Jelenlegi hely

Státusz: 
elemi (általános) iskola
 

Volt egy eset, erre nagyon emlékszem. A testnevelésórára kötelező volt a fehér trikó, a kék klottnadrág és a tornacipő. Ezt a szülőknek meg kellett venni. És az egyik osztálytársamnak nem volt tornacipője, ezért a testneveléstanárunk megbüntette. Hogy pontosan hogyan, már nem emlékszem, tán elfenekelte vagy futtatta a pályán. Mire a legjobb sportoló az osztályban odaszólt neki, hogy „hát tanár úr, ezök szögényök!” És akkor a tanár egy pillanatra megállt, majd kinyitotta a szertárszekrényt. Volt benne nyolc-tíz tornacipő, és azt mondta, „na, fiam, válassz magadnak, amennyit akarsz!”, és az osztály előtt bocsánatot kért tőle. Mi akkor voltunk tizenkettő vagy tizenhárom évesek. Ezt a tanárt nagyon tiszteltem.
elemi (általános) iskola
 

Az osztályom rettentően kevert osztály volt. Lehet azt mondani, hogy a társadalom minden szegletéből volt valaki. Volt orvos-gyerek, volt cigánygyerek, volt olyan proli, hogy szegény egy könnyű ruhában járt egész évben. De a középosztályból is akadtak, akiknek a gyerekei ugyanúgy kínlódtak. Mindenki szegény volt. Mindenki egyszerre szeretett volna valamit, és nem igazán kapta meg. Tehát nagyon kevéssé éreztük a társadalmi különbségeket.
 

Czitrom Gábor 1926. május 5-én született Kolozsváron polgári családban. Édesapja 1940-től egy román-olasz bank kolozsvári fiókjának ügyvezető igazgatója volt. Bátyját, Jánost (1923) behívták munkaszolgálatra, majd a háború végén szovjet hadifogságba esett. Később üzempszichológus és orosz fordító lett. 1944 májusában Gábort és szüleit Kolozsváron az Írisz negyedben lévő téglagyár területére, a gettóba deportálták. Innen az úgynevezett Kasztner-vonattal Budapesten keresztül Bergen-Belsenbe kerültek, majd 1944 decemberében átjutottak a semleges Svájcba, így menekültek meg. 1945 későn nyarán érkeztek vissza Kolozsvárra. 1945-ben beiratkozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, kémiát és matematikát hallgatott. 1946-ban Budapestre ment, és a műszaki egyetem építőmérnöki karán folytatta tanulmányait. Még ebben az évben belépett a kommunista pártba, NÉKOSZ-tag és a Vásárhelyi Kollégium lakója lett. 1950-ben diplomázott, majd az Út- és Vasúttervező Vállalat munkatársaként dolgozott. 1956 végén későbbi feleségével, Márk Anna festőművésszel elhagyta Magyarországot. 1959-ig Németországban, Saarbrückenben éltek, majd Párizsban telepedtek le. Építőmérnökként dolgozott elsősorban nagy ipari létesítmények – nagy silók, víztartályok, atomerőmű – felépítésénél. 1983-ban nyugdíjba vonult. Még a nyolcvanas évek elején szakmai kapcsolatba került a geológus-vulkanológus Haroun Tazieff-fel, akit Mitterrand a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottság elnökévé, majd államtitkárrá nevezett ki. Nyugdíjazása után – mint önkéntes – mérnökként közel tizenöt évig az ő csapatában dolgozott a földrengésbiztos építkezés megszervezésén és megvalósításán. Ezt követően főállású nagyapa volt két unokája mellett. 2017. szeptember 16-án, életének 92. évében Párizsban elhunyt. 

Czitrom Gábor
Apám, Czitrom Oszkár 1881-ben született, egy – azt hiszem – nyolcgyermekes család utolsó életben maradt gyerekeként. Apai nagyapámról csupán annyit tudok, hogy a zsidó tudományokban nagyon-nagyon verzátus embernek tekintették. Egyébként rendkívül erőszakos természete volt. Mesterségére nézve mindenfélével próbálkozott, és mindenben tönkrement. Többek között volt hídvámbérlő Segesváron, aztán volt szódavíz-gyáros, ami kicsit túlzó kifejezés – a szódavízgyár alighanem egy fészer lehetett. A gyerekei Erdély kisvárosaiban születtek, majdnem mind másutt, mert állandóan költözködtek, hogy valami megélhetést keressenek. Öregkorára Marosvásárhelyen telepedtek meg, és amikor apám átkerült Kolozsvárra, áthozatta az apját. Én halványan emlékszem rá. Szigorú, vékony öregember volt, kicsit tartottam tőle.
A nagymamámat nem ismertem, meghalt a születésem előtt. És a szó szoros értelmében semmit sem tudok róla. Sajnos gyerekkoromban, sőt még felnőttként is elmulasztottam, hogy a felmenőkről valamit is kérdezzek apámtól. Az apai családomról tulajdonképpen onnan tudom, amit tudok, hogy a hetvenes évek végén egy munka kapcsán jártam Bukarestben, és megkerestem a nagynénémet, aki akkor nagyon idős volt, de teljesen friss és hallatlanul kedves, értelmes. Őt kérdezgettem. Tőle tudom, hogy apám egyik bátyja orvos, a másik ügyvéd lett, de apám fölsőbb taníttatására már nem volt pénz. Úgyhogy ő a polgári iskola után egy úgynevezett kereskedelmi akadémiára ment, amolyan kereskedelmi középiskolába, aminek az előnye az volt, hogy rövid ideig tartott, és a végzés után pénzt lehetett keresni. Szóval valóban egy mesterséget adott a tanulók kezébe. Apám egy tojásexport-vállalatnál csinálta a könyvelést, majd magánúton leérettségizett, és beiratkozott a jogra. Mezei jogász volt a kolozsvári egyetemen. A Temesi Agrárbank igazgatója nagyon becsülte apámat, és áthívta a bankhoz. Nem vitték el katonának, mert egy csomó lány volt még a családban, és őt mint családfenntartót nem hívták be. Aztán jött a rezsimváltozás, Magyarország összeomlása, és Erdély román lett. Apám továbbra is a banknál maradt, amíg meg nem vette egy olasz nagybank, a Banca Commerciale Italiana, amely alapított egy román céget, átvette a Temesi Agrárbank kolozsvári fiókját, és apámat ide helyezték igazgatónak. Úgyhogy ő az új román-olasz bank kolozsvári fiókjának volt az ügyvezetője.
Anyám, Algai Alíz nagyváradi születésű. Az apja felvidéki vasutas volt. Az anyai nagyapám Bécsbe ment a műegyetemre, ahol általános építész szakra iratkozott be. Aztán az apja meghalt, úgyhogy nem volt több pénz, így beállt a MÁV-hoz. Hogy hol és hogyan, nem tudom, csak azt, hogy Magyarországon. Anyám születésekor viszont már Váradvelencén volt – Nagyvárad egyik rendező pályaudvarán – állomásfőnök. Altmanról Algaira magyarosított. Tehát az ő gyerekeit – anyámat és nagybátyámat – Algainak hívták. A nagyapám főellenőrségig vitte. Gyerekkoromban többször utaztam vele: első osztályú szolgálati jegye volt, és amikor jött a kalauz, szalutált neki. Az első világháború alatt Marosvásárhelyre helyezték át, ahol szintén állomásfőnök volt.
Anyám bátyja, az én nagybátyám, Algai József ügyvéd volt Pesten. A szülei, tehát az én anyai nagyszüleim öregkorukra nála laktak, pontosabban egy emeleten vele, de külön lakásban. Nagyanyám, Veiss Róza uralkodó természet volt. Szemmel láthatóan ő parancsolt a háznál. A nagybátyámnak – húsz éven keresztül – volt egy barátnője, akit egészen 44-ig, amikor a világ fenekestül fel nem fordult, nem vett el. Ekkor azonban ő is fölvette a gatyáját, és elvette ezt a barátnőt, amit nagyanyám nyilván nem helyeselt. Ez a világfelfordulás kellett ahhoz, hogy nagybátyám a mamával szemben merjen tenni. A nagyapám még a háború előtt meghalt, majd jött a háború, 44 márciusában pedig a német megszállás. A nagybátyámat elvitték, deportálták, mégpedig az első hullámban. Egy darabig Kistarcsán voltak, onnan egyenesen Auschwitzba került. Algai József innen nem jött vissza. A nagyanyám valamilyen zsidó intézményben, talán aggmenházban vészelte át Budapest ostromát. A háború után Pesten lakott, és hosszú éveken keresztül várta, hogy a fia visszajöjjön. (A menye a háború után kivándorolt Ausztráliába.) Aztán kapta magát, és leköltözött Kolozsvárra, a szüleimhez. Ami akkor nem volt ám egyszerű dolog, mert a két ország között alig volt forgalom. De ő mindent kijárt. Aztán ott élt egy ideig, majd nem tetszett neki valami, és visszaköltözködött Pestre. De az sem volt jó, így aztán megint leköltözött Kolozsvárra, ott élt, és ott is halt meg.
A szüleim házassága közvetített házasság volt. Apám már unta a legényéletet, és meg akart házasodni. Egy barátja, ismerőse összehozta a nagyapámmal, Algai Ignáccal, akinek volt egy eladó lánya. És Irén néni, aki bizonyára elég kritikus volt a sógornőivel szemben, azt mondta, hogy ez a házasság abszolúte nem stimmelt az elején. Ő anyámat nem találta elég szépnek. Pedig szerintem szép volt. És végül összeboronálódtak. Ez egy kései házasság volt. Apám 1881-ben született, anyám meg 1893-ban. Elég nagy korkülönbség volt közöttük. És hatvan évig, vagy meddig éltek együtt. A házasságkötéskor apám még Marosvásárhelyen volt, és aztán 25-ben került át Kolozsvárra. A bátyám 23-ban még Marosvásárhelyen született, én 26-ban már Kolozsvárt.
 A bátyám, János tehetséges hegedűsként indult. Volt egy – ha nem is magyar, sokkal inkább orosz zsidó – tradíció, hogy a gyerek tanuljon zenét, aminek köszönhetően egy csomó fiatal hegedűs jelent meg, Hubermantól kezdve egészen Gidon Kremerig. Ez egyben a szociális felemelkedés útja is volt. Hogy ez a szüleimnél pontosan hogy volt, nem tudom. Azt sem tudom fölmérni, mennyire volt tehetséges Jancsi. Volt egy ismerős család, Bihariék, akik a lányukat szintén hegedűre akarták taníttatni, úgyhogy a szülők úgy döntöttek, mind a két gyereket fölküldik Pestre. Zathureczkynél tanultak, ő volt akkor „a nagy magyar hegedűs”, és persze tanított a Zeneakadémián. Ez előkészítő év lett volna a zeneakadémiai fölvételhez. Jancsi a nagyszüleimnél lakott, és anyám gyakran fölment hozzá. Aztán Jancsi beteg lett és visszajött, csontig fogyva, anorexiásan. Nem tudom, mi történt, mi volt olyan traumatikus, hogy ez volt az egyetlen kiút. Azt tudjuk, hogy egy hivatásos zenész hétköznapjai gyötrelmesek. Előbb azt hitték, valami szomatikus problémáról van szó, gyomorbaj, savhiány, mindenféle. Abban a korban még nem ismerték ezt a betegséget, nem tudtunk az anorexiáról semmit sem. Anyám próbálta titkon táplálni Jancsit: narancsot vett, kicsavarta, és titokban szőlőcukrot kevert bele, mert az sokkal kevésbé édes, mint a cukor. De a bátyám rájött, és botrány belőle. Rémes volt. A család élete fölé tornyosult ez a betegség. Anyám teljesen tönkrement. Én akkor nem tudatosítottam magamban, de most, visszatekintve, tulajdonképpen rossz néven vettem mindezt anyámtól is, meg Jancsitól is. Mindkettőjükkel nagyon ambivalens lett a viszonyom. Nehezteltem anyámra, hogy elhanyagol a bátyám javára. Ez a betegség rendkívül nyomasztó valami volt, az egész családi légkör megfagyott. Amilyen nagyon szeretetteljes – bár bizonyos értelemben puritán – volt addig, annyira fagyott lett.
Végül Jancsi elkezdett egy analízist, ami elég sikeresnek bizonyult, egyre jobban lett. Aztán az orvosa tanácsára elköltözött tőlünk, és éppen ezekhez a Bihariékhoz ment, akiknek a lánya szintén hegedűs volt. Folytatta a hegedülést, és nagy sakkozó volt. És ennél a baráti családnál élt egészen addig, amíg elvitték munkaszolgálatra. Itt ugrom egyet az időben: minket közben elvittek. Jancsi a háború végén az alakulatával az osztrák határon volt, és a bajtársaival hazafele indult. De az oroszok elfogták. Elkerült az Ókirályságba, a Kárpátokon túlra, Foksányba, egy nagy gyűjtőtáborba, majd onnan Sztálingrádba vitték, ahol két és fél esztendőt töltött orosz hadifogságban. Ahol nagy hasznára volt a hegedű. Mert valahonnan organizáltak, szereztek hangszereket. És volt a táborban több zenész is. És valahonnan megszerezték Richard Strauss Till Eulenspiegeljének partitúráját. És ebből kimásolták a szólamokat, mégpedig, azt hiszem, régi cementeszsákokra, mert papír egyébként nem volt. És alakult egy tábori zenekar. Úgyhogy a zsidó, szász és persze magyar, meg mit tudom én, mindenféle hadifogolyból összeszervezett tábori zenekar a Till Eulenspiegelt játszotta Sztálingrádban. És ezzel turnéztak is. Úgyhogy neki viszonylag jó dolga volt. Aztán nagyon későn került haza, mert előbb hazakerültek a magyarok, aztán a románok, de az erdélyi–magyar–román–zsidó nem volt kategória. Gondolom, Jancsi magyarnak vallotta magát, de ez valahogy nem stimmelhetett, mert nagyon későre került haza. Azt hiszem, 47-ben végén vagy 48 elején. Aztán Kolozsváron beiratozott a Bolyai Farkas Egyetem magyar–pszichológia szakára, és el is végezte. Tanársegéd lett a magyar szakon, amíg nem rúgták a származása miatt. Egy darabig tanított egy fogyatékosok számára fenntartott intézetben, aztán üzemi pszichológus volt, majd orosz fordításokat csinált. És sokat zenélt. Kolozsváron élt, megnősült, született egy fia, aki mérnök lett, most Kanadában él.
Mi zsidó középpolgári család voltunk, viszonylagos anyagi jólétben. Soha vagyonunk nem volt, de jó körülmények között éltünk. Erdély akkor még sokkal paternálisabb volt, mint Magyarország. Volt legalább fél évszázad eltolódás. Úgyhogy a klasszikus modell az volt, hogy egy polgárcsaládban a gyerekek mellé kellett egy gyereklány, egy Fräulein. Mi magunkat zsidó vallású magyaroknak tekintettük. Magyar anyanyelv, magyar könyvtár, magyar olvasás – szóval magyarok voltunk. A gyereklány pedig német, pontosabban szász. Ezek a lányok általában kispolgári családból jöttek, és idővel megtanulták, hogy kell egy háztartást vezetni, és pénzt gyűjtöttek a kelengyéjükre. Emlékszem egy Fräuleinra, egy szebeni építőmester lányára. Az apja meg az egyik bátyja karácsonyra egy gyönyörű malomjátékot fabrikáltak nekünk. Egyik oldalán malom volt, másik oldalán pedig egy másik társasjáték – ezt csak németül tudom –, Mensch ärgere Dich nicht. Most is látom magam előtt: nagyon szépen, körzővel volt kirajzolva, és három nyelven fölírva, hogy Malom – Mühle – Moară, tehát magyarul, németül, románul. Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg.
Tanultam zongorázni, és nagyon sajnálom, hogy abbahagytam. Most, öreg fejjel próbáltam volna újra elkezdeni. Megörököltem a nagy unoka elektronikus zongoráját, és gondoltam, hogy ezzel majd kezdek valamit, de nem merek igazán. A bátyám révén azonban korán szert tettem egy bizonyos passzív zenei kultúrára. Anyám tanítónőképzőt végzett, úgyhogy ex officio zongorázott és énekelnie is kellett. Apámnak nagy kedvence volt a Bajazzók és a Parasztbecsület, de ezen túl más nemigen.
 A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás. Cserépkályha volt mindenütt, és téli vasárnapokon, amikor izzó parázs volt, apámmal pirítóst csináltunk a kályha parazsán. Volt egy hosszú villa, arra egy szép karéj kenyeret föltűzött, és ő sütötte. Arra emlékszem, hogy az ölében ültem, és a szemét néztem, és azt csodáltam, hogy a pupillája sokkal kisebb, mint amit én láttam a magam szemén a tükörben. És az írisznek láttam a szálas szerkezetét, és hogy olyan szürkés-zöldes többszínű valami. Ez nagyon korai emlék lehet. Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó. A jégen meg a jól megtaposott hóban is lehet: az ember nekifut, csúszik, siklik rajta. És akkor hallani, hogy csi-csi… És ahogy a pocsolyák befagytak, nem voltak átlátszóak, de áttetszőek igen, és többé-kevésbé lehetett látni a koncentrikus körvonalakat, ahogy a víz apránként megfagyott, aztán kicsit olvadt, megint megfagyott satöbbi. És Jancsi azt mondta, hogy a jég alatt nagyon érdekes állatok élnek, de ezeket csak akkor látja az ember, ha már betöltötte a hét évet. Ezen én oly mélységesen föl voltam háborodva, hogy a mai napig is emlékszem rá.
Tulajdonképpen nem tudom, mikor találkoztam először közvetlenül az antiszemitizmussal. Én román elemibe jártam, ahol legjobb emlékezetem szerint semmiféle diszkrimináció nem volt. Utána pedig egy úgynevezett mintagimnáziumba, ahol a leendő tanárok gyakoroltak, és a professzorok egy része egyetemi tanár volt. A Liceul Pedagogic Universitar, tehát egyetemi pedagógiai szeminárium. Például a botanikus Alexandru Borza nekem tanárom volt. Úgyhogy ez az iskola nívós volt. A román gimnáziumban a francia volt az első idegen nyelv. És nagyon komolyan csinálták: a román gimnázium franciatanárai kivétel nélkül egy vagy két szemesztert, sőt évet töltöttek francia egyetemeken, mint ösztöndíjasok. Úgyhogy ha valaki a román gimnáziumot csinálta végig, akkor egész tisztességes franciatudása volt. Akkor a román elit teljesen frankofon volt. Ez tartott 40-ig, Észak-Erdély visszacsatolásáig.
A nagybátyám és nagyszüleim ott laktak Pesten, és állandó levelezésben voltunk. A levelek egy részét biztos olvastam, mert azt tudom, hogy nagyanyám mindig úgy jegyezte, „Kansz anya”. „Különösen a nagyon szerető anya.”
Nálunk meglehetősen puritán és szerető, de talán kicsit szigorú légkör uralkodott. Például otthonról hoztam azt a beidegzett értékítéletet, hogy tisztességes ember nem megy étterembe vagy kávéházba. Kocsmázás – azt nem illik. Nálunk soha nem volt testi fenyítés. Még kiabálásra sem emlékszem. De egy bizonyos habitus, egy bizonyos erkölcsi tartás valahogy benne volt a levegőben. És az, hogy a dolgokért meg kell dolgozni, nem csak úgy terem a fán. Anyám és a gyereklány foglalkozott velünk, de ha valami iskolai segítség kellett, akkor inkább apám. Olvastuk az Ellenzék című napilapot. Azt hiszem, hogy balközép irányú, polgári liberális, nagyon tisztességes hangú valami volt. Volt még a Brassói Lapok, és időnként a Pesti Újság vasárnapi számát is megvettük a trafikban. Nem mindig jött be, mert a román cenzúra nem mindig engedte. A szüleim a polgári liberális baloldalt támogatták. Én nem is tudtam volna elképzelni, hogy lehet más.
A földszinten volt Lepage Lajos könyvkereskedése. Ez egy nagyon jó könyvesbolt volt, könyv- és írószer, és valamikor kölcsönkönyvtár is. A kölcsönkönyvtári dolgot abbahagyták, de a könyvek még ott voltak. Kék csomagolópapírba voltak kötve, és volt rajtuk egy fehér vinyetta, számmal. Úgyhogy ki kellett nyitni, hogy megnézze az ember, mi is az. Emlékszem a Verne Gyula-könyvekre, a Jókaikra is. Mi bementünk a könyvesboltba, köszöntünk, fölmásztunk a létrán, és ott böngésztünk, és elhoztunk, amit szerettünk. Például a Winnetout vagy Herczeg Ferencnek a Szelek szárnyán című könyvét. Alapvetően magyarul olvastunk és németül. A román irodalmat gyakorlatilag nem olvastuk. De kora kamasz koromban volt egy pár német könyv is. Azt hiszem, egy sorozat lehetett: Reisen mit Doktor Überall, amelyik mindent megmagyaráz a technikai érdeklődésű gyereknek. A kétütemű motor, az elektromotor, ez, az, amaz. És a nagy gyermekkori élmény: a Kästner-könyvek. Emil és a detektívek vagy a Május 35, A repülő osztály.
Apám barátjával közösen vettünk egy kis házat, kerttel, a város szélén, az úgynevezett Törökvágásnál, a Hója-erdő alján, ahol volt egy csomó gyümölcsfánk. Barack, szilva, alma, minden. Ahol én remek nyarakat töltöttem, legfőképpen az eperfa tetején, mert az is volt. És gyakorlatilag egész nyáron termett. Nyaralni általában Erdélybe mentünk. Olyan helyeken voltunk, mint Szováta vagy Borszék, vagy a tordai sósfürdő. Családi panziókban laktunk, ahol ellátás volt. Az ember elment egész napra kirándulni a Szent Anna-tóhoz, az nagyon szép volt. Jéghideg volt a vize, és azt tudom, hogy egészen pici fekete békácskák voltak benne, amelyre lehetett vadászni, csak sajnos az ember nem vihette haza őket. És reggel, amikor még ott ült az ember a panzió nyitott erkélyén és reggelizett, cigányasszonyok jöttek frissen szedett szamócával, páfrányból font kosárkában árulták. Egyszer voltunk a Tátrában is, ahol egy családi találkozó volt, a budapesti család is odament. Az egyik rokonnak volt egy autója, amellyel körülvitt bennünket a szepesi városokban, Késmárkon, Lőcsén. Nagyon szép nyaralás volt.
Szerettem iskolába járni, jó tanuló is voltam. Az elemiről sok emlékem nincsen. Nagyon szerettem a tanító nénit, aki elsőtől negyedikig végigvezetett bennünket. A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva. Azt tudom, hogy nagyon sok fiatal, aki a Bariczba járt, külön büszke volt rá, hogy ők legalább olyan jók, mint a mintagimnázium.
Több jó barátom is volt. Az egyik Borza professzornak a nem tudom, hányas számú fia, rengeteg gyereke volt. A másik pedig a város tiszti főorvosának a fia, Hossu. Ezek erélyi ortodox keresztény családok voltak. Aztán Rác András, aki festő lett Pesten. Nemrég halt meg. Az apja Róth volt, és a kolozsvári zsidó kórház sebész főnöke. És az öccse, Gyuri. És volt Mandula Gyuri és Deutsch Laci…
A román iskolában mindig kötelező volt az egyenruha. Ez nem is volt rossz dolog, mert akkortájt a szociális különbségek a ruházatban kiáltóan nyilvánvalók voltak. Az elemi iskolában köpenyt kellett viselni, a gimnáziumban egyenruhát, és ezek ezt legalább elfedték. Eszembe jutott egy anekdota, amely számomra valahol fontos. Elemista koromban volt egy barátom, aki szegény környezetből jött. Nagyon jóban voltunk. Egyszer meghívott magukhoz. Akkor még csomó olyan ház volt, ahol volt egy nagy kapubejárat, aztán egy nagy udvar és körülötte földszintes lakások. Ők egy ilyenben laktak. Az udvarban játszottunk. Egyszer csak azt mondja, hogy uzsonnázzunk meg. Bement hozzájuk, és két nagy szeletet kanyarított, és megkente. Arra már nem emlékszem, hogy disznózsírral-e vagy szilvalekvárral. Mi vígan falatoztunk, amikor hazajött az anyja, és egy óriási pofont kent le a gyereknek, hogy engedély nélkül evett. Akkor fedeztem fel, hogy van ilyen is. Szegénységet persze láttam az utcán, bár koldulásra nem emlékszem. És voltak szegénynegyedek is. Például a Fellegvár – egy kis erőd egy dombtetőn –, annak az oldala mindig csuszamlott, agyagos kő volt. Az cigány negyed volt, viskókkal, ahol csatornázás nem volt, úgyhogy a szennyvíz ott folyt le az utcán. Hogy vannak ennyire szegények, ezt ott láttam. Aztán sokkal később, az ötvenes évek legelején, amikor Magyarországon katona voltam, akkor valahol a Bakonyalján láttam putriban lakó cigányokat. Nem tudtam, hogy ez még létezik, félig földbe vájt putri papundekliből, ággal letakarva.
Emlékszem arra a napra, amikor a háború kitört. Kolozsvár határában volt a Kolozs falucska, és annak volt egy sós fürdője. És odamentünk, hárman vagy négyen biciklivel. És ott a román rádió szólt hangszórón, és ott mondták be, hogy Németország megtámadta Lengyelországot. És aztán már este otthon hallgattuk tán hosszúhullámon többek között a lengyel adót, ahol állandóan azt lehetett hallani, hogy „uwaga, uwaga”, vigyázat, vigyázat – a légitámadásokra riasztották a lakosságot. De a háborúból sokáig szinte semmit sem érzékeltünk. Tudtunk a munkaszolgálatosokról, az ukrajnásokról, hogy ott egy csomóan meg is haltak, de közvetlen környezetünkben vagy ismeretségi körünkben nem volt ilyen, úgyhogy ez közvetlenül nem érintett. Talán 42-ben Pesten nyaraltam a nagyanyámnál és a nagybátyámnál. Emlékszem, az egyik kolozsvári barátommal elmentünk úszni a fedett uszodába a Margitszigetre. És ott láttam fiatal magyar katonákat, akiknek keze-lába lefagyott Ukrajnában, vagy fél karja, fél lába hiányzott, esetleg mind a kettő, és teljes energiával és kedvvel úsztak. Ez sokk volt. Ott vált kézzelfoghatóvá számomra, mivé lehet egy ember a háború során.
Erdély visszacsatolása pozitívum volt, számunkra leginkább a kultúra területén. Például lett magyar könyvnap, ami nem volt a román időben. Az Operaház a román időben is jó volt, de a magyar időben ez is felújult. Volt olyan nap, amikor a leventefoglalkozás után az ember hazarohant, lezuhanyozott, aztán rohant az operába. És amikor széjjelment a függöny, az gyönyörű volt!
Egy ideig volt leventefoglalkozás a gimnáziumban. Aztán pedig a város határában, a Hója-erdő szélén egy síugró sáncot építettek, és mi, zsidó leventék ott kubikoltunk, csillaggal. Úgy hívták, hogy leventefoglalkozás, de gyakorlatilag kubikosmunka volt. Amikor először ki kellett tűzni a csillagot, amennyire visszaemlékszem, nem volt különösebben traumatizáló. Fütyültem rá. Elfogadtam a napi szituációt, anélkül, hogy különösebb foglalkoztatott volna.
Közben megalakult a zsidó gimnázium, hiszen egy rakás gyerek kipottyant az iskolarendszerből. Nagyon hamar megszervezték. Azt hiszem, a hitközség adta össze a pénzt. Antal Márk volt az igazgató, egy kiváló ember volt. És összeszedtek egy csomó tanárt mindenhonnan az országból. Koedukációs gimnázium címen működött, hogy ne kelljen két iskolaengedélyt kérni. De el voltunk szigorúan választva, külön fiú- és lányosztályok voltak. Igaz, az udvaron láttuk egymást. Van egy teljesen idealizált kép erről az iskoláról. Nekem az az emlékem róla, hogy volt egy pár jó tanár. Jó latintanár, egy jó magyartanár volt, volt egy másik is, aki viszont csapnivaló volt, egy sarlatán! A számtantanítás gyötrelmes volt. Volt egy nagyon szép fizikatanárnő, mindenki fantazmált körülötte, de a fizika, az nulla. Úgyhogy a színvonala messze nem volt olyan jó, mint a híre. Én jeles tanuló voltam, de soha nem tanultam tisztességesen. Visszatekintve nem is értem, hogy lehettem olyan pofátlan, hogy ilyen mértékű készületlenséggel mentem vizsgázni. Persze németül tudtam, úgyhogy németórán a pad alatt mást olvastam, meg franciául is nagyon tisztességesen tudtam. Franciából magánórákat is vettünk. A számtantanár, aki mint tanár gyötrelmes volt, de nagyon tisztességes ember, a zsidó tanoncotthonnak volt az igazgatója. Tehát vidékről feljött tanoncgyerekek satöbbi. Na most ő egypár fiút – többek közt engem – megkért rá, hogy tanítsuk ezeket a tanoncgyerekeket mértani rajzra meg ilyesmire. Úgyhogy én kétszer egy héten este odamentem. Egy nagy asztal volt bádoggal lefedve, hogy tisztítani lehessen, és ott voltak ezek a srácok. És én vittem körzőt, vonalzót, háromszöget, és próbáltam valamit magyarázni. Nem tudom, sikerült-e valamit is átadnom. De azt tudom, hogy a szüleim ennek kapcsán is mondták, nehogy valami kommunista dologba keveredjek. Szóval ez az iskola emberségre tanított. A dolog zsidó oldalát szintén messze túlértékelik a túlélők. Olvastam olyat is, hogy ez a gimnázium a zsidó fiatalokat cionizmusra nevelte, és arra, hogy majd a zsidó hazát építik. Ez egész egyszerűen nem igaz. Voltak persze cionisták a fiatalok között, de voltak ortodoxok, voltak neológok.
A hittanoktatást szerettem, mert egy értelmes fiatal rabbi tartotta, aki bibliai szövegeket magyarázott irodalmi szempontból. A szövegek szépségét fel lehetett fedezni, de a Jóisten itt nem volt jelen, legalábbis emlékeim szerint. Volt héberoktatás is, de nekem nem fűlött a fogam hozzá. Ebben egy kicsit az is benne volt, hogy az embert a polgári neológ miliő kifejezetten hajlamossá tette rá, hogy lenézze az ortodoxokat, akik maradiak, szőrösek, szakállasak, talán még piszkosak is, szóval nem igazán civilizált lények. Ezek közül volt egy sor abszolút kiváló, briliáns eszű, akikkel nagyon jóban is voltam. Volt egy egészen kiváló történelemtanárnőnk, aki – azt hiszem, saját passzióból is – például a 48-as forradalom hadtörténetét adta elő. Vagy Bem egész erdélyi hadjáratát. Szóval voltak valóban kiváló tanárok, de az egésznek a színvonala nemhogy nem volt homogén, hanem teljesen heterogén volt. És főleg természettudományok és matematika része, hát az nulla. Nulla! De hát, Istenem, mégiscsak otthont adott az egész akkori erdélyi zsidó ifjúságnak.
Miután leérettségiztünk, utána nem sokkal volt a gettózás, tehát a városból kijelöltek egy gettó-negyedet, a Pap utcát meg környékét, ami eleve egy ortodox zsidó negyed volt. Kolozsváron azt hiszem, körülbelül százezer lakosra jutott tizenvalahány ezer zsidó, szóval jelentős számú kisebbség. Már német megszállás volt. Ez március 19. után volt. A németek a zsidó hitközségben élő zsidó közösségnek megadták, alakítsanak egy grémiumot, amelyik képviseli a zsidókat, és tárgyal a hatóságokkal. Ez volt a zsidó tanács. A zsidó tanácsok körül rengeteg vita van a mai napig is. A háború utáni izraeli zsidó történetírás egyik alapvető tézise például az volt, hogy ezek a zsidó tanácsok elárulták a zsidókat. Mert ha nincs ez a közvetítő szerep, a németeknek sokkal nehezebb dolguk lett volna. És hogy ellenállást kellett volna szervezni, és nem a németeknek kiszolgáltatni a zsidóságot. Szerintem ez olyan, hogy ha a nagynénikémnek kereke volna, akkor omnibusz volna… Apám tagja volt a kolozsvári zsidó tanácsnak. A tanácsok munkája ellen az az egyik érv, hogy volt két szlovák zsidó, akik 44 április elején megszöktek, nem tudom, melyik koncentrációs táborból, és írtak egy jelentést, ami aztán kijutottak Nyugatra. Aztán effektíve elküldték a Vatikántól kezdve, az amerikai és angol kormányig satöbbi. És ugye vannak, akik azt állítják, hogy a zsidó tanács tagjai tudták, hogy mi van a táborokban, és ezt tudva segítették a németeket ahhoz, hogy a zsidókat rendben és csendben lehessen deportálni. Nagyon sajnálom, hogy erről sem beszéltem apámmal soha. És én azt gondolom, hogy ez nem így van. Nyilvánvaló, hogy voltak, akik tudták, de azt gondolom, apáméknak erről fogalmuk sem volt.
Amikor a németek március 27-én bejöttek Kolozsvárra, SS-teherautók álltak meg a két házunk előtt. Az összes zsidót elvitték. A keresztény családoknak kiürített zsidó lakást adtak, és ők, a németek ezt a két épületet elfoglalták. Mi anyámmal és a bátyámmal voltunk otthon. Dörömböltek az ajtón. Ketten voltak, és azt mondták, hogy mennünk kell, egy aktatáskányi holmit vihetünk. Apám legénykorában sokat sportolt, vívott és korcsolyázott, és a korcsolyához volt egy hosszú ujjú teveszőr szvettere, amit nekem adott, és én azt szörnyen szerettem. Abban korcsolyáztam. Ezt a szvettert tömtem be az aktatáskába, a nem tudom, mi mellé. Aztán a németek megnézték, mit viszek, és a pulóvert elvették. Aztán fölraktak a teherautókra, és elindultunk. Nem tudtuk, hova. A bátyám egy kamarakórusban is énekelt, amelynek a karmestere és vezetője Ligeti Gyuri volt. Többek között Mozart Requiemjét is megtanulták és énekelték, és én is – bár a hangom nem basszus, hanem olyan piszkos bariton – megtanultam a basszus szólamot. A helyzet teljes fel nem mérésének jele volt, hogy amikor elindultunk, elkezdtük énekelni, hogy „Dies irae, dies illa, solvet saeclum in favilla”, szóval a Requiemet. Ez lehetett volna effektíve egy rekviem, mert nem tudtuk, hogy nem állítanak-e rögtön falhoz. A végén egyszerűen a neológ zsinagóga udvarára vittek, ahol leraktak, és azt mondták, menjünk, amerre akarunk. Mi aztán elmentünk aludni a kis nyári házba, a Törökvágásba, ahol azt hiszem, egy szoba volt, egy hozzáépített konyha és kis fürdőszoba, meg egy pici szoba, ahol egy fiatalasszony lakott a gyerekével. Ott laktunk. Áprilisban én onnan mentem érettségizni, és aztán jött a gettózás, ezt a fiatalasszonyt is elvitték a gettóba. Aztán rövid idő múltán nekünk is be kellett mennünk, de akkor már nem is a gettóba, hanem a téglagyárba. Május elején jött egy rendelet, és ekkor már mi bementünk az írisz-telepi téglagyárba. Bennünk fel sem merült, hogy ne menjünk be. Azt hiszem, a k. und k. nevelés olyan volt, hogy az állam egy tisztességes és megbízható valami. Az állam nem csinálhat disznóságot. A németek mindenünket elvették, amikor a lakásunkból kirúgtak. Apámnak biztos volt valami félretett pénze, de nyilván a bankszámlákat is lezárták. Sajnos ezt sem tudom pontosan.
Szinte mindenütt a téglagyárban volt a gyűjtőtábor. Mert ott vannak ezek a nagy, hosszú, kétoldalt nyitott színek sátortetővel, és vasúti sín is kiszolgálja őket, hiszen a téglát vagonra rakták. Úgyhogy egyrészt volt valami fedél, másrészt meg volt közvetlen vasúti kapcsolat. Emlékszem, az írisz-telepi téglagyár bejáratnál mindenkinek le kellett vennie az óráját, az ékszereit. Egy pokróc volt kiterítve, oda kellett dobni. A téglagyárban pokróccal, lepedővel, ezzel-azzal elválasztó falakat és kifelé is valami védőfalat csináltunk. Még nyár volt, nem volt hideg. Eleinte az otthonról hozott élelmiszert ettük, majd valamilyen központi konyha is alakult, ahol kondérban főztek az asszonyok. Nekem erről az időszakról nincsenek tragikus emlékeim. Minden fiatalnak osztottak feladatot a németek. Én hordágyas voltam. Latrinákat ástunk, minimális közegészségügy is volt, voltak vízcsapok. Arra is emlékszem, hogy egyszer valamilyen dombocskán ültünk és kánont énekeltünk. Mint hordágyas, ott láttam első ízben halottat: egy idős bácsi meghalt. Ott konstatáltam először, hogy milyen nehéz egy ember, ketten alig tudtuk kivinni. Nem éheztünk, mert arra emlékeznék. Aztán egyszer csak szocdem vasutasoktól jött a hír, hogy nem Kenyérmezőre viszik az embereket, hanem átmennek a lengyel határon, valahova keletre. Ez rossz hír volt, de semmi kézzelfogható nem volt mögötte. Az ember nem tudta, mit gondoljon. Vagy nem akarta tudni, mi lesz. Biztos lesz egy tábor, dolgozni kell – majd dolgozunk.
 Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől. Az autókat elvben a szövetségesek adták volna, a németek meg vállalták volna, hogy nem a nyugati fronton vetik be őket. Ez beleillik abba a képbe, hogy a németek éket akartak verni a nyugatiak és a szovjet között. Ebben az ügyben millió tárgyalás folyt Konstantinápolyban –Törökország semleges volt –, és közben elkezdődött a deportálás. Egyre fogyott a még eladható zsidók lélekszáma. Végül abban állapodtak meg, hogy lesz egy kisebb akció, mintegy árumintaként, hogy egyik és másik oldalról is bizonyítsák a goodwillt. Tehát a németek kiengednének egy csoportot Spanyolországba, hogy onnan aztán Palesztinába mehessenek. És ha ez a dolog megy, akkor gyerünk a többivel! Kasztner a zsidó tanács tagjaival összeállított egy listát. Ekkor már csak a budapesti és az erdélyi zsidók voltak Magyarországon. Mivel Kasztner kolozsvári volt, a mi gettónkból is bekerült három-négyszáz ember. Emlékszem, apám megkérdezte tőlem, mi a véleményem: alakul egy ilyen csoport, menjünk-e vagy sem. És én azt mondtam, hogy minek ilyen extra Wurst, ahol a többi meglesz, ott mi is megleszünk. Ez volt az én horizontom akkor.
Ki került bele ebbe a csoportba? A háború után, főként Izraelben az volt a vád Kasztner ellen, hogy tudták, mi vár a többiekre, és eltitkolva ezt, kvázi elaltatták az éberségüket, hogy a saját bőrüket mentsék. Ha valamilyen katasztrófahelyzetben ki kell választani embereket, milyen kritériumok szerint lehet? Először a gyerekek és az asszonyok. De hogy lehet ezt alkalmazni, amikor háromszáz vagy négyszáz embert lehet kiválasztani a tizenkétezerből? Egyrészt meg lehetett vásárolni a helyet. Valószínűleg apám is fizetett, így a szüleim meg én is benne voltunk. De szemmel láthatóan nem csak a pénz volt a kritérium. Azt bizton tudom, hogy a kolozsvári csoportban nem csupán gazdagok voltak. Illetve voltak a lágerben olyan, nagyon gazdag gyárosok, akik nem kerültek fel a vonatra, pedig pénzük lett volna rá. Nyilván az is szempont volt, hogy olyanak kerüljenek fel erre a vonatra, akik valamilyen pozitív szerepet játszottak a zsidó közéletben. Az apámra ez nyilván vonatkozott. Vagy a szatmári csodarabbira, Teitelbaum Joelra és teljes udvartartására. Ők végig külön csoportot alkottak. Pesten aztán nagyon sok fiatal cionista is bekerült, akik Szlovákiából, Lengyelországból szöktek át Magyarországra.
Hogy mit tudtunk és mit nem, ezt nem tudom rekonstruálni. Erről beszéltem többek között Löb Lacival, aki tizenegy éves volt akkor, később germanista professzor lett Brightonban, és írt egy nagyon jó könyvet a Kasztner-vonatról (Dealing with Satan – Rezső Kasztner’s daring rescue mission). Rengeteg emberrel beszélt, de senki sem tudta az időben rögzíteni azt az időpontot, amikor már tudtuk, hogy mi történik a lágerekben. Valamit nyilván kellett hogy tudjunk. Vagy nem mertük tudni. Egyéb mulasztásaim mellett erről sem beszéltem sosem apámmal. A háború után senki nem beszélt. Mi sem, akik egy védett környezetben vészeltük át a Shoaht. De az igazi deportáltak sem beszéltek. Primo Levi írja, hogy neki rémálma volt még a táborban, hogy hazatér, és senki sem hiszi el, hogy mi volt ez az egész. És valóban hazatért, és senki nem kérdezett semmit. Ezt mindenki igyekezett elfelejteni vagy elfedni. A háború után egy új élet kezdődött, és erről igazán senki sem akart tudni, legalábbis az emberek nagy része nem.
Lassan kiürült a téglagyár, mi voltunk az utolsó transzport. Marhavagonokban mentünk Pest fele, de nem lepecsételt vagonokban, és ez óriási különbség az átlagos deportációhoz képest. A vagonban zsúfolva voltunk, de még mindenki le tudott feküdni, szardínia módra. Időnként megálltunk, és lehetett vizet venni stb. Magyarok őriztek bennünket. A Kolumbusz utcai süketnéma-intézetbe vittek. Ott az SS vette át az őrzésünket. Több mint ezerhatszázan voltunk. Volt konyha, meg mosoda, még tus is. Tiroler bácsi volt a fürdőmester. Kolozsvári volt, nagy pocakkal, és a nagy pocakján egy nagy vekkerórát lógatott, azon állította be, hogy negyedóránként lehetett tízesével bemenni tussolni. Ott szintén kialakult egy tábori élet. De azzal a perspektívával, hogy innen majd indulunk, és eljutunk Spanyolországba. Pár hétig voltunk ebben a táborban.
Sajnos a nagyanyám történetét nem ismerem, ezért nem is tudom, hogy ő jött-e be a táborba, vagy valakivel küldte a dolgokat. Például élelmet. Meg kértem tőle könyvet. Azt hiszem, hogy nagyképűségből a Faustot. És ami a legfontosabb volt számomra, a nagybátyám – aki tüzérségi megfigyelő volt az első világháborúban – katonai Zeiss látcsövét. Megkaptam azt is. Ezt a kettőt magammal vittem Bergen-Belsenbe is.
Június 30-án bevagoníroztak, mégpedig a Kelenföldi pályaudvaron. Mindenkinek volt egy kofferja, egy hátizsákja, meg csajkája, kulacsa, valami ennivalója. Mosonmagyaróvárnál megálltunk. Elvben nyugatra kellett volna mennünk, de Spanyolország már nem jöhetett szóba, hiszen a lassanként félig felszabadult Franciaországon keresztül haladó út bezárult a németek előtt. Azt hiszem, három napig álltunk Mosonmagyaróváron. A mezőn aludtunk, nagyon szép idő volt. Felelőtlen, időn és téren kívül lévő állapot volt. Azt mondhatnám, valamiféle nyaralás. A transzportot nem engedték be Ausztriába. Az osztrák Gauleiter nem akarta. De valahova el kellett bennünket helyezni. Úgyhogy elindultunk északra. Aggódva néztük, merre megyünk. Amikor keletre tértünk, mindenki megijedt. Arra emlékszem, hogy valahol Bajorországban átmentünk Himmelstür városkán – amely valóban a Paradicsom kapuja, olyan szép. Nem tudom azt sem, meddig tartott az út. Úgy emlékszem, nem volt rossz a hangulat a vagonban. Egyrészt fiatal voltam, másrészt a koromhoz képest infantilis, nem mértem föl a helyzetet. Meg-megálltunk. Volt ivóvíz, mindenkinél volt valami élelem. A végén megérkeztünk egy Zelle nevű helyre, amelyik fönt van Hannover térségében. Rámpára érkeztünk, semmi állomásépület vagy ilyesmi. Rámpa, ahol SS-őrség volt kutyákkal, és ott ordítás volt. De nem volt szelekció. Sorba álltunk, és elindultunk gyalog a bergen-belseni táborba, ahol betereltek egy úgynevezett blokkba.
 Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.
 A táborparancsnok egy kolozsvári ügyvéd, tartalékos tiszt volt. Neki és családjának külön szobája volt a barakk legvégén. És volt csicskása. A fáma azt tartotta, hogy időnként babkávé-szag jön ebből a szobából. Ezt nem hiszem, de ők nyilván jobban éltek, volt valami lefölöznivaló. Maga az a tény, hogy külön szobájuk volt és volt a csicskás, általános közutálatot keltett.
Ébresztő, azt hiszem, hatkor. Előbb a férfiak mentek a mosdóhelyiségbe, azután a nők. Reggel a nap kávéosztással kezdődött. Az ételt társzekéren hozták egy központi konyhából, ötvenliteres, dupla falú alumíniumbödönben. Meleg barna lé volt, nem tudom, miből készült. Mindig ugyanaz. A gyerekeknek ötéves korig tejet is adtak. A németeknél erre is voltak szabályok. Harmadnaponként osztottak kenyeret: német katonakenyér volt, úgynevezett komiszkenyér, sötétbarna, ragacsos, kalácsformájú. Felosztása a mi barakkunkban a következőképpen történt. Volt az előtérben egy pad, és volt nálunk egy statikus mérnök, akinek volt logarléce. És ő mindenki szeme láttára szépen megmérte, majd elosztotta. A morzsa-összeseprés és megevés joga pedig körbejárt a fiatalok között. Én is benne voltam, tehát valószínűleg tizennyolcig lehetett a fiatalság határa. Volt a tömblekvár. Kaptunk húskonzervet is. Nagyon keveset. Nem egyszerre ette meg az ember, hanem összegyűjtött valamennyit, és akkor fogyasztotta el. De erre sem emlékszem pontosan.
 Volt a Zählappell, a sorban állás, leszámolás. Ez a rituálé minden táborban megvolt. Azt hiszem, ötös sorokba kellett állni, mindenkinek a barakkja előtt. És mindegyik szakasznak volt egy parancsnoka, aki jelentette a számláló SS-eknek, hogy ennyi van kint, és három beteg van. A betegnek joga volt ágyban maradni. A számolás soha nem stimmelt. Több óráig tartott, amíg újraszámolták, eltartott az ebédidőig is. A leves ötvenliteres, dupla falú kondérokban érkezett. Szintén központi konyhából, egy fogoly kocsis stráfszekéren hordta szét, és mindegyik altábor kapujában egy konyhás különítmény vette át ezeket, becipelték a táborba, és szétosztották. A levesosztót a többiek szigorúan figyelték, hogy alaposan fölkavarja az egészet, nehogy csak a híg része jusson valakiknek, és a vastagabb része másoknak. Ha az embernek nagy szerencséje volt, még valami húscafatot és krumplidarabkákat talált benne. A krumplidarabkákat az ember kihalászta, megette a levest, és hozzá kenyeret. A krumplidarab héját az ember lehúzta és külön megette, a krumplikat pedig villával összenyomkodta, és valahogy igyekezett habosra fölkeverni, hogy több legyen. Úgyhogy volt ez a krumplikrém, amit az ember aztán kenyérre kenve evett. Amikor a kondér kiürült, a kondér falán mindig maradt valami. A kondér-kivakarás joga is körbejárt. Este megint kávé volt, ugyanez a barna lé. És tán kilenckor villanyoltás. A világítás nagyon rossz volt a barakkokban, szóval itt-ott égett egy gyenge égő. Az altáboron belül szabadon mozogtunk. A Zählappellen kívül tulajdonképpen semmi foglalkozás nem volt. Mert hiszen az óriási különbség a többi fogolyhoz képest az volt, hogy nem dolgoztunk. Tehát kevés kalóriát kaptunk, de kevés kalóriát is fogyasztottunk. A többiek hajnaltól késő estig keményen dolgoztak.
Rengeteg kiváló ember volt ebben a csoportban. Ott volt Szondi Lipót pszichiáter, Zsolt Béla író és publicista, Ernster Dezső, híres basszus, később a New York-i Metropolitan tagja. A numerus clausus folytán egy csomó fiatal, aki szeretett volna bölcsész lenni, csak úgy tudott bejutni a bölcsészkarra, hogy beiratkozott a rabbiképzőbe, mert az valahogy kontingensen felül állt, és így hallgathattak bölcsészetet. Rengeteg kvázi önképzőköri foglalkozás volt a táborban. Nyelvkurzusok. Bibliamagyarázat, amely nem a Biblia vallási részére, hanem történelmi és irodalmi kontextusára helyezte a hangsúlyt. Végtelenül érdekes volt. Zsolt Bélának voltak előadásai, politikai kommentárok. Szondinak volt egy egész iskolája, az úgynevezett sorsanalízisről. Azt hiszem, hogy még analizált vagy kezelt is ott a táborban. Ernster Dezső énekelt. Kovács György, a kolozsvári színház neves színésze verseket mondott. Ott volt Ádám Ottó, aki aztán rendező lett, és nekem nagyon jó barátom volt. Ő is verseket mondott. Aztán ott volt Blum Tamás, aki szintén cirka velem egykorú, később karmester lett és a magyar Operánál Klemperer korrepetitora. Irsai István grafikákat készített. Komlós Aladár felesége, Palotai Erzsi szavalt. Tehát nagyon pezsgő kulturális élet volt.
Blum Tamás hozott magával pár könyvet. Én is hoztam, de már nem emlékszem, hogy miket. Tamásnak volt egy német nyelvű Varázshegye, mégpedig olyan kiadás, amelyről ma is álmodom. Puha, szivarbarna bőrkötésben, arany széllel, és belekötve egy szalag könyvjelzőnek. Ezt Tamás kölcsönadta, mégpedig egy-egy órára. Volt egy lista, arra föl kellett iratkozni. És enyém volt a könyv mondjuk délután négy és öt között. Ez volt a nap fénypontja. Amíg jó idő volt, kint valahol leültem, amikor ősz lett, akkor pedig fölkéredzkedtem valaki olyannak az ágyára, akinek a harmadik emeleten, éppen lámpa alatt volt a fekvőhelye, és ott olvastam a Varázshegyet.
 Augusztusban egy kis csoport elment. Talán háromszázan lehettek, akiket kivittek Svájcba, ami nagy reményeket keltett mindenkiben. Hogy ez hogy volt, mint volt, nem tudom. Közben állandóan folytak a tárgyalások a németekkel Isztambulban, de ezekről mi semmit sem tudtunk. Ezt részletesen és jól leírja Löb Laci A megvásárolt életek című könyvében. Magam is elvesztem benne, annyi millió fordulat volt a tárgyalások során.
Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el. Valószínű, hogy valami melegebb holmit is vittünk magunkkal, de mindig fáztunk, és mindig éhesek voltunk. Rengeteget esett az eső. És pocsolya, meg sár. Azt sem tudom, hogy amikor az ember kint állt a Zählappellnél és bőrig ázott, hogyan tudott megszárítkozni, mert hiszen nem volt hol. És az ember cipőtalpa kilukadt. Erre egy pici kézművesipar született. A priccsdeszkákat az emberek elvették (pedig tilos volt), és cipőtalp alakú valamit vágtak belőle. A konzervdobozt föl lehetett vágni és ki lehetett kalapálni, alumíniumcsíkokat készítettek belőle. És akkor azokat valami zsineggel az ember a cipőjéhez erősítette. Ennek kialakult az ára: mondjuk fél kenyérért megcsinálta a mester. Volt egy fiatalabb házaspár, az asszony terhes volt, és apám kenyérért vett tőle cipőt, hogy az asszonynak valamivel több ennivalója legyen. Magunkkal hoztunk egy kiló mogyorót vagy mandulát, és volt mazsola is, mint kvázi vastartalék. Valami tetőgerendára föl volt akasztva egy hátizsák, abban voltak. Én legfelül laktam, legalul egy lengyel orvos, közbül apám. És éjjel ebből loptam, igaz, a miénk volt. Lopásokról egyébként én nem tudok. Löb Laci viszont azt mondja, hogy rengeteg lopás volt. És szerinte volt valami tábori rendőrség. Én erre abszolúte nem emlékszem. Annál is inkább, mert hát mivel tudtak volna büntetni?
Elég sokat énekeltünk. Mellettünk volt egy táborrész, ahova holland lányok jártak be dolgozni. Onnan tudtuk, hogy hollandok, mert a csillagjukon „jood” volt. És az ő tiszteletükre, amikor sorban álltunk a kondér leves előtt, kánonokat énekeltünk.
Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Egyre hidegebb lett, és egyre lejjebb ment a morál, kilátástalannak tűnt az egész. Emlékszem, volt egy kolozsvári ügyvéd, aki állandóan azt mondogatta, hogy „kibírni, kitartani”. Próbálta mindenkinek a lelkét erősíteni.
Egy furcsa aspektusa az egésznek, hogy mivel ennek az ezerhatszáz embernek nem volt semmi tennivalója, egy intenzív álaktivitás alakult ki. Belső rendszabály volt, hogy mit kell, mit nem kell. És ekörül sok vita volt, azt hiszem, és írásba is fektették. A másik nagy foglalkozás a lista-összeállítás volt, hogy ha majd elvisznek innen, mi az elsőbbségi sorrend. Volt aztán szintén egy teljesen torz valami, az önvédelmi szervezet: hogy szükség esetén – ha az SS-ek akarnának velünk végezni, vagy összeomlik az egész – az SS-eket agyonverjük, vagy védjük magunkat, ha erre kerül a sor. Összegyűltünk, teljesen elemi „vigyázz, pihenj, sorakozó” bohóckodás folyt. Tudom, hogy már akkor is tökéletesen láttam ennek a teljes inkongruitását. De valahol ez is hozzátartozott, azt hiszem, ehhez az organizációhoz. Szóval egy üresen járó adminisztratív áltevékenység.
Nem tudtunk semmit a külvilágról. Semmi külső hír nem jutott el hozzánk. Néha a kocsison keresztül valami. Egyébként hermetikusan el voltunk zárva a világtól.
A mi táborunk több altáborral volt határos. Emlékszem, az egyik dróton túl voltak istállók, ahol egy fogoly a lovakkal foglalkozott. Jött egy SS, aki valamiért nem volt megelégedve a munkájával, és rúgta, verte ezt a szerencsétlent. Akkor első ízben – és remélem, utoljára – láttam, hogy valakit istentelenül elvernek. Egyébként nem láttunk semmi borzalmat.
A németek nagyon féltek a kiütéses tífusztól, tehát az eltetvesedéstől, hiszen a tetűn keresztül terjed. Úgyhogy körülbelül hetenként lehetett tusolni. Elvittek egy épületbe, az altábor kapuján kívül – nem tudom, százanként vagy hogy –, ahol tus volt. Egy nagy terem, fönt egy csomó cső és tusspriccelők. Volt szappanunk, kis, egészen sötétbarna darabkák, az volt rajta, hogy RJF. Amit mi úgy fordítottunk, hogy Rein Jüdisches Fett, szóval tiszta zsidó zsírból csinált valami. Utólag kiderült, hogy ez nem jó fordítás, a birodalmi zsírellátási főosztály rövidítése volt. Ezt azért mondom, mert ebből is látszik, hogy valahol tudtuk… Közben Keleten a német front összeomlott, és a lengyelországi táborokból a foglyok egy részét szörnyű körülmények között Bergen-Belsenbe szállították.
Volt egy csomó fagyási seb az ujjamon, és ezek nem gyógyultak meg. Aztán szörnyű hasmenésem támadt, már nem is tudtam kimenni Zählappellre. Azt hiszem, ottmaradtam volna, ha tovább tart ez az egész. Ez úgy novemberben lehetett. És akkor a németek svéd vöröskeresztes csomagokat osztottak ki, amelyeket már réges-rég megkaptak és tároltak. Ez volt a jele, nagyon pozitív jele annak, hogy mégsem feledkeztek meg rólunk, valami mozog. Voltak a táborban orvosok, és azok kvázi rendeltek. El lehetett menni hozzájuk. Nekem rizsnyáklevest írtak fel. Ez a recept, ami valahol még meg is van, egy pici, alig olvasható cetli. A rizsnyák olyan, mint a porridge, kicsit kocsonyás, és nagyon tápláló. Az embernek valahogy kibéleli a belét. Aztán hivatalosan híre jött, hogy megyünk. Össze kellett pakolni. Akkor már a belső fegyelem felbomlott, az ember túltette magát a különböző tilalmakon. Például ekkor már eltüzeltük a deszkákat. És tudom, hogy anyám a dobkályhán csajkában valami húst főzött is nekem. Emlékszem, indulás előtt a vöröskeresztes vitamintablettákat átdobtuk a kerítésen a szomszéd táborba, azoknak, akik még ott maradtak. Volt egy kvázi vámvizsgálat, az SS-ek átnézték a holminkat, és többek között elvették a nagybátyám katonai látcsövét, ami nagy szívfájdalmam volt. Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra. Végül a svájci határ mellett, a Boden-tó partján, Lindauban állt meg a vonatunk egy rendező pályaudvaron, ahonnan látni lehetett a tó túlsó partján a kivilágított Svájcot. Ugye, Németország töksötét volt, mindenütt elsötétítés volt. És akkor ott álltunk. És ott volt Kasztner, aki Hermann Krumeyjal még akkor ott valamit tárgyalt. Gondolom, hogy átenged – nem enged, még zsarolt egyet, nem tudom. Arra emlékszem, én Kasztnert sose láttam, de hallottam, ahogy kiáltotta: „Herr Obersturmbannführer, ich bin da!” „Ezredes úr, itt vagyok!”, mert Krumey kereste. Aztán jött egy svájci szerelvény, és mi átszálltunk. Ez a szerelvény fűtve volt, ép ablakokkal, meleg és világos. Bevittek Sankt Gallenba, ahol egy évjárat katonát mozgósítottak, hogy fogadjanak bennünket. Nem tudom, hogy kaszárnya vagy iskolaépület volt-e, ahova elhelyeztek. Kaptunk enni, már nem tudom, mit, de sokan túlzabálták magukat, úgyhogy rengeteg embernek szörnyű hasmenése volt. Sokan voltunk egy-egy hálóteremben. A katonák és katonanők mindenkit elláttak, abszolút emberi fogadtatás volt. Arra emlékszem, hogy egy kisgyereket éppen bilire ültették, és egy svájci tiszt, aki nyilván civilből ugrott be az otthon lévő egyenruhájába, előkelő mozdulattal egy csomag vécépapírt ajánlott a mamának. Megfürdettek, alaposan átnézték a hajunkat, és valami fehér porral, amit akkor ismertünk meg, DDT-vel mindenkit vastagon beszórtak. Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt. Két szállodába szállásoltak el bennünket. Volt a Regina nevű, ahol az ortodoxok voltak, mi lent, az Esplanade Hotelban, egy század végi gyönyörű épületben, egy óriási terület előtte. Nem tudom, hányan voltunk egy szobában, de azt hiszem, a mi szobánkban még egy másik család. Paradicsomi élet volt. Ágyak és matrac. Nem voltak ugyan nagyon jó állapotban, de hát más, mint a szalmazsák. Itt elvben svájci katonai őrizet alatt voltunk, tehát volt egy svájci táborparancsnok. És volt valami személyzet. Voltak katonai őrszemek, akik a légynek sem ártottak. Az elején elvben nem volt szabad kimennünk, de aztán mégis mindenkinek volt valamilyen ürügye, amivel kiment. Aztán ez legálissá vált. Egy barátommal eljártunk hegyet mászni. A Vöröskereszt osztott meleg ruhát, cipőt, mindent. Volt egy magas szárú bakancsom. Voltak olyan táborok, ahol lehetett dolgozni, és valami pénzt keresni. Voltak, akik elmentek. Én ott maradtam. Azt hiszem, azért, mert szerelmes voltam. A lány családja egy újvidéki szerb család volt, a Schossberger család, akik az újvidéki vérengzések után mentek Pestre. Két lány volt: Vera és Míra. Mi elvben már a Mexikói úton találkoztunk, de tulajdonképpen Caux-ban láttuk meg egymást. Azt hiszem, hogy úgy kerültünk össze, hogy az ebédlőtermet hetenként fölsúrolták. A közülünk lévő nőkből volt egy súroló kommandó, a fiúk hordták nekik a meleg vizet a konyhából. Én hordtam ezt a vizet, Vera pedig súrolta a padlót. Úgyhogy itt kötődött a kapcsolat.
Vera zongoristának készült. A szálloda régi báltermében volt egy jó zongora, és ő oda járt gyakorolni. Blum Tamás is járt oda zenélni, és még volt egy harmadik, egy zongorista nő.
A bálteremnek üveges ajtaja volt, ablakszemekkel. A legalsó ki volt törve, úgyhogy ott az ember féloldalasan be tudott mászni. Lefeküdtem a földre és rézsút hasmánt valahogy becsúsztam, úgy mentem be hallgatni a zenélést. Egy csomó mindennel ott ismerkedtem meg. Például az Allegro barbarót először ott hallottam Blum Tamástól. Verától a Bach Francia szviteket. A másik zongorista nőtől Chopin Forradalmi etűdjét. Egyszóval ott volt zenei élet.
Volt egy kisebb válság. A bergen-belseni táborvezetőt az emberek ugye nagyon nem szeretették. Caux-ban a svájciak először egy észak-afrikai zsidó, Hanina nevű embert neveztek ki táborparancsnoknak. De aztán általános morgás volt ellene, és akkor valami szavazás alapján Hermann Dezső lett a parancsnok.
Az elején volt ott egy svájci orvos, akinek egy velünk lévő magyar orvos, Klein segédkezett. Fiatal, nagyon kedves ember volt. Ezek ketten az egész társaságot orvosilag szűrték. Most ehhez kellett valamilyen íródeák, aki még franciául is tud, hogy tudjon fordítani. Egy ideig ezt csináltam. Úgyhogy ültem és írtam, amit mondtak. Ezt már azért is nagyon szerettem, mert a hölgyek itt félmeztelenül voltak. Vera viszont ezt nagyon nem szerette. Úgyhogy azt mondta, tessék abbahagyni. Így átmentem konyhás kuktának. A konyhában nagy, fatüzelésű sparherdek voltak. A főszakács Schwarz bácsi lett, akinek valamikor Kolozsváron vendéglője volt. És körülötte volt egy stáb, fiatalok, akik kuktáskodtak. Itt a legelső dolog az volt, hogy fát kellett aprítani. Az udvaron lévő vágott fát kellett fölhasogatnunk kisebb darabokra, és kellett külön gyújtós is, amivel aztán a kondérok alá begyújtott az ember. Nekem külön kiváltságos szerepem volt, hogy Schwarz bácsi fűtője voltam, amikor az ebédhez és vacsorához való rántást készítette. Na most, ezer emberre főzni más dolog, mint egy családra. Gyújtóst kellett készíteni, de nemcsak azért, hogy begyújtson az ember, hanem hogy a tűz erejét finoman lehessen szabályozni. Emlékszem, be kellett tennem a zsírt a kondérba, amikor elkezdett sercegni, akkor jöhetett a liszt, amelyet kavarni kellett, nehogy csomós legyen. Schwarz bácsi sasszemmel figyelt, mert keverés közben még egyszer egy kis tüzet kellett alátenni. És akkor jött a nagy pillanat, amikor azt mondta, hogy „most!” – és akkor egy vödör vizet az egészre rá kellett önteni. Mindenki nagyon tisztességesen kapott enni.
Valami minimális svájci zsoldunk is volt, úgyhogy néha lementünk moziba, Montreux-ba vagy Vevey-be. Ott láttam a Walt Disney Bambi című filmet, ami akkor óriási dolog volt! De voltak francia zenészek, például Cortot és Thibaud. Cortot zongorista, Thibaud hegedűs, akik nyilván éhkoppon éltek Franciaországban, és örültek neki, hogy Svájcban lehetett turnéjuk. Úgyhogy én ott hallottam egy Cortot–Thibaud-szonátaestet. Egyszer még Backhaust is hallottam, aki Németországból jött át. Gyöngyélet volt. Voltak, akik még nem fejezték még be az iskolát, ők lent egy francia gimnáziumban bentlakók lettek. Ádám Ottó is ott volt. Ha pénzünk lett volna, azt hiszem, akár civilnek is mehetünk, ha el tudjuk tartani magunkat.
A Vöröskereszttől öltöztettek bennünket. Nekem volt egy pepita zakóm, amire nagyon büszke voltam. És egy úgynevezett golfnadrágom, buggyos volt, térdig ért. Meleg holmit is kaptunk, meg fehérneműt is. Szóval ez rendben volt.
Caux-ban volt rádió. Az ebédlő és a közös termek be voltak hangszórózva. Hamburg Péterrel, aki nagyon jó barátom maradt azután is, valahogy kibuliztuk, hogy mi ketten egy kis helyiségből közvetítettük a zenét. De odakinn nem mindig szólt a zene. Amíg egy szép nap aztán a parancsnok bejött, és megnézte, csináltunk ott. És miután konstatálta, hogy a köz-hangszóró ki van kapcsolva, kirúgott bennünket, hogy lábunk sem érte a földet. De ez azért hosszú ideig nagyon jó dolog volt. Egy csomó zenét hallgattunk és olvastunk.
Apránként fogyott a létszám, mert voltak családi táborok, ahova a kisgyerekes családok elszivárogtak. Meg voltak, akik olyan helyre mentek el, ahol dolgozni lehetett, és pénzt keresni. Úgyhogy voltak üres szobák. És ezeket a szobákat kérésre kvázi kiutalták olyanoknak, akikre azt mondták, hogy felvételi vizsgára készülnek, tehát kell egy hely, ahol nyugodtan tudnak tanulni. Volt egy szervezet, ahonnan könyveket lehetett kérni. Mégpedig pontosan megjelölve, hogy mit, és azt készséggel kölcsönadták. Én is kértem, éppen egy kémia tankönyvet. Mert akkor már fölmerült a mesterségválasztás. Akkor a kémiával kacérkodtam. Sok angolt tanultam. Volt ott egy angoltanár, aki Kolozsváron magánórákat adott, és hozzá jártam. Nagyon szerettem, és azóta is szeretem az angol nyelvet. Közben annyira lecsökkent a számunk, hogy Caux-ból levittek bennünket Montreux-be, egy sokkal kisebb szállodába. Ott ketten voltunk kukták Kaufmann Oszival. Ott jártunk fürödni a tóra.
Lassan eljött az idő, hogy haza is lehet menni. És erre alakult egy semleges szervezet a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével. Összeállt egy transzport. Négy vagy öt busz volt a konvojban, svájci sofőrökkel. És az egészet egy svájci kapitány vezette, aki előrement, és kvázi utat nyitott nekünk. Ez nyilván le volt tárgyalva a különböző katonai hatóságokkal, mert hiszen Németország és Ausztria meg volt szállva. Elindultunk. Az első nap nem sokat mentünk. Csak arra emlékszem, hogy egy kaszárnyában helyeztek el bennünket. Ott láttunk egy francia katonanő tisztet, akinek kilőtték az egyik szemét. Másnap továbbmentünk, és azt hiszem, Welsben álltunk meg, ahol egy igazi, nagy koncentrációs tábor volt. Onnan szabadult fel egy ismerős fiú, Sebestyén Viki, és hozzánk csatlakozott. És ez a fiú este elment SS-őröket verni, akiket letartóztattak. Nem tudom, hogy ment ez, én nem láttam, csak tudom, ő mondta, hogy megy. Végtelenül rendes gyerek, de hát nem tudom, mi mindenen mehetett keresztül, amit részben így reagált le. Egy napot Salzburgban töltöttünk. Valahogy híre járt, hogy a városi autóbuszgarázsban meleg vízzel lehet tusolni. Úgyhogy mi elmentünk, és tusoltunk, de aztán az autóbusz-emberek kizavartak bennünket, ezt nem nézték jó szemmel. Megnéztük a Mozart-házat. Nem tudom, honnan volt pénzünk. Ahol lehetett, autóutakon mentük. De az összes völgyhíd fel volt robbantva. Úgyhogy az ilyen helyeken elég hajmeresztő tűkanyarokkal kellett a busznak le meg fel mennie. Emlékszem, időnként nagy tapsban törtünk ki, amikor a sofőr sikeresen vett egy-egy ilyen akadályt. Aztán az orosz megszállási terület határára értünk, ahol általános üdvrivalgás volt, hogy már kvázi otthon vagyunk. Bécsben megaludtunk, azt hiszem, valamilyen kórházban. Másnap átmentünk a határon, és megérkeztünk Pestre. Nem emlékszem, hol szálltunk meg az első éjjel, csak arra, hogy matracok voltak a földön. Onnan aztán – talán valami papírt is adtak – szélnek eresztettek bennünket. És mi elmentünk megkeresni a nagybátyámat és nagyanyámat. A nagybátyám – ahogy mondtam már – nem jött vissza a lágerből, de a nagyanyám megvolt. Pár napig nála laktunk. Vonatközlekedés nem volt, de voltak ruszki teherautók, amelyek feketén szállítottak embereket. Úgyhogy mi egy ilyen orosz teherautóval mentünk le Kolozsvárra. Ez júliusban vagy augusztusban volt.
Még nem indult meg a tanév, de volt egy matematikai proszeminárium. Mandula Gyurival együtt és is bejártam, de szinte semmit nem értettem az ott elhangzottakból, mert harmadévesek számára volt az egész. Viszont rendkívül nagy varázsa volt. És főleg: ott fedeztem föl az alkalmazott matematikus Borbély Samu professzort, aki aztán a matematikai tanszék vezetője lett. Szóval bejártam az előadásaira, de végül kémiára iratkoztam be. A matematikusok, kémikusok, fizikusok az első évben együtt hallgatták Borbély Samu analízis-előadásait. Nagyon vérpezsdítő volt, kiváló pedagógus és kiváló ember. Például a gettózás évfordulójának napján bezárta az intézetet, és kiírta, hogy ez a nap szégyenletes…
A kémiát egy hónap alatt megutáltam, mert a szervetlen kémiát tanították, méghozzá nagyon rosszul. Lexikális tudást kellett elsajátítani. De nagyon szerettem üveget fúni. Mert akkor a kémiai laborhoz mindenféle görbe csövek kellettek, és azt az embernek magának kell csinálnia. Nagyon vicces volt. Egy fél év múltán azonban rájöttem, hogy én ezt mégsem akarom. És átiratkoztam matematika–fizika szakra, a matematika kedvéért. A fizikatanár egy idős ember volt, Gyulai Pál, kristálytannal foglalkozott. Azt mondták, fiatal korában kiváló tanárnak számított, de mire én megismertem, már halálosan unalmas volt. Még meg kell említeni Tóth Öcsit – Tóth Imrét –, aki Borbély Samu barátja volt, szintén matematikus. Specialitása a matematikatörténet, és ezen belül is a nem euklidészi geometria elődei. Érdekes figura volt.
Közben Mandula Gyuri barátommal azt gondoltuk, hogy mi is Borbély Samuk akarunk lenni, tehát alkalmazott matematikusok. Amihez nem hiszem, hogy elég tehetségesek lettünk volna. Valahogy kiderült számunkra, hogy a zürichi ETH-n, az Eidgenössische Technische Hochschulén van matematikus–mérnök-képzés. Kezünkbe került az ETH egy előző évekből való könyvecskéje. Nézegettük, mit lehet választani. Minden volt benne. A legtöbbről azt sem tudtuk, mi van mögötte. De mágikus varázsa volt. És ott láttam, hogy vannak gépészmérnöki és építőmérnöki előadások. Mind a kettő vonzott. De hamar kiderült, arról szó sincs, hogy ki tudnánk jutni Svájcba. Úgyhogy amikor az első évből letettem a kollokviumokat, akkor elkezdtem gondolkodni, hogy mit kéne csinálni. És nagy kedvem lett volna a pesti Műegyetemre menni. Ebben minden bizonnyal része volt annak is, hogy el akartam menni otthonról, ahol anyámmal nehéz volt a viszonyom.
Nagyanyám lakása a Fürst Sándor – valamikor Hollán Ernő – utcában volt. A földszinten a Lloyd mozi működött. A moziteremnek síneken guruló, boltozatos teteje volt, amit szép időben esténkét kinyitottak. Az egyetemre, Lágymányosra, villamossal jártam: itt, a villamoson találkoztam Annával és Andrissal, ők a képzőművészeti főiskolára mentek. Andrist – Rác Andrást – még Kolozsvárról ismertem, barátom volt. Annát, aki később a feleségem lett, most ismertem meg, Andris mutatta be. Anna még a háború előtt gyakran lejárt Kolozsvárra a baráti családokhoz, többek között Szegő Júliához, ott találkozott Andrissal, onnan ismerték egymást. Adris apja sebész főorvos Kolozsváron, és valamikor 40-ben fölment a budapesti zsidó kórházba dolgozni. Úgyhogy Andris Pesten élt, mozaikművész lett, nemrég halt meg. Anna rövid ideig Pilinszky Jancsi felesége volt. Most erről a periódusról, ami legszigorúbban magánügy, és nem ad semmit se Jancsi, se Anna képéhez, sem én, sem ő nem fogunk beszélni. De most előreszaladtam, mert amikor találkoztunk, akkor még nem volt a felesége.
Visszatérve a Műegyetemre. A körülmények elég nehezek voltak. Olyan értelemben például, hogy nagy létszámú évfolyamok voltak. A háborúból visszatérve sokan beiratkoztak idősebbek is, akik a háború miatt nem tudták időben elkezdeni az egyetemet. A tanárok kvalitása nagyon-nagyon változó. A vasbetonprofesszorunk nagyon idős ember volt, a magyar vasbeton nagy, nagy embere, az úttörők egyike még a századfordulón vagy a tízes években, de hát már nagyon öreg volt. Aztán akadt más szakember, adjunktus vagy intézeti tanár, aki átvette a dolgokat. Nagy elismeréssel és örömmel próbálok emléket állítani, ha szerényen is, Papp Bélának, aki akkor tanársegéd volt a mechanika tanszéken, később aztán főnököm lett az UVATERV-nél, ahol dolgoztam. Papp Bélát mindenki, az egész évfolyam nagyon szerette, úgyhogy amikor bejött mechanika-gyakorlatra, üdvrivalgás tört ki: „Éljen a tanársegéd!” Ő szerényen mosolygott, aztán a tábla felé fordult, és csinálta a dolgát. Egészen kiváló ember volt, már emberi kvalitásaiban is. Nagy szeretettel emlékszem rá.
1946-ban beléptem a kommunista pártba, egy olyan egyetemi miliőben, amikor az évfolyam még nagyon reakciós volt. Három unokatestvéremről kell itt beszélnem. Az orvos nagybátyámat, Vilmos bácsit még anno Kolozsváron egy közeli barátja összehozta Luszti Annussal, aki állítólag a vármegye legszebb lányának számított, ráadásul sok pénze volt. Két fiúk és egy lányuk született. Laci építész lett, Brünnben tanult. Ugye a húszas-harmincas években Romániában is numerus clausus volt, ezért Közép-Európa fiatal, tanulni akaró zsidó diákjainak nagy része Brünnben tanult. Laci illegális kommunista lett, kirúgták Brünnből, és Olaszországban végzett. Aztán visszajött Kolozsvárra, egy ideig egy építészirodában dolgozott, majd Spanyolországba ment, ahol a nemzetközi brigádok tagjaként harcolt a polgárháborúban. A háború után Dél-Franciaországba menekült, ahol internálótáborba zárták. A német megszállás alatt ott bujkált, végül kikerült Mexikóba, az egyetlen államba, amely befogadta a spanyol republikánusokat. Úgyhogy ő ott is maradt, és ott élte le az életét mint építész. Az öccse, Pál Kolozsvárt volt medikus. Tudni kell, hogy Romániában – a török idők óta tradíció, és ma is megvan – általános a korrupció. De ez a korrupció bizonyos értelemben demokratikus: mindenki számára elérhető, vagyis a klienshez idomul. Akinek kevés pénze van, attól keveset kérnek, akinek sok pénze van, attól sokat. A húszas évek végén valamikor egy detektív értesítette Palit, hogy vigyázzon, mert le fogják tartóztatni. Ő is illegális kommunista volt. Mire Pali, azt hiszem, szintén ezen a detektíven keresztül rögtön útlevelet vett, és kijött Franciaországba, ahol tovább folytatta a medicinát Aztán a pszichiátriára ment, és cselédkönyves orvos lett Párizs egyik külvárosában, Épinay-sur-Seine-ben egy elmegyógyintézetben. Az igazgató nagyon megszerette. Amikor bejöttek a németek, azt mondta neki, ne féljen, ő bújtatja. Egy nap az igazgatónak valahova el kellett mennie, és éppen akkor volt egy razzia, úgyhogy Palit elvitték. Egyenesen Auschwitzba került, ahol a szelekciónál, tehát a rámpán az SS-tiszt mellett állt egy zsidó, gondolom, kápó, aki Pali elvtársa, talán még medikustársa is volt. Ez az ember mondta az SS-tisztnek, hogy vegyék ki Palit. Ennek köszönhetően a lágerkórházba került, a Revierenbe, mint orvos. Róla még lesz szó a későbbiekben is. A lánytestvérük, Czitrom Juci Pesten élt. A férje, Mayer Endre vegyész szintén Brünnben tanult. Ott lett kommunista, Magyarországra hazatérve meg illegális kommunista. Ő beszélt rá, hogy lépjek be a pártba. Számomra – mint a háborúból és az egész hitlerájból kikerült fiatal zsidó számára – akkor a marxizmus (már amennyit egyáltalán tudtam belőle) volt a társadalom megjavításának az útja. Nem egy lehetőség, hanem maga „a megoldás”. Ide betűznék egy történetet Juciról. Nagyon kedves és értelmes nő volt, nagyon szerettem. Szegénynek az volt a baja – amit egyenesen Vilmos bácsitól örökölt –, hogy nagyon szerette a pénzt. És a férjének, Mayer Bandinak a szemére is hányta, hogy nem keres eleget. Úgyhogy mindenféle dologba belevágtak. Foglalkoztak gyümölcstermesztéssel. Aztán taxizással. Akkoriban két taxitársaság volt: a szürke taxi – egy nagyvállalat egy csomó kocsival és alkalmazott sofőrökkel – és a kék taxi. Ez utóbbi egy federatív valami volt, itt vehettél mondjuk három taxit, és te fizetted a sofőrjeidet. Ezt is csinálták egy darabig, aztán abbahagyták, nem volt olyan jövedelmező. Aztán Mayer Bandi csinált valami teljesen illegális dolgot. Akkor már a forgalomban lévő arany holminak nagyon alacsony aranyértéke volt. Ezt az aranyat lehetett „színíteni”, magyarán, színaranyat készíteni a rossz kereskedelmi aranyból. Ezt csinálta Mayer Bandi, mégpedig otthon, a konyhában. Aztán az így készült színarany nyilván a feketepiacra ment. 
Mayer Bandin keresztül bekerültem a Nékoszba. Egy rakás parasztgyerek volt ott, viszonylag kevés munkásgyerek, de voltak jó páran jobboldali családból kikerült polgárgyerekek vagy arisztokraták is, akik bizonyos értelemben szembefordultak a szülőkkel vagy a miliővel. A Nékosznak akkor alakult egy mérnökkollégiuma, a Vásárhelyi Kollégium, amely előbb a belvárosban székelt, a régi Mérnök és Építész Egylet házában. Itt laktam én is. Aztán sokat költözködtünk. Egy jó ideig voltunk a Rózsadombon, az építész Alpár Ignác villájában, amelynek egyik érdekessége a földszinten lévő, nagyon szépen kiképzett intim sarok volt, egy emléktáblával, miszerint egyszer maga Ferenc József vendégeskedett ott. Aztán később valahol másutt is volt a kollégium Budán.
A kollégiumban nagyon jól éreztem magam. Aztán beszálltam az egyetemi politizálásba. És többet politizáltam a kelleténél, tanulni nem igazán tanultam. Pontosan emlékszem, hogy 47-ben mi is hamisan szavaztunk. Mentünk az egyik szavazókörből a másikba, mindenütt a kommunista pártra szavaztunk. Semmi skrupulusom nem volt ebben az ügyben. Jogos csalásnak éreztem, úgy véltem, ez a nép érdeke. A „reakció” ellen harcolni kellett. Mindig, mindenütt. Emlékszem, a mozielőadások előtt mindig volt Filmhíradó, aztán valamilyen műsorszám, bűvész vagy nem tudom, mi az ördög. Talán a szünetben is. Ilyen műsorszámként ment a csasztuskázás. Ez bevett dolog volt az akkori kommunista propagandában. Ilyenre emlékszem például: „Impi-limpi, impi-limpi, imperialista… tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista, hej, impi-limpi, impi-limpi, imperialista, tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista.” Az ilyesmit hívták akkor aprómunkának a pártban. Terjeszteni az Igét nap mint nap, mindent kiskanállal, adagoló szinten. Jártunk agitálni is. Egyszer valahol vidéken voltam egy másik kollégiumban lakó lánnyal. Tökéletesen felkészületlenül mentünk. Emlékszem egy parasztbácsira, akinek magyaráztuk, hogy a párt így meg úgy, ő pedig azt mondta, hát igen, igen, de neki az „ott, ahol a hatos megáll”. A hatos lista a Barankovics-párt listája volt. Tehát a mi agitációs dumánkra a bácsi ezzel a slágerrel válaszolt: hogy ő marad.
46 karácsonyára hazamentem, de szökve. Egy másik kollégistával, aki szintén erdélyi volt, és tudott egy kijárt utat. Vonattal lementünk Szentesre, és azt hiszem, Kötegyán volt a határállomás. Ugye a két baráti állam között zárt határ volt, de volt helyi csempészet. Magyarországon cukor volt, és nem volt rum, Romániában rum volt, és nem volt cukor. Úgyhogy nem tudom, hány kiló cukor volt az ára annak, hogy az embert átvigyék a határon. Egy ottani parasztbácsi vezetett át bennünket. Hó volt. A túlsó oldalon vonatra szálltam, és Kolozsvárra mentem. Visszafele elvben ugyanez volt az út. Két üveg rummal a hátizsákomban beállítottam a portára, ahonnan többedmagunkkal indultunk el. És akkor – amiről azt hittem, hogy ez csak a regényekben van – éjjel eltévedtünk. Sötét éjjel volt, és magas hó. Elmentünk egy tanya mellett, kikerültük, és hosszú idő múltán ugyanahhoz a tanyához érkeztünk vissza. Akkor már a bácsi sem tudta, mihez tartsa magát, úgyhogy bementünk a tanyára, ahol aztán kiderült, hogy már odaát vagyunk. Szóval Magyarországon. A határőrök azonban észrevettek, és a szegény bácsi, hogy mégis legyen a dologból valami, kirántotta az egyik rumosüveg dugóját, és annyit ivott belőle, amennyit csak tudott. Amit megivott, azt nem kellett odaadni a határőröknek. Amikor a határőrök látták a pesti indexemet, elengedtek. Később aztán elkészült a román útlevelem, a szüleim egy kolozsvári ügyvéd révén szereztek nekem vízumot is. Jelentkeznem kellett a KEOKH-nál, a külföldieket ellenőrző országos hatóságnál, ahol mint román állampolgár és erdélyi menekült kaptam valami papírt.
A szüleim sorsa közben úgy alakult, hogy egy régi villa alagsorában kaptak két szobát, főbérletben, ahol aztán nehéz körülmények között éltek. Apám, ahogy mondtam, a Szamosújvári Szeszgyárban maradt mint könyvelő. Anyám anno tanítónőképzőt végzett, de miután a két gyereke megszületett, nem dolgozott, háziasszony volt. A háború után sem, már csak azért sem, mert azt hiszem, akkoriban a napi élet megszervezése egy full-time job volt. Ráadásul anyám nagyon segítőkész ember volt, és sok emberen igyekezett segíteni. Később ugyanebben a villában feljutottak a földszintre egy nagyobb lakásba, ahol diáklányokat fogadtak albérletbe, akiknek ő kvázi az anyukájuk is volt. És tudom, hogy a régi osztálytársaim, akik visszajöttek az igazi deportálásból, szintén kvázi anyjuknak tekintették. Emberileg sokat adott.
Apám mosolygós, nyílt, kedves, segítőkész, nagyon érdeklődő ember volt. Szerették az emberek. Ő volt a Czitrom bácsi… Én is nagyon szerettem. Anyám tulajdonképpen semmiképpen sem érdemelte volna meg azokat a fenntartásokat, amelyekkel vele szemben viseltettem. Gyermekkoromban tegeztük a szüleinket, aztán én kamasz koromban, még a háború előtt elkezdtem őket magázni. Ma sem tudnám megmagyarázni, mi váltotta ezt ki belőlem, de nyilván valamilyen távolságtartás.
Amint már mondtam, nem tanultam jól az egyetemen. Nem használtam ki ezeket az éveket. Ezt aztán később esti munkával kellett behoznom. Később már nagyon sokat olvastam, tanultam itthon, és azt hiszem, jó szakember lettem. Aztán kollégiumi igazgató is voltam, amit szintén elég vastagon elhanyagoltam. Ott volt például a hetenkénti kollégiumi est, amelyekre sajtószemlét is kellett csinálni: összeszedni a hét Szabad Népjeiből, hogy Koreában most ez történik, másutt nem tudom, micsoda történik. Én ezt nagyon lazán csináltam, a kollégiumi társaim azonban nemigen vették rossz néven. Egyébként az igazgatóság anyagi biztonságot is jelentett, mert valami fizetést kaptam érte.
50-ben diplomáztam. Abban az időben oda kellett menni dolgozni, ahová irányították az embert, nem volt szabad választás. Engem mint párttagot és fiatal műszaki kádert elvittek katonának. Akkor szerveződött a hidegháború. 1949-ben megalakult a NATO, később, 1955-ben a Varsói Szerződés. A békeszerződésben megszabott katonai létszámot az összes keleti állam felrúgta. Föltöltötték és fejleszteni kezdték a hadsereget, a honvédséget. Egy csomó fiatalt hívtak be tiszti kiképzésre. Először néhány hónapig én is közkatona voltam Szentendrén. A lehető legelemibb kiképzést kaptuk. Nem is emlékszem, mi az ördögöt tölcséreztek belénk, gondolom, az alap katonai drillt. Később már lőni tanultunk, puskával, majd géppisztollyal is. Aztán tisztiiskolára mentünk, szintén Szentendrén. És akkor kaptam egy-két-három hónapot, hogy befejezzem a diplomatervet és leszigorlatozzam. Emlékszem, kölcsönkértem egy sötétkék öltönyt, és abban mentem végszigorlatozni. A diplomám meg az volt, hogy egy bányát kiszolgáló keskenyvágányú vasútvonalhoz kellett egy völgyhidat terveznem. Aztán visszamentem. A kiképzés végén hadnagy vagy főhadnagy lettem. És elhelyeztek Ercsibe, ahol volt egy utászezred. Ahol tulajdonképpen nemigen tudták, és én sem tudtam, hogy most akkor mit kell csinálni. Aztán az egység kapott egy szovjet pontonhidat, és azt kellett kibogarászni, hogy működik, hogy lehet összeállítani. 51 nyarán Soltra helyeztek. Arra emlékszem, hogy rengeteg szúnyog volt. Ám maradt egy jó emlékem: teljesen illegálisan, de a parancsnokunk vezetésével eljártunk egy híres halászcsárdába vacsorázni. Mégpedig halászlét, utána túrós csuszát. Ez egy komoly emlékem.
Aztán az egész egység Kalocsára ment, ahol istentelenül unatkoztam. Az Alföldet, amit Petőfi megénekelt, sivárnak és unalmasnak találtam. Semmit sem lehetett csinálni, igaz, idő sem volt rá, mert a katonaság teljesen lefoglalja az ember idejét. Röviddel utána századosnak léptettek elő. Három évet voltam katona.
Szolgáltam Pesten is, a Haditechnikai Intézetben, amely tulajdonképpen tervezőintézet volt. Arra emlékszem, hogy én rajzoltam a rohambürüt, ami egy kis hidacska valamilyen árok vagy patak fölött. Ez anno a műszaki csapatok felszereléséhez tartozott. Olyan, mint egy vasalódeszka, csak kicsit nagyobb. Amikor még a csapatnál voltam, részt vettem egy nagy hadgyakorlaton. A Tiszán kellett átkelni, mégpedig valamilyen páncélos egységnek kellett hidat verni, a pontonhidat összerakni, satöbbi, és azon átereszteni a páncélosokat. Ennek jól kellett lefolynia, mert jött a hadügyminiszter, Farkas Mihály és persze szovjet tanácsadó is. Az mindig is volt minden egységnél, de hát magasabb poszton. Ahhoz, hogy a pontonhíd valahogy a parthoz érjen, a parton cölöpöket kell leverni, és egy hídfőt csinálni. A hídfőt megcsinálni nem könnyű, és időbe telik. Úgyhogy előre kiküldtek bennünket a Tiszához. Egy kis egységet egy tapasztalt őrmesterrel és legénységgel. Én mint tiszt voltam ott. Kézi cölöpverés volt. Van egy magas cölöpverő alkotmány, mellette ott a facölöp, és fent van egy csiga nagy súllyal, amelyet vezényszóra meghúznak, és a súlyt a cölöpre ejtik. Erre általában versikék is vannak. Amikor én néztem a cölöpverést, akkor például azt énekelték: „Aki itten bámészkodik, kutya farkán támaszkodik.” És ezt ritmusra. Én ezt szépen megértettem, és eloldalogtam.
Ebben az időben kezdtem udvarolni Annának. Nagyapja, Vészi József a Pester Lloyd főszerkesztője volt. A család barátai a magyar irodalom nagyjai voltak, igazi intellektuális aura volt náluk. Két bátyja ekkor már kint élt külföldön, az egyik Londonban, a másik Amerikában. Leendő apósom, Anna apja, Márkus Andor korábban az Angol-Magyar Bank egyik igazgatója volt. Ekkor már persze nem, fordításokból éldegélt. Egy nap elkapták az utcán: ment a járdán, egy autó sivítva lefékez mellette, ajtó ki, őt be az autóba, majd az ÁVH-ra. És beszervezték. Öngyilkos akart lenni, aztán egy pszichiáter kezelésbe vette, és azt mondta, nix öngyilkosság, ezt a játszmát játszani kell, mégpedig úgy, hogy olyan jelentéseket kell írni, amelyekben semmi nincs. A beszervezés során aztán összeértek a szálak, és kiderült, hogy én az ő lányának udvarolok. És ez szolgálati szálakon keresztül eljutott a hadseregen belüli kémelhárításhoz. Úgyhogy behívtak, és szépen leszereltek. Még ma is kopogom az asztalt, hogy nem gyártottak belőle egy koncepciós pert. Szerencsére nem történt semmi. És hogy miért is szereltek le, azt csak 56 után tudtam meg, amikor Anna apja Londonban elmondta a történetét. Szerencsém volt abban is, hogy ekkor már Pesten szolgáltam, tehát pesti lakosként szereltem le, és civilként ott is maradhattam. Ebben az időben külön engedély kellett ahhoz, ha valaki a fővárosban akart letelepedni.
Az exévfolyamtársaimon keresztül jelentkeztem az Út- és Vasúttervező Vállalatnál, az UVATERV-nél. Ekkor már házibútor voltam Annáéknál, mindennap ott vacsoráztam. Nappal az UVATERV, este Annáéknál. Albérletben laktam a Beloiannisz utcában, egy lépésre Annáéktól, akik a Parlament északi oldalán nyíló Szalay utcában éltek.
A horizontom nagymértékben Annáéknál nyílt ki. A kollégiumi miliő zárt miliő volt, szellemileg egyáltalán nem stimulált. Ellenkezőleg. A nívó alacsony volt, én meg eléggé elvakult. Anna apja, Andor bácsi viszont rendkívül értelmes és kedves ember, széles látókörű, és persze mindig hallgatta a külföldi híreket. Ezek a hírek meg a hosszú beszélgetések sokat tettek azért, hogy a lelkesedésem fokozatosan csökkent. De az UVATERV-nél az elején még egy darabig tartott ez a lelkesedés. Akkor a párttörténet volt a terítéken. A párttörténet a kommunista kiképzés alapköve. Ám az idők során folyamatosan változott, mindig átírták. Emlékszem, amikor Sztálin meghalt, egy ilyen párttörténeti szemináriumon valakivel arról beszélgettem, vajon hogy fog továbbmenni ez az egész. És én akkor azt mondtam, hogy egy biztos: a párttörténet eltűnik. Tehát akkor már tökéletesen szkeptikus voltam a párttörténet igazát illetően. De a gondolkodásomban nem tudnék egy konkrét fordulópontot találni.
Az UVATERV-et nagyon szerettem. Akkor az állványozási osztályon voltam. Az idő tájt volt nagy program a Keleti-főcsatorna, ahol épült egypár erőmű is, például a Tiszalöki Vízerőmű. Ezen a csatornán egy csomó út ment keresztül, ezért a rossz talajviszonyok miatt ívhidakat építettek rá, függesztő rudakkal, tulajdonképpen ezek tartják a pályaszerkezetet. És ezeknek az építéséhez ezt föl kellett állványozni, és az állványokat méretezni kellett, és tervezni kellett. Ebben dolgoztam. Nagyon kellemes és baráti mikroklíma volt ezen az osztályon. Remek főnökeim voltak. És nagyon sok technikai kompetencia volt. Tisztességesen kerestem, úgyhogy nem volt anyagi gondom. Annának viszont mindig volt, így őt is mindig kisegíthettem. Voltaképpen az ötvenes évek semmi negatív oldalával nem volt kapcsolatom. Persze az, hogy egy télikabátot vegyen az ember, hosszú beruházási program volt. De mindenki itt tartott, nem volt kirívó.
Annával sokat jártunk hangversenyre a Zeneakadémiára. Ekkortájt, Sztálin halála után fedezte fel Szvjatoszlav Richtert Magyarország. A Tátrai Vonósnégyes és Richter közös kamarazene-estjén – Schuman egy zongora-kvintettjét adták elő – a dörgő tapstól majdhogynem összeomlott a Zeneakadémia. Jártunk operába, a szabadtéri operába is, a Károlyi-kertbe. Emlékszem egy szabadtéri operaelőadásra az Állatkertben, ahol a Don Giovanni kellős közepén megszólaltak a pávák, jó hangos krákogással. Színházba is jártunk. Azt hiszem, a Vígszínházban olyan Shakespeare-előadások voltak, amelyeknek az akkori miliőben egészen más csengésük volt. Úgyhogy időnként áthallások is voltak. Sokat jártam a Madách Színházba, ahol Ádám Ottó barátom, szintén Kasztner-csoportos gyerek volt a főrendező.
Abban az időben nagyon könnyen elérhető volt kultúra. A könyv kifejezetten olcsó volt. Voltak vállalati kultúrfelelősök, rajtuk keresztül lehetett könyvet és jegyet rendelni. Anna is szerzett jegyeket a Bábszínházon keresztül. Anna 1950-ben fejezte be a képzőművészeti főiskolát, és attól kezdve, amíg el nem mentünk, az Állami Bábszínház díszletműhelyében dolgozott.
Blum Tamásnak, aki jó barátunk volt, voltak operamagyarázó délutánjai. Tamás zongorázott, és ő maga énekelt, és magyarázta a műveket. Könyv nélkül tudta egy csomó opera librettóját is, meg a zenéjét is. Remekül csinálta.
Emlékszem, amikor 55-ben Németh László fordításában megjelent az Anna Karenina. Nagyon-nagyon szép fordítás. Fiatal korunkban Bonkáló Sándor fordításában voltak a Tolsztojok. Ahhoz képest a Németh László-fordítás maga volt a fölfedezés, mintha egy új regényt olvastunk volna.
Aztán jött 56. Október 23-án is bent voltam az UVATERV-ben és dolgoztam. Az UVATERV a Vigadó mellett, a Vörösmarty tér és a rakpart közötti utcában volt. A rakpartról felhallatszott a tömeg morajlása. Lementünk. Mindenféle diákok és még nyilván mások is vonultak. Én is beálltam. Véletlenül találkoztam egy exkollégista építésztársammal, egy nagyon értelmes és hallatlanul kedves fiúval, egy makói kisparaszt fia volt. Az volt az érdekes, hogy ez a fiú a pártban dolgozott mint építész, és ettől az egésztől szörnyen megijedt, szemmel láthatóan elvesztette a fix pontjait. Talán akkor rendülhetett meg a hite ebben a rendszerben. A Margit hídon átmentünk Budára, a Bem-szoborhoz. Emlékszem, hogy ott Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. Onnan aztán megint a Margit hídon jöttünk vissza Pestre. Mire a Belügyminisztérium épületéhez értünk, a tömeg már azt kiabálta: „Vesszen Gerő!” A Kossuth téren összesereglett emberek Nagy Imrét hívták. Már beesteledett, és a tér világítását kikapcsolták, úgyhogy gyakorlatilag vaksötét volt. De az emberek összesodort újságpapírból fáklyákat csináltak. Fantasztikus látvány volt fentről. Közben ugyanis fölmentem Annáékhoz, akiknek az ablakából ferdén látni lehetett a Parlament előtti teret. Akkor azt gondoltam, tán mondtam is, hogy az emberek idővel éhesek lesznek, és hazamennek. Bennem legalábbis az élt – de azt hiszem, általános, közszájon forgó valami volt –, hogy ha Magyarországon valaha forradalom tör ki, akkor az a foci miatt lesz. Mint ahogy két évvel azelőtt volt a berni futball-világbajnokság, ahol az Aranycsapatnak nevezett magyar válogatott Németországgal szemben veszített, és így csak a második lett. Ez nemzeti tragédia volt. És amikor a csapat hazaindult, Bécsben vagy Hegyeshalmon leszállították őket a vonatról, mert attól féltek, ha a Nyugatiba érkeznek, akkor ott meglincselik őket. Azt hiszem, autóbuszon csempészték vissza őket Pestre. De aztán a látva Kossuth téri tüntetést, azt gondoltam, hogy ebből akár forradalom is lehet. Elindultam hazafelé a Beloiannisz utcába. Valamelyik kis utcában volt egy nyomda, mégpedig egy alagsorban. És láttam, hogy óriási tömörülés van előtte. Odamentem: diákok voltak, fiúk, lányok, a 12 pontos kiáltványt osztogatták. És talán ott hallottam azt is, hogy a Rádiónál már lövöldözés van. Úgyhogy visszamentem Annáékhoz, és mondtam, hogy itt kitört a forradalom. Én nem voltam a Rádiónál. Tán ott maradtam éjszakára Annáéknál? Nem tudom, erre már nem emlékszem.
Aztán másnap bementem az UVATERV-hez, ahol már nemigen dolgozott senki. Nem emlékszem pontosan a napokra. Viszont nagyon előttem van, hogy az utcasarkon egy nagy ládában halomra állt a pénz, így gyűjtöttek az özvegyeknek, árváknak. Volt egy nap, amikor Annáéknál voltam fent, és nagy autózúgásra lettünk figyelmesek. Kinéztünk az ablakon: az orosz családokat menekítették, a teherautókban a jégszekrénytől kezdve a szekrényig minden ott volt. És a teljesen ijedt arcok…
Ott voltam a Parlament előtti tüntetésen, illetve a sortűznél. Volt egy orosz tank a tér közepén, nyitott fedéllel, és a parancsnoka kint volt. És az egész békésen ment. Aztán lövöldözés kezdődött. Hogy honnan, azt nem tudtam megállapítani. Én a Parlamenttel szemben, tehát a Földművelési Minisztérium előtt voltam. A tömeg pánikba esett, és mindenki elkezdett rohanni. Én sokadmagammal a minisztérium árkádja alá menekültem, egy oszlop árnyékában leguggoltam. Esőköpeny volt rajtam, és guggoltamban az esőköpeny két szárnyát a térdemre próbáltam húzni, mert azt gondoltam, hogy a térdlövés rendkívül súlyos… Közben az orosz tank becsukta a tetejét, de ők nem lőttek. Tehát nem az orosz tank lőtt, hanem valószínűleg ávósok a tetőkről. Aztán kinyitották a minisztérium ablakait. Az ablakok elég magasan vannak, úgyhogy az emberek fölsegítették egymást. A végén én is fölmásztam. És valahol hátul kimentem. Ott is volt lövöldözés, de sikerült átmennem a túlsó oldalra, és ott aztán be Annáékhoz. Érdekes módon nem éreztem közvetlen halálfélelmet. Csak azt, hogy menekülni kell, el kell futni. Azt hiszem, akkor sem láttam át, mi itt a kockázat. hogy egész egyszerűen ott maradhatok. Viszont a téren lelőttek egy UVATERV-es kollégát, aki mint fiatal tiszt kint volt Ukrajnában és lefagyott a lába, úgyhogy fél lába volt. Pár napra rá volt a temetése. Azt hiszem, a forradalom győzelmes szakaszában vagy közvetlen azelőtt volt katonatársaim a közeli Honvédelmi Minisztérium védelmére mindenfelé megszálltak lakóházakat, ahonnan kilátás és potenciális kilövés volt a térre. Annáék házában is voltak katonák, pár emelettel feljebb. Lehívtam őket megfürdeni, mert szerencsétlenek negyedik napja voltak fegyverben. Aztán jött a második szovjet hullám. Én Annáéknál voltam. Láttuk, hogy a Kúria épületénél, a bejáratnál, a vastag oszlopok között két magyar, tehát felkelő katona próbált fedezéket találni. Szemmel láthatóan nem tudták, mi lesz most.
De azért volt ebben más is. Gyerekkori barátom, Mandula Gyuri szülei nagyon tehetős emberek voltak, és még 47-ben vagy 48-ban legálisan, útlevéllel kimentek Nyugatra. Gyuri még előtte a Műegyetemen tanult gépészmérnöknek, aztán Zürichben, az ETH-n is hallgatott egy félévet. De aztán elfogyott a pénz, és valamit csinálni kellett. Szerencsére az apja egy volt alkalmazottja, Zeller Miki, aki Romániából ment ki közvetlenül a háború után, nagy üzletember lett, valahogy belekerült a nemzetközi acélexport-acélimport világába a Saar-vidéken. Ugye ez Franciaország és Németország határán van, német lakossággal, csupa bánya és nagy kohó. Zeller Miki hívta Gyurit, hogy dolgozzon vele. Úgyhogy Gyuri letelepedett a Saar-vidéken, Saarbrückenben, és ott csinálta ezt az acélexportot. 56-ban valamilyen módon – telefonon vagy távírón – fölkutatott engem. És azt mondta, menjek ki hozzá. Ez szeget ütött a fejembe. Annának meg ettől függetlenül az volt a vágyálma, hogy Párizsba jöjjön. Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem. „Sors bona, nihil aliud.” „Jó szerencse, semmi más.” Vittem magammal mint elengedhetetlen kelléket az új élethez. Annával össze akartunk házasodni, de a sztrájk miatt az anyakönyvi hivatalok is zárva voltak.
 Első ízben Anna apjával és annak egy barátjával mentünk volna. Anna anyja épp kint volt Londonban, mert közvetlen a forradalom előtt kapott útlevelet, hogy a fiát, aki kint élt, meglátogathassa. Amikor a forradalom kitört, mindenki azt mondta neki, maradjon kint, és inkább azon kell dolgozni, hogy a család többi tagja is kimenjen. Még Budapesten csatlakoztunk egy csoporthoz, amelyet Gyuri – aki közben lement Bécsbe – szervezett nekünk. Kelenföldön kellett fölszállni egy vonatra, amely Mosonmagyaróvárra ment. Kora hajnalban kellett a pályaudvaron lenni. Mivel Andor bácsi rosszul járt, megháltunk félúton a Szalay utca és a pályaudvar között, Varga Jóska barátomnál. Azt hiszem, előzőleg telefonáltam neki, és hát virágnyelven elmondtam, miről van szó. A legnagyobb szeretettel és segítőkészséggel várt bennünket. Akkor természetes volt, hogy mindenki igyekezett segíteni mindenkin. A forradalom napjai olyan eufóriás, gyönyörű időszakot jelentenek egy nemzet életében, amikor az emberek legjobb oldala jön ki. A spontán segítség. Ugye nyitott ládákban gyűjtötték a pénzt. A betört ablakú üzletekben a kirakatba tették a telefont, egy kis dobozkával, hogy mindenki telefonálhasson. Szóval megháltunk a barátomnál, hajnalra ott voltunk Kelenföldön, és felszálltunk a vonatra. Mosonmagyaróváron leszálltunk. Ott volt valami találka, és aztán nekivágtunk a határnak. Koromsötét volt, esett az eső, minden nyavalya. A gyaloglás egyre gyötrelmesebb volt, az ember cipőjére öt kiló sár ragadt, és ezt Andor bácsi és a barátja kezdték nagyon nehezen bírni. Úgyhogy a végén bebújtunk egy szénakazalba, hogy ott megpihenünk. Reggel arra ébredtünk, hogy katonák ordítanak: „Kifele, kifele!” Úgy vélték, hogy nem kifele mentünk, hanem már befele, és hogy ez valami gyanús dolog. Hogy ezt miből gondolták, nem tudom. Tény az, hogy átadtak az oroszoknak, akik először is nagyon leszidták Annát, hogy tehette ezt ezzel a két öregemberrel. Teherautóra raktak bennünket, és elvittek az orosz táborparancsnokságra. Itt kihallgattak bennünket – valami tolmácsnak is kellett lennie –, és aztán az oroszok megnyugodtak abban, hogy mi csak derék szökevények vagyunk, és nem nyugati kémek. Úgyhogy teherautón bevittek Mosonmagyaróvárra, a rendőrlaktanyába. És aztán az egész társaságot visszazsuppolták Pestre.
Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk. Láttuk, hogy mögöttünk rakétákat lőttek fel a határőrök. Deutsch Jahrndorfban voltunk. Ott várt bennünket Gyuri, beültünk a kocsijába, és mentünk tovább Bécsbe. Azon sárosan, ahogy voltunk, Gyuri bevitt bennünket a Sacher szállodába és megvacsoráztunk. Ott is aludtunk. Tudom, hogy a végén a Sacher különdíjat számolt fel a takarításért. Gyuri eltette, és aztán ide is adta nekem a számlát, de sajnos valahol elveszett.
Ekkor jött a legcifrább része a dolognak. Gyuri és Zeller Miki, a főnöke nagyon dörzsölt emberek voltak. Rengeteg pénzt csináltak, de azt hiszem, mindig a legalitás határán billegtek. Voltak közép-amerikai kapcsolataik is. Mindketten kubai útlevéllel utaztak. Na most Gyuri várt bennünket két kubai útlevéllel, mégpedig olyannal, amely szerint én kvázi kubai állami kiküldetésben tanulmányokat végzek Európában, az európai közúti közlekedést tanulmányozom, vagy valami ilyen formula volt. Azt tudom, hogy a carretera szó, amely országutat, autópályát jelent, benne volt ebben a nagyon szép kiállítású dokumentumban. Az útlevélhez való fényképeket Gyuri úgy szerezte, hogy írt a szüleimnek Kolozsvárra, akik egy olyan képet küldtek neki, ahol mi ketten valamilyen téli tájban állunk mosolygósan. Ebből vágott ki igazolványképet. Bécsben Gyuri valamennyire felöltöztetett bennünket.
Pár nappal később egyenesen Saarbrückenbe mentünk. Gyuri jó szándékú gondolata az volt, hogy én legyek a főasszisztense, a megbízható társa. Úgy látszik, nem volt egészen nyilvánvaló, hogy a munkatárs egyben megbízható is. Rögtön be is fogott. Ez egy kis cég volt, ő volt a lelke az egésznek, volt egy német könyvelő és néhány kisasszony. És nekem ott elvben bele kellett volna tanulnom ebbe a mesterségbe: acélt venni a helyi acélművektől, aztán eladni a sachsenwaldi nem tudom, kinek. Az egészből semmit sem ismertem persze, de gondoltam, hát Istenem, ez is egy lehetséges út. Gyuriról aztán apránként kiderült, hogy valami teljesen hamis világban él, ahol az értékek teljesen eltolódtak. Gyurinak, azt hiszem, olyan ambíciói voltak, hogy annyi pénzt tudjon szórni, mint a perzsa sah. Sok pénzt is keresett, és rengeteg pénzt szórt el.
 Két évig voltunk Saarbrückenben. Anna közben elkezdett rajzolni. De nagyon rosszul érezte magát, tökéletesen légüres térben volt. Mi úgy tekintettük, hogy ez csupán átmeneti idő. Gyuri meg állandóan azt mondta, hogy majd nyit egy céget Párizsban, én fogok odamenni, és azt fogom csinálni. Hát ez a cég sosem nyílt meg. Nyilván szándékában sem volt megnyitni, de én fontos voltam neki, mint támasz, gyerekkori jó barát és valahol pszeudocsalád is. Tökéletesen rendszertelenül élt, mondjuk bejött az irodába déli tizenkettőre, viszont engem ott tartott este kilencig vagy tízig. Közben Anna meg egyedül volt egész nap. Gyuri nem élt hétköznapi módon. Nagyon gyakran el is utazott, részint üzleti útra, részint azért, hogy egy újabb nőt csípjen föl, vagy a legújabb nővel elmenjen valami különleges helyre. Nagyvonalú volt velünk. Karácsonyra vagy szilveszterre elvitt bennünket Sankt Moritzba, amely egy abszolút elegáns téli meg nyári nyaralóhely Svájcban. A fél világ nagyjai ott voltak. Emlékszem, hogy Zürichben fölszerelésként Gyuri pénzén vettem egy szmokingot, amelyik most is itt van a szekrényben.
Közben jött Fidel Castro, úgyhogy a kubai útlevél érvényét vesztette. Hosszú procedúra után kaptuk meg a menekültstátust, és az útlevelet. Ezzel már bárhova lehetett utazni, persze vízummal, kivéve azt az országot, ahonnan az ember elmenekült. Valami közigazgatási reglama miatt Saarbrückenben nem házasodhattunk össze, Bécsbe kellett mennünk. Úgyhogy mi Bécsben házasodtunk, a Schlesingerplatzon adott bennünket össze egy osztrák hivatalnok.
Saarbrückenben marginális helyzetben voltunk. Saarbrücken egyetemi város, és van opera és minden nyavalya, szóval bizonyára lehetett volna kapcsolatokat szerezni. De Gyurinak sem voltak baráti kapcsolatai, neki csak üzleti kapcsolatai voltak. Ezért is voltam én olyan fontos a számára. Mi pedig ezt teljesen átmeneti szituációnak tartottuk, és nem is próbáltunk semmiféle kapcsolatot szerezni. Teljesen elszigetelten éltünk. Aztán egyre feszültebbek lettünk. Anna állandóan el akart jönni, és nem tudtuk, hogyan szabaduljunk ki ebből a helyzetből tisztességesen úton. Lelkileg nagyon sokat segített nekünk Anna egyik unokatestvére, Balkányi Sári: pszichoanalitikus volt, és akkor már Londonban élt. Többször átjött, és Anna is többször átment Londonba Péter bátyjához és az anyjához. Gabi, Anna másik bátyja Amerikában élt, hívott bennünket, de oda nem akaródzott mennünk. Párizs volt a cél, főleg Annának. Nekem ebben kevésbé voltak preferenciáim. Bár nekem is volt itt családi kapcsolatom, Czitrom Pali unokatestvérem. Végül Anna felköltözködött Párizsba.
 Ville-d’Avray-ben, Párizs egyik peremvárosában vettünk ki két albérleti szobát. Én hétvégenként jártam fel Saarbrückenből. Anna beiratkozott az Alliance Française-ba, hogy megtanuljon franciául. Anna egyik unokatestvére, Balkányi Zsuzsi, aki rézmetsző volt, a XIX. kerületben, Párizs északi határán élt egy házban, ahol több lakás is volt. Zsuzsi megkérte a tulajdonosnőt, ha valamelyik kiürül, akkor azt adja nekünk. Ez azért volt fontos segítség, mert Párizsban már akkor is borzasztó rossz volt a lakáshelyzet. Ez a ház valamikor postaállomás volt, méter vastag falakkal. Gyönyörű régi tölgyfa hajópadló. A lakás, amit kaptunk, két szobából állt, a második vagy harmadik emeleten tán. Az ember rögtön az első szobába lépett be, amelyet piros kőpadló borított, ezt itt úgy hívják, hogy tomette, égetett kerámia, hatszögletű lapokból állt. És abból nyílt a szoba. Előttünk egy rongyszedő néni lakott ott, akinek a rongyokat fajta szerint kellett osztályozni, és valamennyire ki kellett lötykölni a kosztól. És aztán felakasztani, megszárítani. Ehhez szárítózsinegek kellettek, úgyhogy a fal tele volt szeggel, mert ott húzta ki ezeket a spárgákat. Én akkor még Saarbrückenben dolgoztam, Anna már itt volt, és ott lakott a peremvárosi lakásban. És onnan járt be rendbe hozni ezt a lakást. Bálint Bandi, aki már akkor kint volt, és Epinay-ben élt, nagyon kedvesen segített benne, gipszelt, tapétát vakart, mindent, amit kellett. Én meg hétvégenként feljártam, és csináltuk együtt. Ez 59 elején volt. Aztán a lakás elkészült, én otthagytam a Saarbrückent és Gyurit, és följöttem Párizsba. Egy reggel telefonáltak Saarbrückenből, az irodából, hogy Gyuri autóbalesetet szenvedett, s majdnem ottmaradt. Saarbrückenben volt egy kitűnő baleseti kórház, ott feküdt. Lementem, és hosszú hetekig ott maradtam. Aztán Anna is lejött egy időre, mert Gyurit folyamatosan őrizni kellett. Fatális történet: éppen akkor esett meg, amikor én, mint a támasza, otthagytam. Aztán nagyjából felépült, és én visszajöttem Párizsba.
Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás. Úgyhogy a postásnak egy szavát sem értettük, és ő sem értett bennünket. A franciával én jól boldogultam, a szaknyelvet meg hamar elsajátítottam. Anna egy hangot nem beszélt franciául, úgyhogy ő beiratkozott az Alliance Française-ba, ahol arra vannak specializálva, hogy külföldieket tanítsanak franciául. Oda járt néhány hónapig, az alapot megkapta, aztán a többit fölszedte. De ma is úgy érzi, hogy nem beszél igazán jól. A hétköznapi nyelvvel semmi probléma nincsen, de ha például Jean-Pascallal, a galériásával beszélget, mindig izgul, hogy jól mondta-e, nem mondta jól satöbbi. Az olvasásnak is vannak fokozatai. A legkönnyebben az ember a bulvársajtót olvassa. Aztán már jól fel kell kötni a gatyát ahhoz, hogy a Monde-ot olvassa. Idáig viszonylag hamar eljutottunk. Van aztán egy fontos intézménye a francia sajtónak, a Canard Enchaîné, a „leláncolt kacsa”. Ez egy vicclap, de egyben nemzeti intézmény is, olyan értelemben, hogy rengeteg korrupciót, politikai disznóságot megírnak. Ezt megérteni az olvasás felsőfoka. És van egy rovata, kétértelmű szójátékokkal, ezt még ma sem értem teljesen.
Tehát a XIX. kerületben laktunk, egy proli környéken. Szomszédságunkban volt a Quartier de la Goutte-d’Or, az Aranycsepp Negyede, ahol arabok laktak. Akkor dúlt az algériai háború, sokan nem mertek odamenni. De soha semmi felfordulást nem tapasztaltunk. Tökéletes rend és csend volt. A házban többnyire nyugalmazott proli házaspárok laktak, akik egyébként éles szemmel figyeltek bennünket. Horgolt függönyeik voltak, lyukakkal, amelyeken a nénik állandóan kikémleltek az utcára. Én ezt a lakást nagyon szerettem. Az első saját lakásunk volt. Anna viszont nagyon egyedül érezte magát. Tulajdonképpen csak a családdal volt kapcsolata, na meg Bálint Bandival. A család Anna nagynénjét és nagybátyját jelentette, akik még legálisan jöttek ki, és a két unokatestvérét: Balkányi Jucit, aki agysebész volt, és Balkányi Zsuzsit, aki grafikus volt és rézmetsző. Nekem pedig Czitrom Pali unokatestvérem élt itt a szüleivel, akikhez nagyon gyakran jártunk, Anna meg sok időt töltött a nagynénjénél. De egyébként nagyon kevés kapcsolatunk volt. Van egy régi mondás: az emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a baráti kör gyakran nem választás eredménye, hanem attól függ, hogy kik emigráltak ugyanakkor és ugyanoda. Az ötvenhatos emigrációban mi rengeteg embert ismertünk, de francia kapcsolatunk alig volt. Kivéve talán egyet, még Ville-d’Avray-ben. Azt a lakást egy idősebb házaspártól béreltük, ahol a mama tudott angolul, és istápolta Annát. Aztán Anna nagyon jó viszonyba került a nagyobbik fiúkkal, akivel aztán megismertette Bartókot például.
Tökéletesen ködös fogalmaink voltak a Nyugatról. Az ember úgy képzelte el, mint egy ideális Magyarországot. Minden úgy van, mint Magyarországon, csak éppen minden rossz jóra van fordítva. Nemcsak kolbászból van fonva a kerítés, hanem amit mondanak, az mind igaz. Mivel otthon minden hamis volt, itt ennek is az ellentettje van. Volt a reklám, hogy „OMO lave plus blanc”, tehát az OMO fehérebbre mos, akkor ez igaz, és akkor Anna OMO-t vett, és azzal mosott. De az otthoniakban is hasonló hamis kép volt Nyugatról, és arról is, hogy mi hogy élünk itt. Volt, aki például Leica fényképezőgépet kért tőlünk, vagy a Bechstein zongorájába egy teljes belsőt. Miközben mi nagyon szűkösen éltünk. Gyuritól hivatalosan kevés fizetést kaptam, és ez volt az egyetlen referenciám. Így amikor itt Párizsban dolgozni kezdtem és a fizetésről kérdeztek, nagyon alacsony összeget kértem. Ennek ők nagyon örültek, és hosszú ideig tartott, míg rájöttem, mi az oka, és aztán tisztességesen fizettek. De ezt a szegénységet nem éltük meg teherként.
 62-ben született a fiunk, Dani. Akkor költöztünk ebbe a lakásba, amit Pali, az unokatestvérem vett nekünk. Ez egy óriási gesztus volt. És óriási segítség, mert a bérleti díjak már akkor is az egekben voltak. Amikor ideköltözködtünk, a szó szoros értelemben nem volt semmink. Volt egy ágy, az asztalt Palitól kaptuk, és a szoba közepén volt egy járóka, ott volt Dani. Azt hiszem, nagyon aggályos szülők lehettünk. Dani mindig mosolygós és nagyon jó kedélyű gyerek volt, a bába a szülészeten azt mondta Annának, hogy „il est plain de bonne volonté”, tehát hogy tele van jóindulattal. És ez való igaz. Dani egy új horizontot jelentett nekünk. Rajta keresztül ismertük meg az egész francia iskolarendszert, időnként némi borzalommal. És mondhatjuk azt is, hogy Anna Danin keresztül integrálódott a francia társadalomba. Dani óvodai és iskolai társain, a barátain, azok szülein keresztül. Mindvégig igyekeztünk jelen lenni Dani életében.
A magyar nyelv kérdése pedig a következőképpen alakult. Egy baráti család – a férfi magyar, az asszony német – magyarul és németül beszéltek a gyerekekhez, így aztán a gyerekeknek az iskola előtti időben semmi kontaktusuk nem volt más gyerekekkel. Amikor mi ezt láttuk, úgy gondoltuk, fontos, hogy Dani tudjon kommunikálni a kortársaival, ezért úgy döntöttünk, hogy franciául beszélünk hozzá. Akkor még élt Anna édesanyja, és karácsony táján minden évben legalább egy hónapra, ha nem hosszabb időre kijött hozzánk. Mi egymás között magyarul beszéltünk, és rengeteg magyar jött hozzánk látogatóba. Úgyhogy egy nap mondtunk valamit Daninak franciául, mire ő magyarul válaszolt. Akkor jöttünk rá, hogy tulajdonképpen mindent megért. Megtanult magyarul. Ma is jól beszél. Ez a családi intimitás nyelve, Dani ragaszkodik hozzá, hogy magyarul beszéljen velünk.
Amikor megérkeztem Párizsba, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá a munkakereséshez. Németországban szakfolyóiratokban hirdették az állásokat. Párizsban ez nem volt. Úgyhogy egy távoli rokonunk, Hoff Miklós – valamikor a pesti Műegyetemen végzett, repülőgép-konstruktőr volt, és az idők során Amerikában kötött ki – segített nekem állást szerezni. Ő ismert francia mérnököket, beszélt velük, és azok adtak egy címet és tán valami ajánlólevelet is, vagy telefonáltak az érdekemben. Mindenesetre föl is vett. Abban az időben mérnökökben hiány volt Franciaországban, nem volt mérnöki kamara sem. Tehát nem volt nosztrifikálási probléma, leültették az embert, ha tudta csinálni, jó, ha nem tudta csinálni, nem jó. Engem is leültettek, ott volt a ceruza meg a logarléc, és csinálni kellett. Így kerültem be egy vállalathoz, ahol 59-től 83-ig dolgoztam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az ember magával hozta a keleti nehézkedést. Tehát azt, hogy ha már valahol alkalmazták, akkor az Istenért, ne mozduljon, mert nem tudja, mi lesz utána. Azt hiszem, a Keletről jövő ember – legalábbis az olyan tökkelütöttek, mint én – sokkal kevésbé mert mozdulni, mint bárki más, aki vígan ment egyik helyről a másikra, ha valamilyen előnyt látott, vagy akár a munka tűnt érdekesebbnek, esetleg a fizetés többnek. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy én ezzel a munkával nagyon meg voltam elégedve. Érdekes is volt.
Ez a cég egy francia specialitásra jött létre. Franciaországban a polgári törvénykönyv szerint az építő az építtetőnek tízéves, bizonyos esetekben akár harmincéves garanciával tartozik. Ha például megreped egy fal, akkor az építő köteles kijavítani a hibát. A francia polgári törvénykönyv ezen része Napóleonig, az első császárságig, a Code Civilig megy vissza, amikor a vagyon nagy része ingatlanvagyon volt, és ezt védte a törvénykezés. Az építő felelősségének kérdése meg nagyon messzire nyúlik vissza: ma a Louvre-ban őrzik Hammurápi sztéléjét, törvényoszlopát, amelyre a babiloni törvénykönyvet vésték rá. És ezen mindenféle mesterség szabályozása megvan, többek között az építőé is. Eszerint, ha valaki épít valakinek egy házat, és a ház összedől és agyonüti a tulajdonost, akkor agyonütik az építőt. Ha a fiát üti agyon a ház, akkor az építőnek a fiát ütik agyon. Tehát megvan a tarifája annak, hogy miért mi jár.
Franciaországban az építő felelőssége nagy. Ezért az építő bebiztosítja magát egy biztosítótársaságnál, hogy ha a ház összeomlik, akkor ne ő fizessen. A biztosítótársaságok meg úgy találták, hogy túl nagy a kockázat, tehát ellenőriztetni kell, mit hogy építenek. Na én egy ilyen vállalatnál dolgoztam, amely tulajdonképpen egy gigantikus ellenőrző vállalat volt. Ellenőrzés volt az UVATERV-ben is, és mindenütt a magyar iparban. Ez volt a MEO, a Minőségellenőrzési Osztály. Ez egy elefánttemető volt nálunk, az öreg bácsikat, akiket már semmire sem lehetett használni, betették meósnak. És amikor az ember vitt hozzájuk egy tervet, akkor megdumálta őket, vagy elkezdett valami egészen másról beszélni, mígnem a meós bácsi szépen aláírta a tervet, és akkor az mehetett. Ez volt a gyakorlat Magyarországon. Ettől függetlenül volt egy nem hivatalos belső ellenőrzés is. Ha valaki valamit megcsinált, akkor azt a szomszéd asztalnál ülő átnézte, átszámolta, satöbbi. Tehát az ember a meósra nem számított.
Én a központi műszaki igazgatóságon dolgoztam. Hozzánk kerültek a nehéz, komplikált, bizonyos értelemben a műszakilag érdekes munkák. Az alapvető koncepciónál általában nem voltunk ott, bár később ez is eltolódott és javult, de rengeteg dolgot kellett rajta módosítnunk, nagyon sokszor lényeges dolgokat. Tehát nem volt elég azt mondani, hogy „ez így nem jó”, hanem meg is kellett csinálni. Ezen belül volt a vasbeton osztály, volt a vas- és acélszerkezeti osztály, voltak talajmechanikusok, és volt a feszített beton osztály. Pár évig a vasbetonon voltam, aztán átkerültem a feszített betonra. A könyvespolcon sorban álló könyvek példáján tudnám röviden elmagyarázni, mi is ez a technika. Ha egy polcnyi könyvet át akarsz tenni máshová egy mozdulattal, veszel egy nagy fúrót, és azzal az egész könyvsort alul végigfúrod. Úgyhogy lent van egy lyuk, amibe belefűzöl egy nagyon erős gumikötelet, az egyik végét megcsomózod, a másikat meghúzod, és megcsomózod. Úgyhogy ez összetartja az egészet. És akkor ha a két szélső könyvet fölemeled, akkor ezt a könyvekből alkotott gerendát kvázi hajlás nélkül át tudod tenni az egyik polcról a másikra. Ez a feszített beton, ahol a gumikötél voltaképp egy meghúzott acélkábel. Ez a feszített beton technika akkor még viszonylag új technika volt, itt tanultam bele. Szerencsém volt a szakmai életemben is: a mikroklíma, amelyikben dolgoztam, nagyon jó volt. Nagyon értelmes, jól képzett és művelt emberek voltak itt. Sokat dolgoztam ipari épületekkel, nagy silókkal, víztartályokkal, de lakóépületet sosem csináltam. Aztán kölcsönadtak egy nagy francia vállalatnak, amely egy konzorciumnak volt a tagja. Így kerültem Dél-Afrikába, ahol ez a francia konzorcium egy atomerőművet épített. A reaktor egy hatvan méter magas és hatvan méter átmérőjű, körülbelül másfél méter falvastagságú óriási cilinderben van, tetején egy kupolával. És ez feszített betonból készül, acéllemezzel kibélelve, hogy ha baleset történik, akkor is kibírja nagy belső nyomást, és ne menjenek ki a különböző radioaktív disznóságok. Szóval ennek van egy speciális technikai oldala, ami hallatlanul érdekes. Én ennek az ellenőrzését vezettem.
Sok barátunk, rokonunk volt otthon, és állandóan jöttek hozzánk, laktak nálunk. Anna sokukkal levelezett, de hazamenni már csak azért sem tudtunk, mert nem voltunk francia állampolgárok. Az állampolgárságra akkor még tíz évig kellett várni. 68-ban kaptuk meg. 68-ban mentünk először vissza Pestre és Kolozsvárra, amikor itt állampolgárságot kaptunk. Nagyon ambivalens dolog volt ez a hazamenetel. Kocsin mentünk, és ahogy közeledtünk a határhoz, egyre inkább fölmerült bennünk, hogy kell ez nekünk? Ehhez tartozik, hogy van az a bizonyos úgynevezett menekült- vagy emigránsálom. Az ember azt álmodja, hogy valamilyen okból hazamegy, és nem tud visszajönni. Én nagyon sokszor álmodtam, hogy vissza kellett mennem a Műegyetemre, mert a diplomámmal kellett valamit csinálni, és aztán kiderült, hogy az ember ott ragad.
Az álomról jut eszembe: Nagyon hosszú ideig magyarul álmodtam. Az szintén egy lépés a beilleszkedés útján, amikor már franciául álmodik az ember. Viszont számolni nagyon hosszú ideig románul számoltam, román elemiben tanultam összeadni és kivonni. Az ábécét meg németül mondom, mert úgy tanultam.
De nagy örömmel készültünk rá, hogy hazamegyünk. Ebben is vannak nüanszok. Én Pestre viszonylag könnyű szívvel mentem, mert nekem a város az egyetemi éveket jelentette, és nem voltak negatív emlékeim. Anna sokkal több szorongással ment Pestre. Mikor viszont továbbmentünk Erdélybe, nekem voltak egyre rosszabb érzéseim, Anna pedig könnyű szívvel ment, mert őt kamaszkori jó emlékei fűzték Kolozsvárhoz. Ehhez az ambivalens érzéshez hozzájárult a sorompó is Hegyeshalomnál. Ugye a nyugati országok határai között a sorompó egy szimbolikus piros-fehérre festett valami volt, ami fölbillent, és az ember átment alatta. Hegyeshalomnál, a magyar határon meg egy vastag acélcső betonba befoglalva. Ez volt a vasfüggöny. És akkor fölment a sorompó, és bement az ember a karámba, mert a másik oldalon is sorompó volt. És ott vár az ember, és van őrtorony, és az embernek elviszik az útlevelét. És vár, és nem tudja, hogy hova vitték, miért vitték. És aztán idő múltán mégis visszahozzák. A határőrök egyébként, akik egyben vámosok is, fagyos udvariassággal kezelték az embert. Aztán idő múlva fölmegy a sorompó. És akkor Hegyeshalom és Győr között még nem tudom, hány járőr volt. Ahol megállítják az embert, leintik, és az árokban fekszik egy katona a kocsira irányított géppisztollyal. És akkor jön egy másik, az is megnézi a papírokat, és akkor továbbküldik az embert. A román határon, a két testvér-ország között drótkerítés volt. És még valami, aminek csak pszichológiai hatása van, de az van! A száj- és körömfájás járvány ellen az út közepén keresztben volt egy széles tócsa, hogy a kocsik gumikerekeit lemossa. És az ember nem tudta, milyen mély. Gondolhatja, hogy nem fog benne elakadni, de mégis kellemetlen érzés. A román oldalon aztán még rosszabb volt. Mindent ki kellett rakni. Nekünk volt egy egész listánk, cukortól az olajig, azokkal voltunk megrakva. Átkutattak, aztán mehettünk… Szinte még mindig előttem van az országút, még valahol Magyarországon, rajta szovjet konvoj, félig demonstratív, ponyvával félig kitakart rakéta, vagy nem tudom, mi az ördög volt. Akkor mentek be Prágába.
Állandóan küldtek nekünk könyveket, így a magyar szépirodalmat többé-kevésbé követtük. De azt, hogy mi történik Magyarországon, nem követtem figyelemmel. Az ember tulajdonképpen otthonról azt a képet és azokat a benyomásokat rögzíti, amelyek elmenetelekor benne voltak. Mivel nem él nap mint nap ebben a közegben, nem éli át a történéseket. Nagy a távolság. Az információk nagyon részlegesek, nincs összképe.
 Tehát 83-ig ennél a vállalatnál dolgoztam. 79-ben volt a második olajválság, és ennek hatására a recesszió. Többek között nőtt a munkanélküliség. A kormány akkor még azt hitte, könnyű rajta segíteni. Mégpedig többek között úgy, hogy a bizonyos koron fölülieket korai nyugdíjba küldik, és a megüresedő helyekre fiatalokat vesznek föl. Az öregeket effektíve elküldték, de a vállalatok nem vettek föl fiatalokat, hanem átszervezték az egészet, és tovább dolgoztak az idősek nélkül. Én választhattam, hogy élek-e ezzel a korai nyugdíjjal vagy sem. Az elején azt mondtam, hogy a fene egye meg őket, nem vagyok én még olyan öreg, hogy nyugdíjba menjek. Aztán jobbra-balra kérdezgettem, és végül vígan aláírtam. És jól tettem, mert utána sokkal rosszabbak lettek a körülmények.
Ekkor ott álltam ötvenhét évesen. A korai nyugdíj azzal járt, hogy az ember nem vállalhatott fizetett munkát, mert hiszen akkor mások munkaalkalmát vette volna el. Nyugdíjba küldtek azzal, hogy malmozzak otthon, de ehhez nem volt kedvem. Egy kollégám, aki a vasbeton osztályon földrengésbiztos építési problémákkal foglalkozott, kapcsolatba került Haroun Tazieff-fel. Tazieff nagyon érdekes figura volt. Orosz-lengyel származású, Belgiumban nőtt fel, agrármérnök, később geológus lett. A második világháború alatt nappal az egyetemen tanult, esténként pedig vasútvonalat robbantott, szóval az ellenállásban volt. A háború után Belga-Kongóba ment dolgozni. És ott látta többek között a Kivu-vulkán (Nyamuragira) kitörését, és ez annyira lenyűgözte, hogy visszament Belgiumba geológiát tanulni. És aztán mint geológus a vulkanológiára tért át. Bejárta a fél világot és nagy, híres filmes lett, rengeteg gyönyörű vulkánfilmet csinált. Vele kerültem szakmai kapcsolatba. 81-ben jött az első szocialista kormány Mitterrand elnökkel, és Tazieff, aki mindig baloldali volt, aktívan kampányolt Mitterrand mellett. Tazieffnek nagy fájdalma volt, hogy a tudományos életben mint tudóst nem vették igazán komolyan, bár tisztelték, mint fenegyereket. Mint szakértő szemtanúja volt egy nagy chilei földrengésnek, és akkor megtapasztalta, micsoda szörnyű pusztulással jár. Úgyhogy Tazieff a földrengésbiztos építkezés prófétája lett, s azt hirdette, hogy Franciaországban is földrengésbiztosan kell építkezni. Na most Mitterrand kvázi jutalomként létrehozta számára a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottságot, és a „déléguée aux risques majeurs”, tehát a nagy katasztrófaügyi állambiztos címet és pozíciót. Minimális költségvetése volt, de maga köré gyűjtött egy kis csoportot, általában egyetemi szakemberekből. És nem volt mérnöke. Mivel én csinálni akartam valamit, és valamit tudtam is – ráadásul nemhogy nem kerültem pénzbe, tilos is lett volna fizetni nekem –, bevett mint önkéntes munkatársat. Fiatalos lendület volt az egészben, mindenki rendkívül nagy érdeklődéssel és buzgalommal csinálta a munkáját. Nem volt még semmiféle közigazgatási szklerózis. Kezdetben ez a csoport közvetlenül a miniszterelnöktől függött. A miniszterelnökségnek millió egyéb gondja akadt, úgyhogy nekünk szabad kezünk volt abban, mit csinálunk, és hogy csináljuk. Új hivatal voltunk, tehát azon kellett gondolkozni, mit is kellene, illetve lehetne csinálni. Volt egy csomó nagyon jó ötlet. Például hogy föl kellene térképezni Franciaországban a katasztrófának kitett helyeket, és szabályozni, hogy hol szabad építeni, hol szabad csak bizonyos szabályok betartásával, hol meg egyáltalán nem szabad építeni. Én itt regisztert váltottam: ezelőtt mint mérnök, fogyasztója voltam a szabályzatoknak. Itt pedig a kerítés túlsó oldalára kerültem, oda, ahol éppen azt kell megírni, mit szabad és mit nem. És közben megismertem a magasabb közigazgatási fórumok miliőjét, a közigazgatás fogaskerekeit. És egy más világot fedeztem föl. Ebben a miliőben potenciálisan rengeteg lehetőség van, de az energia fele a belső súrlódások legyőzésére megy el. Hogy valamit keresztülvigyen az ember, ahhoz millió formai akadályt kell legyőzni. Én a magam szerény módján próbáltam ebben az útvesztőben evickélni, és mindenfélét sikerült is keresztülvinnem. Például Franciaország szeizmikus zónatérképét, amit technikailag nem én csináltam, de azt, hogy ebből végül egy törvény előírta valami lett, abban nagy részem volt. Megtanultam azt is, ha valamit az ember nagyon érvényre akar juttatni, akkor másvalaki szájába kell adni a dolgot, vagy úgy alakítani, hogy úgy tűnjön, ez az ő ötlete. Itt dolgoztam vagy tizenöt évig. Majdnem azt mondanám, hogy ez egy második karrier volt. Később aztán Tazieff kilépett ebből a csoportból, majd megalakult a környezetvédelmi minisztérium, mint új téma, ebbe mi beolvadtunk, így aztán a kivételezett státusunk is megszűnt. És egyre inkább megcsontosodott az egész. Úgyhogy nekem egyre kevesebb kedvem volt hozzá, és lassanként, szép fokozatosan kimaradtam belőle. E tizenöt év tapasztalatait azonban leírtam, és meg is jelent a földrengésügyi társulat kiadásában.

Dani orvos lett, szívgyógyász. Én örülök neki, mert rendkívül jó kapcsolata van az emberekkel. A betegei is nagyon értékelik, azt hiszem, tényleg neki való ez a pálya. Nagyon szigorú erkölcsi elvei vannak. Tehát, hogy mi a jó, mi a nem jó, mit jó csinálni, mit nem jó csinálni. Érdekes, mert hiszen nem emlékszem rá, hogy valamikor is tudatosan erre neveltük volna. A felesége is orvos, gyerek-reumatológus, autoimmun betegségben szenvedő gyerekekkel foglalkozik. A két unoka Samuel és Matthieu, a kicsi. Tizennégy és tizenegy évesek. És mi nagyon aktív nagyszülők vagyunk, kezdettől fogva. Ez fontos nekünk, és szükségünk is van rá. Amikor Sam született, Dani felesége, Séverine éppen a doktorátusát csinálta, nagyon el volt foglalva, úgyhogy Sam három hónapig gyakorlatilag itt volt, Séverine reggel hozta, este elvitte. Vele egészen kicsi kora óta állandó és folyamatos kapcsolatunk van. Nem úgy Matthieu-vel. A két fiú nagyon különböző. Samuel nagyon gondolkozó és figyelmes. Matthieu egy buldózer, neki álladó aktivitás kell.
 A gyerekek már nem tudnak magyarul, az anyjuk francia, az anyanyelv az az „anya-nyelv”. Séverine, amikor terhes volt, járt magyart tanulni. Aztán megszületett a gyerek, és erre már nem volt ideje, energiája. Ha Dani szisztematikusan csak magyarul beszélt volna a gyerekihez, akkor talán megtanulták volna a nyelvet ők is. De így nem. Nemrégiben mondták is, mennyire sajnálják, hogy nem tudnak magyarul. Szemrehányást tettek Daninak, hogy nem tanította meg őket. Mondtuk, sose késő. Persze plusz időt és energiát nem akarnak erre fordítani. Másképp meg nem megy.
Mondhatjuk, hogy nagyon aktív a kapcsolatunk a magyar emigrációval, pontosabban annak egy viszonylag szűk körével. Akikkel mi találkozunk, zömében már szinte kivétel nélkül idős emberek. Együtt öregedtünk meg. Vannak köztük barátaink és jó ismerőseink.
Arra nem igazán tudok válaszolni, hogy minek tartom magam. Franciának nem, már csak azért sem, mert a franciák engem magyarnak tekintenek. Hosszabb ideje élek Franciaországban, mint éltem Magyarországon, de magyar vagyok, azon a nyelven, azon a kultúrán nőttem fel. Lehet, hogy úgy kéne mondani, hogy magyar, román, zsidó, erdélyi, nem tudom, még micsoda. Az, hogy européer, csak vágyálom. Ez egy értelemből és nem érzelemből fakadó osztályozás.
 
Az interjút 2014-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.
elemi (általános) iskola
 

Továbbra is oda jártam iskolába, ahol édesapa tanított. A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebből nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályfőnököm, én meg sírva mondtam el neki, mit mondott Tamás. Szerencsétlen tanárnő, borzalmas helyzetben lehetett. A hivatalos verzió szerint azt kellett volna mondania, hogy Tamásnak igaza volt. Ehelyett vigasztalni kezdett, bizonygatta, hogy Tamás biztosan nem akart nekem rosszat, csak valakitől ezt hallotta. Aztán Tamás azt se tudta, hogy kérjen tőlem bocsánatot.
elemi (általános) iskola
 

Az 56-ot megelőző időkben biztosan voltak barátaim az iskolában, de nincs sok emlékem róluk, nem emlékszem, mit csináltunk, hova jártunk. Több emlékem van a bátyám barátairól, hozzájuk próbáltam csatlakozni, ami általában úgy végződött, hogy a haverjai minduntalan el akartak zavarni – útban van a kiskölyök –, de a bátyám mindig megvédett. Van egy meghatározó élményem, amikor elsős koromban csomagot vittünk édesapámmal egy osztálytársam családjának, akik nagyon szegények voltak. Abban az időben a pedagógusok közreműködésével osztottak csomagokat szegény családoknak. Majdhogynem ez az egy emlékem van azokból az iskolai időkből. Simon tanító nénire emlékszem, őt nagyon szerettünk, de a gyerekekre kevésbé emlékszem.
elemi (általános) iskola
 

56. június 24-én meghalt édesanyám. És akkor édesapám úgy döntött, hogy mivel a Bartha nagyszülők nem tudtak volna még engem is ellátni, mert ők is egy szoba-konyhás lakásban laktak, tehát nem volt rá lehetőség, hogy még én is ott legyek, és ezért édesapám úgy döntött, hogy elvisz engem Ököritófülpösre egy leánynevelő otthonba. Nagyon szép kastélyban volt a gyerekeknek a szobájuk, szép helyen volt, ahogy így visszaemlékszem rá. És ott kezdtem az ötödik osztályt. Szerettek a tanárnők az iskolában, meg az ottani gondozónők is, nem volt velem különösebben baj. De hát azt elmondani nem lehet, milyen érzés volt, hogy nem elég, hogy meghalt édesanyám, nem elég, hogy nem lehetek a testvéreimmel, hanem el kellett mennem. De hát tudtam, megbeszéltük édesapámmal, hogy másképp nem lehet. Édesapám állandóan járta a vidéket, és azt nem merte vállalni, hogy én egyedül ellássam magamat. És nem volt Nyíregyházán senki, akire rábízhatott volna. Hát a Tomasovszky nagyszülők abban az előszobában voltak, nem akarta őket terhelni velem.
« Vissza a listához
Tóth István
Hely: 
Győr
Készítés időpontja: 
1929
 

Tihanyi László 1949-ben született Győrben. Édesanyja női szabó kisiparos volt. Édesapja, Tihanyi Árpád (1916–1957) magyar–történelem szakos tanár, 1956. október 25-én a győri tüntetésen elszavalta a Nemzeti dalt. Másnap, miután hírét vette a mosonmagyaróvári vérengzésnek, önként vállalta, hogy segít a rend helyreállításában. Békítő és embermentő szerepe ellenére halálra ítélték és kivégezték. Bátyja, Árpád (1944) elvégezte a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolát, majd a Győr-Sopron Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál dolgozott. A hetvenes évek közepén felmondásra kényszerítették, ezt követően másfél éven keresztül nem kapott képzettségének megfelelő munkát. Később a Komárom Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál volt felvásárló, majd osztályvezető, végül Tatán kirendeltség-vezető lett. László 1967-ben elvégezte a villanyszerelői szakközépiskolát és az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál helyezkedett el. Főiskolára készült, de munkahelye apja 56-os elítélése miatt nem javasolta felvételét. 1968–1971 között sorkatonai szolgálatot teljesített. 1971-től a győri Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál volt villanyszerelő. Esti tagozaton villamosipari technikumot végzett, majd 1979-ben a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola levelező tagozatán üzemmérnöki diplomát szerzett. 1975-től a győri kórházban műszaki ügyintéző, később csoportvezető, 1992-től fejlesztési osztályvezető volt. 2010-től nyugdíjas. Felesége szintén az Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál dolgozott ügyintézőként. Egy fiuk van. 1988-ban kezdeményezte apja rehabilitálását, 1989-ben pedig a sopronkőhidai temetőben elhantolt győri kivégzettek exhumálását és végső nyughelyre temetését. A kutatást és a kihantolást végig nyomon követte. Édesapja hamvait a családi sírhelyen temették el, Győr városa díszpolgári címet adományozott Tihanyi Árpádnak. Tihanyi László 1994-től 1999-es megszűnéséig a Szigethy Attila Alapítvány kuratóriumi elnöke, 2002-től 2013-ig a Szigethy Attila Társaság elnöke volt. Az MDF mosonmagyaróvári szervezete több emléklappal ismerte el tevékenységét.
 

Tihanyi László
Nagyszüleim hat gyermeket neveltek. Négy fiuk és két lányuk közül édesapám volt a legfiatalabb fiúgyermek. A vitézi címet akkor sem örökölhette volna, ha az adományozottakat nem fosztják meg a cím viselésétől, 1957-ben, a tárgyalásán mégis következetesen vitéz Tihanyinak nevezték. Nem véletlenül, hozzátartozott a koncepcióhoz. Édesapám 1916. január 7-én született, a többiek pontos születési dátumát nem tudom. Feri bácsi volt a legidősebb, ő Téten maradt, és azon a kis területen gazdálkodott, amit az államosítás után meghagytak a birtokból. A következő fiúgyerek, Náci bátyám kereskedőnek tanult. Téten volt boltja, majd az államosítás után Győrben, az Agroker Vállalatnál dolgozott. Az idősebbik lány, Margit néném tanítónő lett, Irén nagynéném az áramszolgáltató vállalatnál dolgozott. Mivel a szüleik nem voltak gazdagok – nagyapám sokgyerekes családból származott –, a saját maguk erejéből jutottak arra, amire jutottak. Emellett nagy terhet rótt a családra a gyerekek taníttatása is. Édesapám a polgári iskola elvégzése után a győri tanítóképzőbe járt. Az utolsó évet a nagykőrösi tanítóképzőben végezte, mert ott élt a bátyja, Lajos, aki egy malom vezetője volt, és támogatta őt. Édesapám Győrszemerén kezdett tanítani 1940-ben, de Győrben lakott. Édesanyával 1941-ben házasodtak össze. Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését. Hazafelé Ausztriában, Paasdorfban töltött két hónapot egy osztrák családnál. 1945 végén került olyan egészségi állapotba, hogy hazajöhetett. Akkor a bátyám, Árpád már majdnem kétéves volt, 1944. március 15-én született. Amikor édesapa hazajött, bekerült Győrbe tanítani, először Gyárvárosban, majd a Liszt Ferenc úti iskolában lett tanító, azután a főiskola elvégzésekor magyar–történelem tanár. Mi is abba az iskolába jártunk. Később tanárképző főiskola lett az épületben, az Apáczai Csere János Főiskola.
 1949. március 8-án születtem, öt évvel a bátyám után. Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak. Édesapa a pedagógus-összejöveteleken általában hangot adott a véleményének, és még ha mértéktartóan tette is, a kedvezményekből mindig kizárták. Gondolom, édesapa is azt várta, hogy Nagy Imre hatalomra kerülésével valamiképpen jobbra fordul a helyzet – 53-ban volt is egy kis alapja a bizodalmuknak.
Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk. Emlékszem rá, hogy édesapa egyszer a nyolcadikosoknál tartott magyarórát, és féktelen haragra gerjedt, mert az egyik tanuló nem tudta elmondani a Nemzeti dalt. Engem hívatott át az első osztályból, velem szavaltatta el. A hazafias megnyilvánulások jelen voltak a családban, de nem nevesítve, természetes volt, hogy annyi idős korban tudni kell a Nemzeti dalt és a Szózatot. Aztán később többször is el kellett mondanom Adytól a Csák Máté földjén-t. Szintén nem véletlenül. Édesapa ezt mondta el az utolsó szó jogán a másodfokú tárgyaláson. Az ő politikai és erkölcsi hitvallása olyan természetességgel sugárzott ki a családba, hogy észre sem vettük, egyszerűen így éltünk. Vasárnap templomba mentünk, körmenetkor körmenetre mentünk. Ezek számunkra természetes dolgok voltak, édesapának viszont mellőzöttséget hoztak, és sajnos nagy súllyal estek latba 56-os cselekményei megítélésében. Azt hiszem, nekünk is volt érzékünk és igényünk a versekhez. A későbbiekben, általános és középiskolában mindketten jártunk szavalóversenyekre. Szerettem a verseket. A középiskolában minden különösebb felszólítás nélkül megtanultam Petőfi Szeget szeggel című versét, csak úgy. Gyakran olvasgattam egy bizonyos Petőfi-kötetet. Sok könyvet elvittek a vagyonelkobzáskor, de ez megmaradt. Valami kellemesen furcsát éreztem, amikor lapozgattam. Amikor az osztály lehangolt volt az iskolában, kértem, hadd mondjam el, és mindenki felderült tőle. A bátyám még a keszthelyi Helikon Ünnepségeken is szavalt. Ő ott ért el eredményeket, én talán a versmondás folyamatosságában és állandóságában, ugyanis minden érettségi találkozón elszavalok egy verset. Igyekszem olyan költeményt választani, ami összhangban van az aktuális politikai hangulattal. 1987-ben volt az utolsó érettségi találkozónk, akkor Heltai Jenő Szabadság című versét szavaltam, aki odafigyelt, annak sokat mondott. Rendkívül mély igazságokat hordoz. Például: „Hiába őrzi porkoláb s lakat, / Az sosem rab, ki lélekben szabad. / Az akkor is, ha koldus, nincstelen / Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.” Borzasztó nehéz vers, tömör és magával ragadó, fantasztikusan gyönyörű. Nekünk soha nem kellett mondani, hogy fiam, olvass el egy könyvet, ahogyan az én fiamnak sem kell mondani. Ő antikváriumba jár, és a hamburger mellett a nagy élménye, hogy tizennyolc forintért vesz egy jó könyvet. Nem tanítottuk rá közvetlenül.
 A testvéremmel nagyon jól megértettük egymást. Ő vidám természetű, amikor beteg voltam, mindig bohóckodott, hogy megnevettessen. Amikor elvégezte az általános iskolát – ugyanabba az általános iskolába járt, ahol édesapám tanított –, elkerült otthonról. Nyolcadikos volt, amikor a tragédia történt. Édesapám a búcsúlevelében Náci bátyámat és a bencéseket jelölte meg, hogy neveljék fel a bátyámat. Ez azonban nem teljesült. Náci bátyámra nem szorultunk, mert az anyánk nagyon jól helytállt, a pannonhalmi bencések viszont helyhiányra hivatkozva nem vették fel. Kérdezem, hogy Győr megyéből vagy az országból hány olyan gyerek jelentkezett a pannonhalmi bencésekhez, akinek az apja jórészt a hitéért, a vallásáért adta az életét? Mert édesapát személyes bosszú miatt vitték el. Persze volt bizonyos tevékenysége a győri forradalmi eseményekben, de nem olyan mértékű, hogy így kellett volna felelősségre vonni, neki inkább ellenségei voltak. Többször figyelmeztették: Árpi, úgy is részt lehet venni a szentmisén, hogy megállsz hátul, nem kell előénekesnek lenni, a körmeneten nem kell feltétlenül neked vinned a baldachint. Azt válaszolta, hogy az alkotmány deklarálja a vallásszabadságot. Nagyon jól tudta, hogy az alkotmánynak ez a passzusa hogyan valósul meg a mindennapokban, de dac volt benne. A győri bencésekhez viszont felvették a bátyámat. Aztán édesanyánk a maga józanságával belátta, ha elvégzi is a gimnáziumot, legfeljebb segédmunkásnak tud elmenni. Mivel az állatok nagyon érdekelték – mindig voltak nyulaink, galambjaink, kutyánk, a tyúk végelgyengülésben halt meg nálunk –, édesanya kitalálta, hogy a bátyám menjen mezőgazdasági technikumba. Tetszett neki is, és különbözetivel átment oda. Itt lép be a képbe Lombos Ferenc, az MSZMP megyei első titkára, akinek a felesége édesanyámnál volt segéd, vagy tanuló 1944-ben. Senki sem róhatja fel anyámnak, hogy elment Lombos feleségéhez, és elpanaszolta, milyen gondban vagyunk, a gyerek szeretne technikumba menni. Nem tudom, Lombos mi mindent csinált a korábbi funkciójában, de volt időszak, amikor igenis korrektül viselkedett. Azt mondta, ha valakit valamiért elítéltek, azt a családon nem szabad számon kérni, és elintézte, hogy a bátyámat felvegyék Csornára, a mezőgazdasági technikumba. El is végezte, utána az állatforgalmi vállalatnál dolgozott egy évet. Az állatforgalmi olyan hely volt, ahol kicsit másként gondolkodók dolgoztak, például korábban kulákként kezeltek gyerekei, és a bátyám nem ütközött ellenállásba, amikor a kaposvári felsőfokú technikumba jelentkezett, megkapta a munkahelyi támogatást. El is végezte, és visszament a régi munkahelyére. A gond akkor adódott, amikor az állatforgalmi egyesült a megyei húsipari vállalattal, és egy Katona nevezetű, valamilyen gyorstalpalón végzett jogász lett a vezérigazgató. A bátyámat a hatvanas évek végén egyszer kihagyták a jutalomosztásból, reklamált miatta, de úgy látszik, Katonának nem tetszett, kérdezte is, mit keres itt ez a Tihanyi, aztán olyan beosztásba tették, ami teljesen ellehetetlenítette. A bátyám felmondott, de sokáig nem tudott elhelyezkedni. Amikor jelentkezett egy mezőgazdasági üzembe, téeszbe, állami gazdaságba, mindenhol odavoltak, hogy hú, mezőgazdasági szakember, felsőfokú végzettséggel, de mire a munka felvételére került volna sor, közölték, hogy vezető beosztásba nem kerülhet, nagyon sajnálják, kapálni vagy a tehenészetbe viszont fölveszik. Ezt nem fogadta el. Nem kellett különösebb magyarázat, nagyon hamar rájöttünk az okára. Egy évig kocsikísérő volt a Mezőkernél. Közben Nagyszentjánoson is dolgozott, ahol egy irodista lánynak megígérték, ha férjhez megy, kap lakást és még valamilyen támogatást. A bátyám vette el, és az ígéret semmisé lett. Végül a régi állatforgalmis kollégái segítettek rajta, bejuttatták a Komárom megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalathoz. Ugyanazt csinálta, mint korábban, csak most nem nyugat felé, hanem kelet felé ment a motorbiciklivel. Viszont sok minden más megváltozott. Kikerült Győr-Sopron megyéből, és ott már nem volt vörös posztó a funkcionáriusok szemében. A közvetlen főnökei tudták, kicsoda, de nekik nem volt olyan személyes motivációjuk, amely a bátyám ellen sarkallta volna őket. Felvásárló volt, majd bekerült a központba osztályvezetőnek, aztán Tatára kirendeltség-vezetőnek, végül felvásárlási igazgatóhelyettes lett. A legnagyobb egyetértésben dolgozott mindenkivel. Most aztán igazgatóhelyettesből munkanélkülivé vált, mert a tatabányai húsgyár csődbe ment, pár száz dolgozót már elbocsátottak. Közben újra nősült, a második felesége is a húsgyárban dolgozott, ő is munkanélküli lett, de visszavették a megalakult kft-be. Két család van, egy kislány meg egy kisfiú, tizennégy és tizenhat évesek. Voltak rossz periódusok az életében, de nappali tagozaton elvégzett egy főiskolát, olyan szakmát tanult, amit szeretett, nem volt katona, egzisztenciálisan boldogult, a mostani állapotok viszont nagyon megviselik.
Édesapa jó kedélyű ember volt. Rendszeresen jártunk Náci nagybátyámékhoz. A lányok közül egy időben Margit nagynénémék jöttek gyakrabban, és mi is mentünk hozzájuk. Az apai nagyanyám kint lakott Révfaluban Irén nénémnél, oda inkább mi mentünk, meglátogatni a nagymamát. Édesanyám testvéréhez mentünk a legtöbbet. Az anyai nagynéném gyereke hasonló korú, mint mi, nagyon jól kijöttünk, együtt mentünk kirándulni és korcsolyázni. Ehhez a nagyon szoros viszonyhoz hozzájárult, hogy anyai nagynéném férje is 1957-ben halt meg. Náci bátyámnál is voltak gyerekek, akikkel szintén jól éreztük magunkat. A család mindig együtt járt, ha elmentünk valahova. Vannak olyan képek, amelyeken együtt vagyunk lefényképezve a strandon. Az exhumálás idején azon néztük például – amíg nem került elő a háborús naplója, nem voltunk egészen biztosak benne –, hogy melyik lábán volt a sérülés. Néhány kollégájával is összejártak édesapáék. Felsődiósiékra emlékszem és az igazgatójára, Antal Bandi bácsira, hozzájuk gyakran elmentünk. Szórakozóhelyre a szüleim nem jártak, nem is volt divat akkoriban. A rádió mindig szólt. Emlékszem, amikor lefeküdtünk – én egy szobában aludtam velük –, világított a varázsszem, és hallgattuk a rádiót. Elég nagy gyerek voltam, de még rácsos ágyban aludtam. Úgy bennem van: világít a varázsszem, én meg figyelek ki a rácson. Cirkuszban is voltunk néhányszor. Ilyen apróságokra emlékszem. 
Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk. Gyerekfejjel megtanultuk, hogy önmagukért értékeljük az embereket. Szüleim idejét, ahogyan emlékszem, rendkívüli mértékben lekötötte a likócsi ténykedés. Rengeteget dolgoztak, szép gazdaságot hoztak létre. Ezt nem tudták a vagyonelkobzásnál elvenni, mert édesanyám nevén volt. Anyai nagyanyámnak lett véve, mert vágyott vissza a falujába, és azt mondta anyámnak, hogy nyugodtabb lenne, ha a lánya nevén lenne. Bár nem volt oka a bizalmatlanságra, édesapám azt mondta: ha Anyuska így akarja, legyen így. A példás családi szeretet és a gondviselés mentett meg bennünket a teljes kifosztástól, amikor a tragédia bekövetkezett. 
 1953-ban halt meg az apai nagyapám, ehhez kapcsolódik egy misztikus történet. Ahogy minden családban van nézeteltérés, a mi családunkban is volt, és azt hiszem, a szüleim jól rendezték el. Apám általában úgy zárta le a vitát: ugyan, hagyjad, Mária, ezt a pár évet még kibírod velem! Ennek az a magyarázata, hogy 53-ban, miután meghalt a nagyapám, édesapám vele álmodott, és álmában azt mondta neki a nagyapám: ne búsulj, fiam, négy év múlva találkozunk. Mindig így mesélték. És szegény négy év múlva, 1957. december 31-én meghalt. A szülő–fiú kapcsolatban náluk rendkívüli tisztelet volt a követelmény, amellett meg apám rendkívüli módon szerette az édesapját. Nem volt babonás ember, de ez az álom gyakran eszébe jutott. Apám búcsúlevelét is misztikus körülmények között találták meg. A ruhái – köztük egy bekecs –, miután kiadták, édesanyám nagynénjéhez kerültek Olaszfára, mondván, ott, falun még el tudják használni. Egyszer csak anyám nagynénje megjelent édesapám búcsúlevelével. Ő úgy mesélte el, hogy éjszaka azt álmodta, édesapám az ölébe tette a bekecset, mire ő fölriadt. Rögtön szólt Miklós bátyámnak: Miklós, hol a bekecs? Ment is az öreg ki az istállóhoz, és hozta be a bekecset. Fölfejtették, és ott volt édesapa búcsúlevele, összehajtogatott vécépapíron, tintaceruzával írva. Van egy másik levél, amit szeptemberben hivatalosan írhatott a börtönből az elsőfokú halálos ítélet után, azt ellenőrizték, de amelyik be volt varrva a bekecsbe, azt nem. Szegény, úgy tudott írni a halálos cellában, hogy sem formai, sem helyesírási hiba nincs benne. 
Fantasztikus, ahogyan az életet látta. Tulajdonképpen ezt hagyta örökül. A búcsúlevelet az első pillanattól kezdve ismertük, annak minden betűjét tudtuk. Édesanya már a kezdet kezdetén sem óvott bennünket az események ismeretétől. A győri tárgyalásra is elvitt mindkettőnket. Én egyre emlékszem. A foglyoknak lehetett ennivalót adni, és édesanyám az akkoriban a Vöröskereszttől származó szardíniás szendvicset csinált. Nagyon megkívántam a szendvicset, jó lett volna megenni, de édesanya azt mondta, édesapának lesz. De ezután is olyan jó lett volna megenni azt a szendvicset. Azt szoktam ismételni magamnak, hogy hát kicsi gyerek voltam… Hátul álltam, előttünk sok magas ember, nem merem azt mondani, hogy láttam őket, azt sem tudom, hogyan jutottunk oda, csak a szendvicsre emlékszem. Mentünk a börtön melletti parkba is, hogy lássuk édesapát az ablakban – mindig egy kendőt láttunk –, a börtönrácson keresztül. Aztán észrevették, és átvitték egy másik cellába. Amikor édesanya megtudta, hogy meghaltak, mi is megtudtuk rögtön. Arra nem emlékszem, rám hogyan hatott, csak arra, hogy nagymama ült a fotelban, és hátrahanyatlott, amikor meghallotta a fia halálhírét. Édesanya azt mondja, hogy alvászavaraim voltak, éjjelente többször fölsírtam, meg húzkodtam az orromat és a számat. 
Valahogyan rögtön tudtuk, hogy mi mások vagyunk, a mi családunknál egy kis sáncot kell húzni. Hogy sok mindenről nem lehet beszélni, ami másra nem tartozik. Nem kellett ezt külön a lelkünkre kötni, valahogyan megéreztük. Úgy magunkra voltunk hagyva, hogy még hasonlatot sem találok. És édesanyám nyilván azt a következtetést vonta le, hogy minden olyat el kell kerülni, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. Igenis megtanultuk, hogy csendben kell maradnunk, ha élni akarunk. Nem ragasztottuk a homlokunkra, hogy kik vagyunk. Nem járattuk feleslegesen a szánkat, így békén hagytak bennünket. Persze hozzásegítettek, hogy tudjuk, hol a helyünk. Egyszer az iskolában felszólítottak bennünket, hogy álljon fel, aki árva vagy félárva. Harmadikas voltam, édesapa már meghalt. Én felálltam, persze hogy felálltam. És akkor a tanító azt mondta, hogy én csak üljek le. Ez olyan élmény volt számomra, amely mélyen rögzítette bennem, hogy én más vagyok, mint a többiek, a mi családunk más. 
Tulajdonképpen háromfélét érzékelt az ember. Volt a hivatalos emberek részéről a hivatalos megnyilvánulás, aztán hivatalos emberek részéről a magán-megnyilvánulás, a többiek pedig általában a legnagyobb megértéssel és részvéttel viseltetettek irántunk. Amikor a vagyonelkobzás volt, az anyai nagyanyám nálunk tartózkodott, télen sokszor bejött a likócsi kisházból. Volt otthon egy bödön zsír. A végrehajtó nő szólt, hogy ez több a megengedett mennyiségnél. Anyám azt válaszolta, hogy nem tudta. Erre a nő: én meg nem láttam. Ilyen is volt. És amikor mindent fel kellett venni a listára, ruhát, könyvet, bútort, megkérdezték anyámtól, nem tudja-e átvinni a legszükségesebb dolgokat valamelyik szomszédhoz. Abban a rettenetes gépezetben is dolgoztak az emberek, végezték a munkájukat, mindenkinek családja volt, léteznie kellett. Ezek a történések olyan véleményt alakítottak ki bennünk, hogy a hivatalokban is vannak tisztességes emberek. 
Azok sem viselkedtek vadállatok módjára, akik édesapát elvitték. 1956. december 27-én éjjel vitték el. Felsődiósiéknál voltak a szüleink névnapot köszönteni, mi anyám anyukájával voltunk otthon. Amikor zörögtek az ajtón, nagyanyám azt mondta, legyünk csendben, mert aki ilyenkor jön, az nem jó barát. Erősen dörömböltek, és jöttek be a szobába, konyhába, mindenhova. Nem tudom, hányan voltak, de nagyon sokan, és benéztek a lakás minden zugába. Amikor a szüleink megjöttek, házkutatást tartottak. Édesanya rögtön áthívta a szomszédot tanúnak. Együtt figyelték a rendőröket, mire az egyik fiatal rendőr odaszólt: Ne tessék félni, nem viszünk el semmit! Anyám azt válaszolta: De olyan már volt, hogy hoztak. Erre a férfi rettenetes zavarba jött. Úgy vitték el édesapát, hogy ne aggódjunk, hamarosan hazaengedik. 
 A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette. Édesapám nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal, anyámtól tudom, akkor éppen vásárolni indultak, porszívót akartak venni. Az utcán találkoztak a szomszédasszonnyal, tőle hallották, hogy az orosz emlékmű felé mennek, le akarják dönteni. A városházától nem messze állt egy obeliszk, a tetején nagy, bronz ötágú csillaggal. Édesanyám mondta apámnak, hogy ő hazamegy a gyerekekért. Ismertek bennünket annyira, hogy hamar ott vagyunk, ahol történik valami. Azóta is emlegeti, mi lett volna, ha együtt mennek haza értünk. De nem, anyu hamar hazafutott. Persze a bátyámat már nem találta otthon, ő eltűnt a barátaival, hogy körülnézzen, mi történik a városban. Engem kézen fogott, és magával vitt. Amikor az emlékmű közelébe értünk, egy ismerős gratulált édesanyámnak, de ő nem tudta, mihez. Kiderült, hogy édesapát a munkások szinte föltuszkolták az emlékmű talapzatára, és ott elszavalta a Nemzeti dalt. Ez azért történhetett meg, mert a dolgozók iskolájában is tanított, és ismerték, szerették őt. Arra emlékszem, hogy amikor odaértünk, már egy jó hosszú kötél volt a csillagon, és húzták az emberek. Gondolom, le is esett. Utána, időben nem tudom hova tenni, de a városházáról is leszedték a vörös csillagot. Ott valami létrára emlékszem, és mintha arról szedték volna le. Ezek után – ezt már elbeszélésből tudom – a tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Jött egy ÁVH-s teherautó, valami fegyver is volt rajta, azon mentek az ávósok a börtönhöz. Percek múlva már hallatszottak a lövések. Három halott volt, és sok sebesült. Normális ember nem megy oda, ahol fegyvertelenekre lőnek, mi is hazamentünk. 
Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült. Édesapa és még valaki – nem tudjuk, ki, mert erről később mindenki igyekezett hallgatni – fölment Szigethy Attilához, és elmondta, mit hallottak. Erre Szigethy Attila megkérdezte, ki menne el megnézni, mi történt pontosan, és ha kell, segíteni a helyzet normalizálásában. Édesapa jelentkezett.  Soha nem volt párttag, de annyit tudok, mivel jó előadókészsége volt, 45-ben a barátai megkérték, hogy tartson kortesbeszédet, így néhányszor elment a Barankovics-párt gyűléseire a környező falvakba, de aktívan nem politizált. Érdekelték a történések, érzékenyen reagált rájuk, és amikor valakinek menni kellett elintézni valamit, vállalta. Nem volt tagja semmiféle bizottságnak, nem lett kinevezve, nem állítottak ki neki hamar egy igazolványt, őt a felelősségérzet motiválta. Egy katonatiszt felajánlotta, hogy adnak teherautót a laktanyából. Azon indultak, civilek is felkapaszkodtak rá. Édesanyám két közeli lányismerőse is azon a kocsin ment Óvárra, mint a többi érdeklődő. Édesapáék fehér zászlóval mentek, fegyver nem volt a kocsin, de fegyveres katonák követték őket egy másik teherautón. Földes Gábor is elindult egy Pobedában, Ökrös főhadnagy meg még néhány győri kíséretében, akik később disszidáltak. Öttevénynél beérték édesapáékat, és elkérték a fehér zászlót, mondván, ők előbb érnek oda. Földesék egyenesen a határőrlaktanyához mentek, oda, ahonnan a tömegbe lőttek.  
Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént. Jegyzőkönyvet is fölvettek, ami aztán eltűnt, pedig később fontos lett volna, hogy meglegyen. Közben a tömeg követelte, adják ki a két tisztet. Annyira követelőztek, hogy többen is kiálltak a városháza erkélyére, onnan próbálták nyugtatni az embereket. Édesapát megkérték, mondja el, hogy Győrben nyugalom van, a rendőrség és a katonaság megadta magát. Édesapa kiment az erkélyre, de mivel nem ismerték, a tömeg fújolni kezdett, mire Ládi Károly gimnáziumi igazgató, aki Győrből ismerte, megvédte, mondván, szavahihető ember. Édesapa azt mondta, elég szomorú, ami történt, ki kell vizsgálni, meg kell keresni a felelősöket, és törvényes eljárás keretében kell felelősségre vonni őket. Más is beszélt, aztán szétoszlott a tömeg, a győriek pedig hazajöttek. 
Nehéz a történtek kibogozása, különösen a visszaemlékezésekből. Amikor mi ennek komoly jelentőséget tulajdonítottunk, édesapa már nem volt itthon. Aki kapott két évet vagy tíz évet, miután hazatért, mesélhetett a családnak. Tőle már nem lehetett kérdezni. Azt tudom, hogy az óvári út után édesapa az átlagpolgár tevékenységén túl nem sok mindent tett. A pedagógusoknál is alakult valamilyen szervezet, amely főleg azt célozta, hogy a gyerekekkel tudatni kell, mi történik az országban, és a leghatározottabban meg kell akadályozni, hogy részt vegyenek a fegyveres harcokban. Talán 27-én történt, hogy több diákja felkapaszkodott egy teherautóra, hogy Pestre menjenek harcolni, de apu és még néhány pedagógus leszedte őket. Csak agyonlövették volna magukat.
Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe? Szigethy Attiláék beszéltek az osztrákokkal, hogy a Bayer Bund – az osztrák parasztszövetség – kész gazdasági segítséget nyújtani a Kisalföldnek, ennek kapcsán ment ki apám és három másik ember. Most tudtam meg, hogy amikor október 30-án megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, édesapa felszólalt, de senki sem tudja pontosan, mit mondott. Ott, az alakuló ülésen hallotta, hogy három küldött indul Ausztriába a parasztszövetséghez, és civilként csatlakozott hozzájuk, hogy meglátogassa az osztrák ismerőseit. Bécsben csak a három küldött tárgyalt a Bayer Bund képviselőivel, de az amerikai követségre sajnos édesapa is felment kíváncsiságból. Ennek ellenére ez utóbbi nagyon súlyosan esett a latba édesapánál, bár mindenki tudta, nem történt semmiféle amerikai segítség. A per idején édesanya bekérette tanúnak Idei László gépkocsivezetőt, aki Ausztriába vitte őket. A szerencsétlent abban a pillanatban elkapták, bedugták valami fogdába, majd azzal bocsátották el, jobb, ha elfelejti, hogy valaha is ismerte Tihanyit. Így nem is nagyon lehetett bizonyítani, mi történt valójában Ausztriában. Édesapa Idei Lászlóval elment Paasdorfba, ahol 1945-ben lábadozott, onnan aztán két héttel később gyalog jöttek haza. Tulajdonképpen hazaszöktek. Biztosan úgy gondolták, nyugodtan jöhetnek, hiszen – mint édesapa mindig hangsúlyozta – nekik csupán a hibák kijavítása volt a célja, amit az SZKP XX. kongresszusa is deklarált, és Győrben amúgy sem történtek olyan események, amiért súlyos ítéletre számíthattak volna. Utána a pártbizottságról azt üzenték édesapának, hogy ne bujkáljon, tanítson, mire ő visszaüzent, nem bujkál, tanít. 1956. december 27-én úgy vitték el édesapát, hogy csak egy-két napig lesz bent, amíg ellenőriznek valamit. Hát ebből elég hosszú bent tartózkodása lett szegénynek. Akkor még azt sem tudták, hogy mivel is vádolják meg édesapát. Végül az óvári ügyben a gyilkosságra felbujtást kutatták: Óváron ki vitte és hová. Összeszedtek tizenhárom embert ebben a perben, többen a tárgyaláson találkoztak először, korábban semmi közük nem volt egymáshoz. Meglepő dolgokat produkáltak a nyomozók, kiszámíthatatlan volt minden lépésük. Volt édesapának egy ügyvédje, aki nem az elvárásainknak megfelelően tevékenykedett. Mindenre bólogatott, mindenbe beleegyezett, mintha a rendszer védelmére kirendelt ügyvéd lett volna. Ezután bízta meg édesanya a házban lakó ügyvédet, Gidai bácsit. Vádiratot soha nem láttunk, és a halálos ítélet mindenkinek rettenetes megdöbbenés volt. A tanúkat megfélemlítették. Az egyik sofőr letagadta, hogy vitte volna édesapát Óváron. A határőrkerület parancsnoka azt vallotta, hogy apámat véres kézzel látta, pedig ő a lincseléskor közelében sem volt a laktanyának. A bíró azt kérdezte a tanútól: Nézze meg jól, nem téveszti össze Gulyás Lajossal? Annyiban hasonlítottak, hogy mindkettőjüknek elég erős bajsza volt, meg közel egykorúak voltak. Gulyás saját bevallása szerint is véres lett, amikor próbálták kihúzni a tömegből az egyik tisztet, mert azért menteni akarták ezeket a csirkefogókat. Erre a tanú se igent, se nemet nem mondott. Ilyen körülmények között az ügyvéd nem állhatott a helyzet magaslatán, ebbe sem kapaszkodhatott bele. Másrészről meg bizonyított volt, hogy a győri teherautók jóval későbben értek Óvárra. Egy másik vádpont szerint apám vezette a teherautót. Ezeket azért tisztázni lehetett volna. Vád volt ellene a Nemzeti dal elszavalása, de akkor többen is elszavalták. Anyám mindig oda lyukadt ki, hogy édesapát személyes bosszú alapján választották ki. Én nem tudok róla, hogy bárkivel is személyes nézeteltérése lett volna. Édesapa az alkotmányt szó szerint vette, úgy is viselkedett, ami a pártvezetők szemében irritáló lehetett. Mindig megmondta, mi nem tetszik neki. Kétségtelen, ha nem szavalja el a Nemzeti dalt, nem megy el Óvárra, nem megy ki Ausztriába, akkor nincs mit mondani rá. Azt hiszem, bűnbakokat kellett keresni, akiket aztán megvádolhatnak. A jelenlétük beleilleszthető volt a koncepcióba: ha ott voltál, csináltad is. 
Weintráger Lászlót, Zsigmond Imrét, Kiss Antalt és Cziffrik Lajost lincseléssel vádolták. Az egyértelmű lincselés nem is aznap volt, amikor édesapa Óváron járt, hanem másnap. És még az sem bizonyított, hogy akit elítéltek, tevőlegesen részt vett a lincselésben, csak az a biztos, hogy ott volt, mert fénykép alapján azonosították őket. Az övékét klasszikus koncepciós pernek szánták, amelyben részt vett a revizionista kommunista Földes Gábor, a klerikális reakció Gulyás Lajos református lelkész személyében, és a horthysta vitéz, az apám. Pedig se horthysta, se vitéz nem volt. Katona volt, mint annyian, majdnem meghalt szegény. És ugye az egész úgy állt össze, hogy Földes, Gulyás és Tihanyi az eszmei kiagyalói annak, amiben vagy még, vagy már nem vettek részt. És a másik négy a gyilkos, a végrehajtó. Így állították föl a koncepciót. A négy lincseléssel vádoltról nem tudok nyilatkozni. Ők ott voltak a helyszínen, ez bizonyított, de több másik ezerrel együtt. Egy idős barátom azt mondta: öregem, a fénykép alapján, aki állt, az tizenöt évet kapott, aki mozdult, az meg kötelet. Ugye 57-ben azt nyilatkozta a belügyminiszter, hogy kevésnek tartja a fizikailag megsemmisítettek számát. Méltánytalan, hogy a dolgokat olyan nagy súllyal ítélték meg. Apám nem mondhatta, hogy nem szavalta el a Nemzeti dalt, de az méltánytalan, hogy ezt úgy rótták fel neki, mint a rendszer megdöntésére irányuló felkelés elindítását és vezetését. Ott voltak Óváron, és nekik köszönhető, hogy aznap nem történt több lincselés, mert csitították az embereket, ezt viszont gyilkosságra való felbujtásként értékelték. A bécsi utat másodfokon például hazaárulásnak vették, az első fokon nem is foglalkoztak vele. 
A másodfokú tárgyalás, december 21-én, zárt tárgyalás volt, katonai bíróságot állítottak fel Budapesten. Édesanya és Náci nagybátyám ott voltak a tárgyalóterem előtt, de nem ott hozták ki őket, ahol várni lehetett, hanem valami hátsó kijáraton. Náci bátyámnak valahogyan mégis sikerült elkapni édesapa tekintetét, amikor éppen egy lépcsőn vezették fel őket, és annyit látott, hogy apu egy mozdulattal mutatta az ítéletet. Az indoklás változott, de az ítélet nem. Még az egyik életfogytot is halálosra változtatták. Akkor még reménykedtek a kegyelmi kérvényben. Nem tudtuk, hogy mikor hozták le őket Győrbe. Édesanyám húgának volt egy ismerőse a bíróságon, aki megtudta, hogy lehozták őket, másnap lesz az ítélet-végrehajtás. Meg is mondták a nagynénémnek, de édesanya akkor még nem tudta. Az ügyvédnél érdeklődött, de az nem beszélhetett. Ők akkor nem mondhatták meg, később aztán engedélyt kaptak a bíróságon, hogy közölhetik a hozzátartozókkal. Édesanyám akkor már tudta, mert amikor a húgának mondta, hogy ha eddig nem jött értesítés, biztosan élnek. Erre a nagynéném zokogni kezdett, és kiderült az igazság. 
 Akkoriban néha álmodtam édesapával. Jött felém, nagy bajsza volt, fölemelt és szúrt a bajsza. És akkor fölébredtem. Persze sok emlékem volt róla. Hogy elvitt úttörőtáborba a Balatonra, és borogatta a begyulladt szemem, azt hittem, valami belement, de árpa volt. Ő volt mellettem egész éjjel. Meg amikor Likócsra jártunk a motorkerékpárral. A bátyám kiment biciklivel, engem felültettek a tankra, anyám hátul, így mentünk ki. Ezek az emlékképeim megvannak. Meg amikor a disznóölést csinálták. Anyánk, amennyire lehetett, próbálta pótolni édesapánkat. Talán, mert már olyan régóta nem volt velünk, nem éreztem annyira a hiányát, mert anyám rengeteget dolgozott, szeretetből meg gondoskodásból megkaptuk anyánktól azt, amire szükségünk volt. A nagyanyám, az anyám meg a testvérem és anyám húgának családja igyekeztek érzelmileg kitölteni az életemet. Eleinte viszont voltak anyagi gondjaink is. A decemberi fizetését édesapa már nem kapta meg. Édesanya megreklamálta, és jött a válasz: a fennálló jogszabályok miatt nem áll módjukban folyósítani. A kollégái próbálkoztak valamilyen szakszervezeti segéllyel, de a Gárdonyi Géza nevezetű művelődési osztályvezető azzal állította le, hogy nem folyósítunk fehérsegélyt. Pedig az ügyvédet is fizetni kellett. Ebben a periódusban nem kaptunk segítséget, de édesapa halála után nem egészen egy évig – pontosan az sem derült ki, hogy személy szerint kik – orvosok adtak össze számunkra pénzt, Böjtösék szervezték, az evangélikus egyháztól. Pedagógusok is segítettek, azt Szabó György tanár szervezte meg. Olyan négy-ötszáz forintra jött ki havonta. Egy idő után aztán megszűnt ez a támogatás. Hogy féltek, vagy lecsengett a dolog a részükről, nem tudni.  A vagyonelkobzáskor majdnem mindent – Likócs kivételével – elvittek, anyánk mégis olyan életet biztosított nekünk, amilyet sok helyen két szülő sem tudott, és az anyagi lehetőségek biztosítása nem ment az érzelmi dolgok rovására. De azért nem volt mindegy, hogy anyánk szombat-vasárnap falura ment parasztasszonyoknak szabás-varrást tanítani, és jött haza a teli cekkerrel: a tojással, a tyúkkal meg egyebekkel. Télen például, amikor kevesebb munka volt – nagykabátokat ugyanis anyánk nem varrt –, Mikulás-csomagokat festegettünk. Mindig volt, aki segített, és munkát adott. Nagy műanyag terítőket is festettünk. Akkor divat volt, hogy Mikulás meg nyuszi, meg nem tudom, mi volt rajta. Holeczki néni szerezte a munkát. Ilyenekből éltünk. Amikor anyánk nem volt otthon, tudtuk, hogy miértünk nincs otthon. 
Édesanya nem omlott össze, amiben a búcsúlevélnek óriási szerepe volt. Olyasmire sem emlékszem, hogy a bosszúállás kérdése szóba került volna. Nyilván gyilkosoknak tartottuk őket, hiszen egyértelműen azok voltak, de fő gondolatunk nem a megtorlás volt. Az eszem azt mondja, azok az égbekiáltó bűnök, amelyeket 56 leverésével és a megtorlással elkövettek, nem maradhatnak büntetlenül. Az igazságosságnak érvényesülnie kell. Aztán fölteszem magamnak a kérdést: az én lelkem nyugodtabb lesz ettől? Arról nem is beszélve, hogy apám ettől nem támad föl, a mi elmúlt életünk nem lesz könnyebb, nem lesz jobb. A lelki megnyugvásomat sem hozná meg, ha ezekre akármit is kiszabnának. Hát akkor meg azt mondom, a fene egye meg őket, van magasabb bíró, feleljenek ott. Az is biztos: vallásos neveltetésünknek tudható be, hogy az ember nem azzal kelt-feküdt, hogy bosszút kell állni. Édesapa sem átkozta őket a búcsúlevelében. Ő is arra hivatkozik, hogy ezeknek az embereknek majd valahol felelniük kell a tetteikért, és hogy ő megbocsát mindenkinek, aki ellene vétkezett. Ez erőt ad az embernek. Ha ő meg tudott bocsátani, nekem nincs jogom feszítsd meg-et kiáltani. Másrészt arra gondolok, hogy ha ők nem akartak gyűlölettel a lelkükben meghalni, akkor az élőknek, az igazságszolgáltatásnak igenis kötelessége, hogy a helyükre tegyék ezeket a dolgokat. De máig sem vagyok tisztában vele, hogy mit kellene tenni, vagy mit szeretnék tenni. 
Anyánk úgy nevelt bennünket: előre kell nézni, sem a bosszú, sem a múlt állandó emlegetése nem segít rajtunk. Édesanyám rendkívül gyakorlatias ember. Például az 56-os évfordulókon nem engedett ki bennünket a lakásból, nehogy valami gond származzon belőle. Ennek ellenére 1966. október végén a rendőrök elvittek engem is és a bátyámat is. Úgy tudom, a győri temetőben összepiszkították a szovjet emlékművet – amit én egyáltalán nem tartok intelligens dolognak –, de kiderült, hogy nekünk semmi közünk nem volt hozzá, és elengedtek. Egy kis lámpavillogtatással kérdezgettek, hol jártunk egy bizonyos napon, aztán másfél-két óra múlva elengedtek. Éjjel volt, azt mondták, elmehetünk. Bátyám a rendőrség (a régi ÁVH épülete, ahol apu is volt) közelében lakott, mi pedig a belvárosban. Csendesen azt mondtam, úgy szeretnék menni, ahogyan jöttem. Így aztán azzal a Volga autóval haza is vittek. Az is hozzátartozik, hogy mi nem hőbörögtünk, nem hívtuk fel magunkra a figyelmet. Anyánk útmutatása az volt: nem felhívni magunkra a figyelmet, csendben kell maradni, ha élni akarunk. Passzív ellenállás persze volt bennünk, a tanulmányaink során se kisdobos, se úttörő, se KISZ, ezekben nem vettünk részt. Nem is agitáltak, de gondolom, ha jelentkeztem volna, felvesznek. Nem is érdekelt bennünket, ennyire azért élt bennünk a múlt. Mindennel tisztában voltunk, alkalmasint játszottuk is a nagyokost, de hivatalos piszkálódásokra nem adtunk okot. Nem mondanám, hogy lapítottunk, éltük a magunk életét, de nem titkoltuk soha, kik vagyunk, mik vagyunk. 
Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást. Az iparosnak még táppénz se járt, ha beteg lett. Tehát neki dolgoznia kellett, és a munkája attól függött, hogy a kuncsaftok elmennek-e hozzá. Győr kisváros volt, de aki nem a belvárosban lakott, ahhoz már nehezebben mentek ki. Később be is igazolódott. Tehát amikor édesanya megtudta a dolgot, elcserélte a lakást. Szép, háromszobás állami bérlakásban laktunk, kaptunk érte egyszobás, pici öröklakást, amit édesanyám nevére írtak. Odaköltöztünk, de nehézségei lettek az iparral, nem mindenki jött ki hozzá Nádorvárosba. Körülbelül egy év múlva édesanyának sikerült elcserélnie a kis öröklakást egy nagyon szép, kétszobás bérlakásra, a belvárosba, ahol tovább folytathatta az iparát. 
Amikor jöttek a kuncsaftok, édesanya állandóan mesélt, hogyan történt, mint történt, min mentünk keresztül. Kisgyerek voltam, bent lehettem, és hallgattam a történeteket: mi történt, mit mondott édesapa, hogyan szavalta el az utolsó szó jogán Ady Csák Máté földjén című versét. Állandó téma volt a családban, hogy megtörtént ez a tragédia, de mégsem éltük meg tragédiaként. Ebben a nyíltságnak volt a legnagyobb szerepe, annak, hogy mindig beszéltünk róla. Mivel soha semmi nem volt titok, semmi olyasmi nem történt, hogy egy titokról hirtelen kiderül az igazság, és azt megdöbbenve veszi tudomásul az ember. 
 Továbbra is oda jártam iskolába, ahol édesapa tanított. A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebből nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályfőnököm, én meg sírva mondtam el neki, mit mondott Tamás. Szerencsétlen tanárnő, borzalmas helyzetben lehetett. A hivatalos verzió szerint azt kellett volna mondania, hogy Tamásnak igaza volt. Ehelyett vigasztalni kezdett, bizonygatta, hogy Tamás biztosan nem akart nekem rosszat, csak valakitől ezt hallotta. Aztán Tamás azt se tudta, hogy kérjen tőlem bocsánatot. Az egyház is segített. Egy volt apáca tanított bennünket németre. És annyi volt még, hogy ide, a győri bencésekhez fölvették a bátyámat, és körülbelül fél évig a bencések menzájáról kaptunk ebédet. Hogy miért maradt abba, nem tudom. 
Kijártam a nyolcadikat, és erdészeti technikumba szerettem volna menni. Ám ott csak egyéves gyakorlat után dőlt el, hogy fölvesznek-e. Anyám azt mondta, egy évet ellébecolok, és lehet, hogy nem vesznek fel. Amikor egyszer beteg voltam, megcsináltam a rádiót, mire édesanya azt mondta, legyek villanyszerelő. Óriási szerencsémre a MüM 401-es Iparitanuló Tanintézete indított szakközépiskolát, ahol az érettségi vizsga is biztosítva volt, oda felvételiztem. Jó bizonyítványom volt, mégsem akartak fölvenni. Az igazgató, aki édesapa kollégája volt, tudta, ki vagyok, és nagyon félhetett. Édesanya elment hozzájuk, és sírva mondta a feleségének, hogy nem ezt várta a férjétől. Így aztán fölvettek. Jeles érettségim lett, és szakmát is kaptam. Nagyon karakán emberekkel ismerkedtem meg a szakközépben. Sőt, édesapám volt kollégái is tanítottak. Volt olyan történelemtanár, Kövér István – ugye 63–67 között jártam a szakközépbe –, aki a történelemkönyvből kihúzatott néhány dolgot, mondván, hogy az nem úgy történt. Végtelenül becsületes ember volt. 
1967-ben végeztem, és ahol gyakorlaton voltam, ott kezdtem el dolgozni. Nem volt különösebb gond, mert póznamászó, mérőórás villanyszerelő lettem, amit nagyon élveztem. A munkásokkal is jó kapcsolatom alakult ki. Szerettem dolgozni, jó emlékeim vannak a melósokról is, de egy kicsit többet éreztem magamban, és jelentkeztem a főiskolára. A jellemzésemet a személyzeti osztályon lezárt borítékban kaptam meg. Megkérdeztem, mi van benne. Azt mondták, semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam. Akkor vissza akarták venni tőlem a borítékot, persze én nem adtam, sejtettem, mi van benne. Hazajöttem, felbontottuk. Édesapáról volt benne, hogy milyen ítélete volt, rólam meg az, hogy nem vagyok semmilyen szervezetnek tagja és nem olyan beállítottságú vagyok, hogy vezető beosztásra alkalmas lennék. Így javasolják nevezett felvételi kérelmét elutasítani. Ezzel a papírral nem mentem el felvételizni a főiskolára.  
Ősszel elvittek katonának. Nagy szerencsém volt, mert nyáron jogosítványt szereztem. Négy vagy öt helyen voltam katona. Veszprémben azzal fogadott a százados: No, mit csinált az öreged? Megvontam a vállam, és azt mondtam: semmi különöset. Ezzel le volt zárva a dolog. Veszprémben stadiont építettünk. Jót tettek velem, mert a zsold mellé lett egy kis ellátmány. Aztán repülőgép-harcálláspontra hordtam a reggelit, ebédet, vacsorát, és mindennap fel volt írva a tenyerembe a belépési kód. Hogy ez figyelmetlenség volt-e a részükről, nem tudom, de támadás soha nem ért. Egyszer kerülhetett szóba a múltam. Parancsnoki sofőrnek szántak és már majdnem rendben volt minden, amikor azt mondták, ez mégsem megy. Lehet, hogy a legutolsó kontrollnál derült ki, hogy ki vagyok. Konyhai vételező gépkocsin voltam sofőr, a kocsiparancsnok szerzett egy malacot a szomszéd laktanyából, levittük Alsóőrsre, és betettük a többi közé. Azok persze nekimentek a fekete színű, általunk orosz disznónak nevezett jövevénynek. Oldalba lökött a főtörzs és azt mondta: Látod, ezek sem szeretik egymást! Amikor egy hadnaggyal Budapestre mentünk, meglátogattuk az édesanyját, aki Mátyásföld közelében lakott. Mire megérkezünk, a mama is hazaér a miséről és jót reggelizünk – mondta. Ilyesmit mással szemben nem engedtek volna meg maguknak. 
Leszerelésem után otthagytam a vállalatot, elmentem a Közműépítőhöz villanyszerelőnek, és elvégeztem estin a villamosipari technikumot. 1974-ben felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára. Egy év után bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy három és fél év múlva végzek, van-e szükség üzemmérnökre. Korrektül megmondták, hogy nincs. Akkor mentem a megyei kórházhoz. 1975 februárjában kerültem ide, először műszaki ügyintézőnek. A kórházban a jelentkezésemkor biztosan nem tudták, ki vagyok. Az igazgató, akivel az angol nyelvkurzusom kapcsán jobb viszonyba kerültem, egyszer rákérdezett édesapám dolgára. És én ugyanazt mondtam, amit ma is: politikailag nem volt óriási szerepe, a lelkiismeretére hallgatva mindig kinyilvánította a véleményét, és megtette, amit szerinte kiszabott rá a sors. Mondtam, amit a különböző fehér könyvekben olvas, az nem történt meg sem Győrben, sem Óváron, sem máshol, és elmondtam, mi volt az apám szerepe. Koncepciós per volt. Az igazgató normálisan fogadta, biztosított a védelméről, de hozzátette: Azzal természetesen tisztában vagy, hogy vezető beosztásba nem kerülhetsz. Erre én az ismeretség miatt megengedhettem magamnak, hogy csodálkozó arcot vágjak, és különböző párt-deklarációkra hivatkozzam, miszerint a szakmai felkészültség számít. Mire hátba veregetett: Ugyan már, ne marháskodj, gondolom, neked ezt nem kell külön magyarázni. Soha nem tapasztaltam rosszindulatot a részéről, sőt ahogy enyhültek a körülmények és beruházások is voltak, huszonnégy fős csoport vezetője lettem. Azt mondhatom, a munkám során nem ért kellemetlenség, problémát csak az jelentett, hogy munka mellett kellett tanulnom, ami nem volt könnyű. Most osztályvezető lettem, mert az egyik kollégánk elment, és mivel már tizenhét-tizennyolc éve dolgozom a kórháznál, ez természetesnek tűnt. Okot nem adtam rá, hogy ne én legyek, a végzettségem megvan hozzá, a területet jól ismerem. A vezetés részéről soha nem tapasztaltam határozott ellenintézkedéseket. Sőt, hat évvel ezelőtt, amikor még nem lehetett olyan könnyen külföldre menni, kimehettem Ausztriába. Ennek részben a nyelvtudás az oka, meg elektromos ügyben kellett valamit bonyolítani, és kétszer három-három napra kimehettem. Ez akkor óriási dolog volt. 
A napokban megkérdezték, hozott-e valami jót nekem a rendszerváltozás. Erre azt kellett mondanom, hogy erkölcsileg, érzelmileg természetesen adott elégtételt, de a mindennapokban konkrét változást nem hozott, én ugyanúgy dolgozom. Hozzátéve, hogy tizenegy éve másodállásom is van, jó anyagi körülmények között élünk, de ez nem az elmúlt másfél évben alakult így. Előtte is embertelenül sokat dolgoztam. Nem természetes, hogy a napi nyolc óra után este a műhely-garázsomban, szombaton, vasárnap és szabadság alatt kórházakban, óvodákban kell villanyt szerelnem. Megtettem, mert egyrészt anyámtól azt láttam, hogy mindig csak dolgozott, másrészt voltak – meg vannak – olyan kulturális, anyagi és egyéb igényeim, amelyeket csak így tudok kielégíteni. Lehet, hogy mindezt külföldön könnyebben meg tudtam volna valósítani. Hogy nem mentem el, abba talán az is belejátszott, hogy az apám se ment el. Azt mondta, és a gyerekeinek is azt tanította: Itt élned, halnod kell! És olyan illúzióim sem voltak, hogy a határ túloldalán kolbászból van a kerítés. Azt pedig biztosan nem tudtam volna feldolgozni, hogy örökre ott kell maradnom. De abban az időben még útlevelet sem kaptam, az pedig meg se fordult a fejemben, hogy megpróbáljak kiszökni. Hogy jól tettem-e vagy nem, ezt nem tudom. Az biztos, hogy azt az időt, amit hasonló korú barátaim presszókban vagy kirándulásokon töltöttek, én tanulással. Még be sem fejeztem a főiskolát, amikor elkezdtem építeni ezt a lakást. Alighogy befejeztem, kiváltottam az ipart, és ott is dolgoztam. 
Összegezve az egészet, a tragédián túl azt mondhatom: ez az egész pozitív irányba befolyásolta a személyiségemet. Amikor éreztem, hogy valami nehezen megy, illetve nem úgy engednek, mint másokat, az munkált bennem, majd én megmutatom ennek a sok gazembernek. Például akkor is megszerzem a diplomát, ha megpróbálnak elgáncsolni. Az ember nem látott más lehetőséget az elégtételszerzésre, mint hogy bebizonyítsa, akkor is előbbre tud lépni, ha bármit tesznek ellene.
Tizennégy-tizenöt éves voltam, a bátyám tizenkilenc-húsz, nyilvánvaló volt, előbb-utóbb elkerülünk a háztól. Egyszer megjelent nálunk Czéh Sanyi bácsi, régi ismerős, aki együtt tanított édesapával. Később is meglátogatta néhányszor édesanyát. Szóba került, hogy eljöhet-e máskor is. Édesanya megkérdezett bennünket is. Megértettük, hogy biztosan nem akar egyedül maradni, régóta ismertük őt, korábban evangélikus kántortanító – úgymond közülünk való volt. Hamarosan házasságot kötöttek. Százszázalékos rokkant volt, már akkor bottal járt, később tolókocsiba került. T iszteltük, szerettük, befogadtuk a családba, de a mi életünk ettől nem változott. Az megnyugtató volt, ha elmentünk csavarogni, anyánk nem maradt egyedül. Ez a házasság egymás tiszteletére épült és tulajdonképpen legalizálta Sanyi bácsi látogatásait. Sajnos állapota egyre rosszabb lett. Sclerosis multiplex betegsége volt, egészen fiatal korától. Megtettünk mindent, amit egy ilyen családban meg lehet tenni. Én a hátamon hordtam le kerekezni, hogy el ne essen a lépcsőn. Aztán közösen vettünk egy Trabantot. Amikor elvittük Balatonra, úgy nézett ki az autó, mint a karácsonyfa, fölpakoltunk és bezsúfolódtunk. Már nős voltam, Sanyi bácsi, az anyám, a feleségem meg még Gergő is a Trabantban, a csomagtartó megpakolva. Sanyi bácsi idővel nagyon rossz állapotba került. Egy-két hónapig én jártam föl édesanyához minden reggel – már külön éltünk –, hogy segítsek. Nehéz volt. Féltünk, hogy édesanyám rámegy. Próbáltak bekerülni nyugdíjasházba, ahol van orvosi ellátás, nővér, minden, de nem sikerült. Akkoriban igen nagy keletje volt a nyugdíjasházaknak. Nővért nem tudtak volna fogadni a nyugdíjukból, egy év után viszont Sanyi bácsinak sikerült bekerülnie a szociális otthonba; egyedül volt a szobában, jobban lett, később zenét és németet tanított, tanítványok jártak hozzá. Édesanya mindennap ott volt. Sanyi bácsi 1984-ben meghalt. Édesanya sokáig a régi lakásában élt, de aztán lakásfelajánlással sikerült kijárni, hogy bekerüljön a nyugdíjasházba. Még a telefont is el tudta intézni. Szeret ott lakni.
Leszerelésem után rossz emlékű cégemet otthagyva, a Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál dolgoztam. Ott ismertem meg a feleségemet, Zámori Brigittát, és jó másfél éves ismeretség után összeházasodtunk. 1976 augusztusában született meg a fiunk, Gergely, aki most elsős, villamosipari szakközépiskolába jár. Feleségem szülei a Graboplast gyárban dolgoztak, apósom villanyszerelőként, anyósom pedig a kollekcióban, ahol a kiállításokra kerülő anyagokat készítik elő. Egy húga van a feleségemnek, ő is ott dolgozik. A házasságkötés után szerencsésen rögtön külön kerültünk. Albérletben laktunk, családon belüli megoldással, 1976-ban pedig beléptünk egy meghirdetett szövetkezeti lakásakcióba, ami tulajdonképpen önerős építkezés volt, kedvező hitelkonstrukcióval. Évekig spóroltunk, édesanyám is támogatott bennünket. Ez az a lakás, ahol most is vagyunk. Sajnos majdnem négy évig épült, több ezer órát dolgoztunk segédmunkában, mert az építőanyagokon kívül teljesen önerős volt.
A feleségem munkahelye éppen privatizáció alatt áll, rendkívül bizonytalan a helyzete. Szóba került, hogy a dolgozók megveszik a vállalatot, akkor tulajdonosi részarányban kapnának jutalékot, és a munkahelyük is biztosítva lenne. Nem szólok bele, hogyan döntsön, az a fontos, hogy jól érezze magát a munkahelyén. Tizennyolc évi házasság alatt az ember megismeri a másikat, tudja, hol legyen megengedőbb, hol álljon ki határozottan a véleménye mellett, mert úgy érzi, abban ő a kompetens. A háztartással kapcsolatos dolgokba nem szólok bele, a pénzügyiekbe sem, inkább csak figyelemmel kísérem. Viszont azokba az egyéb pénzügyi dolgokba, ahol elő kell teremteni mindezek fedezetét, ő nem szól bele, ezt én vállaltam, én végzem, és nem is rosszul. Megfelelő anyagi biztonságot jelent a szakmám: odafigyelésemmel, lelkiismeretes munkámmal, az emberekkel kialakított kapcsolataimmal. Meg tudom ítélni, hol kössek olyan kompromisszumot, amely az elvek feladása nélküli megegyezést eredményez. A feleségem rögtön az elején megtudta, mi történt édesapával. Sőt, talán tudta már korábban is, mert a cégnél több olyan vezető beosztású ember dolgozott, akit édesapa tanított. Később kiderült, hogy apósom is tudta, ki volt édesapám.
Korábban sem tevékenykedtem politikai szervezetekben, pártba most sem léptem be. Vannak szimpatikus programmal rendelkező pártok. Például az MDF, amelyre szavaztam, vagy a kisgazdák, de emlékszem a FIDESZ meg az SZDSZ nagyon kemény, nagyon határozott állásfoglalásaira is, amelyek nagyon tetszettek nekem. Mindegyiknél találok nagyon rokonszenves elképzeléseket, programokat, de találok olyasmit is, ami nem tetszik. Bár talán egy egyszerű párttagtól nem is várnak el olyan mértékű párthűséget, hogy mindent feltétel nélkül elfogadjon, de a magam lelkiismeretével nem tudnám összeegyeztetni, hogy azok a dolgok, amelyek nekem nem tetszenek, és amelyeket szóvá is teszek, végül a többségi elv alapján megvalósulnak. Élem a magam életét, nyitott vagyok, sok mindenről alkotok véleményt, és ha konkrét dologról van szó, amiben úgy érzem, tehetek valamit, azt párttagságtól függetlenül is megteszem. Nem tudom, kik hozták létre a halálbüntetést ellenzők ligáját, de oda rögtön beléptem, és amennyire tudtam, anyagilag támogattam őket. Egyetértek velük, mert inkább fusson száz bűnös, mint hogy egyvalakivel olyat tegyenek, ami visszafordíthatatlan. Ugyanez volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságával, amikor meghallottam, hogy megalakult, csatlakoztam hozzájuk. Nem is tudom, honnan tudtam meg, vidékre sokkal nehezebben jutnak el ilyen információk. Halda Aliz címét adták meg, beszéltem vele telefonon, tőle kaptam meg a belépési nyilatkozatot. Nagy hatással van rám, amivel foglalkoznak, meg hogy nem pártként funkcionálnak. Támogattam az örményországi földrengés áldozatait is valamilyen összeggel. És tavalyelőtt nyáron, amikor az MDF szervezésében gyerekeket nyaraltattak, mi is vállaltunk Aknaszlatináról és Lészpedről egy-egy kisgyereket. Ha más párt szervezi, akkor is támogattam volna, de annyi fenntartás azért van bennem, ha a kommunisták vagy az utódpártjuk, akkor nem. Sok embert látok az MSZP-ben, akik emberileg még szimpatikusak is lehetnek, elismerem a jóindulatukat, de közösséget nem szívesen vállalnék velük. Van egy határ, amit nem szeretnék túllépni. 
Mindenesetre sokkal simábban is alakulhatott volna az életem. Én azon már több ízben gondolkoztam, hogy mivel számunkra más elégtétel nem maradt, mint bebizonyítani a hatalomnak, akármennyire próbáltak elgáncsolni, csak megteremtettük magunknak a tisztességes körülményeket. Nekem például elsősorban azért kellett a diploma, hogy megmutassam, nem tudnak eltiporni. Jó érzés, hogy elértem. Ezeket próbatételként éltem meg, bár időnként megkérdőjelezem, érdemes volt-e felnőtt fejjel, gyerek és építkezés mellett, másodállást is vállalva tovább tanulni, amikor nem fizették meg az értelmiségi munkát. Jó anyagi helyzetben vagyunk, de nem a mérnöki fizetésemből, nem a főállásomból, mert ott nagyon szerény a kerestem, hanem abból, hogy megszerettem a szakmámat, a munka örömet okoz, a kreatív munka sikerélményt jelent. Végül is fizikai munkával, a villanyszereléssel tudtam előteremteni az elkölthető összegeket, nem a műszaki értelmiségi munkával, arra nem volt vevő a második gazdaságban senki, a munkákat pedig ingyenes tervezéssel nyertem el.
 Gyerekkorunkban furcsa volt, hogy míg más a temetőbe megy az apja sírjához, mi nem mentünk. A Karmelita templom altemplomában van egy kis emléktábla, oda időnként tettünk egy koszorút vagy gyertyát gyújtottunk. Amikor kimentünk anyai nagyanyám vagy keresztapám sírjához, a családi sírhelyhez, úgy vettük, édesapa is ott van. A legelső információ, hogy hol lehetnek eltemetve, röviddel a haláluk után jött. A holttesteket az egyik Olaszfa melletti községből, Oszkóról való börtönőrök vitték ki Győrből Sopronkőhidára. Édesanya Olaszfán élő nagynénjén keresztül üzenték meg, hogy december 31-én négy, január 15-én pedig három koporsót vittek. Neveket nem tudtak, de biztosra vettük, hogy csak ők lehetnek. Abban az időben a soproni utazáshoz határsáv-engedély kellett, szóba se jöhetett, hogy odamenjünk. Nem láttunk rá esélyt, hogy eltemethessük. A vagyonelkobzás után, 58 májusában édesanyát hagyatéki tárgyalásra hívták, ott is elmondta, hogy nem kapott értesítést a férje haláláról. Elment a börtönparancsnokhoz a halotti anyakönyvi kivonatért, és megkérdezte, hová temették őket. Azt válaszolták, érdeklődjön a minisztériumnál. Azt hiszem, oda nem írt. Olyan volt a légkör, hogy nem láttunk reális esélyt a megtalálásukra, de mindig felszínen volt a kérdés: pontosan hol lehetnek? 1988. október 6-án a Magyar Közlöny 46. számában megjelent az 1988. évi 20. törvényerejű rendelet a közkegyelemről. Ebbe viszont nem tartoztak bele a hazaárulás, kémkedés és emberölés vádjával elítéltek, nekik november 30-ig egyéni beadványban kellett kérni az ügy kivizsgálását. Látszott, hogy recseg-ropog már a birodalom.
 Édesapa győri ítéletében szerepelt három rendbeli gyilkosságra való felbujtás, amit Pesten, másodfokon elvetettek, de mi azt nem tudtuk. Bár ha tudjuk, akkor sem számított volna, mert mint később kiderült, másodfokon az ítéletébe betették a hazaárulást, amire szintén nem vonatkozott a közkegyelem. 1988. november 23-án írtuk az első kérelmet az igazságügyi miniszternek édesapa ügyének kivizsgálására. Édesanyámmal szerkesztettük meg, ő is és a bátyám is aláírta. Ugyanakkor írtunk a Belügyminisztériumba is. Berecz János azon kijelentésére hivatkoztunk, hogy aki Magyarországon született és halt meg, azt országunkban egy sírhely megilleti, valamint kértük, engedélyezzék az exhumálást és az újratemetést. Úgy döntöttem, az ügy intézéséből édesanyámat kihagyom, a koránál fogva sem akartam kitenni újra ezeknek a dolgoknak. Persze tudott mindenről, de a hivataloknál én jártam el. 1988. december 9-én a BM-től azt a választ kaptuk, hogy kérelmünket áttették az Igazságügyi Minisztériumba. Erre az átiratra 89 márciusában értesítést kaptunk az igazságügytől, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, július 1-je után sor kerülhet a munka megkezdésére. Az első levelünkre viszont nem válaszoltak, ezért 89. május 18-án újra kértem édesapa ügyének kivizsgálását. 
 1989. június 15-én a Soproni Ellenzéki Kerekasztal megemlékezést szervezett a sopronkőhidai rabtemetőben. Egy héttel előtte értesültem róla, hogy a soproni EKA – amelyben az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, a Független Kisgazdapárt és a TIB szerepelt – felderítette, hogy Szigethy Attilát és az óvári ügy kapcsán kivégzetteket a sopronkőhidai rabtemetőben temették el. Az általuk felkutatottakról és a sopronkőhidai börtön által is megerősítettekről elsőként az MDF-es dr. Magas Lászlótól és dr. Borbély Józseftől kaptam értesítést. A megemlékezésen ismertem meg az EKA másik agilis képviselőjét, az SZDSZ-es Szentkirályi Zsoltot. Csodálatos megemlékezés volt. A várkerületben tartották a fáklyás felvonulást, a nagytemplomban ökumenikus misét celebráltak, utána kimentünk a rabtemetőbe. Pár nappal később Szentkirályi Zsolt Borbély Józseffel együtt kivitt a börtönbe, és bemutatott a jogász végzettségű Pantali Zoltán őrnagynak, aki akkor szolgálatvezetői beosztásban tevékenykedett. Utánanézett, mikor temettek utoljára a rabtemetőben, kik voltak őrségben azokon a napokon, kiket rendeltek ki gépkocsival, egyáltalán, kik tudhatnak róla. Pantali rendkívül segítőkész volt. Később egy ismeretlen telefonáló megfenyegette, hogy megölik, és fenyegető levelet is kapott.
Mindenáron el akartuk érni, hogy mielőbb induljon el a feltárás, legalább az első temetési helyet nézzék meg, egyáltalán van-e nyoma. Mivel nem került elő semmiféle dokumentum, csak az emlékezetre lehetett hagyatkozni. Annyi év távlatából érthető, hogy nem jó ponton kezdtek. Egy Karakás nevezetű volt börtönőr vagy gépkocsivezető – hol ezt mondta magáról, hol azt – állította, hogy a rabtemetőben egy kollégájával ő ásta meg Szigethy Attila sírját, még külön pénzt is kaptak érte a börtöntől. Annyira biztosnak tűnt, el kellett hinni. Eléggé megbízhatóan mutogatta, hova temettek december 31-én, és hova januárban. Azt is állította, hogy egymásra tették a koporsókat. Majdnem ki is lépte, ha ide temették Szigethy Attilát, akkor a többieket hova. Az igazságügynek írt levelekben hivatkoztam is erre az információra. Később megtudtuk, hogy a koporsókat szállító börtönőrök már nem élnek. Volt olyan informátor, aki elbizonytalanodott, és volt, aki biztosan állította, hogy ott vannak.
1989. július 26-án az Igazságügyi Minisztériumból megkaptuk a levelet, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, de éreztették, nem lesz egyszerű, mert a temető nagy, pontosan nem behatárolható, hol keressék őket. Nem biztattak eredménnyel. 1989. október 15-én ezt írtam az Igazságügyi Minisztériumnak: Pantali Zoltán százados megerősítette a soproni EKA-tól kapott értesülésemet, miszerint az édesapám perében kivégzetteket, valamint Szigethy Attilát és Török Istvánt – a soproniaktól tudtam meg ennek a felkelőnek a nevét – a rabtemető egy jól elkülöníthető, mintegy harmincöt négyzetméteres területén temették el. A temetésnek vannak szemtanúi. Mivel a kihantolásnak, exhumálásnak, azonosításnak és végső nyughelyre szállításuknak jogi és gyakorlati akadályai megszűntek, az eljárások elvégzésére mielőbbi időpont kitűzését kérem. Erre Dornbach Alajostól, a TIB jogászától kaptam egy levelet, ami nagyon nem tetszett nekem. Amellett, hogy együttérzéséről biztosított, javasolta, vonjuk vissza a kérelmünket. Azzal indokolta, hogy ilyen sűrűn betemetett helyen csak akkor van értelme elkezdeni a feltárást, ha igen nagy bizonyossággal lehet valószínűsíteni, melyik sírhelyen van az eltemetett személy. Rájöttem, hogy Dornbachot az Igazságügyi Minisztérium kereste meg, mint a TIB jogászát. A TIB-től viszont azt vártam volna, hogy az asztalra vernek, és azt mondják, ameddig ásó van, addig ásnak – főleg azok után, hogy nagy valószínűséggel tudtuk, hol vannak –, nem pedig azt, hogy álljunk el a kérelmünktől.
A levelet 1989. november 4-én kaptam meg, éppen amikor a Sopronkőhidán felállított kopjafák avatására indultunk. Szörnyű dühös voltam és a sógornőmnek lediktáltam az ott vélhetően eltemetettek nevét, majd Sopronkőhidán a hozzátartozókkal aláírattam, hogy beleegyeznek a feltárásokba (ugyanis a levélben kegyeleti okokra is hivatkozott Dornbach ügyvéd). Ezt mellékelve küldtem választ az Igazságügyi Minisztériumnak címezve: „Alulírottak, az úgynevezett mosonmagyaróvári perben kivégzettek hozzátartozói, együttesen kijelentjük, hogy az 1957-ben, illetve 1958-ban kivégzettek exhumálását és azonosítását – kik a sopronkőhidai rabtemetőben lettek elhantolva – az Igazságügyi Minisztérium sorozatos akadékoskodása ellenére kérjük. A temetés helyszínét, illetve a sírok pontos helyét a soproni EKA felderítette, illetve ezen kívül a temetésen részt vevő személy Tihanyi Lászlónak megmutatta. A továbbiakban Tihanyi Lászlót tájékoztatták arról, hogy arra a helyre előtte és utána elhantolás nem történt. Nyomatékosan kérjük korábbi exhumálási és azonosítási kérésünk mielőbbi teljesítését.”
Korábban a többiekkel sem igen tudtunk egymásról, nem adhattunk fel hirdetést, hogy megtaláljuk egymást. Egyszerűen nem tudtam, hova menjek, kit keressek. Még csak az kellett volna, hogy megtudják, szervezkednek a kivégzettek hozzátartozói. 
Aztán írtam egy levelet az Igazságügyi Minisztériumba, azt dr. Borics Gyula államtitkár kapta meg. Úgy indítottam, hogy a legutóbbi levelemre egyenes választ nem kaptam öntől. Nem mondhatom, hogy nem reagáltak a megkeresésre, de csak a TIB-en keresztül. Feltételezve, hogy ismerik az ominózus levelet, a lassan tengerikígyóhoz hasonlatos ügyintézést rövidítendő, közvetlenül önöknek válaszolok. Megírtam, mennyire megdöbbentem azon, hogy olyan szervezetet próbálnak befolyásolni, amelyiknek egészen más lenne a dolga. Aztán újra leírtam, mennyire biztos, hogy ők ott vannak. A végére ezt írtam: „Hangsúlyozom, hogy a tények ismeretében visszautasító indokot nem tudok elfogadni, továbbá véleményem szerint annak a rendszernek vagy jogutódjának, amely huszonhatezer embert börtönben tudott tartani, többszöri eljárásokat lefolytatni, és százakat kivégezni, legyen annyi anyagi és erkölcsi tartása ahhoz, hogy – amíg csak a remény egy szikrája is él – mindent megtegyen a végső tiszteletadás biztosítására. […] Önöktől csak azt kérjük: ássák ki halottainkat, akiket lopva, egy gyalázatos procedúra megkoronázásaként a temetőárokba löktek.”
Erre a levélre postafordultával jött válasz, hogy menjek be a titkárságra megbeszélni a dolgokat. A többieknek is írtak. November 21-én találkoztunk Borics úrral. A nejem jött el velem, a Gulyás lányok is ott voltak, ott volt Földesné, Irmi néni meg Zsigmondéktól valaki. Borics azzal kezdte, hogy kikérte magának a levél hangvételét. Emlékeztettem rá, hogy korábban nagyon udvariasan fogalmaztam, de csak nesze semmi, fogd meg jól választ kaptam. Igenis jogutódnak tartom őket, akik mindenről tudtak. Azt is megkérdeztem tőle, hogy koros ember lévén, mit csinált eddig? Nem az igazságügyben vagy a pártállam berkeiben dolgozott? Akkor hogy lehet, hogy nem tekinti magát senki utódjának sem? Meg kijött belőlem még olyan is, amit most nem akarok elismételni. Ő meg valami olyasmit is mondott, hogy mik derülnek ki ebben az országban. Alig tudtam uralkodni magamon, azt hittem, agyonütöm. De mondtam neki, tekintsünk el ettől, nem ezért jöttünk, mindketten tegyünk be egy szép fehér lapot a dossziéba, aztán írjuk le, ki mit és hogyan lép. Ezután mindent megígért.
Ez azért is érdekes, mert a Magyar Nemzetben megjelent egy cikk, Kertész Péter írta, és úgy állította be, hogy a lincselők Győrből mentek Mosonmagyaróvárra. Én aztán megírtam neki, le is hozta az újság, hogy óriási tévedésben van. Mert a Népbíróság mindent elkövetett, hogy győri illetőségű lincselőt találjon, és gondolhatja, ha nekik nem sikerült, nem is volt ilyen. A korabeli ítélet sem tartalmazta, de még a vád sem, hogy Győrből érkeztek volna lincselők Óvárra.
A feltárást elvben engedélyezték, de az exhumálási és az azonosítási eljárást minden kivégzett esetében a hozzátartozóknak kellett kérvényezni. Mivel a kilenc érintett közül egynek, Török Istvánnak a hozzátartozóiról semmit sem tudtam, írtam a Tér – Kép című újságnak, tegyék közzé felhívásban, hogy keresem Török hozzátartozóit. Ők aztán a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézetnél jelentkeztek. 1990. január végén elküldtem az Igazságügyi Minisztériumba a közös kérvényt, és áprilisban dr. Bajnóczky Istvántól, a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézet vezetőjétől kaptam levelet, hogy április 6-án megbeszéljük a dolgokat. Ettől kezdve elég sok megbeszélés volt, hogy mikor és hogyan kezdik a feltárást. 1990. április 17-én kezdték el. Enyhe tél lévén, ebben az értelemben szerencsénk volt. A feltáró csoportban egy győri régész házaspár, dr. Tomka Péter és dr. Szőnyi Eszter vett részt, a csoport vezetője Bajnóczky István volt. Bajnóczky doktort felületesen ismertem a kórházból, a régészeket korábban nem ismertem. Hamarosan kiderült, hogy Eszter édesapját az ötvenes években elvitték, négyéves „továbbképzésre”, ami hozzájárult, hogy ötvenegynéhány éves korában meghalt. Ezt csak azért mondtam el, mert nekünk ez garancia volt a hozzáállásukra.
Az első megbeszélésen, amit Bajnóczky doktor összehívott, bemutatta azokat az embereket, akik majd a feltárás anyagi és egyéb feltételeit fogják biztosítani. A bódétól kezdve az aggregátorig, a vizes bödönig, hogy ott mi mindent kell létrehozni. Szakmailag meghatározott rendszer szerint kezdték a munkát: kutatóárok satöbbi, amiben később egy kicsit kiokosodtunk. A kezdési pontot a temető északnyugati csücskében jelölték ki, hiszen Karakás emlékei szerint Szigethy Attilának ott kellett lennie. Nagyon sok sírt tártak fel, amit a feltárási napló rögzít. Találtak egy üres koporsót, amelyről többen úgy vélték, biztosan Szigethy Attila koporsója, és kilopták belőle a holttestet. Meg is jelent egy cikk, Az üres koporsó titka, mindenféle újságírói dolgokkal kiszínezve.
Azt hiszem, 64-ben temettek oda utoljára. A sírhelyeket egy bizonyos időpontig megjelölték, idővel viszont letettek erről a szokásukról, már senki sem tudta, milyen sorrendben és rendszerben temettek. Egyszer nagy izgalom támadt, mert két koporsó körvonalai jöttek elő a tisztítás során, nyilván egyszerre helyezték oda őket, ráadásul fejtől s lábtól voltak. Karakástól is hallottunk hasonlót. Akkorra ebben is megedződtünk, elég sok csontot meg koponyát láttunk, de ennek a két sírnak a feltárását másképp vártuk, azt hittük, hogy ők azok. Irmi nénit tudtam csodálni, ő volt kinn a legtöbbet. Volt olyan időszak, amikor később mentem ki, és Irmi néni azzal fogadott: Gyere, Lacikám, megmutatom neked! Lemásztunk a gödörbe, Irmi néni fölemelte a nejlont, és megmutatta a csontokat. Megrendítő volt, ahogyan tudott róla beszélni: látod a kis bajszát, szegénynek. Ahhoz is hozzászoktunk, hogy néztük a fogazatot, meg hogy volt-e bajsza. Mi azokat a jegyeket kerestük, amelyek alapján beazonosíthatók. Édesapának voltak olyan ismertetőjegyei, amelyek alapján egyértelműen lehetett tudni, hogy ő az. Végül arról a kettős sírról kiderült, hogy nem az övék.
Sehol sem volt egyetlen azonosító cédula és rabszám sem. Bajnóczky doktor az egyik sírban olyan támpontot adó jelzőkövet talált, amelynek megtalálták a nyomát a börtönben. Tehát abba a sírba egy ottani rabot temettek, a nyomokból pedig tudtak következtetni a temetés évére. Mivel összevissza temettek, ennek végül nem volt jelentősége. Egy másik azonosítási szempont volt, hogy a koponya fűrészelt-e vagy sem. Boncolásnál fűrészelt, kivégzetteknél nem. Egymás után tárták fel a sírokat, minden eredmény nélkül. Volt egy Zsuzsa nevezetű hölgy, aki annak idején a börtönben GH-s alkalmazottként dolgozott, illene tudnom a vezetéknevét, ő rengeteget segített. Földesné, Irmi néni korábbról ismerte. Zsuzsa közbenjárásával sikerült szóra bírni azt az embert, aki szavahihetőnek tűnt. Ez az a férfi, Kuslics István, aki sokáig nem akart beszélni. Róla az derült ki, hogy ő vezette azt a gépkocsit, amely a temetést végzőket szállította. Elmentünk a lakására, Zsuzsa kérlelte, aztán a felesége agitálta: Ugyan, mitől félsz már, miért nem mondod meg? Látod, itt van ez a gyerek, keresi az apját, a másik az urát, hát gondolkodj már! De az csak hajtogatta: nem emlékszik rá, nem tudja. A végén csak rávettük, és kimentünk vele a rabtemetőbe. A bizonytalansága volt meggyőző. Ő nem mutatott sehova, hanem azzal kezdte: úgy megváltozott itt minden, nagyon megnőttek a fák. Nem emlékszik a pontos sírhelyekre, de biztosan ide temették őket. Akkor éjjel már lefeküdt, az ágyból húzták ki, hogy induljon el a kocsival. Ilyen emlékei voltak, és mutatta, körülbelül hol lehetnek. Szerinte lejjebb történtek az eltemetések, mint ahol a feltárás tartott. Nagyon megörültünk az információnak.
Június elejéig tartott az első terminus, és szinte az utolsó napon találtak egy olyan holttestet, amelyen többszöri törésnyomok látszottak, az arcon meg egyéb helyeken is. Volt félig gyógyult törés, meg olyan is, amelyik nem gyógyult be. Nyilvánvaló volt, hogy Szigethy Attila csontjai, hiszen a vizsgálati fogságban egyszer felvágta az ereit, kétszer ugrott ki az ablakon, szegény az utóbbiba belehalt. A koporsóban a feje alatt német nyelvű orvosi újságokat találtak. Ezek úgy kerülhettek oda, hogy Szigethy Attila a kórházban halt meg, valahogyan a koporsóba kerültek ezek az újságok. Hála Isten, a kórboncnok segítőjének ilyen újság akadt a kezébe. Kiderült, az újság a győri kórházba járt, a soproniba nem. Szigethy Attila koporsója éppen az alatt a kőhalom alatt volt, amelyet 1989. június 15-én emeltek, mint Pro patria emlékhelyet.
És akkor abbamaradt az ásatás. Megdöbbentünk, pedig korábban is tudtuk, hogy a régészeknek az M1-es autópálya Győrt elkerülő szakaszának építéséhez kell menniük, programozott feltárási munkára. Szerződésük volt egy avar kori temető feltárására. Amikor Sopronkőhidán elkezdték a munkát, valószínűleg nem tudták, hogy ennyi ideig fog tartani. Mi felfokozott állapotban voltunk, bennünket csak az érdekelt, hogy mielőbb megtaláljuk a halottainkat, és akkor abbamarad. Bajnóczky összehívott egy megbeszélést, közölte, hogy felfüggesztik a munkát, de ha végeznek a régészeti feltárással, folytatják. Először nem akartunk belemenni, csűrtük-csavartuk mindenhogyan, mit lehetne tenni. Aztán úgy gondoltam, és megkaptam a többiek beleegyezését is, hogy hozzájárulunk a prolongáláshoz. Bajnóczky megígérte, hogy augusztus 20-a után folytatják.
A régészek rendkívüli emberséggel végezték a munkát. Bajnóczky doktornak voltak segítői is, két munkatársa felváltva járt ki. Az egyik Oltványi Éva kórboncnok. Ő elég nagy részt vállalt a munkából, majdnem két hétig kint is lakott ott egyedül. Változó létszámban voltak, akik ástak, főleg börtönőrök. Jól megvoltunk velük. Soha egyetlen számunkra nem tetsző megjegyzést nem hallottunk tőlük. Egy férfi pedig társadalmi munkában járt ki ásni Sopronból. Jólesett, amikor megtudtam. Mi is felajánlottuk, hogy tologatjuk a talicskát, de nem hagyták. Ott álltunk naphosszat, már nem tudtuk, hogy miről beszélgessünk. Őket nem akartuk zavarni. Jó is lett volna, ha az ember leköti magát a munkával.
Amikor édesanyának elmondtam, hogy két hónap múlva folytatják a feltárást, nem értett egyet vele. Azt mondta, ő nem volt ott, nem egyezett bele. Íratott velem egy levelet a minisztériumba, hogy ő ezzel nem ért egyet, és haladéktalanul meghallgatást kér a miniszter úrtól. Gondoltam, ha ez megnyugtatja, miért ne, végül is igaza volt. Olyan értelmű levelet írtam, hogy mivel az eddigi feltárások megkérdőjelezik a biztosnak vélt szemtanú emlékeit, kérjük – hasonlóan a Nagy Imre-feltárásokat megelőző időszakhoz –, rendeljenek el rendőrhatósági nyomozást. A két hónapig tartó leállás éppen elegendő lesz rá, hogy utána biztosra menjenek. Azért is szerettem volna, ha nyomoznak, mert abban meg kellett egyezni, hogy meddig folytassuk a feltárást. Mi sem akartunk minden halottat kiforgatni a sírjából. Azt mondtuk, hogy a rendezett sírok kezdetéig ássanak, ami még egyszer akkora terület volt, mint amit már feltártak. Főleg azért gondoltunk a nyomozásra, hogy akkor talán előkerül néhány dokumentum a temetésről, hiszen addig egyetlen papírt sem láttunk róla.
Június 22-én íródott ez a levél, és augusztus 6-án kaptunk választ, hogy szeptember 5-én menjünk föl a minisztériumba, dr. Isépy Tamás államtitkár úr fogad bennünket. Szeretek őszinte lenni, Isépy államtitkár úrnál is úgy indítottam, szeretnék hangot adni a véleményemnek. Nagyon fájlaljuk, hogy júniusi megkeresésünkre augusztusban kapunk választ, úgy, hogy az érdemi munka szeptemberben kezdődik. És hogy ez annál is inkább bánt bennünket, mert gondolható, hogy hova szavaztunk, és azok az emberek, akiknek az utósorsát kell intézni, nagyon is benne voltak abban, hogy ők kerültek kormányra. Többet érdemeltek volna, illetve valamilyen prioritást érdemeltek volna. Meglepődött. Nem akartam udvariatlan lenn. Aztán megbeszéltük vele, hogy folytatódik a feltárás, hiszen akkor már bizonyos volt, hogy Szigethy Attila holttestét találták meg. 
Október 1-jén este felhívtak, hogy biztosan édesapáékat találták meg, mert négy koporsó körvonalazódik. Másodikán kimentem. Ez is olyan érdekes, normálisan az ember azt gondolná, korán fölkelek és kimegyek Sopronba. De nem. Nem féltem, hiszen a várakozásunknak ez volt a csúcspontja, de halogattam az indulást. Bementem a munkahelyemre, ott vacakoltam, kihúztam, betoltam a fiókot, és csak valamikor fél tizenkettőkor indultam el. Majdnem egy óra volt, mire odaértem, éppen akkor mentek ebédelni a dolgozók. Odamentem a sírhoz, amely akkor már meg volt bontva, de nem sok mindent lehetett látni. Szinte biztos volt, hogy ők lesznek, négy koporsó, fejtől s lábtól. Néztem, melyik lehet az édesapám. Az egyiknek a bal keze a feje fölött volt kitekerve, mint akit csak úgy belevágtak a ládába. Lehet, hogy ő az? – gondoltam. És ő volt. A koporsófedelek beszakadtak, nagyon rossz minőségű furnérból készültek, lemásztam, próbáltam nézni a fogakat, de az arci részt nem lehetett látni, és a lábakat sem. Az ottlévők közül mindenki nagyon emberségesen viselkedett. A régész, Eszter látta rajtam, hogy megviselt vagyok, magamra hagytak. Sejtettük, hogy milyen körülmények között temették el őket, biztosak voltunk benne, hogy az utolsó órájukhoz nem hívhattak papot. És akkor imádkoztam értük. Gondoltam, ez a legkevesebb, amit abban a percben megkaphatnak. Nem tudtam, ki a másik kettő. Apámról meg Gulyás lelkészről tudtam, hogy ők biztosan szerették volna. De mindegyikükért imádkoztam. A munkások visszajöttek az ebédből, folytatták a munkát. Azt figyeltük, mikor találnak olyan jegyet, ami édesapára vonatkozhat. Az elsőnél különösebb dolgokat nem találtak, később derült ki, hogy Gulyás Lajos az. A másodiknál az arci részt bontották ki először, és megtalálták a nagy sérülés nyomát, a bal oldalon hiányzott egy arccsont-darab. Bontották tovább, és a jobb lábon öt-hat centi hosszúságban egy megvastagodott rész látszott, az ő lábsérülése. Amikor kivették a koponyát, az aranykoronát is lehetett látni. Teljes volt a bizonyosság, hogy ő az. És az meg már lehetetlen lett volna, ha a többiek nem a társai. Aztán annak módja szerint ládákba rakták őket
A hármas sírt is megtalálták, három méterre a négyestől. Az egyik kibontásakor a mellrészen zöldes valamit lehetett látni, meg zipzár nyomait. Földesné mindig mondta, hogy a zöld pulóvert, amit Gábor annyira szeretett, ő nem kapta vissza. Abban a zöld pulóverben temették el. Még egy vizsgálatnak is alávetették őket. Földesről például, színész lévén, sok felvétel készült, és videokamerás pozíciós vizsgálattal rávetítették a koponya képét a fényképre. A többieknél a fogazat, hiányzó ujjperc, görbe láb, rendkívül vézna alkat voltak az azonosság bizonyítékai. Egyértelműen beazonosítottak mindenkit. Ezekről a vizsgálatokról tudok.
Édesanyát fölhívtam telefonon, csak sírt szegény. Féltem egy kicsit, de jól fogadta, bizonyos értelemben megnyugvás volt neki, lezárult egy szakasz. Amint kiadták a csontot a sírgödörből, elvettük és tettük be a ládába. Bajnóczky doktor felesége is ott volt akkor, az ő kezébe adták a régészek édesapa koponyáját, én nyúltam feléje, de egy pillanatig még magánál tartotta így fejezte ki a részvétét. Aztán szegény Földes Gábor maradványait Zsigmond Imre fiával ketten vittük be a faházba.
Én a kórházban dolgozom, és a győri kórház proszektúrájára hozták be a maradványokat. Tudtam, hogy édesapáé egyértelmű, azt nem kell tovább vizsgálni, a többiekét igen, azokat tovább is küldték Pestre. Bementem a proszektúrára. Akkor tisztították, főzték a csontokat. Nem is tudom elmondani, milyen érzés, amikor az ember az édesapja fejét látja egy edényben. Dr. Bajnóczkyval megbeszéltem, hogy valami emléket szeretnék édesapától, valami maradandót, az arany fogkoronát szeretném emlékként eltenni. Bajnóczky doktor adott egy írást, és a boncmester fiúval le is vettük a koronát. Azóta őrzöm.
Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat. Én azt mondtam, megkeresem a holttestét, úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy a maga valóságában érezzem, és megfogalmazódjon bennem: ezek szörnyetegek. De hogy apámat nekem itt kell látnom a fazékban! Azt hiszem, azért kellett odamennem, hogy erőt gyűjtsek magamban a gyűlölethez. De hála Isten, ez se jött össze. Gondolom, az ember bizonyos határokat nem tud átlépni. Nekem még ez a szörnyűség sem volt elég ahhoz, hogy konkrétan tegyek valamit a gyilkosok ellen. Egyet viszont megtettem: a bírót, Gyepest fölhívtam aznap este, amikor megtaláltuk. Se nem átkoztam, se nem kívántam neki hasonlókat, azt viszont megkérdeztem: hogy érzi most magát a pizsamájában, a tv előtt, amikor én az apámat ilyen körülmények között láttam viszont. Mondta, hogy azok más idők voltak. Erre azt válaszoltam: Tudom, voltak hóhérok meg voltak akasztottak, és azzal fejeztem be, soha többé nem fogom keresni, tőlem nem kell tartania, mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével. 
 Édesapa Győrben lett eltemetve. Ő volt az egyedüli győri születésű győri lakos, akit 56-tal kapcsolatban halálra ítéltek. A győri önkormányzatnak nem volt gyakorlata az ilyen ügyek intézésében, teljes zavarodottság volt náluk, végül állták a temetés költségeit. Díszsírhelyet is felajánlottak, de nem éltünk vele, politikától mentes temetést akartunk, elsősorban az édesapánkat akartuk eltemetni. Megkértem a jelentkezőket, hogy ne pártok képviseletében legyenek jelen. Megkerestek az óváriak, mire azt mondtam, nem zárkózhatom el előle, hogy az óváriak nevében is megadják a végtisztességet. Takács István beszélt, azok nevében, akik tudják, mit köszönhetnek édesapa csitító beszédének, amit azon a 26-án tartott. Isten tudja, milyen indulatok szabadultak volna még el, ha nem teszi. Takács MDF-es, de megkértem, hogy ne olyan minőségében beszéljen. Korrektül tartotta is magát hozzá. Aztán egy régi kollégája, Szabó Gyurka bácsi, tanártársa ismertette édesapa életútját, illetve még Erdélyi Iván, a Szigethy Alapítvány kuratóriumi elnöke szólt. A ravatalozóban odajöttek hozzám, hogy Kolozsváry Ernő, szintén tanárember, akit azokban a napokban választottak meg Győrben polgármesterré az SZDSZ színeiben, szeretne szólni. Erre megint nem mondhattam nemet és hasonlót kértem tőle. 
A temetés másnapján nagyon szép cikk jelent meg a Kisalföldben. A következő nap bevittem a szerkesztőségbe egy írást, amelyben mindenkinek megköszöntem a segítségét. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy felajánlották a díszsírhelyet, de nem éltünk a lehetőséggel, mert az apám magyar és keresztény emberként élt, élete utolsó percében megbékélt a teremtőjével, megbocsátott az elpusztítóinak, úgy gondolom, inkább keresztény emberként halt meg. A szellemiségének jelen kell lennie, de nem feltétlenül egy díszsírhelyen, hanem mindenütt. A hamvait ott akarjuk őrizni, ahol a családunk nyughelye van. Úgy éreztük, egy nagyon hosszú, szomorú történet zárult le a temetéssel. Később ugyan díszpolgár lett, de továbbra is a mi halottunk. Aki becsülte életében és tiszteli halálában, ha akarja, ott is megtalálja. 
Régen agyonhallgatták 56-ot, nem beszéltek róla. És amiről nem beszélnek, azt könnyebben elfelejtik. Sok embernek ma már személyes emléke sem fűződik hozzá. A fennálló problémák, gondok megint más irányba viszik az emberek gondolatait. És azt hiszem, az új társadalmi rend sem értékeli megfelelőképpen 56-ot. Nemcsak édesapáékról beszélek. Megszűnt az euforikus hangulat, ami 89. június 16-án a Hősök terén érezhető volt. Bizonyos fokig természetes, de azért egy ilyen eseménynek tovább kellene élnie az emberek emlékezetében. 89-ben szépszámú megemlékező volt Győrben is, Sopronban is. Mosonmagyaróváron október 26-án, a gyásznapon mindig szép ünnepséget tartanak. 1989 óta Győrben a Szigethy Attila Alapítvány szervezi az október 25-i megemlékezést. A városi ünnepségre, október 23-án egyre kevesebben jönnek el. Október 25-én az Október Párt szervezésében a börtönnél lelepleztek egy kopjafát a kivégzettek emlékére, és csak negyvenen voltunk ott a kétszázezer lakosú városból. Ezeken keresztül látom, hogy valami nincsen egészen rendben. 
A kárpótlásról kényelmetlen beszélni. De én kimondom, ez is felháborító. Nagyon jól tudjuk, mit jelenthetett akár egy napot is eltölteni ezeknek a börtönében. Csak egy kihallgatásra is elmenni. A börtönbe zártaknak viszont megvolt a lehetősége rá, hogy ki imádkozva, ki szentségelve, ki megtörve, ki dacosan mindennap úgy fekhetett le, ha tizenöt évet érzett is a vállán, hogy akkor is kibírjuk, akkor is vége lesz. Ezt egyedül azok nem mondhatták, akiket egy hajnalon bitóra húztak. Nyilvánvaló, hogy ők fizették a legnagyobb árat, és a családtagjaik. A kárpótlás viszont azzal kezdi, ki hány hónapot volt börtönben, hány évet kezdett meg, és ennek alapján rendezik a nyugdíját. Ezt jogosnak tartom, csak a sorrendet kérdőjelezem meg. Azoknak a családjával meg hozzátartozóival kellett volna kezdeni, ahol életet vettek el. És ez még a mai napig sincs meg. Már annyiszor mondták, melyik hónapban tárgyalják, mikor szavaznak róla, de én csak akkor hiszem el, amikor kézzelfogható lesz. És hozzáteszem: még azt se lehet pénzzel kárpótolni, aki egy évet vagy hat hónapot kapott, vagy éppen tizenkét évet ült le. 
A győri TIB nyilatkozott az újságban az óriási végkielégítésekről. Munkásőr-parancsnokok meg a nem tudom kik, komoly végkielégítést kaptak. Erre volt pénz? Nem azt mondom, hogy egzisztenciálisan lehetetlenítsék el a volt pártfunkcionáriusokat. De ilyen óriási kedvezményeket biztosítani nekik! Az átlag, aki ezeket az évtizedeket megszenvedte, vállalkozhat. De mire a csupasz fenekével? A volt funkcionáriusok viszont, egyrészt a végkielégítésük, másrészt az éves keresetük alapján nagyon komoly anyagi tőkével rendelkeznek, arról meg nem is beszélek, amit elloptak a privatizálás meg az egyebek kapcsán. Lezüllesztik a vállalatot, olcsón megveszik és kft-t csinálnak belőle. Egyértelmű, hogy ellopták. Egyértelmű. Ki az Úristen tud vállalkozni, ha nem ők? A szomszédom, akivel eddig is kitoltak? Melós volt a Vagongyárban, neki nem mondhatják, hogy vállalkozzon. Hol tudna vállalkozni? Három műszakba járt, de már nem jár, lehetetlenné vált a helyzete, most kinn dolgozik Ausztriában. 
 
Az interjút Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne készítette 1991–92-ben, a visszaemlékezést Molnár Adrienne szerkesztette.
 
« Vissza a listához
Polgári Iskola, Túrkeve
Hely: 
Túrkeve
Készítés időpontja: 
1936
 

Lambrecht Miklós 1921-ben született Budapesten, polgári családban. Édesapja, Lambrecht Kálmán neves ornitológus és paleontológus, édesanyja zongoratanár volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti bencés és a pécsi ciszterci rend gimnáziumában végezte. 1940-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem medikusa, másodéves korától az egyetem Élettani Intézetének demonstrátora volt. 1947-ben avatták orvosdoktorrá. 1944 tavaszán és nyarán többeknek segített elmenekülni a zsidóüldözés elől. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban, a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szintén orvos Kristóf Gizellával együtt. 1948-ban Budapesten az Orvos-egészségügyi Szakszervezet munkatársa lett, 1949–1950-ben a Biokémiai Intézetben volt tanársegéd, utána a Rókus- és az István-kórházban, 1953-tól a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott kórboncnokként. 1956-ban szerzett szakorvosi képesítést. Az 1956-os forradalom alatt a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője lett, a forradalom leverése után több, a rászorultak megsegítésére szervezett segélyakcióban vett részt. 1957 februárjában letartóztatták, tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Korányi-kórházban kapott kórboncnoki állást, 1982-ben ment nyugdíjba. 1982-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos tanácsadója volt. 1973-ban belépett a Magyar Orvostörténelmi Társaságba, 1974-ben vezetőségi tag, 1980-tól az elnökség tagja, az Általános Tudománytörténeti Szakosztály alelnöke, az Orvosi Szaknyelvtörténeti Bizottság elnöke lett. Beválasztották az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságába, tagja volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak és a Magyar Biológiai Társaságnak is. Tudománytörténeti kutatásokat végzett, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadást. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett. 1988-tól alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. 1990-ben az SZDSZ színeiben beválasztották a terézvárosi önkormányzat képviselő-testületébe. 1991-ben 1956-os Emlékéremmel tüntették ki. 1992. augusztus 2-án halt meg.

 

Lambrecht Miklós
Apai ágon sváb családból származom. A dédapám még sváb paraszt volt a Délvidéken. A nagyapám, Lambrecht Péter már tanult, tanító, majd iskolaigazgató lett. Pancsován élt, sváb volt, de lelkes és vad magyar. Olyannyira, hogy 1919-ben, a szerb megszállás kezdetén kiutasították a Délvidékről, mert a helyi újságban egy írásában rossz néven vette a szerb megszállást. Vagonba rakta a lakását, és családostól eljött Pestre. Hónapokig éltek a Józsefvárosi pályaudvaron, aztán Kőbányán kaptak lakást. 1920-ban halt meg, nagy pompával temették.  Apai nagyanyám, Klempay Mari az egyetlen, aki igazi magyarnak számított a családban. Nagyon kedves egyéniség volt. A nagyapám, ahogy hallottam a hírét, eléggé mogorva, zord férfi lehetett, semmi kedélyesség és melegszívűség nem szorult belé, a nagyanyámba annál inkább. Azért vállalt állást, hogy a fiának, amikor Pesten egyetemi hallgató lett, külön zsebpénzt küldhessen.  
Apám, Lambrecht Kálmán 1889-ben született. Pancsován tanult az állami gimnáziumban. Katolikus vallású volt, lelkes Mária-kongreganista, de amikor érettségi után felkerült Pestre, eltávolodott addig nagyon tisztelt egyházától. Az édesapámról nagyon kedves emlékeket őrzök, és sok minden maradt rám szellemi hagyatékából is. A pesti egyetemen szerzett természetrajz szakos tanári képesítést. Már fiatal korában kapcsolatba került Herman Ottóval. Gimnazistaként Pancsován olvasta és gyűjtötte a napilapokban és a Természettudományi Közlönyben sorozatosan megjelenő Herman Ottó-cikkeket. Lelkes természetbúvár volt, állandóan a határban bóklászott, lepkéket, bogarakat, mindenfélét gyűjtött. Egyszer belebotlott egy roncs szélmalomba, amelyben még bent lakott a molnár. Eszébe jutott, hogy Herman Ottó tárgyi néprajzi emlékeket és adatokat is gyűjt, ezért kikérdezte a molnárt a mesterszavak felől. Csinált néhány vázlatos rajzot is a naplójába, majd elküldte Hermannak, aki válaszolt, és a lelkére kötötte, ha Pesten jár, keresse fel. Úgy is lett. Amikor érettségi után felkerült Pestre és beiratkozott az egyetemre, jelentkezett Herman Ottónál, aki akkor a Magyar Ornitológiai Központ tiszteletbeli igazgatója volt.
Herman azt mondta apámnak, tárja fel az egész ország szélmalom-állományát, és persze támogatta anyagilag. Apám az egyetemi szünidőben bejárta a történelmi Nagy-Magyarországot, körülbelül hatszáz működő szélmalomról gyűjtött anyagot, és írt egy kismonográfiát. Egyetemi hallgató korában asszisztensként dolgozott Herman mellett az Ornitológiai Központban. 1917-ben átkerült a Földtani Intézetbe, mert a kihalt madarak tudományos feldolgozásával kezdett foglalkozni. Magyarul és németül publikált a Madártani Intézet kétnyelvű folyóiratában, az Aquilában, amelyet Herman alapított. 
1918 tavaszán kikerült Ukrajnába, Kijev táján végzett ásatásokat és néprajzi gyűjtőmunkát az ukrán parasztság körében. Ezekről megjelent egy összefoglaló tanulmánya a Turán című orientalista folyóiratban 1919–20-ban. Amikor flekktífuszt kapott, hazakerült. Ezután szövődményes vesegyulladása lett, amelynek a nyomai élete végéig kísérték, és nyilván ez is közrejátszott abban, hogy olyan fiatalon meghalt. 
 A Tanácsköztársaság idején apám a Természettudományi Direktórium megbízásából a Természettudományi Közlöny szerkesztője lett. Amikor jött a fehér fordulat, felfüggesztették az állásából, kizárták a Természettudományi Társulatból, és 1923-ban kényszernyugdíjazták. 1920-ban a Magyarság című napilap tudományos rovatvezetője lett, megírta első Herman-életrajzát, és mint újságíró írt mindenfélét, színházi jelentéseket is. 1925-ben megállapodott a Dante kiadóval, hogy megírja Az ősember című népszerűsítő könyvet, amely kasszasiker lett, öt kiadást ért meg. Megjelenését soha nem látott reklám vezette be: amikor Pest polgárai reggel kimentek az utcára, életnagyságú, bunkós, szőrös ősember képe vigyorgott rájuk a plakátokról. 
Az értelmiségi szakemberek fizetése csekély volt, apámnak akkor még háromszáz pengő alatt lehetett a havi fix jövedelme, abból kellett fenntartani a négytagú családot. Pluszban jött az újságírásból és a könyvekért kapott honorárium. Gyerekkoromban a Práter utcában éltünk, háromszobás lakásban. A mindenkori lány a konyhából elkülönített fülkében, mai szemmel nézve már-már botrányos körülmények között lakott. Ez akkor természetes volt, ma a gondolatától is rosszul vagyok. Anyám viszont jó háziasszonyként abszolút nem zsákmányolta ki ezeket a lányokat, és büszke volt rá, hogy legalább három tőle ment férjhez. Csak utólag tudtam meg tőle, hogy családunk néha filléres gondokkal küszködött. Időnként probléma volt a fűszeresnél megvenni a kávét, ami szintén hozzátartozott az életnívóhoz. Ráadásul apám nagy dohányos volt, finom angol pipadohányokat szívott. Anyám magas piedesztálra emelte apámat. Mindenben mellette volt, és semmit nem ítélt el a magatartásából, annak ellenére, hogy benne nem volt semmiféle politikai hajlandóság. 
Édesanyám, Havass Márta, pesti cipszer–szász–sváb keverék család gyermeke volt, 1893-ban született. Anyai nagyapám a Magyar Állami Vas- és Gépgyárnál volt vezető tisztviselő, magas fizetéssel. Édesanyámat szeretetteljes családi miliőben nevelték. Több idősebb testvére született, de kicsi korukban mindannyian meghaltak, így annál jobban vigyáztak Mártikára, az édesanyámra. A polgári iskola négy osztálya után beíratták a Nemzeti Zenede nevű tanintézetbe, ahol okleveles zongoratanárnői képesítést szerzett. Zenedei hallgató korában, baráti körben ismerkedett meg apámmal. 1914. augusztus 4-én esküdtek meg. Apám katolikus lévén reverzálist adott az evangélikus menyasszonya javára. Az akkori mentalitás nem kívánta meg, hogy anyám állást vállaljon, családanya lett. 1915-ben megszületett a nővérem, 1921-ben én. Anyám nevelte a gyerekeket, irányította a háztartást. Amikor az apám nehéz körülmények közé került, akkor sem jött szóba, hogy édesanyám zongoratanárnőként próbáljon keresethez jutni. Csak amikor apám meghalt, és aránylag kis özvegyi nyugdíjat kapott, toborzódott néhány diákkorú növendéke a baráti körből. Engem is tanított, de meguntam a skálázást. Sajnálom, hogy abbahagytam, mert a zenélés sok örömet tud okozni. Máig élvezettel tölt el, ha hangversenyre megyünk. 
1933-ban, amikor apám ősmadártan-kézikönyve megjelent, a hivatalos körökben egy kicsit megmozdult a lelkiismeret. Hóman Bálint kultuszminiszter, aki ifjúkorából ismerte apámat, becsülte őt, kicsit a hóna alá nyúlt, és megindította a reaktiválási eljárást. A Földtani Intézetbe ugyan nem helyezték vissza, de 1935-ben a Trianon után Pozsonyból Pécsre helyezett Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarán lett magántanár, ősföldrajzot és paleontológiát oktatott. 1935 januárjától, alapításától szerkesztette a Búvár című természettudományos folyóiratot, nagyon sok cikket írt bele, és halála előtt előkészített még három számot. 1935 augusztusában költöztünk Pécsre, és apám alig fél évre rá meghalt. Negyvenhét éves volt. És hogy mit alkotott? Elég egy pillantást vetni a könyvszekrényre. Rengeteget írt: tudományos könyveket, tanulmányokat, újságcikkeket és nagyon sok népszerűsítő dolgot. 
Pécsett először a Dohány utcai egyetemi bérházban laktunk, egy nagyon szép, négyszobás lakásban. Amikor apám meghalt, átköltöztünk egy harmadik emeleti háromszobás városi bérházi lakásba. Ott lényegesen olcsóbb volt a lakbér, és az egyik szobát anyám kiadta albérlőnek. Anyám negyvenhárom évesen lett özvegy, és ott volt a két ellátatlan gyerek: a nővérem bölcsészhallgató, én meg gimnazista. A család eltartásának gondja anyám nyakába szakadt, és ennek hihetetlen gondossággal tett eleget. Emlékszem, tételesen beosztotta a nyugdíját, és igyekezett mindent megadni nekünk. Nekem az a korszakom is kellemetlen mellékzöngék nélkül zajlott. Zsebpénzem ugyan nem volt, de amire szükség volt, azt megkaptam. Ha sikerült megspórolnom néhány fillért, bementem a Szukits-antikváriumba, ahol akkor még tíz meg húsz fillérért nagyon jó füzeteket lehetett venni, Magyar Könyvtárt, Olcsó Könyvtárt. 
A nővérem, Erzsébet 1915-ben született. Könnyen tanult, mindig jeles tanuló volt. Emiatt néha voltak köztünk feszültségek, mert én meg rossz tanuló voltam. Csak azt tudtam, ami érdekelt, ami nem, azt nem tanultam, de a nővéremnél ilyenről szó sem volt. 1934-ben beiratkozott a pesti bölcsészkarra, amikor leköltöztünk Pécsre, átment az ottani egyetem bölcsészkarára, és magyar–német szakos tanári képesítéssel végzett 1939-ben. 1938-ban megismerkedett Ürögdi Györggyel, akihez nemsokára férjhez ment. Akkor még Moskovits Györgynek hívták. Katolizált zsidó férfi volt, nagyváradi illetőségű, jómódú kiskapitalista család fia. Nyugat-Európában tanult közgazdaságtant, és a rokonsága révén Pécsett telepedett le mint banktisztviselő. Így került össze egy társaságban a nővéremmel. 1939 szeptemberében volt az esküvőjük a pécsi pálos kolostorban, a nővérem reverzálist adott a férje kedvéért. A sógorom 44-ben – az édesapja nagyváradi ellenforradalmári érdemeire tekintettel – kivívta a mentesítést a zsidótörvények hátrányai alól. Később a Képzőművészeti Főiskola gondnoka lett. Aztán 56–57-ben ő is tett valami kis helytelenséget, ezért menesztették onnan, és valami maradék protekciós nexussal átkerült a Budapesti Történelmi Múzeumba. Aquincumban dolgozott, majd nyugdíjasként a Károlyi-palotában lévő történeti könyvtár vezetője volt. Akkor kezdte írni a könyveit, amelyek aztán elég népszerűek lettek. A régi Róma volt a legnagyobb sikerkönyve, de sikert aratott a Róma kenyere, Róma aranya és a Kleopátráról írt könyve is. 1980-ban egy nagyon jó kis útikönyve jelent meg Rómáról a Panoráma sorozatban. A nővérérem, miután férjhez ment, rövid ideig élvezte a háztartásbeliséget, mert a sógorom akkor nagyon jól fizetett banktisztviselő volt. Hogy az anyámon segítsen, kisebb állást vállalt az egyetemen, később a Széchényi Könyvtárban dolgozott. 
A legközvetlenebb családból mára mindenki kihalt. Először 85-ben az édesanyám, 86 januárjában a nővérem és 87-ben a sógorom. 
 Októberi születésű vagyok, 1927-ben töltöttem be a hatodik évemet, de apám úgy látta jónak, hogy egy évvel később menjek iskolába. Elemi iskoláimat a Mária Terézia téri Mintaiskolában jártam. Tanítóképzővel összekötött iskola volt – persze, nem koedukált, hanem fiúiskola –, négyosztályos, ahol állandóan tanultak és tanítottak a prepák is, tehát a tanítóképzőt végző hallgatók gyakoroltak nálunk. Nagyon jó iskola lehetett, még ha nagyon sok emlékem nem is fűződik hozzá. Ahogy megtanultam olvasni, beleestem az olvasás mániájába, állandóan olvastam. A nagy utazók, földrajzi felfedezők voltak imádott hőseim, máig is hatnak rám. Például Scott kapitány, aki a Déli-sark felfedezéséért még a halált is vállalta. Aztán amikor később már komolyabb életrajzokat is olvastam, például tudósokról, azok iránt is nagyon fogékony lettem. Apám nem tartott nekem hegyi beszédeket, hogy fiacskám ez a helyes meg nem helyes, hanem amikor látta, hogy ezeket a könyveket böngészem, adott még egyet és még egyet. 
Hamar felébredt bennem az ötlet, hogy szerkesztek egy újságot. Össze is álltam az egyik osztálytársammal. Otthon volt írógép, egy kis angol Remington, amelyet használhattam. Apám jó baráti viszonyban volt Györffy István néprajzprofesszorral, aki kölcsönadta a fiai kőnyomatos masináját, azon sokszorosítottuk, de csak két-három példányban, mert szinte olvashatatlan volt. Volt egy folyóiratunk is, ami úgy lett, hogy Vízkelety Laci, egy baráti család fia Tanya címmel szerkesztett újságot, amit öt-hat példányban gépelt le és terjesztett a baráti körben. 1934-ben összebarátkoztunk, betársultam a lapba, én lettem a segédszerkesztő, és bevontunk még két barátot. Egy Vilmos császár úti kis üzem sokszorosította. Rendszeresen leadtuk a kéziratot, és 1935-ben a Tanya ötször ötven példányban megjelent. Kifizettük a sokszorosítást, és az előfizetők között, baráti-családi körben terjesztettük. Vízkelety Laci riportokat írt, én folytatólagos regényt, útirajzot és természettudományi ismertterjesztő cikket is. 
 1935 nyarán leköltöztünk Pécsre, és ott apám beíratott a ciszterci rend gimnáziumába. Vegyes felekezetű iskola volt, katolikus papi irányítással. A pesti megszokás alapján továbbra is a katolikus hittanra jártam. Protestáns osztálytársaim jelentették a lelkésznek, hogy én is evangélikus vagyok, mire ő kivonta a felekezet védőkardját, és beügetett az iskolába. Az igazgató nyilván félt bármiféle felekezeti villongástól, és azt mondta: fiacskám, ezután az evangélikus egyház szertartása szerint élj! Az evangélikus egyház visszaszippantott a kötelékébe, de az általuk nyújtott hitvilág nekem nem jelentett semmi pluszt, bár a gondolkodásomon talán valamivel több nyomot hagyott a protestáns tanítás, abban több a gondolati szabadság. Közömbösen végeztem a kötelességemet a nyolcadik gimnáziumig, de akkor csendes belső lázadáson estem át. A tavaszi evangélikus lelkigyakorlatra már nem mentem el, aztán idővel elítélő vélemény alakult ki bennem minden tételes vallásról, és nem volt igényem semmiféle transzcendens, metafizikai jellegű világnézetre. 
Az apai minta meg ifjúkori kedvenc olvasmányaim alapján őslénytanásznak készültem. Nem voltam jó tanuló, de a történelemmel soha sem volt bajom, annál több a latin nyelvvel, kisebb mértékben a némettel és sajnos a matematikával is. Az érdeklődési köröm igencsak változatos volt. Nagyon szerettem a polihisztorok életrajzát, és azt hittem, a XX. században is lehet polihisztorkodni, de hamar ráébredtem, hogy ez a műfaj kiment a divatból. A tanárok jóindulatának köszönhetően jó eredménnyel érettségiztem. Levélben jelentkeztem Pestre, az Eötvös-kollégiumba, és behívtak háromnapos ismerkedésre. Különböző tanárok beszélgettek velünk, főként arról érdeklődtek, mit olvastunk a választott szakterület irodalmából. Az az érzésem, nem mutattam annyit, amennyi bennem volt. Nem vettek fel, ott álltunk a nyár közepén, hogy mi legyen. Az egyik családi barát azt ajánlotta, legyek jogász. Borzadállyal hallgattam, szó sem lehet róla. Egyszer azzal állítottam haza, hogy beiratkozom az orvoskarra, Pécsett. Ott tanulják a legtöbb természettudományi tárgyat – érveltem –, engem az érdekel jobban, utána majd meglátjuk, átmegyek-e a paleontológiára. Ez nagyon tetszett a családnak is, főleg az édesanyámnak, aki azt remélte, hogy jól kereső orvos leszek. 
 Az első évben a fizika, kémia, anatómia, fejlődéstan tárgyakat tanultam, több-kevesebb érdeklődéssel. Másodéves koromban bekerültem az Élettani Intézetbe demonstrátornak, amiért évi kétszáznegyven pengő juttatást is kaptam. Nem volt sok pénz, de a mi anyagi viszonyaink között nem jött rosszul. A tanszékvezető professzor, Pekár Mihály végtelenül rendes ember, jó tanár volt, tudományos fejlődése viszont megrekedt az 1910-es színvonalon, mert bevetette magát az orvosi közéletbe, főleg az egyetem érdekében. 1942 őszén meghalt, akkor egy kis interregnum állt be az intézet vezetésében. 1943 májusában a fiatal Lissák Kálmán professzort nevezték ki, aki Debrecenből került Pécsre. Vele a modern tudományos szellem költözött be az Élettani Intézetbe. A háború előtt Rockefeller-ösztöndíjjal a Harvard Egyetemen, az élettani kutatások egyik fellegvárában dolgozott. Lissák azonnal módszeres, kísérletező munkát vezetett be, határozott kutatóprogrammal, amelyhez felújíttatta az intézet műszerparkját is. Szellemiségében, magatartásában érezhető volt az angolszász hatás, a velünk való kapcsolata abszolút baráti volt, és modern, ugyanakkor empirikus, egzakt módszerekkel operáló tantárgyként adta elő az élettant.
Pécsett lassan alakult ki a baráti köröm. Legszorosabban egy zsidó fogorvos fiával, Tolnai Gyurkával barátkoztam össze. Az érdeklődésünk eleve intellektuális jellegű volt, sokat olvastunk – filozófiát, természettudományokat és az értékesebb szépirodalmat. Gyurka édesapja sajnos pszichiátriai esetté vált. 1944-ben éppen Budapesten kezelték a János-kórház pszichiátriai osztályán. A család engem bízott meg, vigyem haza Pécsre, mert a német megszállás alatt előírták, hogy a zsidó állampolgároknak az illetőségi helyükön kell tartózkodniuk. Pécsett megint csak bekerült az elmeklinikára, és amikor a gettót már bevagonírozásra készítették elő, nagyon gondosan utánajártak a klinikán fekvő betegeknek is. Tolnai Jenő bácsi Auschwitzban halt meg, Gyurka szerencsére átvészelte a deportálást. 
Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. A Milotay István szerkesztette Új Magyarságot olvastam, de hamarosan kezdett nem tetszeni, mert érezhető volt benne az országos politikára jellemző hivatalos antiszemitizmus. Erős ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, talán ennek köszönhető, hogy több zsidó fiú került a barátaim közé. Szinte tüntetően kerestem az alkalmat, hogy kifejezzem a velük való összetartozást. Amikor beiratkoztunk az orvoskarra, körülbelül hetvenen voltunk az évfolyamban. A tizenkét kolléga kisasszony – akkor így szólítottuk őket, szigorúan magázva – rendszerint az első padsorban ült, mögöttük a fiúk, és külön kis csoportban a zsidó fiúk. Kezdetben csak alkalmazkodtak a hallgatólagos kívánalmakhoz, később kiírták a táblára, vagy kiállt egy turulista, és felszólította őket, üljenek külön. 1940-ben a politikai élet kiélezettebbé vált. A jobboldali hallgatók bámulatos szimattal tárták fel a „származási hibát”. A pécsi egyetem viszont liberálisabb volt, mint a pesti, a tanári kara többségében nagyon rendes felfogású ember volt. Több kikeresztelkedett zsidó származású professzor volt köztük. A németek, ahogy bejöttek, azonnal letartóztatták Mansfeld Gézát, a Gyógyszerészeti Intézet igazgatóját. Voltak listáik, amelyeket a helyi volksbundista és beépített német spicli szervezetek állítottak össze. Szörnyű volt látni, tapasztalni, milyen közömbös a magyar társadalom. Többet lehetett volna tenni. Tudjuk, hogy sokan segítettek, rengeteg embert bújtattak, de a többség közönyösen szemlélte az üldözésüket, nem beszélve azokról a nem kevesekről, akiknek még tetszett is az eljárás. 
Valamikori nagy szerelmem, Molnár Edit azt kérte, hogy a klinikán fekvő nővérét, Györgyit vigyem fel Pestre, ahol majd hamis papírokat kap. A klinikavezetőt persze informálni kellett, hogy ellopok egy beteget. Megkértem Entz Béla kórboncnok professzort – tudtam róla, hogy végtelen rendes, liberális gondolkodású úr –, segítsen, szóljon a klinika vezetőjének, ne firtasson semmit, csak adja ki a zárójelentést. Így is lett. Május volt, gyönyörű idő. Akkor már elő volt írva a sárga csillag viselése. Györgyi a kórteremből sárga csillaggal a kabátján jött ki, de a klinika előtt várakozó konflisba már karjára vetett kabáttal szállt be. Egy ismerős lakására vittem. Este mentem érte, lesétáltunk az állomásra, beültünk egy kupéba, a csillag akkor már nem volt a kabátján. Hajnalban drukkoltam egy kicsit, nehogy felismerje valaki, de baj nélkül felértünk Pestre. Elmentünk a megadott helyre, ahol megkapta a hamis papírokat, és átvészelte az egészet, most valahol Nyugat-Európában él. A család legkisebb lánya tizenöt éves volt, őt pont a gettóba költözés előtt, az éjszakai vonattal hoztam fel Pestre. A pályaudvar kijáratánál rendőr állt, az embereknek igazolniuk kellett magukat. A lányt karon fogva a diákigazolványomat mutattam a rendőr felé, aki szinte szalutált, mert akkor az egyetemi hallgató úrnak számított. Ez a lány is túlélte. Edit, a szerelmem állandóan nyüzsgött. Hol itt volt, hol ott, hol csillagot viselt, hol csillag nélkül jelent meg, esetleg ugyanazon a helyen. Mindig könyörögtem: Editkém, ne csinálj ilyen marhaságot, egyszer ezen fogsz elcsúszni! De szerencsére ő is megúszta. Egy-két ember életét sikerült így megóvni. Egy lépcsőfokon átsegítettem őket, a továbbiakban pedig egy jól megszervezett kis csoport gondoskodott róluk. A Károly körúton volt a Mócsi nevű rádiótechnikus műhelye, az tele volt álnéven bujkáló zsidóval, részben felvidéki menekültekkel, részben hazaiakkal. Az én Editem is oda jutott be, kapták-adták a hamis papírokat, többször jártam náluk. Volt még néhány megbízatásom, nagyrészt baráti felkérések. Többször kellett furikáznom Pécs és Pest között. Egyik ember ajánlott a másiknak: jön hozzád ez a fickó, bízd rá, amit kell! Az egyik feladat Mansfeld Géza feleségének és lányának a megmentése volt. A Pesten élő, szintén orvos rokonok próbálták irányítani a mentőakciót. Azt kellett elérni, hogy megkapják a mentesítő papírt. Sajnos nem kapták meg időben, és bevitték őket a pécsi gettóba. Ott többször meglátogattam őket. A végén bevagoníroztak mindenkit. Mansfeldnét az első nap a gázba küldték. 
Huszonhárom éves voltam, fiatal, olyan nagyon nem gondoltam át a veszélyhelyzeteket. Néha éreztem szorongást, de sokkal nagyobb volt bennem a düh az országban történtek miatt: a német megszállás, zsidó barátaim készülő likvidálása, a háború értelmetlen folytatása. Nem voltam katona. Az egyetemre járva minden évben igazolni kellett, hogy az előírt vizsgákat időben letettem, és akkor a kiegészítő parancsnokságon elém nyomtak egy bélyegzős papírt, hogy egy év halasztás. 
A pécsi gettót július legelején ürítették ki, akkor vitték el az embereket. Úgy éreztem, pécsi létem bizonytalanná vált, mivel egyszer már voltam a Gestapónál kihallgatáson. Úgy történt, hogy március 19-én, vasárnap a németek bejöttek Pécsre. Mi teljesen odavoltunk. Nekem március 15-re vezércikket kellett írnom a Pécsi Naplóba. Nagy lelkesedéssel meg is írtam, de nem jelent meg. Rohantam reklamálni. Megmutatták a kefelenyomatot, amit mindennap le kellett adni az ügyészségen cenzúrára, pirossal át volt húzva, rajta: nem engedélyezve. Szabadság és ifjúság című cikkemben azt fejtegettem, hol van a magyarság a mostani nehéz helyzetben, meg kell őriznie a függetlenségét satöbbi. Nem gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de a cenzor éber volt. Hálás lehetek neki, hogy nem maradt nyoma az írásnak, akár tehertétel is lehetett volna ellenem. A március 19-ét követő héten az egyetemen összeütközésbe keveredtem egy szélsőjobboldali felfogású kollégámmal. Bordó nyakkendő volt rajtam, minden tendencia nélkül. Jön a kollégám: ni, a Lambrecht vörös, vörös – és ütögette a nyakkendőmet. Mondtam: mindenesetre nem barna! Vagyis nem a nácik színe. Pedig az igazi a zöld – válaszolta ő. Mire én: nekem a piros-fehér-zöld a színem! Aztán nem tudom, mi minden került még szóba, a lényeg, hogy kezdtünk kakaskodni, valószínűleg össze is ugrunk, ha egy vállasabb kollégánk közénk nem áll. 
Két nap múlva egy kormányrendelettel bezárták az egyetemet. Én pendliztem a lakásom, a barátom lakása és az Élettani Intézet között. Amikor egyszer hazamentem, a szomszédasszony figyelmeztetett, hogy keresett a Gestapo. Majd az intézetben a főnököm, Lessák Kálmán professzor mondta, hogy két SS-katona keresett, de nem tudta megmondani nekik, hol vagyok. Mondtam, ha úgy látja jónak, egy ideig nem járok be az intézetbe. Nagyon jól van, fiam – mondta. Az egyik kollégám javaslatára bementem a rendőrségre. A főbejáratnál felmutattam a diákigazolványomat, és kerestem az ügyeletes tisztet. Az asztalnál egy civil pofa ült: Állj! Zsidó? Elmondtam, ki vagyok, és hogy a lakásomon is, meg a munkahelyemen is keresett a Gestapo, azért fordulok hozzájuk, tudnak-e segíteni. Azt mondta, ha nincs vaj a fejemen, menjek be hozzájuk, kérdezzem meg, miért kerestek. Elmentem. Nagy hülyeség volt, ilyesmit csak egy fiatalember tesz meg. Az őrség felirányított az emeletre. Lindemann őrnagy, Gestapo-tiszt fogadott, egy volksbundista, egy rohadt hazaáruló volt a tolmács. Mondtam, ki vagyok, és hogy keresek. Rám néz a pofa, az első pillanatban nem tudta hova tenni a nevemet. Az íróasztalán nagy stósz papír volt, kiderült, hogy mind feljelentés, amit a jó magyarok írogattak egymás ellen. Lapozza: Á, Lambrecht! És közölte velem, hogy a feljelentés szerint halbjüde, tehát félzsidó vagyok, és politikai megbízott az egyetemen. Mondtam neki, nem hoztam el a származásfámat, de kereszténynek számítok, és nem tudom, mit jelent, hogy politikai megbízott az egyetemen. Sokan vagyunk, különböző nézetűek, véleményűek, vitatkozunk egymással, de én nem más megbízásából teszem, a saját véleményemet mondom. A pofának tetszhetett a merészségem, azt mondta, hazamehetek, majd kivizsgálják az ügyet. Aztán még hozzátette: azért vannak Magyarországon, hogy rendet tegyenek és megszüntessék a zsidó vircsaftot. Olyan tíz nap múlva – akkor épp a barátomnál laktam – korán reggel csöngettek. Gyurka kiment, és pár pillanat múlva halálra vált arccal jött vissza: érted jöttek. Mögötte két marha nagy SS-katona nyomult. Előttük kellett felöltöznöm, minden ruhámat végigtapogattak. A ház előtt állt jellegzetes, sárga, terepjárószerű kocsijuk, amelyről tudtuk, hogy a Gestapo azzal szedi a túszait. A gestapósok akkorra már új szállást találtak maguknak, érdekes módon a pécsi zsidó hitközség szeretetházát, egy modern, kétemeletes épületet. Belöktek egy szobába, ott ült Lindemann őrnagy, megismertem, a tolmács is ugyanaz volt, mint az előző alkalommal. Nem értem – mondtam –, itt voltam önöknél, tisztáztuk a dolgot, most miért hoztak be? Lindemann végignézett rajtam: Igen, azt hiszem, félreértésből került rá sor, elmehet, kérem! Hogy ennek mi volt az oka? Figyelmeztetés, vagy fenyegetés, hogy rajtam tartják a szemüket? Nem tudtam eldönteni, de rendkívül megkönnyebbülten vágtattam vissza a barátomhoz, aki már a falon mászott izgalmában. Amikor június–július fordulóján bevagonírozták a gettót, úgy éreztem, jobb lesz nekem onnan rögtön eltűnni, mert rossz volt a hírem. 
Édesanyám 44 eleje óta Pesten élt a nővéreméknél. A sógorom ugyan kapott mentesítést, de nem lehetett tudni, mikor veszti el az érvényét. Másrészt a nővérem terhes volt, és édesanyám úgy érezte, a lánya mellett van a helye. Engem féltett, többször mondta, hogy ne avatkozzak bele olyasmibe, amiből bajom lehet. Amikor megtudta, hogy fiacskájának Pécsett melegszik a talpa alatt a talaj, baráti körben próbált segítséget kérni, hogy mint medikus esetleg valahová vidékre menjek. Székesfehérváron, tankerületi főigazgatóként dolgozott dr. Koch Nándor barátunk, aki jó ismeretségben volt a megyei kórház igazgatójával. Anyám írt Nándornak. Azonnal jött a válasz, hogy ekkor és ekkor jelentkezzem a Szent György Kórházban. Július 15-én leutaztam Fehérvárra. A gondnok azonnal a kórházi ruharaktárba vitt, ahol fehér nadrágot és köpenyt kaptam. Hétfőn aztán bemutatkoztam az igazgatónak, de nem az volt a lényeges, hanem hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kristóf Gizellával, aki fiatal orvosként a belosztályon dolgozott, és mellesleg Koch Nándor unokahúga volt. Hamarosan mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk.  Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte. Szeptember 21-én azonban védőszentünk elbóbiskolhatott, mert a kora esti órákban hatalmas szőnyegbombázást kaptunk. Főleg a vasútvonalat és a vasútállomást bombázták, emellett persze a vasút menti földszintes házsorok is súlyosan megsérültek, és a kórház is, hiszen nem volt messze az állomástól. Az egyik pavilonunk kigyulladt egy gyújtóbombától. Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre.  Egy ideig a nővéreméknél laktam. Bejártam a Nemzeti Múzeumba, ahol akkor Tasnádi Kubacska András, apám tanítványa a múzeum elnöki titkáraként dolgozott, elég nagy hatáskörrel. Mikor közeledett a front, felajánlotta, legyek a múzeum orvosa az óvóhelyükön. Tetszett a gondolat, majdnem oda is kerültem. Megmutatta a pincerendszerüket, ahová egy csomó élelmet készletezett, amelyből az ott rekedt személyzet elég jól átvészelte az ostromot, de nekem abban már nem volt részem. 
Októberben valamikor összekerültem az egyik pécsi joghallgató barátommal, Ravasz Károllyal. Eredeti neve Fuchs volt, de 44-ben átvedlett Ravasszá, és megfelelő papírokat beszerezve Budán élt albérletben. Meginvitált a lakására, mondván, hogy van egy érdekes feladat. Kiderült, hogy egy fiatal szervezet, amely nagyrészt diákokból állt, Nemzeti Front aláírású röplapokat terjeszt. Megszerezték Budapest helyőrségi tisztikarának címtárát, és névre címezve postázták a röplapokat. Mint utólag kiderült, az illegálisan szerveződő kommunista párt kezdeményezésére zajlott az akció, amelybe belefolytak a márciusi frontosok és a Bajcsy-Zsilinszky Endre körül kialakult ellenállási góc is. November végén kaptunk egy olyan röplapot, amelyen a Magyar Kommunista Párt aláírása szerepelt. Mindjárt szóltam Ravasz Karcsinak, hogy nem erről volt szó, ösztönösen nem lelkesedem ezért a pártért, miért működjek közre a felhívásaik terjesztésében. Karcsi megnyugtatott, hogy szükséges. A röplapokon német-, háború- és náciellenes szövegek voltak. Mi, fiatalok azt hittük, hogy lehet valamit tenni, akár a tisztikart is szembefordítani a németekkel. Naiv dolog volt természetesen, a levelek többsége biztosan a papírkosárban kötött ki. Karcsinak volt egy nagy bélyegzőféléje, amellyel békepárti meg egyéb feliratokat nyomtunk a házfalakra. Kockázatos volt, de megúsztuk. 
Október elején édesanyámmal lementem Pécsre, hogy szétnézzünk a lakásban. A városban civil élet zajlott, nem volt semmi probléma, néhány dolgot felpakoltuk, felvittük Pestre. Úgy terveztem, egy hét múlva visszamegyek, folytatom az utolsó félévet, be is jelentkeztem néhány vizsgára, de 15-én jött a Szálasi-fordulat, és akkor már nem láttam értelmét visszamenni. Pécs aztán november végén felszabadult – mondjuk mi is úgy, felszabadult –, a front két nap alatt szaladt át a városon, alig volt nyoma a harcoknak, ellentétben Székesfehérvárral és Budapesttel. 
December 8-án visszamentem Székesfehérvárra, ott vészeltem át a háború végét. Űzött a szívem, de szükség volt rám a kórházban is. A leendő feleségem nem volt hajlandó feljönni velem Pestre, mert mint orvos egyedül lakott a kórházban, és kötelességének érezte, hogy ott maradjon. Úgy döntöttem, én is maradok. 1944. december 23-án bejöttek az oroszok. Éjszaka volt, elég nagy randalírozást csaptak a kórház területén. Az igazgató tárgyalt a városparancsnoksággal, akik tudomásul vették, hogy ez egy civil kórház, és azután az orosz sebesülteket is odahozták. Természetesen elláttuk őket. Az első orosz megszállás körülbelül január 20-ig tartott. Az utolsó napokban már látszott, hogy hamarosan kiürítik a várost, mert nyugat felől várható volt a német katonai akció. Nagy páncélos erőkkel vissza is nyomták az orosz vonalakat. Az oroszok otthagyták sebesültjeiket a kórházban, a németek vitték el őket. Volt is egy kis szóváltás Gizi meg a német tiszt között. Elviszik a sebesülteket, és a következő utcasarkon esetleg beléjük eresztenek egy sorozatot – mondta Gizi. Hogy képzeli? – válaszolta a német. – Táborba viszik, és saját oroszaik fogják gondozni őket. Fogalmunk sincs róla, mi lett a sorsuk.
A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek. Rengeteg sebesült volt a városban, a kórház teljesen megtelt. Főleg az ellátásban támadtak nehézségek, mert az első orosz megszállás idején kifosztották a várost és a kórházat is. Az egészségügyi felszerelés legnagyobb hányada elpusztult vagy eltűnt, így az apácanővérek állandóan mosták a kötszereket, azzal kötöztük be a sebesülteket, ami egyáltalán nem jelentett biztosítékot a sebfertőzések elkerülésére. Gyógyszerünk alig volt. Heroikus küzdelem folyt a betegek és a sebesültek érdekében. A betegeink lenn voltak a pincékben, amelyek ugyan nem voltak bombabiztosak, de még mindig többet értek, mint a földszinti vagy az emeleti helyiségek, ahol már az összes ablaküveg kitört. A pincékben kis vaskályhákkal fűtöttek. Az ellátásunk eleinte még jó volt, tekintve, hogy a sebesültek jelentős hányada a környékbeli parasztságból került ki, és a hálás hozzátartozók rendszerint hoztak valamilyen élelmiszert a kórház javára. Abban a rendkívül nehéz helyzetben is adódott egy-egy derűsebb pillanat. A kórházban volt egy pianínó, és a leendő feleségem két belövés között Chopin-darabokat játszott. Akkor néhány percre elfeledkeztünk a szörnyűségekről. 
A város március 22-én került véglegesen orosz kézbe. Nehéz lenne azt mondani, hogy felszabadulás volt, bármennyire is pokolba kívántuk a németeket. Pokoli volt, ahogy az első rohamcsapatok megérkeztek. A frontvonalban haladtak, szemmel láthatóan ágyútölteléknek szánták őket. Mi persze nem voltunk tanúi harci jeleneteknek, de az orosz sebesültek tömegéből látni lehetett, hogy nem számított nekik az emberélet. Láttuk az átvonuló orosz haderő hihetetlen méreteit, felszereltségét, a tankok és a nehézágyúk százait. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy az orosz gőzhenger megállíthatatlanul tört Nyugat felé. 
Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette. A nővérekkel – a műtősnő is apáca volt –, akiknek bizonyos gyakorlatuk volt, ha elméleti tudásuk nem is, összeadtuk a tudományunkat, és a műtét sikerült. A felkarját vágtuk át magasan. Volt egy kevés altatószerünk, azzal az egyik nővér elaltatta. A sterilitásunk sem volt tökéletes, nem is lehetett, hiszen akkor már megszűnt a folyóvízellátás, három lavórba mártogattuk sorban a kezünket, így sterilizáltunk a bőrünket. Kevés gyógyszer állt rendelkezésre: ultraseptyl, deseptyl, az antibiotikumot akkor még nem ismertük. Éjjel-nappal dolgoztunk. Hányszor volt, hogy éjjel kettőkor állított be egy katonai teherautó, mondjuk, tizenöt német sebesülttel! Elláttuk őket, lefektettük valami szalmazsákra, másnap délelőtt jött a német sebesültszállító kocsi, és vitték őket nyugat felé. Azzal a kevés magyar katonával viszont, aki hozzánk került, a kutya sem törődött, a magyar tisztikar oda se nézett. Amikor a végleges orosz megszállás bekövetkezett, több tucatnyi magyar katonasebesült maradt a kórházban. Tudtuk, hogy az oroszok első dolga a „nyemecki” és a „Szalasi” katonát keresni. De mivel ezek nem nyilasok voltak, hanem sorkatonák, az apácák elégették az összes egyenruhát, az oroszoknak meg azt mondtuk, hogy a sebesültek környékbeli parasztok, akiket a németek hajtottak ki lövészárokásásra. A végleges orosz megszállás idején az oroszok a kórház területén és a környező városszéli területen hadifogolytábort rendeztek be, ahol több mint húszezer katonát zsúfoltak össze. Férfiak a környékére sem mertek menni, mert mindig volt létszámhiány, szökés vagy halál miatt, és akkor összefogdostak néhány civil férfit, hogy stimmeljen a létszám. 1945. május elején ráültem egy orosz katonavonat ütközőjére, és felutaztam Budapestre. Decemberi elválásunk óta akkor találkoztam először édesanyámmal és a nővéremékkel. Közel fél évig semmit sem tudtunk egymásról. A nővéremék a régi lakásukban laktak, a ház viszonylag keveset károsodott, de az oroszok náluk is fosztogattak. Három-négy hétig voltam ott, élveztem a pezsgő politikai és szellemi életet. Igyekeztem felkeresni a régi barátokat, hiszen december eleje óta róluk sem tudtam semmit. Május végén elég kalandos úton visszajutottam Székesfehérvárra, majd néhány nap múlva Pécsre. Pécs oázisnak számított – a front csak átszaladt rajta –, rendkívül kedélyes élet jeleit tapasztaltam. Felkerestem Hasznos Tivadar barátomat, aki már a helyi kommunista párt aktív tagja volt. Kisebb tisztségre is szert tett, amellyel egy kis hatalmi befolyás is párosult, ennek köszönhetően a lakásunk megmaradt. Első este, miután megvacsorázunk, a barátom felállt, na, most elmegyünk egyet lengeni, vagyis sétálni. Most kimenni az utcára! – gondoltam hitetlenkedve. Én ugye a pesti és a székesfehérvári emlékekre támaszkodtam, sötétedés után kijárási tilalom volt mindkét városban, és jó, ha katonai járőrök jártak az utcán, nem pedig részeg katonák randalíroztak. Pécsett viszont nyugalom volt, a város kivilágítva, mert ott a közművek sem sérültek meg. Lementünk a Széchenyi térre, ahol jókedvűen sétáltak az emberek. 
Aztán bementem az egyetemre. Az Élettani Intézetben a professzorom, Lissák Kálmán nagyon megörült nekem. Jelentkeztem a dékáni hivatalban, ahol közölték, iratkozzam be a tízedik félévre. Az évfolyamom nagy részét 44 novemberében gyorstalpalással orvosdoktorrá avatták, a hetvenes létszámú évfolyamból nagyjából negyvenen kaptak diplomát. Utólag le kellett tenniük még egy kiegészítő szigorlatot, de a kezükben volt a doktori diploma, 1945-ben már állásba is mehettek. Én meg ültem az iskolapadban, hogy lezárjam a tízedik félévet, és mellette az Élettani Intézetben demonstrátorkodtam. 
Tolnai Gyurka barátom 1945 őszén jött haza a deportálásból. A szülei nem jöttek vissza. Még mindig rendkívül zaklatott volt, tüskésen érzékeny és ellenséges, rossz néven vette, hogy senki sem tett a megmeneküléséért. 
A politikai téren megindult változás érzékelhető volt a tanári karban is. Jobboldali beállítottságú fizikaprofesszorunk 45-ben már nem jött vissza Pécsre. Viszont visszajött Ernst Jenő magántanár, akinek a numerus clausus miatt szüntették meg az állását, belépett a kommunista pártba, és elfoglalta a Fizikai Intézetet, ahol kitűnő röntgendiagnosztikai laboratóriumot fejlesztettek ki. 45 szeptemberében a pécsi kommunista újság diadallal közölte, hogy hét egyetemi tanár lépett be a kommunista pártba. Az igazoló bizottsági eljárások során kevés embert bocsátottak el az egyetemről, de a háttérben már működött egy kommunista befolyás alatt álló csoportosulás, és mire a rendszer megszilárdult, fenekestől felforgatták a pécsi egyetemet is. 
A párt transzmissziós szíja a szakszervezeti mozgalom volt, hivatalosan is így deklarálták. 1945-ben Pécsett is megalakult az Orvos-egészségügyi Szakszervezet, amelynek 47-ben, amikor letettem a doktorátust, tagja lettem. Az Orvosi Kamara nem működött, valahová illett tartozni. A szakszervezet 48-ban ideológiai tanfolyamot indított az egyetemen, könyörögtek, hogy vegyünk részt rajta. Eleinte viszonylag nívósak voltak az előadások, akkor még nem látszott ki annyira a lóláb, vitatkozni is lehetett az előadókkal. Egy szabadegyetemi kurzus is működött a városban, remek vitaelőadásokat szerveztünk, meghívott előadókkal és hozzászólókkal. A meghívottak között volt az akkor még működő jezsuita gimnázium több tanára, ott ágáltak ők is. Akkor még csak szellemi párbajt vívtunk, nem tudtuk, hogy egy év múlva Mindszentyt lecsukják és majdnem halálra gyötrik.
Az Orvos-egészségügyi Szakszervezet vezetője Weil Emil volt, aki nyolc évet ült börtönben kommunista szervezkedésért. Nyolc év börtön, utána majd egy év illegalitás általában nem nemesítő, inkább elnyomorító hatású, ami meg is látszott Weil magatartásán. Gyanakvó, gonosz ember volt, és az életét ráadta az útszéli sztálinista apparátus szolgálatára. 1947–48-ban én még Pécsett voltam, akkor még mindez nem volt számomra olyan szembetűnő, vagy legalábbis nem ismertük annyira, mi zajlik Pesten. 
 Még Fehérváron tervbe vettük, hogy megházasodunk, azonban én akkor épp csak elmúltam huszonhárom éves, az érvényben lévő törvényes rendelkezés szerint kiskorúnak számítottam, csak szülői beleegyezéssel vagy gyámhatósági hozzájárulással esküdhettünk volna meg. Így aztán sokáig távszerelemben éltünk. Gizi 46-ban felkerült Pestre, a II. sz. Belklinikára gyakornoknak – a klinikát 46 elejétől Haynal Imre vezette –, én Pécsett voltam, néha összejöttünk. 1948-ban úgy döntöttünk, megházasodunk. Október 30-án, Pesten tartottuk az esküvőt, a Fasori református templomban. Az egyházi esküvő családi kívánság volt, én egyáltalán nem ragaszkodtam hozzá. A feleségem református, hívő lélek volt, aztán – talán ismeretségünk és barátságunk is befolyásolta – kezdett eltávolodni a tételes vallástól. 48-ban már ő sem ragaszkodott volna az egyházi esküvőhöz, de a családi környezet igen. Az övéi Kolozsváron éltek, levélben tartották a kapcsolatot. 47-ben még meglátogathatta a családját, aztán 1955-ig nem volt lehetséges semmiféle személyes kapcsolat. Az esküvőre, Fasori templomba Gizi összes kollégája eljött, Haynal professzor és a párttitkár is. Az esküvő után rövid időt töltöttünk a Balaton partján, Ábrahámhegyen, aztán mindegyikünk ment a dolgára, én Pécsre tanítani, ő Pestre dolgozni. 
1949. január végén egyszer bejött a tanterembe a professzor és egy ismeretlen úr. Leültek, egy ideig hallgattak, aztán kimentek. Február derekán kaptam egy telefonhívást az Orvos-egészségügyi Szakszervezet központjából, Csákány Györgytől, a szakcsoport titkárságának a vezetőjétől, hogy menjek be hozzá. Közben egy barátom már leadta a fülest, hogy a szakszervezet fel akar hívni belső munkatársnak. Csákány előadta, hogy a szakcsoport-titkárságon a tudományos tervmunkák beindításában kell közreműködnöm, az állami szervek és az intézet között egyengetni a dolgot. Nem volt túl nagy kedvem a szakszervezeti funkcionáriussághoz, fogalmam sem volt róla, milyen az élet egy szakszervezeti központban. Visszamentem Pécsre, jelentettem a profnak, miről van szó. Jellemző az akkori erőviszonyokra, hogy Lissák azt válaszolta: kérlek, ha a szakszervezet hív, az olyan, mintha SAS behívót kapnál a katonaságtól. 
Untuk már a távházasságot is, így aztán márciusban feljöttem az Orvos-egészségügyi Szakszervezethez. Albérletben laktunk egy rokonnál a Bajza utcában. A pécsi Élettani Intézetből fizetéses szabadságra kértek. A szakszervezet hatalmát jelezte, hogy a munkahelyről továbbra is folyósították a fizetést, és ők kiegészítést adtak a szakszervezeti pénztárból. Mondhatom, az akkori viszonyok között egész tisztességesen kerestem. 1949-ben ötszáz forint körül volt a tanársegédi fizetésem, és a szakszervezettől kaptam még három-négyszáz forintot. Emellett adódott egyéb kereseti lehetőség is. A rádiónak hetente készítettem az egészségügyi negyedóra szakmai anyagát. Az Országos Közegészségügyi Intézet egyik munkatársa volt az éceszgéber, én írtam meg a szöveget, Császár, a politikai felelős elolvasta és általában rábólintott. 
Néhány nap múlva láttam, micsoda tésztába kerültem. Szörnyű hely volt. Minden reggel Szabad Nép-félóra. Fél nyolckor belihegtünk, hónunk alatt az újsággal. Aztán nyolc órakor mentünk dolgozni. A munkám az volt, hogy tárgyaljak az egyetemi intézetek vezetőivel és néhány kórházi főorvossal, akik valamilyen tudományos munkában vettek részt. 1949-ben, amikor az Akadémia még nem parírozott a pártideológiának, létrehozták a Minisztertanács mellé rendelt Magyar Tudományos Tanácsot. Ennek volt egy költségvetési kerete, amit előirányzat szerint szétosztottak. Én a tanács és a kutatók között egyeztettem, elsősorban a műszerbeszerzésekről. A profokkal nagyon jó viszonyban voltam. Elmondták, mi a kutatás tematikája, mire van szükségük, nekem pedig referálnom kellett róla a főnökömnek. Elég sok pénz volt, gyakorlatilag minden igényt kielégítettük. Itt is szóba került a párttagság, de csakúgy, mint Pécsett, azzal hárítottam el, hogy nem érzem rá alkalmasnak magam. A főnököm dicséretére legyen mondva, nem forszírozta tovább, és politikai feladatot sem bízott rám. 
49 őszén sikerült otthagynom a szakszervezetet. Az úgy történt, hogy a feleségem fiatalabb korából ismerte Straub Brunót, aki már elsőéves egyetemista korában bekerült Szent-Györgyi Albert szegedi Biokémiai Intézetébe. 
 
Szent-Györgyi professzor Budapesten folytatja kutatásait 
Mafirt Krónika 11. 1945. október
Filmhíradók Online
 

 Szent-Györgyi 1945-ben Budapestre telepítette az intézetét, és miután 1948-ban egy svájci utazása során végleg kinn maradt, Straub Brunót felvezényelték Pestre, hogy vegye át az intézet vezetését. 1949. október végén vagy november legelején álltam be a Biokémiai Intézetbe tanársegédnek. Volt egy kis csoport, a Stern-csoport, az intézet balos magja, a legvadabb sztálinista ifjú titánok. Megörültek nekem: a szakszervezetből jön, csak jó elvtárs lehet. Én meg örültem, hogy megszabadultam a szakszervezettől, és eszem ágában sem volt semmiféle mozgalmi munkát végezni. Hamarosan rájöttek, nem vagyok olyan lelkes elvtárs, mint gondolták.  Részben szakmai, részben politikai tényezők miatt 1950 tavaszán kezdtem körülnézni, jó lesz odébbállni, mert előbb-utóbb törésre kerül sor. A Rókus-kórház kórbonctani osztályán megürült egy segédorvosi állás, Pécsről ismertem az osztály vezetőjét, Páder Viktor kórboncnok főorvost, megegyeztem vele, hogy amikor lehet, eljövök az egyetemről. Straub Brunó tudomásul vette, csak azt kérte, folytassam a tanulóköri munkát, amíg nem találnak új tanársegédet a helyemre. Utána egy hónapig délelőttönként a Rókus-kórházban dolgoztam, délután meg bejártam az intézetbe.  A Rókus-kórház proszektúrája egy különálló régi épület volt, tágas boncteremmel, muzeális kórbonctani gyűjteménnyel, régi könyvekkel. A főorvos és az alorvos mellett én lettem a segédorvos, volt még három asszisztens, egy takarítónő és egy boncmester. Kellemesebb volt a légkör, mint az intézetben, bár egy kórházi proszektúra akkor se számított a nagy keresetű orvosok munkahelyének. A Rókusban nem voltam sokáig. A főnökömet, Páder Viktort két hónap múlva áthelyezték az István-kórházba, és felajánlotta, menjek vele. Elfogadtam. Páder azonban csak egy hónapig volt az István-kórházban, mert a párt érdeke azt kívánta, menjen át a szomszéd László-kórházba igazgatónak. Hát oda már nem követtem. 
1950 nyarán fölhívtak az igazgatóságra, ahol az üzemi háromszög – az igazgató, a párttitkár és a szakszervezeti titkár – fogadott. Az igazgató prezentálta, hogy a hadsereg tartalékos orvos tiszti tanfolyamra verbuvál hallgatókat. Nincs-e kedvem hozzá? Antimilitarista voltam, utáltam a katonai szolgálatot, ezért tiltakoztam ellene. Az igazgató azzal kezdett érvelni, hogy a kórháznak érdeke prezentálni egy jelöltet, de a klinikai osztályokról senkit sem tudnak nélkülözni. Végül sikerült rávenniük, hogy a kórház érdekében vállaljam. 1950. augusztus közepén vonultam be a Központi Honvéd Kórházba, a Róbert Károly körútra. Akkoriban kezdődött a hadsereg nagymérvű felduzzasztása, a szakszolgálatok létszámigénye is növekedett, ezért hirdették meg a tartalékos tiszti tanfolyamot. Körülbelül százan voltunk. Betanultuk az akkori orosz mintájú gyalogsági fegyverzet használatát – ami ugye hasznos ismeret az orvos számára –, de tanultunk tereptant, hadseregszervezést, szervezeti felépítést, azon belül az egészségügyi szolgálat helyét az adott csapattest-állományban, és megismertük a hadtápszolgálatot is – ezek is nagyon hasznos ismeretek voltak. Fontos tantárgy volt a politikai oktatás, amelyet egy politikai tiszt tartott. Ismertette a hadseregen belüli bűnös szervezkedések összes fontos adatát. A Pálffy-féle bűnszövetkezetet, beleértve Merényi Gusztáv orvos tábornokot, akit szintén felakasztottak. Azóta elneveztek róla egy kórházat. A szállásunkon az ágy fölött a honvédelmi miniszter, Farkas Mihály hatalmas portréképe lógott. Neki volt a legrettenetesebb híre. 
 Az utolsó hónapban kicsaptak vidékre sorozni. Novemberben tartalékos orvos hadnagy fokozattal szereltem le, és visszatértem az István-kórházba. 1952. február 1-jén megint behívót kaptam. Előtte másfél hónappal született meg a kislányom. Itthon hagytam a feleségemet a kicsi gyerekkel, és bevonultam a Központi Honvéd Kórházba. Egy hétig ott dolgoztunk, majd az Üllői úti Örökimádás-zárdában elhelyezett egészségügyi tiszti iskolába kerültünk, ahol tereptant, hadseregszervezést és egészségügyi szolgálat-szervezést tanultunk, abból a célból, hogy utána vidéki iskolatáborokban tartalékos tiszthelyetteseket tanítsunk. Április elsején már tábort nyitottunk a Bakonyban. Időnként felutaztunk Pestre, a családunkhoz, majd július 31-én boldogan leszereltünk.  
Visszamentem az István-kórházba. Szeptemberben kivettem a megkésett nyári szabadságot, és októberben az ebédlőben odaült mellém a kórház igazgatója, azzal, hogy a Péterfy-kórház proszektúrája bajban van, kellene nekik egy segédorvosi beosztású kolléga, nem mennék-e át oda. Mondtam, nem szeretnék megint munkahelyet változtatni, de ő figyelmeztetett, hogy mint direktor, el is rendelheti. Tudomásul vettem. Valamikor novemberben helyettesként átkerültem a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, a fizetésemet továbbra is az István-kórházban kaptam. 
 
Sztálin örökké él, dokumentumfilm 
Filmhíradó különkiadás (1953) 
 
Hogy mi zajlott 56-ban az SZKP XX. kongresszusán, csak jóval később tudtuk meg. A Petőfi Körről tudtam, hogy létezik, de nem vettem részt egy ülésén sem, viszont többször voltam a Kossuth Klubban rendezett orvostörténeti előadássorozaton. A sajtóból rengeteg új hírt olvashattunk. Egyrészt a Művelt Népből, másrészt az Irodalmi Ujságból, mind a kettő járt nekünk. Olyan cikkek jelentek meg, mint például a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? – ezt Háy Gyula írta –, vagy Novobáczky Sándor Különös emberek? című cikke, amely Sztálin Lenin koporsójánál tartott gyászbeszéde kezdetét idézte – mi, kommunisták, különös emberek vagyunk, különös anyagból gyúrva –, s a maga szatirikus stílusában remekül ki is figurázta. Azután hallottunk, olvastunk a Rajk-temetésről is. Meglepő volt számunkra, hogy olyanok, akik néhány évvel korábban majd kiestek a cipőjükből, hogy lelkesedjenek Sztálinért és a nemzetközi munkásmozgalomért, most kezdtek kicsit normálisabb, emberibb hangon beszélni, és olyan problémákat is felvetettek, amelyek addig nem kaptak semmiféle nyilvánosságot. Az új hangvétel, a problémák nyers megfogalmazása üdítően hatott. 
Október 23-án délután öt körül végeztem a kórházban, és amikor kimentem a Rákóczi útra, láttam, nem jár sem a villamos, sem a busz, viszont időnként elrobogott mellettem egy-egy teherautó, tele fiatalokkal, akik nemzetiszínű zászlókat lengettek, röpcédulákat dobáltak és énekeltek. Így aztán gyalog mentem haza, a Liszt Ferenc térre. Otthon vendégeink voltak. Egyikük a feleségem kolozsvári nagynénje, aki pár nappal korábban érkezett. Néhány napig élvezte Budapestet, aztán bekerült az ostromállapotba. November közepén ment el, amikor a román nagykövetségről autóbusszal vitték haza itt rekedt állampolgáraikat. Nekünk akkor nem volt rádiónk, de figyeltük, mi történik kinn, néha kinyitottam az ablakot. Az Andrássy úton, amelyet akkor éppen Sztálin útnak neveztek, elég nagy volt a zaj és a nyüzsgés. Hogy tájékozódjam, lementem az utcára körülnézni. A Belváros irányába indultam, s épp akkor értem a Bajcsy-Zsilinszky úti sarokra, amikor két fiatalember egy létrán állva vésővel és kalapáccsal ütötte ki a Sztálin út névtáblát. Nagy taps volt. Rengeteg ember ácsorgott körülöttem. Fegyvere nem volt senkinek, szemmel láthatólag a környékbeli lakók csődültek össze. Várakoztunk, hogy mi lesz még, a távolból néha-néha lövéseket is lehetett hallani. Egyszer csak arra figyeltünk fel, mintha a Bajcsy-Zsilinszky úton, felülről, tehát Pest északi része felől tankok közelednének. Akkor már hallottunk róla, hogy egyetemisták vannak a Rádiónál, és fegyveres harc alakult ki. Rettenetesen felháborodtunk, hogy tankokkal mennek a fiaink ellen. Tényleg jöttek a tankok, csukott tetővel, volt talán négy vagy öt. Egyszer csak megnyílt a vezértank teteje, kidugtak rajta egy nemzetiszín zászlót. Hát mondanom se kell, a tömeget levette a lábáról ez az okos akció. Hatalmas tapsviharban törtünk ki a pfújolások után. A toronyban megjelent egy tiszt, és barátságosan integetett. Úgy könyveltük el a dolgot, hogy ezek nem bevetésre indulnak a fiaink ellen. A tankok aztán elviharzottak a Tanács körút irányába. Mivel tudtam, hogy otthon várnak, visszamentem, hogy híreket adjak az eseményekről. 
Másnap reggel korán felébredtünk, csönd volt. Nemsokára felhívott telefonon a szomszéd bérházban lakó kollégám, Harmath Zoltán. Mondtam, jöjjön át, beszéljük meg, mit csináljunk. A szomszéd lakásban egy idősebb szájsebész főorvos lakott, ő is átjött. Megállapítottuk, hogy mivel éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy a kórházakban sebesültek is vannak, mi orvosok vagyunk, be kell mennünk a Péterfybe. A szájsebész kolléga hazament, mi meg Zoltánnal a kezünkbe vettünk egy-egy orvosi táskát, és elindultunk az akkor Majakovszkij nevét viselő Király utcán. A kapualjakban itt-ott puskás fiatalemberek álltak, de ránk se fütyültek. A Fasorban volt a Korvin Ottó Kórház, a Belügyminisztérium, helyesebben az Államvédelmi Hatóság saját kórháza, a kapuja nyitva volt, fegyveres kapuőrséget nem láttunk. Szemben, az orosz városparancsnokság előtt viszont tank is állt, meg páncélautók, látszottak a bent ülő rohamsisakos orosz katonák, géppisztollyal a kezükben, de azok sem törődtek velünk. Beértünk a kórházba, az egyik igazgatóhelyettes fogadott, nagyon megörült nekünk. Azt hiszem, mi voltunk a huszadik és a huszonegyedik orvos, aki bent volt a kórházban a száznyolcvan közül. Mi a teendő, hol van ránk szükség? – kérdeztük. Menjetek a sebészetre, nézzetek körül! – mondta. Átmentünk a kórházi sebészetre, néhány kollégánk már a műtőben volt, mi is beálltunk asszisztálni. Túlnyomórészt lőtt sérülteket láttunk el, akiket éjszaka és reggel szállítottak be a kórházba, elsősorban a Rádió előtt kialakult csatatérről. 
 Azt nem tudom, hogy 24-én hány sebesült volt, mert az emlékeim összemosódnak a 25-i, azzal az ominózus csütörtöki nappal, amikor kora délután addig el nem képzelt számban zúdultak be a sebesültek a Péterfybe. Akkor értesültünk az Országház előtti mészárlásról. Az egyik sérült egy fiatal parasztember volt, aki 25-én délelőtt kofahajóval érkezett Budapestre. Valahol a Szabadság híd táján kötött ki a hajó, onnan gyalog ment a Parlamenthez, ahol belekerült a szórásba, és ha jól emlékszem, lábsérülést szenvedett. Ő volt az első szemtanú, aki hírt adott arról a borzalmas eseményről. Hogy honnan lőttek, arról akkor semmit sem tudtunk, de mindenki azt valószínűsítette, hogy az ávósok lőtték a tömeget a környező házak tetejéről. Mi benn maradtunk a kórházban, mert még este is folytak műtétek, szükség volt ránk. Másrészt a késő esti sötétségben meglehetősen bizonytalan lett volna a hazajutásunk. 
26-án hazamentem. Azon a tájékon szerencsére nyugalom volt, engem sem nyugtalanított már, mi van a családdal. A következő nap megint bementem a kórházba, és attól kezdve csak másfél naponta ugrottam haza. 30-án délelőtt a Péterfy valamelyik folyosóján összetalálkoztam Radó Sándor igazgatóhelyettessel. Nagyon jó, hogy találkoztunk, Miklós – mondta –, a kórház területén működik egy önkéntes mentőszolgálat, de semmi kapcsolatunk sincs velük, légy szíves, vedd át a vezetését! Mi is láttuk, hogy civil fiatalemberek személyautókon sebesülteket hoznak be a kórházba. Az autóra lepedőt borítottak, arra vöröskeresztet festettek. A földszinten és az udvaron táboroztak, a kórház konyhájáról étkeztek. Lementem, és ott találtam egy fiatal katonatisztet, Tóth Istvánt, aki valamelyik vidéki alakulatnál szolgált, 23-án épp a szabadnapján tartózkodott Pesten, belekerült az események sodrába. Azonnal tudta, hova kell állnia, és a környékbeli vagányokból megszervezte az önkéntes alakulatot. A Baross tér környékén sohasem a legelőkelőbb társadalmi rétegek laktak, lumpenproletár negyed volt, de ezek a vagány fiúk – néhány lány is volt közöttük – azokban a napokban, mondhatom, megnemesedtek. Szívvel-lélekkel beálltak a mentőszolgálatba, az életüket kockáztatták. Tóth István megörült, hogy végre egy hivatalos kórházi személy is szóba áll velük. Kiderült, hogy több mint ötven személyautót zabráltak a környékről, plusz még néhány furgont és talán egy katonai mentőautót is. A színész Latabár Kálmán kis személyautója is hozzánk került egy időre. Szerkesztettem egy névsort, körülbelül százötven-százhatvan név volt rajta, a kocsikat is megszámoztuk, úgy emlékszem, ötvenötig terjedt a lista. Szükségesnek tartottam, hogy valami rendet teremtsek, tudjam, kik vannak ott, kikre lehet számítani. 
 Alig egy órája vettem át a civil mentőszolgálat vezetését, amikor jött a hír, hogy a Köztársaság téren az ávósok lövik a fegyvertelen népet. A mentőseink, hallva a lövöldözést, rögtön odamentek. Több tucatnyi sebesültet szállítottak be. Mindenkit felkapkodtak, válogatás nélkül, így biztos behoztak néhány ávóst is, akik valószínűleg könnyebben sérültek meg, mert egy-két nap múlva mind eltűntek a kórházból. Nyilvánvalóan féltek, hiszen a hangulat rendkívül ellenséges volt minden ávóssal szemben. A következő napokban egy csomó halotti bizonyítványt állítottam ki. Lejártam a proszektúrára, de nem boncoltunk egyetlenegy esetet sem. Csak később döbbentem rá, milyen jó, hogy szüneteltettük a boncolásokat, mert amikor lefogtak, valószínűleg meggyanúsítottak volna, hogy élve boncoltam fel az ávósokat. Sokan keresték eltűnt hozzátartozójukat, volt, hogy megtalálták a kórházi osztályon, vagy kiderült, már holtak fekszik lent, nálunk. Október 23-a és november 4-e között körülbelül ötven lőtt sérülésben meghalt teste feküdt a proszektúrán. A harcok szünetében a temetkezési vállalat megindította a munkát, és az is előfordult, hogy vidékről szekérrel jöttek a halottjukért. 
 A közelünkben volt a Baross téri fegyveres csoportosulás, de a város számos pontján alakultak kis ellenálló gócok. A főútvonalakat az oroszok uralták, de a főútvonalak által határolt kerületrészekben a felkelők voltak az urak. A szűk utcákat elbarikádozták, és az oroszok az első napok tapasztalatai után tartózkodtak tőle, hogy a tankjaikkal benyomuljanak a mellékutcákba. Így egy-egy kerületrész aránylag több napig tudta tartani magát. Szoros kapcsolatban voltunk a Körúton lévő Atheneaum Nyomda és Kiadóvállalat főépületével, a New York-palotával, az még éppen beleesett a mi védelmi övezetünkbe. Gáli Jóska és Obersovszky Gyuszi ott szerkesztették és nyomták az Igazság című lapot. Ők bejáratosak voltak a kórházba, főleg azért, mert Gáli Jóska menyasszonya, Káldor Vera belgyógyász segédorvos volt nálunk. A mi önkéntes mentőautóink szállították az Igazság lapszámait. Az utolsó szám november 7-én egy kétoldalas papírlap volt, azzal a szöveggel, hogy a nyomdát nem tudják tovább tartani, de ígérik, hogy folytatni fogják. Később a Domonkos utcai segélyhelyen az Élünk című kiadvánnyal folytatódott az Igazság szellemisége. Rövid ideig még ott nyomták, aztán decemberben lebukott az egész társaság. 
 Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra. Este viszonylagos nyugalommal tértünk pihenőre, aztán vasárnap hajnalban furcsa zajokra, ágyúzásra ébredtünk. Azonnal mentem a telefonhoz, és felhívtam a Péterfy-kórházat, ahol a mentőszolgálat telefonjánál Péch Géza barátom ült. Elmondta, hogy a Thököly úton özönlenek be az oroszok, és a felkelők harcba szálltak velük. Akkor nekem a kórházban van a helyem, de hogy jutok be? Értem jön kocsival – mondta Géza. Közben a társbérlőnk fölerősítette a rádióját, és a falon keresztül hallottuk Nagy Imre proklamációját. Akkor döbbentünk rá a helyzet súlyosságára. A mi környékünkön, az Oktogonnál még nyugalom volt, Géza az Akácfa utcán elvitt a Dohány utcáig, ami egyben a Körút keresztezését is jelentette, ahol mindkét oldalon barikád állt. A barikád úgy volt felhalmozva, hogy az autó S-kanyarral kijutott a két falrész közötti résen, aztán valósággal át kellett ugrania a Körúton, mert azt az útszakaszt orosz tankok uralták. Sikerült átjutni, nem lőtték meg a kocsinkat. Géza kitűnő vezető volt, amellett bátor és önfeláldozó fiatal. A Dohány utcában már sima volt az utunk. Körülnéztem a kórházban, mi a helyzet. A mentőautóim ki-be cikáztak, és hozták a lőtt sérülteket, fiatal fiúkat, akik Molotov-koktéllal, géppisztollyal, kézigránáttal vették fel a harcot az orosz tankokkal. 
A mentőszolgálat vezetése azzal is járt, hogy ültem a telefon mellett, és ha valamilyen sérülésről befutott egy hívás, szóltam a közelemben lévő mentősöknek, ki tudnak-e menni. Nem utasítottam, nem parancsoltam, nem is volt rá szükség, rendszerint többen is jelentkeztek. Egy cédulára felírtam a pontos címet, már mentek is, és a legtöbb esetben meg is hozták a sérültet. Nagyon sokszor késő éjjel is ott ültem a telefon mellett. Szükségét éreztem, hogy minél többet ott legyek, és megtegyem, amit tudok. Előfordult, hogy egy kötözőhelyről gyógyszert vagy kötszert kértek, akkor egy személyautót megtömtünk kötszerrel, odavitte, és visszafelé rendszerint behozott egy-két sebesültet. Ezt aztán különösen a szememre hányták a nyomozás során, mondván, hogy támogattam az ellenforradalmárokat. Azt előírtuk, hogy a civil fegyveresek a kórház területén nem hordhatnak fegyvert, a bejáratnál le kellett rakniuk. Zokszó nélkül engedelmeskedtek, holott mi fegyvertelenek voltunk. Néha egész arzenál volt a kapusfülkében az ágyon és a fogasokon: géppisztolyok, puskák, pisztolyok, kézigránátok. 
Néhány civil sebesült is bekerült, olyanok, akiknek belövés érte a lakását. Az oroszok, ha valami gyanúsat észleltek, mindjárt lőttek, vaktában, minden irányban. November 4-ig a halottas kamránk nagyjából kiürült, de utána hat-nyolc nap alatt nyolcvanöt halott halmozódott föl a kórház területén. Nagyon nagy szám, egy szokványos kórházi proszektúra halottas kamrája hat, nyolc, esetleg tíz holttest befogadására alkalmas, ezért egy-egy rekeszbe több holttestet tettünk, majd a boncterem kövezetére fektettük a lepedővel letakart halottakat. Nyolc-tíz orosz katona is feküdt a sebészeti osztályunkon, mind lőtt sérüléssel. Nem különítettük el őket a magyar sebesültektől, fiatalok voltak, mint a mi felkelőink, a bajban már kölcsönösen segítették egymást. Az oroszoknak persze halottaik is voltak, mentőseink orosz tankból kiszedett, megszenesedett tetemeket is hoztak be, de a sebesültjeik közül nálunk nem halt meg senki. A harcok után tájékoztattuk az orosz városparancsnokságot a nálunk lévő sebesültekről és holttestekről. Egyszer elszállították a halottakat, majd november 12-e körül beállított a Péterfy Sándor utcába egy tank, egy páncélautó géppisztolyos, rohamsisakos katonákkal, mögöttük két katonai mentőautó, aztán megint páncélautó és megint tank. Csak így mertek bejönni, holott akkor már vége volt a harcoknak. Az orosz sebesülteket a mi embereink hozták le az osztályokról, aztán az oroszok elvonultak velük. 
November 4-én délután Péch Géza barátommal behoztuk a családomat is; ekkorra már a lakásunk közelében is sűrűsödtek a harcok. Jóformán csak reggel és este láttam őket. Gizi, a feleségem a Péterfy vérellátó szolgálatnál beállt a munkahelyére, itt volt belgyógyász kivizsgáló orvos. Egyre több civil menekült hozzánk, a kórházba. Nem tudok pontos számot, de legalább két-háromszázan lehettek. A földszinti folyosókon – főleg a rendelőintézeti részlegnél volt erre elegendő hely –, másrészt az alagsorban helyeztük el őket matracokon. A Baross téren orosz gyújtóbombáktól kigyulladt egy ház, és az álmukból felriadt emberek többnyire hálóruhában, vállukra vetett kabátban, rémülten rohantak a legközelebbi menhelyre, a kórházba. Aztán egy óvodánk is lett. Valahol a közelben volt egy hetes óvoda. November 3-án ottmaradtak a gyerekek, és 4-én, vasárnap beleestek az oroszok egyik bevonulási útvonalába, gyújtógránátot kaptak. A mentőseim behozták a sok riadt kisgyereket, odairányítottunk egy csomó nőt, akik elkezdték babusgatni őket, és szerencsére elég hamar megnyugodtak. 
Naponta egyszer vagy kétszer inspekciószerűen körutat tettem a kórházban. Ösztönös lépés volt, anélkül, hogy vezetőnek tartottam volna magam, úgy éreztem, sok mindenért felelős vagyok. Sokan fordultak hozzám kérdéssel, kéréssel, amit lehetett, megcsináltam, vagy feljegyeztem elintézésre. Afféle központi személynek számítottam a kórházban, ez az akaratlanul kiemelt helyem a harcok megszűnte után is jó pár hétig megmaradt, persze akkor már egyszerűbb dolgok elintézésére zsugorodott. Például amíg nem volt tömegközlekedés, gondoskodtam róla, hogy a mentőszolgálatunk vigye haza, majd hozza be másnap reggel a távolabb lakó munkatársakat. Szükség volt az orvosokra, mert a harcok után a kórházi munka fokozatosan normalizálódott. Újabb sebesültek nem érkeztek, de ambulánsan sokan jártak be kezelésre. Emlékezetem szerint a traumatológiai osztály betegfelvételi naplójába húsz nap alatt több mint hatszáz esetet jegyeztek be. 
A légópincében egy csomó anyag volt felhalmozva háború esetére: meleg ruha, pufajka, pokróc, kötszer, gyógyszer meg egyebek. Ezeket a raktáros adta ki az osztályokra, a szükségleteknek megfelelően. A felkelők a honvéd egészségügyi szolgálat raktáraiból is felnyitottak néhányat, onnan is hihetetlen mennyiségű kötszert és gyógyászati eszközt kapott a kórház. Mindig volt elegendő kötszerünk és gyógyszerünk. A vöröskeresztes szállítmányok is sok mindent tartalmaztak. Volt olyan eset, hogy valaki kiment tőlünk Bécsbe, ott érintkezésbe lépett valamelyik segélyszervezettel, azok megtömtek egy autóbuszt gyógyszerrel, kötszerrel, takaróval, ruhaneművel, konzervvel, és hozták haza. Sok mindent küldtek a lengyelek is: majdhogynem állami szinten intézkedtek a testvéri magyar nép megsegítéséről, és a lengyel társadalom is lelkesen ontotta a segélyt, vérpalackokat is kaptunk tőlük. Még november közepén is jöttek segélyszállítmányok. Tudomásom szerint Budapest nagy részén 8-án este megszűnt a fegyveres harc, 10-e körül a családot is hazavittük a kórházból. 
 November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet! Később az egyik rendőrtiszt azt ajánlotta, fáradjak be velük a rendőrkapitányságra, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet az aktusról. Ezt megelőzően még történt egy szörnyű dolog, Angyal István őrizetbe vétele. Angyal Pista a Tűzoltó utcai fegyveres csoport egyik vezetője volt. November 8-án, amikor a szovjet túlerő felszámolta az ottani ellenállást, néhány társával átjutott hozzánk, és felvették betegnek az egyik belgyógyászati osztályra. Egyértelműen bújtatás volt. A legnagyobb meglepetésemre délután a lépcsőházban találkoztam vele, felöltözve ment lefelé. Szóltam neki: Pista, ne menj le, razzia van! Nem, nem – mondja –, lemegyek, és elhessegetem őket a stencilgéptől. Akkor az intenzív osztályon is működött egy stencilgép, röplapokat nyomtak rajta. Öt perc múlva mentem át a rendelőintézeti csarnokon, és láttam, hogy az egyik sarokban géppisztolyosok fognak közre néhány embert. Pista is köztük volt. Soha többé nem láttam, 1958 decemberében kivégezték. Ezután került sor az invitálásra, hogy menjünk be a rendőrkapitányságra, ahol majd felvesznek egy jegyzőkönyvet. A feleségem éppen arra járt, elköszöntünk egymástól. Engem egy riadóautóba ültettek be, a mögöttünk álló rabszállító kocsiba pedig bezsúfoltak egy csomó nőt és férfit.  Behajtottunk a Deák téri főkapitányságra. Bevittek egy irodába, és ott az egyik őrnagy megkérdezte, nem laktam-e régebben a Práter utcában. Kiderült, hogy az egykor felettünk lakó Faragó család egyik tagja, kamasz volt, amikor mi elköltöztünk onnan. Érdeklődött a nővérem után, aki akkor csinos fiatal lány volt, és apámat is emlegette, akit Faragóék is elismert tudós férfiúnak tartottak. Ez kedvező momentumnak tűnt. A beszélgetéseken semmi olyan nem hangzott el, se kérdés, se állítás formájában, hogy én gyanúba kerülhetek. A kérdések arra vonatkoztak, mi történt a kórházban a harcok idején, hogyan működött a mentőszolgálat. Beesteledett, és az őrnagy mentegetőzve mondta, ne vegyem rossz néven, de ott kell tartaniuk, kijárási tilalom van, másnap folytatjuk. A feleségemet felhívhattam telefonon, hogy másnap hamar végzünk, megyek haza, amint csak lehet.  Aztán rákerültem a futószalagra. Lekísértek a fogdába, a kapitányság pincéjébe. A zsebeimből mindent kirakattak velem, letétbe tették, nálam csak egy cigaretta maradhatott. A pincefogdában a zárkaajtók fölött és alatt is rések voltak, hogy úgy mondjam, közös légtérben voltunk. Lefeküdtem a priccsre és elaludtam. Reggel őrületes zsinatra ébredtem: zajongás, neveket kiabálnak, egymást keresik. Elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, a Rákóczi-indulót és minden lelkesítő éneket. Egyszer valaki bekiabálta: szombat van, hétfőig biztosan ránk se néznek, vessük be az éhségsztrájkot, és követeljük a soros ügyészt. Elég vészjóslóan hangzott. A reggelit mindenki visszautasította, én sem kértem. Valamikor délután felkerültem az irodába, ahol ismét Faragó őrnagy fogadott. Azonnal elkezdte: nagyon sajnálom a körülményeket, amelyek előálltak, a kedves felesége már mozgósította a fél várost. Később kiderült, hogy a feleségem elég hosszú ideig várakozott, aztán elkezdett telefonálgatni, az országos rendőrfőkapitánnyal is beszélt, aki megnyugtatta, hogy nincs semmi bajom, haza fognak küldeni. Később bevittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol egy rendőr alezredes elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet. Mire elkészült, és több példányban aláírtuk, este nyolc óra lett, márpedig délután négytől kijárási tilalom volt. Megkérdeztem, hogy jutok haza. Természetesen haza fogjuk vinni, vagyunk olyan jóban a szovjet elvtársakkal, hogy gondoskodnak a biztonságos hazajutásáról – volt a válasz. 
A főbejáratnál két karhatalmista tiszt fogadott, pufajkában, géppisztollyal, aztán odagördült két Pobeda, és a háttérből előjött néhány fegyveres orosz katona. Begyömöszölődtünk az autókba. Az egyik kocsiban a sofőr mellett ültem, mellém még befészkelődött az egyik karhatalmista tiszt, hátra pedig beült három katona. A másik kocsiban hasonlóképpen. A Deák tértől a lakásomig három perc az út, de legnagyobb meglepetésemre a Liszt Ferenc térnél továbbsuhant a kocsi. Szóltam a tisztnek: itt lakom, miért nem raknak ki? Valamit elintézünk – mondta –, visszafelé jövet majd felkísérjük a lakására. És mentünk tovább, kifelé a városból. Egy-egy csomópontnál orosz katonák állítottak meg, ilyenkor hátulról kiszóltak a mi katonáink – egy szót sem értettem belőle –, mire továbbengedtek. Csupa földszintes ház között mentünk, aztán megállunk egy kis téren. A két karhatalmista bement egy házba, majd valami ládaszerű csomaggal jöttek ki, betették a csomagtartóba, és ugyanazon az úton visszajöttünk. Hogy ezt miért kellett nekik végigjátszani, fogalmam sincs. Leálltunk a házunk előtt, a hadnagy felkísért, hogy saját kezűleg adjon át a feleségemnek. 
Az október 30-án megválasztott forradalmi tanács továbbra is működött a kórházban, de a mentőszolgálat a 16-i razzia után megszűnt. A sofőrök szétszéledtek, néhányat bevittek a főkapitányságra, a személyautókért pedig sorra jöttek a tulajdonosaik. A karhatalmisták az emeleti betegosztályokat ekkor még nem inzultálták, decemberben aztán erre is sor került. Az egyik szobában tömérdek írógépet, egy stencilgépet és egy rádió adó-vevő készüléket is találtak. Én magam nem foglalkoztam röpiratszerkesztéssel és sokszorosítással, de lelkesen olvastam az illegális sajtótermékeket. Amikor kiderült, hogy a kórház alkalmazottai, munkatársai közül többen szenvedtek több-kevesebb kárt a harci cselekmények idején, a forradalmi tanácson belül létrehoztuk a szociális bizottságot, és decemberben gyűjtést indítottunk a károsult munkatársak megsegítésére. Ennek a bizottságnak én lettem az elnöke, és gyakorlatilag én is csináltam mindent. Úgy emlékszem, több mint húszezer forint jött össze. A bizottságnak volt még két tagja, egy a szakmunkások közül, és valaki a gazdasági osztályról. Teljes egyetértésben döntöttünk a szétosztás alapelveiről, majd a pénzt prezentáltuk az érdekelteknek. Januárban az Írószövetség tagjai számára is volt egy gyűjtési akció, ami politikai gesztusnak számított. Keresztury Dezső indította el, aki akkor a Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztályát vezette. A nővérem is ott dolgozott, ő adott hírt az akcióról. Nagy lelkesedéssel gyűjtöttem a kórházban, két és fél, háromezer forint biztosan összegyűlt. A forradalmi tanács még itt-ott tevékenykedett, időnként a kórházvezető is kikérte a véleményemet bizonyos kérdésekben. A forradalom alatt megszűnt az MDP helyi bizottsága, megszabadultunk a pártszervektől, decemberben azonban az a hír járta, hogy megalakult az MSZMP kórházi tagozata. Én nem rejtettem véka alá a véleményemet, hangosan hirdettem az ellenérzésemet. 
A Központi Munkástanács falragaszokon tette közzé felhívását, hogy november 23-án délután két és három óra között magyar ember ne lépjen az utcára. Impozáns látvány volt: kinéztünk az ablakon, és egyetlen civilt sem láttunk az utcán. Ha itt-ott mégis felbukkant egy-két ember, az ablakokból olyan pfújolásban részesült, hogy ész nélkül berohant egy kapualjba. A jó ég tudja, mit gondoltunk, elérhetünk-e bármit is ezzel a passzív ellenállással. Az biztos, hogy minden ilyen akciónak az volt a jelentősége és értéke, hogy tudtára adja a világnak, nem törődünk bele a forradalom eltiprásába. Szilveszter estéjén gyertyát rakunk ki az ablakokba, mindenki tudta, miért. December 30-án a Zeneakadémián Ferencsik János Beethoven Eroica szimfóniáját vezényelte. A második tételt, a gyászindulót állva hallgatta a közönség. Az előcsarnokban a Vöröskereszt gyűjtött a károkat szenvedettek megsegítésére. Bőven dobáltunk pénzt a kihelyezett ládába. A társadalom akkor nagyon adakozó volt. Csak egyszer kellett szólni, hogy soron kívüli véradásra van szükség, százával jöttek az emberek. 
1957 januárjában már szemmel látható jelei voltak, hogy a hatalom megvetette a lábát, a hangja egyre magabiztosabb és fenyegetőbb lett, úgy tűnt, a lakosság is beadta a derekát. Láttuk, hogy az ENSZ részéről nem várható komoly akció. Magunkra maradtunk. Tudomásul kellett venni, hogy a Kádár-rezsim megkaparintotta a hatalmat. Visszaemlékeztem az 1849 utáni passzív rezisztenciára. Az a határozott terv alakult ki bennem, hogy körülnézek a saját környezetemben, és akit lehet, ráveszek, csak a legszükségesebb munkát végezze, semmi olyan tevékenységben ne vegyen részt, ami a rezsimet erősíti, és azt bizonyítja, hogy normális körülmények között élünk. Elsősorban a tudományos munka területén próbáltam megindítani a passzív ellenállási mozgalmat. A kollégákkal konzultálva arra az álláspontra jutottunk, hogy kórházi, klinikai munkáját mindenki ellátja, de plusz munkát nem végez, például nem támogatja a tudományos egyesületek megindulását. Januárban még egy kicsit konspiráltam. Néha valami pénzsegéllyel segítettük ki a bajba jutott bajtársakat, vagy ha valaki el akart tűnni a közéletből, még mindig el tudtuk helyezni valamelyik kórházi osztályunkon. 
 
Február első napjaiban a kislányom az István-kórház bőrgyógyászati osztályán feküdt, 9-én, szombaton hoztuk haza. Másnap elmentünk sétálni. Amikor hazaértünk, láttam, hogy egy idegen férfi áll a kapualjban. Akkor elkapott egy furcsa érzés, hogy figyelnek. Aznap éjszaka csaptak le rám a Fő utcai nyomozók. Éjfélkor becsöngettek, kinyitottam az ajtót. Egy kétméteres legény lépett be, géppisztoly a hasán, nekitaszított egy szekrénynek, végigtapogatott, utána bezúdultak a többiek. Összesen hatan voltak, mind nyakig fegyverben. Kétségtelenül kíméletesen viselkedtek, és főleg csöndben, mert látták, hogy a gyerek alszik. Leültettek a hallban egy karosszékre, és elkezdték ontani a kérdéseket. Abban minden volt. Hol van a Bagoly, hol vannak a röplapok, a fegyverek. Aztán megmutatták a parancsot, amelyen valami ügyészi aláírással az volt, hogy dr. Lambrecht Miklóst helyezze előzetes letartóztatásba és tartson nála házkutatást. Majd felszólítottak, hogy öltözzem föl. A szemük előtt kellett öltözködnöm. A feleségem adhatott egy törölközőt, valami fehérneműt, és sajnos csak két vagy három csomag cigarettát vettem magamhoz. Amikor búcsúra került a sor, a gyerek ágya felé léptem, mire a parancsnok riadtan: Fel ne ébressze! Mondtam, hogy csak megsimogatom. A feleségemtől is csak nagy nyilvánosság előtt vehettem búcsút, öt-hat fegyveres muki állt körülöttünk. Ő nagyon strammul viselkedett, és abszolút helytállt, a későbbiekben is. Mindig is mondtuk a börtönben, hogy a feleségeknek, menyasszonyoknak, anyáknak odakint sokkal több gondja, baja van, sőt sok esetben veszélyeztetettebbek is, mint mi, akik „csak” el vagyunk ítélve. Ketten kísértek be a Fő utcára, négyen ott maradtak házkutatni. 
A Fő utcán ki kellett üríteni a zsebeimet, a fémtárgyakat is elvették, majd elhelyeztek a fogdában. A cellában égett a villany – mint kiderült éjjel-nappal –, és egy torzonborz ember emelkedett fel az egyik ágyról. Dr. Kovács Zoltán, azt hiszem, a II. kerületi Nemzeti Bizottmány titkára volt. Őt decemberben hozták be, amikor a Fő utca még orosz őrizet alatt állt. A kihallgatásokat orosz tisztek végezték, tolmács közvetítésével. Mindenféle fizikai kínzással fenyegették, de nem bántalmazták, viszont az ellenőrzés olyan szigorú volt, hogy időnként, ha hipiseltek, vagyis házkutatást tartottak a zárkában, le kellett vetkőzniük, és az orosz katona még a fenekük nyílásába is belesett. Az orosz őrség aztán január elején kivonult, helyét a magyar karhatalom vette át. Kovács első kérdése azt volt, mi van az ENSZ-csapatokkal. Mondtam, azzal még várhat. 
Aztán még az éjszaka sor került az első kihallgatásra. Felvittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol elég sokan ültek. A szoba közepén volt egy szék, engem odairányítottak, szemben egy kisebb íróasztalnál ketten vagy hárman ültek, mögöttem fél karéjban egy csomó nyomozó. Megint elindult a kérdésözön. Az vezette a kihallhatást, aki letartóztatott. Mindenféle hülye kérdéseket tettek fel, ennek során megtudtam, hogy Káldor Vera is benn van. A goromba és fenyegető kérdészápor nyilván azt a célt szolgálta, hogy zavarba hozzon, és elszóljam magam, de igyekeztem fegyelmezetten gondolkodni és válaszolni. Többször megkérdezték, elismertem-e a Nagy Imre-kormányt. Mondtam, igen. És most elismeri a Kádár-kormányt? Mondtam, tudomásul veszem, hogy a hatalom az ő kezükbe került. 
Három és fél hónapig voltam a Fő utcai üdülőtáborban, más néven Gyorskocsi utcai nyomozati rendelőintézetben. Nagyon lassan, május közepére állt össze a vádpontgyűjtemény egy általuk feltételezett csoport ellen, amelynek én is tagja voltam. A mi perünk is koncepciós per volt, hiszen abból semmi sem volt igaz, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére együtt szervezkedtünk volna. Hiába mondtam, hogy nem terveztem megdönteni az államrendet, ez irreális feltételezés, nem lehetett kiverni belőlük. Bámulatos lelkiállapot, amelyben ezek a szörnyeteg lelkű emberek lehettek, sokszor nem is egy nyelven beszéltünk, még ha magyar szavakat használtak is, és teljesen más volt az észjárásunk. A kihallgatók nagyrészt ávós tisztek voltak. Az én Galambos nevű főhadnagyom, akire később rá lettem bízva, sem tagadta, hogy ávós volt. Tudja maga, Lambrecht, micsoda küzdelem folyt az ÁVH-n belül a törvényesség megóvása érdekében? – kérdezte egyszer. Hát én nem hallottam ilyen küzdelmekről, és úgy elnéztem az én Galambos főhadnagyomat – akkor már elhízott, nagy, tohonya ember volt –, milyen klassz verőember lehetett két-három évvel korábban a nagy lapátkezeivel. Hozzáteszem, egy újjal sem nyúltak hozzám a Fő utcán, de a fenyegető hangsúly meg az egész miliő természetesen így is nyomasztóan hatott az emberre. A másik nyomasztó érzés az örökös aggodalom volt, hogy vajon mi lehet a kint maradt családtagokkal. 
Egyszer a nyomozóm szóba hozta a feleségem nevét, mire én rémült felháborodással törtem ki: csak nem hallgatták ki? Erre: nem, hát nekünk nincs okunk őt kihallgatni, neki meg nem kötelessége magáról semmit se mondani. A feleségemet tényleg nem érte semmi inzultus, kivéve, hogy elbocsátották a Péterfy-kórházból. Engem lefogtak februárban, neki valamikor április végén népgazdasági okra hivatkozva mondtak fel. Aztán elment a fővárosi tanács egészségügyi osztályára, és pillanatok alatt kapott hat vagy nyolc ajánlatot, hiszen az előző hónapok disszidálási hulláma után megüresedett orvosi állások nagy része még betöltetlenül várt a gazdájára. Azért esett a választása a VIII. kerületi Szántó Kovács utcai rendelőintézet EKG-főorvosságára, mert az aránylag bent volt a városban, jó közlekedéssel. Végeredményben úgy lett kibuktatva a Péterfyből, hogy belgyógyász alorvosból EKG-főorvos lett. 
Galambos István főhadnagy, a nyomozóm meglehetősen buta, műveletlen ember volt, rosszul beszélt és pocsékul fogalmazott. Az én szövegemet, amit vallomásnak minősítettek, nem szó szerint kocogtatta gépbe, hanem átfogalmazta, és idétlen mondatokat írt le. Minden jegyzőkönyvet átadott nekem elolvasásra és aláírásra. Eleinte őrült buzgalommal kezdtem javítani a helyesírási hibákat meg a szórendet, aztán meguntam, és csak arra ügyeltem, hogy a lényeget illetően érthető legyen. A kihallgatás-sorozat változó sűrűséggel május közepéig tartott. Mindaddig nem tudtam, mivé fogják felfuttatni az egészet, a legvégén, amikor lezárták a nyomozási eljárást, engedélyezték az irattanulmányozást. Több pertársammal, akikkel egy csoportosulásba hoztak össze, csak az irattanulmányozáskor ismerkedtem meg, korábban fogalmunk sem volt egymás létéről. Főleg nekem nem a legtöbbről. 
Az elsőrendű vádlott Péch Géza, a mentőszolgálatom tagja lett. Ellene nagyon súlyos volt a vád, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése mellé még a hűtlenség vádját is rásütötték. Januárban kinn volt Bécsben, és február 10-én, visszajövet fogták el két társával együtt. Géza 1930-ban született, Műegyetemet végzett, az Ikarus autóbuszgyárban dolgozott. Emlékszem, január elején, mielőtt kiment, hozott egy fényképet az új, farmotoros Ikarusz buszról. Bécsben érintkezésbe lépett egy volt horthysta tábornokkal, aki 1945-től Amerikában élt, de a forradalom idején Bécsben menekültügyi segélyakciót szervezett. Hogy miről beszélt vele Géza, nem tudom, mert mi szabadon már nem találkoztunk, és amikor az ítéletünk után néhány napig egy zárkában voltunk, csak annyit mondott, hogy minden másként történt, mint ahogyan a jegyzőkönyvekbe bekerült. A vádhatóság Géza tetteibe fegyvercsempészési tervektől kezdve mindent belekevert. Úgy fogták el, hogy Bécsből egy teherhajó fedélzetén elbújva akart hazajutni két társával együtt. El is jutottak Gönyűhöz, a határállomáshoz, ott egy matróz észrevette őket, és jelentette. Azonnal lefogták mindhármukat. 
A másodrendű vádlott Balogh László volt, vele korábban csak egyszer találkoztam, a harcok idején a kórházban. A következő Budai Béla, a mentőszolgálatom egyik sofőrje, nagyon szimpatikus, helyes fiú. A forradalom idején matrózruhában járt a társával, Tóth Tamással – matrózoknak becéztük őket –, akit szintén velünk fogtak perbe. A negyedrendű volt, ha jól emlékszem, Gerlei József, műszaki rajzoló. 56 előtt valamilyen kevert ügyben ült, a forradalom szabadította ki. Őt sem ismertem, a nevét sem tudtam, sajnos ő tudott rólam, hogy olyan fiú vagyok, akihez illegális természetű dolgokban fordulni lehet. Az irattanulmányozás során derült ki, hogy ő már a Gönyűn felvett jegyzőkönyvbe bediktálta a nevem és a címem. Érthető tehát, hogy kerültem az első letartóztatottak közé. De semmiféle szemrehányást nem érzek Gerlei Jóska irányában, mert ő az életével fizetett. Következett Atzél Bandi, vagyis báró Atzél Endre, az erdélyi Atzél család tagja. Szegény a báróságból nem élvezett semmit, mert hét- vagy nyolcéves gyerek volt, amikor az édesapja részt vett a 44-es kiugrási akciók egyikében, aminek során átment az oroszokhoz, majd nyoma veszett. Édesanyja, gróf Bethlen Beáta heroikus erőfeszítéseket tett, hogy négy gyerekét felnevelje. Atzél Bandit Géza hagyta rám, amikor elment Bécsbe, hogy rajta keresztül tartjuk majd a kapcsolatot. Bandi nagyon bátran és jellemesen viselkedett a forradalom alatt és a Fő utcában is. Semmit nem vallott rám, holott mint „összekötő” sűrűn járt hozzám. Utána jött Békési Béla, nálam alig néhány évvel fiatalabb medikus. Személyesen az irattanulmányozások idején találkoztunk először. Béla a kihallgatások során bedobta a nevemet, és úgy tüntetett fel, mintha valami kulcspozícióm lett volna. Amikor összeismerkedtünk, kvázi mentegetőzve fordult hozzám: ne haragudj, hogy belekevertem a nevedet a dologba, csak el akartam terelni a figyelmet a szervezkedésünk jellegéről, aztán tudod, majd a bíróságon úgyis visszavonom ezeket a dolgokat. Hát, ahogy azt Móricka elképzelte. Az én helyzetemet talán súlyosbította ez a vallomás, viszont Bélán sajnos nem segített, halálra ítélték, és kivégezték. Béla társa, Rácz József medikus volt a hetedrendű vádlott. Ő nagyon okosan védekezett a bíróságon, többek között a szociális hátterére hivatkozott. Parasztgyerekként került egyetemre, és valami szánalmas összegű ösztöndíjból kellett megélnie. Én voltam a kilencedrendű vádlott. Utánam jött Schiff Miklós, egy idősebb villanyszerelő, akinek két egyetemista fia a mentőszolgálatomban dolgozott. A fiúk a harcok után kimenekültek az országból, a papa itthon maradt, és azzal vádolták, hogy érintkezésben volt disszidált fiaival. A többiekre – összesen tizenöten voltunk – csak futólag és hézagosan emlékszem. Volt egy tizenöt éves fiú is, jóképű kiskamasz, aki egy év felfüggesztettet kapott. 
A hozzátartozók mindnyájunknak szereztek védőügyvédet. A feleségem a letartóztatásom utáni napon eljutott a neves védőügyvédhez, Kardos Jánoshoz, aki a védelmemet átadta a nála jóval fiatalabb Mály Józsefnek; ő rajta volt a duplanullás ügyek védőügyvédjeinek listáján, vagyis azokén, akiket az igazságügyi hatóságok elfogadtak védőnek. Nagyon derék ember volt, végigvitt az első fokon, és rövid védőbeszédet tartott a tárgyalás végén. Mindenki tisztában volt vele, hogy nincs sok lehetősége, hiszen még csak nem is ismerte pontosan az ügyünket. A négyezer oldalas anyagból csak valami kivonatot láthatott. Az ügyvéd leginkább arra volt jó, hogy kapcsolatot tartson a családom és köztem. Május végén a nyomozóink lezárták az ügyet, gyanúsítottak lettünk, és átkerültünk a Markó utcai börtönbe. Felületes orvosi szemle után megkaptuk a bűvös nyilvántartási számot. Én voltam az 50-308-as, ezzel futottam végig, a szabadulásomig. 
Ha jól emlékszem, szeptember 6-án, a Markó utcában volt az első tárgyalási nap, amelyet Tutsek Gusztáv bíró elnöklete alatt nyitottak meg. Tutsek végig visszaélt hatalmi helyzetével, lehetetlen kérdéseket zúdított a vádlottakra, és rendszerint nem hagyta kibeszélni őket. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hozzátartozóink bejöhettek, és néhány padsorral mögöttünk ültek. Úgy tudom, a mi perünk elsőfokú tárgyalása volt az utolsó nyílt tárgyalás, mert néhány olyan, a rendszer számára botrányos jelenet játszódott le, ami miatt beszüntették ezt a tárgyalási formát. Engem a BHÖ 1/2 §-a alapján helyeztek vád alá, vagyis a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt. Az első öt társamat szervezkedés vezetésével vádolták. Az első napon a személyi adatok egyeztetése zajlott. A terem dekorációjához tartoztak az állványon lógó fegyverek, amelyeket a házkutatások során begyűjtöttek, továbbá ott volt vagy huszonöt írógép, ezeket – mint utólag kiderült – október 30-a, a pártház ostroma után hozták át a mentős legényeim, és elhelyezték az egyik szobában. A következő nap az elsőrendű vádlott kihallgatása zajlott, a többiek nem vehettek részt rajta. Súlyossági sorrendben folyt a vádlottak meghallgatása, aki túlesett rajta, bent maradhatott a teremben. Amikor szeptember közepén rám került a sor, már nyolc társam ott ült előttem. A kihallgatásom utálatos körülmények között zajlott. Ismeri a vádat? – kérdezi Tutsek bíró. Mondom, igen, ismerem. Bűnösnek érzi magát? Mondom, nem. Erre: no, majd meglátjuk. Aztán elkezdődött a kérdéssorozat, ami arra is kiterjedt, kikkel voltam személyes kapcsolatban a társaim közül. Úgy tűnt, a bíró gondosan ügyel rá, hogy én ne mondhassak semmit. Érdekes volt a védőügyvéd-gárdánk. Köztük volt Major Ákos korábbi hadbíró, majd 1946–48-ban a Népbíróságok Országos Tanácsának az elnöke, aki a Bárdossy-perben is elnökölt, aztán kikopott onnan, és átment védőügyvédnek. A másik Olti Vilmos, az ötvenes évek elejének hírhedt halálbírója, aki szörnyű ember hírében állott, és annál komikusabb volt, hogy a védelmünkben tépte a száját. Nem tudom, melyik társamnak volt az ügyvédje, de globálisan mindnyájunkat védett. Az én ügyvédem is szónokolt valamit az érdekemben, és felhozott néhány mentő körülményt.  Nagyon készültem és fantáziálgattam, mit fogok mondani az utolsó szó jogán. Védőbeszédet terveztem a társaimmal kapcsolatban, és meg akartam védeni 56 igazát is. Az egyik zárkatársam higgadt jogász férfiú volt, és könyörgött: Miklós, az Isten szerelmére, ne mondj ilyeneket, ez csak olaj a tűzre! Az utolsó percben aztán megjött az eszem. Valószínűleg igaza lett volna. Az utolsó szó jogán csak valami olyasmit mondtam, hogy érzésem szerint nem követtem el semmiféle bűncselekményt, nem érzem magam ellenforradalmárnak, és méltányos, enyhe ítéletet kértem. 
Október 4-én került sor az ítélethirdetésre. Úgy emlékszem, ronda, esős idő volt, megfelelő hangulati aláfestés a súlyos ítéletekhez. Így ment sorban: elsőrendű vádlott Péch Géza, szervezkedés vezetése, életfogytiglan. Balogh László szervezkedés vezetése és egyéb vádak, kötél általi halál. Ő volt az egyetlen, akinek Tutsek első fokon halálos ítéletet adott. Volt még két életfogytiglan, Gerlei Józsefnek és Békési Bélának, a többieknek öt, tíz, tizenöt év. A meglepetés akkor jött, amikor engem, a kilencedrendű vádlottat tizenöt évre ítélt, mint a szervezkedés szellemi vezérét. Ez mindnyájunkra úgy hatott, mint egy lórúgás. Miután kihirdették a tizenöt ítéletet, már csak az volt a kérdés, ki kíván fellebbezni. Az ügyész egy csomó súlyosbítási igényt jelentett be, szerencsére a személyemre vonatkozóan nem. Én ott szóban azonnal fellebbeztem, majd 58 márciusában felkeresett az új védőügyvédem, dr. Kovácsi Zoltán, és a család nevében kérte, vonjam vissza a fellebbezésemet. Azzal érvelt, hogy most élet-halálról van szó, az új tanácselnök, Borbély János egy hírhedt alak. Mellbevágott a dolog, de aláírtam az előkészített papírt. 
Az elsőfokú ítélet után néhány nappal kivittek minket a Gyűjtőbe. Ez volt a következő stáció az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom keretében. Hosszú ideig a jobb csillagban voltunk elhelyezve, ami arról volt nevezetes, hogy még nem közművesítették, és szükségletünket a zárkában elhelyezett szép nagy vasfazékban végeztük, amit ócska, rozsdás fedő takart le. Alumínium kannában kaptunk ivóvizet, a kannafedő volt a közös pohár. Aztán áthelyeztek a bal csillagba, ott már vízöblítéses vécé volt. Sokszor cserélődtek a zárkatársaim, különben nyugton hagytak, legfeljebb néha volt egy-egy hipis. Nem kellett levetkőzni, csak végigtapogattak bennünket, belenyúlkáltak a zsebeinkbe, és ha valami tiltott tárgy volt nálunk, elkobozták. Márciusban áttereltek a Kisfogházba. Ott tartózkodásunk legszörnyűbb részlete a reggeli kivégzések hozzánk felszűrődő zaja volt. A kivégzések általában hat és hét óra között zajlottak. Azokon a napokon – a megszokottnál korábban – hangos kopácsolásra ébredtünk. Ilyenkor csak friss vizet adtak be a zárkákba, a reggelit csak hét óra után osztották ki. Nyilvánvaló, hogy közben lezajlottak a kivégzések. Én gyakorlatilag semmit sem értettem meg a néha odahallatszó búcsúkiáltásokból, mert a zárkánk olyan helyen volt, ahova alig szűrődött fel a hang. 
 Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is. Megszabták, mit lehet, illetve mit nem szabad küldeni. De minden nagy örömet okozott, már csak azért is, mert otthonról jövő apró jel volt. Örömöt jelentettek velem lévő szakkönyveim is, meg a folyóiratok, a Természettudományi Közlöny meg Élet és Tudomány, amelyeket beküldhettek nekem, aztán jártak körbe. A rabkönyvtárban is találhattunk olvasnivalót, igaz, főleg az ötvenes évek elején megjelent, agyonhasznált, válogatott írásműveket, oroszból fordított téesz-regényeket és ehhez hasonló nyalánkságokat. Akiknek nagyobb ügyük volt, vagy nagyobb súlyú terheltségi állapotban voltak, bölcsen hallgattak róla, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy a zárkában nincs-e beépített emberük. 
A fellebbviteli tárgyalásunkra 1958. április elején került sor a Fő utcai Legfelsőbb Bíróságon. Az ügyész az első öt-hat fiúra súlyosbítást kért. Ez már nem volt nyilvános tárgyalás, a családtagok nem lehettek bent a teremben, velük csak a folyosón válthattunk pillantást, amikor felvezettek bennünket. Mögöttünk vagy tizenhat géppisztolyos katona foglalt helyet, jobb oldalt a védőügyvédek, bal oldalt az ügyésznő, és szemben egy magas emelvényre vonult be Borbély János a négy ülnökével. Megállapította, hogy jelen vagyunk. Utána sorra vette a tizenöt első fokon elítélt, de még nem jogerős ítéletű vádlottat. Nálam megállapította, hogy fellebbezés híján az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett, a következő napokon nincs szükség az elővezetésemre. 
Délután visszavittek a Gyűjtőbe. Elbúcsúztunk egymástól. A társaim közül öten számoltak azzal, hogy meg fogják kapni a kötelet. Később egy sétán találkoztam Rácz Jóskával, aki elmondta, hogy lezajlott az ítélethirdetés, ő megúszta, de Péch Géza, Balogh László, Gerlei József és Békési Béla halálos ítéletet kapott. A többiek meg arányosan eloszolva. Schiff Miklós ítéletét ötről nyolcra emelték. Jóskától azt is megtudtam, hogy április 22-én kivégezték őket, és rettenetesen lesújtott a hír. Issekutz gyógyszertankönyvének megfelelő oldalszámánál, ami egyezett a fogságban töltött napjaim számával, bejegyeztem: Géza plusz három és egy keresztjel. Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt. A zárkában volt egy lavór és egy vödör hideg víz, amivel valamiféle macskamosdást csináltunk, szappant vagy hazulról kapott az ember, vagy a spájzolásoknál vásárolhatott. Havonta egyszer lehetett spájzolni, ami abból állt, hogy a nem dolgozó elítéltek harminc forintért vásárolhattak cigarettát, dohányt, szappant, fogkrémet, vécépapírt. Voltak olyan rabok, akiknek nem volt pénzük, ők közös ellátmányban részesültek, vagyis havonta kaptak egy tekercs vécépapírt, azzal kellett gazdálkodniuk, és valami mosószappant, ha jól emlékszem. Hetenként egyszer letereltek a zuhanyozóba. Egy csomóan összeverődtünk, álltunk a forró víz alatt, vakartuk, csutakoltuk egymás hátát, és közben dumáltunk, híreket cseréltünk, lelkesítettük egymást. A hangulatunk mindennek ellenére nem volt rossz. Szórakoztattuk egymást a csevegéseinkkel, és üdítettük magunkat azzal a kevés olvasnivalóval, ami rendelkezésünkre állt. Beszélgettünk a forradalomról, a mi igazunkról, közben tucatszámra végezték ki a társainkat. Valamiféle bornírtnak nevezhető optimizmus volt bennünk. Nem tudtuk elhinni, hogy a Kádár-rendszer annyira konszolidálódik, hogy komolyan kell venni az életfogytot vagy a tíz-tizenöt éveket.  1958. július végén átköltöztettek a váci országos börtönbe. Az udvaron üvöltöző smasszer-gárda fogadott minket, sürgettek, belerúgtak az idősebb, lassabban mozgó rabokba. Első este mindenkit begyömöszöltek egy nagy zárkákba, vacsora nem volt. Másnap kaptuk a szokványos reggelit, ami egy darab kenyérből és úgynevezett feketekávéból állt, de hogy mennyi babkávé volt benne, nem tudom, barna, híg lé volt egy kis cukorral. Pár nap múlva jött a végleges rendezés, amely szerint a nagyítéleteseket áttették a Lordok Házának nevezett épületbe. Ott már higgadtabb bánásmódban volt részünk, a smasszerok is tudomásul vették, hogy nagyítéletesek vagyunk, nem túl jó kilátással a jövőt illetően, nekik az a dolguk, hogy vigyázzanak ránk, és rendet tartsanak. Mi igyekeztünk apró szabálysértéseket elkövetni, különben rendkívül monoton ritmusban teltek a napjaink. Óriási meseórákat tartottam a zárkatársaimnak. Az emlékezetemből előszedtem régi olvasmányaimat, elmondtam Monte Cristo sorsát, a négykötetes Dumas-regényt, ahogy változtak a társaim, többször is. Vernétől, gyerekkorom kedvenc írójától legalább hat regényt mondtam el. A Verne-regényeket úgy meséltem, hogy a falra felrajzoltam a Föld térképét, azon mutattam az útvonalat. Aztán a magyar felfedezőkről is meséltem, akik Afrikában vagy Belső-Ázsiában utaztak, mint Kőrösi Csoma Sándor és egyéb kedvenceim. Sokszor kérdeztek orvosi dolgokat is. Laikus kérdések voltak nagyrészt, én igyekeztem szakszerűen, de érthetően megadni a válaszokat, terjesztettem anatómiai, kórbonctani ismereteket is. Nagyon jó zárkatársnak számítottam a mesélő kedvemmel. 
Augusztus 20. után átvittek a börtönkórházba, pedig nem jelentettem betegséget, nem volt semmiféle panaszom. Kiderült, hogy Hősz Dezső kollégám, aki a forradalom alatt a Szövetség Utcai Kórház forradalmi tanácsának tagja volt, a röntgenlaboratóriumban dolgozott. Ő is tizenöt évet kapott. Jó szakember lévén, elég hamar kiemelték. A kórház viszonylag modern épület volt, a börtönjelleget csak a dupla ráccsal ellátott, magasan elhelyezett ablakok adták. Eredetileg tébécés rabok számára építették, a tizenkét ágyas, jól berendezett kórtermekhez fürdőszoba is tartozott. A mi időnkben nem aktív tébécések voltak ott, hanem tébécés fertőzésen átesett, gyógyult betegek. Időnként különböző vizsgálatokkal ellenőriztük őket, amelyeket részben helyben végeztünk, részben a börtönpostán keresztül beküldtük egy pesti laboratóriumba. Az alagsor belgyógyászati osztálynak volt berendezve, szintén kórtermekkel. A kórház vezetője egy Soós nevű, akkor századosi rangban lévő smasszer orvos volt, akiről kiderült, hogy 56 előtt az ÁVH-nál volt orvos, de a forradalom alatt nem viselkedett elég bátran, ezért degradálták. 
Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba. Soós százados becsülte Dezsőt mint szakembert, és időnként egyéb dolgokról is csevegtek. Néhány nap múlva Soós átvitt a laborba, és közölte, hogy én leszek a labor vezetője, az elődömet más munkára helyezik. A betegállományból felkerültem az első emeletre, az egyik orvosi szobába. Körülbelül tízen voltunk orvosok, és egy-két tanultabb asszisztens, közülük az egyik ezermester volt, később az ő szakértelmének köszönhetően lett rádiónk. A laboratóriumban végeztem a rutin kórházi laborvizsgálatokat. A rutinmunka mellett bőven jutott időm olvasni és jegyzetelni. Az írnokunk egy fiatal politikai tiszt volt, tőle lehetett papírt kunyerálni, bármikor írhattam. Amíg zárkás voltam és nem dolgozhattam, az írás tiltott tevékenység volt, kivéve a kéthavonta engedélyezett levélírást. A laborban íróasztalnál ültem, ott voltak az orvosi folyóiratok, szakkönyvek, kedvemre jegyezgettem. Tizenkét füzetet írtam tele, körülbelül ezerötszáz referátumot csináltam az elolvasott cikkekből és könyvekből. 
 A későbbiekben rendszeresen megkaptam a Népszabadság előző vagy aznapi számának az első felét, amiben a politikai hírek voltak. Egy smasszer hozta be, akit kívülről szerveztek be. Nem ingyen csinálta, a családtagjaimnak némi anyagi áldozatba került. Rajta keresztül cenzúrától mentes leveleket is válthattunk, és néha kaptam egy-egy olyan könyvet, amelyet egyébként nem tudtam volna beszerezni. A cigaretta is meggyarapodott. Azt hiszem, 1960-ban alakult ki ez a kötelék. Kopácsi Sanyi hagyta rám az éhségsztrájk után – illetve Kopácsi felesége az én feleségemre –, amikor őt elvitték a Gyűjtőfogházba. A labor minden szempontból jó volt az információszerzésre. Mivel bármilyen panasszal lehetett orvosi vizsgálatra jelentkezni, a labor randevúhellyé vált, ahol a társaim találkozhattak, dumcsizhattak, a smasszer legtöbbször nem is volt bent. 1959 tavaszán érkeztek hozzánk az életben maradt nagyimrések és a köréjük fűzött reform-kommunista perek elítéltjei, a 476-osok, akiknek a rabszáma 476-tal kezdődött. Ekkor ismerhettük meg közelről Donáth Ferencet, Fazekas Györgyöt, Déry Tibort, Mérey Ferencet. Göncz Árpád és Bibó István is ott volt közöttünk, és Fekete Sándor, aki akkor abszolút rendes fiúnak számított. Hamarosan alkalom nyílt arra is, hogy közülük egy csomót felvegyenek betegállományba a belosztályunkra. Jártak a laborba is, és sok mindent megtudtunk tőlük a nagy perekből.  1960-ban a kis amnesztiával kiengedték az életben hagyott kommunista vezetők jelentős hányadát. A kis amnesztiát megelőzően engem 1960 februárjában felvittek a Fő utcába pótnyomozásra. Két hónapig voltam ott, ezalatt összesen ötször hallgattak ki, magyarán mondva rohasztottak. Az öt beszélgetésből négy kedélyes hangulatban zajlott. Lassan rájöttem, azt akarják tudni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt csempészett-e fegyvereket szállítmányaiban Magyarországra. Azt mondtam, hogy nem, ilyet soha nem tapasztaltam, és fel sem tételezem róluk. Ezt nagyon rossz néven vették tőlem. Az utolsó beszélgetésen – ekkorra már konok tagadónak bizonyultam – közölték, hogy lesznek majd különböző amnesztiák, akkor mindenki el fog menni, de én végig fogom rohadni a tizenöt évemet. Április 2-a körül aztán megint beraktak a meseautóba, és vittek vissza Vácra. Akkora már lebonyolították az amnesztiát, és kitört az éhségsztrájk. Miért? Mert kiengedték az úgynevezett vezető réteget, a tömeg viszont bent maradt. A forradalom kiskatonái, az egyszerű munkástanácsosok meg a többiek méltánytalannak találták, hogy őket bent tartották. Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot. Aztán mentek a kihallgatások, zárkánként vezették elő a fiúkat. Majd jött a központi utasítás, hogy a váci börtönt mint nagyítéletes politikai házat feloszlatják, a rabokat szét kell szórni az ország börtöneiben. Napokon keresztül mentek ki a rabomobilok Vácról, szállították a bajtársainkat. Csak a kórházi raborvosok maradhattak a helyükön, a hozzánk beosztott házimunkások és a gombgyár TMK-részlegének öt szakmunkása. Aztán az új szállítmányokban válogatott delikvensek tömegét fogtuk ki. Többnyire visszaeső kis bűnözők voltak, de akadtak közöttük nagyobb ítéletesek és erőszakos cselekmény miatt elítéltek is. Hamar rájöhettek, hogy politikaiak vagyunk, nagy tisztelettel viseltettek irányunkban. Érdekes, a smasszerok is másképp viselkedtek velünk. Egyszer ültem a laborban, a mikroszkópot néztem, és hallom, hogy a hátam mögött nyílik az ajtó, majd megszólal egy hang: menjen oda a doktor úrhoz, adja oda a karját, hogy vért vegyen. Csak néztem, mert a smasszerek egyébként nem uraztak minket. És nagy tisztelettel odaállt elém egy kis csibész, hogy vért vegyek tőle. Többükkel beszélgetésbe elegyedtem, rém hálásan fogadták. Az egyiknek kicsit több volt az ítélete a szokásosnál, és megkérdeztem, ki ítélte el. Tutsek – válaszolta. Mondtam, hogy engem is Tutsek ítélt el, és tizenöt évre. Erre azt mondta: Tutsek már nem olyan nagyfiú, mint volt, most mi vagyunk neki a delikvensei. Tehát a rendszer ejtette Tutseket. 
Valamikor 1960 körül, hogy ne éljünk szakmai sivárságban, belső továbbképzést indítottunk. Annyi folyóirat és könyv állt a rendelkezésünkre, hogy kellően fel tudtunk készülni, minden vasárnap más tartott előadást. Én hármat tartottam. Körülbelül fél évig csináltuk a továbbképzést, aztán egy-két lustább kolléga bedobta a törölközőt, és elaludt a dolog. Mindenkinek volt lehetősége olvasni. A börtönkórházba hivatalosan is jártak folyóiratok, és otthonról előfizethettek nekünk hazai folyóiratokat. Külföldieket nem, de az orvosi lapok nagyon jól voltak szerkesztve, a referáló rovatokból értesültünk a külföldi irodalom legújabb eredményeiről is. Azon kívül kézikönyvek, tankönyvek csőstül jöttek be különböző forrásokból. Nekem volt bent hatvan-hetven könyvem, a zöme szakkönyv. Szellemileg igazán jól éltünk, mindenkinek csak saját magán múlott, hogy elsivárosodik vagy lépést tart a szakmával és az általános műveltséget illető dolgokkal. A kórházban a beszélőink is lényegesen jobb körülmények között zajlottak, mint másutt. Az orvos századosunk kivívta, hogy a betegek asztalnál, egymással szemben ülve találkozhattak a hozzátartozóikkal. Persze ott ült egy smasszer, de egy kézérintésre azért volt lehetőség. 
 1962 őszén, a novemberi vagy a decemberi beszélőn Gizi virágnyelven jelezte, hogy lesz valami. Kapott egy fülest, miszerint az ENSZ közgyűlése levette napirendjéről a magyar ügyet, és ennek fejében a népköztársaság amnesztiát ad az 56-osoknak. Kádár március 21-én, csütörtökön jelentette be az amnesztiát, mi pénteken megtudtuk a smasszerektől, és szombaton reggel a börtönparancsnok hivatalosan is kihirdette. Nagyon megörvendtünk a hírnek.  Vasárnap lementem a laborba, és lázas buzgalommal megírtam az utolsó kivonatot az előző napokban összekészített irodalmi anyagból. Hétfőn délelőtt rendet csináltam a laborban, ahogy a patikusunk is a gyógyszertárban. Mindent a helyére, leltár, egyebek. Igyekeztem úgy hátrahagyni mindent, hogy aki a helyemre jön, tudjon tájékozódni. A belgyógyász kollégák a kórlapokat zárták le. Hétfőn becsomagoltuk a könyveinket, másnap a börtön feladta postán utánvéttel. Délután átkísértek a főépületbe, és elhelyeztek az úgynevezett szabaduló zárkában. Az egész éjszakát átdumáltuk.  Mi, politikaiak, akik Vácról március 26-án kora reggel szabadultunk, hatan voltunk orvosok, plusz még egy-két házimunkás és négy vagy öt szakmunkás a gombüzemből. A Gyűjtőből százával jöttek ki, ugyanúgy a vidéki nagy házakból, Sátoraljaújhelyről meg egyéb helyekről is. Reggel nyílt a zárkaajtó, és a smasszer felolvasta a neveket. A politikaiakat vették elsőnek, mentünk a raktárba, ott öltöztünk fel az előkészített civil ruhákba, és felvettük a pénzünket is. Mindenkinek volt valamennyi forintja, részben a keresetéből, részben, amit beküldtek, bár az utóbbi időben inkább mi küldhettünk haza egy keveset. Aztán mentünk a kijárat felé, ahol még egy soha nem látott törzsőrmester tartott igazi belügyi eligazítást, amelyben több volt a fenyegetés, mint az útravaló. Közölte: aki bármit csinál, annak utánanyúlunk és lesújtunk, az visszakapja az itt hagyott ítéletét. A végén a lelkünkre kötötte, hogy a leggyorsabb tempóban menjünk a buszmegállóhoz vagy a vonathoz, és hagyjuk el Vácot.  A pesti busz az orrunk előtt ment el. Leügettünk a vasútállomáshoz, és valamikor háromnegyed hétkor felszálltunk egy iskolásokkal teli vonatra. Hallottuk, hogy a srácok összesúgnak: ezek 56-osok. Jólesett hallani. Az egyik barátunk Újpesten szállt le, a lelkére kötöttem, hogy hívja fel a lakást, mondja meg, hogy már útban vagyok hazafelé. A feleségem hét óra körül kapta a telefondrótot. Nagy izgalommal vártak. Fél nyolckor csöngettem. 
Nagy-nagy élmény volt a hazaérkezés, az első napok csodálatos hangulatban teltek. 26-án reggel már mentek a körtelefonok a családtagoknak meg néhány barátnak, kilenc órától megindult a zarándoklat a lakásba. Legalább negyvenen fordultak meg nálunk aznap. Előírás szerint másnap, 27-én jelentkezni kellett a kerületi rendőrkapitányságon. Bementem. Regisztrálták a nagykönyvben, hogy hány évi ítéletből hány évet, hány napot töltöttem le. Kazinczy Ferenc volt a példám, nem sikerült elérnem az ő kétezer-háromszáznyolcvan napját, én csak kétezer-kétszázharmincöt napot töltöttem benn. A szabaduló levelemre – ez az egyetlen okmányom a börtönéletemből – ráütötték a bélyegzőt, hogy a jelentkezési kötelezettségnek eleget tettem, és van tízévi jogvesztésem. Nagyon udvariasak voltak, felajánlották a segítségüket, ha elhelyezkedési nehézségem lenne. Én köszöntem szépen, és azt válaszoltam, hogy már folyamatban van. 
Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok. Időnként megjelent egy alak a kerületi kapitányságtól, a házfelügyelő beengedte, feljött a lifttel és becsöngetett hozzánk. Az elején mentegetőzött, hogy nem a doktor úr a mi profilunk, de hát muszáj, később az is elég volt, ha a feleségem kiadta a papírt, ő meg aláírta anélkül, hogy engem látott volna. És minden vasárnap jelentkeznem kellett a körzeti őrszobán. Aztán orvosi ajánlásra engedélyt kaptam, hogy hetenként kétszer délután négy és öt között elmehetek a Lukács fürdőbe úszni. Végül október 31-én megszüntették a rendőri felügyeletemet. 
Az első két hétben lébuskáztam otthon, közben tárgyaltam különböző munkahelyekkel. Egyszer kifogtam egy háromnapos helyettesítést a Csengeri utcai rendelő laboratóriumában. Ott volt az első lehetőség, hogy nyilvános helyen ismertessem 56-ot és az azzal járó megtorlásokat. Aztán egy kedves kolléganőnk beajánlott a János-kórház laboratóriumának főorvosánál. Felvettek, a legalacsonyabb fizetési kategóriába soroltak be – erre a legutolsó éveimig gondosan ügyeltek a feletteseim –, de mindegy, a miliő kellemes volt, nagyon rendes gárda dolgozott ott, kifogástalanul viselkedtek az orvoskollégák és az asszisztencia is. Áhítattal hallgatták időnkénti meseóráimat, és soha semmi nem jutott a nyomozó hatóságok fülébe, amivel később revolverezhettek volna. Október közepéig dolgoztam a János-kórházban, akkor alkalom nyílt rá, hogy visszamessek az igazi szakmámhoz. Az Alsóerdősor utcai Korányi-kórház proszektúráján kaptam állást, ahol nagyon rendes volt a főorvosnő, dr. Csornai Margit, régi pécsi ismerősöm. A kollégák itt is megértéssel és rokonszenvvel fogadták a múltamat, másrészt a munkába belerázódva olyan profilozás alakult ki, hogy a bonctermi munkák nagyobb hányadát én végeztem, mert aránylag gyorsabban dolgoztam, a kolléganő meg besegített a főorvosnőnek a kórszövettani diagnosztikába. Onnan mentem nyugdíjba. 
Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg. 1972-ben bevezették a piros útlevelet, amely szabad beutazást biztosított a kelet-európai úgynevezett szocialista országokba, vízum nélkül. A piros útlevéllel először egy kelet-németországi körútra utaztunk 1973-ban, majd azon az őszön voltunk egyhetes jugoszláviai úton is. 1974-ben privát utaztunk Kelet-Németországba, elsősorban Weimarba, hogy a Goethe-passzióimat kiéljem. Aztán minden évben utaztunk valahova. Erdélybe is jártunk, viszonylag rendszeresen. Még nem azzal a céllal, hogy élelmiszert meg a gyógyszert vigyük, akkor még aránylag tűrhető ellátásban éltek az erdélyi rokonaink és barátaink. Nyugati útra nem is gondolhattam. Nyugati útlevelet csak 1975-ben kértem, amikor megkaptam a mentesítést. Már az előző években hallottam a hírét, hogy van egy bírói mentesítés, amely gyakorlatilag törli a priuszt, de nem akartam kérvényezni. 1973 őszén viszont beléptem a Magyar Orvostörténeti Társaságba, 1974 nyarán részt vettem a társaság Budapesten rendezett nemzetközi kongresszusán, elő is adtam. Antall József, az Orvostörténeti Társaság főtitkára szólt, hogy kérjem a bírói mentesítést, mert priuszosként kevésbé vagyok esélyes a társaságban választott tisztség betöltésére, és talán a kórházban sem jön rosszul, ha megkapom. Így azután 1975. május végén összeültem Tóth Lajos jogász barátommal, akivel együtt ültünk Vácott, és megfogalmaztuk a kérvényt. A lelkére kötöttem: azt a kifejezést, hogy én ellenforradalomban vettem volna részt, ne használja, és bűnbánó madonna sem vagyok. Június elején adtam be a kérelmet, és csak decemberben kaptam meg a mentesítő határozatot. Alaposan utánajártak. Kértek jellemzést a kórházból, itt a házban is érdeklődtek utánam, és kikérték a Legfelsőbb Ügyészség véleményét is. Amikor a határozatot bemutattam a kórház személyzeti előadónőjének, aki egy tipikus kádertyúk volt, úgy reagált rá, hogy: most már az adjunktus úr is utazhatik Nyugatra.  Hogy igaza legyen a személyzeti előadónőmnek, januárban beadtuk a kékútlevél-kérelmet, kiszúrva egy nagyon jó nyugat-európai útvonalat. Autóbusszal Bécsbe, onnan átszállással: Ausztria, Bajorország, Hollandia, Belgium, és át a csatornán Londonig. Londonban hat napot tartózkodtunk. Ez volt az első nyugati utunk, 1976. július közepén. Attól kezdve minden évben mentünk valamilyen nyugati társasutazásra. Azokban az években az útlevélkérvényekhez hozzátartozott a munkahelyi ajánlás is. Az útlevélkérő lap hátoldalán volt egy előnyomott szöveg, amit a munkahelynek pecsétekkel és aláírásokkal kellett ellátni. Legalább három aláírás kellett: igazgató, párttitkár, szakszervezeti titkár. Nekem mindig stempliszöveget írtak: „Munkáját jól látja el, nincs kifogásunk külföldi útja ellen. Kérését támogatjuk.”  
 Amikor elvittek, a kislányom éppen elmúlt ötéves, és búcsú nélkül kellett elmennem. A feleségem egy ideig úgy tartotta őt, hogy el kellett utaznom valahova, később aztán ő is jött beszélőre. A feleségem azt a mesét is beadta neki, hogy apa szolidaritásból hord csíkos ruhát a rabok között. De a lányunk elég hamar rájött, hol vagyok, és nem okozott neki különösebb kellemetlenséget. Az iskolában nem volt hátránya abból, hogy bent voltam. Pláne, hogy az első évben a feleségem egyik gyerekkori barátnője volt a tanító nénije, Pásztori Zsigmond Edit. Egy kellemetlen élménye mégiscsak volt. Egy iskolakiránduláson az autóbusz átment Vácon is, és amikor elhaladtak a börtön mellett, a vezető tanító néni, aki nem ismerte a helyzetet, azt mondta, hogy ez egy börtön, amelyben súlyos bűnözők, gyilkosok vannak elhelyezve. Edit néni ránézett Líviára, látta, hogy a kislány elsápad, és szólt a másik tanítónőnek, hogy beszéljen valami másról. Lívia erről az útról úgy tért haza, hogy termoszában váci vizet hozott az anyjának. Amikor hazajöttem, ő is nagyon örült, és tudomásul vette, hogy egy ideig én lettem a családi élet központja. Meséltem az élményeket, a lányom mindenről értesült. Ő úgy vette, hogy az 56-osoknak így jutott ki a történelemből, teljes együttérzés és családon belüli bajtársi kapcsolat alakult ki közöttünk, ami a feleségemmel természetesen már adott volt. A tanulást egy kicsit hanyagolta, talán az is közrejátszott benne, hogy hazajöttem és felfordítottam a kialakult családi életformát. Pláne, hogy akkor még elég szűkösen laktunk abban a szoba-hallos lakásban, ezért is cseréltük el erre a kétszobás lakásra 1964-ben. Lívia a Szinyei Merse Pál utcai gimnáziumba járt, a tanárai többsége nem volt túlságosan jó, eléggé viharosan teltek a gimnáziumi évek. A szokásos csaták és feszültségek bőven előfordultak nálunk is, bár érzelmileg nem volt hiba közöttünk. Aztán elég rossz érettségit szerzett, szóba sem jött, hogy felsőfokú tanulmányokba kezdjen. Pláne, hogy 1970-ben, amikor érettségizett, az egyetemi felvételnél még tehertételt jelentett volna a kedves papa. Aztán elment tisztviselői állásokba, és ismerősi ajánlásra kikötött a Távközlési Kutatóintézetben, ahol hamarosan rákapcsoltak a komputerek alkalmazására. Aztán átkerült a Külkereskedelmi Bankba, ami jó fogás volt a részéről. 
Líviának a nyelvtanuláshoz volt érzéke, aránylag jól megtanult angolul, olaszul is tanult egy időben. Az egyik barátnője kijutott Torontóba, kint is maradt, leveleztek egymással, majd 1982-ben meglátogatta. Torontóban él egy csomó magyar, köztük jó pár 56-os, Kopácsi Sanyi is. Felkarolták, vitték ide-oda. Akkor ismerkedett meg Egri György újságíró fiaival. Nagyon megtetszett neki Toronto, hazajött, de rá volt írva a képére, hogy vissza akar menni. 1983. október 30-án el is ment, tudtuk, hogy kint fog maradni. 1984-ben összeházasodott Egri Gáborral, majd egy év múlva megkapta a letelepedési és munkavállalási jogot. Jelenleg egy idős magyar röntgenorvos kollégánál dolgozik mint asszisztens. A férje fődiszpécser a Rogers nevű kábeltelevíziós nemzetközi vállalat Torontóban levő székhelyén. 
 1982. október 31-i hatállyal kerültem nyugállományba, és mindjárt dolgozni kezdtem az Orvostörténeti Könyvtárban – ahova már évek óta bejártam –, tudományos főmunkatársi, tudományos tanácsadói, mikor milyen címen. Ekkor kezdődött hivatalos orvostörténészi tevékenységem. A Magyar Orvostörténelmi Társaságba 1973 őszén léptem be. 1982-ben tervbe vettük, hogy összeállítunk egy magyar orvostörténeti monográfiát, meg is alakult rá a munkaközösség. Később a sűrűsödő szakmai viták, majd a kiéleződő konfliktusok miatt lemondtam mindennemű választott tisztségemről, és a monográfiában való közreműködésemről is: túlságosan szakszerűtlennek ítéltem a feldolgozási szempontokat. A fő problémát az jelentette, hogy az orvostörténetet művelők többségében a múzeum és a könyvtár alkalmazottai, akik bölcsész végzettségűek – történészek, irodalomtörténészek, legjobb esetben könyvtárosok –, nem ismerik az orvosi szakmát és annak gondolatrendszerét, a történettudományt szakszerűen művelik, de az orvostörténetet nem. Kezdetben naiv jóhiszeműséggel azt hittem, hogy a társaságban lesz lehetőség komoly, szakszerű tudománytörténeti munkára. Az orvoskollégák viszont nemigen mutattak hajlandóságot rá, hogy megismerkedjenek a tudománytörténet-íráshoz szükséges történeti segédtudományokkal – noha még továbbképzést is szerveztem a témában –, a történészeknél pedig arra nem találtam igyekezetet, hogy mélyebben megismerjék az orvostudományt. 
Az Orvostörténelmi Társaság 1985. február végi közgyűlésén volt a robbanás. Aránylag későn, pedig már korábban is morogtam és kifogásoltam a pazarlásokat. A társaság elnöke 1982-től Antall József volt, a tisztikarban is többnyire nem orvos végzettségűek töltötték be a kulcspozíciókat, és többen Antall lekötelezettjei voltak. Nem találtam olyan kollégákat, akik egyértelműen mellém álltak volna. Mikor a közgyűlésen a vezetés hibáit szóvá tettem – egy kézben van, a szakmai munka támogatása szubjektív tényezőktől függ, ami mindig a szakszerűség rovására megy –, dermedt csönd lett, mindenki megkövült, hogy nyilvánosan meg mertem támadni Antall Józsefet. Szó szót követett, végül május végére összehívtak egy új közgyűlést, de én akkor már Kanadában tartózkodtam. Írásban ugyan elküldtem a kifogásaimat, de leszavazták. Antall azután kihelyezett az Ernyey-könyvtárba. A VIII. kerületben, a Mátyás téren egy régi patikát alakítottak át kiállító officinára, és ott helyezték el Ernyey József gyógyszerész, tudománytörténész könyvtári hagyatékát is, ami a gyógyszerésztörténészek számára valóságos aranybánya. Hetente háromszor töltök ott néhány órát, csinálgatom a TIB-ügyeimet és az orvostörténeti munkáimat. 
 Én a magyar orvostörténetből elsősorban anatómusokkal, citológusokkal és patológusokkal foglalkoztam, a szakképzettségemhez is ez áll a legközelebb. A tudománytörténetet a legszélesebb, nemzetközi összefüggésekben szeretem művelni, hiszen a tudományban nincsenek határok. Publikálási lehetőségeim általában szerények, nem vagyok az a könyöklő típus, aki behízelgi magát egy-egy szerkesztőség kegyeibe. De azért az Orvosi Hetilapban megjelent körülbelül tizenkét orvostörténeti tárgyú írásom, a Természet Világában tizenöt kisebb-nagyobb cikkem, a Tudományban csak elvétve, és a Magyar Nemzet is közölte néhány kis esszémet. Külföldön, a hallei egyetem kiadványaiban is publikáltam kisebb tanulmányokat. A hallei egyetem orvostudományi tanszéke évente rendezett egyetemtörténeti szimpoziont, amelyre tőlünk is minden évben kiutazott előadni egy hét-tíz tagú delegáció. Én mindig általános tudománytörténeti témát választottam, hogy ne csak magyar specialitásokat adjunk elő. A darwinizmus nagyon fontos az életemben, én lelkes darwinista vagyok. Apámtól is olyan szellemi hagyaték maradt rám, ami belém sulykolta Darwin életművének a jelentőségét. 1982-ben volt száz éve, hogy Darwin meghalt, arra nagyon készültem, több tanulmányt is írtam. Legutóbb pedig az apám évfordulója volt alkalom rá, hogy ilyen tudománytörténeti működést fejtsek ki. Világéletemben ellenzéki beállítottságú voltam a fennálló hatalommal szemben. A diákéveimben észrevettem a Horthy-kor anomáliáit, még ha nem is foglalkoztam szociológiával meg politikatörténettel. A Rákosi-korban szintén természetszerű volt az ellenzéki hajlandóságom, anélkül, hogy bármi jelét adtam volna, de nem léptem be a pártba, ami az ötvenes években bizonyos korlátokat jelentett a tudományos előrehaladásban. Szabadulásom után sem változtam: a magam szűkebb környezetében soha nem titkoltam a véleményemet. Rendszeres hallgatója voltam a Szabad Európa Rádiónak. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején értesültem a hazai ellenzék tevékenységéről. Nagy szimpátiával figyeltem őket, de akkor még nem éreztem szükségét, hogy aktivizálódjak. Már idősebb voltam, s nem láttam értelmét, hogy részt vegyek egy tüntetésen, aminek a végén, ha futni kell, nem bírom. Emellett úgy éreztem, hogy a nálunk kibontakozó ellenzéki mozgalom túl szűk körű. Nyilvánvaló, hogy nem kizárólag az ellenzékieknek köszönhetjük, hogy ma ott tartunk, ahol tartunk. A kommunista párt is mindent megtett, hogy fűrészelje maga alatt a fát. Ezt én valamelyest értékelem is: rájöttek, az egész csődtömeget ők hozták létre, és belátták, hogy csak a Nyugattól kaphatnak segítséget, az oroszoktól már nem. Annak viszont politikai ára van, ezért kényszerülnek az engedmények fokozatos megadására. Igazságtalanságot követtek el az 56-osokkal szemben. Ezt nehezen lehet kiverni belőlük, de azt hiszem, hónapokon belül megérik a helyzet, és a temetés, amelyet június 16-ra tervezünk, nagy jelentőségű lesz, és ebben az évben október 23-át már nemzeti ünnepként fogjuk ünnepelni.  1988 tavaszán, amikor a TIB megalakult, Kanadában voltam. Hazajövetelemkor értesültem róla Maléterné Gyenes Judithtól, aki az Orvostörténeti Könyvtárban munkatársam. Azonnal felhörrentem, ebbe én is belépek, és a következő ülésen már részt is vettem. Azóta mindegyiken ott vagyok, és többé-kevésbé vállalok aktív szereplést is. A többieket szimpátiával nézem. Elsősorban a Szabad Demokraták Szövetségét, másrészt a Magyar Demokrata Fórumot. Ezekben látom a legértelmesebb vezetést, és egy jövőt valamelyest formálni igyekvő koncepció kialakításának a lehetőségét. 
 Úgy mondják, hogy a politikai rehabilitáció már megtörtént, de hivatalos nyilatkozat még nem hangzott el a hatalom képviselőitől. Az ember nem tudja, mit kívánjon. A jelenlegi hatalmi apparátustól fogadja el a rehabilitáció kinyilvánítását? Ismétlődjék meg a Rajk-história? Amikor 56-ban a Rajk-temetésen Apró Antal megesküdött rá, ilyesmi soha többé nem fordul elő – és két év múlva a soron következő kommunista miniszterelnököt is felakasztották. A pártapparátus ugyanaz, kis személyi változásokkal a felső rétegben. Nem tudom teljes lelkesedéssel elfogadni, hogy Grósz Károly a legközelebbi pártplénumon összeszorított fogakkal kihörögjön magából valami hasonlót. Az igazi – hogy úgy mondjam – szentté avatási eljárás majd az első szabad választás után, egy ellenzéki többségű parlament jóvoltából fog lezajlani. Akkor fognak a mi embereink és hőseik, áldozataink megigazulni. Számomra elsősorban 56 egészének a rehabilitálásán van a hangsúly. Azon belül nagyon fontosnak tartom a kisemberek, a forradalmárok és főleg a családjaik kárpótlásos rehabilitálását, mert sokan vannak közöttük, akik minimális jövedelemből tengődnek. Fontos, hogy elsőként feléjük irányuljanak jóvátételi akciók, ne a vezető értelmiségi réteg felé, hiszen mi így vagy úgy, de megélünk. Ugyanakkor figyelembe kell venni az ország lehetőségeit és anyagi korlátait. 
Ami a személyemre vonatkozik: ha egy rendelkezés kiterjed rám is, ha a nyugdíjamat még egy kicsit emelik – kell, hogy emeljék, mert a börtönben töltött hat évet még mindig elsikkasztják a szolgálati időmből –, és ha esetleg még valamilyen anyagi kompenzációt is hozzám vágnak, az valószínűleg jól fog jönni. De én ezért nem küzdök körömszakadtáig, és nem az a leglényegesebb számomra, hogy az anyagi helyzetem javuljon. Aztán hogy a jövőben milyen poszton találok magamnak helyet, ezt nem tudom megjósolni. 
 
Az interjút 1988–1989-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 

Oldalak