Amikor a KSH-ba kerültem, nem sokat tudtam a demográfiáról. 1949-ben fél évig tanultam a jogi karon demográfiát, Varga Istvánnál. Nekiálltam, hogy felújítsam ismereteimet. Hamar föltűnt, hogy igen alacsony a magyar születési arányszám. A témát érdekesnek találtam, és úgy gondoltam, érdemes lenne kutatni. Amikor ezt a különböző kollégáknak elmondtam, azt válaszolták: „Csak nem képzeled, hogy te erről írhatsz? Egyrészt a kormányt nem szabad ilyesmikkel nyugtalanítani, ez szigorúan tilos terület. Másrészt egy ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat, esetleg még egy-két másik munkatársa. Jobb, ha leteszel róla.” A két szakfolyóirat, a Demográfia és a Statisztikai Szemle teljes mértékben Szabady felügyelete alatt állt. Ha ő valamire azt mondta, hogy ne közöljék, azt nem közölték. Máshol nem lehetett ilyen tárgyú tudományos írást közölni. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetben folyt a társadalmi mobilitási adatfelvétel, és megkértem a munkatársakat, hadd csatlakozhassam a vizsgálathoz. Igent mondtak. Igen hamar megjelent Szabadynak és Klinger Andrásnak egy kiadványa a társadalmi mobilitásról. Ők az adatfelvételt három lépésben végezték el: Budapesten 1962-ben, a vidéki városokban 1963-ban, a falvakban 1964-ben. Ám nekem bizonyos furcsaságok föltűntek az adatokban, megnéztem kérdőíveket, és arra a következtetésre jutottam, hogy nincs minden helyesen kódolva. A művezetőket és csoportvezetőket például bekódolták az értelmiséghez. Ezt elmondtam Szabady Egonnak, aki megdicsért, hogy észrevettem, de a hátam mögött kiadta az utasítást, hogy engem többet a mobilitás-adatfelvétel közelébe se engedjenek. Ekkor történt, hogy közvetlen főnököm, Vukovich György állást kapott Kairóban. Az intézetben vitt témái közül valamennyi „elegáns” témát lefoglalta valaki, így nekem az alkoholizmus maradt. Nálunk ez a téma senkinek sem kellett, érdektelennek és gusztustalannak tartották. Így legalább lett egy olyan témám, ami csak az enyém, és senki nem irigyelte tőlem. Igaz, valóban nagyon gusztustalan téma volt. Nemcsak azért, mert az adatfelvétel abból állt, hogy az alkoholelvonó intézetekben egy kérdőívet töltöttek ki a kezelt alkoholistákról, hanem mert el is kellett menni a gondozó intézetekbe, az alkoholisták pedig ott okádtak sorban… Rémes volt az egész. A legrémesebbnek azonban maga az alkoholizmus elleni küzdelem főorvosa, Bálint István bizonyult, aki 1953-ig az ÁVH főorvosa, Péter Gábor bizalmasa volt, ő adott útmutatást a kihallgatottak kínzásához. Miután kiszabadult a börtönből, rábízták az alkoholizmus elleni küzdelmet. Ezzel az emberrel kellett az alkoholizmuskutatást folytatni. Azt legalább sikerült elkerülnöm, hogy társszerzőként együtt szerepeljünk, noha erre több ízben ajánlatot tett. Menet közben aztán föl is ébredt bennem az érdeklődés az alkoholizmus témája iránt. A közelmúltban írtam egy tanulmányt, melynek az a lényege, hogy az alkoholizmus és az öngyilkosság, a neurózis és a depresszió hátterében az egész magyar társadalmat jellemző anómiás állapot állt, ami a szocialista rendszer totalitárius voltával magyarázható. Hétköznapibban fogalmazva: az alkoholizmus terjedésének oka – a diktatúra volt. Az alkoholizmus témakörében legjobb munkámat 1970 körül Buda Bélával, Cseh-Szombathy Lászlóval, Hegedűs Imrével, Kiss Judittal és Simon Györgyivel együtt készítettem: 200 alkoholista férfi igen alapos megkérdezése után írtunk elemzést az alkoholizmus okairól, később, a hetvenes évek végétől Pataki Ferenc vezetésével egy nagyobb csoport dolgozott a társadalmi beilleszkedési zavarok kutatási témáján, ezen belül az alkoholizmuson. Azt hiszem, az a két kötet, amely ezen kutatás eredményeit összefoglalta, a magyar szociológiának és más társadalomtudományoknak igazán a becsületére válik.

Már az érettségi környékén elkezdtem olvasni az angol közgazdaságtani irodalmat, főképp a matematikai közgazdaságtant. Úgy gondoltam, hogy a matematikai közgazdaságtan eléggé új Magyarországon, és szerephez fog jutni. Ezt nem lehet marxista alapon dominálni, szabad kutatási terület nyílik, amelybe esetleg majd én is bekapcsolódhatom. Nagy szerepet játszott benne, hogy megtanultam lengyelül. Rengeteg lengyel műszaki szöveget fordítottam és elkezdtem érdeklődni a lengyel közgazdaságtan iránt is. Hamarosan belebotlottam Oskar Lange műveibe. Oskar Lange célja az volt, hogy a matematikai közgazdaságtant beemelje a lengyel közgazdaságtanba, és ezzel oldja a marxizmus merev kötöttségeit. Ezt a gondolatot Langétól vettem át. Azután már fordítottam és lektoráltam is Lange-műveket. Elgondolkoztam, hogy matematikai közgazdász leszek, és ebbe a Központi Statisztikai Hivatal könyvtára kitűnően beleilleszkedett. Ez volt az a hely, ahol a matematikai közgazdaságtan irodalmát megtalálhattam. Már az érettségi után világossá kellett volna számomra válnia, hogy nekem a tudományos pálya való: nem diplomatának, nem politikusnak, nem ügyvédnek kell mennem, hanem tudósnak, valahol a társadalomtudományok területén. Utólag visszatekintve azt hiszem, nagyon jól döntöttem, hogy később sem lettem politikus, hanem tudós maradtam.

Egyszer csak hívott a Fehér Házból Darvasi István, a sajtóalosztály vezetője. Mondta, hogy kineveznének megbízott főszerkesztőnek. Nekem még nincs elég tapasztalatom ehhez, adjatok legalább egy hetet, hogy gondolkodjam rajta. Felbolydult méhkas volt a szerkesztőség, hogy mi lesz. De úgy látszik, kiszivárgott (nem tőlem), hogy engem akarnak megbízni. A határidő lejárta előtt egy nappal Galsai és a Gyenes beállított hozzám. Azt mondják. fogadjam el a főszerkesztőséget, nem baj, ha nincs elég tapasztalatom, megbeszélték a többiekkel is, ők is segíteni fognak, mi is segítünk magának. Mondom, ugye, attól félnek, hogy nálam is rosszabbat fognak kapni? Erre elkezdtek nevetni, és Galsai azt mondja, maga azt úgyis tudja... És tényleg segítettek. Úgyhogy így lettem a Nők Lapja főszerkesztője.

 56 után teljesen kiborultam. Már nem akartam visszamenni a pártiskolára, és elegem volt mindenféle ilyen megbízatásból. Egyezkedni kezdtem egy ktsz-szel, hogy ismét elmegyek munkásnak, politúrozó leszek. Gondoltam, hogy a politúrozáshoz nem szükséges semmiféle ideológia, politúrozni mindenféle nézettel lehet. Egyszer értem küldött a pártközpontból Cservenka Ferencné. Cservenkánét nagyon szerettem, ő is a reformerek közé tartozott. Felvilágosult, értelmes és tisztességes ember volt. Behívott a pártközpontba, és azt mondta, menjek el a Nők Lapjához. Azt is mondta, most lehet majd egy „emberarcú” szocializmust építeni. Leszámolunk a párt régi bűneivel, és segítsük a konszolidációt. Így lettem a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese 59 végén.

Egy fél évig a Duna–Tisza Öntöző Vállalatnál is dolgoztam. Ők az Alföldön mértek, csatornázás végett. A feladatom az volt, hogy egy négyszáz méter oldalú négyzetet kellett beírnom a földbe, s a négyzet sarkára ásnom egy követ, amit megszámoztak. Így készült aztán el a térkép. Bendefi László volt a vezető, s ő alkalmazott hosszmérőnek. A régész Fettich Nándor egyetemi tanárral, s Szalay Bélával, a volt miniszteri titkárral végeztük együtt ezt a felelősségteljes munkát. Általában Kunszentmiklósról tudtunk valami élelmet összeszedni a családnak. De ez a paradicsomi állapot is egyszer megszakadt, ahogy beköszöntött az ősz, reánk már nem volt szükség. Ismét munka nélkül maradtam, én is, ők is. Kimentem a IV. kerületbe, Mohunka Jánosnéhoz, a tanács oktatási osztályának vezetőjéhez, mert azt hallottam, hogy mindenütt pedagógushiány van. Mondtam neki, hogy engem büntetésből bocsátottak el ekkor és ekkor a miniszteri tanácsosi állásomból, de tanári oklevelem is van, s ha szükség van rám, tanítanék akár elemi iskolában is. Felsoroltam az okleveleimet, hogy válasszon, melyik szakomnak látná hasznát. Így kerültem 1951-ben a Viola utcai általános iskolába, a felső tagozatra, fizika–matematika szakra.

Amikor a csángókérdéshez hozzányúltam, semmit nem ismertem az irodalmából, és ez volt a jó. Nem olvastam egyetlen vonatkozó írást sem, hogy ne befolyásoljanak semerre. Én a magam szemével, amit látok, ahogy látom, úgy tudtam leírni. Utóbb viszont roppant sokat foglalkoztam a csángókérdéssel, s rá kellett jönnöm, hogy hatalmas irodalma van. Megpróbáltam ezt az irodalmat elérni, s amit lehetett, el is olvasni. Egyre jobban izgatott a kérdés, mert ráébredtem, hogy ez sokkal nagyobb és fontosabb dolog, mint ahogyan az emberek gondolkoznak róla. A csángókérdés: politikum, egy ország titka. Moldvában már annak kezdete óta élnek magyarok, s Erdélyből és Magyarországról folyamatosan újabb és újabb magyar csoportok érkeztek ide. A magyarság tehát Moldvában mindig jelen volt. A román állam úgy tekintett rájuk, mintha nem léteznének. Teljesen jogfosztottan éltek, băndin-nek (betolakodó, hazátlan) nevezték őket, s iskolájuk sem volt. Az első statisztika Moldváról 1859-ben készült. Úgy szerepelnek benne, mint katolikusok és protestánsok. A későbbi hivatalos statisztikák csak azt mondják, hogy ez az embercsoport nem számítható külön népcsoportnak, öntudat nélküliek, maguk sem tudják, hová tartozók, akikkel a jövőben mint valami néprajzi érdekességgel lehet majd foglalkozni. Románia az idők folyamán tudatosan hallgatta el, hogy nála is élnek kisebbségek. Vajon az ő nemzetiségi követeléseik, amiket annak idején a magyar kormányzattal szemben fenntartottak, itt, Moldvában megvalósultak-e? Vajon ezeknek az anyanyelvével, iskoláival történt-e valami? Meg sem említik őket, és ebből taktika lett.

1929-ben, amikor kenyér nélkül maradtam, kezembe került Bartók Béla A magyar népdal című könyve. Ez volt az első könyv, amelyik tudományosan beszél a magyar népdalról. Szétszedi aprójára, elemzi, s a népdal addig elképzelhetetlen fontos vizsgálatát viszi végbe. Ennek a könyvnek az első részében az van írva, hogy a népdalgyűjtést Bartók, Kodály és társaik az egész magyarlakta területen elvégezték, csak a moldvai Bákó (Bacău) körül lévő néhány csángó faluba nem jutottak el. Ennyi elég is volt arra, hogy meggondolkoztasson: íme, állás nélkül vagy, ez a kérdés megoldatlan, így nincs semmi akadálya annak, hogy te próbáld meg! S el is indultam, be is mentem s elkezdtem a munkát. Végigjártam a sok falut, amelyeket később felsorolok, majd többször vissza is tértem, míg csak alkalmam volt rá.

Sokat-sokat tanultam Budapesten, s 1926-ban, három év után ezek birtokában tértem haza. Ekkor Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök kinevezett a csíkszeredai római katolikus gimnázium helyettes tanárává, s elkezdtem működésemet Szeredában. Székely harisnyába s csizmába öltöztem, népviseletbe. Gyermekkórust szerveztem, minden általam ismert művet betanítottam a gyermekeknek, szőttesbálokat rendeztem, népművészeti kiállítást szerveztem, s mindezt az óráimon kívül. Visszaöltöztettem a leányokat a szőttes rokolyába, s megcsináltam az Ezer Székely Leány Napot is, együttműködve a tanítónőkkel, szürke apácákkal [Szociális Testvérek Társulata], ferencesekkel. A gyermekkórusommal bejártam a megyét. Kórusversenyeket rendeztünk az általános iskolák számára. Két kötelező dal közül egyet kellett előadniuk, ez volt a versenyének. Aki a legjobb volt közülük, kapott egy vándorzászlót, erre az volt írva, hogy „Vándorolok, de a legjobb gyermekkórusnál megállok". Nagyon boldogan vitték mindig haza a nyertesek. Amikor látták az oláhok, hogy mi mindent csinálunk és szervezünk, szemük-szájuk tátva maradt, és már kaptam is az írást, hogy mivel az oklevelem budapesti, tovább nem taníthatok a tanári katedrán.

Nemsokára meghirdettek egy állást, ahová „jó hangú és végzett kántortanítót keresnek Vulkánra, Hunyad megyébe. Fizetése az államinak a duplája és a kántori fizetés." Megpályáztam, és engem választottak. El is foglaltam azonnal a Vulkáni–Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának tanítói, és a falu, Vulkán község kántori állását. A bányászélet más volt, mint amit addig ismertem, az élet gondjai, az élet rendje, a gyermekkérdés pedig ott még nehezebb, mint másutt. A lupényi antracit világhírű volt mindig, s ezt a hatalmas szénvagyont megkapta Románia 1918-ban. Az új államot más nem érdekelte, mint az, hogy minél nagyobb hasznot húzhasson ebből a hatalmas vagyonból, s bizony sok elégedetlenségnek, felszólalásnak, lázadásnak voltam szemtanúja én is. A bányászok legnagyobb része magyar volt, ezek az emberek a Székelyföldről jöttek Lupénybe pénzt keresni, s aztán meg is telepedtek. A magyar bányászok nagyon nehezen tudtak s akartak beilleszkedni az új rendbe. A bányába is lementem Jekkel József barátommal, mert minden érdekelt, ami ezekkel az emberekkel történik. Ottlétem után néhány héttel bányaszerencsétlenség történt Lupényban, harmincöt ember halt meg. A temetésre elmentem, s ott láttam az összes felekezet papjait, a kitett koporsókat, s a szertartás után tán a legmegrázóbb a bányászhimnusz, a Szerencse fel, szerencse le! éneklése volt. A legnagyobb úr itt voltam és a legtöbbet itt kerestem az életem folyamán. A fizetésem az államinak a duplája, a kántorság pedig annyit hozott, hogy még meg is haladta a tanítói pénzemet.

1968. július végén átkerültem a Posta Kísérleti Intézethez. A Laboratóriumi Felszerelések Gyára felkínálta, hogy órabért emelnek, maradjak, de én már elhatároztam, és különben is, az a munkakör megalázó volt számomra. A munkásokkal jól megvoltam, sőt azzal az adminisztrációs, anyaggazdálkodási részleggel is, akikkel dolgom volt. Ők tudták, hogy doktor vagyok, nem segédmunkás pályára készültem. Nem én voltam az egyetlen, a deklasszáltak csak ilyen munkákat kaptak, az idegen nyelveket ismerők esetleg fordítók lettek. Így kerültem én is be a Nemzetközi és Dokumentációs Csoporthoz. Főleg angolból és németből fordítottam műszaki szövegeket, hiszen ott elektromérnökök dolgoztak. Németből és angolból középfokú nyelvvizsgát szereztem, ez elvárás volt.   Innen mentem nyugdíjba 1983-ban, és máig is jó viszonyban vagyok az intézettel. Számomra azilum volt ez a munkahely, itt nem ért politikai diszkrimináció. Annyi változás történt a munkámban, hogy évek múlva kellett nekik belső ellenőr, és akkor egy darabig a fordítás mellett elvégeztem a negyedévenkénti mérlegellenőrzést is. Aztán az lett a vége, hogy mivel az ellenőrzési vonalon növekedtek az igények, a fordítási munkám elmaradt, és csak belső ellenőr voltam. A nyugdíjba vonuláskor Kiváló Dolgozó Oklevéllel tüntettek ki, ami meglepett, nem számítottam rá. Az igazgató toleráns, humánus ember volt.