beleszámít a húsz percbe! Hát akkor magunkhoz tértünk. Nagyon nehéz ilyenkor, amikor a lelkedre kötötték, hogy miről beszélhettek. Szörnyű, egy kínzással fölért. Nem nézett ki rosszul, semmi olyat nem láttam rajta, hogy bántották volna. Én beszéltem, ő kérdezett. Kérdezte, mi van a szüleimmel, végigkérdezett mindenkit. Én akkor már – ugye ez 1957 áprilisában volt – parképítő segédmunkás voltam, és a kezem rettenetesen nézett ki. Dugdostam előle, mert a világért sem akartam megmondani, tudtam, hogy nagyon rossz perceket okoznék neki, ha megtudná. Erről nem beszéltem, azt viszont elmondtam, hogy Mária, az első felesége kivitte Nyugatra a gyerekeket. Erre majdnem leállították a beszélőt. Akkor én fölháborodva azt mondtam Tamásnak, hogy ne haragudjon, de egy apának tudnia kell, hol vannak a gyerekei. Azt is kérdezte, hogy az édesanyjával tartom-e a kapcsolatot. Tartottam, de csak ismerősökön keresztül küldtem levelet Eperjesre, nehogy baja legyen belőle. Húsz perc hamar elmúlik. Ott volt a vadidegen nyomozó, a hátam mögött a két fegyveres pufajkás, mégis nagyszerű volt, jó volt, hogy láttam, és hogy ép, egészséges. Nagyon gyorsan vége lett a húsz percnek. 
 Azt hittem, ezzel megindult valami. Természetes volt, hogy a következő engedélyt május 8-ra, a házassági évfordulónkra kérem. Máig sem értem, hogy, de megkaptam. Erre a második beszélőre nagyon készültem. Elmentem fodrászhoz, igyekeztem úgy fölöltözni. Május 1-jén vettem két narancsot – akkor politikából lehetett kapni –, azt eltettem, hogy beviszem neki. Kávét tettem egy termoszba, vettem három szál rózsát – a harmadik házassági évfordulónk volt – és egy piros Hummel porcelánszívet. Ezekkel az ajándékokkal fölszerelkezve bementem. A legnagyobb meglepetésemre megengedték, hogy igyon a kávéból. Elgondolom, hogy abban a kávéban lehetett volna méreg is. Megengedték, hogy megegye a narancsot. Ez az a bizonyos narancs, amelyiknek a héját még ma is őrizgetem. Tudtam, hogy a rózsát meg az ajándékot nem hagyhatom ott, de megmutattam. Egyszer bejött valaki, intett Tamásnak, és elmentek a szoba másik sarkába, ott sutyorogtak valamit. Pali odaszólt nekem: menj el Nógrádihoz, menj el Rácz Gyulához, menj el... Akit mondott, annál már mind jártam, s ez megnyugtató érzés volt. Bólintottam, hogy voltam, voltam, voltam, beszéltem vele. Ez volt az utolsó beszélő. Soha többé nem láttam. 
Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam. Civil emberek jöttek teherautóval, fölkapdosták a bútoraimat. Én még akkor is tiltakoztam, erre olyan példabeszédeket mondtak, hogy: emlékszel, mikor az az ürge, akinél legutoljára voltunk, tiltakozott, és hogy vágtuk be a lépcső alá, csak úgy nyekkent. Hogy tudjam, mihez tartsam magam. Akkor még nem tudtam, hová visznek. Úgy éreztem, ma is úgy érzem, még egy belém rúgás volt, hogy a Marczibányi tér 5.-be, egy társbérleti szobába költöztettek, ahonnan az első felesége disszidált. Egy önkényes lakásfoglaló család volt már ott négy gyerekkel, tehát hat ember a kétszobás lakásban. Tizenhárom évet lehúztam abban a fürdőszoba nélküli társbérletben, és egy hangos szó nem hangzott el. Nem azért, mert nagyon kellemes volt a társbérlő, de nekem nagyobb gondjaim voltak, mint hogy az ő kisded piszkálódásai olyan nagyon hatottak volna rám. 
Az utolsó levélben – én az előzőben az idegállapotára kérdeztem rá, mert akkor már majd egy éve börtönben volt – azt írta: ami az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?! Én ezt a mondatot úgy értettem, hogy ha a becsületét feladná, akkor beszélhetne másképp, de nem. Van egy szörnyű emlékem novemberből, amikor már erélyesebben kértem a beszélőt Tamástól, a nyomozótól. Ő akkor azt mondta: örüljön neki, hogy még egyáltalán életben van, hogy nem húztuk föl már múlt novemberben! Akkor már ez volt a hangnem, borzalmas volt. 
Így telt-múlt az idő, állandóan mentem, kértem, akkor jobban rá is értem. Ugye, nem volt állami állásom, a kertészkedés abbamaradt, pendliző takarítónő lettem, nem voltam annyira kötve, mindig be tudtam menni a Gyorskocsi utcába. Jött 1958 februárja, amikor valamit megéreztem. Állandóan jártam Révai Tiborhoz, a kijelölt ügyvédhez. A végén már nagyon ideges volt, de mindig biztosított róla, hogy nem történt semmi, nem indult meg a per. Ma már tudjuk, hogy megindult. Annyiszor eszembe jutott, ha én akkor megéreztem, júniusban vajon miért nem. Sőt, nyugodt lettem, mert, ahogy telt az idő, az ember azt gondolta, hogy Kádárék már megerősödtek, a kezükben a hatalom, a bosszúhullám talán lezajlott, talán tényleg nem lesz per. Nem gondoltam arra, hogy Nagy Imréékkel akarják őket... Az volt az érzésem, hogy minél később indul el a per, annál jobb. Úgy gondoltam, per nélkül nem lehet örökre börtönben tartani, ezért azt kívántam, hogy legyen házi őrizetben, akkor talán megengedik, hogy együtt legyünk. 
​ Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam a levélszekrényben. Az volt rajta, hogy állás ügyében, amennyiben még érdekli, keresse föl X. Y.-nét a Kerepesi temetőben, ő segíteni fog. Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Először megijedtem, miért éppen a temető, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égető volt a dolog, elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam. Temetői segédmunkás lettem munkakönyves állásban. Annyiban rossz volt, hogy kevésbé voltam szabad, de nagyon rendes volt a temető igazgatója, megengedte, hogy az irodájából telefonáljak a Gyorskocsi utcába. Telefonon kértem a beszélő-, a csomag- és a levélengedélyeket, amit mindig elutasítottak. Később a főkertész, aki egy kedves ember volt, megkérdezte, tudom-e, hogy kerültem oda. Elmeséltem neki a levélládába dobott cédulát az ismeretlen aláírással. Azt is elmondtam, hogy korábban, bár nem vagyok párttag, írtam a pártnak egy levelet, amiben megkérdeztem, vajon a párt álláspontja-e, hogy én még a létminimumot se kereshetem meg. Nem tudom, kinek címeztem, talán valaki mondott egy nevet. Olyan válaszban reménykedtem, hogy ez nem a párt álláspontja, és ha valahol éppen nem akarnak fölvenni, akkor csak előhúzom az írást. Nem kaptam választ. A főkertész elmondta, hogy tudomása szerint szabad pártnap vagy pártmunkások összejövetele volt Kádárnál, ahol szó esett a levelemről. Kádár megkérdezte, tud-e valaki mondani olyan munkahelyet, ahol Maléterné elhelyezkedhet. Erre valaki elmondta, hogy a temetőkben éppen munkásfelvétel van. Valószínű, egy pártmunkás dobta be hozzám a kis cetlit, így kerültem a temetőbe. Kádár János ilyen nagylelkű volt hozzám, temetői segédmunkás lehettem. Borzasztó volt, a környezet nagyon nyomasztóan hatott rám, és időnként piszkáltak is az ott dolgozók. Rettenetesen trágár tónusban beszéltek, nekem nagyon idegen volt. Megkértem a főkertészt, ha lehetséges, tegyen ki parcellára dolgozni, ott sokkal jobb volt. A párom egy nagyon helyes, aranyos fiatalasszony volt, jól össze tudtunk dolgozni. Akkor még voltak sírásó generációk, akik ott is laktak a temetők közelében, egy ilyen családnak volt a lánya. Itt dolgoztam 1958. június 17-ig. Ide, a munkahelyemre indultam 17-én reggel, amikor hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Azt gondoltam, valami baj van, és kérdeztem: a papámmal van valami baj? Nem – mondták. A mamámmal? Nem. Mária? Nem. Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek. Kérték a taxist, hogy nagyon gyorsan menjen, elmondták, hogy miért, és az ahelyett, hogy sietett volna, félreállt, ráborult a kormánykerékre, és elsírta magát. Nekem elkezdett reszketni a lábam. Egyre többen lettünk, jöttek rokonok, egy kolléganőm a régi munkahelyemről. Megint nem hisztériáztam, ez az én csendes sokkom. Nem nagyon tudom, mi történik körülöttem, csak arra a pillanatra emlékszem, hogy benyúltam a szekrénybe valamiért, és egy gondolat egyre erősebb lett bennem: Ez nem igaz, ez nem lehet igaz!  Nem akarták, hogy egyedül maradjak. Mária nővérem azt mondta, hogy ne menjek be dolgozni, menjek le hozzá a Mária térre. Nagyon rendes ember volt a körzeti orvos, Semjén Miklós, betegállományba vett. Egy ideig ott maradtam Mari lakásán. Mindvégig azt éreztem, hogy ez nem igaz, de a mamám mondta, hogy talán kéne fekete ruha, és az egyik ruhámat befestettem feketére. Körülbelül két hét telt el, és jött egy levél június 17-i dátummal Révaitól, az ügyvédtől, hogy nagyon kéri, keressem föl. Bementem hozzá az 1-es számú munkaközösségbe. Akkor fölvettem a fekete ruhát. Ez egy kis ellenállás volt. Révai, amikor meglátott, rögtön be akart tuszkolni egy kis oldalszobába, én meg nem akartam bemenni. Megmakacsoltam magam, és azt mondtam: köszönöm, ügyvéd úr, hogy időben értesített. Úgy, hogy a többiek is hallják, és hogy vessék meg azt az embert, aki hónapokon keresztül hazudott nekem. Végül csak bementem abba a kis szobába, s ott Révai elmondta, hogy Maléter Pál nagyon keményen és erősen fogadta az ítéletet. Amikor azt mondtam Révainak, valahogy csak tudtomra kellett volna adnia, hogy elindult a per, elkezdte mondani, hogy értsem meg, neki gyerekei vannak, családja van, és hogy ő ezt nem tehette meg. Azt nem mondta el, hogy a védőket bent tartották a per idejére, nem mehettek haza.  Kellett pár nap ahhoz, hogy a 17-én megjelent újsághírt el tudjam olvasni. Elolvastam, és csak néztem a neveket. Azt tudtam, hogy Nagy Imre kicsoda, azt is, hogy Tildy Zoltán, hogy Kopácsi Sándor kicsoda, de hogy ki az a Szilágyi József, ki az a Gimes Miklós, nem. Életemben nem hallottam a nevüket, és a többiekét sem, Vásárhelyi Miklósét, Haraszti Sándorét, fogalmam se volt, kik ők, milyen per lehetett ez, hogy került bele. 
Telt-múlt az idő, rettenetes fizikai és idegállapotba kerültem. Úgy éreztem, képtelen vagyok visszamenni a temetőbe. Nem a fizikai munka miatt, hanem lelkileg. Akkor egy nagyon kedves barátunk, dr. Bakos László, aki az ORFI-ban volt főorvos, fölvett az osztályára. Egy korábbi balesetből származó lábtörésem miatt mindenféle drótok voltak a lábamban, ha fizikai munkát végeztem, éreztem, hogy szúrnak, és amikor olyan nagyon lefogytam, még kellemetlenebb lett. Ez jó ürügy volt arra, hogy befektessenek. A hátam is fájt, valószínű az idegesség meg a rossz fizikai állapot miatt. Kioperálták belőlem a drótokat, meg egy injekciókúrát kaptam. Ott nyugalom volt, és el lehetett tűnni egy időre. Amikor kijöttem, a zárójelentésben benne volt, hogy fizikai munka végzését nem ajánlják. Írtam egy kérvényt a temető igazgatóságának, hogy bármilyen irodai munkát vállalok, de fizikai munkát pillanatnyilag nem tudok végezni. Azt válaszolták, hogy olyat nem tudnak adni. És kezdődött elölről a kálvária. 
  Egy darabig Pécsett voltam az édesanyámnál. Anyám is segédmunkás volt akkor, mert papám Márianosztrán töltötte az időt, hat évet kapott a Baranya megyei munkástanácsi tagságáért, és ezért mamámat is kirúgták az állásából. Éppen tüdőgyulladása volt, otthon feküdt az ágyban, amikor hangokat hallott a kertből. Kinézett, és látta, hogy emberek jönnek-mennek ott teodolittal. Megkérdezte, mit csinálnak. Kiderült, hogy éppen mérik föl a kertet. Több mint egy katasztrális hold volt, teli őszibarackkal. Akkor anyám nagyon megrettent, és elkezdett fűhöz-fához futni. Papám kijött 60-ban a nagy amnesztiával. Három évet húzott le, de az éppen elég egy több mint hatvanéves embernek, főleg egy infarktus után. Akkor papám is nekiveselkedett, és mindent megpróbált. Hogy műemlék a borospince, mert ugye ez szőlő volt valamikor, a présház alatt ment le egy gyönyörű borospince, aminek a végén mintha római fürdő lett volna, egy kikövezett medence. De hát semmit nem tudott elérni, persze. Három hatemeletes borzasztó panelházat építettek rá. A szüleim 63-ban felköltöztek Budapestre. Akkorra már megszületett Zsuzsannának az első fia, mamám nagyon sokat volt náluk, és pénztárosként dolgozott a Pasaréti téri ABC-ben. Még akkor is gyönyörű volt. 67 májusában meghalt, nem volt még hatvanéves. Hát apám se volt öreg, hetvenöt évesen halt meg, 1972-ben.
Amikor visszajöttem Pécsről, szóltak, hogy egy család bejárónőt keres. 1958 őszétől öt évig háztartási alkalmazott voltam. Dr. Barakovics Kálmán belgyógyász orvos, a felesége és a fiuk volt a család, ahol dolgoztam. Tulajdonképpen jó volt, annak ellenére, hogy nagyon keveset fizettek. Azóta is nagy tisztelettel gondolok rájuk. Ők meg merték tenni, hogy beírták a munkakönyvembe, és bejelentettek az SZTK-ba, ami óriási dolog volt akkor.  
Közben jött az első amnesztia 1960-ban. Halda Alíztól hallottam híreket a kijöttekről. Korábban egyszer azzal jött Alíz, hogy Gimes Miklós édesanyja ismeri a Bence nevezetű Gyorskocsi utcai börtönorvost, aki azt mondta neki, hogy ott volt a végrehajtásnál, és a sorrend az úgy volt, hogy... És fölsorolta. Ebben a fölsorolásban benne volt Szilágyi József és Losonczy Géza neve is. És amikor kijöttek ennek a pernek az életben maradottjai, akkor kiderült, hogy egy árva szó sem igaz abból, amit Bence mondott. Ez megint azt az érzést erősítette bennem, hogy nem igaz. Kaptam másféle híreket is. Mária nővérem akkor az Elida gyárban volt segédmunkás, mert őt is kitették az állásából, és neki mondta el valaki – miután megeskette, hogy a nevét nem árulja el senkinek –, hogy aznap nem volt temetés a 301-es parcellában, ne higgyem el, hogy megtörtént. 1989-ben tudtam meg, hogy a börtönudvaron voltak elásva, és 1961-ben hozták ki őket onnan. A Gyorskocsi utcában kértem, hogy adják ki a holmiját – hallottam olyanról, aki megkapta –, de szóba se álltak velem. Soha, semmit nem kaptam vissza, és ez is azt erősítette bennem, hogy nem igaz. 
 1959-ben a Nehézipari Minisztérium – a bányász- és építő-alakulatok oda tartoztak – pert indított ellenem, mert 1956 novemberében kifizették nekem Pali októberi fizetését és prémiumát. Egy baráti társaságban elmondtam ezt, és egy ott lévő ügyvéd vállalta a védelmet, nem én kértem fel rá. Ma ez nem tűnik olyan nagyon nagy összegnek, azt hiszem, négyezer forint, de nekem óriási összeg volt, mert akkor ötszázötven forintot kerestem. Jó, hogy nem volt olyan nagy az egyszobás társbérleti lakás lakbére, de azért... Szóval, elvesztettük a pert, az ügyvédet kirúgták az ügyvédi munkaközösségből, nekem pedig könyörögnöm kellett, hogy havi száz forintos részletekben fizethessem vissza. A vagyonelkobzáskor nagyon sokat azért nem tudtak elvinni, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő. Hetente rendszeresen járok be a BRFK-ra, és ott azt a választ kaptam, hogy az uram nincs rendőri őrizetben, szóval nincs a magyar hatóságok őrizetében, eltűntként keresik. Milyen alapon akarnak engem előállítani? De nem lehetett vitatkozni. Dühbe gurultak, és erélyesen mondták, hogy azonnal pakoljak össze, menjek velük. Beültettek a nagy fekete autóba, és nem tudtam, hová visznek. Az egész intézet kinn lógott az ablakban, azt hitték, hogy többet nem látnak. Hazavittek. Bementünk a lakásba, és elkezdték leengedni a rolókat. Négyen voltak, én egyedül. Nagyon megijedtem. Mondták, hogy házkutatás lesz. Én nem éltem még át házkutatást, de rémületemben az jutott eszembe, hogy tanú is kell. És megint megkérdeztem, hogy milyen alapon házkutatnak, ha egyszer az uram nincs magyar őrizetben. És akkor az egyik szájon vágott. Végül a házmester férjét hívták tanúnak, aki rendőr volt. Így aztán öten lettek, és átkutatták a lakást. Tudtam, hogy semmit sem találhatnak. Nemcsak azért, mert elvittem otthonról, amit tudtam, hanem azért is, mert nem volt olyan, amiről azt gondoltam, hogy dehonesztáló. Találtak két Bibliát, aztán az én bizsuimat – tényleg bizsuk voltak –, és mondták, hogy mennyi arany. Elvitték a fényképalbumokat, a negatívokat, a nemesi levél fotókópiáját. Ezt később megtaláltam a periratokban bűnjelként becsatolva, pedig minden életrajzában benne volt a származása. Az ágyam melletti kis szekrény fiókjában voltak Pali hozzám írt szerelmes levelei. Amikor abba belenyúltak, és kivettek egy csomót belőle, akkor följajdultam: de kérem, ezek abszolút személyes levelek! És akkor csak azért is kivettek belőle még egy csomót. Soha többet nem láttam közülük egyet se. Elvitték az anyósom leveleit meg a rajzait is.  Engem senki nem keresett meg azok közül, akik utoljára látták Palit. 1958-ban, miután a kórházból kijöttem, megkeresett Pali volt tisztje, aki addigra leszerelt. Tőle megtudtam, hogy mi történt a tisztekkel, ki lett karhatalmista, ki szerelt le, ki maradt bent. Elég sokan leszereltek. Fölajánlották, hogy még mindig van annyi összeköttetésük, annyi ismeretségük a honvédségnél és a határőrségnél, hogy tudnak nekem segíteni külföldre jutni. Ha másképp nem, hamis papírokkal. Azt mondtam, nem hiszem el, hogy ez megtörtént, és akár Magyarországon van, akár a Szovjetunióban, én nem okozok neki kellemetlenséget azzal, hogy Nyugatra megyek. 
 És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre. Kiszálltam, ott megint várt két stukkeres, akik elkísértek egy ajtóig. Egy századossal beszéltem. Mintha nem is lenne igaz: Mi a kívánságom? Hol akarok elhelyezkedni? Mennyi fizetést akarok? Én ugye akkor már évek óta segédmunkákból meg alkalmi munkákból éltem, és akkor azt kérdezik tőlem, hogy hol akarok elhelyezkedni meg mennyi fizetést akarok. Azt válaszoltam, hogy a szakmámban szeretnék dolgozni. Majd utánanéz, és értesíteni fog, mondta. Kaptam is egy értesítést – ezek a papírok mind megvannak –, hogy menjek be a Roosevelt térre, és jelentkezzem Biszkup elvtársnál itt meg itt. Be is mentem. Kövér volt, barna öltöny volt rajta – utálom a barna öltönyt – és valamilyen pártjelvény. Úgy tett, mintha nem tudna rólam – pedig egész biztos, szóltak neki –, és azt kérdezte, miért vagyok ott. Amikor azt válaszoltam, hogy azért, mert nem tudok elhelyezkedni, azt mondta, hogy minden újság tömve van álláshirdetésekkel, például építkezésnél is el lehet helyezkedni segédmunkásnak. Mondtam, hogy teljesen igaza van, de ha én ezzel a névvel odamegyek, nem mernek fölvenni. Erre: na látja, aki olyan pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon! Meghökkentem, válaszoltam rá valamit. Erre ő: ha nekem ilyeneket mond, akkor úgy vágom ki innen, hogy a taknyán csúszik kifelé! Ez a hangnem felejthetetlen!  
  Teltek-múltak a hónapok, évek, és egyszer Alíz ajánlotta, hogy írjak Szirmai Istvánnak. És akkor írtam a Szirmainak. Ez 63–64-ben lehetett. Behívtak a MÉM-be, és végül munkakönyves állást kaptam. Ezt úgy hívják a falusi emberek, hogy földkóstoló. Ahhoz, hogy az agrármérnökök meg a kémikusok egy állami gazdaságnak vagy téesznek meg tudják csinálni a talajtérképét, a földkóstolónak földmintákat kell venni. Másfél-két méteres mély gödrökbe kellett lemenni, hogy mintát vegyünk a rétegekből. Elég kemény munka volt. Éveken keresztül csináltam a Pest-Nógrád megyei Állami Gazdaságok Központjánál, ebben a két megyében. Az emberek nagyon kedvesek voltak hozzám. Itt hangzott el egyszer, hogy lesz még az ő képe a Nemzeti Galériában. 
Huszonöt évesen lettem özvegy, és lassanként a harmincnégy-harmincöt felé mentem. Arra gondoltam, hogy életem végéig fogom ásni a gödröket, vagy...? Ugye megmondta Biszkup elvtárs, hogy aki ezt a nevet viseli, megérdemli, hogy éhen haljon. És akkor jött a családi tanács, hogy változtatni kellene. A Maléter és a Ghyczy család rokonságban van egymással, és összeült a kupaktanács. Ghyczy Liviusnak meghalt a felesége, ott maradt egy kétéves kislánnyal, nekem pedig ugye azt mondták, hogy haljak éhen. Ghyczy Liviusnak gondot okozott, ha vidékre vagy külföldre kellett utaznia, hogy mi legyen a gyerekkel. Mivel úgy gondoltam, hogy nem igaz, amit az újság megírt, ha Pali hazajön, megérti, mert ez csak egy fal dolog, egy névházasság. 1968-ban megtörtént az esküvő.
 Egyszer személyi kölcsönt akartam fölvenni, mert szörnyen nézett ki a Marczibányi téri lakás, már az a szoba, és ki akartam festetni, meg azt a kevés bútort, ami volt, rendbe hozatni. Két kollégám jött kezesnek. Bementem a Széna téri OTP-be, hogy kölcsönt akarok fölvenni. Ki kellett töltenem egy kérdőívet, aminek egyik oldalán voltak az én adataim, a másik oldalon a férjé, ha van. Megkérdeztem, mit csináljak, hiszen semmiféle papírom nem volt arról, hogy özvegy lennék. Nagyon kedvesen azt válaszolták, hogy az igazgatóság elé viszik a kérvényt, menjek vissza két nap múlva. Megadták a kölcsönt anélkül, hogy a másik oldal ki lett volna töltve. Ezután elmentem a XII. kerületi Tanácshoz – mi a XII. kerületben laktunk, amikor ez az egész történt –, mert azt gondoltam, ha ez igaz, akkor ott kell halotti anyakönyvi kivonatot kérnem. Elküldtek. Utána bementem a Gyorskocsi utcába, onnan a Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz küldtek. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Fölszólt neki telefonon. A parancsnok nem jött le, az ügyeletesen keresztül üzente, hogy ő nem illetékes abban, hogy ilyen papírt kiadjon. Mire én beszélő-engedélyt kértem. Erre azt mondták, hogy menjek el a X. kerületi Tanácshoz, ott kérjek halotti anyakönyvi kivonatot. El is mentem. Ott az én tulajdonképpen megalapozatlan álmom, hogy ez nem történt meg, megint megerősítést kapott. Az anyakönyvnél ült egy hölgy, mondtam neki, hogy halotti anyakönyvi kivonatot kérek. Név? Mondtam, Maléter Pál. A halál időpontja? Mondtam. Elővette az anyakönyvet, rémülten lapozgatott jobbra-balra, láttam, vörös lett, és egészen kikelt magából szegény. Fölálltam, hogy odamegyek, és mondtam, Nagy Imrének is ott kell lenni. Ne jöjjön ide, ne jöjjön ide! – kiáltotta. S akkor, úgy látszik, leesett a húszfilléres, elővett egy másik anyakönyvet, és a következő zajlott le: Tehát a név Maléter Pál. Igen. Mikor született? Bediktáltam. Akkor írta be. Ez máig olyan érthetetlen nekem. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e halotti anyakönyvi kivonatot. Azt mondta, igen, postán fogják kiküldeni. A személyazonosságimba viszont beírták, hogy özvegy. Soha nem kaptam meg postán a halotti anyakönyvi kivonatot. Amikor Liviusszal elhatároztuk a házasságot, ez már benne volt a személyazonosságimban. 
Én maradtam szépen a Marczibányi tér 5.-ben, Livius pedig lakott a Wesselényi utca 2.-ben. Mindennap odajártam, és ha Liviusnak el kellett utazni, ottmaradtam a gyerekkel. Egyszer csak a honvédségre rájött a harctéri idegesség, felszólítottak, hogy hagyjam el a lakást, mert az honvédségi szolgálati lakás. Én nem akartam elhagyni, és akkor jött a második kényszerköltöztetés, honvédségi kényszerköltöztetés a Wesselényi utca 2.-be. Ez a házasság nekem tíz év nyugalmat jelentett. Itt tényleg házvezettem, meg fölneveltem a gyereket. Az ő szemében én vagyok a mama, mert kétéves volt, amikor meghalt a mamája, és így vannak unokáim. Egy kicsit kompenzált a sors. De szegény Ghyczy Livius 1980-ban már nagyon beteg volt, 1981-ben meghalt. És akkor én ott álltam egyedül, negyvennyolc évesen, messze még a nyugdíjkorhatártól. Nem tudtam, hogy miből fogok élni. Egy évig kaptam az özvegyi nyugdíjat, 1982 végén elkezdtem állás után nézni. És kiderült, hogy mint Ghyczy Liviusné se kellek senkinek. 
1962-től minden évben beadtam az útlevélkérelmet, és minden évben visszautasították azzal, hogy kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekét sérti. Ghyczy Liviusné néven is visszautasították. Ha állást kerestem, egyik helyen se mondták meg, hogy miért nem vesznek fel, hanem olyan válaszokat adtak: jaj, hát már nem aktuális, ne haragudjak, de úgy határoztak, nincs szükség erre a munkakörre. A negyedik helyen, a műszaki könyvtárban, ahol Livius egy barátja révén próbálkoztam, azt mondták, hogy már nincs szükség arra a munkára, amelyikre jelentkeztem. Rákérdeztem: mondja meg őszintén, azért, mert az első férjem Maléter Pál? Erre rám nézett, és azt mondta: a mi személyzetisünk nagyon rendes ember, de ezt azért nem meri megtenni. Ez is kútba esett. A Király utcában volt egy nagyon szép Amfora bolt, ott ki volt írva, hogy eladót fölvesznek. Jelentkeztem. Elmondtam az üzletvezetőnek, hogy miért nem tudok máshol elhelyezkedni. Azt válaszolta, náluk ez nem számít. Fölvettek, de nem sokáig bírtam, mert ennek a nagyon szimpatikus üzletvezetőnőnek az volt a mániája, hogy akár van az üzletben valaki, akár nincs, nem ülhet le az eladó. És én ezt a volt lábtörésem, főleg a derékfájásom miatt nem bírtam. Szegény Livius halála is megviselt, ezért megint elég rossz lelki és fizikai állapotban voltam. Végül a Margit körúton egy patikában lettem pénztáros. Ez nem volt rossz, de megélni nehezen lehetett belőle. 
Dr. Kardos Jánostól hallottam először a 301-es parcelláról 1957-ben. Ő mondta el, hogy Tóth Ilonát oda temették, és hogy a felhantolt sírokat széttaposták a rendőrök. A Tóth Ilona iránti együttérzésből mentem ki. Halottak napján mindig kimentem a Farkasréti temetőbe, ott volt egy feszület, ahol azokért gyújtottunk gyertyát, akiknek nem ismerjük a sírhelyét. Ott gyújtottam gyertyát Paliért. Livius halála után, 1981. halottak napjától viszont már rendszeresen kijártam a 301-es parcellához, bár őszintén megmondom, egyáltalán nem hittem abban, hogy Pali ott van. Akkor borzasztóan nézett ki, óriási gaztenger volt. Féltem ott egyedül, de azért kimentem. 1982 elején újra jelentkezett Halda Alíz, gyakran találkoztunk, beszélgettünk, és kimentünk a 301-esbe. Alíz akkor azt mondta, hogy Bali Marikáék 1958. június 16-án kilesték, hogy hová temettek a 301-esbe, és pontosan elmondták, hol van ez a négy sír. Azért is találtuk meg, mert ezek nagyon föl voltak hantolva, főleg egy közülük, azt vélték Nagy Imre sírjának. Mi Alízzal azt mondtuk, ha ez igaz, akkor az egyik mellette Gimes Miklósé lehet, a másik pedig a honvédelmi miniszteré, Maléter Pálé. Jelek is voltak a hantokon, vasrudak beletűzve, kövirózsák, és egy bokor azon, amelyikről úgy véltük, hogy a Nagy Imréé. Ezután az évfordulókon kigyomláltuk a hantokat, és bársonyvirágot ültettünk rájuk, mert az szárazságtűrő. Ott ugye semmi víz, semmi nem volt, csak a gaztenger, és egy lélek sem járt arra. 1982-ben Alíznál megismertem Vásárhelyi Miklóst és a feleségét, valamint Litván Györgyöt és a feleségét. Akkor szó került az én állásügyeimről. Litván nagyon fölháborodott azon, hogy még 1982-ben is korlátozzák az elhelyezkedésemet. Egyszer megjelent a patikában, és elmondta, hogy beszélt az Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum főigazgatójával, Antall Józseffel, aki megígérte, hogy segíteni fog. Így kerültem 1983 júniusában az ORFI-ba, és ott dolgoztam 1985 márciusáig. Ezalatt elvégeztem a középfokú orvosi-könyvtárosi tanfolyamot, majd Antall József felvett az Orvostörténeti Könyvtárba.  Közben 1983-ban a Repülő Egyetem és Krassó György rendezésében 1958. június 16. huszonötödik évfordulóján a Vadász utcában egy lakáson volt egy rendezvény, amit úgy neveztek el, hogy az első nyilvános megemlékezés a kivégzésekről. Ez annyit jelentett, hogy az ajtó nyitva volt, s az jött be, aki akart, aki tudott róla. Engem is hívtak, el is mentem. Előtte azt mondtam a lányomnak: Luli, ha téged valaki megkérdez, hogy tartok-e kapcsolatot az ellenzéki körökkel, akkor mondd azt, hogy semmiről sem tudsz, és hogy gyűlölsz engem, mert én vagyok a gonosz mostoha. Féltettem őt. Ugye, egy volt kitelepített papával, egy tábornok nagypapával a háta mögött... Egész biztos, hogy ez közrejátszott abban, hogy nem vették föl az egyetemre, és akkor még én is bajt hozok rá. Ezen a megemlékezésen, 1983. június 16-án Krassó egyszer csak azt mondta: itt van Maléter Pál özvegye, megkérjük, hogy szóljon pár szót! Életemben először nyilatkoztam mikrofonba. Megvan a szalag, mert a Szabad Európában leadták, és fölvettem. Nagyon akadozva, izgatottan beszéltem, nem számítottam rá, de hát ez volt az első eset, hogy megszólaltam nyilvánosan. Krassó Alízt is megszólaltatta. Rengetegen voltak, sok fiatal, emlékszem, a padlón is ültek. Ezen a június 16-án kimentünk a temetőbe Litván Györggyel, Szilágyi Julival, Szilágyiné Ellával, Halda Alízzal és Losonczy Marikával. Liliomot tettünk a sírokra – a fehér liliom az ártatlanság jele –, jelezve, hogy ártatlanul ölték meg őket.  Aztán a nyolcvanas években kialakult, hogy kisebb közösségek, főleg fiatal pedagógusok összeültek, és hívtak 56-os embereket, hogy meséljenek, mondják el, mi történt akkor, mert ők alig tudnak a forradalomról. Ezeken az összejöveteleken ismertem meg például Rácz Sándort és Fónay Jenőt. Aztán elkezdtek hívni más helyekre is. 1986-ban Eörsi István lakásán volt egy tanácskozás, Ötvenhatról nyolcvanhatban címmel, arra is elmentem. Krassó elég sokszor rendezett 56-os megemlékezést. Kétszer voltam a Nádor utcában, ma sem tudom, kinek a lakása volt, ahol összejöttünk. Aztán voltam megemlékezésen a Lajos utcában is, ahol az Inconnunek volt egy helyisége. Biztos, hogy figyelték az egész társaságot, de retorziót nem érzékeltem azon kívül, amit már elmondtam.  Elérkeztünk 1988-hoz, amikor Alíz szólt nekem a Történelmi Igazságtétel Bizottságáról. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy olyan bizottságban, amelyikben csak olyanok lesznek, akik börtönbüntetést szenvedtek 56-ért. Természetesen vállalkoztam rá. Annál is inkább, mert 1985-ben a lányom férjhez ment egy ausztrálhoz, és elment. Egyedül voltam, már senkiért nem kellett felelősséget vállalnom. 
Elég sok bírálat, bántás érte a TIB-et és az alapító tagokat, nem minket, az özvegyeket, hanem a többieket, akik kitalálták, akik vezették. Az a vád érte őket, hogy kommunisták voltak. Akkor is meg utólag is azt mondom, hogy nekem ez teljesen mindegy volt. Én a kommunista párttól olyan messze álltam egész életemben, az egész családom, sőt Maléter Pál családja is, hogy nem is tudom, mit mondjak viszonyításként, de azt mondtam magamban, hogy ezek az emberek 56-ban tettek valamit, ezért börtönbe kerültek, és most megint tenni akarnak, tisztelem őket ezért, természetes, hogy amiben tudok, részt veszek és segítek. Úgy emlékszem, 1988. június 3-án hangzott el az első TIB-felhívás a Szabad Európa Rádióban, délután az ötórás hírek után. Ismertem már a felhívást, de így is izgalmas és nagyszerű volt hallani a rádióban. Elhangzott a nevem és a telefonszámom. Ketten voltunk Alízzal, akik adtuk a nevünket és a címünket, hogy rajtunk keresztül lehessen felvenni a kapcsolatot a TIB-bel. Még nem ért véget az adás, amikor megszólalt a telefon, és attól kezdve egyfolytában jöttek a telefonok, jöttek a levelek és jöttek személyesen az emberek, és mondták, mondták a történeteket. A szörnyű történeteket. Teljesen egyedül voltam, ott ült velem szemben valaki, akiről fogalmam sem volt, hogy ki. Éjszakáig jöttek a telefonok, és hajnaltól újra. Ugyanez zajlott Alíznál is, rajtunk keresztül vették fel az emberek a kapcsolatot a TIB-bel. 
   Valahonnan, biztos a Szabad Európából hallottam, hogy 1988. június 16-án Párizsban szimbolikus sírt készülnek fölállítani, hogy ország-világra szóló megemlékezés lesz, és hogy kik lesznek ott. Akkor azt gondoltam magamban, milyen érdekes, az én férjemet is kivégezték, tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, ezért ölték meg, és senkinek sem jut eszébe, hogy talán én is ott lehetnék. Halda Alíz ment Amerikába, Király Béla meghívta, és visszafelé Párizson keresztül akart jönni, hogy Mérayékkal beszéljen. 1986-ban végre kaptam útlevelet, és szóltam Alíznak, mondja meg Méray Tibornak, már van útlevelem, el tudok utazni, csak abban segítsen, hogy valami olcsó szálláshelyet kapjak. Ott akartam lenni. Most végre, ha szimbolikus is a sír, megemlékeznek róla, kimondják a nevét, én azon ott akarok lenni. Alíz azzal jött vissza, hogy természetesen meghívnak és gondoskodnak szállásról. 
Nagyon sokan voltak az avatáson. Csupa-csupa nagyszerű, felemelő és szép emlékem van róla. Majdnem két hétig voltunk kint, ha jól emlékszem. Mindennap kimentünk a Père Lachaise temetőbe a szimbolikus sírhoz. Egy sajtótájékoztatón meginterjúvolták Szilágyi Julit, Vásárhelyi Miklóst és engem, a tolmács Fejtő Ferenc volt. Az emlékeimről, Maléter Pálról kérdeztek, csak úgy dőlt belőlem a szó. Egészen mesebeli volt, hogy annyi elnyomás, tabu és titok után végre nyilvánosan beszélhettünk arról, amiről itthon csak válogatott emberek előtt lehetett beszélni. 
A TIB első nyilatkozatában le volt fektetve, hogy el kell érni a hatalomnál az 56-os mártírok eltemetését, és hogy vizsgálják felül az összes igazságtalan, koncepciós pert 45-től kezdve. Szóval minden törvénytelenséget. A pereket, a kitelepítéseket, a munkatáborokat, az internálásokat satöbbi. Ezek felülvizsgálata és erkölcsi jóvátétele volt a cél. Ezért özönlöttek annyian, mindenki, akit valaha valamilyen törvénytelenség ért. Az 56-osoké volt a legnagyobb tábor. 1988 telén kezdett realizálódni, hogy a hatóságok egyáltalán szóba állnak velünk. A TIB égisze alatt a négy özvegy – Losonczy Géza özvegye, Haraszti Marika; Szilágyi Ella, aki akkor már elég gyenge volt, helyette inkább Juli, a lánya; Halda Alíz és én –, akik a TIB alapítói között szerepeltünk, és Nagy Erzsébet, tehát öten kaptunk értesítést, hogy menjünk be Borics Gyula igazságügyi államtitkárhoz. Ez 1988 decemberében lehetett. Nem tudom, a háttérben mi zajlott pontosan, de azt tudom, hogy Vásárhelyi, Göncz, Hegedűs B. András munkájának a következménye, hogy tárgyalni kezdtek velünk. Többször voltunk Dornbach Alajosnál, a TIB jogászánál, aki az 5-ös számú Ügyvédi Munkaközösségben dolgozott az Alkotmány utcában. Ő vette fel a kapcsolatot az Igazságügyi Minisztériummal. Az első megbeszélésre külön-külön mentünk. Elmondtam, hogy hányszor próbáltam, és mennyi visszautasító választ kaptam. Leginkább a nagyon udvarias hang képesztett el, Borics rettentő készségesen beszélt. Bármit mondtam, arra csak igenlő választ kaptam. Korábban a TIB-en belül beszéltünk róla, hogy föltárásra van szükség, hogy egyáltalán tudjuk meg, hol vannak, hiszen még 1988 végén is homály volt ebben a dologban. Akkor jött a visszajelzés, hogy belemennek az exhumálásba, megkeresik őket, de ez óriási munka, meg hogy ők se tudják. Szóval nagy ködösítés volt körülötte. Aztán, hogy mindenki eltemettetheti a hozzátartozóját egyénileg. Mi négyen – azért mondom önkéntelenül, hogy négyen, mert Nagy Zsóka nem jelent meg ezeken a megbeszéléseken – többször beszéltünk erről. Én is végiggondoltam, hogy a kassai temetőben a gyönyörű, nagy, kápolnaszerű Maléter-kriptában fekszik Pali édesapja, akit imádott, az lenne a természetes, hogy oda temessük, de akkor külföldre vinném. Átfutott az agyamon, hogy Pécsett van a másik Maléter-kripta, ahol a nagymamám is fekszik és Pali nagypapája, tehát ott is van lehetőség. Aztán a harmadik lehetőség volt a Farkasréti temető, ahol az unokatestvére, az édesapám nyugszik. Mindenki végiggondolta, és a sok beszélgetés végén eljutottunk odáig, hogy nem szabad elhozni őket a 301-esből, a sorstársak, a bajtársak mellett kell maradniuk. Óriási dolog volt ezt elhatározni. Nekem ezért is fájt olyan nagyon, amikor elhangzott az a vád, hogy a négy kommunistát díszsírhelyre temették. Annak is megvan az oka, hogy ők négyen ott vannak külön, a 300-as parcellában. A hatóság azt se tudta, hogy mit tegyen a nagy igyekezetében. Az exhumálás után elplanírozták a 300-as parcellát, kialakítottak öt sírhelyet, és középen egy díszplatót. Sem a Gimes család, sem én nem akartam, hogy újra egy gödörbe, egy sírba kerüljenek, és azt sem, hogy a mellőlük kiásott többszörös kéjgyilkos helyére. A 300-as parcellában azért alakították ki az öt sírhelyet, hogy ők öten: Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Losonczy Géza és Szilágyi József egymás mellett legyenek. Vészi Jánossal volt egy nagy vitám, mert ő azt mondta, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben. Megkérdeztem, hogyan képzeli el, hiszen ott nem férnek el egymás mellett. S akkor azt mondta Vészi, hogy egy kő alatt, egy sírban is lehetnek mind az öten. Én pedig nem akartam, hogy újra tömegsírban legyenek. Ezután a temetőigazgatóval, Szilágyi Julival, Haraszti Marikával és az Alízzal kimentünk a temetőbe, és a megoldáson töprengtünk. A Nagy Imre sírja mellett körben sírhelyek voltak, oda nem lehetett, és én fölvetettem, ha huszonöt méterrel odébb kerülnek, akkor is ott maradnak. Erre a többiek rábólintottak. Nem hittem volna, hogy a Nagyék ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy Nagy Imre a 301-esben maradjon. Olyan szépnek tűnt, hogy együtt lehetnek. Amikor kiderült, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben, és a 300-asban öt hely van kialakítva, javasoltam, hogy egy szimbolikus, üres koporsót temessenek az ötödik sírba. Aztán a temetés előtt nem sokkal hallottam a Pofosz nyilatkozatát: erőszakkal is elvisszük az üres koporsót Nagy Imre mellé! Akkor fölrémlett előttem a Khomeini temetése, ahogy rángatták a koporsót, és kiborult. Mondtam: Úristen, végre elérünk ide, és egy ilyen jelenet! Nem, Isten őrizz! És akkor jött a másik ötlet, hogy abba az ötödik sírhelybe tegyék bele azokat a fáklyákat, amelyeket minden egyes kivégzettért gyújtanak, amikor elhangzik a neve. Ahányszor kimegyek a temetőbe, azért megyek el leginkább Nagy Imre sírjához, mert ott van mellette az üres koporsó, és az a hely, ahol Pali porai vannak. A 300-asban a csontjai vannak, de szegény Gimes Miklós és Pali teste abban a sírgödörben porladt el. Ez olyan furcsa, soha életemben nem találkoztam Gimes Miklóssal, 1958-ig nem is hallottam róla, de olyan szívszorító, hogy az egyetlen ember, aki engem megkeresett, az Gimes Miklós hozzátartozója, és a végén kiderül, hogy együtt fekszenek. 
 1989. március 29-én kezdték az exhumálást. Rettenetes emlék. Kiderült, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Az első nap föltárták Nagy Imrét, de a Nagy család a maradványok alapján nem fogadta el, hogy az Nagy Imre. Akkor a másik oldalon is kiástak egy sírt, ott egy fiatalember csontvázát találták. Ezután került sor a Gimes–Maléter sír feltárására. Két napig tartott. Ástak, ástak, egyszer csak jött a hír, hogy ott két maradvány van, és nem lehetett tudni, ki az első, és ki a második. Amikor a fent lévő holttestet feltárták, én azt úgy éltem végig, hogy nem tudtam, Pali-e, vagy nem. A végén a hozzátartozók egyöntetűen azt mondták, hogy valószínűleg Gimes Miklós. Ezután kezdtek hozzá az alul lévőhöz, és ekkor nekem nem volt már kétségem afelől, hogy ő Maléter Pál. Részben a magassága, ugye 197 centi magas volt, ez látszódott a csontozatban. Azonkívül a háborús sebesülése, a nyaki ütőér mellett ment be egy golyó, és a lapockacsontban akadt meg. Az orosz fogságban vették ki belőle a golyót. Fogászatilag is volt olyan tény, amit elmondtam, és egyértelmű volt. Ezt rettenetes volt végigélni. Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, mint egy régészeti feltárás, a tudósok fehér köpenyben dolgoztak, ami tompította az egésznek a szörnyű voltát. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátránypapír-maradványok, a drótok. A keze összedrótozva, a lába keresztbe téve, mert nyilván nem fért bele a ládába, a feje félrebillentve, és a lábán a cipő. A drótok és az a két cipő, az szörnyű volt. 
 Van néhány emlék Maléter Páltól. Először a Petőfi Laktanyában berendezték a Maléter Emlékszobát, amibe én is több dolgot adtam, a fotóanyag zöme tőlem származott, és még egy-két darab. Amikor a Zách utcai laktanyát elnevezték Maléter Pálról, a színházterem galériarészére csináltak egy kis Maléter Múzeumot, és kérték, adjak valamilyen Maléter-emléket. Én elkértem az antropológusoktól azt a drótot, amivel Pali csontjait, földi maradványai összedrótozták. Ez nekem szent dolog, a szörnyűségében is nagyon közel áll hozzá. Magamban azt gondoltam, jobb helyen van ott, egy vitrinben, mint itt, a fiókban, ezért odaadtam. A mártír és a gyakorló katona bemutatása jegyében odaadtam a harctéri elemlámpáját, amivel jeleket lehetett adni. Amikor a TEK lett a gazdája ennek a laktanyának, az egész kis múzeumot összepakolták, és átvitték a Petőfi laktanyába. Most, a Juta-dombi megemlékezésnél megkérdeztem a Petőfi laktanya parancsnokát, mi van ezekkel a tárgyakkal. Azt mondta, hogy még mindig be van csomagolva az anyag. Most arra gondolok, hogy visszakérem ezeket a tárgyakat. 
 
 Egyszer Kő András csinált velem egy interjút, megjelent a Magyar Nemzetben, amelyikben azt mondtam, hogy vannak Maléter-emlékek, és nem tudom, hogy mi lesz a sorsuk. Utána fölhívott a Nemzeti Múzeum igazgatója, és azt ajánlotta, hogy vigyem oda. Azt válaszoltam, hogy addig nem akarok megválni tőlük, amíg élek. Képtelen vagyok eladni a tárgyakat, örököse itthon nincs, a múzeum lenne a megoldás.
 
Az interjút 1998-ban, valamint 2013–14-ben készítette, és a visszaemléketést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
« Vissza a listához
Molnár (Hervé) Jutka osztálya
Hely: 
Nagyvárad
Készítés időpontja: 
1934
« Vissza a listához
Molnár (Hervé) Jutka osztálya
Hely: 
Nagyvárad
Készítés időpontja: 
1936
« Vissza a listához
Gyenes Judith 1946-ban
Hely: 
1946
Készítés időpontja: 
1946
 

Nagy Bálint 1949. május 24-én született Szegeden. Édesapja, Nagy István 1947–1953 között (1949-ig a Nemzeti Parasztpárt tagjaként) Csongrád megye országgyűlési képviselője volt. 1950-től Szeged tanácselnök-helyettese, majd a mezőgazdasági osztály vezetője, 1957-től a Hazafias Népfront szegedi titkára volt. 1963-ban megválasztották a Szentmihályi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnökévé. Édesanyja, Diósszilágyi Éva egy makói nagypolgári családban született, középiskolai tanárnak tanult, első férje Erdei Ferenc volt.
Bálint a középiskola elvégzése után Debrecenben, majd Budapesten tanult felsőfokú építőipari technikumban; 1976-ban az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Építőipari Karán végzett. 1972-től az IPARTERV munkatársa, 1977-ben a LAKÓTERV-ben Virág Csaba mellett dolgozott, akit máig mesterének tekint, egy évvel később pedig Schneller István munkatársa lett a VÁTI-ban. 1979-ben ellenzéki tevékenysége miatt szerződését nem hosszabbították meg. Az elkövetkező csaknem tíz évben ácsként dolgozott. Építészeti tevékenységére erős szociális érzékenység jellemző, tervezői munkájába számos esetben társadalomtudósokat is bevon. Építészeti stílusa sokrétű, tervrajzainak grafikus megoldása és színezése, a hegyes, erősen visszametszett formák, éles szögek alkalmazása és a tér folyamatos megtörése expresszív hatást kelt, épületei pedig – a modern építészet formaelemeinek felhasználása mellett – eklektikus hatásúak.
1980-ban a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapító tagja, 1981–1984 között a Beszélő című szamizdat folyóirat alapító szerkesztője.
1983–1984-ben a Károlyi Mihály Emlékalapítvány ösztöndíjasaként Vence-ben (Franciaország) dolgozott. 1987–1990 között az Atlantic Research and Publications meghívására az USA-ban ösztöndíjas. 1991-ben saját építészirodát alapított (N&n – Nagy Bálint és tsa). 2001-ben létrehozta az N&n Galériát. 2009 óta a Fuga Budapesti Építészeti Központ vezetője. 2002-ben Ybl Miklós-díjjal, 2021-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát. Hét gyermek édesapja. 2022. február 4-én meghalt. 

Nagy Bálint
             A házukat úgy is hívták, hogy Hotel Diósszilágyi, mert a többség, aki bármilyen kultúr-eseménnyel kapcsolatban Makóra ment, nem a Korona Szállóban lakott, hanem a nagyapámnál. (Diósszilágyi – egybeírva, ő kreálta a nevet a Diós és a Szilágyi családnevekből, vagy még valószínűbb, hogy egy generációval előbb az ő szülei.) Nagyon jómódú parasztok voltak a dédszülők – ez a múlt század elején volt –, és nagyon fontosnak tartották, hogy kitaníttassák a gyerekeiket. Mind a kettő Pestre került – akkor Szegeden még nem volt orvostudományi –, Dezső bácsi fönn is maradt Pesten. De a nagyapám visszament, pedig tudom, hogy többirányú nyomás volt arra, hogy ő jöjjön Pestre. Egyrészt családi nyomás, mert a nagymama pesti volt. De szakmai nyomás is volt, mert már pályakezdőként is nagy tudású orvosnak számított. De ő mindig ellenállt ezeknek a nyomásoknak. Ez innen nézve elég nehezen érthető, de kicsit jobban ismerve azt a kort meg azt a világot, egy Makó nagyságú kisváros olyan pezsgő kulturális hely volt, amit ma el sem lehet képzelni. Tehát több újságja, színháza volt, hangversenyeket rendeztek. Van egy családi vendégkönyv, amelybe Bartók, Dohnányi, mindenki, aki a korban számított – zenész, festő, színész, író – írt, és ebből látszik, ki mindenki volt ott. Fantasztikus ez a könyv, azt hiszem, a makói múzeumban van. A nagyapám maga köré gyűjtött mindenkit: József Attilát, Tömörkény Istvánt, Juhász Gyulát, Radnótit, mindenkit, aki abban a régióban élt. A József Attila-életrajzokban benne van, hogy a nagyapámtól kabátot kapott. A Móra családdal pedig nagyon jóban voltak. Az aranykoporsót Móra ebben a házban írta. De az ő neve például nincs benne a vendégkönyvben, mert ő mindig ott volt, és ezért nem jutott eszükbe, hogy alá kéne vele íratni. Volt a városnak egy négy főből álló kulturális elitje, amelyiknek nagyapám a tagja volt, és ő ezt szerette. Van abban ráció, hogy más egy kis szemétdombon kakasnak lenni, mint sok kakas között másutt lenni. Úgyhogy én ezt nagyon megértem, nekem ez nagyon tetszett. Imádtam az öregurat, bár nagyon kisfiú voltam még, amikor meghalt. Nagyapám nagyon kiváló és sokoldalú ember volt. Baloldali volt. A 19-es forradalom után rendszeresen vörös szegfűvel a gomblyukában sétált a városban. Persze a főorvos úr megengedhette magának, mert a legnagyobb ellenségei is az „ügyfelei” voltak. Úgyhogy ő bármit megtehetett.
 A makói kórház most az ő nevét viseli: Dr. Diósszilágyi Sámuel Kórháznak hívják, és van is egy ilyen díj is, amit az anyámék alapítottak, minden évben valami orvosi teljesítményért adnak. Gyönyörű magas, vékony, szikár ember volt, gyönyörű tartással. Amikor én ismertem, akkor már hetven fölött volt, és bottal járt. Nagyon-nagyon elegáns volt. Imádták a nők, ő is a nőket. Nem nagyon volt páciens, nővér és alorvosnő, aki ne lett volna meg az öregúrnak. És ebből volt is egy nagyon fura dolog. Számomra anyám emlékirataiból derült ki, hogy a nagyszülők elváltan éltek egy háztartásban. Tehát kifele nem mutatták. Elváltak, de csak ágytól, asztaltól nem. Tehát mindig közös reggeli, közös ebéd, közös vacsora, közös reprezentáció. Fontos volt a látszat. Ha kicsit cinikusabban gondolom végig, akkor meg az volt a háttérben, hogy máskülönben a nagymamának el kellett volna onnan jönnie, abból az egzisztenciából, vissza Budapestre. Ezek a dolgok régen visszafordíthatatlanok voltak. Túl azon, hogy a nagymama rémes asszony volt, semmihez nem értett. Tehát neki nem lett volna egyszerű elkezdeni egy új életet. Apapának hívtuk a nagyapámat, és ez Móráéknál is így volt. Ez volt a nagyapa megszólítása mind a két családban. A nagymama megszólítása az volt, hogy Anyika. Azt nem tudom, hogy a Móráéknál így volt-e, de az Apapa, az biztos, mert Móra unokájának írt, A vadember és családja könyvéből kiderül, hogy úgy hívták a Mórát, hogy Apapa. Ezenkívül írt az öreg. Van neki egy könyve Hollósy Kornéliáról, aki a makói színházban volt vezető primadonna (Hollósy Kornélia élete és művészete)! Aztán van neki egy nagyon édes könyve: az Orvosi intelmek. Ezt 1999-ben kiadtam, utánnyomásban. Meg mindenféle helytörténeti jellegű könyveket is írt az öregúr. 
Imádtam a házat. Fantasztikusan gyönyörű nagypolgári ház, selyemtapétával a falon, tele képpel. Folyt a kultúra a ház minden porcikájából. Ma elképzelhetetlen, hogy egy pályakezdő orvos építtet magának egy hatszobás összkomfortos házat, orvosi rendelővel. Minden bútor egyedi tervezésű bútor volt. Ezek a bútorok onnan valók. Minden szoba más stílusban volt berendezve. Klasszikus art déco volt az úriszoba, az ebédlő kicsit zavarosabb, az inkább talán a rokokóhoz közelített. És elképesztő könyvtár. Számomra a mai napig ez „a polgári otthon” mintája. Amire én emlékszem, az ötvenes évek, akkor az egyik szobába már beraktak egy társbérlőt. Többet nem vettek el a főorvos úrtól, de azért egy szobát igen. Nagyon szerettem ott lenni. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Halála előtt egy vagy két évvel beköltöztek Szegedre. Akkor már idősek voltak, és nem bírták ezt a nagy házat fönntartani. Az is nagyon fura volt, hogy a nagymama a mi lakásunkban lakott, a nagypapa pedig a szomszéd lakás egy bérelt szobájában élt a testvérével. Mert annak a gyerekei meg disszidáltak, és egyedül maradt. Nagyon-nagyon jó bácsi volt, nagyon szerettem őt is. Ahogy aztán felnőttként egyre jobban megismertem nagyapám életét, meg engem is elkezdett érdekelni a kultúra, valahogy nagyon sok rokon dolgot vélek fölfedezni a kettőnk világában – mondom magamra nézve hízelgően.
Mi elsősorban a nyári meg a téli szünetekben voltunk ott, évközben Szegeden laktunk. De hétvégén is átmentünk, mert egy ugrás volt Makó. Sőt arra is emlékszem, hogy átküldtek vonattal, fölraktak a vonatra, rábíztak a kalauzra, és akkor Makón vártak – vagy fordítva. Tehát rendszeresen találkoztunk, de abban a korban a szüleinkkel sem volt szorosabb kapcsolatunk, mint a nagyszülőkkel. Tehát az a fajta együttélés, ami most van, mondjuk, az én gyerekeim meg köztem, ez akkor elképzelhetetlen dolog volt. Hogy az apám hosszasan játszott volna velünk? Ilyen nem fordult elő! Elvitt egy focimeccsre, mondjuk. De ezzel a dolog befejeződött. Vagy talán két olyan élményem van az apámról, hogy közösen voltunk strandon. De az apaszerep egész más volt akkor. Ennek ellenére nekem csomó bensőséges beszélgetés-élményem van a nagypapával. Ő mesélt, és mi szájtátva hallgattuk. A hangulatára, a melegségre emlékszem. De olyan nem volt, hogy ölbe ülés, ezek teljesen ismeretlen dolgok voltak akkoriban. Amikor ő megjött, vele leülni beszélgetni vagy netán bemenni a szobájába kegy volt. Ott ültünk ebben a klasszikus úriszobában, ahol szemben a könyvespolc, a jobb oldali falon egy még nagyobb könyvespolc. A két ablak között megint egy. Egy nagy íróasztal, egy nagy fotellal, szemben egy heverő, asztal, két nagy fotellal, ahol az urak az ebéd vagy a vacsora utáni kávét és szivarokat elfogyasztották. Hosszú évekig álmodtam vele, hogy jött velem szemben az utcán, mintha nem halt volna meg. És olyan helyszíneken találkoztam vele álmomban, amelyek az ő életében nem is léteztek. Mondjuk, a metróban.
A lakás – anyámtól tudom – a nagymamának az ízlését dicséri, tehát a nagypapa ezt valószínűleg csak finanszírozta. Egy akkori úrinő otthonosan mozgott a társaságban, és ezeket a dolgokat kötelességszerűen tudták. És nyilván jó ízlése is volt.
Nagyanyám Dybisewszky Anna. Ez lengyel név. Az ő apja festőművész volt. Szájrákban halt meg, merthogy a pipa mindig ugyanott volt, az egyik kezében a paletta, a másikban az ecset, és ezért nem tudta a pipát ide-oda rakosgatni. És a nikotin kikezdte a száját. Az ötvenes években már nem volt komoly személyzet, de takarítónő mindig volt, meg aki főzött. Voltak nagy tradíciók, például Anna-napkor mindig jött a Korona Szálló cigánybandája a házhoz, és fölköszöntötte a nagymamát a névnapján. Az első berúgásom fűződik ehhez a dologhoz. Másfél éves voltam. Ezt persze csak családi anekdotából tudom, de miután vizuális típus vagyok, és a helyszínt azóta is látom magam előtt, tökéletesen látom a történetet. Közismert, hogy a bőgős nem iszik alkoholt. De a szokás az volt, hogy neki is kitöltötték a decispohárba a bort. Amikor a család kikísérte a zenekart a kapuhoz, mert ott is játszottak még, én bent maradtam egyedül. Fölmásztam a székre, a székről fölmásztam az asztalra, és megittam az ott található két pohár bort. És anyám nagyon be volt tojva. Amikor megkérdezte a nagypapát, hogy „most mi lesz ezzel a gyerekkel?”, azt válaszolta, hogy „reggelre kialussza magát!” Így is lett. Két rémes történetet tudok a nagymamáról. Anyám első férje Erdei Ferenc volt. És amikor Erdeiből országos politikus lett, akkor a nagymama nem engedte meg a lányának, hogy utána menjen. Még nem is Pestre kellett volna menni, azt hiszem, először csak Szolnokra. Nem engedte el, ilyen uralma volt az anyám fölött. Anyánk soha nem mondta meg, hogy miért. Ennek a történetnek a visszája, hogy az apámmal kötött házasság dafke-házasság volt, mert az teljesen egyértelmű volt, hogy az apám a nagymama számára elfogadhatatlan, merthogy parasztgyerek. És ezt mindig éreztük is. Ez a konfliktus az összes karácsonyi együttlétben benne volt. A másik történet meg az, hogy amikor a nővérem megszületett, írtunk 48-at, februárban, a nagymama az újszülöttet elzsarolta a szüleitől valamilyen módon, úgyhogy a nővérem tizenéves koráig a nagymamánál nevelkedett. És soha nem fogjuk már megtudni, hogy történhetett ez meg. Az anyám még él, de erről a kérdésről nem beszél, és az írásaiban sincs ennek a történetnek nyoma. De hogy az apám, aki egy rendes macsó parasztember volt, hogy ment bele, hogy az elsőszülött gyerekéről lemondjon?
Az apai nagyszülők is makóiak, de ők lényegesen szerényebb körülmények között élő emberek voltak, bár így is bekerültek a kulákba, éppen alsó határon, tán huszonöt hold földdel. A nagypapámat, Nagy Istvánt – mind Nagy Istvánok voltak –, nem ismertem. A nagyanyámat jól ismertem, sokáig együtt laktunk. Nagyon hosszú életű volt, kilencvenhét éves volt, amikor meghalt, abban az évben, amikor hazajöttem Amerikából. Gyönyörű halála volt: anyám bevitte neki a levest, azt még megette. Amikor a második fogást bevitte neki, akkor már halott volt. Rendes parasztemberek voltak. És ott is az van, hogy apám is meg a testvére is értelmiségiek lettek – kis jóindulattal. Apám testvére, Nagy Sándor, ő megmaradt gazdálkodónak, tehát kertészete volt, mindennap hordták föl Budapestre a virágot. És közben a makói levéltárban ő volt a levéltáros. Tehát kettős életet élt. A gazdaságot a felesége vitte inkább, és ő meg hétvégén, meg este meg reggel segített, de munkaidőben levéltáros volt. Ezért aztán meg is van a családfa visszamenőleg kétszáz évre, merthogy ő a levéltárban szépen  kibogarászta. Az apai nagyszülők háza egy klasszikus parasztház volt, kemencével, konyhával, tisztaszobával, folytatódott az istállóban, meg az ólakban – ahogy kell. Úgyhogy volt kukoricagóré meg minden, ami egy gyerek számára Paradicsom volt. Nagyon szerettünk ott lenni, sokkal ingergazdagabb környezet volt egy kisgyereknek, mint a másik ház. A nagymama kemény asszony volt. Kilencvenéves koráig egyedül látta el önmagát, és csak azután költözött hozzánk. Ebben a makói protestáns világban nagyon-nagyon kemény emberek voltak.
Anyám, Diósszilágyi Éva, egyedüli gyerek. Tipikus nagypolgárlány, Szegeden tanult, Radnótival járt együtt, volt is valami kis liezon az életükben. Bölcsészkart végzett, értelemszerűen, mert ugye semmi dolga nem volt. De időnként használta is a diplomáját, az ötvenes években volt olyan időszak, amikor kötelező volt dolgozni a funkcionárius-feleségeknek is. Akkor dolgozott a szegedi könyvtárban. Az anyám élete a tipikus mozgalmi feleség élete. Eljárt a Nőtanácsba, meg mit tudom én, mibe. Ezek nem az ő ambíciói voltak, ezek elvárt szerepek voltak a Nagy Pista feleségétől. És amúgy pedig egy okos polgárasszony volt, aki a maga értékei szerint lavírozott az ötvenes évek világában, és aztán később is, amikor a Sztálin-összes bekerült a könyvespolc hátuljára.
Apám parasztpárti politikus volt. Miután 48-ban a pártot fölszámolták, átlépett a kommunista pártba. És akkor elküldték a mezőgazdasági főiskolára. A szegedi tanácsnál volt a mezőgazdasági osztály vezetője. És mindenféle egyéb politikai karrier is kinézett volna, amihez viszont el kellett volna végeznie a marxista egyetemet. Tanácselnök-helyettes is volt, de nem lehetett tanácselnök, mert ahhoz már kellett volna ez a papír. Apám 47 és 53 között országgyűlési képviselő volt, és akkor sokat följárt Pestre, és el is kezdte az egyetemet. De az anyám megakadályozta, hogy elvégezze. Hogy még ebbe is belemenjen, az már túl volt azon, amivel még tudott azonosulni. Apám mindig helyi politikus maradt, tehát városi meg megyei. Aztán később a városi tanácsi mezőgazdasági osztálytól kihelyezték egy téeszbe elnöknek. Csődbe ment a Szentmihályi Új Élet Termelőszövetkezet, és akkor őt kihelyezték téeszelnöknek. Ott volt nyugdíjas koráig. És mellette pedig a Hazafias Népfront városi bizottságának volt a mit tudom én, mije. És megyei pártbizottsági tag, meg minden, amik ezzel jártak a hierarchiában. De igazából őt a téesz éltette és érdekelte. Visszament a gyökerekhez. Azt gondolom, nem nagyon látott át mindazon, hogy mi történik, hogy mit csinál a párt, és mit művel az ő saját rétegével, osztályával, satöbbi. Ellentétben Erdeivel – akiről azt gondolom, hogy cinikus volt –, apám hittel csinálta. Apám volt az első, aki behozott Hollandiából fóliakertészeteket, meg ő vezette be egyik elsőként a háztájit. Talán 63-tól volt a téeszelnökség. Hetvenvalahányban volt egy nem túl bonyolult infarktusa. És akkor kiderült, hogy a téesz egy egyszemélyes vállalkozás. Mindenért őt keresték. Tehát ahhoz, hogy lehet-e kannában vizet kivinni az aratáshoz, ahhoz az elnök úrnak kellett jóváhagyást adni. Olyan volt, mintha ő lett volna a tulajdonos. Ő ezt jól csinálta, imádták. Amikor már nem volt elnök, nem volt olyan nap, hogy ne jöttek volna be a volt parasztok is, vagy az új téeszvezetők. Ő is kijárt persze. A rendszerváltás aztán teljesen kihúzta a lába alól a talajt.Ezzel az életúttal nem volt könnyű azzal szembesülni, hogy itt valami el lett szúrva.
Apám és anyám Erdein keresztül ismerték meg egymást. A parasztpárt megalakulásánál, azon a legendás uszályon, 1939-ben, mind a hárman ott voltak. Ez úgy történt, hogy meghirdették egy Maros menti kocsmába a parasztpárt alapítását. De a csendőrség figyelt mindenkit, és fönnállt a veszély, hogy az egészből nem lesz semmi. És akkor egy helybeli hajósgazda befogadta az uszályára a teljes társaságot, és föl-alá hajóztak a Maroson. És a parton követték a csendőrök őket, de az akkori technika szerint ez totális védelmet jelentett. Anyám házassága Erdeivel rövid ideig tartott. Ugye, Erdei 45 után rögtön országos léptékű politikus lett. Amennyire én ki tudom hámozni a történteket: elment egy fiatalember, a feleségét nem engedte utána az anyósa. Nyilván adódott helyette más. És ezt aztán jól föl lehetett fújni, és meg lehetett sértődni. Én azt gondolom, hogy ez ennyire egyszerű dolog volt. Apámmal aztán hatalmas nagy szerelem volt. Az egész városban zajló nagy szerelem volt. De ez mindenki számára elképzelhetetlen volt. A kórházigazgató főorvos úr lánya, a nem tudom, milyen finom Diósszilágyi Éva meg a Nagy István együtt – ez botrány volt! Az akkori világban – 46–47-ben – ilyen nem volt szokás
Házasságkötésük után nagyon gyorsan átkerültek Szegedre, mert a párt áthelyezte az apámat. És akkor beköltöztek Szegedre, először egy szolgálati lakásba, arra nem emlékszem, mert ott csak egyéves koromig laktam. (A házat kívülről ismerem, de bent soha nem voltam.) És aztán utaltak ki nekik egy – mostani mérce szerint – három szoba összkomfortos, nagy lakást. Tehát azt a lakást, amire én emlékszem. A mi lakásunk pont az ellenkezője volt az anyai nagyszüleim házának. Az apámnak nem is volt ízlése, és ő aztán kétszeresen is puritán ember volt. Egyrészt a makói református, hagymás parasztvilág, másrészt a bolsevik izé. Nem tudom, hogy igazából hogy zajlottak, de az én elképzelésem szerint minden képnek a fölrakása egy bokszmeccs eredménye lehetett, mert az apám nyilván azt mondta rá, hogy marhaság. De a könyvtárra ez nem igaz. Igaz, a könyvtára elég pártos volt. De ez persze később feloldódott. Egyrészt összekeveredtek a könyvtárak, másrészt pedig ő is valamelyest fölpuhult.
Most egy kicsit előreszaladok a történetemben, mert ez egy érdekes dolog: nem voltam jó tanuló, nem érdekelt a tanulás. És nyolcadikban már akkor is be kellett írni egy második középiskolát. És én az Építőipari Technikum mellett az erdészetit írtam be. És ahogy öregszem, egyre jobban azt gondolom, hogy az sokkal jobban nekem való lett volna. Nem az erdő vonzana, mert a természet nem nagyon érdekel. De az, hogy egyedül lenni és nem függeni, és nem kapcsolatot tartani, és senkivel nem kommunikálni: az nagyon tetszene nekem. Én tökéletesen tudtam egyedül lenni, száz ember között is. Tehát az adyligeti nagy életekben is. Hiába volt ott akárhány ember, én úgy be tudtam ott zárkózni, mintha senki nem lett volna körülöttem, és teljesen ki tudtam magam kapcsolni a társasági életből.
Jártam egy normál általános iskolába, ahol apám pozíciójának köszönhetően rengeteg verést kaptam – akkor ez még egy bevett nevelési forma volt. Az apám így gondolta a gyereknevelést, tehát ő soha nem kedvezményeket, hanem szigorításokat ért el minden gyerekének az életében. Az igazgató, aki barátja volt, vagy együtt ültek a pártbizottságban, és én pedig, mit tudom én, nem írtam föl a házi feladatot. És évekig álltam minden áldott nap a tanítás után az igazgatói iroda előtt, amíg az igazgató úr ráért, és megnézte, hogy fölírtam-e, hogy mi a lecke. Ha valami hiba volt benne, pont-kettőspont hiányzott, akkor „dang!” – hatalmas pofont lezavart. És másnap megismétlődött a történet. És ebben az igazgatói iroda előtti várakozásban mindig az iskola hírhedt rossz gyerekeivel meg zsebtolvajaival meg nem tudom, kikkel álltam ott. Ők ugyanígy raportra voltak rendelve, de ők mindig csak akkor, ha valamit elkövettek – én meg minden áldott nap. Ez egy kemény világ volt, az ötvenes évek egy szegedi iskolában.
Az ünnepek soha nem otthon voltak, a nagymamánál volt például a karácsony, egészen addig, amíg be nem költözött. Leginkább a makói karácsonyok maradtak meg bennem. De mindig ezzel a kettősséggel, hogy ugye az apám is meg volt hívva, de ő ezt az egészet mindig kifigurázta. Az „itt van már a Jézuska” szinonimája az volt, hogy „itt van már a vén Jutka”, úgyhogy semeddig nem tartott az a mítosz, hogy ki hozza az ajándékot. Ezek mindig nagy traktával, de mindig csak szűk családi körben zajlottak. Nagy karácsonyfa, sok ajándék, amiket én lehetőleg már aznap elrontottam. Emlékszem, majdnem mindig kaptunk egyformát. Pedig nővérem volt. Határozottan emlékszem egy felhúzható kis fémtraktorra. Az enyém egy óra múlva már nem ment, akkor elvettem a nővéremét. Könyvet mindig kaptunk. Meg fa építőkockát kaptam, és akkor építettem belőle házat – e mellett az asztal mellett egyébként –, és magasabb volt, mint az asztal, épp hogy fölértem a tetejét. Még alig tudtam beszélni. Jött a nővérem, mondtam neki, hogy „dűdd el, dűdd el!”, ő eldöntötte, és akkor jól megvertem. Ez a gyerekeim kedvenc története: apa, meséld a „dűdd el!”-t. Édesek!
Keménytartás volt, volt verés bőven otthon is – például rossz jegyekért. Úgyhogy én csak akkor szóltam, ha összegyűjtöttem belőlük tízet, mert tízért sem lehet jobban megverni, mint egyért. Abszolút nem ambicionáltam a tanulást, soha nem érdekelt. Van egy történetem az apai nagymama házából. Tehát hároméves lehettem, és az egyik ilyen ritka ott alvás alkalmával bekakáltam az ágyba. És kérdezte a nagymama, hogy ezt miért csináltam. És az volt a válasz, hogy: „Azért, hogy az emberek csudálkozzanak!” Aztán később meg nem érdekelt a tanulás. Ez abból származott, hogy azt gondoltam, hogy jön bárki ahhoz, hogy megítélje, hogy én mit gondolok meg mit tudok. És ezt elég tudatosan meg is fogalmaztam általános iskolás koromban. A tanárok mondták is a szüleimnek, hogy sokkal többet tud, mint az a hármas vagy az a valami, amit kaptam, de hát ennyit tudnak adni, mert ez a teljesítmény. Nem érdekelt, hogy mit mondanak. Soha nem érdekelt, hogy mit gondol a környezetem rólam. Egy-két embernek érdekel a véleménye. Egyre kevesebben élnek közülük, akiké érdekel.
Dicséretre, jutalomra nem emlékszem. Egyrészt nem is adtam rá okot, azt hiszem, hogy olyan nagyon meg lehessen dicsérni. Anyám lehet, hogy megdicsért, megsimogatta a fejemet, ezt nem tudom megmondani. De az apám biztos, hogy nem. Ő nemigen járt haza ebédre sem, sőt sok esetben vacsorára sem, különösen a téeszes időszakban. Ő már messze nem volt otthon, amikor mi fölkeltünk, és jó esetben hazaért, amikor mi még ébren voltunk. Hétvégeken a Jó ebédhez szól a nóta mindig az asztalnál talált bennünket, tehát 12.00-kor ebéd volt. De azért ő onnan mindjárt fölkelt, és ment a Népfrontba, vagy a nem tudom én, hova. Tehát nagyon-nagyon keveset volt velünk. Úgyhogy ő csak azt tartotta a föladatának, hogy valamilyen szintű végeredményt az ellenőrzőben elérjen velünk. És erre más eszköze nem nagyon volt, mint hogy hozzám vágta a széket. Anyám ilyenkor megpróbált menteni bennünket. A mostani gyerek–szülő-kapcsolathoz képest mi tényleg ridegtartásban voltunk. De nemcsak mi nőttünk ebben fel, hanem a környezetünk is. Ha elmentünk a barátokhoz, ott se az volt, hogy a szülőkkel bármilyen módon kommunikáltunk volna. A szülők a világa egy másik világ volt. A szüleim meg közöttünk az életben nem hangzott el, hogy „szeretlek”, ez egész biztos. Ma meg ezt egy nap tízszer is elmondja egy gyerek. Valamiért nekik iszonyúan fontos, hogy ezt állandóan hangsúlyozzák. De az én gyerekkoromban ez egy nem létező dolog volt. A család egy adottság volt, akár jól, akár rosszul, de egy olyan egység volt, amiben ezeket a dolgokat nem volt szükséges hangsúlyozni, vagy nem merült föl ez a kérdés. Vagy ami most van, hogy minden alkalommal ajándékeső jár, ezek akkor nem léteztek. A névnapot például mi is mindig megtartottuk, de az csak annyi volt, hogy akinek a névnapja volt, annak a kedvenc ebédjét főzték. Tehát nem volt ennél több. Az én kedvencem a meggyleves, rántott hús, értelemszerűen, és meggyes piskóta. Ezt anyám mindig megcsinálta. Ezt a mai napig megcsinálná, ha még tudna főzni. És aztán a különböző nők, akik érzékenyek voltak erre a kérdésre, azok át is vették ezt a szokást. Én még mind a mai napig kapok a születésnapomra meggyes piskótát.
Azt nem tudom megmondani, hogy milyen volt Szeged, mert nem Szegeden laktunk, hanem a Kis-Tisza utca 11-ben, vagy a Lenin körúton. Nem nagyon jártunk be a városba. A házban hatalmas udvar volt, és sok gyerek. Ott éltünk. Azt gondolom, hogy mindenünk megvolt. De ezek között a puritán keretek között. Például apám nem vette föl a fizetését a téeszben, csak annyit, amennyiről azt gondolta, hogy ennyi kell egy család fenntartásához, a többit bent hagyta a közösben. Ez néha okozott feszültséget a szülők között. Nem volt külföldi utazás, nem volt autó. Nem is kellett, mert jött az apámért a szolgálati autó. Soha nem voltunk együtt nyaralni. Strandélményem talán kettő, éttermi élményem lehet, hogy három van. Szegeden ugye rengeteg farmer volt. Mind csempészáru volt. És a srácoktól lehetett beszerezni a farmert. Ha nem volt elég kopott, akkor lementünk a Tiszára, és ott koptattuk a kövekkel. Volt lemezjátszónk, sőt középiskolás koromban már volt magnónk. Volt egy Calypsónk, akkora nagy dög, és valamelyik Beatles-számot kivágtam a szalagon, és végtelenítettem. Összeragasztottam, és az anyámnak az agyára mentem, mert az az egy szám szólt megállás nélkül. Szögek voltak a szekrény tetejébe beverve, azokon volt megvezetve az az egy szem szalag, és úgy ment körbe egy szám.
A Vedres István Építőipari Technikum rettenetesen jó iskola volt, mind emberileg, mind szakmailag. Amit én a szakmámból tudok, az mind abból van, amit ott tanultam a középiskolában. És a tanárok a felsőfokú technikumi oktatókhoz képest az égben voltak. Nagyon sok magasabban kvalifikált ember tanított ott, tehát például építészettörténetet vagy művészettörténetet olyan ember tanított, aki azelőtt egyetemen tanított. A matematikát egy nagy matematikus tanította, aki kiváló pedagógus volt mindemellett. Az osztályfőnöknő, aki magyart meg irodalmat tanított, az is egészen varázslatos nő volt. Persze, volt egy-kettő nagyon rossz is, például az orosztanár, azon túl, hogy milyen ember volt, gyorstalpalón lett belőle orosztanár. A tornatanár meg abban az időben mindenütt a tanári kar legalja volt. A műhelyoktatók, akik kőművesek, ácsok meg egyebek voltak, azok is egészen kiváló öregurak voltak. Én ott tanultam meg a szakmát. Ez egy építőipari technikum volt, és teljesen egyedülálló módon tizenhárman továbbtanultunk az osztályból, ami nagyon ritka volt. Szinte azt kell mondjam, hogy nincs is negatív élményem, csak nagyon jó élményem. Mindjárt jó élménnyel kezdődött. Mert az általános iskolai ballagásra csináltattak nekem egy öltönyt, amit nyilván nagyon utáltam, mert egy tizenéves gyerek a sötét öltönyt, ami még a tetejében sötétkék is, nagyon utálja. Ámde tizennégy centit nőttem azon a nyáron. És amikor föl kellett volna venni az öltönyt, az bizony nem volt rám sehol se alkalmas. Ezért a csíkos csöves nadrágban mentem évnyitóra 1963-ban. Ez nagyon jót tett nekem, mert mindenki megnézett. Akkor még nem volt hosszú hajam. Hatvanas évek, Elvis Presley, nyeles fésű, hátradobott zakó, egy elszabadult tincs elöl középen, bele a homlokba, hátrafésült haj. Tehát pontosan úgy néztem ki, ahogy kell. És amikor először fölmerült az osztálytitkári pozíció, jelentkeztem rá, és azonnal megválasztottak. Mert én voltam a legnagyobb, fölnéztek rám, és mindenki egyetértett, hogy én legyek az osztályvezető. Hogy mit csináltam? Kirándulásokat és mindenféle mást szerveztem. Ez igazából nulla politikai tartalmú, érdekvédelmi pozíció volt. És ha nagy volt a balhé, akkor engem hívtak le az igazgatóhoz. A kollégiumban egy nagyon jó brancs volt. Nagyon sok gyerek lakott a kollégiumban, ami szintén jó volt. Az egész Alföldről mindenhonnan voltak osztálytársak. Eleve kevés lány volt. Három párhuzamos osztály volt, és csak az A-ban volt néhány lány. És a kollégiumból mindig kiloptuk a srácokat. Leereszkedtek a futószőnyegen az ablakból, és mentünk kocsmázni. Meg akkor jártam evezni. Az osztályban volt két fiú, akik már évek óta kajakoztak. Az egyik válogatott is volt. És az osztályban volt egy négytagú brancs, amelyikben én is benne voltam, és akkor én is elmentem velük kajakozni. Belőlem már nem lett semmi, mert tizenöt évesen ezt nem lehet elkezdeni. Miután állandóan a vízitelepen lógtam, elküldtek segédedzői tanfolyamra. Úgyhogy kajak-segédedző lettem, és a kicsikkel én edzettem. Ez nagyon komoly pozíció volt, mert mehettem a motorcsónakkal.
Az egyik fiúval ma is napi kapcsolatban vagyok. Ő Koszorú Lajos, vele nagyon sokáig együtt éltünk, Adyligetet együtt csináltuk. És most is kapcsolatban vagyok vele, a FUGÁ-ban például ő lesz az első kiállító. Nagy szakmai karriert futott be. A másik Tihanyi Laci, ő elvégezte az egyetemet, építőmérnök lett, és rögtön utána disszidált Ausztráliába, és azóta nem tudunk róla semmit. A harmadik Mari Péter. Ő és Tihanyi kajakoztak. Mari pedig helyi építész lett, a debreceni főiskolára még együtt jártunk, egy szobában laktunk. És aztán ő visszament Szegedre. Az osztálytalálkozókon szoktunk találkozni. Az osztály legnagyobb része megmaradt építőipari középkádernek. Ugyanabban a városban vagy faluban lakik, ahol eredetileg. Lehetőleg még ugyanannál a cégnél is dolgozik, csak azt azóta már nyolcadik néven hívják, meg nyolcadik vállalkozási formában létezik. És rettenetesen öregek. A negyvenéves találkozó úgy zajlott, hogy mindenki arról beszélt, hogy még van egy gyerek, akinek még nem építettem meg a házat, pedig már nagyon szeretném abbahagyni. És semmi nem is történt velük egész életükben. Megnősültek, lehetőleg az első évfolyamtársat elvették, aztán vagy elváltak, vagy nem. És a gyerekeik huszon–harminc évesek, és a zömük diplomás. Tehát az, hogy én ott voltam egy ötéves gyerekkel, az nagyon más volt… Mindig úgy van, hogy középiskolás szinten az ambíciók még szinte azonosak, vagy legalábbis nagyon kicsi az eltérés. Egy-két gyerektől eltekintve, azonos volt mindenkinek a vágya, a jövőképe. És ehhez képest az eredményben meg nagyon nagy a kontraszt.
A középiskola utáni továbbtanulást úgy döntöttem el, hogy a negyedik év első félévében volt ott egy másodéves egyetemista. És ez a fiú benn volt osztályfőnöki órán, és mesélt arról, hogy milyen az egyetem. Nem arról beszélt, hogy mit tanul. Hanem arról, hogy hogyan élnek. És az fogott meg. Hazamentem, és azt mondtam, hogy tovább fogok tanulni. Mire kiröhögtek, mert 3,5-ös bizonyítványaim voltak. És akkor év végére 4,2 lett, vagy annyi, amennyi kellett. Felvételiztem Debrecenbe, és azon a nyáron behívtak sorozásra is. És alkalmatlannak minősítettek. Ketten voltunk ott egy osztálytársammal, és egészségügyi okok miatt mind a kettőnket alkalmatlannak minősítettek. Nagyon rosszak voltak a fogaim. A másik fiút meg orrsövényferdülés miatt szerelték le. Az van beírva a katonakönyvünkbe, hogy háború esetén szakszolgálatra alkalmas. Táncoltunk, ordítottunk az utcán – örömünkben! És rémesen leittuk magunkat. De otthon nem lehetett volna fölvetni azt a kérdést, hogy: „Apám, hívjál már föl valakit, hogy ne vigyenek el katonának!” Ez föl nem merülhetett volna. Ugye, mi a Ratkó-korszak legelején vagyunk. Azt gondolom, hogy akkor könnyen osztogatták ezeket a „nem visszük el katonának” című történeteket, mert nagy, marha egészséges ember voltam.
67-ben bekerültem a debreceni felsőfokú technikumba. Borzalmasan alacsony színvonalú iskola volt. Botrányosan! Nagyon középiskolás volt a miliő is, a hangulat is, és zömmel csapnivaló tanárok voltak. De maga az intézmény nagyon jó volt, merthogy az évfolyam kétharmada kollégista volt – értelemszerűen én is –, tehát az élet a kollégiumban zajlott. És a városiak közül, aki egy kicsit is adott magára, és nem akart elszakadni, az bent csövezett a kollégiumban. Úgyhogy a kollégium volt az erő, és a hozzá tartozó kocsmák. A Szőlőskert Tanszék, ami klasszikus három osztású kocsma volt: a söntés az elején, ahol pult van meg egy-két asztal, aztán az étterem és a különterem. És hát a Diák uraknak a különterem dukált, akiknek hitelük volt a pincérnél. Nagyon komoly hely volt, ott töltöttük időnk jelentős részét. Én nagyon jól éreztem ott magam. Volt iskolaújság, amelyiknek én voltam a főszerkesztője. És ez volt az ellenállás góca az iskolavezetéssel szemben. Ami egészen odáig elment, hogy volt olyan KISZ-vezető választás, ahol a szerkesztőség jelöltjét választották meg minden pozícióra, a hivatalos jelöltekkel szemben. Kuckónak hívták az újságot, és rettenetesen népszerű volt az iskolában. És én is nagyon népszerű voltam, értelemszerűen. De egyben nagyon utáltak, mert borzalmasan beképzelt és öntelt voltam. Részben azért, mert tudtuk a szakmát: a dolognak az a része nem csak rám vonatkozott, hanem általában a technikusokra – az egy külön kaszt volt. Nekünk a tanulmányainkban normális folytatás volt, hogy odamentünk. De az évfolyamnak legalább a fele, azért került oda, mert átirányították őket. Mondjuk, földrajztanár akart lenni, és oda nem vették föl, és akkor átirányították ide, és hát semmi affinitása nem volt az egészhez. Nem értettek hozzá, utálták, satöbbi, satöbbi. Elsősök voltunk, és egyre-másra kapták ábrázoló geometriából az egyeseket, zömmel a lányok. És akkor egyszer mondta a tanárnő: „Kérjenek már segítséget valakitől! Itt van ez a sok technikus.” Ez elment odáig, hogy elkezdtünk rajzolni a többieknek. Volt olyan, hogy a nyolcvanfős évfolyamból negyven rajzot én csináltam. Persze ezt pénzért csináltam! Húsz forint volt egy rajz. Na de negyvenet megrajzolni, az rettenetes nagy pénz volt! Emlékszem a zsebpénzre: az anyámtól száz forintot kaptam egy hónapra. Ez a 68-as tanévben volt. 1,60 volt egy korsó sör. Én voltam az első szakállas a főiskolán. A szakáll már a középiskolában elkezdődött, mert kaptam egy szakállmérgezést a borotválkozáskor, begyulladtak a szőrtüszőim. Adtak rá valami rémes színű kenőcsöt, de amikor a szakáll úgy félcentis lett, a kenőcstől csimbókokba állt össze, úgyhogy hazazavartak a középiskolából. Nem jártam két hétig iskolába, míg meg nem gyógyult. Na, akkor elkezdtem növeszteni Debrecenben is, a második félévben. És annyira patriarchális volt az egész rendszer, hogy azt gondolták – meg is mondta később az igazgató –, hogy majd nyáron a szülők úgyis levágatják. De szeptemberben, tehát másodévben hárman szakállal mentünk be. Mind a hármunkat behívatott a főigazgató, és mind a hármunknak odaadta a pénzt, hogy akkor most tessék elmenni borotválkozni. Én viszont elővettem a személyi igazolványomat, és azt mondtam, hogy nekem ez a hivatalos arcom. A másik kettő elment és megborotválkozott, nekem megmaradt a szakállam. Úgyhogy én voltam az első szakállas. De Debrecenben, ahol az egész városban egyetlenegy szakállas ember volt – egy festő –, lefütyült a rendőr az utcán a szakállért és a hosszú hajért. Nem ilyen hosszú volt persze, mint most, hanem épphogy csak valami. Vagy volt olyan, hogy bevittek az őrsre, és fölvágták a nadrágszárát a csöves nadrágnak. Tehát ott én diákvezérkedtem. És a hagyományaimnak megfelelően nem tanultam. A szakmai tárgyakkal nem volt semmi gond. De azon túl mindennel. A kirúgás úgy történt, hogy nem jártunk órára. De hát senki nem járt, vagy legalábbis nagyon sokan nem jártunk órára. Ám engem meg akartak rendszabályozni. És volt mondjuk százhatvan igazolatlan órám. Az előző félévben is annyi volt, de az senkit nem zavart abban, hogy aláírja az indexet. Az igazgató azonban úgy gondolta, hogy akkor most megrendszabályoz, és nem írták alá az indexemet. És akkor kizártak. Először kitiltottak a kollégiumból, aztán kitiltottak az iskolából is.
Elmentem albérletbe, és tök véletlenül a debreceni színház ügyelőjéhez kerültem albérletbe. Nyilván nem éreztem jól magam a bőrömben, depressziós voltam, és állandóan aludtam. Egyszer elkapott a házigazda, hogy nem kéne-e valamit kezdenem magammal? És elvitt a debreceni színházba dolgozni, színházi díszítőnek. Az is nagyon jó korszak volt.
Volt egy nagyon érdekes történet. A suliban fordított nap volt április elsején, amit a korábbi években én szerveztem. És eljött ennek az évnek is az április elsejéje. Én ugye ki voltam tiltva. És a fordított napon úgy döntöttem, hogy bemegyek az iskolába. Azonnal jelentették az igazgatónak, aki hívatott, és egy elég elképesztő beszélgetés zajlott le, mert azt mondta, reméli, hogy megtanultam a leckét, és majd ha szeptembertől visszajövök, akkor segítségére leszek az ifjúság nevelésében. De én már akkor elintéztem, hogy a pesti felsőfokú technikumba fölvegyenek. A budapesti Felsőfokú Építőipari Technikum tulajdonképpen ugyanaz az iskola, később pár évig szervezetileg is egy volt. És abban az évben Debrecenből kirúgtak két tanárt, akik a pesti iskolába jöttek föl, és akikkel én jóban voltam. Különösen az egyikkel, egy rajztanárral. Ők elintézték, hogy fölvegyenek, ami azért volt nehéz, ugye, mert nem volt nálam az indexem, azt bent tartották: úgy sincs más választásom, mint hogy visszamegyek. Mivel tudtam, hogy én nem megyek vissza, ordenáré szemtelen voltam az igazgatóval. Ekkor írtunk 1971-et. És ennek a történetnek volt még egy csavarja, mert a következő évben vonták össze egy intézménnyé a kettőt, és ez a pasi lett a főigazgató. És följött Budapestre a tanévnyitóra, ahol engem bemutattak, mint friss oktatót a Barócsi elvtársnak. Ez a budapesti iskola is egy elég furcsa intézmény volt, bár itt már voltak színvonalas tanárok. És volt egy nagyon érdekes dolog: a tervezési tanszék vezetője Szegeden, az első lakásunknál a folyosószomszédunk volt, és aztán került föl Pestre, és lett belőle tanár. Persze, nem ismert meg. Meghatározó tanár volt az iskolában: rémesen konzervatív pasi volt, aki például nem engedte a párokat egymás mellett ülni az előadásán. De igazából sok jó élmény fűződik hozzá. Egyrészt az ő tanszékén maradtam bent tanítani. Egyszer jött a gyakorlati órára ellenőrizni. Nagyon nagy mellénnyel kérdezte, hogy „na nézzük, mit produkál ez a nagy szakállú új fiú?”, satöbbi, satöbbi. Ez még a félév elején volt. És mondtam neki, hogy kész vagyok a féléves tervemmel. Megmutattam, nagyon meg volt elégedve. A tervezés jól ment. A legjobb példa a vele kapcsolatos visonyomra – Beszédes Kornélnak hívták ezt az építészt –, hogy én nagyon sok mindent tanultam tőle, de körülbelül úgy, hogy mindennek az ellenkezőjét, mint amit ő mondott.  Például minden háromórás előadása első órájában íratott egy ötvenperces zárthelyit. Megcsinált egy egyszerű tervet, azt leírta verbálisan, és ezt adta ki föladatnak. Ezt kellett kvázi megtervezni. Volt egy évfolyamtársnőm, aki egy az egyben mindig azt fejtette meg, amit ő elképzelt. Én pedig mindig csináltam neki olyan megoldást, ami minden paraméternek megfelelt, de totálisan más megoldás volt, mint amit ő kért. Ezt ő díjazta. Okos ember volt. Iszonyúan ambicionálta, hogy lakóépület-tervezési tankönyvet írjon. Ő már akkor, a számítástechnika fejlődése előtt megpróbált egy rendszerszemléletet rápakolni erre a dologra. Elébe ment a korának. Vele dolgoztam tíz hónapig: nagyon bensőséges együttlét volt.
Pestre meg úgy kerültem föl, hogy azok akiknél Debrecenben laktam, ugyanakkor költöztek föl Pestre, úgyhogy hoztak magukkal. A cselédszoba ugyanúgy megmaradt nekem, tehát kvázi családtagnak tekintettek. Artner Árpád, aki a debreceni színháznak volt a főügyelője, aztán a Madách Színházba került főügyelőnek. Az ő segítségével kerültem előbb a debreceni színházba, és aztán Pesten is, meg a Filmgyárba jártam díszítőként dolgozni, jövedelem-kiegészítésként. Egy év után aztán, 1972-ben bekerültem az Ipartervbe, ami annak a kornak a legelitebb tervezőirodája volt.
Közben több minden történt, amiről kéne beszélni. Ugye 68 mindenki számára megkerülhetetlen dolog volt, még ha csak tizenkilenc éves az ember. Én azt akkor pragmatikusan közelítettem meg: rémes, ami történt, de a Szovejtuniónak nem volt más választása. Nem hiszem, hogy akkor azt én olyan nagyon tudtam volna elemezni. De arra határozottan emlékszem, hogy nagy viták voltak a kollégiumban. Voltak az évfolyamban olyanok, akik sokkal jobban elítélték az egészet, mint én. Nekem az volt az álláspontom, hogy ez a világpolitikai helyzet, ebben a helyzetben egy nagyhatalom ezt lépi. A másik, ami nagyon érdekes volt, és totál véletlen: összeismerkedtem egy fiatal társasággal, akik egy kommuna-kezdeményben éltek Debrecenben, közel a kollégiumhoz. És nagyon sokat jártunk hozzájuk, talán többen is a kollégiumból, beszélgetni. Munkásfiatalok voltak, együtt éltek hatan egy családi ház felében. Később én is ilyesmiben éltem, meg sok ilyen típusú kapcsolatom volt. Akkor volt Heller–Vajda tanulmánya, amit mi ott rongyosra olvastunk (Családforma és kommunizmus). És meg voltunk győződve, hogy a tanulmány megállapításaival szemben majd mi jól fogjuk csinálni, mert ugye annak a végkonklúziója az, hogy nyomorkommunát nem lehet létrehozni, mert az nem működik. Mi pedig gyakorlatilag nyomorszinten éltünk, de meg voltunk győződve róla, hogy majd mi megcsináljuk. Persze, nem tudtuk…
Egy ilyen vidéki felső-középfokú oktatási intézet maga a pocsolya. Ott vegetálnak az emberek. Jellemző, amit elmondtam már, hogy az évfolyamnak az ötven százaléka kényszerből járt oda. Tehát se az iskola, se semmi más nem érdekelte. Túl akart rajta lenni, meg akarta szerezni rá a pecsétet. Nagyon-nagyon kevés olyan ember volt ott, akik ambicionálták a világgal való ismerkedést. Igaz, nem is nagyon voltak információk. Az az információ volt, ami volt a televízióban vagy a rádióban. A Szabad Európát meg a Luxemburgot a zene miatt állandóan hallgattuk. Abban az időben még olyan volt a magyar rádióműsor, hogy minden szám be volt írva. Tehát az Ötórai teánál meg a Táskarádióban föl voltak sorolva a zeneszámok. És akkor előre aláhúztuk, hogy melyik számot kell meghallgatni. Oda becsúszott mindig egy-egy Beatles, meg néhány más jó szám. Fura, hogy ilyenekre emlékszem: becsúszott egy Lennon–McCartney, de egy zenekari földolgozásban, tehát szöveg nélkül. Akkor, ’65 őszén indult az Ifjúsági Magazin, amelyiknek volt egy poszter melléklete, és már egy Jimmy Hendrix megjelent. Tehát hatvanas évek legvégén, 69-ben, 70-ben, 71-ben már ezek voltak. A lehetőségekhez képest zeneileg naprakészek voltunk, politikailag biztos, hogy nem. És megállás nélkül moziba jártunk – azóta se teszem. Volt is egy ilyen reklám, hogy „Mozijegyet egyet vegyek? – Vegyél kettőt, veled megyek!” És akkor ez a kollégiumban úgy szólt, hogy „Mozijegyet egyet vegyek? – Vegyél negyvenet, mert mi is megyünk!” A közeli mozit, ahova rendszeresen jártunk, átalakították, úgyhogy csak a karzat volt, ott volt a közönség, és ott gyakorlatilag csak kollégisták ültek az előadások zömében. Mindent megnéztünk. Nem volt válogatás, mert az együttlét, a buli volt a fontos – amit ma nem tudok elviselni, hogy buli van a moziban, miközben én filmet szeretnék nézni. És valamennyit eljártunk a múzeumba. Ugye galériák még nem voltak. Tehát egy csomó dolog nem létezett, ami ma már szervesen hozzá tartozik egy fiatalember életéhez. Én ki nem állhattam a Munkácsy-trilógiát, de az ember csak megnézte évente egyszer, ha már ott volt. És elég jó képzőművészeti élet volt az iskolában. Mert az építészhallgatók között mindig van egy csomó olyan fiatalember, aki ambicionálja a művészetet, és akkor maga is csinálja.
Tehát tíz hónap után otthagytam a felsőfokú technikum tanszékét, és elkerültem az IPARTERV-be. Ami egy elit, de egy hatalmas, ezerfős tervezőiroda volt. Két helyen volt. A Deák Ferenc utca és Petőfi Sándor utca sarkán volt a központ, a Türr István és Váci utca sarkán pedig a C iroda, ahova én kerültem. Ami nem volt egy jó hely. Pontosabban: ott nem voltak fontos arcok. Volt egy osztályvezető, aki az akkori énemnek sem volt egy fontos figura. Azóta már jobban becsülöm azt a teljesítményt, amit ő akkor csinált, de fiatalemberként azt a fajta sematikus modernizmust nem nagyon díjaztam. És a közvetlen főnökeim sem voltak nagy építészek. Viszont nagyon jó sorom volt: ugyan nem tudta senki, hogy jó építész vagyok-e, de hogy jó munkaerő vagyok, azt mindenki tudta. És ezért nagyon-nagyon jó munkákhoz kerültem közel. A munkabírásom gyakorlatilag korlátlan volt, másrészt pedig iszonyatosan tudtam koncentrálni a föladatra. Azóta is bosszankodom, ha egy-egy folyamatban lévő munkánál rákérdeztem valamire a fiatalabb kollégánál, és azt mondják: nem tudják. Én meg egy tízezer négyzetméteres háznak az összes kottáját meg minden adatát tudtam fejből, mert valahogy azt gondoltam, hogy ez a minimum. Amúgy ez egy elég konfliktusos helyzet volt, amit persze én szítottam is, minden energiámmal. Például az egyik pénteki napon az osztályvezető behívott, hogy kellene neki segíteni, mert egy tervpályázaton indul. Mondtam neki, hogy sajnos nem tudok segíteni, mert én is indulok azon a tervpályázaton. Évi tíz pályázaton indultunk együtt, fiatal építészek. Mire ő tartott egy kiselőadást: ezt úgy kell csinálni, hogy először be kell szállni azokhoz, akik tudják, hogyan kell csinálni. Erre az volt a válaszom, hogy akárhogy körülnézek, nem látok olyat, akihez érdemes lenne beszállni. És hát ez meghatározta a mi viszonyunkat. Meg mezítláb jártam dolgozni, szandál nélkül. Télen meg vastag bőrcsizmában. Szóval, amit ki lehetett ostoba polgárpukkasztást találni, arra én mindegyikre vevő voltam. Ezt a mezítlábast is mindig túljátszottam: megálltam a küszöbön és megtörültem a lábam, mielőtt beléptem. De ettől függetlenül az IPARTERV jó hely volt. Az első munka, azt hiszem, amihez odakerültem, a Csepeli Szabadkikötőben egy csarnok volt. Már a vége felé járt a munka. 72-t írtunk, maximum 73-at. A csarnok oldalában sorban sok-sok kapu a kamionpakoláshoz. És azokra föl lehetett festeni két méter átmérőjű köröket, és abba beleírni a kapuszámot. És ez egy iszonyú nagy apróság volt. Vagy volt a BKV-nak az Örs vezér téri végállomáson egy négyzet alaprajzú épülete, négy saroklépcsőházzal és szabadlépcsőkkel, tűzlépcsőkkel. Én terveztem a tűzlépcsőket, és az tiszta Amerika volt!
 A homlokzaton szabadlépcsők mennek le! Ezeket borzasztóan élveztem. És ott rengeteget lehetett tanulni, mert élesben kellett menni művezetni. A harmadik ház is nagyon érdekes volt: a Bőrdíszmű Szövetkezetnek csináltunk egy műhely- meg irodaházat a Frangepán utcában. Nem voltak ezek nagy művek, és mire megvalósultak, addigra még jobban lekoptak, de azért ezek mind-mind érdekes dolgok voltak. Meg az IPARTERV könyvtárában voltak külföldi folyóiratok, amiket el lehetett kérni. Szóval nagyon sok mindent lehetett tanulni. És mellette indultunk évi nyolc, tíz, tizenkét országos pályázaton. Iszonyatos mennyiségűt melóztunk.
Az IPARTERV-ben is ott volt a KISZ. Csináltunk ifjúsági klubot, ahol kiállításokat szerveztünk. 76-ban volt egy nagy IPARTERV-kiállítás, ott szerepelt az első megépült családi házam, amit Vadas József, aki akkor az ÉS-nek volt a műkritikusa, jól lehúzott. Áll még a ház, de már csak nyomokban emlékeztet az eredetire. A Farkasréti temető felé, a Borbála utcában van. Egy nagyon meredek telken nehéz volt építeni. Az egész munka úgy jött, hogy egyszer a 31. számú Állami Építőipari Vállalatnál a kivitelezésben dolgozó statikus fiú, aki akkor már csinálta maszekban a társasház-terveket, megkért, hogy rajzoljak neki. És hát öt perc múlva átvettem a tervezést, és hosszú éveken keresztül az ő neve alatt terveztem, mert nekem nem volt diplomám. Még a saját házamat is az ő nevén terveztem. Visszatérve a házra: nagyon izgalmas ház volt, egy igazi korjelenség. Az volt az alap, hogy nincs építőanyag. Vagy ami van, az ócska. Tehát egy olyan házat kell tervezni, ahol minden el van rejtve egy tető alá. Tehát készült egy hatalmas tető, és ez alá egy lukon be lehetett menni, és alatta ott volt a kétszintes lakás. A nappalinak a galériájára érkeztünk be, és egy lépcső vezetett le, és akkor onnan látszott a kert, meg a kandalló, meg minden. Nagyon ki volt találva, nagyon jó terv volt. Ugyanebből az „alomból” született egy másik családi ház, egy-két évvel később, ami ugyanennek a logikának az alapján működött. De azt meg én terveztem át pár évvel ezelőtt egy teljesen más jellegű házra. Megváltozott benne az életforma. Nagyon jó érzés, hogy az, akinek harminc évvel azelőtt megterveztem a házat, hozzám jött, és azt mondta, hogy: „Na, Bálint, akkor ezt is maga csinálja!” De ezen kívül volt mindenféle egyéb rendezvény is az IPARTERV-ben. Akkor már menőnek vagy sztárnak számított Finta József, bár akkor még nem volt ez a terminológia. És meghívtuk Fintát beszélgetni, és úgy emlékszem, hogy rettenetesen össze is vesztem vele. Akkor csinálta az első paneles szállodáit, a Volgát, meg Pozsonyban egyet. És akkor föltettük neki azt a kérdést, hogy ezeket az eredményeket, amiket itt alkalmaz egy paneles épületen, miért nem forgatja vissza a paneles lakóépületbe? És akkor cinikus megjegyzést tett arra, hogy az érdektelen, meg mit tudom én, mi. Ezen jól összekaptunk. A kérdés tulajdonképpen az volt, hogyan lehet a panelból architektúrát csinálni, azon túl, hogy lehet benne lakni vagy létezni. Hogy legyen valami pofája. És Finta azt mondta, hogy őt nem érdeklik a lakóházak.
A legnagyobb poén, amit csináltunk, és amit nagyon szerettem, és mint mű is nagyon jó: csináltunk egy vállalati gyereknapot. Rajzverseny meg minden, ahogy kell. Csináltunk ezer lufiból egy álmennyezetet a nagyterembe, ami még mindig nem poén. Hanem amikor befejeződött a program, akkor elvágtuk, és leszállt a gyerekekre, akik hát eksztázisban voltak ettől a dologtól. És halvány gőzöm sincs, hogy honnan, de szereztünk egy meteorológiai lufit, az volt az első díj. Egy hatalmas luftballon, ami gázzal volt fölfújva, úgyhogy szegény gyerek, ahogy kilépett az IPARTERV-ből, kicsúszott a kezéből és elszállt a luftballon.
Nyilván a nonkonformizmusomból adódóan – semmiféle egyéb oka ennek nem volt – elkezdődött valami konfliktus a vállalati párttitkár és köztem. A pasas a fejébe vette, hogy engem kicsinál.  Úgyhogy egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültem, egész addig elment a dolog, hogy áthelyeztek egy másik irodába, statikusokhoz, rajzolónak vagy szerkesztőnek, ami, hát nem az én szakmám, nyilvánvalóan retorzió volt. De mondom, nem tudom fölidézni, mi volt a konfliktus oka, azon túl, hogy nem nagyon bírtam a pofáját – de ez azért önmagában nem ok.
Közben 72-től 74-ig megcsináltam a főiskolai különbözetit, és akkor lett főiskolai diplomám, amit úgy hívnak, hogy üzemmérnöki. Aztán elkezdtem a műegyetemi különbözetit, de abbahagytam, mert unalmas volt, méltánytalan volt, a József Attila-effektus nálam is bejött természetesen. És sokáig azt gondoltam, hogy ez volt az egyetlen rossz döntésem. Azóta már társult ehhez újabb… Tulajdonképpen mindent elértem, amit el lehet érni ebben a szakmában, de az a minimum, hogy kétszer annyi energiát fektettem bele, de inkább többet, mint hogyha elvégeztem volna az egyetemet. Mert nem volt diplomám. A diploma több szempontból is kulcs. Egyrészt a jogosítvány szempontjából kulcs, másrészt pedig a brancs szempontjából kulcs. A szakmát értelemszerűen a Műegyetemet végzettek uralják, és ezért mindent maguk között osztanak le. És aki nem ott végzett, az nem ott végzett. Szeretnek, becsülnek, tisztelnek – csak éppen mégse ott végzett, és ezért nem hívják meg munkára, zsűribe, tervtanácsba, semmibe.
Volt egy belső pályázat az IPARTERV-en belül – ez volt, mondjuk, 74-ben –, és aki megnyeri, az megkapja a munkát, tervezéssel. Rettenetesen meg akartam nyerni, azt gondoltam, ez az egyetlen lehetőség van arra, hogy munkához jussak. Úgyhogy csináltam három alternatívát – mondom, a végtelenségig terhelhető voltam, szóval bárhány órát tudtam egyfolytában dolgozni –, és megpróbáltam, amit soha életemben máskor nem, ipartervesebb lenni az iparterves architektúránál. És nyertem is egy harmadik díjat, meg egy kiemelt megvételt, meg egy megvételt. Tehát mind a három tervet díjazták. De annyira nem tudtam konvencionális, vagy kommersz, vagy iparterves architektúra lenni, hogy meg is nyerjem a pályázatot. Úgyhogy egyik se valósult meg. És soha többet nem is csináltam olyat, hogy megpróbáltam megfelelni valamiféle elvárásnak. Itt azt gondoltam, hogy hátha át lehet törni ezt a korlátot. És aztán ott volt a konfliktus a párttitkárral…
És akkor hallottam, hogy Virág Csaba a LAKÓTERV-ben keres munkatársat. Átmentem, vittem a portfoliómat – amit akkor még nem hívtunk portfoliónak. Csabának nagyon megtetszett, azonnal fölvett. Ez volt 76 vége, 77, ilyen. És nagyon jó három hónapot töltöttem Virág Csabával. Hat hónap lett az egész, de három volt jó belőle. Akkor volt egy nagy országos tervpályázat egy típus panel-házcsalád tervezésére. És Csaba rögtön bevett abba a teambe, amelyik ezt csinálta. Tehát ő volt a tervező, és voltunk benne négyen fiatal építészek. És egy nagyon tanulságos dolog volt: rengeteg ötlet volt, jobbnál jobbak, rosszabbnál rosszabbak, és Csaba mindig hazavitte hétvégén az egészet, és hétfőre meghúzta, megnyirbálta, vagy csinált belőle valamit, amiről pontosan tudta, hogy az lesz az első díj, és az is lett az első díj. Tehát nyilvánvaló, hogy ha benne maradnak a mi – vagy az én – progresszívabb ötleteim, akkor nem nyer. Tehát amit én nem tudtam az IPARTERV-es pályázatnál, ő pontosan tudta, hogy mit szabad megcsinálni ahhoz, hogy meg lehessen nyerni. És akkor még volt egy nagyon jó történet: volt egy országos pályázat a Szombathelyi Képtárra, amin Csaba is indult, meg én is indultam külön. És utána Csaba azt mondta, hogy sokkal jobb terv volt az enyém, mint az övé. Pedig ő nyert is valami díjat. De az egész egyébként elég botrányos volt. A zsűri elnöke a megyei első titkár volt – értelemszerűen. Ez még önmagában nem lett volna botrány, mert minden terv így zajlott. Hanem Reimholz Péter volt az Építőművész Szövetségnek a delegáltja a zsűriben, és minden pályázatnak volt utána egy nyilvános ismertetése és vitája a szövetségben. Ahol Reimholz Péter egészen meghökkentő módon elmondta, hogy úgy zajlott a zsűrizés, hogy bejött az elsőtitkár elvtárs, és közölte, hogy „ennek a tervnek kell nyerni, további jó munkát, elvtársak!” – és otthagyta őket. És akkor a zsűri – ezt már nem mondta el, csak ki lehetett következtetni a képek alapján – keresett olyan második-harmadik díjas tervet, ami egy kicsit alátámasztotta azt, hogy miért az az első díjas terv. És utána a nyolc megvételt meg kiosztották maguk között, más szóval az akkori sztárok között szétosztották a díjakat. Egyrészt ezzel a felütéssel indult ez a vita. Elég nagy felhajtás volt. És rengeteg pályázó volt, dugig volt a szövetség terme. Mindenki beszélt a tervekről, így-úgy. Volt egy-két jó terv, Janákynak volt egy nagyon érdekes terve, ami bennem megmaradt. De nekem az volt a szakmai siker, hogy már folyt a vita vagy két órán keresztül, amikor fölszólalt Gerő Balázs, aki szintén nyert egy megvételt, és azt mondta: „Most már nagyon sokat beszélgettünk, de akkor most beszéljünk arról a tervről, amelyikről érdemes lenne!” És akkor elkezdett az én tervemről beszélni. Iszonyú nagy szó volt a hetvenes évek közepén, hogy nem diplomás, bla-bla-bla… Ez amúgy hasznot semmit nem hozott soha. És akkor ez után a jó indulás után kiderült, hogy a LAKÓTERV is ugyanolyan tervgyár volt, mint az IPARTERV, taposómalom, csak más színű az árnyalat rajta. Ezért csak hat hónapig voltam Csabánál, nagyon meg is volt bántódva egy ideig. De nagyon szépen oldotta meg a dolgot végül. Majd azt elmondom.
Akkor Koszorú Lajos barátom a VÁTI-ban dolgozott, ő mindig is várostervezőnek készült. Együtt mindig úgy dolgoztunk, hogy ami városos dolog volt, azt mindig ő csinálta, ami ház volt, azt mindig én csináltam. A VÁTI akkor érdekes hely volt. Konrád, Szelényi ott volt akkor, nem sokkal korábban, tehát még kvázi érződött a hatásuk. Akkor ott dolgozott Zsille Zoltán, ott dolgozott Hegedüs András. És akkor odakerültem. De a VÁTI-ba már nem vettek föl állásba, csak szerződéssel. Már 78-at írtunk. Akkor még nem voltak ellenzéki szervezetek, de a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk például. Meg akkor már az adyligeti kommuna megvolt, Koszorúval ott együtt laktunk. Én soha nem kérdeztem meg a Baráth Etelétől, hogy ennek mi volt pontosan a háttere, de mindenesetre nem tudott fölvenni állásba, csak hol egy, hol két hónapra hosszabbította meg a szerződésemet. Mígnem tizenegy hónap múlva, 1979. február 10-én megszűnt a munkaviszonyom. Ami azért volt nagyon rossz, mert egy nappal korábban született Sára, én meg kikerültem az utcára.
A VÁTI ugye egy teljesen más világ. Ott kezdtem először olvasgatni olyasmiket, amik már nem ház-léptékű ügyek. Regionális tervezésben vettem részt, és lakásépítésről szóló tanulmányokat írtam. Érdekes társaság volt. Baráth Etele volt az osztályvezető, ott volt Koszorú, Hegedüs András, Nagy Béla, aki most a legnagyobb magán-várostervező cégnek a tulajdonosa és vezetője. Ott volt Schneller István, aki húsz évig volt Budapest főépítésze. Ott volt Szaló Péter, aki most államtitkár a minisztériumban. Ott volt Miklóssy Bandi, aki aztán később szamizdat-ügyben fontos figura lett, és aztán Andrásfalvynak volt államtitkára talán, vagy tanácsadója. Tehát ő a nemzeti vonal felé orientálódott. Szóval jó döntés volt odamenni. Lehet, hogy nekem való világ lett volna ott maradni – de hát nem így alakult. Ugye ez az ellenzéki tevékenység legelején volt. A Charta ’77-et én még nem írtam alá, csak a 79-est. Hogy miért nem, azt már nehéz megválaszolni. Harmincnégyen írták alá, szinte mindenkit ismertem már, tehát lehetett volna. Én akkor még nem voltam még benne ebben a dologban. De a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk. De az is olyan pikáns! 72 óta volt „táncrendem” – táncrendnek hívtam a határidőnaplómat –, és abban volt olyan, hogy egy oldalpáron az volt az egyik oldalon, hogy Tőkei-szeminárium, a másikon meg hogy Szabó Miki Szabadegyetem. Tehát ez a két dolog még erősen együtt volt. Adyligeten, ahol együtt laktunk, ott volt a Koszorú is meg a Farkas Péter is, aki a közgázon volt tanársegéd, mindketten párttagok voltak. Farkas Péter révén kerültem be a Tőkei-szemináriumra. És közben meg már jártunk egy másfajta szabadegyetemre is. A Szabó Miki-félére.
Adyliget úgy kezdődött, hogy albérletben laktam egy volt debreceni évfolyamtársammal a Rumbach Sebestyén utcában. Ott is volt egy édes történet. Fiatalok voltunk, és nagy forgalmat bonyolítottunk le barátnőkben. Úgyhogy egyszer mentünk haza, és ott várt bennünket a rendőrség, mert följelentettek a szomszédok, hogy erkölcstelen életmódot élünk. És méghozzá annak a lánynak a kapcsán, aki már akkor a menyasszonya is volt a fiúnak. Semmi nem volt egyébként, csak tudom, hogy a rendőrség az ilyesmire már akkor rámozdult. Ez volt, azt hiszem, az első ilyen rendőrségi ügyem. Oszt őrnagy volt, aki kivonult, emlékszem a nevére. A rendőrség nagyon odafigyelt mindenre. És – mint tudjuk – mindenre volt, aki azt besúgta. A következő albérletbe már Koszorúval mentünk. Mert addigra ők diplomáztak, tehát akkor volt, mondjuk, 74. A Fodor utcába kerültünk, egy alagsori lakást béreltünk. Ott is nagy élet volt, ott készültek ezek a pályázatok. Ott már rendszeresen hat, nyolc, tíz, húsz ember volt, akik éjszaka ott is aludtak. Aztán átkerültünk egy másik albérletbe, ahol egy szegedi fiúval, Rimely Károllyal laktunk együtt. Nem tudom, Koszorú miért nem volt ott, de az is lehet, hogy hárman laktunk.
Mindenesetre mi a saját első szabadegyetemünket azon a lakáson szerveztük. Bakondi János műegyetemi tanár, aki azon túl, hogy az épületszerkezettani tanszéken tanított, építészetfilozófiával foglalkozott, és ebből tartott lakásszemináriumi kurzust, ami iszonyú fontos volt. Mai napig egy csomó dologban abból élek, amit akkor tőle tanultam. Ez még a Repülő Egyetem előtt volt. A Műegyetemre járók tudták, hogy Bakondi tanár úr mással is foglalkozik, mint amit tanít. És őket ez nagyon érdekelte. Én meg mondtam, hogy akkor talán hívjuk meg! Ez kb. nyolc alkalom volt, elég hosszan zajlott. Olyan húszan voltunk mindig. Zömmel építészek, esetleg barátnők. De lehet, hogy ez volt előbb, és ezután volt a Fodor utca. Ez is azon a környéken volt, a Mártonhegyi úton. Innen például ezért az előadássorozatért raktak ki bennünket, nem tűrték. Hogy aztán maguktól raktak-e ki, mert zaj volt, vagy azért, mert megkérték őket? Ezt nem tudom. És akkor a következő albérletből is kitettek bennünket, és akkor egy utcai lakást béreltünk, de azt már talán öten vagy hatan béreltük. Akkor keveredett hozzánk szegedi ismeretségen keresztül Saci. Szilágyi Sándor. A Bölcsészkaron volt egy diákmozgolódás: az Oktatásügyi Klub. Ez, gondolom, 77–78-ban lehetett. Tehát ez már egy picit átfedett a Hétfői Szabadegyetemmel. Én mint kívülálló és egy pár évvel idősebb, kvázi mint konzultációs partner – nem mondtunk akkor még ilyen csúnyákat –, ott voltam, meghallgattam a vitákat az egyetem vezetésével, és utána próbáltuk kitalálni, hogy mit meg hogyan lépjenek. Ez is nyilván az ELTE KISZ-en keresztül szerveződött, mert másképp nem szerveződhetett. De ennek már egy önálló formája volt.
Az Irinyi utcában legalább négyen laktunk együtt, de lehet, hogy még többen. Egy szoba-hall volt, úgyhogy minden bútor alatt aludt valaki… És akkor eldöntöttük, hogy keressünk egy házat, ahol lehet közösen élni. Nemigen beszéltünk még kommunáról szerintem, majd csak kicsit később. Mindenesetre már volt ilyenekkel kapcsolatunk, Pilisborosjenőn az Orfeo, később Stúdió-K, volt az Utcaszínház, akik szintén közös lakásban laktak a József körút 50-ben. És akkor elkezdtünk járni házat nézni. Senkinek nem volt egy fillérje sem. Néztünk Pomázon, meg Budakalászon, meg mindenféle elképesztő helyeken. Egyértelmű volt, hogy ki kell menni a városból a pénz miatt, merthogy ott olcsóbb. Akkor már a második családi házam épült Adyligeten, és oda jártam ki művezetni. Egy matematikus–ügyvéd házaspárnak készült ez a ház. És az ügyvédnőnek mondtam, hogy házat keresünk. És egyszer csak azt mondta, hogy a szomszédban van egy negyvenhárom négyzetméteres faház, ami eladó. Elmentünk, megnéztük, és hát maga volt a mámor. Egy faház, egy hatalmas telken, egy nagyszoba – egy szoba volt – meg egy nagyon pici szoba, fürdőszoba, konyha, gardrób – félkész volt az egész. És ehhez voltunk öten, fiúk, akik ezt akartuk.
                                                                                                   És a tulaj egy nagyon helyes bácsi volt, Szepeskertvári Géza, háborús hadirokkant, fél karja, fél lába volt az öregnek, és saját maga építette a lenti házat is. Ami iszonyú érdekes volt, hogy a testi aszimmetria miatt a lakást totál szimmetrikusra tervezte. De mindent, az értelmetlenségig! Tehát az egy szobába két ajtón lehetett bemenni, a szobából a verandára két ajtón lehetett kimenni, a kapcsoló, a konnektor, minden, minden totál szimmetrikus volt. Ő lakott a lenti házban. Épített a háza fölé egy vasbeton lemezt, és arra fölrakott egy faházat, mert volt neki egy barátnője, akkor volt hetvenhét éves, és őt akarta odaköltöztetni. De összeveszett a barátnővel, és ezért a ház üres maradt. Félkész is maradt, meg üres is maradt. És akkor mi ezt megvettük úgy, hogy én kaptam a szüleimtől százezer forintot, mindenki fölvett ötezer forint személyi kölcsönt, akkor volt egy barátunk, aki beszállt, aki nem is lakott ott, hanem adott, mit tudom én, húszezer forintot. Százötvenezret kellett kifizetni indulónak, és utána iksz évig törleszteni az egészet. Erős Kata, aki az aktuális barátnőm volt, úgy került a képbe, hogy ő volt az egyetlen pesti, akkor vidékiek nem vásárolhattak Pesten lakást, úgyhogy az ő nevére lett a ház megvéve, és így került ő oda, és így éltünk mi aztán együtt. Erős Kata, Koszorú Lajos, Szilágyi Saci, Farkas Péter, Burits Oktáv és én. Aztán sokan jöttek-mentek újabbak. Itt elkezdődött aztán a Helleréknek a ronggyá olvasása. Ez megjelent az Új Írásban. Fénymásolt példányunk volt belőle, pedig akkor még nagyon kevés fénymásoló volt, és ez egy kifejezetten ronggyá olvasott xerox példány. Sok-sok mindent olvastunk. Mentek a viták hajnalig. Persze később változott, ahogy megváltozott az összetétel Adyligeten, a beszélgetések más színvonalra emelkedtek. Más volt a Petrivel Lukácsról beszélgetni, mint, mit tudom én, Farkas Péterrel, aki marxista volt. Tényleg nagyon sok ember volt ott. Össze kellene egyszer számolni. Például Noll Tamás, egy tíz évvel fiatalabb építész, ő is benne volt mindig abban a csapatban, akik pályáztunk. És akkor megnősült, ott született az első gyereke. Akkor a nagyszobából leválasztottunk egy kisszobát, hogy a gyerekes családnak legyen. Ami korábban volt kisszoba, az először Katának volt a keramikusműhelye. Amikor Sára született, addigra építettünk egy kerámiaműhelyt, és akkor Sára bekerült a rácsos ággyal a kisszobába. Akkor ebből lett egy konfliktus, – akkor már laktak ott mások is –, hogy először műhelyt építsünk, vagy először komfortosítsuk a lakókörnyezetet. De akkor én azzal érveltem, hogy mindnyájunknak van hol dolgozni, mert van munkahelyünk, meg amúgy is, itt is van rajzasztal, de a Katának nincs hol dolgoznia. Műhelyt építettünk. Volt, aki ebbe belerokkant, már a sokk konfliktusba, az együttlétbe és emiatt elment. Volt egy másik értelmiségi társaság, akik szintén sokat beszéltek erről a dologról: a Klaniczay Gábor, Barna Imre, Sáska Géza, György Péter, nem tudom én, még kik. És sokat jártak ki, ez már a 79–80-as évek fordulója. Ez tartotta magát jó pár évig, a nyolcvanas évek elejéig. Utána is sok minden megmaradt ebből, mert akkor Petriék költöztek oda, csak akkor már nem volt kommuna – sosem használtuk ezt a kifejezést, csak az egyszerűség kedvéért használom most ezt. Amikor az alsó lakás megépült, akkor már egyértelmű volt, hogy az a mi lakásunk. Mi fönt laktunk a faházban, az öregúr lakott lent, de közben ő meghalt. És megörököltük tőle, mert mi tulajdonképpen megvettük aztán az egészet. Ez a bácsi az Isten ajándéka volt – mondanám, ha hívő ember lennék –, mert ennél nagyobb szerencsénk nem lehetett az életben. Ugye minden hónapban kellett fizetnünk, nem tudom én, tízezer forintot. Sokszor nem volt ennyi pénzünk sem. Ez mindig úgy zajlott, hogy amikor már ugye menni kellett volna fizetni, és Kata nem ment Kata, akkor a bácsi jött, hogy: „Katikám, baj van? Mennyit adjak kölcsön?” Tehát amikor mi nem tudtunk törleszteni, akkor ő adott kölcsön. Aztán egyszerűen megörököltük tőle, mert nem volt örököse, senkije, úgyhogy ránk szakadt a kétszintes ház. Most persze előreszaladtam egy kicsit, mert akkor mi már két lakást építettünk.
                                                        Még együtt éltünk, de már két lakást építettünk, azzal, hogy az egyik Katáé, a másik meg az enyém, merthogy én mindenfelé éltem, másutt is. Két éjszakát töltöttem Adyligeten, a többit meg más nőknél. Párhuzamosan sok nőnél. A négy volt az ideális, az tökéletesen működik. Ugye, a hetvenes–nyolcvanas évek elejét írtuk, és a nők között is nagyon sok olyan volt, aki független életet akart élni, ámde nem akart teljesen egyedül lenni. És ebbe belefért az is, hogy osztozni kell más nőkkel. Legalábbis tűrték, ha nem is örültek, de Kata – biztosan tudom – nem örült neki, de soha nem lehetett illúziója, hogy ez nem így lesz. Karácsonykor én legalább három-négy helyen faragtam be a fenyőfát a talpába, mert én voltam „a férfi”, aki kéznél volt. De a lányokról is tudom, vagy asszonyokról is tudom, hogy kinek volt mellettem párhuzamosan másik két vagy három kapcsolata.               
                                                           Volt egy bál, úgy hívtuk, hogy a bontóbál, ahol a fönti faházat egy nap alatt szétvertük, és utána átment az egész egy hajnalig tartó iszonyatos nagy buliba. Nagyon jó meghívója volt. De csak akkor lett a faház elbontva, amikor az alsó lakás már lakható volt. De hát ez már jóval később volt, akkor  Petri már rég ott lakott. Tehát ők még a faházba jöttek ki, amikor még csak a fölső volt a miénk. Ez egy kis tetőhajlású ház volt, nagyon nyomott kis padlása volt, de abba csináltunk egy lépcsőt belülről, leszigeteltük, és az volt az alvóhely. Szorosan egymás mellett hat ágy volt benne, mindegyikben el lehetett férni ketten. És amikor sokan voltunk, akkor még lábnál is feküdtek. Szóval ott zajlott az élet. Nekem volt ott szavam. Elég erőszakos, autoriter valaki voltam. (Épp tegnapelőtt jártam Bence Gyuri özvegyénél, ahol fölemlegettem, hogy az egyik ilyen szakítással végződő adyligeti konfliktus után mondtam Gyurinak, hogy „hát ez rémes, hogy ott mindenki azt mondja rólam, hogy én egy autoriter izé vagyok”. És Gyuri azt mondta erre: „Tudod, miért mondják? Azért, mert egy autoriter fasz vagy!” És nekem ez iszonyú fontos volt, mert addig ezt soha senki nem mondta így ki, és nem olyan súlyú ember, úgyhogy én azt gondolom, hogy onnantól kezdve ebből sikerült visszavenni valamit, de már csak annyit, amennyit lehet. De akkor egyértelműen én voltam a domináns. Klasszikus kommuna volt. 68-nak a hatása nyilvánvalóan, kicsit később, kicsit másképpen, kicsit kelet-európaiabban, de éreztette hatását. Ez működött. Én ebben nagyon jól éreztem magam, de hát aztán ez megváltozott.
A Repülő Egyetembe Sacin keresztül kapcsolódtam be. Nem ő kezdte szervezni, de aztán ő vette át, és ő lett az igazgató, ahogy saját magát szereti meghatározni. Kovács Mari meg Örkény Tóni kezdték. Nemcsak a Szabadegyetem volt, hanem voltak szemináriumok is. Ezeket a kiscsoportos foglalkozásokat zömmel Szabó Miki tartotta: 56-ról, Oroszországról stb. – rettenetesen jó, okos dolgok voltak. Az Iskola utcába jártunk, Betlen Panni lakásába. Lehet, hogy Kovács Andrásnál, a Teréz körúton volt a legelső, vagy a Szondi utcában volt a legelső, nem emlékszem, de mindegy, ezek már le vannak írva, úgyhogy ezek nem érdekesek. És aztán az Óra utca. Az idén volt az Óra utcában egy nosztalgia-parti, és ott mindenki azt mondta, hogy ő sokkal nagyobb lakásra emlékszik. Szakmai ártalomból én pontosan tudtam, hogy mekkora, és hogy milyen elképesztő módon voltunk oda bezsúfolódva, még sokszor a függőfolyosóra is kifolyva. Rengeteg jó történet volt. Matolay Magdi Tűzoltó utcai lakásában Tamás Gazsi tartott előadást Erdélyről. És az egyik szünetben egyszer csak a Körútról egy borízű hang hallatszott fel, amint azt kiabálja, hogy: „Éljen Sztálin, éljen a Párt!” Elképesztő röhögés volt. Aztán Hegedüs András, Zsille tartott előadást. Ezek mind nagyon fontos és soha nem hallott dolgok voltak, különösen egy építész számára. De olyan vonatkozása is volt – Szabó Mikitől tudom –, hogy Erdei kriptokommunista volt, tehát neki már volt kommunista párti tagkönyve, amikor a parasztpártot szervezte – ez azért elég érdekes. Erről az én családom semmit nem tud. Mert párszor megpróbáltam tőlük ezt megtudni, és semmit nem tudnak, mint ahogy a másik dicstelen tettéről sem tudnak, hogy hogy van az, hogy a tököli küldöttségből Malétert kivégzik, Erdei meg politikai karriert fut be.
Apámmal nagyon rossz volt a kapcsolatom ebben az időben. Anyámmal nem, őbenne az anyatigris működött. Van egy hosszú levél apámtól – egy kicsit későbbről, 83 tájáról –, amiben leírta, hogy a megyei első titkár, Komócsin elvtárs egy megyei pártbizottsági ülésen félrevonta őt, és óva intette, hogy hasson rám, hogy szálljak ki ebből a dologból, mert ennek komoly következményei lesznek. Hosszú, háromoldalas levél, elég zavaros, egy csomó hivatkozása nem stimmel, mert nagypapára hivatkozik, aki – azt gondolom, és akkor különösen azt gondoltam, hogy – a mi oldalunkon állt volna, nem az övén. De apám olyanokat írt, hogy tudja, hogy a barikádnak melyik oldalán kell majd állnia… Szóval nagyon elfajult a helyzet. Nem is nagyon jártam haza. És amikor, mit tudom én, karácsonyra hazamentünk, elég feszült együttlétek voltak. Ez nem is változott meg, csak akkor, amikor megjöttem Amerikából.
A buli nagyon fontos meghatározó forma volt Adyligeten, mert egyrészt fiatalok voltunk és jó volt bulizni, másrészt az volt a konspirációnak az egyik legfontosabb területe. Aki kicsit is ismeri Kis Jánost, az tudja, hogy ő valószínűleg nem táncolni ment egy ilyen buliba, meg nem is csajozni, hanem azért, mert dolga volt ott. Adyligeten minden évben volt két nagy buli, de azt még mi mint lakóbulit kezdtük el csinálni. Az első buli a húsvét volt, amikor egy kicsit archaizáló tavaszünnepet rendeztünk, nagy, vödrös locsolkodás, meg minden. Aztán ez kinőtte magát egy olyan húsvéti bulivá, ahol később két-háromszázan voltak. Akkor Csákó Misi a Gellérthegy oldalában lakott, egy földszinti lakásban, és abban a pici lakásban meg a pici előkertben kezdett el augusztus 20-i bulit csinálni. És amikor onnan elköltöztek, akkor én átvettem, mert Adyligetről nagyon jól látszik a tűzijáték. És a SZETA-bál is egy ilyen nagy adyligeti kerti buli volt, ahol gyűjtést szerveztünk. És volt még egy érdekes dolog: a „nem karácsonyozók karácsonya”, akik ugye vagy vallási, vagy politikai okok miatt nem karácsonyoztak. Én gyűlölöm a karácsonyt. A legagresszívabb dolog: akkor minden alá van ennek a történetnek rendelve. Karácsonykor nem lehet elmenni egy kocsmába, minden be van zárva, sőt a járművek sem járnak. Négy óra után nincs tömegközlekedés karácsonykor. És voltak zsidó barátok, meg egyedülállók, és akkor mindig jó nagy buli volt. Petri, Bence, Sulyok Miklós, de volt olyan is, aki a családjával letudta a kötelező karácsonyi izét, és utána kijött éjszakára. Ez inkább intim buli volt, tíz-húsz fős, nem olyan, mint ezek a nagy bálok. Konspiráció, zene, tánc, csajok, pia – ez így mind együtt. És nagyon érdekesen bővült ez a kör. Például a fizikai munka kapcsán. Ugye nem csak én voltam munka és jövedelem nélkül, hanem rengetegen. Föl nem tudnám sorolni, hogy ki mindenki dolgozott velem, Jeles Andrástól kezdve Kardos Andráson, Hamburger Misin, Eörsi Lacoson keresztül rengeteg ember. És sok totál „anti”, akik életükben nem fogtak kalapácsot a kezükben. De hát meg kellett valamiből élniük, úgyhogy egy csomó ilyet hordtam magammal mindenfelé. És ők természetesen Adyligeten is megjelentek. Amikor elkezdtünk építkezni, akkor egy csomó fiatalember került hozzám alkalmi munkára, aztán ottragadt. Nagy háló volt, ahol mindenki a periférián élt, vagy még annál is rosszabb helyzetben, és ettől még élhető meg működőképes dolog volt.
A segédmunkás életet a kényszer szülte, de amikor muszáj volt váltani, egyértelmű volt a választás. Még iparterves koromban elkezdtem ácskodni. A főnököm Vonák János volt, igazi világfi már akkor is, a hetvenes években: autója volt, síelt, vitorlázott, mindent csinált. És ehhez persze kevés volt az iparterves pénz, meg a maszek munkából szerzett pénz. És a felesége tervezett Leányfalura egy hétvégi házat, aminek nem szokványos volt a teteje. És akkor azt mondta Jancsi, hogy csináljuk meg az ácsmunkát! Az ő nagyapja ács volt, ezért volt neki fűrésze, meg furdancsa, meg vésője, volt pár alapszerszáma. És nem véletlen, hogy engem választott, mert nekem meg volt valami gyakorlatom és tudásom, amit a technikumban a gyakorlaton megszereztem, meg hát marha erős ember voltam, és ez ugye sokat számított. Úgyhogy így elkezdtük először ketten. Két hétvégén megcsináltuk ezt a tetőt, akkor elvállaltunk egy másikat, satöbbi, satöbbi. És ez a dolog tartott 74-től folyamatosan. Akkor nyáron én már többet vállaltam, és amikor a VÁTI-ból kirúgtak – 79. február 10-én volt az utolsó munkanapom –, egyértelmű volt, hogy ezt kell csinálni. Már voltak szerszámaink, már volt gyakorlatunk, már volt hírünk, már voltak munkatársak, már minden volt. Úgyhogy adta magát ez a történet. És akkor elkezdtünk tetőket vállalni, aztán faházak összeépítését vállaltunk, később bútorokat. Minden valamirevaló ellenzékinek biztos van egy-két bútordarabja, amit én csináltam. Kis Jánosnak, Bencének, Hamburgernek, Endreffy Zolinak. Schmidt Mari évekig az általam csinált ágyon feküdt, meg az én szekrényemben volt a ruhája. Szóval rengeteg ilyen plusz kapcsolat volt: nekik könnyebbség volt, mert nem kellett vadidegen mesterembert keresni, meg beengedni a lakásba, én meg ebből éltem. És rengeteg ember jött. Az öcsém is bekerült ebbe a dologba, valamilyen szinten kitanulta a szakmát, Perjés Géza nevű barátunk odakerült, aki szintén kitanulta a szakmát, aztán még sokáig dolgozott az öcsémmel. Akkor Selmeczi Imre: neki sem volt köze ehhez a dologhoz, de ő is kitanulta, azóta is ezt csinálja. Tehát van, aki megmaradt, de a zömünknek ez átmeneti történet volt. Most kerestük Kurtágot egy Petri-kotta miatt, és akkor ő elevenítette föl, hogy jártam náluk, szakértettem a házukon. Szóval egy elég széles kör számára én voltam az építész, aki meg is tud fogni valamit két kézzel, és meg is tudja csinálni. És hát ebből éltünk. Olyannyira, hogy voltak olyan belügyes pletykák, miszerint a Nagy Bálint tartja el a SZETA-t, ami röhej, természetesen erről szó nem volt. Nyilván arra épült a dolog, hogy ami pénzt én beraktam a SZETA-ba, az nem abból származott, hogy másoktól összegyűjtöttem, mert erre egyrészt nem vagyok alkalmas, másrészt nem volt rá időm meg módom. Inkább dolgoztam, és akkor abból betettem valamennyit.
Sok olyan van az életemben, amelyek később kerülnek a helyükre. Írtunk 86-ot, 87-et: Mezei Árpáddal beszélgetek Amerikában, és mesélem neki ezt az egész világot, hogy én ezt a fizikai munkát egy szükséges vagy elkerülhetetlen rossz dolognak tartottam. Merthogy azt gondoltam, hogy az én építészi karrierem szempontjából mennyivel jobb lenne, ha könyvtárban ülnék vagy rajzolnék, azzal foglalkoznék, ami. És hogy került ez a dolog a helyére? Azt mondja Mezei Árpád: „Bálint, soha nem tervezett volna olyan házakat, amilyeneket tervezett, hogyha nem épített volna házakat, és nem tudná pontosan, hogy mit hogyan lehet megvalósítani”. Tehát eltelt tizenév, és akkor egy mester mond egy mondatot, és akkor helyére kerül a dolog.  Én szerettem ezt a munkát, meg a hozzá tartozó életformát is, meg a kaland részét is, meg az adrenalin-növelő részét is, mert végig ott állt az URH-s autó az utcán, amíg mi dolgoztunk. Ez a dolog egyik része. És ez tökéletesen függetlenül működik attól, hogy azért közben érzékeltem, hogy hogy mennek előre az én kortársaim a szamárlétrán. Amit nem akartam volna úgy megfordítani, hogy „de kár, hogy én nem ülök ott az irodában”, hanem, hogy milyen más lenne az élet, ha… És akkor jön egy ilyen okos ember, aki ezt messziről átlátja, és azt mondja, hogy „de hát ez nem így van, mert a dolgok nem így működnek”.
Iszonyú mennyiségű tetőt, házat csináltunk. Még egy érdekessége volt ennek, hogy majdnem mindig én voltam az egyetlen szakember. Én sem voltam ács, más dolog építésznek lenni, és más ácsnak lenni, de ebből következett az, hogy másképp tudtam tetőt csinálni, mint egy igazi ács. Az ácsok úgy készítik a tetőt, hogy csinálnak egy úgynevezett zsinórpadot, ahol egy az egyben föl vannak rajzolva a tetőnek az elemei, és akkor azon gyártják le. De miután én építész voltam, nekem erre nem volt szükségem, hanem én megterveztem az egészet, és magára a fára rajzoltam rá azt, amit ki kellett vágni belőle. Egyébként volt egy olyan fiú, aki velünk dolgozott és ács volt: Oszkay Csaba. Aki orfeós, Stúdió-K-s vezető színész volt. Neki papírja volt róla, hogy ács. Meg voltak Erdélyből átkeveredett emberek, akiknek volt némi jártasságuk. De általában az volt, hogy a társaság nagy részének gőze nem volt az egészhez. És ebből egy nagyon furcsa dolog következett: fordítva működtünk. Nem én csináltam a szakmunkát, hanem a szakmunkára megtanítottam őket, viszont én osztottam az anyagot, mert akkor volt a dolognak tempója meg ritmusa, mert én tudtam, én láttam át, hogy mit kell csinálni. Mert nem olyan bonyolult munkák ezek, betanított munka szintű ügyek, amikre meg lehetett tanítani a legechtébb bölcsészt is, és a tetejében számukra sikerélmény volt, hogy ők tetőt ácsoltak. Ez tartott mondjuk 74-től, az előzményektől 86-ig, amíg el nem mentem Amerikába. Emellett persze sok pályázat volt minden évben. A tetőn voltam reggel héttől este hétig, aztán elmentem a „mozgalomba”, aztán odaültem a rajzasztalhoz. És aztán másnap kezdődött előröl. Úgyhogy elég zűrös élet volt.
A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) egyértelműen a szabadegyetemi kapcsolatoknak köszönhető. Solt Ottilia, Lengyel Gabi, Pik Kati, Nagy András, Matolay Magdi, Havas Gábor összeültek. Mindnyájan szociológusok voltak és Kemény-tanítványok. 1979. szeptember-októberben kezdtek el arról beszélni, hogy valamit kellene csinálni. Én ezeket az embereket már ismertem a Szabadegyetemről, Adyligetről. És akkor jött egy föladat, hogy egy – azt hiszem – pásztói cigánycsalád megszerzett egy szárazmalmot bontásra, hogy megkapják építőanyagnak. És ehhez kellett volna egy felelős műszaki vezető. Kézenfekvő volt, hogy nekem szólnak, engem már legalább ismertek. És én ezt elvállaltam, de nem úgy, hogy annak a felelősségét vállalom, hogy a romák elbontják maguknak, és valami baj történik velük, hanem mi lebontjuk nekik az egészet. Tehát addig, ameddig a dolog kockázatos, addig mi csináljuk. Úgyhogy lementünk nyolcan Pásztóra: Hegedüs András, Bálint Péter, Koszorú Lajos, Domokos Jancsi, nem tudom, még kik. Azt hiszem, Eörsi Lacos mintha már akkor is ott lett volna, de lehet, hogy ő később keveredett ide. De nyolcan lementünk, és két nap alatt szétkaptuk ezt a malmot, de úgy, hogy szájtátva bámult bennünket száz ember. Fantasztikus traktát kaptunk, rántott hús rántott húst ért, és pálinka bort. Két nap alatt szétbontottuk ezt a malmot, két nap múlva a földdel egy szintben volt az egész. Tehát így kerültem én a SZETÁ-hoz. Az alapító nyilatkozat, szerintem, decemberi. Az egy ilyen A/5-ös kis fekvő lap volt, amit nyolcan írtunk alá. [Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András, 1979–80 fordulóján.]
De ez már annak a következménye volt, hogy én nagyon erősen azt hangsúlyoztam, hogy féllegális politikai szerepet kell vállalni, és ezt az egészet nyilvánosságra kell hozni. Például Pik Kati, aki aztán ki is lépett, tehát még aláírta az alapítót, de utána kioldalgott ebből a dologból, mert ő ezt úgy gondolta, ahogy előtte már működött egy ideje, hogy mindenki szépen gyűjtöget, és aztán meg segítgetünk, gyűjtögetünk, és azt szétosztogatjuk. Én azt gondolom, hogy igenis politikai kérdés, hogy van szegénység, szemben azzal, hogy azt mondják, nincs szegénység. Sőt cigányprobléma is van. Elolvastam a Kemény-tanulmányt, azóta is nálam van egy kéziratos disszertáció-példánya Kemény Pistának. Aztán kaptam támogatást is, Petri is kezdett a SZETÁ-ba járni, ő is ezt a vonalat erősítette.  
Tehát én vagyok az egyik fő bűnös abban, hogy a SZETA-nyilatkozat úgy és akkor nyilvánosságra került. Elsősorban a Szabad Európán keresztül került nyilvánosságra, de csináltunk egy nyilatkozatot, voltak aláírt példányai, és ezt aztán valahogy sokszorosítottuk, és így itthon is terítve lett. Annyi volt a különbség a Beszélőhöz képest, hogy itt nevek már voltak, de címek, telefonszámok még nem. Azt hiszem, csak a Lengyel Gabi címe volt rajta. Miután pedig nem mindig adódott építészkedés a SZETA-ban, kitaláltam, hogy csináljunk klasszikus jótékonysági rendezvényeket. És ebből lett ugye a SZETA-aukció, aztán ebből nem lett a Kocsis-koncert. Az első talán a Dalos Gyuri kabaré-estje volt. Dalos fantasztikusan tudott társaságban előadni, és akkor én azt mondtam neki, hogy csinálja meg ezt egy félhivatalos nyilvánosság előtt is. És akkor a Szekfű lakásán volt a Dalos-est. Fantasztikus volt! Valahonnan odavittünk egy pianínót, Iványi meg én, mi voltunk a legerősebbek. Nem emlékszem, hogy ki kísérte Gyurit. Még valami táncost is hívott, azt hiszem… Gurultunk a röhögéstől, dugig volt a lakás, nem lehetett beférni. Akkor volt egy Konrád-est, volt egy Eörsi-est. És ezekre adakozni kellett. Ilyen volt a SZETA-bál Adyligeten is.
Rajk Lacit nem rúgták ki az IPARTERV-ből, mert a Rajk-név nyomott annyit a latban. Mindenféle kellemetlenkedések voltak, de nem rúgták ki. És az IPARTERV egy elég fontos kulturális hely volt azokban az években, az a bizonyos nagyterem, ahol ha nem is a „tiltott”, de a „tűrt” kategóriából rengeteg dolog volt. Ott performance-ok, happeningek, kiállítások zajlottak, Erdély Miklóstól kezdve sokan mások. Az akkori nagy avantgárd generáció állított itt kis, Jovánovicsék. Szóval egy nagyon fontos, bejáratott hely volt. És volt benne zongora. És akkor kitaláltam, hogy legyen egy Kocsis-koncert. És elmentünk Lacival Kocsishoz, aki el is vállalta, de ez kitudódott, úgy, hogy engem őrizetbe vettek, és volt nálam ötszáz meghívó erre a dologra. Ez 80-ban volt, mondjuk. Természetesen az épületet bezárta a rendőrség, ott volt egy kétszáz fős tömeg előtte, akiket föloszlattak, és nem lett Kocsis-koncert. Viszont lett az aukció. Ami hát szerintem a legsikeresebb SZETA-rendezvény volt. Ottilia azt mondta, hogy ez a két Nagynak volt a produkciója, Nagy Andrásnak meg nekem. Merthogy én találtam ki ezt a dolgot, és végigjártam háromszáz képzőművészt, és iszonyú mennyiségű műtárgyat összeszedtem. De olyanokat, hogy Bálint Endre, meg Borsos, meg Barcsay Jenő bácsi, Vilt Tibor, meg aztán Erdély Miklós, meg Szenes Zsuzsa, meg a fiatalok… Gyakorlatilag alig volt, aki nemet mondott. Úgy volt, hogy ez is egy olyan lakásrendezvény lesz, mint a többi. De ott volt a háromszáz műtárgy! És Nagy Andrásnak Bereczky Loránd – aki akkor az MSZMP KB tagja, a képzőművészeti pártreferens – évfolyamtársa volt. És amikor megvoltak a műtárgyak, akkor András azt mondta, hogy ez így nem mehet! Elment, bejelentkezett Bereczkyhez, és elmondta, hogy ha mi lakáson kezdünk el árulni – és sorolta a művészeket –, akkor ebből botrány lesz. Ez nektek sem jó, nekünk sem jó. Találjunk ki valamit! Nyilván nem Bereczkyn múlott, hanem Aczél elvtárs volt fölötte, vagy lehet, hogy még följebb, ezt nem lehet tudni. (Aczél fölött már nem volt más, csak Kádár elvtárs.) Először elkezdtek sunyiskodni, első körben a Pataky téri Művelődési Házat ajánlották. Oda útlevél kell! Műgyűjtő nem jár a X. kerületbe, a Pataky térre, az nincs rajta a térképen. Ez számunkra nem volt elfogadható. De olyan erős volt a pozíciónk a mögöttünk álló művészek meg műtárgyak miatt, hogy azt tudtuk mondani, hogy nem. És addigra már elkezdtük szervezni a közönséget is, tehát a gyűjtőket. Végül a művészetbarátok klubja lett a helyszín a Kinizsi utcában, ahol a közönség otthon volt. Sőt megjelent az ÉS-ben meg a Népszabadságban is, rövid hírként, hogy ez lesz, de ott már nem szerepelt, hogy SZETA-aukció, csak hogy kortárs művészeti aukció, ami egyébként önmagában is fontos, mert ez volt az első kortárs művészeti aukció az országban. Az volt a másik kikötése a pártnak, hogy létre kellett hozni egy művészeti bizottságot, hogy azoké a pénz, tehát a SZETA nem szerepelhetett ebben a dologban. Abban Somogyi Győző volt benne, Bikácsi Daniela, Ábrahám Rafael, Bráda Tibor, Deim Pál, Melocco, Szemadán György, Váli Dezső. És akkor megcsináltuk a kiállítást. Jerger Kriszta szervezte, iszonyú jó volt. Persze minden ilyen gyűjtésnél vannak önjelölt művészek, akiktől itt is volt egy-két rémes dolog, de a jelentős része komoly mű volt! De nem lehetett ám tudni, hogy aznap mi fog történni, mert iszonyú mennyiségű titkosrendőr jelent meg a helyszínen. Ja, elfelejtettem, hogy még az is kérdés volt, hogy ki vezesse. Hogy annak is legyen reklámértéke, hogy fölkérünk valami tévés személyiséget. Horvát Jánost kerestük meg, de ő nem vállalta el. Nem azért, mert az ügyet nem akarta volna elvállalni, hanem, mert azt mondta, hogy ez egy szakma. És ebben tökéletesen igaza volt, úgyhogy fölkértünk két profit, akik briliánsan csinálták. Már nem emlékszem, hogy kik voltak. Valahol megvan az a füzet, amiben benne van a műtárgylista. Lehet, hogy ott van ez a két név is valahol. De nem biztos, mert sok mindent direkt nem írtunk le. És ott ült a közönség soraiban Károlyi Katinka meg Rajkné! És ami a legfontosabb: ott voltak a gyűjtők. Úgyhogy vagy százötvenezer forintot árultunk. Az akkor nagyon nagy pénz volt. Amikor befejeződött, és elment a közönség, akkor Bereczky meg egy csomó rendőr, meg nem tudom én, ki, még bementek az irodába tárgyalni a művészeti bizottsággal. Tehát még akkor is necces volt, hogy ráteszik a kezüket a pénzre. Nem ez történt. Hogy miért, azt nem tudom. Lehet, hogy három évvel később mindnyájunkat becsuktak volna emiatt, de akkor pont nem. Szóval, megmaradt a pénz. És méghozzá nagyon jól fialt a pénz, mert Demszky ezt zseniálisan csinálta. Volt egy házépítési ügy, valahol Szabolcsban, egy cs-lakás ügy – vagyis csökkentett értékű –, ahol egy cigánycsalád nem kapta meg a támogatást. És Demszkyék odamentek, és azt mondták, hogy akkor a SZETA kifizeti. Na, abban a pillanatban meglett a támogatás, nehogy a SZETA kifizesse! Úgyhogy így sokszorosan meg lett ez a pénz forgatva.
 Petrivel való megismerkedésemhez két dolog kapcsolódik. Gyuriról mindig mindenki azt gondolta, hogy rögtön meg fog halni. Nekem 79-ben vagy 80-ban azt mondták, hogy gyorsan ismerkedj meg Petrivel, mert mindjárt meg fog halni, nincs sok hátra. A másik történet pedig, hogy volt egy gyűjtés Gyuri számára, minden hónapban kapott egy csekken pénzt, amit Kenediék szedtek össze, pár száz forintokból. Megismerkedésünkkor is éppen nagyon szüksége volt pénzre. Úgyhogy először ezért találkoztam vele a Pozsonyi úton egy presszóban. Adtam neki pénzt, és egy hét múlva Adyligeten laktak. Szóval ez egy pillanat alatt történt. Sose költöztek ki, mert mindig megmaradt az Eötvös utcai lakás, de volt olyan, hogy egy évig ott voltak, és legfeljebb egy hónapban egyszer elmentek megnézni a postát. Öt éven keresztül ott laktak, tulajdonképpen még kicsit azután is, hogy én elmentem Amerikába. Aztán amikor Gyuri otthagyta Mayát, és Pap Marival költözött össze, akkor költözött el végleg. Tehát rengeteg dolgot írt ott, meg ott készült Dániel Feri filmje is. Sok minden kötötte oda. És az nagyon jó világ volt vele együtt. Gyuri a legokosabb emberek közé tartozik, akiket valaha ismertem, és iszonyú jól értettük egymást. Előolvasott nekem. Mindent olvasott, és szólt nekem, hogy Bálint, ezt olvasd el, meg ezt olvasd el, meg ezt olvasd el! A többivel nem kell foglalkozni. Én csak azokat olvastam el, ami fontos volt, meg amit tudni kellett, meg amit érdemes volt. És utána mindjárt meg is lehetett beszélni. Ez hihetetlen jó dolog volt. Sose lesz ilyen barátom, mint ő volt. Jókat főzött, jókat ettünk, jókat ittunk, jókat piáltunk, szóval nagyon jó élet volt. Adyligeten először is volt egy nagy szakácsverseny. A társaságban volt négy nagy szakács: Sáska Géza, Buda Géza, Sulyok Miklós meg Petri. És négy egymást követő héten ők főztek. Huszonvalahányan voltunk, több asztalt kellett összerakni. Volt zsűri meg volt közönségdíj. Megvannak a szavazólapok, nemsokára ki lesznek állítva. És nyolcfogásos vacsorát főztek. Varázslatos dolog volt az egész. Igazi vérre menő harc volt. Komoly indulatokat szabadított föl, utána hetekig meg voltak sértődve, akik nem nyertek. Kornis Mityu volt a zsűri elnöke. Fantasztikus bírálati jelentést írt, amit fölolvasott. A zsűriben még benne volt Kata, Bence Gyuri, meg még ketten, a többiekre nem emlékszem. És aztán volt egy kis szakácsverseny: a pörköltverseny, az volt mindennek a teteje. Ott pedig hárman főztek: Buda meg Petri (másik kettő a zsűriben volt) és a négyük által laikusnak tartott Murányi Sándor volt a harmadik szakács. És ő nyerte meg! Nemcsak a zsűri díját, hanem a közönségdíjat is! És ez hónapokig beszédtéma volt. Petrivel ez egy iszonyúan fontos együttlét volt. Együtt jártunk a Beszélő szerkesztőségébe. Aztán már én nem jártam, csak ő járt, aztán szép lassan ő is elmaradozott, mert borzasztó nehezen kommunikált egyedül. Még elmenni elment valahova, de hogy hogy kerül haza onnan, az nem volt olyan egyszerű – ha Maya nincs, akkor ő rég nincs.
  Nagyon jó volt Petivel együtt lakni. Soha nem nyugodott bele, ha valamit nem tudott. Jött, hogy „akkor én is jövök ácskodni”. Emlékszem, a Kacsa éttermet csináltuk, és ő véste a kis fakötéseket. Gyuri rengeteget játszott szerepet. Tizenéves korában eldöntötte, hogy ő alkoholista, és azt is eldöntötte, hogy vezető alkoholista. És nem engedett abból, hogy ő a vezér-alkoholista, ez a szerep neki borzasztóan fontos volt. Én meg kétszer akkora voltam, és több fért belém. A Kacsában alkoholban fizettek nekünk, meg vacsorában, mert nem tudtak készpénzt adni. Ugye nagy téttel, decivel ittuk a vodkát. Én egy pohár után átültem egy másik asztalhoz, s míg ő még ugyanazt az egy decit iszogatta, én megittam még három decit. Ha ott iszom meg annál az asztalnál, akkor neki is meg kellett volna innia a három decit. De erre nagyon hamar rájöttem, és szépen félreültem.
 Mielőtt elmentem Amerikába, Petri egy évig Berlinben volt, onnan nagyon jó leveleket írt. Aztán elmentem Amerikába, ott is volt valamennyi levélváltásunk. Miután hazajöttem, már nem Mayával élt, hanem Pap Marival. De a Maya volt az én házvezetőnőm a Levél utcában, úgyhogy vele nagyon szoros maradt a kapcsolat. De Gyuri is mindennapos vendég volt, tehát Gyuri meg Maya között maradt kapcsolat. Először Maya lett beteg, akkor kijártunk hozzá, mert ő az élete végén kiment Pilisborosjenőre, Sulyokék laktak akkor ott kint, oda bújt el a világ elől. Oda jártunk ki, nagyon sokszor voltam Gyurival kint. Amikor Maya meghalt, akkor pont New Yorkban voltam egy hónapig. Aztán nagyon sokat voltunk együtt Gyurival, ahogy romlott az állapota, úgy egyre többet voltam náluk. És ott voltam azon az éjjelen, amikor meghalt.
Nagyon furcsa ebben a késői viszonyunkban, hogy Gyuri a maga hihetetlen érzékenységével tökéletesen tudta, hogy milyen vagyok. Abban a versben, amit hozzám írt, pontosan leírta azt, hogy én egy egyedül brummogó vagyok. De többet soha nem mondta. Tehát végigasszisztálta a cégalapítást meg mindent, és soha egy árva szóval nem mondta, hogy „figyelj, rosszfele mész! Nem te vagy!”  Egy költő a versében sokkal pontosabb, mint egyébként. Sokat foglalkoztat az elmúlt években, miért nem dugta elém a verset később.
1981-ben volt a Keszthely-pályázat, ami iszonyú fontos dolog volt [„Keszthely” városközpont és kastélykör rendezési terve tervpályázat, 1981]. Ebben az időben napi tíz órát ácskodom, csinálom a Beszélőt, járok a SZETA-ba... És egyszer azt mondja Rajk, hogy csináljunk egy pályázatot. Ő kezdte el, vagy valamelyik lány, ezt már nem tudom. Keszthely városára kiírtak egy városrendezési tervpályázatot, és mi öten összeálltunk: Gyarmathy Kati, Pikler Kati, Ekler Dezső, Rajk meg én. Az volt az egészben a zseniális ötlet, hogy azt mondtuk, mi vagyunk a jól működő városi hatóság, amely szabályozási feltételeket ír elő a város különböző területeire, és ezzel megbízza az építészeket. Úgyhogy ez volt az első komoly – vagy lehet, hogy az egyetlen komoly – magyar posztmodern városépítési pályázat, amelyikben száz építész munkája lett összerajzolva. Tehát mi kiadtuk a megbízásokat másoknak, ők meg megtervezték azokat a házakat. Még élt Fischer Juszuf, aki akkor kilencvenhárom éves volt, és ő is csinált házat. A Műegyetem másodéves hallgatójáig bezárólag a teljes szakma képviseltette magát. Például amikor elmentünk Vadász Györgyhöz, hogy adja ide a házat, hogy be lehessen rakni a pályázatba, akkor az egész irodája azt a dolgot rajzolta, amit ő csinált ugyanerre a pályázatra, de ő meg azt a házat rajzolta, amit nekünk csinált. Merthogy az volt a fontosabb, hogy ebben benne legyen. És persze iszonyatosan lehordott bennünket a zsűri. Egy vidéki tervpályázati zsűri nem tartozott a legnyitottabb testületek közé. Aztán évekkel később persze már nagyon büszkén mutogatták. Megvan a teljes pályázati anyag: fele Lacinál, a másik fele meg nálam. Volt is belőle egy kiállítás. Iszonyatosan érdekes már önmagában az, hogy ez száz embernek a munkája, tehát egy keresztmetszet a szakma az akkori állapotáról. [http://beszelo.c3.hu/cikkek/1981-%E2%80%93-2001-beszelgetes-a-keszthely-palyazatrol] 
 Elképesztő volt ez az időszak, mert két hónapon keresztül két-három órákat aludtam. Reggel hétkor keltem, elmentem ácskodni délutánig, ezt csináltam, azt csináltam. És akkor az egész éjszakát végigrajzoltam, majd kezdődött előröl – két hónapon keresztül.
És amikor befejeződött – novemberben be kellett adni a pályázatot –, pár nap múlva jött Rajk Laci, hogy a győri színházban bemutatják Hrabalnak a Bambini di Pragáját. Szikora a rendező, és az a díszletkoncepció, hogy minden jelenetet más díszlettervező készít. Erdély Miklós, Pauer Gyula, Haraszty István, Bachman Gábor, Szegő György, Rajk László – szóval elég brutális névsor volt. Kéne egy szcenikás, aki ebből az egészből előadást csinál. Elvállaltam, és két hónapra lementem Győrbe, amíg legyártották ezt az elképesztő díszletet, és betanítottam a műszakot. 1981. december 19-én volt a bemutató. Fantasztikus díszlet volt, őrületes dolgokat találtak ki. És hogy a színház akkor ezt megcsinálta és finanszírozta! Egy vasúti pályaudvar volt beépítve a színpadra, váltókkal, forgóval, mindennel, és a különböző jelenetek különböző vasúti kocsikon jöttek be a színpad központi terébe. Ez Bachmané volt. Pauer akkor csinálta a Pszeudót. És akkor a vasúti sínek között pszeudo zúzott kavicsok jelentek meg, meg behozott egy lovat a színpadra, amit ott megfestett a festő. Erdély Miklós csinálta a tánctermet, ahol krómozott vaslemezek voltak, mint egy tükörfal egy táncpróbateremben, amiben minden tükröződött, de persze minden torzítva tükröződött. És a tánc úgy zajlott, hogy a székeknek kereke volt, és tolták őket. Iszonyú jó dolog volt, nagyon-nagyon élveztem az egészet. Három vagy négy előadást ért meg, és bezáratták, levették a műsorról a darabot, mert a pártbizottság nem tűrte. Nyilván Laci meg az én jelenlétem verte ki a biztosítékot a megyei pártbizottságnál. Az előadásnak semmiféle politikai üzenete nem volt. Az egy igazán derűs, sok kacagást kiváltó történet. [Nulicsek, az őrült festő] 
 
Hála Istennek, akkor még nem tudtuk a Hrabalról, amit azóta tudunk. Erről a Mozgó Világban megjelent egy beszélgetés, amit Beke László vezetett, és ott voltunk, azt hiszem, mindnyájan. Ilyen fura dolgok még akkor működhettek, hogy Győrben betiltják az előadást, de utána a Mozgó Világ le tud hozni róla egy beszélgetést. [Beke László: Milyen ne legyen a Hrabal- darab színpadképe? Egy beszélgetés jegyzőkönyve, 1981. november 21. Mozgó Világ, 1982/7. 59–69.] Igaz, ez a Mozgó Világnak is az utolsó dobásai közé tartozott. Ugyanakkor abban az időben a Mozgó Világnak volt egy építészeti körkérdés-sorozata, de abban már nem hozták le az én válaszaimat. Nem tudom, hogy cenzúra volt, vagy öncenzúra, de azt már nem hozták le. Volt még egy színházi vonatkozású dolog azokban az években. 82–83-ban lehetett, amikor a kaposvári színház műszaki vezetőt keresett. Nem volt állásom, semmim nem volt, és akkor azt gondoltam, hogy megpróbálom ezt. Babarczy végighordozott a házon, és mindent megmutatott. Majd se kép, se hang… Babarczy nem tud rossz hírt közölni. Eörsitől tudom, hogy azt mondták neki, örüljenek annak, hogy Eörsit meg másokat eltűrik, de nem lehet a színházból ellenzéki gócot csinálni. Tehát nem jöhet ide még egy ellenzéki.
Szóval a Kocsis-hangverseny meghiúsult. 1980 szeptemberében mentem haza éjjel taxival, és akkor még volt fakabát a Hűvösvölgyi út elágazásánál. Minden városból kivezető útnál állt rendőr, így itt is. Megállította a taxit, kiszállított, elküldte a taxit, és hívta az URH-t, akik bevittek a második kerületi kapitányságra. Semmi indok nem volt, persze, nem kellett sokat gondolkoznom rajta, hogy vajon miért történik. Ott várni kellett még másfél-két órát. Kicsit azért zavaros a történet, mert ha ez az előállítás utasításra történt, akkor miért nem volt ott az URH-s autó? Ha ott volt az URH-s autó, akkor miért nem volt már ott a kihallgató a kerületben? Szóval, akkor sem működtek olyan jól. Aztán jött három pasi a Belügyből, és kihallgattak. Éjjel kettőtől reggel kilencig, öt órán keresztül. Mindent elvettek, ami nálam volt, értelemszerűen. Nálam voltak a Kocsis-koncertre a meghívók. De ez az egész nem viselt meg. Harmincéves voltam, ha egy hétig benn tartanak, azt is röhögve viseltem volna valószínűleg. És másnap kora reggel Bence Gyurihoz mentem el. Nagyon jó volt, mert egyből végig lehetett beszélni az egészet. Lehet vagy nem lehet belőle levonni következtetést? Kell-e rá reagálni vagy nem kell? Nem emlékszem már rá, hogy milyen következtetésekre jutottunk. 
A második előállításom a Bem téri tüntetéskor volt. Négyünk – Rajk, Haraszti, Demszky meg én – aláírásával kiment egy felhívás, hogy a lengyelországi hatalomátvétel alkalmából csináljunk egy nagy megemlékezést. Demszkyt, Harasztit meg engem a térről vittek el, Rajk késett, őt valahol a Margit körúton – akkori nevén a Mártírok útján – kapcsolták le. És furcsa módon a Tolnai utcába vittek, és elkülönítve hallgattak ki bennünket. Külön autóval vittek, Audikkal, tehát a belügy legmagasabban kvalifikált autói jöttek értünk! Végül is ennek a dolognak van megtisztelő vonzata! És megkülönböztető jelzés nélkül, de a villamospályán végig a Körúton, és balra bekanyarodva a József utcába, szabálytalanul ment a négy fekete Audi. És jobbról-balról ült egy rendőr. Mindenki – ahogy aztán később egyeztettük – vérmérsékletének megfelelően reagált erre a dologra. Én nem szoktam ilyenkor hepciáskodni, én beszélgetek, ami rájuk tartozik, azt megmondom, ami nem tartozik rájuk, azt nem mondom meg. Volt, aki nézte az óráját, és ötpercenként azt mondta, hogy „szeretném tudni, hogy miért hoztak be”. Aztán nem szólt egy szót sem. Aztán öt perc múlva megint. Az a baj, hogy nem emlékszem, hogy ki volt ilyen. A Demszky balhézni szokott, és itt is balhézott. A végén nagyon nyomatékosan fölhívták a figyelmünket arra, hogy menjünk haza, és ne hepciáskodjunk. Én azonnal mondtam, hogy "bocs, de én innen egy házibuliba megyek. Éppen egy általam tervezett háznak az avató bulija van, ahol egyébként ott van az egész demokratikus ellenzék." Úgyhogy amikor éjjel kettő körül kiengedtek, akkor egy fél óra múlva tudta mindenki, hogy mi történt.
A harmadik letartóztatáskor pedig otthonról, Adyligetről vittek el, egy házkutatás után. Épp indultam otthonról, jött két URH-s autó, és nagyon nézegették a házszámokat. Megszólítottam őket, hogy „azt gondolom, engem keresnek, uraim”. Nem akartam, hogy én elslisszolok, és a többiekre rászabadítom a rendőröket. Mondták, hogy engem keresnek, és mutatták a házkutatási parancsot. És akkor két szomszédot hoztak át hatósági tanúnak, akik nem tudták mire vélni a dolgot. A házkutatásra jól emlékszem. Egy gépet kerestek. Nagyon érdekes volt, mert én nem tudtam, hogy ott van-e még ez a nyomdagép. Szó volt róla, hogy elviszik, de én nem voltam otthon már egy hete. És sokáig nem tudtam Katával olyan kontaktusba kerülni, hogy meg tudtam volna kérdezni, hogy itt van-e még a gép. Viszont amikor megmondta, hogy Iványi már elvitte, onnantól kezdve nagyon szemtelen voltam, akkor már fölbátorodtam. Elvittek papírt, mert ott volt az a kicsit keményebb, ami a Beszélő fedele volt. Hiába mondtam, hogy én építész vagyok, nem hatotta meg őket. De például a gyereket nem költötték föl az ágyból, pedig bármi lehetett volna a gyerekágyban. És amikor mondták, hogy akkor ők most fölássák az egész kertet, merthogy itt van, amit keresnek, mondtam, hogy „ó, nagyon ráfér, csak bátran, bátran, viszek világítást”. Ez valamikor 82 őszén történt. Azon az éjszakán négy vagy öt helyen volt egyszerre házkutatás. És ezeknek mind szabálysértés lett a vége, soha nem volt komolyabb, amit valakik mindig kifizettek. Tehát ezt mi a saját zsebünkből soha nem fizettük, ezekre voltak gyűjtések. Volt rengeteg utcai igazoltatás, ami teljesen egyértelműen nem véletlenszerű volt, hanem szándékolt. Mentem az utcán, a túloldalról mellém kanyarodott a rendőrautó, és: „Jó napot kívánok! Kérem a személyi igazolványt!”
Most olvastam Esterházy Javított kiadását, és el is gondolkoztam azon, hogy vajon engem miért nem próbáltak meg beszervezni. Frissen csatlakoztam az ellenzékhez, vidéki voltam, millió dolog lett volna, amivel megfoghattak volna. Az illegális munkavállalás, vagy akár az életformám miatt. És ez fura módon soha nem történt meg. Meg is vagyok sértődve! Nem hiszem, hogy azért nem próbálkoztak velem, mert olyan jó pszichológusok lettek volna, hogy azt mondják: ezzel a pasival nem érdemes próbálkozni. Bár így megspóroltak maguknak egy kudarcot. Én alkalmatlan vagyok az ilyesmire. De biztos, hogy nehéz helyzet lehetett volna. Ebből a szempontból is iszonyú fontos volt, hogy Petrivel elég sokszor végigbeszéltük, mikor kell elhagyni az országot, vagy mikor nem kell elhagyni az országot. Abban tökéletesen egyetértettünk, hogy ha nagyon komoly nyomás nehezedik ránk, – például várható, hogy becsuknak bennünket –, akkor el kell menni. Egyébként, ami itt történik, azt könnyedén elviseljük. De eléggé pontosan lehetett tudni, hogy ez nem fog bekövetkezni. Az információáramlás kétoldalú volt. Mi körülbelül annyi idő alatt megtudtuk a központi bizottsági döntéseket, mint ők a mi döntéseinket. Egy hét múlva tudtuk, hogy Kádár azt mondta, hogy „nem csinálunk belőlük mártírt”. Halvány gőzöm sincs, hogy kik voltak azok, akik hozták nekünk a hírt. De például rendszeresen hozzájutottunk „szigorúan bizalmas” pecsételésű sajtóválogatásokhoz.
A környezetemben többekről tudtam, hogy megpróbálták beszervezni. De ahogy visszaidézem ezeket a kihallgatásokat, fenyegetés is volt bennük, meg udvarlás is, de a maximum az volt, hogy: „Miért nem mond nekünk igazat?” Mondtam, hogy „mert nem az apukám”. Az ember a szüleinek igazat mond, a kihallgató tisztjeinek nem mond igazat.
Engem teljesen összezavart az Esterházy-könyv, a Javított kiadás. Merthogy az összes korábbi ilyen típusú tudás arra vonatkozott, hogy akiket beszerveztek, azokat a saját környezetükben használták föl. Tehát Tar Sándor jelentett Kenediről. Bódy jelentett Bachmanról, de az, hogy Esterházyt utasították, hogy menjen el a Fradiba, vagy menjen el az Imbiszbe… Ez egészen elképesztő! Hogy olyan mélységig mentek bele valakibe, hogy kiszedték a saját életkörülményeiből. És ő elmegy a Fradiba – ami annyira ütközött a családi értékrenddel –, és elkezd beépülni a szurkolói táborba. A hatalom indokát értem. Az övét nem értem… De lehet, hogy nincs visszaút egy idő után. Nagyon tisztelem és szeretem Esterházyt, és rettenetesen megráz az ő személyes ügye. Merthogy semmiféle gondom nincs, hogy az apám teljesen nyilvánvalóan ügynök volt, vagy lehet, hogy nem így hívták, hogy ügynök, de hát ő maga volt a hatalom. Apám hitt a rendszerben, azt gondolta, hogy ő így cselekszik helyesen.
A Beszélő úgy kezdődött – és erről sok történet van –, hogy Szilágyi Saci összehívta Kenedi Jancsi lakására ezt a bizonyos „legyen vagy ne legyen” összejövetelt. Már itt eltérnek a vélemények, hogy hányan voltak. Én határozottan nagyobb létszámra emlékszem. Úgy látom magam előtt a teret, hogy ötven-hatvanan kellett hogy legyünk, de sokak szerint csak húszan-harmincan voltunk. Az volt a közhangulat, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert nincs, aki szerkessze, nincs, aki írjon bele, nincs, aki nyomtassa, nincs, aki terjessze, nincs, aki olvassa. Tehát ki lett mondva, hogy nem. Voltak pikáns ötletek – ez ugye, Khomeini után volt –: például Konrád fölvetette, hogy csináljunk hangos újságot, magnókazettával. És itt hangzott el Petrinek az a híres mondata, hogy „hagyjuk ezt a lila faszságot, csináljuk meg”. Ezt nem hangosan mondta. És utána az utcasarkon megbeszéltük, hogy mégiscsak csináljuk meg. Saci mindenképpen ott volt, Petri mindenképpen ott volt, meg én, és vagy Haraszti volt ott, vagy Kis Jancsi. Én azt gondolom, hogy négyen voltunk. Ezután Saci ment el tárgyalni Kőszeghez, meg Iványihoz. Kőszeggel ott ismerkedtem meg, amikor először összeült a szerkesztőség. Ez már a lakáson, az előszobájukban volt. Arról folyt a beszélgetés, hogy mi legyen az újság címe, és amikor megjelent Iványi, és akkor bemondta ezt a címet. Nagyon gyorsan zajlott minden. A háttérben persze sok mozgás volt, például Kis megkereste Bencét, aki nemet mondott. És akkor összeültünk heten. Az Iványi meg Saci már mind a ketten jegyeztek egy kvázi másik intézményt, Iványinak elég baja volt a saját egyházával, Sacinak meg ott volt a Szabadegyetem, ezért abban állapodtunk meg, hogy a nevük nem jelenik meg a lapon. Iványi az előkészítésben benne volt, de a szerkesztésben már nem vett részt, nem fért bele a táncrendjébe. A Saci végig benne volt, tehát mindig hatan szerkesztettük a lapot, ameddig én ott voltam. Kis, Kőszeg, Haraszti, Petri, Nagy – akik a nevünkkel jegyeztük a lapot – és a Saci. És aztán, mikor én kikerültem belőle, amikor elmentem Franciaországba, akkor került be Ottilia. De akkor még pár számon rajta volt a nevem. Amikor visszajöttem, akkor már nem vettem részt a szerkesztésben. Tehát ülünk Kőszegéknél az előszobában, ez a fogorvosi rendelőnek az előszobája. Hogy miért gondoltuk, hogy kevésbé hallgatják le, mint a Kőszegék szobáját, vagy a fogorvosi rendelőt, vagy a konyhát, azt nem tudom. Persze úgysem lehetett elkonspirálni, mindnyájunkat követtek, nyilván le is hallgattak. Életünkben annyit nem sétáltunk, mint azokban az években, mert ami olyan témájú beszélgetés volt, azt az utcán sétálva bonyolítottuk le. Most tök véletlenül rátaláltam egy filmre, A demokratikus ellenzék, amiben a Bizottság együttes zenéje van. És az első kockák azok a fotók, amelyek az egyik adyligeti sétán készültek: ahol Rajk, Haraszti, Ottilia, Nagy András, Saci.
 
A Kádár-korszak demokratikus ellenzéke, dokumentumfilm
Rendező: Sólyom András, 2009
 
Az indulás elég hosszú folyamat volt, ki kellett találni a Beszélőt, meg kellett szervezni a nyomtatást. Ez totálisan konspirálva volt, erről Kis Jánoson meg rajtam kívül senki nem tudott. Mi is egészen konspirált körülmények között, egy lakásban találkoztunk csak a nyomdászokkal, és Réti Andrea vitte el Magyar Bálint feleségének a kéziratot, aki eljuttatta a nyomdába. Sőt, Jancsi nagyon okos feltétele volt, hogy csak akkor indulunk, amikor már két nyomdagép van. Tehát ha az egyiket lekapcsolják, akkor legyen azonnal a tartalék. Bár nem történt meg a lekapcsolás, hála Istennek! Vagy kézenfekvő lett volna egy szerkesztőségi ülésre odajönni a rendőrségnek, vagy a lapzártakról eljövő szerkesztőktől elszedni, ami náluk van – de ez soha nem történt meg. Az első pillanattól kezdve Jancsié volt a főszerep. Tehát attól függetlenül, hogy ez soha nem volt kimondva, nyilvánvaló volt, hogy ő a főszerkesztő. Őt mindenki elismerte. És mindenkinek volt ötlete, természetesen mindenkit más dolgok foglalkoztatták. Én mindig kilógtam ebből a történetből, mert se bölcsész, se írástudó nem vagyok. De mindig figyelembe vették az álláspontomat, a szerkesztőségi értekezleteken is. Értelemszerűen én nem javítottam szöveget, mert én ehhez nem értek, meg nem az én dolgom. Hamar kezdtek kialakulni a területek: Kőszeg Feri a jogvédő ügyekkel foglalkozott, Kis Jancsi a koncepcionális dolgokkal. De azt kell mondjam, hogy nem volt olyan Kis Jancsi által jegyzett vezércikk, amit előtte ne beszéltünk volna végig, és ne tükrözte volna mindenkinek az álláspontját, amikor megjelent. Sok nagy vita volt, nem alapvetők, de egy vesszőn is akár. És hát nagyon fontos, hogy többször változott a hely. A sorrendet már nem tudom megmondani –, de voltunk Kis Jancsiék konyhájában, voltunk Saci albérletében, voltunk Haraszti Miki albérletében. Tehát sokfelé bóklászott a szerkesztőség abban a három évben, amíg én benne voltam. A nyomdával való kapcsolat meg a terjesztőhálózat az én feladatom volt. Én építettem föl. A terjesztőhálózat egy piramis volt. Készült ezer példány. Először a fele elkerült a főterjesztőhöz, aki Miklóssy Bandi volt, akit én hoztam be a csapatba, mert a VÁTI-ban munkatársam volt, és ő elvállalta. Tőle elvitték két emberhez, akikhez kétszázötven példány került, azok elvitték olyanokhoz, akikhez ötven példány került. És aztán az elment a huszonötösökhöz, azt hiszem, még ötös is volt. És csak az ötösnek volt szabad árusítania. És így csak az ötös bukhatott le. Ha maga egy huszonötös terjesztő, akkor én nem vehettem magától, hiába sejtettem, hogy ott van ez a huszonöt példány. Csak az ötösek voltak, akik nem voltak konspiráltak. Ezt persze nem egyedül találtam ki, megbeszéltük Jancsival, meg elmentünk Donáth Ferenchez, a régi illegális kommunistához tanácsokat kérni. Értett ehhez a dologhoz. Ő azt mondta, hogy nincsenek szabályok. Mindenki csak annyit tudjon, amennyi rá tartozik – ez az egyetlen fontos szabály. És ezt be is tartottuk. Volt olyan szerkesztő, akinek a felesége vagy a barátnője terjesztő volt, de nem tudott róla! Így működött, és ezért működött. A festék jelentős részét külföldről szereztük be: Franciaországból, Svájcból, Németországból. Jöttek-mentek a barátok, az ismerősök. És jöttek-mentek a sportszatyorban a festékek, amit valaki becsempészett, és akkor egy telefon után a Felszabadulás téren találkoztam egy vadidegen emberrel, aki átadta a táskát, és akkor lett húsz doboz festékünk. Nagyon édes történet volt, hogy egyszer kaptam postán – megvan a mai napig – egy német nyelvű képes újságot. És nem jöttem rá, hogy miért. Eltelt huszon-év, és mutattam valakinek. És akkor rájöttünk: ha úgy esett a fény, lehetett látni, hogy volt az újság közepén, a dupla oldalnál egy olyan kép, ahol egy szakács valamit mutat, és szájában egy buborék, hogy mit beszél. De azt normál esetben nem lehetett látni, mert utólag rajzolták bele. És egy nyomdafestékrecept volt beleírva! A papír beszerzése, mivel az nagy tömeg, nagyon nehéz volt. Olyanok szerezték, akik mögött állt valamilyen intézmény, mert csak intézményre lehetett papírt venni. Mindig volt egy vállalati anyagbeszerző, aki vállalta, hogy egy kicsit többet rendel, és azt átadja nekünk. Iványinak az egyházon keresztül sok vidéki kapcsolata volt, és akkor ott beszerezték, és onnan kellett fölhozni. Nekem volt egy munkatársam, akinek volt autója, és akkor ő volt az egyik fuvarozó. A stencilpapírt volt a legnehezebb beszerezni. Ez az átütő papír, amire rá lett gépelve a szöveg, szigorúan védett dolog volt. Hát azt a legkülönbözőbb munkahelyekről lopkodták össze. Azt, hogy a papír hol van, azt én tudtam. Az egy nagy tömeg volt, egy számnyi papír annyi, mint ez az asztal. Tehát ezért nem volt olyan egyszerű elhelyezni. Arra emlékszem, hogy a Hamburger Miskáék garázsában volt. Más vitte a papírt a nyomdászokhoz, Oroszhoz. Úgy, hogy autót váltottak Szentendrén, vagy ha érezte, hogy követik, akkor inkább hazament, vagy visszavitte a Hamburgerékhez a papírt a garázsba, aztán újra próbálkoztak. Hogy rekrutálódott a szerzőgárda? A szerkesztők személyes kapcsolatain keresztül. De elsősorban Jancsi, aztán Kőszeg, Haraszti, és mondjuk Saci – ők négyen. Gyuri biztos, hogy nem csinált ilyet, ő nem alkalmas erre. Akikről ma már tudjuk, hogy írtak az illegális Beszélőnek, de ők maguk a legalitáson belül voltak, mint Bokros vagy Bauer, vagy mások, azokkal Jancsi tartotta a kapcsolatot. Az első számhoz mi kerestünk meg mindenkit, még a másodikhoz is. Azután akinek volt valami olyan közlendője, amit nem tudott vagy nem akarta a hivatalos nyilvánosságban megjelentetni, akkor jött hozzánk. Az a feltételezés, hogy nem lesz, aki ír bele, nem vált be – mint ahogy az összes többi jóslat sem. A borító Galántai-terv, teljes művészi szabadság. Ezzel a Beszélőnek egyfajta értelmezésére utalt, ami benne volt az induló értelmezésben természetesen, de ennél több is a dolog. Van itt egy fontos dolog, amiről sajnos kívülállóként nem nagyon lehet beszélni, és már csak az egyik fél tud beszélni róla. Remélem, valaki kiszedi Kis Jancsiból a Bence–Kis konfliktust. Én annyit tudok, hogy ők másképpen ítélték meg a Beszélőt is, az ellenzék helyzetét. Mindent másképpen ítéltek meg, és Gyuri a maga szangvinikus és időnként erőszakos módján ezt megmondta, és ezen valahogy összevesztek. Miközben előtte húsz évig kéz a kézben csináltak mindent. Én azt gondolom – bár nem voltam ott –, hogy a nagy szakítás akkor történt, amikor Gyuri nemet mondott. Mert őt kereste meg a Jancsi elsőnek, hogy vegyen részt a szerkesztőségben. Milyen jó lett volna a szerkesztőségnek, ha ez bekövetkezik! Hogy miért mondott nemet? Ez az, amit Jancsinak nagyon meg kéne írni vagy el kéne mondani. Sok mindenre derülhetne fény. Talán azt is jobban lehet érteni, hogy Bence rendszerváltás utáni politikai szereplése miért abba az irányba ment, mint amilyenbe ment. Az nyilvánvaló, hogy Bence a kettőjük közötti konfliktus miatt nem került az SZDSZ-be, pedig a demokratikus ellenzékbeli hagyományai alapján ő odakerült volna. Én Bencével nagyon jóban voltam, meg Petri is nagyon jóban volt vele. És amikor az első két szám készen volt (az első számot akkor kezdtük el terjeszteni, amikor kész volt a második), akkor elvittük Bencéhez, és megkértük, hogy mondja el róla a véleményét. Én soha életemben olyan alapos elemzést nem hallottam, nem olvastam. Onnan kezdve, hogy hogy néz ki, hogy van nyomva, hol hibás a szöveg, a tartalomig, annak összhangjáig, külön-külön minden írás megítéléséig, tehát elképesztő bőséggel elmondta a véleményét. Egy egészen pozitív kritika volt. Egyáltalán nem volt elutasító, nem volt bántó. Nekünk ez rettenetesen nagy élmény volt.
A Butik történetének én az elejét meg a végét tudom. Kitaláltuk, hogy kellene valami ilyesmi. És akkor volt az az adyligeti konspirációs séta, amiről a fotó készült, és akkor ott lett Rajk fölkérve. Nem kellett nagyon kapacitálni. Hogy miért Rajk? A védettsége, a központi hely (Galamb utca) miatt, szóval sok szempontból ő volt erre a legalkalmasabb személy. A vége pedig 84, amikor kilakoltatták Lacit. Tudtuk, hogy jön a rendőrség, és ezért odamentünk néhányan. Pécsi Vera volt ott, Szikora János mint a lakás bérlője, vagy nem tudom én, kije. Ott volt talán Vági Zsuzsa. Mindenkit fölszólított a rendőr, hogy menjünk el. Mondtuk, hogy nem. Akkor fölszólítottak bennünket, hogy vegyünk részt a lefoglalásban. Ezt is visszautasítottuk. És akkor csak Rajk maradt ott, meg Szikora. És bennünket meg elvittek az ötödik kerületi kapitányságra, a Parlament mögé, azt hiszem, a Szalay utcába, valamikor reggel kilenc vagy tíz óra körül. Ott ültünk egy szobában, étlen, szomjan, senki nem kérdezett tőlünk semmit. És amikor befejeződött a kilakoltatás, kilöktek bennünket az ajtón, hogy menjünk Isten hírével. Mindent elkoboztak a Butikból. Aztán még újraéledt Rajk Júlia lakásában, amikor meghalt, a Hankóczy utcában, de ott abba kellett hagyni, mert az a lakóközösség rosszul viselte ezt, a ház lakói följelentették őket.
Amikor Károlyi Mihály meghalt, a felesége a telkükön – a dél-franciaországi Vence-ben – létrehozott egy nemzetközi művésztelepet. A telep úgy fejlődött, hogy azok az államok, akiknek a művészeit Károlyiné meghívta, építettek ott egy műteremházat vagy egy lakóházat. Rajk történelmi okokból kifolyólag jó ismeretségben volt Károlyinéval, és egy találkozás alkalmával Károlyiné mondta neki, hogy szeretne egy műteremházat építtetni vele. És Rajk – mint Kis meg Bence –, szimbiózisban volt Bachmannal. (Sajnos, az a párhuzam is megvan, hogy ők is összevesztek.) Szóval közösen csináltak egy rajzot, egy víziót, és Rajk engem hívott ki, hogy építsük meg ezt a házat. Így kerültem oda 1983-ban. De egyikünknek se volt útlevele, úgyhogy a Károlyiné meghívta Kornidesz elvtársat magához, ahol Kornidesz elvtárs azt mondta, hogy „természetesen az elnökné asszony kérésére a fiúk kapnak útlevelet”. Úgyhogy kaptunk útlevelet. Ez 83 októberében volt. Először Párizsba mentünk, ahol eldőlt, hogy mekkora lesz a ház. Megkérdeztünk ott egy építészt, hogy mennyi pénzből lehet megépíteni egy négyzetmétert Franciaországban, aki azt mondta, hogy ezer frankból. Hatvanezer frank volt rá, úgyhogy hatszor hat lett a ház mérete. És aztán mentünk le Vence-ba. Sokszor jártunk oda-vissza: találkoztunk a Párizsban élő emigrációval, meg mindenféle rádiószerepléseken vettünk részt, meg Bázelba mentünk, mert ott az egész nyugat-európai emigrációval szerveztek találkozót nekünk, az ellenzék cégéres gazembereinek.
A ház igazából egy spontán építés volt. Tehát volt az a látványterv, amit Bachman meg Rajk csináltak, és volt valami vázlat, amit mi csináltunk. Egyébként pedig úgy épült, ahogy találtunk hozzá tárgyakat, amelyeket beépítettünk, az befolyásolta, hogy pontosan milyen lett a ház. Nagyon kevés volt a pénz. Eleve nagyobbra lőttük a házat, mint a hatvanezer. Plusz még volt benne egy galériaszint, tehát még nagyobbra lőttük, nagy légterű volt, merthogy műteremnek készült. Például a nyílászárók egy részét a telken szétrohadt lakókocsiból szereltük ki. Ez a lakókocsiajtó került rá a fürdőszobára, fordítva, úgy, hogy az üveg alul van, tehát a fürdőző hölgyeket térdig vagy combközépig lehetett látni. Vagy az általam tervezett homlokzaton is két talált tárgy volt a nyílászáró. Volt, amit aztán mi csináltunk, ablakokat, de azokat is úgy, hogy átalakítottunk megvett nyílászárókat. És a dolog pikantériája, hogy kintlétünknek, mondjuk a második hetén, összevesztünk. Úgy csináltuk végig a három és fél hónapot, hogy azon túl, hogy lapát, talicska, malter, nem beszéltünk egymással. Volt egy közös nő, vagyis pontosabban én örököltem, és Laci ezt rossz néven vette. Úgy építettünk egy házat, napi tizenhat órában, hogy nem beszéltünk egymással. Külön házban laktunk, és úgy jártunk, keltünk Európában, hogy nem beszéltünk egymáshoz. Úgy viselkedtünk, mint két makacs kamasz öszvér. Tulajdonképpen ezen a konfliktuson most kerültünk túl, amikor megírtam ezt a történetet. Addig ez a dolog ott lebegett kettőnk között. http://beszelo.c3.hu/cikkek/rajk-laszlo-60-eves
Van a dolognak egy nagyon szomorú vége: 97-ben terveztem a cannes-i európai ingatlanpiaci vásár budapesti pavilonját. Ki is mentem művezetni a fölépítését. Gondoltam, itt az alkalom, hogy a vence-i házat megmutassam mindenkinek. Kint volt Schneller István, Gyarmathy Kati, meg mások. És megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Hála Istennek, eltévedtek, nem jöttek oda. Én odamentem. Nem vagyok egy sírós típus, de a gyomrom igencsak összeszorult. Merthogy teljesen átépítették. Áll még a ház, de felismerhetetlen. Egy amerikai vette meg a telepet, ő is egy művésztelepet működtet ott, de más szempontok meg más alapok alapján. És a mi igazi kőkemény posztmodern házunk provence-i neogagyi stílusban van átépítve. Először nem ismertem föl. Mentem közelebb, és az volt az érzésem, hogy elé építettek még egy új házat.
 
Nyugati útlevelem nem volt sose, bár tíz évvel korábban nyilván lehetett volna, de se pénzem, se ambícióm nem volt rá. És ebből a pénz volt a döntő. De Kelet-Európába utaztam. Romániából például előbb tiltottak ki, mint ahogy elvették volna az útlevelem. Ez még Beszélő előtt volt. Még kéziratos szamizdat volt, rendszeresen vittem őket. Nagyon sok barátom volt Erdélyben, 74-ben voltam először, és onnantól sűrűn jártam Erdélybe. Az első utat kivéve általában a kocsmán túl nem nagyon láttam az országot. Az egyik alkalommal, 79-ben vagy 80-ban, vittem egy nagyobb adag szamizdatot, és ott volt egy hatfős társaság, volt egy gyönyörű nő, és mint kiderült, besúgta az összejövetelünket. Másnap házkutatás volt a házban, elvitték az összes dolgot, amit vittem, és utána beidézték őket, és kaptak egy fenyegetést, hogy amennyiben én megjelenek nálunk, akkor őket… Tehát onnan tiltottak ki először. 81-ben pedig Lengyelországból, akkor elvették az útlevelet. A demokratikus ellenzékből nyolcan – Rajk, Sulyok Miklós, Buda Géza (ő tudott lengyelül), Bence, és nem tudom, még ki – kimentünk volna egy meghívásra, valami gdański rendezvényre, 1981-ben, még a puccs előtt. Már kinn voltunk a repülőtéren, amikor elvették az útleveleinket, és a Lengyel és a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő izével nem engedtek bennünket kiutazni. Akkor kaptunk útlevelet, amikor Franciaországba mentünk, de csak erre az egy útra. Nizzában beidéztek bennünket a rendőrségre, és majdnem száz százalék, hogy Magyarországról kapták a „felkérést”, hogy illegális munkavállalás. Ez a művésztelep nem olyan helyen volt, hogy ez a dolog kiderülhetett volna. Elég pikáns volt, mert külön hallgattak ki bennünket, de nekem Laci tolmácsolt! Nyilván, ha mást mondtam volna, mint amit ő mondott, akkor azt nem fordítja le. Mi a művésztelepen voltunk, egy műtárgyat hoztunk létre, nem munkát vállaltunk. Úgyhogy ennek nem lett folytatása, de azért ott is volt egy ilyen kalandunk a francia rendőrséggel.
Az utolsó egy vagy két hétre kijött Kata Sára lányommal, és együtt jöttünk haza a vonattal, úgy, hogy megálltunk Bázelban meg Zürichben. Rajk pedig Jugoszlávián keresztül jött haza. A demokratikus ellenzéknek volt ez a DE kitűzője. Akkor Magyarországon még nem voltak kitűző-gyártók. Rajk ezt próbálta behozni. De elszedték, elkobozták tőle.
Miután egyedül éltem ebben a kis festői Vence-ban, Lacival ugye nem kommunikáltunk, franciául nem tudtam, gyakorlatilag magammal beszélgettem. És onnan írtam Kis Jancsinak egy hosszú levelet, hogy én ki akarok szállni a Beszélőből. Nem azért, mert nem értek egyet vele, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy ez nem az én dolgom. Az, ami a dolgom volt, azt már megcsináltam, az jól működik. Beindítottam, de én nem vagyok újságszerkesztő. Erre ő válaszolt is, sajnos nem találtam meg. Azt remélem, hogy Jancsinál megvan az én levelem. Nagyon szép levelet írt nekem. Amikor hazajöttem, ki is szálltam. Jancsi elfogadta az érveimet, de elég furcsán reagáltak rá: többet nem kaptam újságot! Jancsi ilyen: hogyha valaki kívül esik az érdeklődési körén, akkor az már nem létezik. Petrin keresztül azért hozzájutottam, mindig tudtam, hogy mi jelenik meg, és sokan kijártak bulizni, meg Harasztinak ezután építettem a lakását. Tehát mindenféle viszonyok léteztek, de a Beszélő és a köztem lévő kapcsolatot mintha ollóval vágták volna el. Ezt nehezményeztem. És a tetejébe akkor még el is törtem a lábam egy munka közben. És akkor, 84 nyarán Bence meg Hamburger hívtak meg a Duray Bizottságba [http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-duray-bizottsag-tajekoztato-levele-es-felhivasa] – amely a bebörtönzött Duray szabadon bocsátása érdekében alakult. Tehát ők számon tartottak. Hamburger Mihály volt a vezető, Bence György és a „vizes” Vargha János volt benne – nagy vitával, mert mindenki azt gondolta, hogy (a Beszélő-analógián) akinek másféle elkötelezettsége van, az ne kockáztassa ezzel annak a sikerét –, de ő ezt nagyon akarta csinálni. Törzsök Erika volt még benne, és Benda Gyula. Kiadtunk pár nyilatkozatot, megszerveztük, hogy ki menjen a bírósági tárgyalásokra, merthogy ebben a társaságban senkinek nem volt útlevele. Tehát megkerestük Mészölyt meg Csurkát, akik utazhattak, és elmondtuk a történetet, és ők vállalták is. Ez másfél évig tartott körülbelül. Amint Durayt szabadon engedték, ez a történet is okafogyottá vált.
A következő időszak zömmel fizikai munkával és társasági élettel telt. Aztán kaptam egy nagyon fontos megbízást egy családi házra. Nem volt jó a történet, mert megterveztük, mindenki iszonyú boldog volt, hogy megépül, ámde nem lehetett engedélyezni, mert ez egy balatoni villa lett volna, és ott mindenféle építési korlátozás volt. Akkor fentről azt mondták, hogy ők majd engedélyezik, merthogy a megrendelő nagy név, egy élsportoló. Elvállaltuk a kivitelezését is, úgy, hogy ezt mindenképpen fogják engedélyezni. És aztán ennek voltak fokozatai, állomásai. A megyei építési hatóság azt mondta, hogy igen, de tervezzük át egyszintesre, és akkor majd adnak fönnmaradási engedélyt a kétszintesre, meg satöbbi, satöbbi. Majd leállították a kivitelezést, amikor embermagasságban kész voltak a falak. Ez tél előtt volt, úgyhogy téliesítettük az egészet. De addigra derült ki, hogy még mennyibe fog ez kerülni, és akkor a megrendelő visszakozott, holott addig egészen extra igényei voltak, például a fürdőkád egy darab kőből lett volna kifaragva. Iszonyatosan jó ház volt. Nem lett belőle semmi. Az összegtől elbizonytalanodtak, mert ez, mondjuk, az akkori építési áraknak a két-háromszorosa volt. És hiába támasztotta alá szakértő, hogy megéri, meg befektetésként nagyon jó buli. Még talán az is benne volt a szakvéleményben, hogy ezt bármikor eladhatják egy múzeumnak mint műtárgyat. De addigra már kifaroltak belőle. Ha megépült volna, akkor ma lenne Magyarországon egy igazi konceptuális, fontos, posztmodern lakóépület. Egy fiatalemberrel csináltam, Borza Endrével, aki nálam tíz évvel fiatalabb. Adyligeten, a lakásban dolgoztam. Az ágyamtól másfél méterre volt az asztal. Számomra az életforma meg az építészet egy és ugyanaz a dolog, az nálam nem válik szét, és szerintem az a jó. A szakirodalom szinten elég érdekes írások születtek róla. Konrád írt róla, György Péter írt róla, Rajk írt róla. Ami nagyon érdekes volt, hogy iszonyú sok mindent nem tudtunk még a szakmáról. Azokban az években a városépítészet – legalábbis ami hozzánk eljutott – progresszívabb volt, mint maga az építészet. És a ház egy ilyen városépítészeti analógiára épült, hogy van egy utca, és az utca két oldalán van egy-egy ház. Az utca a közösségi tér, a nappali, az egyik ház a privát ház, a másik a vendégház. Az egyik háznak ilyen architektúrája van, a másiknak olyan, és azok átlógnak egymásba, meg az anyagok is mások, és azok is átlógnak egymásba. Az utcában nagyon sok jó ötlet benne volt, de az utca két végének a lezárását nem tudtuk igazán jól megoldani, tehát az egy picit kilógott a többi egységéből. Még nem tudtunk annyit a szakmáról, vagy erről az új világról, amit a posztmodern jelentett. Harminc tervet rajzoltunk Borzával, és egyik sem az igazi. Ha ez fölépült volna, és addig még módosul a dolog, akkor valószínűleg a megépült ház már jó lett volna.
Segítettem a Duna-körösöknek, praktikus dolgokat, címlistákat, címzést, kapcsolatokat, de nem vettem részt benne, nem is értettem velük egyet. De az egy másik kérdés. Attól még segíteni lehet. Azt gondolom, a véleménynyilvánítás szabadságába belefér, hogy ők ezt mondják, én meg azt gondolom, hogy nem volt jó döntés megakadályozni a vízlépcsőt. Ugyanígy nem értettem egyet, sok évvel később, a Világkiállítás megakadályozásával sem. Szerintem jót tett volna a városnak, meg a gazdaságnak. Engem mindig a megvalósítás mikéntje érdekel, nem pedig az, hogy megakadályozni. Azt gondolom, hogy a vízlépcsőt is meg lehetett volna jól csinálni, annak a következményeit is meg lehetett volna tervezni előre. Nem az a megoldás, hogy megakadályozzuk, mert azt a mennyiségű áramot valahonnan meg kell szerezni, és miután elfelejtettünk a tengerparton hazát találni, ezért a szélerőművekre vagy a tengeri apály–dagály erőművekre nem építhetünk. Az atomerőműt legalább annyi érvvel támadhatjuk, mint ezt. Én mindig úgy gondoltam, hogy a rendszeren lehetett olyan pontokat találni, amelyek mögé nagy közönséget lehetett odaállítani, de ezek a rendszer egészét nem érintették. Engem meg az érdekelt, mondjuk, a SZETA-s gondolkozásból is, hogy azok a kérdések érdekesek, amik az egészet érintik. És hogy azokkal kéne foglalkozni.
Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki. Én azt gondolom, hogy azzal a szándékkal engedtek ki – vagyis hogy útlevelet adtak –, hogy majd csak oda fogunk menni, vissza nem. De mindenki visszajött. Abban az időben csináltam a Broadway-n Clark Ági lakásában olyan házibulit, amelyik lehetett volna Budapesten, mert harminc budapesti ellenzéki volt ott. Először is volt előbb egy konfliktus, mert ugye én kiszálltam a Beszélőből, és ezért Demszky azt mondta, hogy nekem ez nem jár, és ha egy kis tartásom lenne, akkor visszautasítanám ezt az ösztöndíjat. Úgyhogy volt is köztünk némi mosolyszünet. De úgy látszik, azóta ezt elfelejtette. Ennek dacára kimentem, és eleve azzal mentem ki, hogy tovább maradok. És minden módon ráhajtottam arra, hogy munkát szerezzek. És akkor két évig voltam úgy kint, hogy befizettem az ösztöndíjat a Király Bélának, és akkor abból ő meghosszabbította a meghívást. De a harmadik évben már illegálisan voltam kint, mert akkor már nem hosszabbították meg. De ez nem zavart, mert miután jogosítványom volt, bankkártyám volt, a kutyát nem érdekelte, hogy legálisan vagy illegálisan vagyok kint.
Mielőtt kimentem, csináltam egy nagy kiállítást Adyligeten az addigi életművemből, a félkész lakásban. Volt százvalahány munkám akkor, a mostani majdnem ezerhez képest, tehát nagyon az elején voltam még a szakmának. Ezeket ki akartam vinni magammal, hátha ott lesz valami építészkarrier...                        
Megérkeztem. A jó Király Béla mindjárt elkövetett egy nemzetközileg büntetendő tényt ellenem, mert Midtown Tunnelen keresztül vitt be Manhattanbe. Ilyet nem szabad csinálni! Manhattanbe hídon keresztül kell menni, mert az egy pótolhatatlan élmény. Őrületes! Én mindig mindenkit úgy vittem be, három éven keresztül iszonyatos mennyiségű ember elé jártam a repülőtérre. Deák Pistánál, a történészprofesszornál laktam. A második este Kornis Mityuval lógtam lent a Sohóban, amikor is ő ránézett az órájára, és azt mondta: „Úristen, iszonyú késő van!” – és otthagyott. Szeptember vége volt, mondjuk, fél nyolc, szóval már sötét volt. És ő Bostonból jött New Yorkba, és egy bostoni számára New York maga a fertő, a bűnös város. Egy bostoni kispolgár számára New Yorkban nem szabad az utcán járni. Félt. És akkor én hazasétáltam a 119. utcánál lévő lakásba. Ez egy két és fél óra séta. Elég rendes távolság. És akkor úgy éreztem, hogy ez az én városom, hogy én itthon vagyok. Miért is nem voltam itt mindig? És ez az érzés nem is változott a három év alatt. Imádtam azt, ami ott történt, azt a változatosságot. A Broadway-n végigmenni, az olyan, mint egy életmű. Mintha tízutcánként másik városban járna az ember. Szóval, az egészet borzasztóan élveztem. És egy nagyon fura következménye lett annak, hogy nem tanultam meg a nyelvet, pedig az első fél évben heti ötször négy órában jártam angolórára, és már előtte is tanultam évekig, és azóta is, de erre nincs agyam. Tulajdonképpen olyan voltam, mint egy süket. Nem értettem a környező világot, viszont ettől vizuálisan iszonyatosan érzékeny lettem. Nem sokan ismerik úgy azt a várost, mint én.
És egy nagyon fontos kapcsolatom lett ott, Clark Ágival, akivel itthon egyetlenegy alkalommal találkoztam, merthogy ő akkor Csalog Zsoltnak volt a felesége, és Erdély Miki temetéséről jöttünk le. Aztán soha többet nem találkoztam vele, de mielőtt elmentem, kaptam millió telefonszámot meg címet, hogy kiket keressek meg. És senkit nem kerestem meg, csak őt. Nem tudom, miért. Ráérzésből. És talán azért, mert Mityu is ismerte, és az első héten én Mityuval voltam a városban. És fölmentünk hozzá – ez volt mondjuk a második hétvége, amit New Yorkban töltöttem –, ittunk, dohányoztunk, beszélgettünk, és az Ági – amikor Mityu kiment a mosdóba – megkérdezte, hogy nincs-e kedvem lemenni a countryba, a tanyára egy hétvégén? Igent mondtam. De nyilvánvaló volt, hogy csak engem akar hívni. A következő hétvégén lementünk. Beültünk péntek este az autóba, nem tudom én, hány órakor, és akkor azt mondta, hogy: „Na, mesélj magadról!” És akkor én elkezdtem, és amikor bekanyarodtunk a tanyára – de én nem tudtam, hogy hova megyünk –, akkor ott tartottam, hogy „…és két héttel ezelőtt leszállt velem a gép New Yorkban”. És akkor hajnalig folytattuk a beszélgetést, és olyan volt, mintha mindig így lett volna. Iszonyúan egymásra találtunk. Aztán a kedvesem lett. Olyannyira, hogy mind a ketten azzal feküdtünk le külön-külön, hogy miért nem is együtt fekszünk le? Merthogy annyira egyértelmű volt, hogy ez így van kitalálva. Világraszóló szerelem volt. Két évig tartott. És egy nagyon jó barátság lett belőle.
Volt egypár év feszültség, de amikor Ági részben hazaköltözött, és elkezdett dolgozni az SZDSZ-nél, akkor én elkezdtem járni hozzá beszélgetni. Ez a kapcsolat nagyon fontos volt, merthogy ebből származtak munkák is. Az első egy színtiszta kivitelezés volt. Volt neki a countryban egy félkész kerti lakja, amit lakhatóvá tettem. Teljesen szabad kezet kaptam tőle. Volt két tárgya, amikre azt mondta, hogy ezeket tervezzem be, tehát egy picit a vence-i történetre is rímelt, csak hát itt egyedül voltam, és egyedül is építettem meg az egészet, az első kapavágástól az utolsó ecsetvonásig. Ez egy évig tartó meló volt. És utána a New York-i lakását is én csináltam meg, ami viszont már nagy harc volt, mert ott meg mindenbe beleszólt. És mind a két mű nagyon fontos történet is.
Amerikában a fiatal művészeknek és diákoknak lefednek bizonyos szolgáltatásokat. A képzőművészek meg a színészek a vendéglátásban vannak, a filmesek meg a szobafestésben. Engem, azt hiszem, Halász András hozott össze két amerikai filmes lánnyal, akik a szobafestésből éltek, de nem értettek hozzá, én meg értettem hozzá. Gyakorlatilag a munkát én végeztem, ők fölhajtották, hozták az anyagot, tárgyaltak a tulajdonosokkal. Egyrészt nagyon sokat kerestem, mert illegális munkaként kaptam tizenöt dollár órabért, ami akkor rettenetesen sok volt. Kiderült, hogy nagyon gyorsan csinálom, meg értek hozzá. Másrészt olyan amerikai lakásokba jutottam be, ahova valószínűleg soha nem jutottam volna be, hogyha nem festek szobát. Tehát ez is nagyon jó volt. Borzasztóan élveztem. 
Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire. Próbálkoztam az egyetlen New York-i nonprofit építészeti galériában is, a Storefrontban, akiket aztán meghívtam ide, meg amelyikre épült az én galériaötletem is. De onnan nézve olyan rettenetesen messze van Budapest! És Makoveczet már csináltak, és ezzel ki volt pipálva Kelet-Európa. Az alternatív építészetben ők lényegesen előrébb álltak, mint ahogy én vagy bárki más itthon. Tehát nem lehettünk érdekesek, nem lehettem érdekes a számukra.
Amerikáról ennyi. A többi már szakma meg építészet, és azokat nem lehet elmondani. De van, amit érdemes belőle elmondani. Első karácsony. Még nincsen közöttünk az Ágival semmi, csak mindjárt lesz. Ági és Csalog meghívtak, hogy menjek ki a countryba karácsonyozni. És rám borították a karácsonyfát. Iszonyú sok mindent kaptam, kistafíroztak. Én meg nem vettem semmit! És akkor csináltam Áginak egy karkötőt papírból, akkor éjjel, reggelig festettem. És aztán ebből csináltam egy egész sorozatot. Ami számomra egy építészeti kísérlet volt, hogy hogy lehet egy henger külső felületén valamiket megcsinálni. Aztán terveztem a sakk-készletet. Egy éjszaka rajzoltam meg az egészet, és másnap reggel ott volt egy harminckét darabos sakk-készlet. Rettenetesen sok mindent csináltam. Amúgy nem nagyon tudok fiktíven tervezni, de ott tudtam.
Sose merült föl, hogy kint maradok. Soha, egy percig se. Az, hogy akkor jöttem haza, amikor hazajöttem, az egy más történet, magánügy. Ez Ági hirtelen döntése volt, egyik napról a másikra. Három év után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogok olyan szinten beszélni angolul, hogy ott a saját karrieremet befuthassam. Az, hogy eltartott legyek, vagy az, hogy csak fizikai munkából éljek, az nem – de ez inkább már csak utólagos érvgyártás, vagy magyarázatgyártás. És azért is, mert egyszerűen azt gondoltam, hogy én itt vagyok itthon, és nem ott, és nem vagyok amerikai. Imádok ott lenni, mindig mondtam, hogy most már értem az ideiglenesen nálunk állomásozó oroszokat, mert ideiglenesen valahol állomásozni, az a világ legjobb dolga. Nem érdekli az embert, hogy Clinton van, vagy Bush van, vagy ki van, nem érdekelnek az amerikaiak belső konfliktusai, én úgyis csak a legjavát kapom az országnak. Soha nem volt honvágyam. Milliószor van honvágyam oda. Olyannyira, hogy állítólag  van egy kizárólag a magyar emigrációnál visszatérő álomfajta, amit én is – pedig nem voltam emigráns – is sokszor álmodtam: hogy hazajövök, és nem lehet visszamenni.
1990 decemberében jöttem haza. Akkor részben depis, amúgy meg nagyon kiegyensúlyozott voltam. A feltöltődés, amit a három év Amerika jelentett, meg amiket ott csináltam – szóval én akkor nagyon magabiztos voltam. Ez a kettő nem mond ellent egymásnak. Más-más rétege, síkja az ember életének az, hogy depressziós, mert kidobta a nő, vagy mert otthagyott egy országot, ahol szeretett élni, és egyébként meg dinamikusan céget alapít. Úgyhogy elindult az élet…
Adyligetről mentem el, és Adyligetre jöttem vissza. Azt gondoltam, hogy az az egy biztos pont van, hogy oda megyek lakni. Akkor már csak Kata lakott ott, meg Sára és Gyuriék. Gyuri igazából addig lakott kinn, amíg Maya volt, amikor Pap Marival költözött össze, akkor már nem lakott ott. És míg én New Yorkban voltam, történt ott egy életformaváltás, és az volt a furcsa, hogy ezt nekem senki nem mondta meg. Elkezdtek állatokkal együtt élni, sok, sok, rengeteg állattal, ami azelőtt nem volt. Mindig volt kutya, meg mindig volt macska – kint. Azt gondolom, hogy ez egy üzenet volt, hogy ne maradjak. Négy nagy testű kutya volt. Tizenhárom macska. Tizensok madár. Itt egy teknős, ott egy halacska. Rémes volt! A hideg kiráz, ha rá gondolok. Két hét után leléptem. Egy építész srácnak volt egy üres lakása, odaköltöztem.
Nagyon gyorsan összeállt egy kisebb társaság. A cégalapítás elhúzódott, mert 91 októberében jegyezték be a céget, de már pár hét múlva dolgoztunk. Például Iványi Gábornak elkezdtem tervezni a templomot, ami aztán megvalósult. Folyamatosan lettek föladatok. Valameddig ki is tartott a pénzem, amit hoztam magammal, tehát nem kellett nagyon kapkodnom. Tulajdonképpen a cégalapítás is azzal függött össze, hogy lett olyan munka, ami már nagyobbnak nézett ki, és akkor azt gondoltuk, hogy kell. Meg nagy volt a nyomás, hogy céget kell alapítani. Mindenki céget alapított. Úgyhogy megcsináltam. Nagyon jó, ütőképes csapat volt: két, nálam tíz évvel fiatalabb kolléganő, és aztán sok, sok, sok fiatalember. Úgy gondoltam, ha az ember ilyet játszik, akkor azt nagyon-nagyon profin kell játszani.
   Volt cégalapító parti a Kossuth Klubban, meg ilyen nyomtatvány, meg olyan nyomtatvány, meg névjegy, meg arculat, meg minden. Tehát nagyon erősen indult a cég, és jöttek munkák. És az nyilván működött volna, mondjuk, ha például belépek egy pártba, merthogy azok adják a fontosabb munkákat. Tehát azt a hendikepet, hogy nem voltam itt három évig, és nem volt diplomám, és előtte már sok éve nem dolgoztam, azt valamivel ki kellett volna pótolni. De ezt én nem tettem. Illetve Köztársaság pártos voltam – rögtön ezt is elmondom, mert szerintem eléggé érdekes –, és ott kaptam volna munkát. Csomó komoly beosztásban lévő ember volt ott. De amikor kiléptem, volt olyan reménybeli megrendelő, aki külföldön volt akkor, és onnan vonatta vissza a megbízást. A párttagnak, az „elvtársnak” szólt a megbízás, nem pedig Nagy Bálintnak.
Csináltam a 92-es kiállítást a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén, az összes helyiségben, nagy, épített szék a múzeum előtt, meg minden. Óriási nagyot szólt a dolog, de szinte teljesen visszhang nélkül maradt. Hír rengeteg volt róla, de érdemi dolog semmi. Ennyire kilógtam, kilógok a szakmai sorból. Amikor elindult az építésziroda, gyakorlatilag egyszerre a Budapest galériás kiállítással, akkor volt a fölfutás. Béreltünk egy budai villát, egy, kettő, három, négy szoba. Ott nagy élet volt, Maya vezette a háztartást. Gyönyörű volt az egész. És akkor föl kellett adni, mert már nem lehetett tartani. Nem volt kifizetve fél éve a lakbér, meg satöbbi, satöbbi. És akkor költöztünk ide a Hajós utcába 94 őszén.
Volt egy nagy munkánk, a Gödöllői Szociális Otthon. Mi terveztük, és már 93-ban elkezdték építeni. Éppen akkor zajlott a közbeszerzési törvény kidolgozása, és a kivitelezést megnyerte egy olyan cég – hogy korrupcióval vagy nem, ezt nem tudom –, amely totál alkalmatlan volt erre. És az első pillanattól kezdve azt kommunikálták, hogy tervezői hiba van az egészben. És a fővárosi közgyűléstől, amely dugig volt ismerősökkel meg barátokkal, még egy telefont se kaptam arról, hogy a megrendelő följelentett a bíróságon, hogy tervezői hiba. A Gödöllői Szociális Otthon megrendelője a főváros volt, Demszky szignálta a följelentést. El se jutott a bírósági tárgyalásig a dolog, mert a műszaki ügyeket egy szakmai előkészítő vizsgálatra küldik el először. És egyetlenegy pontban nem marasztaltak el bennünket! Tehát nem volt ok, amiért a bíróságra lehetett volna menni. De ettől az összes addig elkezdett fővárosi munkát visszavonták tőlünk. És nem rehabilitáltak! Még annyit se mondott soha senki, hogy „bocs, tévedtünk!”
Most már tudom, hogy ez az egész el lett szúrva, az alapkonstrukció volt rossz. Megtörtént a rendszerváltás, és akkor azt gondolta az ember, hogy innentől konform módon kell viselkedni – mert hát ezt akartuk. Azt se tudtuk, hogy az milyen, de azt aztán végképp senki sem tudta, hogy hogyan kell megmaradni kívülállónak abban a rendszerben, amit egyébként akartunk, hogy legyen. Szerintem mindenki keveset tudott arról, hogyan viselkedik egy alternatív értelmiségi Nyugat-Európában vagy Amerikában. Úgyhogy ez egy strukturálisan rossz döntés volt. Én azt gondolom, hogy nemcsak az enyém, személy szerint, csak az enyémet fölerősítette az én alkatom. Amint már mondtam, Petri ezt megírta versben. De soha nem mondta azt, hogy: „Figyelj, hülye vagy. Ez nem való neked. Minek csinálod?” Nem vagyok csapatjátékos. Az N&n Galériát egyedül csinálom, a Fugát meg most kezdjük csinálni többen. A csapatot össze tudom szedni, de hogy majd mennyire fog ez működni? A galériát is többen kezdtük, és aztán végül egyszemélyes show lett belőle, és igazából azóta működik jól, annak az összes kockázatával természetesen. Mert egyedül a tévedésnek a lehetősége sokkal nagyobb.
Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nagyon jól csináltam a cégmenedzselést, mert túlságosan szabad kezet adtam a fiataloknak, és nem csináltam elég szoros kontrollt. És abból az időből van egy-két, a nevem alatt kiment munka, amelyik kínos. Ennél szigorúbban kellett volna fogni a történetet. De ez is alkati dolog.
Ha időrendileg akarunk haladni, akkor ebben a periódusban már benne van a párt-kaland, ami valamikor 93-ban kezdődött. Én azzal jöttem haza, hogy nem akarok politizálni. De hamar kiderült, hogy ez nem úgy van, hogy most a politikusok jól csinálják a politikát. Akkor már volt Csurka-ügy, meg sok minden más is. És akkor jött egy megkeresés, hogy alakul egy új párt, és hogy mennék-e oda. Most nem tudom megmondani, hogy ki volt az első. Mindenesetre hárman voltak, akik engem kapacitáltak rá, hogy lépjek be, mind a hárman bekerültek a párt elnökségébe. Veér András, aki alelnök volt, Sós Vili, a filozófus, ő elnökségi tag volt, és Fábri Gyuri, aki tulajdonképpen a párt ideológusa volt. Először nemet mondtam, merthogy számomra Palotás János enyhén szólva nem volt egy vonzó arc. Bár akkor a népszerűsége az egeket verdeste, a taxisblokádban való viselkedése miatt. Fábri volt az, aki meggyőzött. Jó, belevágok. És ez egészen odáig ment, hogy én Palotással személyesen a párt alakuló ülésén találkoztam először, amikor is az ő javaslatára elnökségi tag lettem, majd két hónap múlva pártigazgató. Három hónap múlva meg kiléptem. Szóval totál alkalmatlan vagyok… Jártam az országot, kampányoltam. Palotás úgy képzelte, hogy a leendő sikert személyes népszerűségére építi. És amikor megjelent az óriásplakát-kampányával, akkor azt mondtuk Fábrival, hogy mi ezt nem. Megjelent Palotás János száznegyvenszeres életnagyságban a piszkos körmével! Rémes volt! Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor a beszélgetésünk – az nem volt beszélgetés. Azt mondtam Palotásnak, hogy a politikusok nem tartják politikusnak, a közgazdászok nem tartják közgazdásznak, a vállalkozók nem tartják vállalkozónak. Mindenütt iszonyú rosszul teljesít, közben nem veszi figyelembe azt, amit írunk, mondunk, hanem megy a saját feje után. Szóval lemarháztam, ahogy kell. Ordítottam vele a József Nádor téri irodájában.
Amikor kiléptünk a Köztársaság Pártból, másnap megjelent Nagy Tamás, hogy legyünk az ő tanácsadói. Megkérdeztük, hogy „Mit fog ehhez szólni Palotás? Elszakítottuk a babaruhát, és akkor te, a legközvetlenebb szövetségese, fölveszel bennünket?” Mondta, hogy őt ez nem érdekli, mert neki szüksége van arra, amit mi tudunk. Úgyhogy Fábri Gyurival az Agrárszövetség tanácsadói voltunk a kampányig. És aztán még a következő kampányban is ott voltunk egypár hónapig, négy évvel később, 98-ban. Próbáltuk kitalálni, hogy mit lehet csinálni abban a megváltozott politikai helyzetben. Ugye, tudjuk, hogy a tanácsadók nem azért vannak, hogy megfogadják a tanácsaikat, hanem azért, hogy aki csinálja, aki a bőrét viszi a vásárra, az jobban meg tudja fogalmazni azt, hogy ő mit miért akar. És igazából ez a szerep volt az, amiben én jól éreztem magam. Tehát nekem a tanácsadó szerep jobban passzolt, mint a közvetlen szereplés. De ez egy kitérő volt. Arra jó volt, hogy többet ilyet nem fogok csinálni.
És ugyanezt a rossz döntést a magánéletben is megcsináltam. Ahogy benne volt a levegőben, hogy most jön a demokrácia meg a polgári világ, ahol az embernek cége van, ugyanúgy benne volt az is, hogy az ember családot alapít. Holott pontosan tudtam, hogy nem vagyok rá alkalmas. Föladtam az azt megelőző életformámat, pedig az akkori életemnek a fele már lezajlott abban a poligám életformában. Egy jól szituált cégvezetőnek van szép felesége, sok szép, kövér gyereke… És akkor az ember ezt megcsinálta, ahelyett, hogy gondolkozott volna rajta, hogy jól van-e ez így? Ez egy klasszikus, hagyományos család volt, balatoni nyaralással, amit gyűlölök. A karácsonyi ünnepségekkel, ami a totális ideológiai és nem tudom, milyen zűrzavarban volt, mert a kommunista szülők által állított karácsonyfa mellett égett a menóra. Én meg sosem akartam ilyen világot élni, mindig megvoltak a saját, önálló értékeim, meg megcsináltam a saját ünnepeimet. De a rossz döntés így hozza maga után az összes többi rossz döntést. Tizenévig éltünk együtt. Amikor ideköltöztem a Hajós utcába, akkor költözött ide Spilák Klára, és ez volt 94 őszén, és most van 2009. Szerintem 2004 nyarán ment el. Huszonöt éves szingli nőt alakít azóta is. Nyolc éve szinkronizálja a Szex és New Yorkban a főhősnőt, és beleszeretett ebbe a szerepbe. Úgy érezte, hogy ez kimaradt az életéből, és gyorsan be kell pótolnia, amíg van rá módja. Ha lett volna egy pasi, akkor attól vissza lehet szerezni egy nőt. De a Szex és New York státusfilmtől nem lehet visszaszerezni egy nőt, mert nincs is értelme.
  Hát most család nincs: vannak a gyerekek meg én. Ebben a csonkában nagyon jó vagyok, csonkában azt így is tudtam volna, legföljebb nem három gyerek – Ilka, Soma, Milán – lenne egy anyától, hanem hat anyától lenne nyolc. Én sosem készültem erre a szerepre, ezt belátom. Viszont egyrészt ez a feladat, amit meg kell oldani, és ha már ezt oldom meg, akkor megpróbálom jól megoldani. A másik, hogy iszonyú jól vagyok a gyerekekkel, rengeteget kapok tőlük. Úgyhogy én ezen nem is szeretnék változtatni. És ebből a szempontból iszonyú jó a Fuga, mert én egyébként a hétvégéket elég depisen töltöttem egypár éven keresztül, de most nem érek rá depis lenni. Nem tudtam mit kezdeni magammal a gyerekek nélkül, és csak tébláboltam. Sára 79 januárjában született. Anna született 84 februárjában. Akkor jön Luca meg Flóra, ők testvérek. Én szeretem ezt a helyzetet, hogy felnőtt korban épült velük újra a kapcsolat, mert ez nem egy alá–fölé, hanem egy mellérendelt viszony. Nem azért szeretnek, mert én vagyok az apjuk, és én sem azért őket, mert ők a gyerekeim. Mert én ezeket a viszonyokat nem sokra tartom. Azért szeretem őket, mert értékes emberek, és azt gondolom, hogy ők is ezért szeretnek engem, nem azért, mert kell.
 Az első csőd után, már itt a Hajós utcában, nagyon nehezen indult be az üzletmenet, tehát hosszú-hosszú heteken, hónapokon keresztül semmi tennivaló nem volt. És akkor egyszer csak az ölünkbe esett egy hatalmas nagy lehetőség… Akkor kezdték csinálni az idősek otthonait. És egy kanadai befektető keresett meg, és terveztünk neki öt nagy épületet az ország öt különböző termálvizes településén. Emiatt szereltük föl a céget számítógépekkel, mindennel, kölcsönből. És egy fillért nem fizetett ki a pasi. Eltűnt. Iszonyatos volt! Tehát nagyon gyorsan követte az első csődöt egy második, sokkal nagyobb. Mindent próbáltunk, de rossz lépéseket tettünk, mert a kollégáink ugye, azt mondták, hogy vonjuk vissza a számlákat, hogy ne kelljen befizetni az Áfát, ezért visszavontuk a számlákat. És akkor meg már nem volt mit behajtatni! Szóval ez egy nagy csapdahelyzet, az Áfa előzetes befizetése, ami nincs hozzákötve ahhoz, hogy van-e pénzforgalom vagy nincs pénzforgalom. Ezzel simán tönkre lehet menni. Mi is belekerültünk ebbe a helyzetbe. Ez egy év volt körülbelül.
Akkor már eljutottunk 96-ig. És akkor jöttek munkák, és az ezredfordulóhoz közeledve egyre több. És volt egy-két jó dolog is. Olyannyira, hogy 2000. január elsejével az iroda leköltözött a lakásból, ugyanannak az épületnek a földszintjére. És akkor volt egy pörgős időszak. Kitaláltuk az ortofotót, amiből sok műemléképületnek a homlokzat-felújítását megcsináltuk. A leglátványosabb ugye a köröndi négy épület homlokzat-felújítása, meg a Hunyadi tér összes épületének a homlokzat-felújítása. Annak egy része egyébként el is készült. Az ortofotó azt jelenti, hogy készítettünk az épület homlokzatáról egy geodéziai vázat, ami az összes fontos tagozatot, nyílást tartalmazza, és lefotóztuk az épületet egy darus kocsiról, ortogonálisan, részletekben. És azt ráfeszítettük erre a geodéziai vázra. És ennek az eredménye egy olyan fénykép – amilyen fénykép ugye nincsen –, aminek viszont minden pixele valódi, minden olyan, mint a valóságban, csak nagyon sok fókuszpontja van. Tehát teljesen valósághű rajzot lehet készíteni mindenről. Léptékhelyes, valósághű, pontos rajzot. És hát olyan módon dokumentálja az épület jelenlegi állapotát, mint semmi más. Ez az én találmányom, és Halas István megvalósította, tehát hogy ezt hogyan lehet csinálni. Úgy jött az ötlet, hogy kaptunk egy föladatot, az Andrássy út 23-nak a homlokzat-fölújítását, és messziről nem lehetett lefotózni, mert a fasor betakarta, éppen nyár volt. Fölállványozni iszonyatos dolog lett volna, és akkor kitaláltuk ezt. Ebből lett néhány munka, de nem lett belőle olyan nagy üzlet, mint ahogy az elején sejteni lehetett. Két különböző oka van. Az egyik ok az, hogy nincsen igény minőségi tervdokumentáció készítésére. Például amikor megjelentek az első ilyen terveim, akkor fölmerült, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal ezentúl csak így fogad el terveket. De aztán ez nem ment át, és hát akármilyen rissz-rossz rajzot elfogadnak. A másik oka pedig, hogy diákmunkával, egyebekkel, olcsóbban meg tudták úszni azt a minőséget, amit a szakma megszokott. Vannak ehhez hasonló technológiák, sőt sokkal precízebbek is, de iszonyatos áron. És azóta már megjelentek új technológiák is, például a „homlokzatszkenner”. Tehát amit mi kitaláltunk, az egy kisipari, kelet-európai technológia, de nagyon szép dolgokat lehetett vele csinálni.
 
 Annak szinte folytatásaként megnyertük az azóta Wallenbergről elnevezett gimnázium rekonstrukcióját. Akkor épült a békásmegyeri templom is.
 Akkor volt egy kapcsolat egy befektetővel, aki családi házakat rendelt, kettő lett belőle, a harmadik már nem. Szóval rengeteg ajánlati tervet készítettünk mindenfelé. Próbáltunk betörni vagy megmaradni a piacon. Rengeteg tetőtér-beépítés volt. És egy-két munka született, ami nem rossz, de igazán jó munka nem sok. Hozzánk már a kisebb pénzű vagy igénytelenebb megbízók kerültek el. A békásmegyeri templom olyan, amiről azt mondom, hogy rendben van. [Megbékélés Háza, metodista templom, 1993–98.] Aztán jó a Hajós utcai társasház, ami mellettünk van. Akkor a homlokzat-felújítások mindenképpen jók. A családi házak között is van jó, csak azok mind átmentek a kivitelezők meg a befektetők okozta „szövegromláson”. Szóval eléggé egyértelmű volt – már elég régen, csak lehet, hogy később vallottam be magamnak, mint kellett volna –, hogy ebből az a fajta építészkarrier, amit én gondoltam, nem lesz.
 A 99–2000 körüli fellendülésből nőtt ki az N&n Galéria. Azt gondoltam, hogy ezt megengedhetem magamnak. Sose engedhettem volna meg magamnak. Az első egy-két évtől eltekintve, amikor volt olyan, hogy tizennyolcan voltunk az irodában, tehát akkor termeltünk annyi pénzt. De aztán később sose volt annyi pénz, amiből ezt meg lehetett csinálni. Ez mindig a saját életem rovására történt. Úgyhogy ez egy nagy-nagy luxus volt. De azért nem bántam meg, hogy megcsináltam. A galéria ötlete New York óta megvolt. Abszurd, hogy egy majdnem negyvenéves építész életében először találkozik építészgalériával, mert Magyarországon nem volt, Európában nagyon kevés helyen jártam, és mindig futtában, tehát meg se találtam őket. New Yorkban láttam először, és teljesen lenyűgözött. Azt gondoltam, hogy ha egyszer nagy leszek, akkor csinálok egy ilyen építészgalériát. És meg is csináltam, és iszonyúan jól sikerült! Kikkel kezdtem? Gyarmathy Kati, ő meghalt az óta, Halas, akkor egy Sulyok Miklós nevű művészettörténész, egy Sz. Szilágyi Gábor nevű fiatal művészettörténész. Nagyon sok jó kiállítás, sok jó esemény volt. Nagyon jó a visszhangja. Komoly a pozíciója a galériák között. És nagyon szerettem is csinálni. És igazából lehet, hogy így szeretem csinálni, hogy egyedül, hogy ülök a barlangomban és brummogok, és egyedül csinálom, és olyan, amilyennek én gondolom. Nincsenek benne kompromisszumok. Lehet, hogy még jobb lenne, ha egy kicsivel több pénzből tudnám csinálni, de annyiból csinálom, amennyi van. Ha ezt előre tudom, lehet, hogy mindjárt ezzel kellett volna foglalkoznom. Például a galéristák tökéletesen elfogadták a messziről jött ember jelentkezését a piacon. Egy bő évvel előttünk nyitott a Kévés Galéria, de nem tudta áttörni a média ingerküszöbét. Amikor én megnyitottam, mindenütt az jelent meg, hogy „megnyílt az első építészgaléria”. Hiába mondtam el, hogy nem az első építészgaléria nyílt meg, mégis mindenhol ez jött le. Szerintem azért szólt nagyot az N&n, mert a közönsége két helyről jött: az én kvázi értelmiségi környezetemből, meg a szakmai környezetből. És azért, mert tudatosan nagyon széles volt a repertoár. Azt mondtuk, hogy kortárs, de kortársnak tekintettük az első éves egyetemistát is, meg kortársnak tekintettük azt a meghalt építészt, aki egyébként lehetne a kortársunk, mert összeért volna az életünk. Aztán azt is nagyon szélesen értelmeztük, hogy mi az építészet. Merthogy azt mondtuk, hogy az építészet a kert is, meg a bútor is, meg a díszlet is, meg a minden. Tehát hogy nagyon nagy merítésből dolgoztunk. És hát egy-két eltévedéstől eltekintve nagyon minőségi holmit állítottunk ki. Azt írtam a bemutatkozó szövegben, hogy nincs stíluspreferencia, csak minőségi. Persze mi a minőség? Ez a magyar építészet minősége, amelyik olyan, amilyen. De annak a legjava. Meg ez lényegesen több lett, mint egy galéria, ez egy „hely”, ahova lehet járni, amelyiknek kialakultak a szokásai, satöbbi. De csináltunk képzőművészetet is. És az meg azért lett nagyon sikeres, mert egy építészgalériára – vagy rám – nem kötelezőek a képzőművészeti galériák sztenderdjei, szabályai. Másrészt meg én vagyok a Nagy Bálint, akire semmi nem kötelező, vagy legalábbis sajnos nem tart be semmit, amit be kéne. És ebből olyan kiállítások lettek, amelyek sehol másutt nem születhettek volna meg, csak az N&n-ben. Például a Szenes Zsuzsa-kiállítás is borzasztó érdekes volt. Erdély Dani talált – miután már leltárba vették a hagyatékot – összecsomagolt, különböző korokból származó dossziékat, valamelyik fiókban vagy szekrény tetején, vagy nem tudom én, hol. Ugye már az is fontos, hogy ezt akkor nem vitte el egy képzőművészeti galériába, hanem hozzám hozta. A személyes kapcsolat miatt, a Zsuzsával is barátságban voltunk. De van olyan képzőművészeti galéria, amelyiknél ugyanezek a személyes kapcsolatok fönnállnak. Hát szóval, itt bejön, hogy én vagyok a Nagy Bálint, na! Nincs ezen mit izélni. Vagy most a Halász Andrásnak a kiállítása, ahol egy tárgy volt, meg egy kép. Kicsit olyan volt, mint a késői hatvanas vagy korai hetvenes években egy protest-kiállítás. Tehát ezt megint nem lehet másutt megcsinálni. Vagy csináltam egy Schaár Erzsébet-kiállítást. Egyrészt nonszensz, hogy a mi kiállításunkat megelőző húsz évben Budapesten nem volt Schaár Erzsébet-kiállítás. Ez egy bűn! Hát iszonyatosan jó! De a nem olyan iszonyatosan jókat is meg kell ismételni, mert fölnőnek új generációk úgy, hogy nem ismerik. És azt nem lehet mondani, hogy „de van Székesfehérvárott, meg Pécsett”! Hát az más. És tényleg, ott olyan rácsodálkozás volt… Pedig a székesfehérvári anyagot hoztuk föl, tehát bárki láthatta volna, ha lemegy.  Hogy ezekre én hogy jöttem rá magamtól, amikor én ezzel sose foglalkoztam, azt nem tudom. Mázlim volt. Vagy érzékem van hozzá. Nagyon sokat jártunk pénz után. De már azt az embert se lehetett megtalálni, aki elvállalta volna a pénzszerzést. Mert aki ért hozzá, az tudta, hogy alatta vagyunk a szponzor ingerküszöbének: egy kicsi pincegaléria a Hajós utcában, nem számít. És át is alakult az egész. Iszonyú nagyvonalúan kezdtünk, mi finanszíroztuk a keretezést, az üveget, a nyomtatást, mindent. Ma már inkább befogadjuk a kiállítást, a meglévő segédanyagainkat adjuk hozzá, de már a kiállító is hozzájárul a galéria működéséhez valami jelképes összeggel. 2010 lesz Petri halálának a tizedik évfordulója, tehát az egy Petri-év lesz. És 2011 meg a galéria tízéves szülinapja.
Ha a galéria nem lett volna, akkor nem tudom, hogy az elmúlt években mi lett volna, ez tartotta bennem a lelket. Merthogy jöttek a kiállítások. Egy munkát el lehet tolni, lehet nem megcsinálni, vagy oda lehet adni másnak. Bár én munkamániás vagyok, a munka nem tudott volna kihúzni abból a depresszióból. De a galéria – attól, hogy ott meg kellett nyílni a kiállításnak, akkor is, ha akármi történik – nagyon… Ha nem lett volna, ki kellett volna találni.
Volt egy iroda, ami szépen lecsengett, és mivel megváltozott az életformám a gyerekek miatt, aztán nem is forszíroztam. Abban az állapotban voltam, amiből adódott, hogy most főállású apukát játszom, mert most azt kell játszani, és nem pedig irodát, meg irodavezetőt. Azokból a munkákból, amik engem az elmúlt években megtaláltak, azokból nem is kérek. Ha meg találok valami olyat, amit fontosnak tartok, akkor nem fogok nemet mondani, mert fogok találni hozzá munkatársakat, vagy akármit is. Lehet, hogy szervezetileg beviszem egy működő irodába, én csak megcsinálom. Tehát sokféle variáció van rá, de ennek elég kicsi az esélye. És most már azt gondolom, hogy egyre kisebb. Merthogy el is vagyok könyvelve mint galerista, és az egy másik szerep. Annak a típusú építészkedésnek vége van, azt gondolom.
A Fuga úgy jött, hogy nem volt mit enni. És én már hónapok óta láttam ezt a pályázatkiírást, és mindig megállapítottam, hogy ez nem nekem való. Nem azért, mert nem tudok megcsinálni egy ilyen intézményt – bár sose csináltam ekkora intézményt –, hanem azért, mert teljesen alkalmatlan vagyok a bármiféle hivatalossággal való kommunikációra. És be is bizonyosodott azóta, hogy ez így van. De annyira rossz volt a helyzet, hogy egy héttel a pályázatbeadás előtt azt mondtam, hogy nem tehetem meg, hogy nem próbálom meg. Az utolsó pillanatban Rév Andrással beadtuk a pályázatot, és csont nélkül megnyertük. Rév írta a pénzügyi részét, én pedig a szakmai részét. Hét pályázó volt, abból négyet behívtak személyes prezentációra, de igazából már ott lehetett látni, hogy ez tiszta sor. Mi a Fuga? Egy építészeti központ. És innentől kezdve érdekesek a dolgok. Ugye, nem az a hír, hogy a kutya megharapta a postást, hanem fordítva. Ha az építészeti központban koncert van, akkor az hír. Ha az építészeti központban színház van, az igen. Vagy, ha mi átmegyünk a Katonába kiállítást, építész-kiállítást csinálni, akkor az is hír. Hogy képzőművészet kell, az egyértelmű volt. Hogy dzsessz legyen ebben az épületben, ahol az ország első dzsesszklubja volt, adta magát. Hogy színház legyen, amikor szemben van a színház, ez is adta magát. Tehát egyik jött a másik után. És aztán még jöttek a személyek, akik meg hozzátették még a pluszokat. Tehát nem az volt, hogy én leültem, és kitaláltam ezt a fantasztikus, nagy ívű koncepciót, hanem ez így elkezdett épülni. Meg sikerült szerezni egy fantasztikus zongorát. És ha ilyen jó hangszer van, akkor meg lehet hívni Kurtágot… Kilenc szakág van a házban: építészet, képzőművészet, gyerekprogram, komolyzene, dzsessz, könyvesbolt, színház, film és a tudomány. Fábri György barátomnak, aki a Mindentudás Egyetemének volt az igazgatója, egy csomó kapcsolata, terve van, úgyhogy havi négy rendezvényt hozott ide. És ez megint egy teljesen más közönséget fog megmozdítani. A hagyományos kultúrafogyasztó számára az építészet nem mond semmit. Az fogyaszt zenét, színházat, esetleg képzőművészetet. De ha bejár ide, és másodlagos fogyasztásként megkapja az építészetet, mert ott van a térben, ahol ő egyébként dzsesszt hallgat, akkor elképzelhető, hogy lesz belőle építészkultúra-fogyasztó. Ez az N&n Galériában iszonyúan működik. Például a Petri-terem közönsége nagyon alaposan megnézi az építészeti kiállításokat, amik a külső térben vannak. Fordítva nem mondható el… Nagyon fontos dolog, hogy itt nem olyan értelemben vett építészeti kiállítások lesznek, mint az N&n-ben, hanem – gyűlölöm a szót, de nincs rá jobb – itt nagy projektek lesznek kiállítva. Méghozzá olyanok, amelyek már előrehaladott állapotban vannak. Tehát nem tervek, mert a terv a nagyközönség számára nem olvasható. És olyanok, amelyek a város nagy részét vagy egészét érintik. Úgy fogom föl a FUGÁT, hogy az N&n Galériának lesz még négy helyisége. A Fuga építészeti programja onnan jött át. Tehát most kerültek ezek a dolgok a helyükre.
 
Az interjút készítette 2009-ben és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.
 
 
 

Fráter Ágota 1937-ben született Budapesten, értelmiségi családban. Osztályidegen származása miatt nem vették fel az egyetemre, érettségi után egy évig segédmunkáskánt dolgozott. 1956 novemberében elhagyta az országot. Édesanyjával és két testvérével együtt Svájcban telepedett le. Nyelvtanári diplomát szerzett, tanárként, később szociális munkásként dolgozott. 2000-ben visszatelepült Magyarországra. Solymáron él. Hazatelepülése után több karitatív szervezetnél vállalt önkéntes munkát. 

Fráter Ágota
Édesanyám Budapestre kerülése összefüggött azzal, hogy Pozsonyból Bratislava lett, tehát Trianonnal, amit az egész család nagyon fájlalt. Az anyai nagyapám erősen magyar érzésű volt, és harcolt a szlovákiai magyarság jogaiért. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy elhagyták Pozsonyt és Budapestre költöztek. Édesapámnál is Trianon lehetett a fő ok. Budapesten végezte az egyetemet, itt maradt, aztán a nagymamám is fölköltözött, hogy ne legyen egyedül a Romániához került Nagyszalontán. Édesapám egyedüli gyerek volt. A szülei elváltak, mikor ő egyéves volt, de jó barátságban maradtak. Nagyapám aztán újra megházasodott, és édesapámnak lett egy féltestvére, akivel nagyon jó viszonyban volt, ő lett a keresztanyám. A háborúban halt meg, egy gránát érte 44-ben. Édesanyámék hárman voltak testvérek. A bátyja közgazdász lett és a Nemzeti Bankban dolgozott elég magas pozícióban, a húga pedig a bécsi festőakadémiát végezte el, de nem a rajzaiból vagy a festészetből élt, hanem egy szerszámgépkészítő ipari iskolában tanított a háború után. Édesanyám az érettségi után elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, de később nem hasznosította. A háború előtt nem szorult rá, hogy dolgozzon. Azt nem tudom, hogy később próbált-e elhelyezkedni, de otthon dolgozott, valamennyit hozzákeresett az édesapám fizetéséhez. Kicsi szövőszéken egyszerű kis sálakat szőtt. Ő főleg a háztartást intézte, ami a háború után majdnem egész napos elfoglaltságot jelentett. Az anyai nagyszüleim közel laktak hozzánk, olyan tízpercnyi járásra, sűrűn jártunk egymáshoz. A másik nagymamám kicsit messzebb lakott, hozzá nem jártam olyan gyakran. Az apai dédmamámra is emlékszem, ő együtt lakott a nagymamámmal. 
​ Valamit érzékeltem a háborúból. Nagyborsán voltunk először. Arra emlékszem, hogy néha feketéllett az ég a repülőktől, és akkor bizony féltem, és édesanyám is félt. Azt nagyon éreztem, hogy édesanyám fél és aggódik. Állandóan hallgatták a rádiót. Amikor aztán elkerültünk Pezinokba – Bazin a magyar neve – a nagynénémékhez, akkor éppen egy bombatalálat érte a szomszéd házat, és nekünk párszor le kellett menni a pincébe a légitámadás-veszély miatt. Arra is emlékszem, hogy 44 végén vagy 45 elején az oroszok bevonultak a városba, és a nagybácsimnak elvitték a karóráját – ez olyan klasszikus eset –, és úgy rémlik, azt beszélték, hogy elvitték a nagynéném lovait is. Arra is emlékszem, hogy édesanyám unokabátyjának a felesége hisztérikusan félt. Ő született orosz volt, és jobban félt az orosz katonáktól, mint bárki más. Állandóan hisztérikus zokogásban tört ki, ami csak még feszültebbé tette az egész légkört. Ott tényleg nagyon szorult helyzetben voltunk egy darabig, azt nagyon éreztem. 
1945. szeptember táján édesanyám szerzett egy teherautót, azzal jöttünk vissza Budapestre. Először a Pauler utcába mentünk, a nagyszülőkhöz. Édesanyám folyton azon rettegett, hogy élnek-e még a szülei, mert hosszú ideje semmit sem tudott róluk. Nagy volt az öröm, hogy élnek, és mi is élünk. Megvolt az Ág utcai lakásunk is, bár eléggé megviselt állapotban. Az összes ablaküveg kitört. Azt hiszem, ott is jártak az oroszok, alaposan megrongálták, de a bútorok megmaradtak, és rövid időn belül megint ott lehetett lakni. Azt tudom, hogy télen szörnyű volt, mert a háború után nem működött a korábbi központi fűtés, és kályhákat tettek be minden lakásba. A kéményeknek nyilván nem volt kapacitása ilyen rengeteg kályhára, és a füst állandóan visszajött a lakásba. Mindannyiszor, amikor befűtöttünk, jobban fáztunk, mert gyakran kellett szellőztetni a füst miatt. Aztán a hálószobákat már egyáltalán nem fűtöttük, csak azokat a helyiségeket, ahol napközben tartózkodtunk.
Aztán édesapám is megjelent, akkor már vége volt a háborúnak, nem kellett tovább bujkálnia. Ő a háború előtt az Iparügyi Minisztériumban dolgozott, utána egy darabig a HŐTERV-nél, majd a Hőtechnikai Intézetnél is. Folyamatosan dolgozott, de nem tudom pontosan, hogy mikor, hol. Azt tudom, hogy édesapám belépett a kisgazdapártba, és egészen addig tagja volt, amíg egyáltalán léteztek pártok. Keveset tudok mondani a munkájáról, mert nem mesélt róla, és nekem mint gyereknek nem is jutott eszembe érdeklődni.
Az a színvonal nem maradt meg, ahogy a háború előtt éltünk. A háború előtt volt háztartási alkalmazottunk, és még a háború után is egy darabig. Ugyanaz, aki azelőtt. Sárikónak hívták, nagyon kedves, rendes vidéki nő volt. Arra emlékszem, hogy eljött a pillanat, amikor édesapám nem tudta kifizetni őt, és adós maradt a fizetésével. Nem tudom, hogy ennek ellenére miért maradt még egy darabig nálunk. Aztán persze egy idő múlva elment, a szobáját egy társbérlő foglalta el. Nagy lakásunk volt, kétszintes. Eredetileg, a háború előtt három nagy szoba volt lent, plusz egy cselédszoba, fönt pedig három hálószoba. A háború után leépítettek. A fölső szintből elvettek két szobát, lent pedig kaptunk két társbérlőt. A társbérlők aránylag rendesek voltak, de mégiscsak zavartak bennünket. A mi lakásunkon kellett átjárniuk a fürdőszobába, és még mi, gyerekek is éreztük, hogy ez nem éppen kellemes.  
Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe. Szerényen éltünk anyagilag. Éhezni soha nem éheztünk, de szerényen éltünk. Vacsorára sokszor csak két krumpli és egy karika felvágott jutott mindenkinek. Sajnos ez sok vitára is alkalmat adott, mert édesapám elégedetlenkedett, édesanyám meg mentegetőzött, hogy abból a kevés pénzből ő nem tud mást előteremteni. Ezek az étkezés körüli veszekedések rossz emlékként maradtak meg bennem. Arra is emlékszem, hogy mivel a gimnázium messze volt, villamossal kellett menni, és kínosnak éreztem elkérni az édesapámtól a 2 forint 70 fillért a villamosbérletre. Pontosan emlékszem, annak idején ennyibe került egy heti bérlet. Iszonyatos nyomás alá kerültem, szorongtam minden pénteken vagy szombaton, amikor el kellett kérnem apámtól a pénzt, úgy éreztem, hogy túl sok. Édesanyám állandóan ügyeskedett, zálogházba is járt. Egész sor zálogházi cédulája volt, hol beadott, hol kiváltott valamit. De például kiügyeskedte azt is, hogy mind a hárman tanuljunk zenét, a bátyám dzsesszzongorát tanult, az öcsém meg én klasszikus zongorát. Volt otthon zongoránk, és az iskolába jártunk zongoraórára, ezért nem lehetett túl magas a tandíj. Nagyon becsülöm, hogy édesanyám annyira forszírozta, hogy ehhez hozzájussunk. Ő nem tanult zenét, de a gyerekeinek megadta a lehetőségét. Viszont évekig nem jártunk üdülni. Egyszer el tudtam menni egy hétre a Balatonra barátokkal, a barátnőm családjának a kis hétvégi házába. Nagy esemény volt, mert különben évekig ki se mozdultunk a városból.
A háztartási munkába mi, gyerekek nagyon kevéssé voltunk bevonva, azt mondhatnám, hogy a fivéreim egyáltalán nem, és én is csak bizonyos fokig. Úgy gondolom, hogy sokkal jobban kellett volna minket bevonni, azzal könnyíthettünk volna édesanyám életén. De ő ezt vagy nem igényelte, vagy azt mondta, hogy magunktól kéne észrevennünk, hogy mit kellene segíteni. 
Mi már kisgyerekként fölfogtuk, hogy Magyarországon terrorrendszer uralkodik, és tisztában voltunk azzal, mit szabad nyilvánosan mondani, és mit nem. Ma is érdekesnek tartom, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek megérti, hogy egy szovjetellenes vagy kommunistaellenes megjegyzés börtönnel járhat, és be kell fognia a száját. A szüleim otthon hallgatták a Szabad Európa Rádiót, nyíltan beszéltek előttünk a rendszerről, nem titkoltak semmit. Nagyon korán be voltunk avatva, abszolút különbséget tudtunk tenni, hogy miről beszélhetünk kifelé, és miről nem. Édesapánk például kerek perec megtiltotta, hogy belépjünk az úttörőkhöz. Egyikünk se volt soha se úttörő, se KISZ-tag, mert apám nem engedte. Az iskolában megtűrték, lenyelték a tanárok. Nekem nem volt könnyű, mert az osztályomban én voltam az egyetlen nem úttörő. El kellett viselnem, de belső konfliktust nem okozott, mert az osztálytársaim zöme ugyanúgy gondolkodott, mint én, tudtam, hogy ők sem meggyőződésből lettek úttörők, hanem konformizmusból. Nem volt közöttünk ideológiai szakadék, csak én mertem vállalni, illetve édesapám rákényszerített. Ő soha nem engedett kivonulni, még akkor sem, amikor be voltam osztva, és nagyon féltem, hogy botrány lesz belőle, de nem lett. Az iskolában megmondtam, hogy apám nem engedi, és kész. Csodálkoztunk is, hogy ezt megtűrik. 
Édesapám református volt, édesanyám evangélikus, de egyik sem gyakorló vallásos. Az apai nagyanyám igen, ő rendszeresen eljárt a templomba bibliaórára. A szüleim olyan passzívak lehettek, mint sokan ma is: papíron valamelyik egyházhoz tartoztak, de nem gyakorolták a vallásukat, csak néha-néha jártak el templomba. Nálam az volt a helyzet, hogy én egy evangélikus hittantanárnő hatása alá kerültem, aki tulajdonképpen metodista volt, de ezt csak később tudtam meg. A Bécsi kapu téri evangélikus papnak volt a felesége. Ő megtérítette azokat a gyerekeket, akiket hittanra tanított. Nyomást gyakorolt ránk, hogy mi a jó és mit kell csinálni. Ez az erős szektás hatás eltartott egy darabig. A hittantanárnő azt mondta, hogy meg kell térítenünk a szüleinket, hogy Jézus szeret minket, és hogy bánjuk meg a bűneinket. Ezzel komoly konfliktusokba döntött minket. Extrém dolgokba is belevitte a gyerekeket, például hogy fagylaltot se együnk, mert az is csak világi élvezet. Én eljártam bibliaórára, olvastam a Bibliát, és azt gondoltam, az a feladatom, hogy mindenkit megtérítsek magam körül. Kínos is volt sokszor, mert ezekről a dolgokról inkább nem beszéltem, közben úgy éreztem, hogy gyáva vagyok, mert hallgatok róla. Szóval ez nekem egyáltalán nem volt jó, de nyilván kerestem valamit, egy közösséget, ahova tartozom, ahol jól érzem magam. Talán otthonpótlót is jelentett nekem a lelkes, emocionális közösség. Amikor konfirmálkodnom kellett, szerettem volna a Bécsi kapu téren, de nem lehetett, mert lakóhely szerint nem oda tartoztam. Másik gyülekezetbe kerültem, más paphoz, és a korábbi hatás megenyhült, 15 éves koromra elcsendesedett. 
  
 
Az iskolák államosítása 
UMFI Magyar Filmhíradó 11. 1948. május
Filmhíradók Online
 
1955-ben érettségiztem. Angol szakra jelentkeztem, szerettem volna angol irodalmat és nyelvészetet tanulni, de nem vettek föl. Nem indokolták meg, hogy miért. Azt hiszem, nem is volt jó ötlet nyelvszakra jelentkezni, hiszen a nyugati nyelvek akkor nem kellettek, ezért nyelvtanárokra sem volt szükség. Nem emlékszem, hogy kerültem Sashalomra az Elektromos Mérőkészülékek Gyárába, ahol egy évig dolgoztam segédmunkásként. Nekem nagy élményt jelentett. Persze arra nem gondoltam, hogy mindig ezt fogom csinálni, de nagy változás volt belekerülni az életbe, életemben először pénzt keresni, munkások között lenni. A gyárban kristályt csiszoltam. Ha jól tudom, elektromos célokra kellettek azok a kristályok, és a legtöbb vagy talán mindegyik külföldre került. Egy csiszológépet kellett kezelnem, közben állandóan mérni a kristályokat. Érdekes munka volt, tulajdonképpen előnyös feltételek között dolgozhattam, jó normával. Aztán sajnos elrontottam, mert túl gyorsan dolgoztam: ami azelőtt százötven százalék volt, az száz százalék lett, az utódaim nyilván nem örültek neki. Kitüntettek, kaptam ajándékba egy aktatáskát. Röviddel ezután elmentem onnan, mert felvettek az egyetemre. Teljesen váratlanul, egy hónapos késéssel. Ugyan nem a nyelvszakra, ahova jelentkeztem, hanem a Marx Károly Egyetemre, a közgazdaságira. Kaptam az értesítést, semmiféle magyarázat nem volt mellette, hogy miért és hogyan, de természetesen boldogan elfogadtam, mert gondoltam, hogy ez mégiscsak jobb, mint segédmunkásnak lenni egy életen át. Nagyon kínlódtam, mert az egy hónapos késés miatt elmaradtam az anyaggal, nem is nagyon értettem az előadásokat. Viszont csak három hétig tartott az egész, 1956. október 23-án abbamaradt.
Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt. Az egyetemről indultunk, és azt hiszem, hogy a Körúton mentünk végig. Azt tudom, hogy elmentünk Bem apó szobrához, megkoszorúztuk, és utána elmentünk a Parlamenthez. Elég nehéz felidézni a hangulatát. Attól félek, hogy utólag magyarázok bele dolgokat. Élmény volt, ugyanakkor olyan nagyon tudatlan voltam, el sem tudtam képzelni, mi lehet belőle. A Parlament előtt már nagy tömeg és fűtött hangulat volt. Ott elvesztettük egymást szem elől a diáktársaimmal. Csak homályosan emlékszem, hogy később fegyvereket osztottak, elfoglalták a rádió épületét, és már szabad hangokat lehetett hallani. De minderről csak egészen elmosódott emlékeim vannak. Otthon persze beszélgettünk róla, és természetesen tele voltunk reménnyel egészen addig, amíg aztán november 4-én bejöttek az orosz csapatok. Hallgattuk a rádiót éjjel-nappal, és reménykedtünk. Nagyon szerettünk volna, a bátyám is, én is aktívan harcolni, de édesanyám olyan rettenetesen félt és féltett minket, hogy őrá való tekintettel nem tettük. Többnyire otthon voltunk. A Vár felől hallottuk a lövöldözést, és hallottuk a híreket, hogy mi történik a Maléter-kaszárnyában, milyen utcai harcok folynak, és gyerekek Molotov-koktéllal teszik harcképtelenné az orosz tankokat. De ezt nem láttam saját szememmel, csak úgy megtudtam. 
November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja. Már előzőleg is nagyon szeretett volna külföldre menni, csak nem lehetett. Lassan, lépésről lépésre alakult ki bennünk, hogy elmegyünk. Nem úgy, hogy a család leült és megbeszélte, hanem valami dolgozott bennünk, és én is eldöntöttem, hogy megyek. A bátyám az egyik barátnőmmel ment ki, én négy nappal utánuk indultam el. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim mit tesznek. Édesanyám vívódott, mert az édesanyja még élt, és úgy gondolta – úgy is lett –, ha elhagyja az országot, nem látja többé. Neki az édesanyja és a gyerekei között kellett választani, és a gyerekei mellett döntött. Úgy érezte, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, amiben igaza is volt. Azt hiszem, úgy indultam el, mint egy alvajáró, nem voltam a következmények tudatában. Exodus volt, az emberek tömegesen mentek el az országból, szinte sodródtam az árral, nem fogtam föl, hogy mit teszek, úgy éreztem, mennem kell, mint a többinek. Azzal viszont számoltam, hogy hosszú ideig nem térhetek vissza. Az fontos volt, hogy jöjjenek a szüleim és az öcsém is. November 23-án vonattal elhagytam Budapestet. Édesanyám egyik barátnőjével és az ő két, nyolc- és tizenkét éves gyerekével mentem. A vonat tömve volt, azt hiszem, a legtöbben emigráló szándékkal szálltak föl rá. Barátaink közeli rokonai laktak Körmenden, a határhoz közel, és úgy gondoltuk ki, hogy náluk töltünk egy éjszakát, másnap pedig megpróbáljuk a továbbjutást. Az állomásnál orosz katonák állítottak meg és ellenőrizték a személyi igazolványunkat. Azt nézték nyilván, hogy benne van-e az engedély, amivel a határsávban lakók rendelkeztek. Persze nekünk nem volt, de Klári néni azt mondta, hogy szüretelni megyünk, vagy valamit mesélt, és ha jól emlékszem, adott egy üveg vodkát ezeknek az oroszoknak, akik továbbengedtek bennünket. Hallottunk olyan kósza híreket, hogy többeket elfogtak, beraktak valami pincébe, de egy vagy két nap múlva megint szélnek eresztették őket, mert nem tudtak az ellátásukról gondoskodni. Volt, aki már harmadszor vagy negyedszer indult neki az osztrák határnak. Borzasztóan be voltunk gyulladva, amikor megállítottak az orosz katonák, de öt perc múlva továbbengedtek. Nálam volt egy hálóing, egy Biblia, egy dupla kenyér és egy alma. A személyazonossági igazolványomat vittem még, semmi más papírt. Úgy gondoltuk, ha az ember valamilyen fontos írást vagy ékszert visz magával, az gyanús. Egy éjszakát töltöttünk Körmenden, és másnap éjjel gyalog mentünk át a határon. A körmendiek támogatása arra szorítkozott, hogy befogadtak, vacsorát és szállást adtak, viszont nem kísértek el a határra, mert ők is féltek. Emlékszem, a szántóföldeken kellett áthatolnunk, a nedves talajtól vizes lett a cipőnk, a zoknink. Elég nehezen haladtunk. Koromfekete éjszaka volt. Hallottunk másokat suttogni, a közelünkben elhaladni, de nem láttuk őket, annyira sötét volt, hogy három-négy méterre sem lehetett látni. Mi is csak botorkáltunk. Hozzájött az, hogy ez a barátnő cukorbeteg volt, útközben injekciót kellett beadjon magának, meg a két gyerek, elég nagy strapa volt ez négyünknek. És nagyon bizonytalanok voltunk. Valaki Körmenden elmesélte, merre kell menni, csinált is egy kis rajzot, de eltépte. Annyira félt, hogy még azt a kis skiccet se hagyta a kezünkben. Nagyon féltünk tőle, hogy átmegyünk ugyan az osztrák oldalra, de olyan cikcakkos a határ, hogy újra visszakerülünk Magyarországra. Egyszer csak – a sűrűn kitűzött osztrák zászlók alapján – érzékeltük, hogy átléptük a zöldhatárt, de nem tudtuk, hogy a következő falu osztrák vagy magyar. Addigra annyira kimerültünk, hogy azt mondtuk, nincs más megoldás, bemegyünk a faluba, vállaljuk a kockázatot. Amikor megláttuk az első német nyelvű utcatáblát, tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. És persze sírva borultunk egymás nyakába. Az osztrák zsandárok már vártak minket. Bevittek egy rögtönzött szállásra, és kaptunk valami meleg levest. Az első éjszakát ott töltöttük, földre szórt szalmán aludtunk. Másnap vittek tovább St. Michael községbe, ahol talán egy hetet töltöttünk. Az osztrákok nagyon szervezetten segítettek. Állandó kisbusz-szolgálat működött, az érkezőket azonnal továbbvitték. Nagyon velünk éreztek, meghatóan segítettek minden tekintetben. Mondták is, jól emlékeznek rá, hogy 1955-ig ők is orosz zónában voltak. Még nagyon élt bennük annak az emléke. Úgy emlékszem, hogy St. Michaelben még nem regisztráltak minket. Lehet, hogy a nevünket fölírták, de többet egészen biztosan nem, azt sem kérdezték, hogy később hova szándékozunk menni. Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mennyien, de ötvenen biztosan voltunk abban az épületben, ahol elszállásoltak. Egy iskolaépület lehetett. Onnan aztán vonattal vittek tovább Grazba. Ott váltam el Klári nénitől és a gyerekeitől. Ők aztán az Egyesült Államokba emigráltak, én pedig Bécsbe mentem, mégpedig azért, mert ott élt egy távoli rokonunk, náluk volt az információs támpont. Mindenki, aki a családból átment Ausztriába, náluk kellett jelentkezzen, és ők adták tovább az információt. Eszter unokanővérem már járt ott, Tamás is, én voltam a harmadik. Később édesanyám és az öcsém is megfordult náluk. Bécsben el kellett dönteni, hogy melyik országba akarunk továbbmenni. Emlékszem, hogy az egyik menekültközpont előtt transzparensekre volt fölírva az országok neve – Ausztrália, Kanada, Egyesült Államok, Svájc, Hollandia –, és amelyik alá állt az ember, oda vitték. Hihetetlenül egyszerűen és banálisan történt egy rettenetesen fontos döntés. Minimumra csökkentették az adminisztrációt, mert olyan tömegű ember érkezett, hogy valószínűleg nem tudtak velünk másképp foglalkozni. 
A bátyámnak eltökélt szándéka volt, hogy az ETH-n, a híres zürichi technikai főiskolán tanul tovább. A budapesti Műegyetem építész karán elvégzett már három évet, és a zürichi műegyetemen akarta folytatni. És amilyen célratörő, meg is tette. Én gondolatban Hollandiával foglalkoztam, szívesen mentem volna oda, de gondoltam Franciaországra is. Ami aztán Svájc mellett szólt, a bátyám szándéka volt, és hogy 47-ben már jártam Svájcban mint „vöröskeresztes gyerek”. Akkor svájci családok a háborút viselt országokból fogadtak be gyerekeket, hogy föltáplálják őket. A Vöröskereszt útján három hónapot Svájcban töltöttem egy családnál, volt már egy kis ottani tapasztalatom. Gondoltam, hogy miért ne, nincs messze Magyarországtól, békés, semleges ország, megvan rá az esély, hogy a családunk együtt marad, és a Svájc tábla alá álltam. December 7-én indult egy leplombált vonat, amire útközben nem lehetett felszállni, se a vonatról leszállni. Így mentünk végig Ausztrián egészen Lausanne-ig. Ott elhelyeztek bennünket egy menekülteknek berendezett kaszárnyában, voltunk vagy hatszázan. 
 Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból. Ők nagyon jól tudták, hogy 56-ban Magyarországon minden börtönt kinyitottak, bűnözők is lehetnek közöttünk. Gondolom, hogy személyes ellenőrzés és megfigyelés történt, ezért a biztonság érdekében ezt a karantént rótták ránk. Négy hétig csak kísérettel hagyhattuk el a kaszárnya épületét. De ez nem volt különösebben kellemetlen, nem úgy éltem meg, mint valamiféle rabságot. Olyan szempontból nehéz volt, hogy csupa idegennel voltam együtt. Tizenketten aludtunk egy hálóteremben. Én még nagyon fiatal voltam, és a nők mindenféle intimitásokat meséltek egymásnak, azokat inkább nem hallgattam volna végig. Néha nagyon elveszettnek éreztem magam. Ott tudtam meg telefonon, hogy édesanyám és az öcsém megérkeztek Bécsbe a rokonokhoz, de az édesapám nincs velük, az utolsó percben visszalépett, itt maradt Magyarországon. A szüleim házassága már régen nem volt jó, nem csoda, hogy felmerült bennem: édesapám felhasználta az alkalmat arra, hogy különváljon édesanyámtól. Ezt így magyaráztam meg magamnak, és nagyon sajnáltam, mert ennek elég nagy ára volt számunkra. Édesanyám és az öcsém december 6-án lépte át a határt. Akkor már nagyon nehéz volt átjutni. A Fertő tó közelében, mocsáron mentek át. Az öcsém tizenöt éves volt, még félig gyerek, és azt mondta, hogy neki azon az éjszakán ért véget a gyerekkora. Életveszélyben voltak, mert a határőrök lőttek rájuk az őrtornyokból. Az öcsém útközben egyszer úgy elgyengült, hogy azt mondta, nem bír továbbmenni. Édesanyám tartotta benne a lelket, és hála istennek, átjutottak. Nem is tudom, hogy miért azt a helyet választották, erről valahogy soha nem beszéltünk. Először Bécsbe mentek, onnan pedig Innsbruck közelébe, egy távoli rokonhoz. Aztán a hatóságok közölték velük, ha Svájcba akarnak továbbmenni, egy ideig menekülttáborban kell lenniük. Így Innsbruck közelében, Sollbad-Hallban egy menekülttáborban tartózkodtak pár hétig, majd megérkeztek Zürichbe. Úgy emlékszem, hogy Svájc tizenkétezer magyar menekültet vett föl, és az édesanyám meg az öcsém csak azért jöhettek utánunk, mert mi már ott voltunk. A svájciakról is azt mondhatom, amit az osztrákokról, hogy nagy buzgalommal igyekeztek segíteni. A hidegháború kellős közepén érkeztünk, a szemükben mi mindenképpen a szovjet rémuralom áldozatai voltunk. Svájcnak nagyon erős antikommunista politikája volt, ők mindenkit tárt karokkal fogadtak, aki a kommunizmus elől menekült. Mi voltunk az első menekültek a háború után, később jöttek a tibetiek meg a csehek. Mi tényleg hasznot húztunk a politikai helyzetből és abból a beállítottságból, hogy mindenképpen segíteni akarnak. Azt gondolom, hogy a svájciakban még élt egy bizonyos fokú rossz lelkiismeret, mert a háború idején a zsidókat nehezen fogadták be, lezárták a határt, ezért sokan kerültek haláltáborba. Fájdalmas és kellemetlen emlék lehetett sok ember lelkében, és örültek, hogy tehetnek valamit a menekültekért. Utólag értékelem így, ezt akkor még nem tudtam. 
Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték. Ez sikerült, és 57 tavaszán elkezdtük az egyetemet, Tamás is, meg én is. Egyértelmű volt, hogy nyelveket akarok tanulni. Budapesten angol szakra jelentkeztem, most viszont francia–német szakra. Zürich német nyelvterület, és amellett nekem nagyon tetszett a francia nyelv, már Budapesten is elkezdtem vele foglalkozni egy picit. Elég nehéz volt, mert nagyon erős konkurenciával kellett megbirkóznom, hiszen a svájciak óriási előnnyel kezdték a tanulmányaikat, ott a gimnáziumban hat-hét évig tanulnak franciául, mielőtt elkezdik az egyetemet. Először a bátyámat és engem is provizórikus diáktáborban helyeztek el, azután családoknál. Az akkori svájci szisztéma szerint jómódú családok egy időre egyetemistákat vettek magukhoz. Az öcsém is iskolába került, édesanyám pedig elkezdett dolgozni. Valamit tudott németül. Először irodai segítségként dolgozott egy építészeti irodában, azután elkerült egy bankba, és tulajdonképpen végig, a nyugdíjazásáig abban a nagy svájci bankban dolgozott. Negyvenhét évesen került ki. Nagyon fájt neki, hogy édesapám nem jött velünk, és amellett számolt vele, hogy nem fogja viszontlátni az édesanyját, ami be is következett. A két testvérét se látta többé, illetve a nagynénémet igen, de a nagybátyámat már nem. Neki volt a legnehezebb közülünk. 57. október 1-jével kivettünk egy háromszobás lakást, és együtt éltünk négyen. 60-ban a bátyám elköltözött tőlünk, aztán az öcsém is elment, 65-ben megházasodott. Közben már egy másik lakásunk lett Zürichben, és én még egy darabig édesanyámmal laktam. Édesanyám egyedül maradt, olyan értelemben, hogy nem lett új társa, annak ellenére, hogy tudta, édesapámmal már nem fog többé együtt élni. 63-ban édesapám meglátogatott minket, és mi megpróbáltuk rávenni, hogy maradjon velünk. Édesanyám akkor még nyitott volt rá, de édesapám nem akarta. Neki itthon volt új társa, röviddel a halála előtt meg is nősült. Gondolom, azért kellett a papír,  mármint a házasságlevél, hogy a felesége megtarthassa a lakást, ami egykor a mi lakásunk volt.
Anyámból áradt a boldogtalanság. Szenvedett a munkahelyén is. Szinte naponta mesélt arról, hogy mennyire komiszan viselkedett vele egyik vagy másik munkatársa. Azt hiszem, túl érzékeny is volt, nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez. Neki óriási presztízsveszteséget és életszínvonal-csökkenést jelentett az emigráció. Otthon megvolt a társadalmi köre, még akkor is, ha csak illuzórikus, hiszen leginkább az ő osztályát bántották a kommunisták, de mégis, ott hasonló sorsú emberek vették körül, itt nem. Látszott rajta a sértődöttség. Szóval összejött egy-egy svájcinak a faragatlan durvasága meg az ő túlzott érzékenysége. Volt egy kis magyar köre, rendszeresen összejárt egy-egy magyar házaspárral vagy egyedül élő nővel. Persze erős kompenzációs jellege is volt némelyik kapcsolatnak. Szívbeli barátsága csak nagyon kevés emberrel alakult ki. 56-osokkal főleg, és az ő korosztályába tartozókkal.
Az hírlik, a svájciak különleges jellemvonása, hogy nehezen barátkoznak, nagy távolságot tartanak, és túl nagy fontosságot tulajdonítanak bizonyos anyagi vagy praktikus dolgoknak, amelyeket mi nem tartunk annyira lényegesnek. Édesanyámnak volt egy mondása, hogy szegény svájciak nem tudják, mi a háború. Ez furcsán hangzik, de van benne igazság. Többször éreztem én is, hogy hiányzik belőlük annak az intelligens megkülönböztetése, hogy mi az, ami számít az életben, mi az, ami nem számít vagy aránylag lényegtelen. Csak hogy egy esetet említsek: édesanyámnak volt egy kolléganője, aki szimpatizált vele, egy svájci, és meg akarta hívni magához, de azt mondta, hogy először még egy lámpát meg kell csináltatnia. És ez így ment évekig, végül soha nem hívta meg. Ez annyira jellemző, amennyire groteszk. Sajnos a svájciakban van egy olyan vonás, hogy ne gyere túl közel hozzám, mert nem akarom, hogy megtudd, hogyan élek, még akkor se, ha semmi titkolnivalóm nincs. Lehet, hogy ez valóban azzal függ össze, hogy soha sem tapasztalták meg, mi az, amikor az ember az életéért reszket, vagy a szeretteinek az életéért. Nekik például az a fontos, hogy szürke-e a szemeteszsák vagy barna, és ha szürke van előírva, akkor vagy följelentik azt, aki barna zsákot tett ki, vagy szólnak neki, hogy csomagolja át a szemetét. 
Minket az első perctől segítettek. Tamás és én állami ösztöndíjat kaptunk, amíg egyetemre jártunk, Gyurka, az öcsém anonim ösztöndíjat. Soha nem tudta meg, hogy ki finanszírozta a tanulását az érettségiig, az illető nem akarta felfedni magát. Édesanyám keresett, szerényen, de meg tudtunk élni. Összeraktuk a pénzünket, abból fizettük közösen a lakbért és az élelmezést. A lakás bebútorozásánál egy karitatív szervezet segített, kaptunk ágyakat, asztalt, székeket és ágyneműt is. Az egyetemet el lehetett végezni, ha az ember szünidőben kiegészítette az ösztöndíját egy kis keresettel. Én is dolgoztam például az egyetemi könyvtárban, meg más helyen is. 
Az első időben nagyon sok szimpátiában volt részem. Néha viszont szegény kis menekültként kezeltek. Olyan is volt, ami fájt. Emlékszem, hogy a diáktársaimmal elmentünk egy vendéglőbe, és az egyik egyetemi kollégám azt mondta, hogy meghív vacsorára, mert 56-ban nem támogatta a magyar diákokat, itt az alkalom, hogy támogasson valakit. Ez nagyon fájt. Egyszer meg segítettem valakinek csomagolni, aki hosszabb útra készült, és a zsebembe nyomott egy tízfrankost. Akkor elöntött a vér. Nagyon fájt, hogy a baráti segítségemet meg akarja fizetni. Megmondtam neki, hogy nagyon rosszul esik, ez nekem idegen, és szó sem lehet róla, hogy elfogadjam. Ő hümmögött, hogy nem úgy gondolta. Ezek olyan svájci dolgok, a két kultúra különbsége. Ők azt hiszik, hogy mindent meg lehet fizetni, közöttük ez rendben van. Ellenséges magatartást viszont csak elvétve tapasztaltam. Baráti kapcsolatok kialakultak már az első években is, de azok aztán változtak. Az elején – a félszegségemnél fogva – magam is inkább a társadalom szélén élő, félénkebb emberekkel kerestem a kapcsolatot, később más jellegű barátaim lettek, akik más szempontból voltak a társadalom szélén, nem nyárspolgárok, hanem szabadabban élő és gondolkodó emberek. Szóval inkább kozmopolitákkal kerültem barátságba.
Gyorsan megtanultam németül. A magyar menekültek részére indítottak német kurzusokat, intenzív tanfolyamokat is, de én sose jártam azokra, túl lassúnak találtam. Elkezdtem önállóan olvasni, és azáltal, hogy az emberekkel kapcsolatba léptem, gyakorolni is tudtam a nyelvet. Ez nekem érdekesebbnek tűnt, mint beülni egy nyelviskolába. Egy éven belül már jól beszéltem németül, a svájci dialektust is, két éven belül pedig, azt mondhatnám, hogy teljesen. Aztán a franciával is meg kellett birkóznom, de mivel nagyon szerettem, azt is hamar megtanultam.
Nagyon más egy svájci egyetem – legalábbis a filozófia kar –, mint egy magyarországi. Ott minden személytelen, mert óriási a diáklétszám. Mi sokszor három-négyszázan is voltunk egy-egy előadáson. Mindenki maga állítja össze a tanrendjét, nincsenek osztályok, az előadásokon részben új arcokat látni, így nehéz is megismerkedni a többi diákkal. Állandó a jövés-menés. A német karon rengeteg Németországból jött diák is tanult, mert a németek nagyon szeretnek egy szemesztert Svájcban hallgatni. Azáltal, hogy az a híres egyetemi szabadság uralkodik a svájci egyetemeken, a tempót is a diák szabja meg. Elő volt írva, hogy bizonyos számú vizsgát és írásbeli munkát kell elvégezni ahhoz, hogy az ember jelentkezhessen a végső vizsgákra, de addig mindenki maga osztotta be a feladatait. Rengeteget kellett olvasnom irodalomból, ami nehéz volt, mert nem tudtam, hogy mibe kapaszkodjam. Mércém sem volt, hogy ebben a szemeszterben ezt kell csinálni, azután meg azt, hanem teljesen szabadon kellett kialakítsam a tanmenetemet.
57-től 60-ig, három évig jártam az egyetemre, aztán abbahagytam. Ennek csak részben volt az oka, hogy elvesztem a nagy sokaságban, minden támasz vagy útjelző nélkül kellett végeznem a tanulmányaimat, ami túl nagy terhet jelentett. Állandósult a lehangoltságom, kiúttalanságot éreztem, és nem tudtam, hol a helyem. Úgy gondoltam, jobban járnék, ha dolgoznék, este tudnám, hogy mit csináltam aznap, kapnék fizetést, és nem kellene állandóan azon rágódnom, hogy melyik könyvet és mennyi idő alatt olvassam el. Régi privát problémák is jelentkeztek, nagyon félszeg és bizonytalan voltam, egyáltalán nem találtam meg a helyem a világban, nem tudtam, hogy miért élek. Honvágyam soha sem volt. Arra nem gondoltam, hogy könnyebb lenne otthon. Úgy gondoltam, hogy a személyes problémáim ugyanúgy meglennének itt is. De nem egészen így volt. Nyilván az egész emigrációs szituáció is megnehezítette a helyzetemet, amit akkor nem láttam annyira, mint most. Szóval azt én akkor leértékeltem. A nehézségeimhez biztosan hozzájárult az emigráció is, meg hogy édesapám nem jött velünk, és mivel a két fivérem hamar elment, én ottmaradtam édesanyámmal. Rám támaszkodott, mert elhagyta a férje, kicsi fizetésért dolgozott, egyszerű munkát végzett, nem találta meg a kapcsolatot a svájciakkal, lehet, hogy a lelke mélyén meg is bánta, hogy Svájcba ment. Azt gondolom, hogy ez erősen belejátszott az én problémáimba, túl nagy teher volt nekem is. 
Ebben az időben különböző munkákat vállaltam. Először egy mozgássérült gyermekek otthonában dolgoztam kisegítőként. Ott is laktam. Tulajdonképpen önkéntes munka volt, teljes ellátást kaptam, fizetést nem. Ki akartam próbálni, hogy milyen egy másik feladat, gyakorlati munka, emberek között lenni, emberekkel dolgozni és együtt lenni. Én voltam az egyetlen önkéntes, a többiek fizetésért dolgoztak. Annyi támogatást kaptam, hogy az a család, amelyiknél az első pár hónapban laktam, minden hónapban adott nekem száz frankot, ami a villamosköltségemet meg az apró költségeket fedezte. Az otthonban nem éreztem jól magam, mert az igazgatónő nagyon szigorú volt és nagyon aszketikus beállítottságú, és úgy találta, hogy túl elpuhítom, elkényeztetem a gyerekeket. Én viszont úgy éreztem, hogy a gyerekeknek, akik a családjuktól elszakadva éltek ott évekig, szükségük van törődésre, gyöngédségre, egy kis anyáskodásra, és nem értettem egyet azzal a spártai szigorral, amit az igazgatónő elvárt és maga is gyakorolt. Egy évre szólt a szerződésem, nem is akartam tovább maradni, mert megviseltek a feszültségek. Utána elmentem az adóhivatalba, ahol már korábban, a szünidőkben dolgoztam. Ott voltam körülbelül másfél évig. A jövedelmem megfelelő volt. Nekem minden jövedelem soknak számított az ösztöndíjamhoz képest, mert annak többszöröse volt. Úgy éreztem, hogy rengeteg a pénzem, és nem voltak nagy igényeim. A munka nem volt valami érdekes, de reméltem, hogy azért majd csak továbbjutok valamikor. Úgy éreztem, hogy először erőre kell kapnom, és csak azután kereshetek magamnak valami érdekesebb munkát, illetve majd akkor folytathatom az egyetemet.   
 63-ban elmentem Londonba egy évre, hogy megtanuljak angolul. Nagy divat volt, hogy Svájcból fiatal lányok Angliába mennek dolgozni részmunkaidőben, rendszerint gyerekekhez, vagy segíteni a háztartásban fél napot. A másik fél nap szabad volt, akkor az ember mehetett nyelviskolába. Én is így csináltam, az iskolában ültem naponta három-négy órát, a többi időben pedig egy családnál segítettem. Elég jól megtanultam angolul. Az angolok közvetlenebbek, mint a svájciak, és nagyon szívélyesek, segítőkészek. Mindenhol érezhető, az üzletekben, az utcán, bárhol. Utaztam is egy kicsit, felmentem Skóciába is. Részben egyedül utaztam, részben egy Angliában tanuló örmény fiúval, akivel útközben ismerkedtem össze. Együtt próbáltunk autóstoppolni, de az nehéz volt, egyedül könnyebben ment. Különleges pár voltunk, egy Svájcba származott magyar, és egy Libanonban élő örmény. Nagyon kedveltem őt. Aztán ő visszament Libanonba, én meg Svájcba. 
64-től újra Svájcban dolgoztam. Érdektelen irodai munkát végeztem, de az volt a célom, hogy pénzt keressek, és eltöltsem az időt addig, amíg képes vagyok valami érdekesebbre. A svájci munkapiac akkoriban még eléggé telítetlen volt, könnyen lehetett állást találni. Nagyon ritkán kértek papírokat, és sok helyen nem is volt írásbeli szerződésem, csak szóbeli megegyezés a munkaadómmal. Megkérdezték, mit csináltam addig, elmondtam, hogy érettségim van, szüneteltetem az egyetemi tanulmányaimat, több nem érdekelte őket. Megbeszéltük, hogy milyen munkakörről van szó, és hogy mi lesz a feladatom. Mindig volt egyhetes vagy egy hónapos próbaidő, azalatt kölcsönösen szabadok voltunk, hogy eldöntsük, ott maradok-e vagy sem. 65-ben jelentkeztem esti kereskedelmi iskolába. Azáltal, hogy volt érettségim és bizonyos irodai tapasztalatom, másfél év helyett egy év alatt el tudtam végezni. Tanultam gépírást, gyorsírást, könyvelést, kereskedelmi levelezést. Tulajdonképpen soha nem volt kedvem irodai munkához, csak a biztonság miatt kezdtem el. Szórványosan azért hasznát vettem, nem bántam meg, hogy elvégeztem.
Svájcban nagyon sokáig kell várni az állampolgárságra, minimum tizenkét esztendőt. Nekem sokkal több lett, huszonkét év, mert többször tartózkodtam hosszabb ideig külföldön, nem volt meg folyamatosan a tizenkét évem. Svájcban úgy hívják ezt a státust, hogy schriftenlos, papír nélküli. Svájcon belül tulajdonképpen nem volt hátrányom belőle, ha nem számítjuk hátránynak, hogy valakinek nincs szavazati joga. Külföldön viszont igen, mert bizonyos országokba csak vízummal mehettem. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de 1971-ben, amikor a bátyáméknál voltam Peruban nagyon sok probléma támadt abból, hogy nem voltam svájci állampolgár. A peruiak a svájciaktól kapott menekült útlevél ellenére azt gondolták, hogy egyenesen Budapestről érkeztem, és kommunistaként kezeltek. Hiába mondtam, hogy éppen a kommunizmus elől menekültem. Meg kellett volna hosszabbítanom a vízumomat, viszont az útlevelemben már nem volt hely a pecsétnek. El kellett volna küldeni Svájcba, hogy ragasszanak bele még néhány oldalt. Elmentem Limába a svájci követségre, de visszautasították a kérésemet. A sógornőm föl volt háborodva a svájci követség viselkedésén. Ő svéd állampolgár, neki ehhez tulajdonképpen semmi köze nem volt, de úgy érezte, hogy ez lehetetlen magatartás, és kiverte a huppot a követségen. El is érte, hogy az útlevelemet elküldték Svájcba az illetékes hatóságnak. Hamarosan visszaérkezett a beragasztott oldalakkal, ahová azután a perui hatóságok bele tudták nyomni a pecsétjüket. Argentínában is több bonyodalom és nehézség származott abból, hogy nem voltam svájci állampolgár. Zürichben másfél esztendőre kértem vízumot a svájci argentin konzultól, és minden további nélkül megkaptam, de amikor megérkeztem Argentínába, a hatóságok érvénytelenítették saját konzuljuk vízumát, és csak három hónapra adtak tartózkodási engedélyt. Az a szerencse, hogy az egyik barátnőmnek összeköttetése volt valamelyik minisztériummal, ő segített, és három hónaponként meghosszabbították a vízumomat. Végül is sikerült másfél évig ott lennem. Barátoknál laktam, spanyolul tanultam és dolgoztam a doktori munkámon. Még privát németórákat is adtam, és utazgattam Argentínában meg Peruban is.  
 
 66-ban eldöntöttem, hogy még egyszer nekimegyek az egyetemnek. Akkor viszont úgy csináltam, hogy megszereztem az általános iskolai tanári diplomát, mert az nem volt olyan nagy rizikó. Az három-négy éves tanulmány, és gondoltam, hogy mindenképpen megcsinálom, utána még továbbtanulhatok, ha van elég energiám hozzá. Úgyhogy kiképeztettem magamat német-, francia- és angoltanárnak a fölső általánosba. Felvettem harmadik szaknak az angolt. Úgy éreztem, hogy meg tudom oldani, mert belátható, van egy tanmenet, az ember tudja, hogy mi a dolga. Amellett együtt tudtam dolgozni az osztálytársaimmal, közösen oldottunk meg egyes feladatokat. Pedagógusképzést is kaptunk, gyakorlatra is kellett mennünk. Ennek keretében Párizsban töltöttem egy évet a Sorbonne-on, az 1969–70-es tanévet. A Sorbonne egyik részlegén a külföldi diákoknak tartanak előadásokat francia irodalomból és nyelvészetből, én ott hallgattam. Az nekem nagyon jó volt, azt a tempót bírtam, nem éreztem túl nehéznek nyelvileg sem. Jó alkalom volt, hogy megtanuljak franciául és egy kicsit megismerjem a francia kultúrát is. Nagyon szerettem Párizsban lenni. Szünidőben vagy hétvégéken utazgattam Franciaországban. Három év alatt elvégeztem ezt a képzést, és megkaptam a felső általános iskolai oktatásra jogosító diplomát. De nem hagytam abba az egyetemet, hanem azonnal folytattam, a középiskolás tanárképző részlegben. Részben ugyanazok a professzoraim voltak, csak hát hozzá kellett vennem bizonyos tárgyakat és különböző szemináriumi munkákat kellett írnom. Annyi volt a változás, hogy az angol helyett a spanyolt vettem föl, mivel Argentínában elég jól megtanultam spanyolul. Végül doktori disszertációval fejeztem be az egyetemet, de nagy időveszteséggel. 
Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították. Az egyetemi társaim is eltöltöttek legalább egy szemesztert francia nyelvterületen. Az ösztöndíj nagyon szerény volt, körülbelül hatodrésze lehetett a kezdő pedagógusi fizetésnek, csak a létminimumot biztosította. Én többször hozzákerestem ilyen-olyan munkákkal, az megengedett volt.
72-ben visszajöttem Argentínából, és 74-ben tettem le a doktori vizsgát. Ez nem volt kötelező, van egy másik mód is arra, hogy az ember befejezze a tanulmányait. Ha egy kisebb dolgozatot ír a disszertáció helyett, nem kap doktori címet, csak diplomát. Sokan azt csinálják, hogy először ezt a kisebb értekezést vállalják, és később esetleg doktorálnak. Én úgy gondoltam, hogy miért dolgozzam kétszer, miért ne menjek mindjárt bele a doktori munkába. Michel Butornak, a ma is élő francia írónak a regényét választottam, azt kellett analizálnom egy modern analitikus módszerrel. Tulajdonképpen a professzorom metódusát kellett alkalmaznom a regényre. Ezt a módszert úgy lehetne egészen röviden jellemezni, hogy mindennemű kapcsolatot tagad az irodalmi mű és az élet között. Nem vehető tekintetbe semmiféle biográfiai összefüggés az író életével vagy korával és annak az eseményeivel. A művet önmagából kell megmagyarázni, nem pedig a külső faktorokból. Tulajdonképpen azt kellett elemeznem, hogyan tükröződik az alkotás önmagában, hogyan bontakozik ki saját maga által. Ez a mű egy regény, egy fiktív napló sok és erős szimbolikával. Röviden arról szól, hogy egy francia mérnök Angliába megy, és ott elkezd naplót írni. Az ottani boldogulásáról, nehézségeiről szól a könyv. Egy kicsit emigráns szituáció. Nem tudatosan választottam egy ilyen sorsot, később vettem észre a párhuzamot a saját életemmel. A professzorom magamra hagyott, semmiféle impulzust nem kaptam tőle, teljesen egyedül írtam meg a doktorimat. Végül magna cum laudéval végeztem, nagy kő esett le a szívemről.
 A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.   
1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni. Valószínűleg mélylélektani okai vannak, mert az országnak körülbelül az egyharmada francia anyanyelvű, sok a feszültség a német és a francia anyanyelvű népesség között, sok a rivalizálás és a féltékenység. Aztán az is szerepet játszik, hogy az iskolai oktatás sokszor unalmas, a gyerekek öt-hat évig nyúzzák a francia nyelvet, mégsem tanulják meg, mert folyton csak a nyelvtant kell biflázniuk, és elvesztik a kedvüket. Azután divatba jött az angol nyelv, és minden fiatal angolul akart tudni, nem franciául. Emellett én csak úgynevezett segédtanár voltam. Szembekerültem azzal is, hogy a svájci gimnáziumokban, legalábbis azokban, amelyekben én tanítottam, nagyon konzervatív, patriarchális szellem uralkodik. A gyerekek arrogánsak voltak. Jól tudták, hogy én „csak” segédtanár vagyok, kevesebb a jogom és a lehetőségem, mint a megválasztott tanároknak, és éreztették is velem. Fegyelmezési gondjaim voltak, és az igazgatóság nem állt mellettem, nem segített. Nagyon egyedül éreztem magam ezekkel a problémákkal. Voltak persze kellemes tanítványaim, sőt egész osztályaim, akik között jól éreztem magam. Ahhoz, hogy valaki választott tanár legyen, pályázni kellett és egy vizsgaórát tartani. A pályázónak be kellett bizonyítania, alkalmas rá, hogy megválasszák. Én meg se próbáltam, nem adtam esélyt magamnak. Egyik gimnáziumban sem éreztem, hogy életem végéig ahhoz a tantestülethez akarok tartozni. Egy megválasztott tanár ugyanis egész életén keresztül ugyanabban a gimnáziumban tanít. Az esti iskolát viszont nagyon élveztem, oda felnőttek jártak, akik tanulni akartak, érdeklődtek és szívesen dolgoztak. 79-ben kezdtem el dolgozni a Swissairnél, a svájci légitársaság nyelviskolájában, amelyet a pilótáknak és a stewardesseknek találtak ki, de mások is jártak oda. Elsősorban a spanyol oktatására vettek föl, de franciát is tanítottam. Ezt nagyon szerettem csinálni, érdeklődő emberekkel volt dolgom, és nem gyötört senki, se a tanítványok, se a kollégák. Önállóan dolgoztam, jegyeket nem kellett adnom. Ott tanítottam körülbelül tíz évig. Aránylag sok szabadidőm volt, mert hetente csak három napot tanítottam. Kicsit sportoltam, szerettem olvasni, színházba, moziba járni, barátokkal összejönni. Aztán elkezdtem túrázni, és minden hétvégén, szombatonként, vasárnaponként elmentem valahova a hegyekbe, sokszor két-három napra is. Nagyon szerettem túrázni.  
A családból édesanyám volt az, aki leginkább tartotta a kapcsolatot Magyarországgal. Sok kapcsolat tulajdonképpen rajta keresztül létezett, mert ő 71-ben vagy 72-ben lett állampolgár, és azután 92-ig, a haláláig minden évben hazajárt. Én rendszeresen leveleztem az édesapámmal, a nagymamámmal és a nagynénémmel. A nagymamám 61-ben halt meg, édesapám 70-ben, a nagynéném 71-ben. 78-ban jöttem először haza, amikor megkaptam a svájci állampolgárságot, utána még párszor, majd jött egy hosszabb szünet. A rokonok és a barátok közül mindenki járt nálunk Zürichben. A nagynéném, édesanyám húga többször is, édesapám pedig kétszer. Móni barátnőm is volt nálam a férjével. Szóval időről időre többen megfordultak ott a rokonok vagy a barátok közül. 93-tól kezdve azután majdnem minden évben hazajöttem tíz napra–két hétre. Ilyenkor mindig Móniéknál laktam. Végiglátogattam a barátokat, ismerősöket és turistáskodtam is. 97-ben kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy visszatelepülök Magyarországra. Rendszeres információm nem volt Magyarországról, nem olvastam magyar újságot, kevés magyar emigránssal tartottam kapcsolatot. A svájci sajtó és rádió ritkán adott hírt Magyarországról. Azt sem tudtam, hogy kik a kortárs magyar írók, kiket olvasnak, kiket tartanak fontosak a magyarok. Hiányzott belőlem az érdeklődés. 78-ban karácsony és újév között jöttem Magyarországra, huszonkét év után először. Mindenképpen haza akartam jönni, látni, milyen itt az élet, és hogy fölvegyem a kapcsolatot azokkal, akik még élnek. Nagyon nehéz volt ez az első látogatás. Akkor megrohant a múlt. Tél volt, hideg, sötét. Emlékszem, hogy pont akkor tört be egy őrületes hidegfront, egyik óráról a másikra tizenkét fokkal hidegebb lett, mindenki fagyoskodott. Az unokaöcsémmel, akinél laktam, nem volt olyan közeli a kapcsolatom, eléggé egyedül éreztem magam. Sivárnak, szomorúnak látszott minden, úgy éreztem, hogy szomorú az ország. Rossz tapasztalat volt, de hallottam másoktól, hogy az első hazajövetel általában nagyon lesújtó tud lenni, elbátortalanítja az embert. Az én nehéz élményem erősen összefügg azzal, hogy mindazok, akik 56-ig nagyon közel álltak hozzám, vagy nem itt éltek, vagy már meghaltak. Elsősorban ez volt nehéz, hazajönni, és nem találni itt azokat, akik azelőtt közel voltak hozzám, és érezni azt, hogy akiket itt találok, azoknak egészen más az életük, és nem is tudják, nem is akarják átérezni az én sorsomat. Móni barátnőmmel is fölvettem a kapcsolatot. Vele nagyon kedves volt a találkozás, de éreztem, hogy az élete egészen más mederben folyik. Férjhez ment, gyerekei születtek, az egzisztenciaharc gondjai kötötték le, nehezen éltek anyagilag, nem tudta beleélni magát az én bajomba. Én voltam az úgynevezett szerencsés, aki kiment, aki jól élhetett, ő pedig az, aki itt maradt, és mindennapos harcot folytatott a túlélésért. Nagyon kedves volt, minden rendben volt, mégis egyedül éreztem magam.
Eltelt két év, mire megint jöttem, aztán 81-ben újra. Akkor kezdtem világosabb színekben látni és érzékelni Magyarországot. Arra emlékszem például, ami nagyon meglepett, hogy a könyvesboltokban nagy a választék, és nem csak kommunista irányzatú könyvek kaphatók. Lehet, hogy korábban is így volt, de én csak 81-ben érzékeltem. Akkor éreztem, hogy itt valamilyen lazulás van. Több pozitív élmény is ért. A nagynéném finomakat főzött, szeretettel vett körül, és örömmel fogadott, amikor esténként megérkeztem. És az évnek jobb időszakában is jöttem. Volt néhány jó élményem az emberekkel, kedvességet tapasztaltam az utcán, az üzletekben. Akkor már kezdtem másképp látni Magyarországot. Ennek ellenére 81-től 93-ig nem jöttem. Édesanyám halála után, 93 tavaszán jöttem megint, azután pedig rendszeresen. Akkor az volt az érzésem, hogy valamit folytatok, amit azelőtt ő csinált, mintha átvettem volna tőle a hazalátogatásokat. 93-ban az urnájával jöttem haza, mert az volt a vágya, hogy itt helyezzék el a családi sírban. 93-tól mindig a barátnőmnél laktam. Náluk nagyon szerettem, ők mindig barátiak, kedvesek voltak velem. Gyakran mentem színházba. Nagy élményt jelentett, hogy egy színpadról a magyar nyelvet hallom, az teljesen elbűvölt. Elkezdtem kirándulni, a barátnőmék elvittek messzebbre is, a Mátrába, az Őrségbe, a Bakonyba, és láttam, hogy mennyi szépség van az országban. Akkor úgy éreztem, hogy szeretek Magyarországra jönni. Érzékeltem, hogy Magyarország szabad, hogy nincsenek a nyakunkon az oroszok. 
 A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték. 89-ben jelentkeztem, és azonnal felvettek egy menekültotthonba. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig, 99-ig. Illetve közben volt egy változás, mert bezárták az otthont, amelyikben dolgoztam, és átkerültem egy másikba. Ez volt az utolsó és a legjobb munkahelyem. Nagyon szerettem a menekültekkel foglalkozni. A német nyelv oktatása volt az egyik feladatom, de mást is csináltam. Négy éven keresztül az élelmezést kellett vezetnem egy százhúsz fős menekült otthonban. Nem főznöm kellett, a menekültek maguk főztek, hanem összeállítani a menüket, beszerezni az alapanyagot, megszervezni a főzést és ellátni mindenkit. Érdekes, új munka volt, egy kihívás, szívesen csináltam. A nyolcvanas évek második felében nagyon erős menekülthullám érte el Svájcot, özönlöttek a menekültek. Akkor már nagyon nehéz volt menekültjogot kapni. Sokakat visszaküldtek, de a genfi konvenció alapján előírták, hogy mindenkit meg kell hallgatni. A kérelmezőnek meg kellett várnia, hogy mit döntenek az illetékes szervek, megkapja-e a menekültstátust. Ez a procedúra általában több hónapot vett igénybe. Azért kellettek a menekülttáborok, hogy amíg el nem dől a sorsuk, elhelyezzék őket. Szóval állandó hullámzás volt a menekültek között. A munkatársaim többsége nem tudta, hogy milyen menekültnek lenni. Amikor a bosnyák menekültek jöttek a boszniai háború idején, akkor tényleg nyilvánvaló volt, hogy nagyon velük érzek. Az engem nem terhelt meg, hogy emlékeztettek a múltamra, ellenkezőleg, hasznomra vált a munkában, mert jobban át tudtam érezni, mit jelent hontalanná válni. Szerettem ezt a munkát, nagyon jó kapcsolatom volt a menekültekkel. Sokukkal összebarátkoztam, és amikor elhagyták az otthont, akkor is baráti kapcsolatot tartottam fenn többükkel, látogattam őket továbbra is. Amikor a boszniai háború folyt, akkor a svájci Vöröskereszt ötezer bosnyák személynek megadta a menekültjogot, akárcsak 56-ban a tizenkétezer magyar menekültnek, így en bloc. Ezek a menekültek tulajdonképp haláltáborokból jöttek ki. Főleg férfiak, de a családtagjaik is utánuk jöhettek. Először a férfiakat hozták ki a táborokból, azután fölkeresték a családtagjaikat, és őket is kihozták Svájcba. Nagylelkű tett volt Svájc részéről. A táborunkban két éven keresztül csak bosnyák menekültek laktak. Megkapták a menekültjogot, viszont nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Különbözik a kultúrájuk, a temperamentumuk, a nyelvvel is nehézségeik voltak, egyáltalán megtanulni németül. Leginkább falusiak jöttek, olyanok, akik az anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltek, és akik odahaza földműveléssel meg állattenyésztéssel foglalkoztak. A falusi lakosságnak mindig sokkal nehezebb az emigráció, nem olyan mozgékonyak, mint a városi emberek. Sokan nem tudtak elhelyezkedni, akkor sem, amikor már régen engedélyezték nekik a munkavállalást. Nem találtak munkahelyet, mert vagy túl öregek voltak, vagy nem eléggé kvalifikáltak, úgyhogy svájci segélyből kellett élniük. Nem tudták mivel elfoglalni magukat, sokan depresszióba estek. Szomorú, hogy ott élhettek a svájci paradicsomban, és teljesen boldogtalanul. Egy vágyuk volt, minél előbb hazamenni. Tudok olyan bosnyákokról, akik megkapták a menekültjogot, svájci állampolgárok lehettek volna, de visszamentek Boszniába. Nem bírták ki. Az albánok is nagyon nehezen illeszkedtek be, hasonlóan a bosnyákokhoz. Az övéké is egészen más kultúra. A bosnyákok egytől-egyig muzulmánok, az albánoknak is a túlnyomó többsége, csak elvétve vannak közöttük keresztények. Bosnyákul elég jól megtanultam a menekültotthonban, mert láttam, hogy ők nem beszélnek más nyelvet, mint a bosnyákot. Ott volt bekvártélyozva száz-száztíz bosnyák, és mi, a hat vagy hét gondozó hogy kommunikáljunk velük, ha nincs közös nyelvünk? Volt köztük egy nagyon intelligens tanítónő, megkértem, hogy segítsen nekem. Ő az osztályomban nagyon gyorsan megtanult németül, én meg tőle tanultam bosnyákul. Néhány hónapon belül eljutottam egy olyan szintre, amelyen lehetséges volt az egyszerű beszélgetés. Én fordítottam a kollégáim és a menekültek között. Nagyra értékelték, hogy veszem a fáradságot, és megtanulom a nyelvüket. Sokat meséltek nekem. Nagyon megrázó dolgok is történtek. Az emigráns újságokban a háború alatt rendszeresen megjelent a meghaltak névsora, és előfordult, hogy valaki innen értesült egy közelállója haláláról. Emlékszem, nem is egyszer előfordult, hogy bementem valakihez beszélgetni, és mutatta az újságot, hogy ott van egy hozzátartozója neve. Az is előfordult, hogy a gyermekéé. És akkor én is sírtam velük. Úgy éreztem, hogy nem lehet mást csinálni, csak együtt érezni velük. Sok fájdalmat láttam, sok tragédiát. Az egyiküknek harminchat rokonát irtották ki a szerbek, agyongyötört személyekkel volt ott dolgunk. Úgy éreztem, hogy ők az igazi menekültek, nem kalandvágyból vagy személyes problémák miatt vannak itt, hanem igazi üldözöttek, és icipicit tehetek értük, ha együtt érzek velük, és megpróbálom egy kicsit derűsebbé tenni a hétköznapjaikat vagy megkönnyíteni az életüket. Ez számomra fontos és értékes tapasztalat volt. Nagyon megszerettem a bosnyákokat tényleg.  
 97-ben, két évvel a nyugdíjazás előtt kezdtem el gondolkodni, hogy mit is akarok én, hova is akarok menni. Abban az egyben biztos voltam, hogy Zürichből elmegyek. Nem mintha nem szeretném, de a vidéket, a természetet mindig is jobban szerettem, mint a várost. Tulajdonképpen két lehetőség között folyt bennem a harc. Az egyik Magyarország, a másik Dél-Franciaország. Dél-Franciaországnak van egy olyan vidéke, Languedoc, ahova harminc éve járok, nagyon-nagyon szeretem, a szívemhez nőtt, és komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy később ott fogok élni. Mind a két irányba kiraktam az antennáimat, érdeklődtem és próbálkoztam. Végül Magyarország mellett döntöttem, mert a szülőhazám, és mert pár emberem már volt itt. Meg azért is, mert úgy gondoltam, hogy amikor nyugdíjba megyek, még nem leszek teljesen munkaképtelen, és mint önkéntes tehetek valamit másokért, amire Magyarországon nyilván nagyobb szükség van, mint Dél-Franciaországban. Végül gyorsan történt a döntés. 99. július végén kerültem nyugdíjba, akkor még utazgattam egy kicsit, ismerősöket, barátokat látogattam, több országban, aztán novemberben Magyarországra jöttem, hogy szétnézzek. Úgy éreztem, mintha nem is én magam cselekednék, hanem csak úgy történnek velem a dolgok. Megérkezésem után három héttel megtaláltam ennek a solymári lakásnak a hirdetését, és ez a lakás annyira megtetszett, hogy úgy éreztem, ha megkapom, az jel arra, hogy itt a helyem, ide kell jönnöm. És bejött. Miután a svájci lakásomat föladtam, és már ideköltöztem a bútoraimmal, három-négy hétig úgy éreztem, hogy elhamarkodtam. Miért kellett nekem mindent lebontani Svájcban? Mi lesz velem, miért vagyok én itt? De a krízis elmúlt, és egyik dolog adta a másikat. Találtam munkahelyeket, kialakultak a dolgok, megismerkedtem emberekkel, és egyre jobban kezdtem érezni magam, ami azóta sem változott. Ez a hely olyan, mint egy kicsi Svájc. A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna. Ez is szempont volt. Kettős állampolgár vagyok, 97-ben szereztem meg, vagyis szereztem vissza a magyar állampolgárságot. A lakásvételnél nagyon komoly előnyt jelentett, mert külföldi állampolgárnak hosszú, komplikált procedúra lett volna a lakás megvétele. Elmentem a berni magyar konzulátusra, és bejelentettem, hogy szeretném megkapni a magyar állampolgárságot. Be kellett mutatni a születési anyakönyvi kivonatot, ami nekem ugyan nem volt meg, de előzőleg itthon beszereztem egy másolatot, két vagy három fényképet kértek, ki kellett töltenem egy ívet, és le kellett fizetnem 300 svájci frankot. Körülbelül fél év múlva megkaptam a magyar útlevelet. Szerencsére Svájc megengedi a kettős állampolgárságot. Többek között azért is olyan fontos a svájci állampolgárság, mert ha nem lenne meg, külföldön nem kapnám meg a nyugdíjamat.  
Egyértelműen Magyarországon vagyok otthon. Egy kicsit talán más lelkülettel, mint aki mindig is itt élt. Biztosan nyomot hagyott bennem az a negyvenhárom év, amit nem itt töltöttem el. Olyan vonatkozásban, hogy úgy érzem, mindenütt otthon vagyok a világon. Szeretem Magyarországot és szeretek itt lenni, de nagyon szeretek máshol is. Azt hiszem, van bennem egy bizonyos kozmopolita mentalitás, a nemzeti hovatartozásnak nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, és azt hiszem, hogy ez fontos is, mert sok baj származik abból, ha valaki túlhangsúlyozza a nemzeti hovatartozását. 2000. február 1-jétől vagyok ennek a lakásnak a tulajdonosa. Először arról álmodoztam, hogy veszek egy házat, mert nagyon szerettem volna kertet. Arról álmodoztam, hogy lesz egy veteményeskertem, és hogy a házamban esetleg még szobát is adok ki, vagy valaki, aki rászorul, ott lakhat nálam. De aztán a barátok tanácsára elálltam ettől. Az árak is olyanok voltak, hogy megriadtam. Végül nagyon szerencsésen megtaláltam ezt a lakást. Az elején persze voltak nehézségeim, olyan értelemben, hogy idegennek éreztem magam. Bár van itt egypár rokon, meg egypár régről megmaradt ismerős és barát, de ennek ellenére fölmerült bennem a kérdés: hogy fogok itt beleilleszkedni? Különösen azért, mert pont novemberben jöttem ide, amikor kezdődik a tél, a hideg, a sötét. Már három órakor elkezd sötétedni, és többször nagyon egyedül éreztem magam. Az is zavart, hogy az utcákon annyira kell vigyázni minden lépésre, mert a járda rendkívül rossz, egyenetlen. Meg föltörték az autómat tavaly márciusban. Barátokkal voltam a Zeneakadémián, a Kertész utcában letettem az autómat, és mire visszamentem, föltörték, kilopták a CD-táramat. Hát ez is olyan élmény volt, ami eléggé megijesztett. Persze sok pozitív élményem is volt, mert ismeretségeket kötöttem, és már decemberben elkezdtem dolgozni két helyen is. Az egyik a Máltai Szeretetszolgálat, a másik pedig Lipótmezőn az epilepsziás intézet. Az intézetben besegítettem a terápiás munkába és németet tanítottam. A Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában pedig úgy kezdtem el dolgozni, hogy barátok, ismerősök mondták, mennyire komoly munkát végez ez a szervezet, jelentkezzem náluk, valószínűleg tudnak engem foglalkoztatni. Bemutatkoztam még decemberben, és megbeszéltem a főnökkel, hogy elkezdek dolgozni. Hetenként egyszer oda fogok járni hozzájuk, elsősorban fordításokat végezek, emellett átveszem a német, angol és francia nyelvű levelezést. Néhány hónapon keresztül jártam oda, lefordítottam a dokumentációjukat, és néha-néha akadt egy-egy levél is. Sajnos annyira égető problémáik és feladataik voltak itt Budapesten, hogy nyugat felé nem tudták kiépíteni a levelezést, úgyhogy én ott álltam munka nélkül. Nem volt már több fordítanivalóm, és sajnálattal elbúcsúztam tőlük. Meg kell vallanom, hogy ez csalódást jelentett nekem, mert nagy lelkesedéssel fogadtak, aztán mégsem alakult úgy a dolog, ahogy szerettem volna. Egyszer-egyszer jött egy telefonhívás, hogy telefonáljak Olaszországba olaszul, ami nekem sem olyan könnyű, mert az olaszban nem vagyok annyira jó. Szóval ez nem vált be, pedig hát szívesen dolgoztam volna velük, mert tudom, hogy fontos munkát végeznek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy nagyon sok más intézmény is van, ahol hasznomat vehetnék és vehetik, úgyhogy nem muszáj görcsösen ragaszkodni egy intézményhez, ha az nem akarja, ha nem tudja hasznomat venni, megyek máshová. És sikerült is, mert tavaly a nyár folyamán kialakult, hogy a Pető Intézetben dolgozhatom, mint angoltanár. Már akkor is két osztályom volt, és azon kívül korrepetáltam. Az egyik gyereknek beszédnehézsége van, szóval tulajdonképpen logopédusmunkát kellett végeznem vele, egy másik egyáltalán nem tud beszélni, neki fel kellett olvasnom a történelemkönyvből és a magyarkönyvből. Ez folytatódik, hetenként kétszer tanítok angolt a Pető Intézetben. Nagyon szeretem ezt a feladatot, ott tényleg jól érzem magam, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, szükség van rám, megbecsülik a munkámat, szóval teljesen rendben van. Tatabányára járok hetenként egyszer a Mésztelepre, illetve a Mészteleppel foglalkozó csoportba. Ott van az utcai szociális munkásoknak egy csoportja, ők elsősorban az utcán élő személyekkel foglalkoznak, a hajléktalanokkal, a prostituáltakkal, a kallódó fiatalokkal és az utcagyerekekkel. Kevesen vannak, most összesen négyen, közülük egy polgári szolgálatos. Az is érdekes történet, hogyan kerültem oda. Meglátogatott egy svájci barátnőm, aki drogosokkal dolgozik, és hajléktalanokkal is volt már dolga. Azt kérte, hogy meglátogathasson egy olyan kerületet, telepet, vidéket, ahol szegények élnek, ahol problémák vannak. Egy itteni barátnőm, Ohly Éva szociális munkás és oktató ajánlotta a tatabányai Mésztelepet. Elmentünk Tatabányára, ahol a vezető, Lőrinc Norbert nagyon kedvesen fogadott. Hosszasan beszélgettünk, én fordítottam. Megtekintettük a Mésztelepet, a barátnőm mindent megkérdezhetett és mindenre kapott választ. Mindkettőnknek megrázó volt a felismerés, hogy milyen nagy a szegénység Magyarországon, és milyen nyomorúságban élnek emberek százai. Januártól kezdve hetenként egyszer járok oda. Részt vettem a téli krízis-ellátásban, novembertől márciusig szendvicset és teát vittünk ki a hajléktalanoknak. Fordítok is nekik. A tájékoztatójukat szétosztottam svájci ismerőseim között, elvittem a magyarországi svájci egyesületbe is, ahol egy közgyűlésen röviden beszéltem Tatabányáról, hogy fölkeltsem az érdeklődésüket. Ruhaneműt is tudtam vinni Tatabányára, nagy mennyiségben, amit részben Svájcból kaptam, részben itt Magyarországon gyűjtöttem össze ismerősöktől. Egyes személyek, családok gondozását is elkezdtem. Meghallgatom őket, megtudom, hogy mire van szükségük, és megpróbálunk enyhíteni a nehézségeiken. Egy műhelyt terveznek, amelyben a hajléktalanok maguk állítanának elő különböző szükséges kellékeket, például takarókat. Ezzel kapcsolatban is elkezdtem tevékenykedni. Arra kért a vezető, hogy próbáljam felvenni a kapcsolatot olyan gyárakkal, amelyeknek esetleg van hulladék textiljük vagy hulladék bőranyaguk, amit ingyen megkaphatnánk. Éppen pár nappal ezelőtt sikerült találnom telefonon egy olyan gyárat, amely több száz méter anyagot ígért nekünk. Borzasztóan örültem neki, és remélem, hogy meg is fogjuk kapni.
Nagyon sok a szegény Magyarországon. Rengeteg az olyan ember, aki önhibáján kívül a létminimum alatt vegetál. Megdöbbentő, hogy tizenegy évvel a rendszerváltás után ez a helyzet Magyarországon, és az állam nem gondoskodik a szegényekről. Nekem ez fáj, és botrányosnak is tartom. Valami nincs rendben, ha itt telente emberek fagynak meg. Nagyon fájdalmas dolgok, amibe belelátok. Arra sem voltam elkészülve, és nagyon megdöbbentett, hogy a kórházakban annyira rossz a helyzet. Az a benyomásom, hogy nem sok, vagy semmi se történt a rendszerváltás óta a kórházi helyzet javítására. Sajnos inkább ilyen típusú észrevételeim vannak, úgy gondolom, hogy tizenegy évvel Magyarország felszabadulása után a szociális helyzetnek jobbnak kellene lenni, és látom, hogy nem az. Azt is látom, hogy politikai vonatkozásban nagyon sok torzsalkodás folyik, nagyon sok ellenségeskedés van a politikában, és azt is látom, hogy a kormány érdeklődése inkább arra vonatkozik, hogy Magyarország minél előbb bekapcsolódjék az EU-ba. Inkább a többi országgal való viszonyukat akarják ápolni, és nem annyira törődnek az itt élő emberek helyzetével és annak a javításával. Szóval nagyon lassan történik valamifajta javulás.
Viszont nagyon örvendetes meglepetés volt látni, hogy sok embernek van spirituális érdeklődése, és ez nagyobb, mint vártam volna. Ennek határozottan örülök. Az a benyomásom, hogy például a hindu és buddhista filozófia és vallás iránt elég sokan érdeklődnek. Ez jó tapasztalás.
 Az én ilyen típusú érdeklődésem a hindu Krishnamurtival kezdődött, aki minden nyáron tartott előadásokat Svájcban. Nyilván volt bennem fogékonyság a tanaira. Bizonyos vallási tapasztalatom már volt, a kereszténységtől elfordultam ugyan, de latens formában nyilván bennem élt a keresés, a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk a világon, mi is az élet értelme. Szerettem volna a létezésben valami magasabb rendű összefüggést is találni, nemcsak azt, hogy eszem, alszom, dolgozom. Eljártam Krishnamurti előadásaira, és teljesen elbűvölt ez az idős, egészen kicsi, szikár, nagyon szép arcú ember, aki megkapóan beszélt, és érezhető volt rajta, hogy ő egy másik létben létezik, mint mi, a hallgatói, és nem tudtuk, hogyan lehet oda eljutni. Sok könyve jelent meg, többet olvastam is közülük. Nagyon érdekelt az út, amin ő jár, ahol az ember olyan szabad, mint ahogy nála lehetett érezni. Hogy nem kötik vágyak, félelmek, apró-cseprő földi dolgok, amik az átlagembert rabul tartják. De hát az persze egy másik kérdés volt, hogy az ember hogy jut el oda, hogy sikerül ezt megvalósítani. Nekem ez nem sikerült, mert az előadások abbamaradtak, és nem találtam olyan közösséget sem, amelyben gyakorolhattam volna. Egyszer megkíséreltem azt, hogy leállítottam a rádiót, televíziót, telefont, mindent, és próbáltam a város közepén, a munkám mellett teljes visszavonultságot megteremteni, de az nem vezetett célhoz. Aztán megértettem, hogy ez így önmagában nem megy, az embernek kell egy vezető, vagy egy irányítás, vagy szellemi táplálék, mert különben csak azt éri el, hogy a világ zaját kizárja, de attól még nem töltődik föl lelkileg, nem lesz boldog. Úgyhogy ezt abbahagytam, és évekig nem is kerestem tovább. Aztán Magyarországról kaptam egy impulzust, egy régi osztálytársamtól, aki itt meghallgatott egy tibeti lámát. Ennek a lámának Zürichben is van egy csoportja, és elkezdtem odajárni. Négyen-öten voltunk egy privát lakásban, és meditáltunk. Aztán ez a láma eljött Zürichbe, előadást tartott, személyesen is láttam, hallottam őt. Ennek a lámának van egy nagy központja Dél-Franciaországban, ahol kéthetes visszavonulásokat is tartanak. Részt vettem ott több visszavonuláson, ahol részben együtt meditálnak, részben előadásokat hallgatnak az emberek. Több száz ember gyűlik össze, öt-hatszázan is együtt vannak egy-egy ilyen alkalommal. Teljesen megragadott a tibeti buddhizmus, amelyről azt találom, hogy nagyon magas rendű ősi spirituális tanítás. Úgy találom, nagyon mély tanítás, és sok mindenben megegyezik az eredeti keresztény tanítással, mert középpontban van a felebaráti szeretet, a másik embernek a fontossága, az együttérzés a másik emberrel, a másokra figyelés. Az is egy érdekes tapasztalás nekem, hogy a buddhisták, különösen maguk a tibetiek, rendkívül életvidám emberek. Nagyon szeretik az életet, derűsek, egyáltalán nem arról van szó, hogy az ember mindenről lemondjon és teljesen remete életmódot folytasson, hanem arról, hogy felfedezze, mennyire felszabadultan és gondtalanul is lehet élni. Hogy megértse, mennyire mulandó az élet, és hogy nem kell semmihez görcsösen ragaszkodni, hanem valahonnan fentebbről kell nézni az embernek a saját életét, a saját problémáit. Nem szabad túlértékelni se a jót, se a rosszat, hanem nyugodtan, higgadtan tekinteni a saját életemre, elfogadni, ami jön, és el is engedni dolgokat. Meg kell találni a belső békét, és úgy viszonyulni az élethez, hogy tudom, semmi se árthat nekem, mert rajtam múlik, engedem-e, hogy bármi vagy bárki ártson. Ez nagyon egyezik az erőszakmentes kommunikáció elveivel és gyakorlatával. Nagyon érdekes, hogy tulajdonképpen teljes összhangot találtam a buddhizmus és az erőszakmentes kommunikáció között. Ez szerencsés találkozás nálam.  
 A helyi pártügyeket nem ismerem. A tévében meg szoktam hallgatni a híreket mindennap, általában hetenként egyszer megveszem és elolvasom a Népszabadságot. Szóval érdeklődöm aziránt, hogy mi történik. Nem nagyon intenzíven, de azért mégis úgy nagy vonalakban szeretném tudni, hogy mi történik, és természetesen vannak olyan szívügyeim, amelyek különösen érdekelnek. Például az, hogy mi történik a természettel, a természetvédelemmel, vagy mi történik a szegényekkel, javul-e a sorsuk, hogy történnek-e lépések ezen a téren. Színházba, moziba, múzeumba nem olyan gyakran járok, mint amennyire szeretnék. Mert mindez érdekel ugyan, de jó itthon lenni, szívesen vagyok a lakásomban esténként és hétvégén is. Meggondolom, hogy vegyem-e a fáradságot, és menjek be a városba, színházba, moziba vagy múzeumba. Úgyhogy nem elég gyakran élek ezekkel a lehetőségekkel. De hát ez még változhat. Ha valaki elhív, minden további nélkül bemegyek a városba, és elmegyünk együtt egy-egy ilyen helyre, mert határozottan érdekel. Szóval érdekelnek a kiállítások, érdekel a színház. Leginkább a színház, mert nagyon kiválóak a budapesti színházak, és nagyon élvezem a színházi életet. Ami nekem fontos, és ami nagyon megkönnyíti, hogy Magyarországon éljek, az emberek kedvessége. Talán nem is mindig a kedvességről van szó, hanem másfajta szociális kapcsolódásról, mint amihez Svájcban hozzászoktam. Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy itt nagyobb közelség van az emberek között, mint például Svájcban. Egy bizonyos közvetlenség, talán ez illik rá. Sok helyen érzem úgy, hogy az egymáshoz való viszonyulás melegebb, kedvesebb, jobban megnyílnak az emberek, és jobban késztetnek engem is arra, hogy megnyíljak. Fordítva talán úgy lehet mondani, hogy a svájciak merevebbek, tartózkodóbbak, szigorúbbak, nagyon elválasztják a privát életet a nyilvános vagy hivatalos élettől, a munkától. A magas hegyek hiányoznak egy kicsit, mert én nagyon szerettem járni a kétezer méter fölötti hegyekben. Nyáron úgyszólván minden hétvégémet valamelyik hegyen töltöttem. Természetesen az itt nincs, de Magyarországon is gyönyörű tájak vannak, nagyon élvezem őket. Viszont itt az adminisztráció elég nehézkes. Amíg papírokat kellett intéznem, az nagyon fáradságos volt, sok komplikált adminisztrációval járt. Akkor éreztem a nagy különbséget, hogy Svájcban mennyire gyorsan, hatékonyan, egyszerűen intézik a dolgokat, akár a bankban, akár az önkormányzatnál, bárhol. Magyarországon ez sokkal, de sokkal nehézkesebb, és sokszor az ügyintézők sincsenek tisztában az előírásokkal. De ez most már nem is annyira aktuális, mert túl vagyok az intézések legnagyobb részén, már ez se fáj.
 
Az interjút 2001-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
« Vissza a listához
Fráter Ágota 1947-ben
Fotós neve: 
Mosoly Albuma
Hely: 
Budapest
Jogtulajdonos: 
Fráter Ágota
Készítés időpontja: 
1947
 

Czeglédy Ilona 1937-ben született Budapesten. Szülei a kereskedelemben dolgoztak. 1955–1959 között az ELTE történelem–könyvtár, majd történelem–régész szakos hallgatója volt. Az egyetem elvégzése után gyakornokként dolgozott a Budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban és az MTA Régészeti Kutatócsoportja ásatásain. 1961–1968 között az Országos Műemléki Felügyelőség régészeként részt vett a sümegi, az egri és a siklósi vár feltárásában, számos középkori templom feltárását végezte önállóan. Legjelentősebb munkája a diósgyőri vár és műemlék-együttes feltárása és tudományos feldolgozása. 1968-ban a Diósgyőri Vármúzeum – Miskolci Galéria – Miskolci Képtár igazgatója lett. Az intézmény 1974-es szervezeti átalakítása után visszaköltözött Budapestre. 1981-ig a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ osztályvezetőjeként többek között a múzeumi gyűjteménykezelők képzésében, múzeumi kiadványok szerkesztésében, illetve a Tájak – Korok – Múzeumok sorozat létrehozásában volt jelentős szerepe. 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett a diósgyőri vár feltárásának eredményeit összegző dolgozatával, amely A diósgyőri vár címmel 1988-ban könyv alakban is megjelent. 1982-től 1992-es nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársaként az adattári osztály helyettes vezetője és a Sárospataki Vármúzeum szakfelügyelője volt. Eközben, majd ezt követően is önkéntesként segítette a Sárospataki Katolikus Egyházi Gyűjtemény munkáját. 1989-től rendszeres karitatív munkát végez a Conditio Humana Alapítványban, a Máltai Szeretetszolgálatnál, valamint az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatnál. Aktív tagja a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, alapító tagja a Pulszky Társaságnak. 2012-ben szakmai életútja és tudományos tevékenysége elismeréseként Pulszky Ferenc-díjjal tüntették ki. 2022. július 23-án Budapesten meghalt. 
 

 

Czeglédy Ilona
 
 Édesanyámnak, aki 1913-ban született, nagyon keservesre sikeredett a gyerekkora. A nagyszüleim úgy jöttek össze, hogy a vándorgépész nagypapa Érsekújváron meglátta a szép molnárlányt. Összeházasodtak, letelepedtek Budapesten, és született négy gyerekük. Nagypapa akkor már a MÁV-nál dolgozott. A húszas évek elején a spanyolnátha-járványban meghalt a nagymama, fél év múlva követte őt a nagypapa. Árván maradtak a gyerekek. A legidősebb, Béla akkor tizenhárom-tizennégy éves volt, az édesanyám kilenc, az öccse két évvel fiatalabb, a húga, Bözsike meg három-négy éves. Bözsike nevelőintézetbe került, róla többet nem lehet tudni. Csak egy kép maradt meg, amelyen együtt van a négy gyerek. Béla Magyarországon maradt, később fűszeres lett. Anyámat, Irénkét és az öccsét, Pistát a szlovákiai keresztszülők vették magukhoz, a saját gyerekeikkel együtt nevelték őket. Szlovák iskolába jártak, a középiskoláig jutottak, de 1929-ben áttették őket a határon. Ott nem maradhattak magyar állampolgárok, szlovákosították volna őket. Pista később eltűnt a második világháborúban.
 Édesapám, Czeglédy József 1909. június 3-án született Hajdúböszörményben, de a család tarcali. A papám édesapja Czeglédy János, vele születésemtől fogva együtt laktunk Pesterzsébeten, nagyon kedveltem őt. Nagypapám a mosonmagyaróvári mezőgazdasági iskolában tanult, a szőlőműveléshez igen jól értett. Czeglédy János megnősült, de negyvenévesen özvegyen maradt két kislánnyal, és akkor összekommendálták egy fiatal lánnyal, Váradi Ilonával. A húszéves nagymamám kapott két kamaszlányt, aztán sorjában születtek a gyerekei, három lány és az egy szem fiú, a papám. 
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
A szüleimnek az esküvő után el kellett költözniük a leány- és a legényszállásról, és nem is dolgozhattak tovább abban a Brauch-üzletben. Új helyet kellett találni. Azt gondolták, hogy a mamám tartósan nem marad otthon velem, így is történt, ezért felhozták Tarcalról az apám szüleit. A nagypapa akkor hetvenöt éves volt, a nagymama jóval fiatalabb, és nagyon életerős. Pestszenterzsébeten, egy kertes kis családi házban, egy bérelt lakásban éltünk. Emlékszem a címre: Ferenc József utca 29. Füves, falusias kis utca volt, a közelben a kiserdő, velünk szemben egy dombos rész, a sarkon a fűszeres. A gangos családi házban lévő szoba-konyhás lakást úgy osztottuk meg, hogy a nagypapa aludt a konyhában, a nagymama a szobában a díványon, a szüleim az ágyban, én meg az összetolt két régi nagyfotelben. A vizet az udvari kútból vettük, teknőben fürösztöttek. Volt egy Bobi kutyánk, és akkor lett nekem az első négytornyú váram, amit a nagypapám készített fából. Azt nagyon szerettem. A nagyszüleimnek nem sok mindenük maradt, apám tartotta el őket is, aztán anyám is elment dolgozni. Őket különböző hentesüzletekben foglalkoztatták. A papám egy jó kis boltban dolgozott a Római parton, a fürdő közelében. Oda nyáron elvitt magával engem is, kirakott a strandra, és kerített valakit, aki vigyázott rám. Ezek jó emlékek. Óvodába minimális időt jártam. A nagymama vezette a háztartást, finomakat főzött. A szomszédban két öreglány lakott, akik igen sokat jótékonykodtak, és nemcsak velünk. Nyáron nagy vendégjárás volt nálunk, augusztus 20-án jöttek a vidéki rokonok.
 44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.  
Megindult az élet, elkezdődött a romeltakarítás. Mivel a földszinten laktunk, a mi lakásunkat nem érintették a belövések, legfeljebb ablakok törtek be. A férfiak közül többen még nem kerültek haza, ezért főleg az asszonyok dolgoztak. Például 45 elején, amikor a házban lakó Lampé néni meghalt, a mamám meg még egy nő húzta ki kiskocsin a holttestét a temetőbe. Bár nagyon szerény körülmények között éltünk, sokaknak segítettek a szüleim, nagyon emberségesek, nyitottak voltak. Lampé néni fia, Sanyi bácsi, aki festőművész volt, miután hazatért, minden ünnepet, minden karácsonyt nálunk töltött. Ugyanakkor ő is megtette, amit tudott, nagybácsi minőségben kísérgetett például az iskolába, és a Nemzeti Szalonban is többször voltam vele.
A nagynénémék addig maradtak nálunk, amíg a keresztapám 46-ban haza nem jött a hadifogságból, utána hazamentek Ceglédre. Az ő lakásuk megmaradt. Jól emlékszem, hogy az infláció idején, az új pénz bejövetele előtti időszakban, 1946-ban tömegével volt a papírpénz, ami már semmit sem ért. Arról vannak emlékeim, hogy a papám hátizsákban hozta haza a bevételt, kiborította az asztalra, és nekünk címletenként szét kellett válogatnunk. Hozzánk közel volt a Teleki téri piac, ahol folyt a cserekereskedelem. Mi a vidéki rokonságtól is kaptunk élelmet. Tojást, csirkét, diót meg egyebet. Aztán lassan megteltek a boltok. Szuper jó környéken laktunk, forgalmas, városias, ugyanakkor familiáris beütésekkel, a Baross utcában különböző fűszer- és zöldségboltokkal, tejcsarnokkal. Jól emlékszem a fűszerüzlet kirakatában lévő plakátra. Egy zöld üvegpalack mellett állt egy karcsú lány, piros, fehér csillagokkal díszített ruhában, mellette a következő felirattal: „Reggel Mega, délben Mega, este Maga meg a Mega!” A Mega ásványvizet reklámozta. Erre jól emlékszem, meg az első választás rettenetes nagy plakátozására. 
Az általános iskolát Erzsébeten kezdtem, de csak minimális ideig jártam oda, 43 őszétől 44 áprilisáig. A bizonyítványt a légitámadások miatt már áprilisban megkaptuk. A másodikat Cegléden kezdtem el, de csak három napig jártunk, mert lebombázták az iskolát. A másodikból magántanulóként vizsgáztam le, és 45 őszén már Budapesten kezdtem a harmadik osztályt. Először a Horváth Mihály téri iskolába jártam, majd az ötödik, hatodik osztályba a Deák téri evangélikus iskolába. Elég nyitott fejű voltam, szerettem iskolába járni, érdekesnek tartottam. A Horváth Mihály téri iskola jó iskola volt, ahol a gyerekeket fellépésre is tanították, sok önálló feladatot kaptunk. Tanultuk Petőfit, és én jelentkeztem, produkáltam magam, hogy az nem úgy volt ám, Petőfi mindenhol elmondta a Nemzeti dalt, kivéve a Nemzeti Múzeum lépcsőjét. Én ezt onnan tudtam, hogy Maya néni elvitt a Magyar Nemzeti Múzeumba Kárpáti Aurél előadásaira. Ezt honnan tudod, kérdezte a tanító néni, és elmondtam, hogy honnan. Erre azt mondta Surányi Kati néni, hogy jól van, kislányom, akkor holnapra felkészülsz Mátyás királyból. És akkor mentem haza, az Ember családtól kaptam a szakirodalmat, kikerestem a lexikonból Mátyás királyt, és megtanultam. A Horváth Mihály téren az egyik legfontosabb tanárunk Lukin László volt. Éneket tanított, és nagyon figyelt ránk. Én például gyenge voltam énekből, de Lukin tanár úr elküldött szép kiejtési versenyre. Többször vitt minket hangversenyre. Életemben először úgy voltam hangversenyen, hogy Lukin tanár úr kivezényelte az osztályt a Zeneakadémiára. Mindig az első emeleti erkélyen voltunk, azt nagyon élveztem. 
Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében. Abban az utcában, a Pannónia utcában volt a nagybátyámnak a fűszerüzlete. Engem felváltva vittek hol ide, hol oda. Amikor már a Szűz utcában laktunk, akkor a Kálvin tér volt közel, amikor meg a Deák térre jártam iskolába, akkor értelemszerűen a Deák téri evangélikus templom jött szóba.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.  
Történelem–könyvtár szakra jelentkeztem, fel is vettek. Az egyetemen kiváló tanáraink voltak. Például Borzsák István, László Gyula, Szabó Árpád, a könyvtár szakon pedig Mezey László írástörténész. Bejárhattunk bármelyik előadásra, oda mentünk, ahova akartunk, minket senki nem korlátozott. Valakitől hallottuk, hogy érdekes a Benedek Marcell-előadás, akkor elmentünk oda, ugyanígy Füst Milán előadásaira is, vagy a Fülep Lajoséira. Az első év végén jól vizsgáztam. Nyáron több évfolyamtársammal kis csapattá verődtünk össze. Három fiúval voltam jó haverságban, Dobszay Lacival – aki korábban a Zeneakadémiára járt, de beiratkozott a bölcsész karra is –, Tóth Pistával és Csalog Zsolttal. Meg Kolba Jutkával, aki szintén régészet–történelem szakot végzett. Szóval olyan öten-hatan voltunk egy csapat. A fiúkat elvitték katonának, a lányokat meg kiosztották nyári gyakorlatra. Életem első nyári gyakorlatára a szekszárdi megyei könyvtárba kerültem. Érdekesnek és jónak tartottam, az egész nyarat ott töltöttem. Nagy levelezésben voltunk. Több példányban írtam a leveleket: Kedves Zsolt, Laci, Pista! Pista, Laci, Zsolt! Váltogatva a megszólítás sorrendjét, hogy meg ne sértődjenek. És jöttek a válaszok. A régészetre úgy kerültem át, hogy lehetett kérvényezni, és egy beszélgetés alapján eldöntötték, átvesznek-e. Az első évben László Gyulához jártunk a Bevezetés a régészettudományba című előadásra. A László Gyula-féle első óra maradandó élmény, az döntötte el a választásomat. Ő nagyon hatásos személyiség volt. Amikor az előadást elkezdte, kitette maga elé a gyönyörű, alaposan dekorált fedeles zsebóráját. „Kedves fiatal kollégáim, gondoljunk bele, mi marad utánunk, mi marad belőlünk, ha átköltözünk a felsőbb régióba. Belőlem talán a jegygyűrűm, ez az óra, ha mellém temetik, az aranyfogaim és egy darabig a csontvázam.” Ilyen szemlélettel tanított, hogy amit találunk, az mi mindent jelenthet, hány értelmezést, hány lehetőséget láthatunk benne. És vitt minket a legkülönbözőbb helyekre, műtermekbe, kirándulásokra. 56 júniusában már bennünket, az újonnan átvetteket is elvittek tanszéki kirándulásra Észak-Magyarországra. Akkor láttuk az istállóskői barlangot, a diósgyőri várat is, amihez később aztán közelebb is kerültem. Jöttek velünk a tanáraink is, és megismerkedtünk a felsőbb évesekkel. Sárospatakon a Rákóczi Múzeum könyvtárában volt a vendéglátás és az új kollégák „avatása”. Ami természetesen ivászatot meg anekdotázást jelentett. Velem együtt Kolba Judit és Csalog Zsolt is átkerült a régészet szakra. Judit később a Nemzeti Múzeum főmuzeológusa lett, egyházművészeti emlékek kutatójaként vált ismertté, Zsolt pedig íróként és szociológusként.
Október 23-án a görögóráról az évfolyamtársaimmal kimentünk a Petőfi-szoborhoz. Ott elhangzottak szónoklatok, majd elindultunk. Emlékszem, hogy a kiskörúton vonultunk, aztán átmentünk a Bem-szoborhoz, majd az Országházhoz. A Bem-szobornál láttam először lyukas zászlót. Amikor a Parlamentnél eloltották a lámpákat, és Nagy Imrét szerették volna hallani, akkor újságokból fáklyákat sodortunk, és meggyújtottuk. Emlékszem Csalog szavaira: „Ilyen szép forradalomra nem voltam felkészülve.” Aztán hazafelé indultunk, és elmentünk a Rádióig. Ott már mindenféle harci zaj is hallatszott, és akkor én hazamentem. Tanítás nem volt egészen március végéig, az biztos, de a társaság egy része összejött a Duna korzó Kávéházban, és arról tárgyaltunk, hogy valamit tenni kell, mert a belövések miatt a mi kerületünkben is több lakás vált átmenetileg használhatatlanná. Alföldy Géza felsőbb éves régész javaslatára jelentkeztünk a Vöröskeresztnél szolgálatra. Kettesével osztottak be bennünket, jártuk a környéket, és összeírtuk, hogy ki milyen segítségre szorul. Aztán a Vöröskereszt segített. A bölcsészkari egyetemi épületbe hozták a segélycsomagokat, és mi is részt vettünk a kiosztásukban. Számomra az volt az igazi döbbenet, hogy nagyon keserves körülmények között élő emberekkel találkoztam. Akkor kezdtem belelátni abba, hol is élek. Egy másik meghatározó emlékem a Kálvin tér, ahol a hatalmas tűzfalról leverték a vörös csillagot, és alatta kofferben meg kosárban gyűltek az adományok, pénz, mindenféle holmi, és senki nem nyúlt hozzá. Az Ipoly utcában élő Nagyék közül a házaspár épp Beregszászban volt családlátogatáson, és itthon maradt a négy kiskorú gyerek, a legnagyobb sem volt tizennégy-tizenöt évesnél több. A szülők csak néhány napra akartak elmenni, de nem tudtak hazajönni. Ezekben a napokban sokat foglalkoztam a Nagy gyerekekkel is, a műegyetemista srácokkal vittünk nekik kaját, gondoskodtunk róluk. Aztán újra elkezdődött a tanítás. Csalog Zsoltot, aki részt vett a harcokban, lecsukták, de nem hosszú időre. Több évfolyamtársunk külföldre ment. A tanáraink közül I. Tóth Zoltán halálos lövést kapott a Kossuth téren. Arra emlékszem, hogy az egyetemen gyűjtést szerveztek a családjának Borzsák István és főleg Szabó Árpád ókortörténész vezetésével. Szabó Árpádot, akit nagyon szerettünk, kizárták az egyetemről, de a lakásán magánórákat tartott. Többeknek tanított idegen nyelvet, nekünk pedig matematikatörténetet. Erre járt Dobszay Laci, Csalog Zsolt, Tóth Pista, Kolba Jutka és én. Fizettünk is érte valamennyit.
Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak. Ötvenöt évvel később derült ki, hogy abban a levélben azt közölte a címzettel, hogy elmegy külföldre. Ő egyébiránt a Világ Igaza, a kitüntetést hetvenvalahány éves korában kapta Jeruzsálemben a háború alatti embermentő tevékenységéért. Nem tudom pontosan, hogyan jutott ki, először Ausztriában volt, aztán Olaszországban, végül Amerikában kötött ki, kiugrott és családja lett. És tavaly tavasszal egyszer csak a bencés könyvesbolt kirakatában megláttam egy könyvet, rajta Tibor atya fizimiskáját. Megvettem, és ebből derült ki számomra, mi is történt vele. Majd elkezdtem nyomozni. Járai Judit televíziós újságíró írta ezt a könyvet, és egy barátnőm révén, rajta keresztül megtudtam Tibor atya címét. Írtam neki húsvét előtt, és május óta szoros levelező kapcsolatban vagyunk. Úgy kezdtem a levelet, hogy: „Ennyi év után tudósítom, elvittem a levelet a címzettnek.” Ő visszaírta: „Nem kis meglepetést okozott számomra, hogy megköszönhetem a kézbesítést."
Aztán relatíve gyorsan rendeződött az élet, és mindenki csinálta a dolgát. 56 nálunk, családon belül is forradalmat hozott, mert az én amúgy nagyon rendes és szuper szüleim ezt követően mentek széjjel, pontosabban anyámnak elege lett abból, amibe talán nem is kellett volna belemennie, mert valójában ők nem voltak összevalók. Ehhez képest becsülettel leéltek húsz évet. Apám bohémabb volt, társaságkedvelő, hölgyek is akadtak bőven, és anyám ezt nehezen viselte. Együtt laktunk a nagyszüleimmel, így anyám egy elnyomott kisebbség lett a családban. Ő családi háttér nélküli ember volt, kilenc-tíz évesen szálegyedül maradt a világban, vadidegen rokonokhoz került, idegen országba, annak a nyelvét tanulta meg jobban, és még szégyenkeznie is kellett, amikor hazajött Magyarországra, hogy nem beszéli jól az anyanyelvét. Én ezt csak felnőtt fejjel érzékeltem igazából. A robbanás úgy történt, hogy anyám iránt a munkahelyén elkezdett érdeklődni egy úriember, akit elhagyott a felesége. Irénke ott volt gyakorlatilag parlagon, és összejöttek. Apám el se tudta képzelni, hogy az ő Irénkéje valaha is elmenjen. Apám volt vérig sértve, holott anyám csak azt mondta: ja, ha te annyi, akkor én ennyi. Anyám összesen ötvenkilenc évet élt. A húszas évei elején volt, amikor megszülettem, mire felnőttem, lett negyven körül, aztán jött egy rövid évtized Gercsár Laci bácsival, aki kollégája volt, majd a férje lett. Laci bácsi imádta a mamámat, értékelte őt, de tíz év múlva meghalt rákban. És akkor jött a „temetői végkifejlet” Gyula bácsival. Az élet adott a mamámnak egy egészen sajátságos elégtételt. Így tudom mondani. Amikor már özvegyen ott csámborgott a temetőkertben, akkor mit tesz isten, összetalálkozik egy távoli rokonával, aki akkor vesztette el a feleségét. És ők 1967-től 72-ig öt intenzív évet éltek együtt.
Mi a házasságba torkolló egyetemi éveinkben a Szűcs család számunkra átüresített szobájában laktunk. A zuglói ház önmagában jó lett volna, ha nem tizenegyen laknak benne, négyes társbérletben, de ez egy kicsit sok volt. A Szűcs családnak volt két szobája. A szülők maradtak a nagyszobában, és a kisebbik szobába, ahol Attila lakott, mentem én is. Kaptam, egy szekrényt, egy rekamiét és egy íróasztalt. Minimális lakberendezési tárgyakkal kezdtük. Konyha volt, fürdőszoba is, fatüzelésű kályhával.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Miután feloszlott a Szabolcska utcai zugjezsuita noviciátus, a sógorom Berta nénistől hazajött a szüleihez. Ezután a szülők nem túl nagy szobájában lett két darab emeletes ágy, az egyiken aludt apósom, fölötte Laci, a másikon anyósom, fölötte Berta néni. A kisszoba volt a mienk, idővel hármunké. És tisztára jól jött nekik, hogy én – Tamás megszületése után öt hónappal – egyre kevesebbet voltam otthon, mert olyankor a sógorom jött át aludni a kisszobába. A nehéz körülményeket többnyire nem tragikusan éltük meg, inkább mulatságosan. Nagy kredencen kis kredenc, kis kredencen zsúrkocsi, azon hintaló, babakocsi – ezt mind felhalmoztuk abban a kis szobában.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.  
57 őszétől régészet–történelem szakos lettem, a könyvtár szakot leadtam. Az egyetemi élet jó volt, rengeteg órával. Bár Szabó Árpádot nem engedték tanítani, de folytatódtak Benedek Marcell és Füst Milán órái. Tehát ilyen kvázi szabad bölcsész életet éltünk, összevissza behallgatásokkal. Vayer Lajosnál művészettörténetet hallgattunk elég sokáig, és Fülep Lajos is tartott órákat, amelyekre mi is bejárhattunk. Tehát továbbra sem korlátozták a népszerű órák látogatását. A vallási szerveződéseket ugyan feloszlatták, de azokban az években voltak kispap évfolyamtársaink, 56 után engedték, jártak hozzánk többen is. Például Borián Tibor, aki később hosszú ideig igazgató is volt a piaristáknál. Oda is kellett tanárokat képezni, és azok óhatatlanul hatással voltak az évfolyamtársakra is. Emlékszem rájuk, és a tanárainkra is, akikről tudtuk, hogy ki a vonalasabb, ki kevésbé. Léderer professzornő például Borián Tibort úgy szólította, hogy a "kispap elvtárs". De "kispap elvtárs" nagyon jó tanuló volt, nem lehetett kikezdeni. Nagyszerűek voltak a régészeti tanszék kirándulásai. Azt hiszem, hogy nekünk speciálisan nagy szerencsénk volt ezzel a három diák, hat professzor felállással, mert akkor Banner János volt az ősrégészeti, Oroszlán Zoltán az ókortörténeti és László Gyula a középkori tanszék vezetője. Akkor kezdett tanítani Mócsy András római koros és Bóna István népvándorlás koros régész. Abban az időben Banner, Oroszlán és László Gyula csak keveset ásott már, de a két fiatal benne volt az ásatásokban. Még az egyetemi évek alatt elkezdődött a Dunakanyar-program, számunkra az nagy lehetőség volt, hiszen ott meg kellett csinálni az előkutatást. Ez azt jelentette, hogy aki élt és mozgott, a Dunakanyarban dolgozott, mindenki szerválta magának az egyetemistákat, és ásott. Törvény rögzítette, hogy a régészeti emlékek védettek, és annak függvényében, hogy mi kerül elő, lehet vagy nem lehet, vagy milyen mértékű beruházásokat lehet végezni. Az előkutatás az egész Szentendrei-szigetet, Esztergom környékét, a Dunakanyart érintette. Ez jelentett gyalogos terepbejárást és nagyon sok ásatást. Akkor kerültem munkakapcsolatba Póczy Klárával, aki minden szempontból fantasztikus ember volt. Ő nemcsak arra tanított meg, hogy mit lássak a földben, hanem arra is, hogyan kell bánni egy ásatáson azokkal a fizikai munkásokkal, akikkel együtt dolgozom, akinek valamilyen információt át akarok adni. Ekkor ismerte meg az ember a kutatandó témákat és a leendő kollégáit is. Mi asszisztensi munkát végeztünk. Nekünk kellett csomagolni a leleteket, ráírni a feliratot, megcsinálni a rajzot vagy felügyelet mellett a metszetrajzot. Az akkori hivatalos tudománypolitika támogatta ezt a tevékenységet. Az ásatások, a felderítések is tervezetten folytak. Még mi, egyetemisták is kaptunk fizetést. 59-ben letettem a záróvizsgát, befejeztem a negyedévet, és államvizsga előtt gyakornokként a Nemzeti Múzeumba osztottak be Kolba Judittal együtt. Akkor kellett megírni a disszertációt. Én ókori témát választottam: A nők jogi helyzete Pannóniában a feliratos emlékanyag alapján. Az első cikkem egyetemista koromban jelent meg az Antik Tanulmányok lapjain Uxor vagy coniux? címen.  
Római korosként próbáltam volna elhelyezkedni, de régészeti állást nem találtam. A Nemzeti Múzeumban mindenkit ismertünk, jóban voltunk velük, alkalmi munkát kaptunk tőlük, de álláshely ott sem volt. Másoltam pénzért leltárkönyvet a Nemzeti Múzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban is, és céduláztam a Műegyetemen Zádor Mihály építészettörténész professzornak a kandidátusi disszertációjához. Ő felajánlotta, hogy szól a műemlékeseknek, vigyek önéletrajzot. 1960 legelején behívott az Országos Műemléki Felügyelőség főigazgatója, Gólya József, akit mindenki csak Gólya elvtársnak hívott. Gólya elvtársat életemben akkor láttam először, de a műfaja nem volt számomra ismeretlen, mert úgy nézett ki, mint az ásatási munkásaim közül bárki. Háromtagú bizottság fogott vallatóra: az igazgató, a párttitkár és a személyzetis, egyikük sem szakmabeli. Elolvasták az önéletrajzomat, majd megkérdezték: „Az elvtársnő párttag?” Mondtam, hogy nem. „És az elvtársnő KISZ-tag?” Mondtam, hogy nem. „És lesz?” Mondtam, hogy az attól függ, előre kötelezvényt nem tudok adni semmire, de amit leírtam az életrajzomban, az igaz. Ennek alapján úgy látszik, hogy tetszettem nekik. A leendő főnökömet, Entz Gézát erre a megbeszélésre nem hívták meg, vagy nem ért rá, de nem volt ott, az biztos. És bent találtam magam a Műemlékvédelmi Hivatalban, a Budai Várban, és megkaptam Éri István elárvult rolós íróasztalát. Engem Éri helyére vettek fel, ő akkor ment el megyei múzeumigazgatónak Veszprémbe. Azonnal beosztottak Kozák Károly régész sameszának, és perceken belül Sümeg és Eger várában dolgoztam. Az nagyon jó és nagyon érdekes munka volt. A műemlékvédelem alighanem akkor volt a legjobb helyzetben. Az OMF 1956-ban lett önálló, volt tudományos osztálya, könyvtára, tervezési osztálya, végzett kivitelezést és szakfelügyeletet is, tehát komplex ellátást az egész problémakörre. Dercsényi Dezső művészettörténész professzor szervezte meg, akit ismertünk az egyetemről. A főmérnök Horler Miklós volt, a felügyeleti osztályon dolgoztak olyan emberek, mint Détshy Mihály építészettörténész. Szóval az egyetem folytatásába kerültem az Országos Műemléki Felügyelőségen, hasonlóan nyitott fejű, normális társulatba. Sümegen a vár ásatása már folyt, nekem ott a napi munkába kellett bekapcsolódni. Kozák Károly ásta, akinek először az asszisztense voltam, de ő többfelé dolgozott az országban, és hamarosan nekem kellett helytállni Sümegen.  
Akkor nemzetközileg elfogadott ajánlás szerint végezték a műemlékek helyreállítását. A leghitelesebb, a legrégebbi állapot megtalálására és minden létező külön periódus dokumentálására kellett törekedni.  Amikor ez elért egy bizonyos készültségi fokot, akkor lehetett tervezni, hogy mi az, ami csak a dokumentáció szintjén marad fönn, és mi az, amit helyre lehet állítani. Olyan is volt, bár kevés, hogy vissza kellett temetni. Az ásatás során előkerült tárgyak vagy a megyei múzeumba kerültek, vagy a helyi múzeumhoz. Vagy ha annyi került elő, hogy nem fért be a múzeumba, létre kellett hozni egy önálló múzeumot, mint például Diósgyőrben a vármúzeumot. Sümegen az akkori műemléki helyreállításoknak megfelelően megtörtént az „értelmező kiegészítésekkel ellátott” helyreállítás. Tehát nem új várat építettek, hanem fenntartható műemléket.  
Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség mint hivatal 56 és 59 között stabilizálódott, akkor alakult ki a rendszere. Szerintem az egyik legjobb és legfontosabb dolog, hogy 1976-ban megcsinálták a műemlékek jegyzékét. Később kiadták megyénként meg tájegységenként, de ez a kék kötet egy alapmű. Amíg csináltuk, rengeteget tanult mindenki. Például én korábban sosem jártam Baranya megyében, és most különböző építész kollégákkal többször is. Az volt még jó és fontos, hogy egységben volt a kutatás, a tervezés, a kivitelezés és a felügyelet. Körülbelül negyven évig tartott ez az egység, de utána sajnos teljesen szétzilálódott, napjainkra meg is szűnt. A rendszerváltás után a felügyelet a megyékhez került, és elvileg ugyan van kontroll, gyakorlatilag nem mindig.  
Tamás megszületett 62. február 10-én, és nekem azon az őszön, szeptemberben már dolgozni kellett. Akkor még nem Diósgyőrben, hanem Mátraverebélyen, a rá következő évben már Diósgyőrben. Mátraverebélyen a katolikus templom gótikus előzményeit tártam fel. A templom műszaki állapota rossz volt, el kellett végezni a helyreállítást megelőző régészeti kutatást, ekkor kerültek elő a gótikus előzmények. Ott Koppány Tibor kiváló építész kollégával dolgoztam együtt. Az ilyen típusú munkáknál a feladat házigazdája sok esetben maga a plébánia volt. A plébános kezdeményezte a munkálatokat, mert beázott a templom teteje, vagy más ok miatt. Bármilyen átalakításhoz, nagyobb javításhoz engedélyek kellettek, az engedélyekhez tervek, a tervekhez kutatás. Tehát a kutatással kellett kezdeni. Akkor létezett még előzetes szemle, amikor a tervező, a területi felügyelő és a leendő kutató kiment a terepre, megnézte, hogy mit lehet tenni, mennyire kell kipakolni a templomot ahhoz, hogy meg lehessen nézni az alatta lévő szintet, vagy milyen falkutatást kell majd végezni. Az ásatáshoz az embereket általában helyből alkalmazták, kb. hatforintos órabérért. A kivitelezők segítettek, például ha mélyre kellett ásni, kitámasztották az árkot, hogy be ne omoljon. A műemléki építésvezetőségek területileg oszlottak meg, onnan jöttek a kivitelezők. Náluk volt teherautó, létra, állványdeszka stb. Nekünk is kellett tudni metszetrajzot készíteni, de a régészeti csoporthoz tartozott technikusi végzettségű rajzoló. Fotóst is alkalmaztak a műemlékesek, de mi magunk is fényképeztünk. A legkimagaslóbb műemlékes fotós Dobos Lajos volt, egy Miskolcról Budapestre került tanárember. Csinálni kellett, és ha valamit nem tudtam, akkor kérdeztem, és az idősebb kollégák segítettek. Többnyire overállban jártunk, a fejünket bekötve, olyan nagyon föl se tűnt, hogy fiú vagy lány az illető. A mátraverebélyi elég gyors munka volt, augusztustól őszig tartott. Megtaláltuk a gótikus szentélyt – amit később helyreállítottak –, és feldolgoztuk a leleteket.  
Aztán jött Diósgyőr. Tavasszal kvázi oda kellett költözni hétfőtől szombatig vagy péntekig. Volt egy pici gyerekem, akinek a gondozását a férjem és a családja látta el – a szülei, a bátyja és Berta néni –, én hétvégi anyuka lettem. Menni kellett, nem volt más választás. Attila akkor fejezte be az egyetemet, az MMG-ben dolgozott, elég sokat kellett vidékre mennie. Akkoriban általában a huszonöt éveseknek megszületett az első gyereke. Ma ez legalább öt–tíz évvel később történik. Ahol nem voltak olyan családtagok, akik segítettek, ott maradt a bölcsőde, az óvoda. Tamás egyáltalán nem járt bölcsődébe, óvodába sem túl sokat. 66-ban a család összedobott annyit, hogy a Liptó utcában egy akkor épült házban tudtunk venni egy kis lakást – egy szoba, két félszoba –, így a Szobránc utcából, az utált társbérletből elmehettünk.  
 Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.  
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés. 
Még egy dologba belefolytunk, abba jórészt Karcsi személyes szakmai múltja játszott bele. Akkor épült a diósgyőri lakótelep, helyi építészek tervezték, akikkel volt szakmai kapcsolatunk, így a városrendezési tervbe is belecseppentünk, a vár a város részévé kezdett válni. 1968 augusztusában, László-napkor, nem sokkal 20. előtt egy tanácsülésen eldöntötték, hogy megalakul a Diósgyőri Vármúzeum, és a városi tanács lesz a gazdája. Egyértelművé vált, hogy azt az egészet valakinek vinni kell. Akkor jött az ajánlat a városi tanács elnökétől, hogy kiutalnak nekem egy lakást, menjek oda lakni, és városi alkalmazottként legyek a vármúzeum vezetője. Kijelöltek még egy gazdasági vezetőt és egy adminisztrátort, így lettünk hárman. Mindennek az anyagi háttere úgy állt elő, hogy a városi tanács intézményét, a Miskolci Galériát szervezetileg összevonták a vármúzeummal, így összeadódtak a lehetőségek. Addigra a nehéziparból annyira elegük lehetett a városi vezetőknek, hogy valamit a kultúrának is adni akartak. Lett a városban egy hely, ahol „kultúrkodni” lehetett. A város már nem nyűgnek, hanem értéknek és lehetőségnek tekintette a várat. A 68-as megnyitóra építettek egy téglabódét, hogy legyen jegykiadó pavilonunk is. De akkor még nem volt belépőjegyünk, egy uborkásüvegbe lehetett bedobni az adományokat. A megnyitón Vaszy Viktor vezényelte a Kékszakállú herceg várát, Palánkay Klára énekelt. És tovább bővültünk. Az építészeknek Budapesten már volt saját szervezetük, az Építőművész Szövetség, a miskolci építészek, várostervezők kezdeményezésére pedig a Miskolci Galériában – a vármúzeum és a galéria mellé – megalakult a Művészklub. Egy ideig páncélvonatunk is volt. Az úgy történt, hogy a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára csináltak Salgótarjánban egy páncélvonatot, benne egy kiállítást. Ezt a szerelvényt elhozták Miskolcra, az állomás előtti téren kiállították, és nekünk kellett adni a teremőrt. 1971 decemberére újabb intézményrésszel gyarapodtunk, megkaptuk a Petró-gyűjteményt. Petró Sándor orvos a városnak ajándékozta nagyon értékes műgyűjteményét, annak fejében, hogy bemutatják. Akkor ürült meg a Kossuth utcai épület, ott helyezték el a Petró-gyűjteményt.
 Kiderült, hogy a távházasságom nem folytatható. Miután Miskolcon lett egy lakásom, nem egy voltam a tizenegyes társbérletben, azt választottam. 63-tól 68-ig mindig hazajártam, ők viszont nem jártak Miskolcra. A Liptó utcai lakás 66-ban lett meg. Én ott másfél évet laktam, de az már problémás volt, éreztem, hogy nem tart örökké. Tulajdonképpen balhémentes, lassú, fokozatos megszűnés volt. Attila nem akart vidékre menni. Tamás hatéves volt, amikor elváltunk, akkor került iskolába. Az Arany János-iskolába járt, az 59-es villamossal, az apja kísérte, és egy nagyon barátságos néni kinézte őket magának. Az Apor Vilmos téri templom melletti vendéglőbe hívott meg Attila, és elmesélte, mi történt, mit szólok hozzá. Mondtam: tegnapelőtt vedd el! És így is történt. Tamás is kedvelte Annát, talán egymást nézték ki. Lehet, hogy Anna öntudatlanul ráérzett arra, hogy neki nem lehet gyereke. Ők ott maradtak a Liptó utcai lakásban. Anna három éve halt meg, Attila 2005-ben.  
Tamással változatlanul találkoztam, minden hétvégén jöttem Pestre. Amikor az édesanyám egyedül maradt, a téli időszakban az ő lakásában is tudtunk együtt lenni, a nyarakat meg Tamás is Miskolcon töltötte. Tetszett neki, ott ő volt a kedvenc. A toronyház akkor épült. Nagy Zoltán tervezte, és ő javasolta, hogy ott kérjek lakást. Jó volt benne élni. Ha kinéztem az ablakon, csak zöldet láttam meg virágzó fákat. A közelben, a Sajószentpéteri úton volt egy könyvtár, tehát kulturálisan is rendben volt. Egy nagy szoba és két félszoba hetven négyzetméteren, a legfölső emeleten, a konyha kicsi és sötét, inkább főzőfülke. Egy dologot nem szerettem, a zajos központi fűtést. Oda minimális bútorral mentem, szinte nullából rendezkedtem be. Tanácsi lakás volt, megkaptam 68-ban, és 74-ben sikerült lelépéssel továbbadni. Nem eladni, mert nem az enyém volt, csak átadni a bérleti jogot. 
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!”   Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.  
Az életem úgy alakult, hogy általában hétévenként valami jelentős dolog történik benne. Számomra az egyetem folytatásaként megélt Országos Műemlékvédelmi Felügyelőségen eltöltött intenzív évek érdemben 60-tól 67-ig tartottak, és belefordultak Diósgyőrbe. Azt lehet mondani, hogy az egyik nagyon fiatalon kapott munka meghatározóvá vált az életemben. Munka közben magánemberileg is összefonódtunk a diósgyőri vár tervezőjével, Ferenczy Károllyal, a nálam 13 évvel idősebb, tehetséges, de nem egyszerű természetrajzú építésszel, akinek a megítélése saját hivatalán belül is kettős volt. Sok mindenért becsülték, és sok bajuk is volt vele. Az egyik válóok Károly lett, de valójában nem ő volt az érdemi ok. 68-ban elváltam, és 70 szeptemberében törvényes házasságra is léptünk Ferenczyvel, viszont nem laktunk együtt. Ő maradt Pesten, én Miskolcon, továbbra is ingáztunk. 75-ben a Vincellér utcában szerzett egy kis lakást. Az az övé volt, laktam ugyan benne egy ideig, de bejelentve nem voltam. Többek között azért sem, mert közben édesapám megözvegyült, és mivel tanácsi lakásban lakott, praktikus volt oda, a Szűz utcába bejelentkezni. Nekem nem is nagyon jutott volna eszembe, de Karcsi kitalálta, hogy el is kell válni ahhoz, hogy lakásjogosultságom legyen. Közös megegyezéssel elváltunk, de még két évig a Vincellér utcában laktam. Nem illettünk mi össze tulajdonképpen. A munka meg még egy csomó dolog összekötött, de több minden sosem volt együtt, ami csak az együttlakáskor derült ki. Az történt, hogy az édesapám egyre kevésbé tudta magát ellátni, és eljött egy olyan pont, amikor átköltöztem a Szűz utcába, a papámhoz. Karcsi egy darabig járt látogatóba, megpróbált vejként viselkedni, apám viszont nagyon ambivalensen viszonyult hozzá. Egyik férjemet se szerette, ő jobban látta kívülről, hogy melyikkel mi a hézag.  
Nem voltam még alkalmas sem életkorilag, sem tapasztalatilag arra, hogy lássam, micsoda fantasztikus feladat Miskolc. A harmincas éveim elején, közepén voltam, a krisztusi korban, elég jó kis felelősséggel. Minden nap megszülte a maga teendőjét, és csináltam. Számomra így visszatekintve az is érdekes, hogy az a négy különböző terület egységet tudott alkotni. De azért mégiscsak a régészet maradt a szakmám, és az lett a folytatás is. Azért tudhattam megfelelni a miskolci elvárásoknak, mert az egyetemen nagyon jó képzést kaptam, a szaktárgyak mellett tanultam művészettörténetet, és több barátom is volt a kortárs művészek, művészettörténészek között. Akkoriban a kultúrpolitika is támogatta a sokféleséget. Biztos, hogy másnak nem jutott volna eszébe odahívni Ország Lilit a vármúzeumba kiállítani, de én olyan barátokkal és ismerősökkel rendelkeztem, akik természetesnek tartották, hogy Lili munkáit kiállítsuk. S. Nagy Katalin végzett művészettörténész városszociológiai vizsgálatra jött Miskolcra, ő ismerte Lilit, összehozott vele. Én felmértem, hogy ez olyan dolog, ami megvalósítható. A miskolci Déryné utcai épületben egy helyen volt a galéria, a művészklub, a könyvtár, közel a színház, ismertük a színészeket, a rendezőket, a zenészeket. A szimfonikus zenekar, élén Mura Péterrel, a galériában tartotta a próbáit. A város szellemi életének a központjában voltunk. Külfölddel is tartottunk kapcsolatot, elsősorban a lengyelekkel, azokkal a városokkal, amelyekkel Miskolcnak testvérvárosi kapcsolatai voltak, Katowicével például. Tehát sok lengyel művész látogatott Miskolcra, és magyarok is mentek Lengyelországban. Feledy Gyula grafikus Krakkóban tanult, ő is hozta az ismerőseit. 
Feledy ismertetett össze Demeter Pista bácsival is. Amikor mi a dili kellős közepén éjjel-nappal készültünk a Diósgyőri Vármúzeum átadására, Feledy egy este megjelent a kis Trabantjával, és azt mondta, hogy elvisz minket egy kis kikapcsolódásra. Négyünket – Ferenczyt, két másik régész kolléganőt és engem – bepakolt az autójába és kivitt Sajószentpéterre, ahol a plébánián pislákolt a fény, és Demeter Pista bácsi nem ornátusban, hanem fürdőköpenyben fogadott bennünket. Kiváló pálinkát kínált, és beszélgettünk. A Demeter-ügy számomra tényleg meghatározónak bizonyult. Nagyon szép, érdekes, izgalmas, de rettenetesen fárasztó volt az a 68-as átadási menet. Ebben az egyik legkedvesebb emlék ez a sajószentpéteri este. Pista bácsi teljes természetességgel fogadott a régi plébániaépületben, amely dugig tele volt könyvekkel és képekkel, amelyeket ő alkotott. Bácsinak hívtuk, de még fiatal volt, ötvennégy éves. 76-ban már meghalt, hatvankét évesen, merthogy égette néhány végén azt a gyertyát, de jól tette. Én nála otthon éreztem magam. Harmincvalahány évesen, fiatal anyaként teljesen egyedül voltam, és Sajószentpéterre bármikor kimehettem a Sajószentpéteri kapuban lévő lakásomból. Pista bácsi is gyakran jött föl hozzám. Azt mondogatta, hogy Miskolcon neki a Szentpéteri kapuban van Európa. Nekem meg Sajószentpéter volt az otthon. Vittem oda boldog-boldogtalant, barátokat, ismerősöket. Mindenről lehetett vele beszélgetni. Ő nemcsak pap volt, hanem nagyon művelt ember, verset írt, festett, és értett a népi gyógyászathoz is, mindenre volt nála orvosság. Feledy azért is vitt oda engem, hogy majd csináljuk kiállítást Pista bácsinak a vármúzeumban vagy a galériában. Hamarosan lett is komoly életmű-kiállítása a galériában. Pista bácsi már fiatalon is nagyon ügyes volt, de a papokat szokták szabályozni, hogy most ezt csinálhatod, azt meg nem. Ő kamaszkorában jól beindult, aztán évtizedekig nem festett, és negyvenhat és fél éves korában – ezt ő jól leírja – az önkifejezés eszközeként újra elkezdett festeni, eléggé jó hatásfokkal. Több kiállítást is rendeztünk neki. Sokakkal alakult ott barátság. Például Haris Lacival, a filmes Gulyás testvérpárral. A kisebbik, Gulyás János Miskolcon járt egyetemre, akkor ismerte meg Pista bácsit. Gyula járt művészettörténet szakra, őt ismertem az egyetemről, János pedig operatőrséget tanult. Ők ketten 68-ban díjnyertes filmet csináltak Pista bácsiról Elnevezték prófétának címmel. A filmet a várban mutatták be. Ország Lili akkor a megtűrt kategóriába tartozott. 1972-ben Németh Lajos nyitotta meg a Labirintus-sorozatát bemutató kiállítást a várban, és jó kritikák jelentek meg róla. Rendeztünk kiállítást a Nyugat-európai Iskola festőművészeinek a galériában, Kondor Bélának a képtárban, Gerlóczy Sárinak is a galériában, és még többeknek. Elfogadták őket, vagy inkább nem ellenezték. A helyi művészek is kiállíthattak, a grafikai biennálék pedig már jó pár évvel korábban elindultak. Németh Lajosnak kifejezetten hálás lehetek, mert ő nagyon felpártolta az ügyet. Ő képviselte a modern szemléletet. A helyiek közül akkor volt virágkorában Feledy Gyula, Seres János, Csabai Kálmán, Kunt Ernő, az öreg Kunt, aki nagyon karakteres fickó volt mind emberileg, mind művészileg. Aztán az építészek. Sok Ybl-díjas építész élt ott. Nagy Zoltán, a Horváth házaspár, Horváth István, aki a megyei könyvtárt építette. És kialakult egy fiatal értelmiségi, művészkedvelő társaság is. Akkor valóban beindult egy szellemi pezsgés Miskolcon. 
A Júlia-tours egy becenév, amit mi találtunk ki. A lelke és szervezője Rajk Júlia, Rajkné Földi Júlia volt, aki az Országos Levéltárban dolgozott. Egy összeszokott társasággal, levéltárosokkal, műemlékesekkel szervezett külföldi utakat. 1969-ben Détshy Miska barátunk szólt, hogy csatlakozhatunk az egy hónapig tartó franciaországi útjukhoz. Júlia megszervezte az Országos Levéltár szakszervezete nevében, így nem jött velünk hivatalos IBUSZ-ember, aki esetleg kifigyelhetett volna minket. Júlia Détshy Miskával közösen állította össze a 69-es programot. Détshy, a kiváló építészettörténész jól tudta, hogy mit érdemes megnézni. Júlia tudott jobban franciául, és kapcsolatai is neki voltak Franciaországban. Jó barátja volt Károlyi Mihályné Andrássy Katinka Vence-ban. Úgy mentünk, hogy Vence-ban is megálltunk, és Károlyiné megvendégelte a társaságot. Júliának voltak francia levéltári kapcsolatai is. Az egyik francia levéltáros a vidéki kastélyában (amelyik történetesen egy hintómúzeummal volt egybekötve) hatalmas fogadást adott a hintómúzeum aulájában. Igencsak megadták a módját. Emlékszem, hogy a bejáratnál ott állt a háziasszony, és fogadásképpen mindenkinek adott ajándékba egy pávatollat, onnan a birtokról, máig megvan. Meghatározó élmény, hogy Párizsba éjszaka érkeztünk. Miska jól ismerte Párizst, több órán keresztül csak buszoztunk, és elmagyarázta, hogy mit érdemes megnézni, ha majd járjuk a várost. Nyár lévén, kollégiumokban laktunk, és vittünk magunkkal élelmiszert is – főleg konzerveket –, mert a hetven dollárból sokra nem tellett. Hatezer kilométert tettünk meg két gépkocsivezetővel, akiket Júlia már ismert. Megnéztük a Loire-völgyi kastélyokat, és elmentünk egészen Aix-en-Provence-ig. Ezen a franciaországi úton részt vett Radnóti Miklósné, Fanny, akit addig csak költeményekből ismertünk. Ott volt Havas Endréné is, akinek a férje Rákosi börtönében tűnt el, Júlia férjét pedig Rákosi végeztette ki. Az egyik meghatározó élményem Rouenban volt. Júliának megsérült a lába, rögzítőkötést tettek rá, nem tudott mozdulni, valakinek mindig ott kellett maradni vele a szálláson. És ezek a nagy magyar özvegyek ott felszabadultan beszéltek az égvilágon mindenről, a múltjukról, a sorsukról. Akkor szembesültem közelmúltunk történelmével, legalábbis élőben. 1972-ben jött a görög út. Ezen részt vett Karcsi, Tánczosék és Méreiék is. Tánczosékkal és Méreiékkel tartós kapcsolat és barátság alakult ki. A következő volt 75-ben a spanyolországi út, a 78-as pedig az angliai, arra elvittük már Tamást is. Azért mentünk háromévenként, mert csak háromévente lehetett hetven dollárt beváltani utazásra. De azért többek tudtak rokonoktól, ismerősöktől vagy esetleg máshonnan szerezni maguknak egy kis pénzt. A buszköltséget forintban fizettük. Arra igen jól emlékszem, hogy a francia utunknál 6000 forintba került az útiköltség, az akkor nem volt egy falrengető összeg. Nyáron mentünk, kaptunk olcsó diákszállást, amit valutában kellett fizetni. És vittük itthonról a száraz élelmiszert.  
Közben megpróbáltam visszakerülni a Műemlékvédelmi Felügyelőségre is, de az az ajtó bezáródott. Egyszer Éri István felesége, Éri Gyöngyi – aki a diósgyőri ügyeket is jól ismerte – szólt, hogy megalapították a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ nevezetű intézményt, amely egy köztes szerv a minisztérium és a múzeumok között. Tulajdonképpen a múzeumi középkáderek képzésére hozták létre, mindannak a pótlására, ami addig hiányzott a múzeumi területről, mint például a restaurátorképzés. Aki ügyes volt, bütykölgetett, belőle lett a restaurátor. Nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközileg is téma volt, hogy a restaurátorok főiskolai végzettséggel rendelkező szakemberek legyenek. Azóta már van nemzetközi szervezetük is. Akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán csak festő-restaurátorokat képeztek, tárgyrestaurátorokat nem, pedig a fém, a fa, a textil nagyon jelentős területe a múzeumi szférának. Az MRMK-nak tehát a restaurátorképzés megszervezése volt az egyik fő feladata, és hozzá restaurátorműhelyek kialakítása. A másik a módszertan, például fotósok, közgyűjteményi kezelők, kiállítás-rendezők képzése. Az én dolgom volt a tanterv összeállítása a középkáderek szakmai képzéséhez. Múzeumi kiadványok is tartoztak hozzánk, például a Múzeumi Közlemények, és nemzetközi szemináriumok szervezése is. A múzeumok korábban nem láttak el közművelődési feladatokat, csak a gyűjtés, az őrzés és a bemutatás tartozott a feladataik közé. Közvetlenebb kapcsolatot csak ekkortájt kezdtek kialakítani a látogatókkal. A múzeumok vegyesen fogadták a tevékenységünket. A vidékiek jobban örültek neki, mint a fővárosiak, hiszen nekik a továbbképzések nagy segítséget jelentettek.  
Az MRMK 73-74-ben alakult. Éri, az intézmény kigondolója és vezetője beindította a munkát, maradt a főnök, de egy évre elment Amerikába tanulmányútra. Valakinek „vinni kellett a boltot”, és én kerültem oda Éri helyettesítésére. Amikor visszajött, a módszertani osztálynak lettem a vezetője. Később, amikor már beindult az üzem, kialakultak a munkakörök, akkor tudtam befejezni a disszertációmat, mert ahhoz, hogy ezt az állást el tudjam látni, meg kellett szakítanom az aspirantúrát. A védést már az MRMK kebeléből csináltam.  
Szerencsésen jött össze, mert a dolgozat befejezéséhez sikerült úgy kivennem szabadságot, hogy voltak hónapok, talán egy fél év is, amikor hétköznap is otthon tartózkodtam a Vincellér utcában. Dolgoztam, és Tamás odajött az iskolából. Akkor kezdtünk el igazán beszélgetni, voltak kérdései, meg akart ismerni embereket. Jókor adódott, hogy egy kicsit többet tudtunk együtt lenni. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett, hogy a kamaszodó fiammal együtt lehettem.  
Az MRMK a Népligetben volt, szemben a Planetáriummal. A hatalmas szecessziós épület korábban a Széchenyi István Gimnáziumnak, majd a Néprajzi Múzeumnak adott helyet. Körülbelül harmincan dolgoztunk ott. Volt restaurátor osztály, módszertani osztály, elég komoly könyvtár és gazdasági részleg. Számba kellett venni a magyarországi múzeumokat és azoknak a jogi helyzetét is. A nagy országos múzeumokkal nem volt különösebb baj, de például rendezni kellett az egyházi gyűjtemények státusát. Több olyan gyűjtemény is létezett már, például a sárospataki, amelyik még nem rendelkezett hivatalos okirattal. Ezt is megoldottuk.
Nagyon érdekes dolog volt a Tájak – Korok – Múzeumok program, amelynek a gazdája lett az MRMK, de a kitalálója, a kezdeményezője nem mi voltunk, hanem Zákonyi Ferenc Veszprém megyei „idegenforgalmász”, akivel Éri jól együttműködött a veszprémi korszakában, és a helyi kezdeményezést később sikerült beemelni az MRMK profiljába. A lényege az volt, hogy az ország különböző tájairól és múzeumairól jelenjenek meg rövid, tömör kiadványok magyar és idegen nyelven. A program mozgalommá nőtt, klubok szerveződtek, pecséteket lehetett gyűjteni a múzeumlátogatáskor, és ha elértek egy bizonyos mennyiséget, jutalmat kaptak. Amikor 1992-ben nyugdíjba mentem, a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ profilja úgy alakult, hogy inkább a Tájak – Korok – Múzeumok szervező bizottsága lett, és Éri egy időre visszahívott. Akkor konkrétan rész vettem a nyolcszázhatvan kis könyvecske egy részének a szerkesztésében. Szerzőként korábban is, most pedig szerkesztőként. 
 A Központi Régészeti Adattár a Nemzeti Múzeumban, illetve az egész országban valaha is folytatott ásatások dokumentációját, írásokat, naplókat, rajzokat, fotókat őriz. Bekerülnek hagyatékok is, néhai kollégák feldolgozatlan kéziratai és hasonlók. Az én időmben sokan jöttek a fotógyűjteményt kutatni. Filmet akkor még nem őriztünk. Én elsősorban a hagyatéki ügyekért voltam felelős. Így kerültem újra kapcsolatba a Csalog családdal. Miután Csalog Jóska bácsi, aki régész és etnográfus volt, meghalt, a múzeum megvásárolta, majd feldolgozta a hagyatékát. Az adattárba került Soós Ágnes népvándorlás koros régész hagyatéka is. A Nemzeti Múzeumból volt egy visszacsatolás Siklósra. Lehetőségem nyílt arra, hogy az általam korábban ásott, de nem teljesen feldolgozott siklósi anyaggal még foglalkozzam. Jártam le Siklósra, és a pécsi múzeumi szervezettel is intenzív kapcsolatba kerültem akkoriban. Aztán bejött egy újabb terület, a sárospataki szakfelügyelet. Az új megbízásom alkalmat adott arra is, hogy szabadidőmben besegítsek az egyházi gyűjtemény munkájába, főleg a szervezési dolgokba. A múzeumi munka tíz évig tartott, 82-től 92-ig. 
 A nemzeti múzeumbeli időben igazán egy érdemi és nagy külföldi utam volt, a kéthónapos római ösztöndíj 1990-ben. Szakmai záróeseménnyé is vált az életemben, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A Magyar Intézetben, a Via Giulián, a virágpiac közelében laktam. A Tevere-parti gyönyörű palota régóta a magyaroké, és egy épületen belül van egyházi és világi rész. Sokan jártak ott, a hatvan körüli papgeneráció jelentős része kapott oda ösztöndíjat. Az volt a tervem, hogy a déli területre megyek, Nápoly környékére, megnézni a diósgyőri vár műemlék testvéreit. Roberto Di Stefano építészprofesszornak személyesen akartam elvinni a könyvemet, de ellopták a táskámat. Megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor megyek. Meg is érkeztem, telefonon egyeztettük a találkozó időpontját. Délben az üzletek bezárnak, a nápolyiak sziesztáznak. Gyanúsan üresek lettek az utcák, de én csak sétálgattam Nápoly egyik fontos utcáján, vállamon a táskával. Mögöttem elsüvített egy motor két emberrel, a hátsó belekapaszkodott a táskámba, letépte a vállamról, engem pedig fellökött. A fényképezőgép maradt a kezemben, a tantusz és a telefonszám. Találtam egy félig lehúzott redőnyű könyvesboltot, oda betántorogtam, azok segítettek eljutni a rendőrségre. Felhívták a professzort is. Ő sajnálkozott, hogy milyen borzasztó, felajánlotta, hogy legyek a vendége, de mondtam, hogy nem, én azonnal visszamegyek Rómába. Ő kiküldött egy tanársegédet, aki megvette a jegyemet, hozott nyugtatót és ennivalót. Estére Rómában voltam. A könyvügy viszont nem záródott le, mert két hétre rá Vincze Ildi és Rosenbaum Sanyi jött Rómába, megkértem őket, hozzanak egy újabb kötetet, úgyis készülnek Nápolyba, majd ők elviszik. Megvolt a közös programunk, ők elindultak reggel Rómából, és kora délután újra feltűntek a ház előtt. Kiderült, hogy az autójukat kirabolták, eltűnt a könyv is. Úgyhogy a maffia két darab magyar nyelvű A diósgyőri vár című könyvet kaparintott meg. Egy harmadikat itthonról elküldtem Di Stefanónak postán. A római ösztöndíj idején megismertem Szőnyi Zsuzsát, Szőnyi István festő lányát és a Triznya-kocsmát. A többiekkel együtt szombatonként meghívott vacsorára. A mindenkori ösztöndíjasok közül sokakat látott vendégül. Én még találkoztam a férjével is, Triznya Mátyással. Matyi grafikus és festő volt, 93-ban halt meg. Ők a háború után úgy döntöttek, hogy nem tudnak itt élni, és elmentek. Matyi jól beszélt angolul, Zsuzsa az iskolában latint tanult, az olasz könnyen ment neki, ebben otthonosodott. Matyi bekerült a filmgyártásba, évtizedekig a Cinecittában dolgozott, Zsuzsa pedig a Vatikáni Rádiónál. Sajnos gyerekük nem született. Ezért is jött vissza Zsuzsa a Matyi halála után.   
1992-ben nyugdíjba mentem. Abban az időben ez így ment, betöltötted az ötvenötödik éved, nyugdíjba mégy és kész. Nem is terveztem tovább maradni. Nekem akkor már – öntudatlanul vagy félig tudatosan – Sárospatakon volt a bázisom, ahová továbbra is utaztam, csak már nem nemzeti múzeumi kiküldetésből. Füleptől a Rákóczi Múzeum szakfelügyeletét örököltem, de Sárospatakon más is volt, Kuklay Tóni és a katolikus gyűjtemény, ahol önkéntesként korábban tettem már néhány dolgot. Kuklay Tónival 63-ban ismerkedtem meg, rögtön a szabadulása után, a barátnőm, Molnár Vera ásatásán. Tónit 56-os ténykedése miatt ítélték el, és hosszú időre eltiltották a papi tevékenységtől. Évekig fizikai munkásként dolgozott, de közben létrehozta a katolikus egyházi gyűjteményt. A hatvanas évek végére már restaurátorműhelyük is volt. Az egyházi gyűjtemény restaurátorai dolgoztak a Diósgyőri Vármúzeumnak is, ők állították helyre Déryné zongoráját. Tóni ajánlott kádereket is, például idegenvezetőnek Urbán Jóskát, akit eltanácsoltak a papneveldéből, viszont nagyon jó, több nyelven beszélő idegenvezető lett belőle a diósgyőri várban. Patakon tehát volt a vár, az egyházi gyűjtemény, és beszivárgott a Conditio Humana Alapítvány, mert Tóni nemcsak tárgyakat gyűjtött, hanem embereket is maga köré. 1973-tól már Körömben is, miután engedélyezték a papi működését. A nyolcvanas évek közepén megkeresték őt a Pető Intézetből, mert nyaralóhelyet kerestek a gyerekeknek. Barnás Ágnes volt az első, aki Pető-intézeteseket vitt nyaralni a plébániára, és ez igen jól sikerült.  
 A Conditio Humana Alapítvány az egyik legkorábban alakult civil szervezet. Az ötlet Gulyás Gyuláék lakásán született meg 1989-ben, majd telefonáltak, hogy engem választottak meg titkárnak. Én a műemlékes múltam miatt lettem alkalmas, tudták, hogy járom a vidéket, ismerek olyan elhagyott épületeket, üresen álló plébániákat, amelyek felújítására lehet pályázni. Nem tudom, hogy melyik házra mennyit, de elég sok támogatást nyertek hivatalos, állami pályázatokon. Tíz évig menedzseltem az alapítványt. Ismertem embereket, épületeket, tudtam, hogy kit lehet felkérni esetleg ingyen vagy kevés pénzért tervezésre, műszaki ellenőrzésre. A kapcsolati tőkémet hasznosítottam. A pályázatokon kívül a legkülönbözőbb emberek támogatták az alapítványt. Például a barátaim, a Sipka házaspár. A legelképesztőbb történet az Aranka nénié, aki olvasott Kuklay Tóniról az Új Emberben, bement a plébánosához, hogy hozza össze őket, és felajánlotta a sashalmi házát. Azt ugyan nem tudták használni, de értékesítették, és az ára beolvadt az alapítványba. Ili néni, egy nyugdíjas tanárnő pedig a kis nyugdíjából küldött havonta bizonyos összeget az alapítványnak, és eljött a rendezvényeinkre. Tehát a civil mozgalomban van erő, van fantázia, van lélek. A máltaiak is sokat segítettek. A girincsi nyugdíjas otthonba befogadták a téli programokat, a karácsonyi ünnepségeket. Volt ott színielőadás, Tóni-előadás, kis mise, nagy mise. A Ládafia bábszínház például egészen minimális pénzért jött el minden évben. Azt Sipka Juli vállalata támogatta.  Az alapítvány a középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekeknek és a szüleiknek segített. A fogyatékosok foglalkoztatására, fejlesztésére akkor is léteztek intézmények, de a többségük nyáron bezárt. Az alapítvány elsősorban ennek a helyzetnek a megoldására jött létre. Hogy a szülőknek is legyen egy kis szabadságuk, egyetemi hallgatók és végzős gimnazisták vállalták a gyerekek nyaraltatását. Így került be az alapítványba Geiger Móni, aki most az „utódom”, vagy Atzél Réka. Ők ismerték a gyerekeket, mert nemcsak a nyaraláskor találkoztak velük, hanem az évközi programokon is. A nyaraltatásra alkalmasak voltak az elhagyott plébániák, elsősorban a girincsi. A girincsi fogyatékosok otthonában is szívesen fogadták a mi gyerekeinket. Természetes, familiáris légkörben zajlottak a programok. A gyerekek részt vettek a miséken, de semmi sem volt kötelező. Egy ausztráliai, magyar gyökerű, de magyarul már nem is tudó pszichológusnő hallott rólunk, meg akart ismerkedni velünk, és eljött a táborba. Nem vallásos ember, de részt vett az egyik girincsi misén, amit repülős misének nevezett el, mert a gyerekek a mise alatt szabadon mozoghattak. Akik ezeknek a gyerekeknek miséztek, alkalmazkodtak hozzájuk, nem akarták megregulázni őket. 
1996-ban Patakon megalakult az Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaság, amely átmenet a szociális és a tudományos tevékenység között. A társaságot egy Németországban élő magyar házaspár hozta létre. A feleség történetesen Kopp Mária osztálytársa és barátnője, Szathmáry Király Johanna, a férje Horváth Tamás mérnök. Ők késői disszidensek, a hetvenes években maradtak kint. Látták a sárospataki történelmi meneteket, hallottak a sárospataki kezdeményezésről és eldöntötték, hogy megalakítják a Szent Erzsébet Társaságot. Szerény eszközökkel, de ma is működik a sárospataki Szent Erzsébet Házban. A Szent Erzsébet Ház egy alapítvány, pünkösdkor ők szervezik a történelmi menetet – Erzsébetet pünkösdkor avatták szentté –, de sok mást is csinálnak, ruhaosztást, ebédbefizetést és egyéb segítségnyújtást a szociális szférában. A Szent Erzsébet Ház ad otthont a Római Katolikus Egyházi Gyűjteménynek is, mióta a plébániáról átköltöztették. Az épület korábban elemi iskola volt. A háború után ott tanított Kuklay Tóni apukája, miután átkerültek Csapról. Ebben a házban vannak a gyűjtemény raktárai, kiállításai, és egy jókora szobában tárolják a történelmi menet ruháit.  
Az üresen álló plébániák felújításába, komfortossá tételébe becsatlakozott a Bauorden, az Építőbarátok nemzetközi alapítvány is. Ezt nem Tóni szervezte, de befogadta. Az Építőbarátokat Majláth Edina hozta be Magyarországra. Ő is azoknak az asszonyoknak a sorába tartozott, aki a nyugdíjasságot nem összeomlás gyanánt élték meg, hanem a kreativitás forrásaként. Edina a házuk pincéjét szerezte meg karitatív célra. Ruhákat gyűjtöttek, ruha- és ebédosztást szerveztek, Betánia néven. Valahogy rájuk talált a Bauorden, és Edina lett a Bauorden-ügy egyik képviselője. Engem ő vont be az ügybe. Még aktív nemzeti múzeumi munkatárs voltam, amikor kitalálta, hogy jó leszek betegkísérőnek. A Máltai Szeretetszolgálat zarándoklatokat szervezett Lourdes-ba, és a kilencvenes zarándoklatra engem ajánlott be maga helyett. Így keveredtem el Lourdes-ba. Ezen a kiránduláson ismerkedtem meg Vecsei Miklós feleségével, Kingával. Tartottuk a kapcsolatot, és 92-ben, amikor nyugdíjba mentem, Miklóssal együtt eljöttek hozzám, és hívtak dolgozni a máltaiakhoz. Így kezdődött. 
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.  
Ebben az évben nemcsak azzal kellett szembesülnöm, hogy átléptem a háromnegyed századot, hanem azzal is, hogy a fiam átlépte a fél évszázadot. Ebből az ötven évből hosszú évekig nem itthon élt, csak az ünnepekre jött haza. Tizenöt évig Brüsszelben dolgozott. Ő jogra járt az ELTE-n, és párhuzamosan végezte az esztétikát. A nyolcvanas évek végén két alkalommal, Soros-ösztöndíjjal elment Oxfordba, ahol jól megtanult angolul. 1992-ben a külügybe került. Onnan egyszer kiküldték Indiába egy diplomáciai kurzusra, azt nagyon szerette. Az első brüsszeli kiküldetését is a külügytől kapta, 95 szeptemberében. Részt vett abban a folyamatban, amelyik előkészítette Magyarország csatlakozását az EU-ba. Amikor megtörtént a belépés, őt az Európai Bizottsághoz delegálták. Előbb Balázs Péter, majd Kovács László kabinetfőnöke lett. 2010. január elsejével helyezték őt Budapestre az EU magyar képviselőjeként, különös tekintettel arra, hogy közreműködjön a soros elnökség lebonyolításában. Brüsszelben ismerkedett meg a feleségével, aki ösztöndíjasként tartózkodott kint. Az én legnagyobb örömöm, hogy most már hárman vannak. 2009. október 30-án megszületett Szűcs Tamás Áron.
 
Az interjút 2012-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
« Vissza a listához
Sportbemutató 1939-ben
Hely: 
Pokolfürdő
Készítés időpontja: 
1939

Oldalak