A Tanintézetben volt egy gyakornoki év, meg három év iskola, összesen négy év. A tanárok között ott volt Mohácsy Mátyás, Ormos Imre, ő is nevezetes ember lett, Kossuth-díjas, Állami Díjas, és ő volt a Turul vezetője a Kertészeti Akadémián. Kiváló ember volt Okályi Iván, aki gyümölcstermesztést tanított, és Európa-szerte jól ismert tudós volt, jól beszélt nyelveket is. De tanított Balázs Géza is, az atkatudományok doktora! Színvonalas iskola volt. Vidám életet éltünk. A Villányi út és a Ménesi út között egy nagy park volt, szép növényállománnyal: roppant megfelelő hely mindenféle ifjúkori kalandok számára. Ezért Matyi bácsi – mindenki Matyi bácsinak hívta Mohácsy Mátyást – rendre, minden hónapban újra és újra kiírta a hirdetőtáblára: „Az arborétum pedig csak reggel 8 órától 16 óráig látogatható!”

Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme. Neki sikerült bebizonyítania, hogy Európa földrajzi közepén, egy ilyen viszonylag védett klímában, mint amilyen a Kárpát-medencéé, és ilyen demográfiai viszonyok között, amilyenek Magyarországon voltak – amit akkor éppen a hárommillió koldus országának mondtak –, hogy itt egy munkaintenzív, szakértelmet, tapasztalatokat, hagyományokat igénylő ágazat: a kertészet kifejlődésére, kifejlesztésére vannak jó feltételek. Ezt az akkori kormányzattal is sikerült megértetnie, és ezért emelték ki ezt az intézményt a félig-meddig középiskolák közül, és így lett akadémiává, stratégiai jelentőségű intézménnyé. Ez az időszak a magyar kertészet egy erősen felfelé ívelő időszaka volt. Nagyon kedvezett ennek a falukutató mozgalom is. Akkor egyre-másra, főleg könyvekben meg irodalmi folyóiratokban folyt ez a diskurzus, de hát rengeteg szó esett a tárgykörről Móricz Zsigmondtól kezdve Illyés Gyulán, Németh Lászlón és Veres Péteren át Szabó Pálig és Ortutay Gyuláig mindenki műveiben. Őket szorgalmasan olvastam. És Szabó Dezsőt is hallgattam mindig a Zeneművészeti Akadémián, ahol rendszeres fellépése volt. Két szenzációs könyv jelent meg, amit mindenki elolvasott abban az időben, aki egyáltalán fogékony volt a közösségi problémák iránt. Az egyik Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyve, a másik meg a Boldizsáré, A gazdag parasztok országa. Két különböző hangulatú könyv, mert Boldizsár Iván abszolút optimista volt, a dán parasztok között végzett megfigyelést, és a szövetkezet gondolata inspirálta minden mondatát. És ott van A tardi helyzet, ami viszont azon matyó községek lakosságának a nyomorúságát írja le, amelyek lakói nem voltak képesek kiemelkedni abból jobbágy-gondolkodásmódból, amiben a nagyszüleik éltek.

1955-ben jelentkeztem az Agráregyetemre, és fölvettek. Tudom, hogy sikerült a felvételim, de nem azért vettek föl, hanem főleg azért, mert Maléter Pálné voltam, egy ezredes felesége. Kicsit szomorú és komikus, hogy 58-ban épp emiatt rúgtak ki az egyetemről. Növénytermesztő szakra jártam. Egy héten egyszer, hétfőn kellett bejárni. Jól vizsgáztam. Amikor a forradalom után, 57 őszén bementem az egyetemre, kiderült, hogy lelkes forradalmár emberek dolgoznak a rektori hivatalban, mert az összes papíromat átírták lánykori névre. A névsorolvasáskor Gyenes Judithot olvastak föl. 58-ban új társaság jött, akik rájöttek, hogy Gyenes Judith Maléter Pálné, és kirúgtak.

Meg kell valljam, hogy a nem túl sokat egyetemre járók közé tartoztam. Inkább elmentünk a Gellérthegyre, vagy otthon kártyáztunk. Volt, mikor reggel kezdtük a kártyát, aztán éjfélkor hagytuk abba. Elég sokba került ez apámnak. Nem nagyon érdekelt az egyetem, a hármastól az egyesig mindenféle jegyet összeszedtem. Sőt a kiváló Nizsalovszky professzornál először bukásra is álltam a szigorlaton. A nyolcvanoldalas jegyzetet nem tudtam megtanulni, annyira utáltam a polgári perrendtartást. Aztán végül azért átmentem, de Nizsalovszky Endre azt mondta, Tóth úr, nálam is meg lehet ám bukni. Úgyhogy végül egy hármassal csak átmentem. Egyetlen komoly élményem van a vizsgákról. A magyar magánjogot Szladits Károlynál tanultam, aki a kor egyik híres jogásza volt. Mikor a harmadik alapvizsga volt, egy barátom, Ivancsó Miklós kijárta, hogy én is abba a csoportba kerüljek alapvizsgára, ahova a legjobb tanítványai, akiket külön levizsgáztatott. Amikor a híres huszonkettő közé beültem, akkor láttam csak, hova kerültem. Ismertem őket, ott ültek mindig az első sorban, nagy fejek voltak, ott volt például Bogsch Árpád, aki később a Szellemi Tulajdon Világszervezete főigazgatója lett, egy híres ügyvéd fia. A végén Szladits mondott valami példát. Huszonketten ültek ott, sorban a legjobb tanítványok, de nem őket kérdezte meg. Szladits olyan komisz természetű volt, rám sem nézett, csak odabökött: Maga? Megmondtam a választ. Akkor nézett meg először. És mit tesz Isten, azon a vizsgán a tanár még egyszer adott föl egy kérdést, megint végigment a huszonkét hallgatón, majd odajött hozzám. Megint megmondtam a választ. Jól van, öcsém! – mondta, és ez óriási dicséret volt. Mikor beírta a kitűnőt, azt mondta rólam: szeretem az ilyen embert, mert olyan, mint a mazsola a kalácsban. Sose láttam, de idejön vizsgázni és mindent tud. Ez volt a legnagyobb egyetemi élményem.

Pesten akartam továbbtanulni, de abban az évben, 38-ban a bölcsészeten nem lehetett magyar–történelem szakot felvenni, a történelem a latinnal volt párosítva, hát oda nem akartam menni. Mivel apámnak volt rá pénze, hogy egyetemre adjon, így a jogra jelentkeztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Budapesten. Apám az egyik bencés tanár javaslatára a Szent Imre kollégiumba adott. A szüleim jóakarata ellenére ez volt életem egyik legrosszabb húzása. Apám portási fizetése kevesebb volt, mint amennyit énértem a Szent Imrében fizetett. Nem éreztem jól magam, mert tudtam, csak kirívok a társaságból. Talán hárman vagy négyen voltunk ilyen egyszerűbb származásúak. A többiek tisztviselők, vagy még magasabban állók, megyei urak gyermekei.

Az első évben a fizika, kémia, anatómia, fejlődéstan tárgyakat tanultam, több-kevesebb érdeklődéssel. Másodéves koromban bekerültem az Élettani Intézetbe demonstrátornak, amiért évi kétszáznegyven pengő juttatást is kaptam. Nem volt sok pénz, de a mi anyagi viszonyaink között nem jött rosszul. A tanszékvezető professzor, Pekár Mihály végtelenül rendes ember, jó tanár volt, tudományos fejlődése viszont megrekedt az 1910-es színvonalon, mert bevetette magát az orvosi közéletbe, főleg az egyetem érdekében. 1942 őszén meghalt, akkor egy kis interregnum állt be az intézet vezetésében. 1943 májusában a fiatal Lissák Kálmán professzort nevezték ki, aki Debrecenből került Pécsre. Vele a modern tudományos szellem költözött be az Élettani Intézetbe. A háború előtt Rockefeller-ösztöndíjjal a Harvard Egyetemen, az élettani kutatások egyik fellegvárában dolgozott. Lissák azonnal módszeres, kísérletező munkát vezetett be, határozott kutatóprogrammal, amelyhez felújíttatta az intézet műszerparkját is. Szellemiségében, magatartásában érezhető volt az angolszász hatás, a velünk való kapcsolata abszolút baráti volt, és modern, ugyanakkor empirikus, egzakt módszerekkel operáló tantárgyként adta elő az élettant.

Az apai minta meg ifjúkori kedvenc olvasmányaim alapján őslénytanásznak készültem. Nem voltam jó tanuló, de a történelemmel soha sem volt bajom, annál több a latin nyelvvel, kisebb mértékben a némettel és sajnos a matematikával is. Az érdeklődési köröm igencsak változatos volt. Nagyon szerettem a polihisztorok életrajzát, és azt hittem, a XX. században is lehet polihisztorkodni, de hamar ráébredtem, hogy ez a műfaj kiment a divatból. A tanárok jóindulatának köszönhetően jó eredménnyel érettségiztem. Levélben jelentkeztem Pestre, az Eötvös-kollégiumba, és behívtak háromnapos ismerkedésre. Különböző tanárok beszélgettek velünk, főként arról érdeklődtek, mit olvastunk a választott szakterület irodalmából. Az az érzésem, nem mutattam annyit, amennyi bennem volt. Nem vettek fel, ott álltunk a nyár közepén, hogy mi legyen. Az egyik családi barát azt ajánlotta, legyek jogász. Borzadállyal hallgattam, szó sem lehet róla. Egyszer azzal állítottam haza, hogy beiratkozom az orvoskarra, Pécsett. Ott tanulják a legtöbb természettudományi tárgyat – érveltem –, engem az érdekel jobban, utána majd meglátjuk, átmegyek-e a paleontológiára. Ez nagyon tetszett a családnak is, főleg az édesanyámnak, aki azt remélte, hogy jól kereső orvos leszek.

Újra dolgoztam tehát a labdagyárban, és jártam az egyetemre is. 1959-ben letettem az utolsó három vizsgámat, megvédtem a doktori értekezésemet. Már csak a doktorrá avatás maradt hátra. Reméltem, hogy doktorrá avatnak, és így megpróbálhatok elhelyezkedni egy ügyvédi munkaközösségnél ügyvédbojtárként. A doktorrá avatáshoz azonban ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelyen szerepelt az a kérdés is, hogy volt-e büntetve. A dékáni hivatalban a tanulmányi osztályon dolgozott egy egyetemi oktató, akiről tudtuk, hogy szimpatizál velünk, ötvenhatosokkal. Amikor megkérdeztem tőle, mit csináljak, azt mondta, jobbnak látja, ha beírom, mert ha letagadom, okiratot hamisítok, és szerinte úgysem lesz semmi. Sajnos azonban ügy lett belőle, fegyelmit indítottak ellenem. Eörsi Gyula folytatta le az eljárást. Kérdezte, jártam-e egyetemre a börtön után. Mondtam, hogy jártam, hiszen senki sem mondta, hogy ne járjak. Eörsi fölküldte az ügyet a minisztériumba, ahonnan Molnár László miniszterhelyettestől kaptam egy levelet, hogy az ország összes egyeteméről kizártak. Akkor bejelentkeztem kihallgatásra Molnárhoz, aki fogadott is. Mondtam, hogy kizártak, pedig elvégeztem az egyetemet. Azt felelte, hogy most ki vagyok zárva, de később majd lehet ezen változtatni.

Apámnak az volt az elképzelése, hogy én is legyek diplomata, és ezt magam is szerettem volna. 1949-ben, amikor el kellett határozni, mit csinálok az érettségi után, helyeselte a döntésemet, hogy megpróbálok olyan egyetemre menni, ahonnan diplomáciai pályára lehet jutni. Beadtam a jelentkezést a jogi karra és a bölcsészetre is, angol–francia szakra. Végül a jogra fölvettek. Apám mindig azt mondta, ez a rendszer nem fog sokáig tartani, minden rendbe jön majd. Azt persze nehéz megállapítani, mennyire mondta megnyugtatásul, hogy a reményt tartsa bennünk, és mennyire azért, mert tényleg így is gondolta. Ha nem hitt volna benne, talán nem mondta volna, hogy próbáljak diplomata lenni, hiszen 1949-ben éppen a legsötétebb időszak küszöbén álltunk. 1949 őszén kezdtem el járni a jogra, ahol akkor már nagyon rossz hangulat uralkodott. Két igazán jó professzor tanított, Nizsalovszky Endre és Eckhart Ferenc jogtörténész, valamint Marton Géza, római jogász és Varga István, aki statisztikát és demográfiát adott elő. Kedvvel jártam, annak ellenére, hogy sokat romlott a helyzet, Vargát és Eckhartot is eltávolították. Sajnos csak rövid ideig lehettem nappalis hallgató, mert apám akkor már nem kapott nyugdíjat, és a család jövedelem nélkül maradt. Ekkor olyan döntés született, hogy menjek el dolgozni, amikor pedig a húgom elvégezte a nyolcadik általánost, ő szintén munkába állt.

Beiratkoztam a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, matematika–fizika–kémia főszakra. Mivel ingyenesnek vettek föl, az ének mellékszakot is föl kellett vennem. Az oklevelet 1926-ban megszereztem, de nem sokat jártam ezeken a területeken. Az évfolyamunk alvezére lettem, s harmadévtől a vezére. Volt egy bajtársi egyesületünk, a Botond Bajtársi Egyesület, annak voltam a vezetője. Énekkart is szerveztünk, s 1926. március 15-én mi énekeltünk az ünnepélyen! Ravasz László tartotta az ünnepi szónoklatot, s egy híres színész mondta el a Talpra magyart. Az egészet azért említem meg, mert a rádió is közvetítette az ünnepi műsort. Akkoriban Pesten ötven embernek ha volt rádiója. Sok műsoros estet tartottunk, cikkeket olvastunk fel és előadtuk a Kodály- és Bartók-kórusművek egy részét is. Pesti éveim alatt senki pártfogóm nem volt, de az akkori világ lehetőségeit felhasználva egész jól megvoltam. Mint főiskolai hallgató, tanítványokat vállaltam.