Ősszel kineveztek a gépállomásra egy igazgatót, akiről kiderült, hogy korábban a nógrádkövesdi kőbánya munkása volt. A felesége pedig a Nógrádkövesdi Állami Gazdaság igazgatója lett. Mindig az állami gazdaság hintójával közlekedtek, télen nagy prémtakarókkal, urizáltak. A primitívség szobra volt az a két ember. Az igazgató azt írta a káderjellemzésembe, hogy burzsoá családból származom, és olyasmiket hazudott össze, hogy a falusiakat lekezelem, meg nem állok szóba a munkásemberekkel, pedig nagyon jó viszonyban voltam velük. A gépállomás szerelői tanítottak meg motorozni, tehát semmi ilyesmi nem volt, de valószínű, hogy érezte a különbséget kettőnk között. Én el akartam onnan jönni, és fölmondtam. Az egyik nógrádkövesdi agronómus – akinek elmondtam a dolgot – szólt a balassagyarmati Magtermeltető Vállalat igazgatóhelyettesének, Kanizsai Jenőnek, és átkerültem oda. Az első munkanapomon óriási meglepetést okoztam. Kanizsai Jenő ugyan jelezte, hogy egy nő fog odakerülni körzeti felügyelőnek, de amikor megkérdezték, hány éves, azt mondta, hogy nem sokkal a nyugdíj előtt. És megjelentem én, a tizenkilenc évemmel. Kilenc felügyelő férfi volt, és én az egyedüli nő. Nőket a közéletbe! – az akkori divatos jelszó jegyében kapdostak annyira értem.

Bementem a minisztériumba, és kineveztek Nógrádbercel gépállomására mezőgazdásznak. Az egész család kikísért a Keleti pályaudvarra, és elindultam Salgótarjánba, mert a megyeközpontban kellett jelentkezni. Ott viszont fogalmuk se volt róla, hogy valakit kineveztek hozzájuk. Nagy gond volt, hogy kerülök le Salgótarjánból Bercelre, de végül elvittek autóval. Akkor éppen nem volt igazgató a berceli gépállomáson, csak főgépész, és én lettem a mezőgazdász. Élveztem a helyzetet, július volt, a mezőgazdasági munka dandárja: aratás, cséplés satöbbi. Nekem kellett kivezényelni a traktorokat a cséplőgéphez. Tizenkét falu tartozott ehhez a gépállomáshoz, úgy kellett elosztani a traktorokat, hogy mindenütt lemenjen a cséplés, és jelenteni kellett a megyeközpontnak. Egy térképen színes gombostűkkel jeleztem, hogy hol vannak a traktorok, írtam a teljesítéseket és jelentettem. Mivel ki kellett járni a földekre, megtanultam motorozni. Így telt-múlt az idő. Aztán jött a silózás. Azt tudtam a tanulmányaimból, hogy mennyi alapanyaghoz mennyi vizet kell tenni, és még valami szert, de abban nem voltam biztos, és rohantam be a kis albérleti szobámba, a szekrény aljából kivettem a tankönyvemet, gyorsan fölütöttem a silózásnál, aztán nagy mellénnyel mondtam, nem úgy, hanem így. Amikor az agronómus szeptemberben visszajött, úgy éreztem, semmi keresnivalója ott, hiszen én már levezényeltem a munka dandárját.

1950 őszén választás volt, új beosztások lettek a tanácsválasztáskor. Keresem magamat a szociálpolitikán mint segédelőadó, nem voltam ott. Azt mondja Horváth Antal, a személyzeti előadó, aki később a Vízművek igazgatója lett, ne ott keresd magadat, hanem a megyei tanácsnál. Nézem: Megyei Tanács titkársága, elnök Markó Gyula, elnökhelyettes, adminisztratív előadó: dr. Tóth István. Később megkérdeztem Tónit, mert tudtam, hogy neki köszönhetem, azt mondta: Észrevettem, hogy mindig őszinte vagy, mindig egyenesen megmondtad a véleményedet. Én megmondtam Markónak, hogy szakmailag megfelelsz, ide ilyen ember kell, akinek van véleménye, és meg is meri mondani. Markó tehát átment a megyéhez, mehettem volna vele rögtön, de én a városházán jól éreztem magam. Maradtam. 1951-ben azonban Markó Gyulát áthelyezték a Győr-Moson-Sopron megyei tanácshoz elnöknek, és Szigethy Attila lett a helyettese. Egyszer találkozom vele az utcán, és elkezd panaszkodni. Azt mondja, alig bírom már itt, mindenki fúr engem. Megcsináljuk a negyedévi munkaterv előterjesztését, összeülünk háromszor, negyedszer már táncolnak az idegeim, hogy állandóan munkatervet csinálunk. Mondom neki, csináld úgy, hogy mikor odateszed nekik a munkatervet, írd rá, hogy Győr-Moson-Sopron megyei tanács 1951. III. negyedévi munkatervének tervezete. Aztán mikor kibeszélték magukat, akkor azt mondod: ezekkel a módosításokkal a tervet elfogadom, és bezárod a vitát. Ez eldöntötte a sorsomat, akkortól már ragaszkodott hozzám Markó Gyula. Akkor voltam az első szakszervezeti nyaraláson, Balatonfüreden a feleségemmel, Egy kollégám átkiabál hozzám: Átkerülsz ám a megyére! Mondom, nem is tudtam. És valóban, 51 júliusában közölték velem az áthelyezést. Így lettem főelőadó, illetve a későbbi átszervezésnél csoportvezető a megyei tanácsnál.

Megtetszett a Péterfy proszektúrája, annak ellenére, hogy a területi elhelyezés messze elmaradt az István–kórházétól: ott mindent világos, nappali fényben csinálhattunk, itt pedig az alagsorban, villanyfénynél. Mégis láttam fantáziát benne: Braun Sándor, a főnököm imádott műszereket vásárolni és felhalmozni, az érdeklődésünkben is sok közös volt, úgy gondoltam, nem is lenne rossz, ha ott maradhatnék. Így lett, 1954 májusában kineveztek szakorvosi állásba. A szakvizsgát később, 56 tavaszán tettem le kórbonctanból és kórszövettanból.

Szent-Györgyi 1945-ben Budapestre telepítette az intézetét, és miután 1948-ban egy svájci utazása során végleg kinn maradt, Straub Brunót felvezényelték Pestre, hogy vegye át az intézet vezetését. 1949. október végén vagy november legelején álltam be a Biokémiai Intézetbe tanársegédnek. Volt egy kis csoport, a Stern-csoport, az intézet balos magja, a legvadabb sztálinista ifjú titánok. Megörültek nekem: a szakszervezetből jön, csak jó elvtárs lehet. Én meg örültem, hogy megszabadultam a szakszervezettől, és eszem ágában sem volt semmiféle mozgalmi munkát végezni. Hamarosan rájöttek, nem vagyok olyan lelkes elvtárs, mint gondolták.  Részben szakmai, részben politikai tényezők miatt 1950 tavaszán kezdtem körülnézni, jó lesz odébbállni, mert előbb-utóbb törésre kerül sor. A Rókus-kórház kórbonctani osztályán megürült egy segédorvosi állás, Pécsről ismertem az osztály vezetőjét, Páder Viktor kórboncnok főorvost, megegyeztem vele, hogy amikor lehet, eljövök az egyetemről. Straub Brunó tudomásul vette, csak azt kérte, folytassam a tanulóköri munkát, amíg nem találnak új tanársegédet a helyemre. Utána egy hónapig délelőttönként a Rókus-kórházban dolgoztam, délután meg bejártam az intézetbe.  A Rókus-kórház proszektúrája egy különálló régi épület volt, tágas boncteremmel, muzeális kórbonctani gyűjteménnyel, régi könyvekkel. A főorvos és az alorvos mellett én lettem a segédorvos, volt még három asszisztens, egy takarítónő és egy boncmester. Kellemesebb volt a légkör, mint az intézetben, bár egy kórházi proszektúra akkor se számított a nagy keresetű orvosok munkahelyének. A Rókusban nem voltam sokáig. A főnökömet, Páder Viktort két hónap múlva áthelyezték az István-kórházba, és felajánlotta, menjek vele. Elfogadtam. Páder azonban csak egy hónapig volt az István-kórházban, mert a párt érdeke azt kívánta, menjen át a szomszéd László-kórházba igazgatónak. Hát oda már nem követtem.

1947. május 31-én avattak orvossá, és azonnal tanársegéd lettem. A pécsi egyetemen 1948-ban kezdődött meg a csoportos oktatás, tanulókörökre tagolták a diákságot, és minden csoport élén tanársegéd vagy gyakornok állt. Nekem körülbelül húsz diák jutott, nekik delegáltam az élettan bizonyos fejezetét.

Szeretnék még néhány témát említeni, amelyekben kutatásokat végeztem. Az egyik az időmérleg. A Statisztikai Hivatal 1976–77-ben egy éven keresztül egy időmérleg-vizsgálatot végzett. A kutatást eredetileg Cseh-Szombathy László vezette volna, de ő elment a Statisztikai Hivatalból az MTA Szociológiai Intézetébe, így rám hárult a feladat. Ennek az időmérleg-vizsgálatnak a végkövetkeztetése az adatok alapján az lett, hogy Magyarországon az emberek rengeteget dolgoznak, különösképpen sokat dolgoznak az úgynevezett második gazdaságban, és hogy az ország valójában azért nem megy tönkre, mert az emberek hajlandók ennyit dolgozni. A kutatás érdekes részeredményeként kiderült, a mezőgazdasági kistermelésben is nagyon sok időt töltenek az emberek. Amellett érveltünk, hogy a mezőgazdasági kistermelés nem produkál aránytalanul magas jövedelmeket. Ezt használtuk föl a mezőgazdasági kistermelés, a háztáji gazdálkodás védelmében. A hetvenes évek első felében erős támadás érte a háztáji gazdálkodást, mondván, hogy ez a falusi kapitalizmus. Adatokkal próbáltuk alátámasztani, hogy ez nem kapitalizmus, hanem nagyon kemény munkával elért, viszonylag alacsony jövedelem, ami erősen hozzájárul az ország jólétéhez.

Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított. Iván elkezdett szociológiával foglalkozni, és kereste a kapcsolatot más szociológuskörökkel. Így legelsősorban Hegedüs Andrással, a volt miniszterelnökkel, aki 1961–63-ban a KSH elnökhelyettese volt, és onnan szervezte a szociológiai kutatást. Szelényi azt mondta, szól Hegedüsnek, hogy engem is vonjanak be ebbe a körbe. Azonban az a visszajelzés érkezett, túl rossz káder vagyok ahhoz, hogy Hegedüs szociológusköréhez tartozzam. A Szociológiai Intézet munkatársai tudomást sem vettek a munkáimról. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ők túlnyomórészt marxisták voltak. Az volt az érzésem, abban a meggyőződésben éltek, hogy aki nem marxista, az nem is igazán komoly ember. Hozzájárult ehhez még az is, hogy teljesen mások voltak az elméleti inspirációk. A Szociológiai Intézet munkatársai Marxtól, Lukácstól, a felvilágosult marxistáktól vették az inspirációt. Az én szemléletemet Weber, Durkheim és követőik munkái formálták. Lukács György utálta Webert, ezért a Szociológiai Intézet szociológusainak többsége sem hivatkozott rá. Említhetek egy nagy módszertani különbséget is: Hegedüs András köre legfeljebb kis empirikus vizsgálatokat végzett, és főleg elmélettel foglalkozott, míg mi a Statisztikai Hivatalban szükségképpen mindig empíriával foglalkoztunk. Éppen azért, mert nem voltunk hajlandók marxista álarcot ölteni, kerültük az elméletet. Ha egyszer-egyszer Marxot idéztem, azért tettem, mert tudós is volt. Ma is ez a véleményem: Marx akkora tudós, mint Weber vagy Durkheim, csak történetesen én éppen őket szerettem.

A későbbiekben, amikor 1970-ben a Népességtudományi Kutatóintézetből a Társadalomstatisztikai Főosztályra kerültem, vissza-visszatértem a termékenység témájához, elsősorban úgy, hogy a hetvenes évek első felében felkérést kaptam egy angol kiadótól: írjak egy könyvet, amelyben áttekintem a fejlett országok termékenység–gyerekszám összefüggéseire vonatkozó kutatásait. Ilyen könyvet senki sem ír szívesen, mert nagy munka, sokat kell olvasni, és nem lehet nagyon originális eredményekkel előállni, tehát nem lehet különösebb dicsőséget elérni. Mások nem vállalták, én igen, megírtam. A könyv az egyik legrangosabb angol kiadónál jelent meg, és bekerült a nemzetközi könyvárusítási forgalomba, a világon több helyen az oktatásban is használták. A hetvenes évek elején itthon nem lehetett előállni azzal, hogy könyvet akarok írni a magyarországi gyermekszámról, mert Szabady Egon megakadályozta volna. A témáról persze ma is írok időnként. Igaz, manapság már inkább a népesedéspolitikáról, annál is inkább, mert ennek a könyvnek az alapján két turnusban, tehát kétszer négy évig voltam tagja a Nemzetközi Népességtudományi Unió népesedéspolitikával foglalkozó kutatási bizottságának. Részt vettem az évente tartott konferencián, és ebből születtek különböző publikációk.

Ezek után tértem át a történeti demográfiára. Egyrészt azért, mert a jelenkorra vonatkozó kutatásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy az alacsony gyerekszámnak – de még inkább a születésszám regionális különbségeinek –  történelmi gyökerei vannak. Olyan eredményt kaptam ugyanis, hogy a Dél-Dunántúlon feltűnően alacsony a gyerekszám, míg Szabolcsban feltűnően magas. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettségi különbséggel magyarázni, mert Dél-Dunántúl egyáltalán nem volt fejlett. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olvastam az ormánsági egykézésről. Másrészt sokat olvastam a külföldi demográfiai tudományos irodalmat. Tudtam, hogy Franciaországban kidolgozták a családrekonstrukció módszerét, amely abból áll, hogy a népesség történetét a születési anyakönyvek alapján rekonstruálják, és ebből nagyon érdekes következtetésekre lehet jutni. Miért ne próbáljak meg egy ormánsági faluban családrekonstrukciót készíteni, hiszen érdekel is, maradhatok a születésszám-témánál is úgy, hogy a történeti népességi viszonyokat kutatom, nem a mai helyzetet, és fütyülök az egyéves szilenciumra. Majd írok én egy éven belül is – gondoltam magamban. Így kezdtem a történeti demográfiával foglalkozni, mely témát a mai napig megtartottam. Számos falu családrekonstrukcióját elkészítettem; ezekkel a vizsgálataimmal nemzetközileg is jelentős sikert arattam. Az is furcsa, ahogy a nemzetközi tudományos élet működik. A világon maximum száz, de inkább ötven tudós foglalkozik ezzel a témával. Bekerültem ebbe a körbe, mert feltűnést keltett, hogy él Magyarországon valaki, aki az ő módszereikkel képes családrekonstrukciót végezni. Ráadásul tényleg azt találtam, hogy az Ormánságban és a Sárközben nagyon korán, már a XVIII. század végétől elterjedtté vált a születéskorlátozás. Ez meglepő és egyedülálló jelenség Európában. A felfedezés is érdekes volt, és így meghívtak nemzetközi konferenciákra. Megjelent több tanulmányom is, folyóiratokban, könyvekben.