Jelenlegi hely

Státusz: 
egyetem - felsőoktatás
 

1955-ben érettségiztem. Angol szakra jelentkeztem, szerettem volna angol irodalmat és nyelvészetet tanulni, de nem vettek föl. Nem indokolták meg, hogy miért. Azt hiszem, nem is volt jó ötlet nyelvszakra jelentkezni, hiszen a nyugati nyelvek akkor nem kellettek, ezért nyelvtanárokra sem volt szükség. Nem emlékszem, hogy kerültem Sashalomra az Elektromos Mérőkészülékek Gyárába, ahol egy évig dolgoztam segédmunkásként. Nekem nagy élményt jelentett. Persze arra nem gondoltam, hogy mindig ezt fogom csinálni, de nagy változás volt belekerülni az életbe, életemben először pénzt keresni, munkások között lenni. A gyárban kristályt csiszoltam. Ha jól tudom, elektromos célokra kellettek azok a kristályok, és a legtöbb vagy talán mindegyik külföldre került. Egy csiszológépet kellett kezelnem, közben állandóan mérni a kristályokat. Érdekes munka volt, tulajdonképpen előnyös feltételek között dolgozhattam, jó normával. Aztán sajnos elrontottam, mert túl gyorsan dolgoztam: ami azelőtt százötven százalék volt, az száz százalék lett, az utódaim nyilván nem örültek neki. Kitüntettek, kaptam ajándékba egy aktatáskát. Röviddel ezután elmentem onnan, mert felvettek az egyetemre. Teljesen váratlanul, egy hónapos késéssel. Ugyan nem a nyelvszakra, ahova jelentkeztem, hanem a Marx Károly Egyetemre, a közgazdaságira. Kaptam az értesítést, semmiféle magyarázat nem volt mellette, hogy miért és hogyan, de természetesen boldogan elfogadtam, mert gondoltam, hogy ez mégiscsak jobb, mint segédmunkásnak lenni egy életen át. Nagyon kínlódtam, mert az egy hónapos késés miatt elmaradtam az anyaggal, nem is nagyon értettem az előadásokat. Viszont csak három hétig tartott az egész, 1956. október 23-án abbamaradt.
egyetem - felsőoktatás
 

Budapesten a Hittudományi Akadémia és a mellette működő Központi Szeminárium az ország összes egyházmegyéje számára létesült. Ide a tehetségesebb, érdeklődőbb kispapokat küldik, itt ugyanis magasabb a követelmény. Engem így küldtek fel 1953-ban, negyedévre a Központi Szemináriumba, ahol be kellett pótolni azokat a tantárgyakat, amelyeket Egerben nem tanultunk, mint például a héber és a görög nyelvet. A tanulás teljesen lekötötte az energiámat és az időmet. A szemináriumban, illetve a Hittudományi Akadémián volt néhány tanárunk, aki meghatározó volt a gondolkozásunkra. Elsősorban Takács József, aki a dogmatikát tanította. Rómában tanult, évfolyamelső volt az egyetemen. Kiváló, nagy tehetségű ember volt. Azt a teológia szemléletet adta át nekünk, amit a harmincas-negyvenes években tanítottak a római Gregorian Egyetemen. Ez egy lezárt teológiai rendszer, amelyet ma integrizmusnak neveznek. Ebből a szempontból nem voltunk felkészülve a késõbbi II. Vatikáni Zsinatra, és azokra a változásokra, amelyek az elmúlt évtizedekben következtek be a teológiában. Takácsot 1956-ban az állam követelésére elmozdították az állásából, és falusi plébános lett. Élete végéig nem tudott teljesen egyetérteni az egyházban bekövetkezett változásokkal. Mi lelkesedtünk érte. A másik egyéniség Zemplén György, cisztercita szerzetes volt, aki az erkölcstudományt tanította. Nagyon otthon volt a Szent Tamási skolasztikus filozófiában, és a modern pszichológia iránt is érdeklődött. Külön előadásokon vezette be a kispapokat a modern pszichológia alapjaiba. A harmadik nagy egyéniség Radó Polikárp, nemzetközi tekintélyű tudós volt, aki liturgiával foglalkozott. Ő tartott leginkább lépést a teológiai fejlődéssel. A szeminárium akkor még elég zárt közösség volt, de a civil hallgatókon keresztül elég sok információ eljutott hozzánk. Hetente háromszor jártunk ki párosával vagy csoportokban sétálni, sportolni és kirándulni. Érdeklődtem a külvilág iránt, és kapcsolataim is voltak. A betegszoba gondozójaként gyakran kísértem el betegtársaimat az SZTK-rendelőbe, vagy látogattam azokat a kispap társaimat, akiket a klinikán kezeltek. Az ötvenhatos ügyem is tulajdonképpen ezzel indult.
egyetem - felsőoktatás
 

Ez egy új világ volt, hiszen egészen más, gimnazistaként hittanórára járni, és más a teológiát és a filozófiát főiskolai szinten tanulni. Hejce egy kis falu, ahol korábban az egri érsekség nyaralója volt egy park közepében. Az egyemeletes barokk kastély alkalmas volt arra, hogy egy mini szemináriumot, főiskolát létesítsenek. Brezanóczy Pál, akkor püspöki titkár, hozta létre. Korábban a kassai egyházmegye kispapjait Vácott, Szegeden és a Központi Szemináriumban nevelték. Hogy ne kelljen máshová vinni őket, létrehoztak Hejcén egy főiskolát. Mindössze tizennyolcan voltunk az öt évfolyamon, én voltam az első évfolyam ötven százaléka. Ma is előttem van a kép, ahogy megérkezünk a vasútállomásról, és a szekér tetején ott az én csellóm. A főiskola gerince két jezsuita atya volt, páter Dombi és páter Bálint Kassáról. Páter Dombi, a kassai jezsuiták egyik nagyjelentőségű egyénisége kiváló képességekkel rendelkezett. Mai meghatározással integrista teológus és neoskolasztikus a legjavából. Ő volt a mérvadó, és hozzá csatlakoztak azok a tanárok, akik Kassáról települtek át, s a környéken voltak plébánosok. A titkár, Brezanóczy Pál tanította a jogot, a vilmányi plébános, Densz Géza a morálist, a gönci plébános, Gál Ferenc pedig a históriát. Másfél év múlva viszont összevonták a szemináriumokat – ez is az egyház felszámolásának egyik eszköze volt –, és Hejce is sorra került. Bennünket is felpakoltak két teherautóra, s átvittek Egerbe. Hejcén intenzív alapképzést kaptunk, latinul vizsgáztunk. Másodikos korunkban már tudtuk forgatni a Summát, latin disputákat rendeztünk. Ennek az intenzív szerzetesi, skolasztikus képzésnek a mai napig nagy hasznát veszem. Tudok tájékozódni a középkori teológiai anyagban. Annak a formális logikában való jártasságnak, amit ott megszereztünk, akkor láttam igazán a jelentőségét, amikor Egerbe kerültünk, ahol ezek a dolgok szerényebb szinten folytak. A fogékonyak sokkal többet tudtak befogadni a hejcei kiscsoportos oktatásban, mint Egerben, ahol nyolcvanan-százan lehettünk, alacsonyabb volt a követelmény, kevesebb időt tudtak fordítani az egyes kispapokra. Egerben is másfél évet töltöttem, aztán negyedévre Budapestre kerültem.
egyetem - felsőoktatás
 

Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem. Vagy a városba egyedül nem mehetsz ki, csak a sétaidő alatt, kettesével vagy hármasával; egy héten egyszer van nagyséta, akkor kimehetsz a hegyekbe, de akkor se egyedül. Még kamasz koromban volt egy romantikus álmom, hogy én jezsuita szeretnék lenni. Az pedig ismert, hogy a jezsuiták nagyon katonás rend. Nekem volt erre adottságom. Elfogadtam a rendet és a szigorú életet, és ezt próbáltam a lehető legjobban csinálni. Nagyon jól tudtuk önmagunkat gúnyolni, és talán ezáltal relativizálni azokat az ellentmondásokat, amelyekről mi is láttuk, hogy nem egészen jók. Úgy éltünk, hogy a cél érdekében ezt mi vállaljuk. Engem annyira lelkesített az, hogy pap akarok lenni, hogy elfogadtam, hogy ennek ez az ára. De ha az ember már benne van, akkor ott is van humor, ott is van érdekesség. Voltak, akik futballoztak és biliárdoztak. Számomra inkább az volt a fontos, hogy jól tudjak vitatkozni, ezért olyanokat kerestem, akikkel jól lehetett vitázni valamilyen témáról. Most kisarkítom: „van-e Isten vagy nincs?”, vagy hogy „mi a természettudomány és a teremtéstörténet összefüggése?” És szívesen kerestem olyan társat, mondjuk, sétára, akivel ilyen témákról tudtunk beszélni. A mi kiképzésünkben az volt nagyon jó, hogy a tanárok minden tételt megkérdőjeleztek. Ez volt a módszer.
egyetem - felsőoktatás
 

Így aztán egy évig civil hallgató voltam. Ez azt jelenti, hogy nem voltam tagja egyetlenegy papi szervezetnek sem, tehát nem voltam sem egyházmegyei, sem szerzetesi növendék. Viszont egy év után jelentkeztem az esztergomi egyházmegyénél, hogy most már teljesen be akarok vonulni. Erre pedig apám azt mondta, hogy „oda viszont nem megyek be téged meglátogatni”. Ott az volt a szabály, hogy mi nem mehettünk haza, viszont egy héten egyszer jöhetett látogató a családból. Azt hiszem, apám így akarta kifejezni, hogy eddig, és ne tovább. Vegyem tudomásul, hogy neki is vannak határai. Édesanyám támogatott ebben is. Bár azt hiszem, jobb szerette volna, ha én mérnök leszek. Az a szíve mélyén nagyon imponált neki. Nekem volt érdeklődésem a technika felé, de ott se éreztem magam igazán otthon.
egyetem - felsőoktatás
 

Úgyhogy ebben a tépelődésben végül is arra az elhatározásra jutottam, hogy akkor nyelveket akarok tanulni. Tehát beadtam a német–angolra szakra a jelentkezésemet, és a sorsra bíztam, hogy mi lesz ebből. De oda nem vettek föl, azt javasolták, hogy menjek jogra. Akkor én a következő, ügyes taktikát alkalmaztam. Loskaytól láttam, hogy ő is két szakon tanult. Tehát beiratkozom a jogra – ezzel megnyugtattam apámat –, és titokban beiratkoztam a teológiára mint bejáró hallgató, tehát nem mint papnövendék, hanem mint civil egyetemi hallgató. De ez nem tartott sokáig, mert én már az első hetekben az állandó marxizmus–leninizmustól úgy megcsömörlöttem, hogy azt mondtam, hogy leállok. Hamar beadtam az unalmast. A bökkenő ott jött, hogy apám ismert valakit az egyetemről, akivel összefutottak, és megkérdezte apámtól, hogy „miért hagyta abba a fiad a tanulmányait?” Összeomlott a világ. Apám rettenetesen dühös volt. Azt mondta, hogy szóba se áll velem, mert én félrevezettem őt. Én meg azt mondtam, hogy nem akarok ilyen marxista szabályokkal foglalkozni egész életemben. „Ehhez nekem semmi kedvem. Engem jobban lelkesít, hogy pap leszek, és vezető leszek, és az ifjúsággal foglalkozom, és világnézetet hirdetek…” Hát aztán tudomásul vette, mert nagyon liberális gondolkozású volt. Ha nem is lelkesedett, de elfogadta. És nem tagadott ki….
egyetem - felsőoktatás
 

1940-ben érettségiztem az Orsolyáknál, utána beiratkoztam az egyetemen a gyógyszerész karra. Fél év után kiderült, hogy ez nekem nem fog menni, mert egyáltalán nem érdekeltek azok a tárgyak, és ezért nehezen is ment a fejembe a kémia, matematika, ásványtan, növénytan, élettan. Ma már tudom, hogy egészen kiváló tanárok próbálták ennek a gárdának az agyába begyömöszölni a tudást. Az az igazság, hogy nem én voltam az egyedüli, aki nem érdeklődésből volt ott. A közelgő háború miatt többen muszájból gyorsan beiratkoztak. Egyrészt fiúk, hogy ne vigyék el őket katonának, másrészt akik úgy gondolták, ha a tulajdonosok közül valaki meghal, legyen, aki viszi tovább a patikát. Szóval ilyen meggondolásokból sok mindenki járt oda. Volt özvegyasszony is, akinek az ura elesett a háborúban. Lehetett érezni, hogy nem mindenki hivatástudatból ment oda. Az első félév után letettem a kötelező vizsgát, hogy ne mondja az édesapám, hogy nem tanultam, és elébe álltam. Iszonyúan féltem, de elhatároztam, hogy meg kell mondjam, én nem folytatom tovább. Édesapa meghallgatta, és az volt a legborzasztóbb, hogy nem kiabált. Tulajdonképpen nem szólt semmit. Azt kérdezte, hogy mit akarnék csinálni. Mondtam, hogy bölcsész szeretnék lenni. Hát erre már nagyon dühös lett, hogy ő éhenkórász bölcsészt nem akar – akkor már nagyon sok volt a munkanélküli –, de majd odaülök az írógép mellé. Ez nem jó emlék.
egyetem - felsőoktatás
 

Közben 72-től 74-ig megcsináltam a főiskolai különbözetit, és akkor lett főiskolai diplomám, amit úgy hívnak, hogy üzemmérnöki. Aztán elkezdtem a műegyetemi különbözetit, de abbahagytam, mert unalmas volt, méltánytalan volt, a József Attila-effektus nálam is bejött természetesen. És sokáig azt gondoltam, hogy ez volt az egyetlen rossz döntésem. Azóta már társult ehhez újabb… Tulajdonképpen mindent elértem, amit el lehet érni ebben a szakmában, de az a minimum, hogy kétszer annyi energiát fektettem bele, de inkább többet, mint hogyha elvégeztem volna az egyetemet. Mert nem volt diplomám. A diploma több szempontból is kulcs. Egyrészt a jogosítvány szempontjából kulcs, másrészt pedig a brancs szempontjából kulcs. A szakmát értelemszerűen a Műegyetemet végzettek uralják, és ezért mindent maguk között osztanak le. És aki nem ott végzett, az nem ott végzett. Szeretnek, becsülnek, tisztelnek – csak éppen mégse ott végzett, és ezért nem hívják meg munkára, zsűribe, tervtanácsba, semmibe.
egyetem - felsőoktatás
 

Volt egy nagyon érdekes történet. A suliban fordított nap volt április elsején, amit a korábbi években én szerveztem. És eljött ennek az évnek is az április elsejéje. Én ugye ki voltam tiltva. És a fordított napon úgy döntöttem, hogy bemegyek az iskolába. Azonnal jelentették az igazgatónak, aki hívatott, és egy elég elképesztő beszélgetés zajlott le, mert azt mondta, reméli, hogy megtanultam a leckét, és majd ha szeptembertől visszajövök, akkor segítségére leszek az ifjúság nevelésében. De én már akkor elintéztem, hogy a pesti felsőfokú technikumba fölvegyenek. A budapesti Felsőfokú Építőipari Technikum tulajdonképpen ugyanaz az iskola, később pár évig szervezetileg is egy volt. És abban az évben Debrecenből kirúgtak két tanárt, akik a pesti iskolába jöttek föl, és akikkel én jóban voltam. Különösen az egyikkel, egy rajztanárral. Ők elintézték, hogy fölvegyenek, ami azért volt nehéz, ugye, mert nem volt nálam az indexem, azt bent tartották: úgy sincs más választásom, mint hogy visszamegyek. Mivel tudtam, hogy én nem megyek vissza, ordenáré szemtelen voltam az igazgatóval. Ekkor írtunk 1971-et. És ennek a történetnek volt még egy csavarja, mert a következő évben vonták össze egy intézménnyé a kettőt, és ez a pasi lett a főigazgató. És följött Budapestre a tanévnyitóra, ahol engem bemutattak, mint friss oktatót a Barócsi elvtársnak. Ez a budapesti iskola is egy elég furcsa intézmény volt, bár itt már voltak színvonalas tanárok. És volt egy nagyon érdekes dolog: a tervezési tanszék vezetője Szegeden, az első lakásunknál a folyosószomszédunk volt, és aztán került föl Pestre, és lett belőle tanár. Persze, nem ismert meg. Meghatározó tanár volt az iskolában: rémesen konzervatív pasi volt, aki például nem engedte a párokat egymás mellett ülni az előadásán. De igazából sok jó élmény fűződik hozzá. Egyrészt az ő tanszékén maradtam bent tanítani. Egyszer jött a gyakorlati órára ellenőrizni. Nagyon nagy mellénnyel kérdezte, hogy „na nézzük, mit produkál ez a nagy szakállú új fiú?”, satöbbi, satöbbi. Ez még a félév elején volt. És mondtam neki, hogy kész vagyok a féléves tervemmel. Megmutattam, nagyon meg volt elégedve. A tervezés jól ment. A legjobb példa a vele kapcsolatos visonyomra – Beszédes Kornélnak hívták ezt az építészt –, hogy én nagyon sok mindent tanultam tőle, de körülbelül úgy, hogy mindennek az ellenkezőjét, mint amit ő mondott.  Például minden háromórás előadása első órájában íratott egy ötvenperces zárthelyit. Megcsinált egy egyszerű tervet, azt leírta verbálisan, és ezt adta ki föladatnak. Ezt kellett kvázi megtervezni. Volt egy évfolyamtársnőm, aki egy az egyben mindig azt fejtette meg, amit ő elképzelt. Én pedig mindig csináltam neki olyan megoldást, ami minden paraméternek megfelelt, de totálisan más megoldás volt, mint amit ő kért. Ezt ő díjazta. Okos ember volt. Iszonyúan ambicionálta, hogy lakóépület-tervezési tankönyvet írjon. Ő már akkor, a számítástechnika fejlődése előtt megpróbált egy rendszerszemléletet rápakolni erre a dologra. Elébe ment a korának. Vele dolgoztam tíz hónapig: nagyon bensőséges együttlét volt.
egyetem - felsőoktatás
 

67-ben bekerültem a debreceni felsőfokú technikumba. Borzalmasan alacsony színvonalú iskola volt. Botrányosan! Nagyon középiskolás volt a miliő is, a hangulat is, és zömmel csapnivaló tanárok voltak. De maga az intézmény nagyon jó volt, merthogy az évfolyam kétharmada kollégista volt – értelemszerűen én is –, tehát az élet a kollégiumban zajlott. És a városiak közül, aki egy kicsit is adott magára, és nem akart elszakadni, az bent csövezett a kollégiumban. Úgyhogy a kollégium volt az erő, és a hozzá tartozó kocsmák. A Szőlőskert Tanszék, ami klasszikus három osztású kocsma volt: a söntés az elején, ahol pult van meg egy-két asztal, aztán az étterem és a különterem. És hát a Diák uraknak a különterem dukált, akiknek hitelük volt a pincérnél. Nagyon komoly hely volt, ott töltöttük időnk jelentős részét. Én nagyon jól éreztem ott magam. Volt iskolaújság, amelyiknek én voltam a főszerkesztője. És ez volt az ellenállás góca az iskolavezetéssel szemben. Ami egészen odáig elment, hogy volt olyan KISZ-vezető választás, ahol a szerkesztőség jelöltjét választották meg minden pozícióra, a hivatalos jelöltekkel szemben. Kuckónak hívták az újságot, és rettenetesen népszerű volt az iskolában. És én is nagyon népszerű voltam, értelemszerűen. De egyben nagyon utáltak, mert borzalmasan beképzelt és öntelt voltam. Részben azért, mert tudtuk a szakmát: a dolognak az a része nem csak rám vonatkozott, hanem általában a technikusokra – az egy külön kaszt volt. Nekünk a tanulmányainkban normális folytatás volt, hogy odamentünk. De az évfolyamnak legalább a fele, azért került oda, mert átirányították őket. Mondjuk, földrajztanár akart lenni, és oda nem vették föl, és akkor átirányították ide, és hát semmi affinitása nem volt az egészhez. Nem értettek hozzá, utálták, satöbbi, satöbbi. Elsősök voltunk, és egyre-másra kapták ábrázoló geometriából az egyeseket, zömmel a lányok. És akkor egyszer mondta a tanárnő: „Kérjenek már segítséget valakitől! Itt van ez a sok technikus.” Ez elment odáig, hogy elkezdtünk rajzolni a többieknek. Volt olyan, hogy a nyolcvanfős évfolyamból negyven rajzot én csináltam. Persze ezt pénzért csináltam! Húsz forint volt egy rajz. Na de negyvenet megrajzolni, az rettenetes nagy pénz volt! Emlékszem a zsebpénzre: az anyámtól száz forintot kaptam egy hónapra. Ez a 68-as tanévben volt. 1,60 volt egy korsó sör. Én voltam az első szakállas a főiskolán. A szakáll már a középiskolában elkezdődött, mert kaptam egy szakállmérgezést a borotválkozáskor, begyulladtak a szőrtüszőim. Adtak rá valami rémes színű kenőcsöt, de amikor a szakáll úgy félcentis lett, a kenőcstől csimbókokba állt össze, úgyhogy hazazavartak a középiskolából. Nem jártam két hétig iskolába, míg meg nem gyógyult. Na, akkor elkezdtem növeszteni Debrecenben is, a második félévben. És annyira patriarchális volt az egész rendszer, hogy azt gondolták – meg is mondta később az igazgató –, hogy majd nyáron a szülők úgyis levágatják. De szeptemberben, tehát másodévben hárman szakállal mentünk be. Mind a hármunkat behívatott a főigazgató, és mind a hármunknak odaadta a pénzt, hogy akkor most tessék elmenni borotválkozni. Én viszont elővettem a személyi igazolványomat, és azt mondtam, hogy nekem ez a hivatalos arcom. A másik kettő elment és megborotválkozott, nekem megmaradt a szakállam. Úgyhogy én voltam az első szakállas. De Debrecenben, ahol az egész városban egyetlenegy szakállas ember volt – egy festő –, lefütyült a rendőr az utcán a szakállért és a hosszú hajért. Nem ilyen hosszú volt persze, mint most, hanem épphogy csak valami. Vagy volt olyan, hogy bevittek az őrsre, és fölvágták a nadrágszárát a csöves nadrágnak. Tehát ott én diákvezérkedtem. És a hagyományaimnak megfelelően nem tanultam. A szakmai tárgyakkal nem volt semmi gond. De azon túl mindennel. A kirúgás úgy történt, hogy nem jártunk órára. De hát senki nem járt, vagy legalábbis nagyon sokan nem jártunk órára. Ám engem meg akartak rendszabályozni. És volt mondjuk százhatvan igazolatlan órám. Az előző félévben is annyi volt, de az senkit nem zavart abban, hogy aláírja az indexet. Az igazgató azonban úgy gondolta, hogy akkor most megrendszabályoz, és nem írták alá az indexemet. És akkor kizártak. Először kitiltottak a kollégiumból, aztán kitiltottak az iskolából is.

Oldalak