A középiskola utáni továbbtanulást úgy döntöttem el, hogy a negyedik év első félévében volt ott egy másodéves egyetemista. És ez a fiú benn volt osztályfőnöki órán, és mesélt arról, hogy milyen az egyetem. Nem arról beszélt, hogy mit tanul. Hanem arról, hogy hogyan élnek. És az fogott meg. Hazamentem, és azt mondtam, hogy tovább fogok tanulni. Mire kiröhögtek, mert 3,5-ös bizonyítványaim voltak. És akkor év végére 4,2 lett, vagy annyi, amennyi kellett. Felvételiztem Debrecenbe, és azon a nyáron behívtak sorozásra is. És alkalmatlannak minősítettek. Ketten voltunk ott egy osztálytársammal, és egészségügyi okok miatt mind a kettőnket alkalmatlannak minősítettek. Nagyon rosszak voltak a fogaim. A másik fiút meg orrsövényferdülés miatt szerelték le. Az van beírva a katonakönyvünkbe, hogy háború esetén szakszolgálatra alkalmas. Táncoltunk, ordítottunk az utcán – örömünkben! És rémesen leittuk magunkat. De otthon nem lehetett volna fölvetni azt a kérdést, hogy: „Apám, hívjál már föl valakit, hogy ne vigyenek el katonának!” Ez föl nem merülhetett volna. Ugye, mi a Ratkó-korszak legelején vagyunk. Azt gondolom, hogy akkor könnyen osztogatták ezeket a „nem visszük el katonának” című történeteket, mert nagy, marha egészséges ember voltam.

Visszatérek egyetemi felvételem históriájára. Már harmadszor próbálkoztam, és ekkor is minden szintről megkaptam az elutasítást. Emlékszem, a barátaimmal éppen Zamárdiban voltam nyaralni, oda küldték el lakásomról a papírokat. Fogtam magam, és autóstoppal felmentem Pestre. Akkor már volt egy írógépem, amit a spórolt pénzemből vettem. Leültem és írtam Kádár Jánoshoz egy ötoldalas önéletrajzi levelet. A dolog hátterében az volt, néha érdemes a legfelsőbb vezetőhöz fordulni: az újságok kis színesei között néha olyasmik voltak olvashatók, hogy például egy-egy gyermekbénulásos gyermek levelet írt Hruscsovnak, mire ő gördülőszékkel ajándékozta meg. Ennek a levélnek csak a fő vonalvezetésére emlékszem: leírtam az életrajzomat, kezdve apámtól, a kitelepítést, azt is, hogyan kerültem a Bencés Gimnáziumba. Végül feltettem a kérdést: meddig kell még az apa politikai „bűnét” hordoznom? Kértem őt, mint legfőbb vezetőt, hogy foglaljon állást és esetleg segítsen az ügyemben. Vettem egy borítékot, kikerestem a Fehér Ház címét, és elküldtem a levelet. Gondoltam, vagy lesz valami eredménye, vagy nem. Tudtam, jön a sorozás, a katonaság. Kék köpenyemben raktároskodom, már októberre járt az idő. Egyszer csak szól valamelyik kolléganőm: „Miklós, keresik telefonon a minisztériumból.” Bemutatkoztam, kapcsolták Czédli György főosztályvezető elvtársat a Művelődési Minisztériumból. Behívatott, leültetett, és a következőket mondta: „Megkaptuk a Kádár-titkárságról az anyagát. Gondolkodunk a dolgon, milyen megoldást találjunk a maga esetére. Azt beláthatja, hogy ön papi gimnáziumba járt, nem szabadíthatjuk rá a magyar ifjúságra, hogy gimnáziumi szinten tanítsa őket. De maga könyvtárban dolgozik. Nem lenne kedve esti hallgatónak, könyvtár–magyar szakosnak lenni?” Persze, hogy igent mondtam, boldogan. Be kellett mennem a Bölcsészkarra, és beírtak esti hallgatónak. Ez jogilag abszurditás volt. Akkoriban esti és levelező hallgatónak férfiakat csak a katonai szolgálat teljesítése után lehetett felvenni. Én meg ott voltam húszévesen.

Az 56 előtti ELTE Bölcsészkar egyik legnépszerűbb tanára, akinek nagytermi előadásait zsúfolásig megtöltötték a hallgatók, Szabó Árpád klasszika-filológus volt. Gyönyörű férfi, remek előadó, a görög dialektika filozófiatörténetét adta elő. Októberben őt választották meg a bölcsészkari forradalmi bizottság elnökének. A forradalom után azonmód kirúgták, de idősebb barátaim, Csalogh Zsolt, Dobszay László meg mások, régészek, művészettörténészek, néprajzosok, 57-ben felderítették, hol lakik, és megkeresték. Fönn lakott a Sas-hegyen, egy villában, és havonta, kéthetente csapatostul jártunk hozzá délutánonként. Szép házának alagsorában volt egy kis munkaszobája, mint a verebek ültünk ott egy pamlagon. A nagy professzor hatalmas elánnal tartott nekünk eladásokat részben a pre-szókratikus filozófusokról és a görög matematika történetéről. Egy nagy egyéniség volt, nem egy elnyomott valaki. Úgy tudom, később felvették az Akadémia Matematikai Kutatóintézetébe kutatónak, majd Genovában lett matematikatörténész-professzor.

Az irodalmárok közül Bóka László tett rám nagy hatást. Hallatlanul érdekes, színes egyéniség volt. Ez a kritikus és literátor a harmincas években a Nyugat harmadik nemzedékének tagja volt, aztán vastagon kommunista lett, valószínű, hogy nagy alkalmazkodó képességéből eredően. 56 után viszont ez a már fizikailag megtört, erősen szívbeteg ember, aki nem sokkal később meg is halt, olyan szemináriumokat tartott, amelyekből igen sokat lehetett tanulni. Az órák professzori szobájában zajlottak – a falakat dedikált irodalmár-fotók borították, Berda Józseftől Babitsig, Móriczig mindenki képe ott függött. Okfejtései az esztétika és az irodalmi anekdotázás valami egészen különleges keverékét képezték. A Bóka-szemináriumok emlékezetes mozzanata az volt, hogy minden félév végén, miután aláírta az indexeket, meghívta az egész társaságot a Százéves étterembe, ahol kancsó borok voltak kitéve.

Vendéghallgatóként többek között Fülep Lajos előadásait hallgattam és volt egy szemináriuma, amire jártam. Az az évfolyam, amelynek én nem lettem tagja, nem volt átlagos – többek között Kovács Péter, Kovalovszky Márta, Philipp Clariss, Perneczky Géza járt ide. Izzó, érdekes viták voltak, Dantétól kezdve Izsó Miklósig, Cézanne-ig mindenféléről értekezett az öregúr. Egy nagy formátumú és érdekes egyéniség emlékét hagyta bennem, akiben azért volt valami humorisztikus elem is. Amit az hozott ki, hogy a kis Perneczky Géza sokszor provokálta, olyasmiket kérdezve tőle: „Professzor úrnak Cézanne-nal befejeződik a XX. századi művészet?”

Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött. Szinte kazlam volt az elutasításokból. A műtörténeten Fülep Lajost, Genthon Istvánt, Zádor Annát, Vayer Lajost hallgattam, akiknek az előadása érdekes volt – vizsgáznom persze nem kellett. Irodalomból Bóka László szemináriumára, meg néha Pándi-órákra jártam – érdekes előadó volt.

Az életem további fejleményeivel, pályaválasztásommal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy kisgyerekkoromtól orvosnak készültem. Mind a két nagyapám orvos volt, nagybátyám is, sőt a rokonságban több doktor is volt. Kisfiúként mindig ez volt a férfiminta. Így volt ez egészen 56-57-ig. Ugyan valamennyire érdekelt az irodalom, de nem voltam nagy olvasó. Ifjúsági regényeket ugyan olvastam, a betűk világa nem állt tőlem távol, de fel sem merült bennem, hogy az irodalom a szórakozáson túl is érdekeljen. És akkor valami megváltozott: elolvastam Szerb Antal magyar irodalomtörténetét, érdekelni kezdtek a művészetek. Még egy változat volt: hogy matematikus leszek, mert szerettem a matematikát. Mégis úgy döntöttem, a bölcsészkarra megyek, művészettörténet–magyar szakra. Ami – mint utólag kiderült – nem volt reális és okos elképzelés. Júniusban érettségiztem, kitűnő jegyekkel, jelentkeztem a bölcsészkarra, felvételiztem is június végén. Úgy tudom, maximális pontszámot kaptam. Volt teszt, meg esszét kellett írni. Utána egy bizottság előtt kellett szóbeli vizsgát tenni, művészettörténetből Fülep Lajos professzor úr ült középen. Még a nyár folyamán üzenték, hogy hívjam föl a Fülepet. Ez már az első felvételi elutasítás után volt – az irat szerint helyhiány miatt nem vettek föl. Volt egy rektori föllebbezés, és egy minisztériumi. Felhívtam, emlékezett rám, dicsért, és azt mondta, hogy mindent megtettek, de sajnos politikai akadályai vannak a felvételemnek. Mondták, ha orvosnak jelentkezem, az nem lett volna ilyen súlyos probléma, és még segíthettek is volna. A bölcsészeten, a tanári szakokon igen komolyan vették ezt a bizonyos X-es származást.

bekerültem a Nékoszba. Egy rakás parasztgyerek volt ott, viszonylag kevés munkásgyerek, de voltak jó páran jobboldali családból kikerült polgárgyerekek vagy arisztokraták is, akik bizonyos értelemben szembefordultak a szülőkkel vagy a miliővel. A Nékosznak akkor alakult egy mérnökkollégiuma, a Vásárhelyi Kollégium, amely előbb a belvárosban székelt, a régi Mérnök és Építész Egylet házában. Itt laktam én is. Aztán sokat költözködtünk. Egy jó ideig voltunk a Rózsadombon, az építész Alpár Ignác villájában, amelynek egyik érdekessége a földszinten lévő, nagyon szépen kiképzett intim sarok volt, egy emléktáblával, miszerint egyszer maga Ferenc József vendégeskedett ott. Aztán később valahol másutt is volt a kollégium Budán.

Visszatérve a Műegyetemre. A körülmények elég nehezek voltak. Olyan értelemben például, hogy nagy létszámú évfolyamok voltak. A háborúból visszatérve sokan beiratkoztak idősebbek is, akik a háború miatt nem tudták időben elkezdeni az egyetemet. A tanárok kvalitása nagyon-nagyon változó. A vasbetonprofesszorunk nagyon idős ember volt, a magyar vasbeton nagy, nagy embere, az úttörők egyike még a századfordulón vagy a tízes években, de hát már nagyon öreg volt. Aztán akadt más szakember, adjunktus vagy intézeti tanár, aki átvette a dolgokat. Nagy elismeréssel és örömmel próbálok emléket állítani, ha szerényen is, Papp Bélának, aki akkor tanársegéd volt a mechanika tanszéken, később aztán főnököm lett az UVATERV-nél, ahol dolgoztam. Papp Bélát mindenki, az egész évfolyam nagyon szerette, úgyhogy amikor bejött mechanika-gyakorlatra, üdvrivalgás tört ki: „Éljen a tanársegéd!” Ő szerényen mosolygott, aztán a tábla felé fordult, és csinálta a dolgát. Egészen kiváló ember volt, már emberi kvalitásaiban is. Nagy szeretettel emlékszem rá.

A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.