Jelenlegi hely

Státusz: 
« Vissza a listához
Bálint György látogatása a 18. kerületi Kertbarátok egyesületben
Hely: 
Budapest
« Vissza a listához
Bálint György előadást tart a Hazafias Népfrontban
Készítés időpontja: 
1985
« Vissza a listához
Bálint György egy forgatáson
Készítés időpontja: 
1991
« Vissza a listához
Bálint György általános iskolásoknak tart foglalkozást
Hely: 
Budakeszi
Készítés időpontja: 
1990
« Vissza a listához

Bálint György népszerű videókazettájának borítója

1985

 

Faragó Vilmos 1929. január 20-án a Békés megyei Újkígyóson született. Édesapja, Pfeff József borbélymester volt. Édesanyját, Grün Irént hároméves korában elvesztette. A hat elemit az újkígyósi római katolikus elemi iskolában járta, majd Békéscsabán polgári iskolában tanult. 1945-ben a Békéscsabai Felsőkereskedelmi Iskolába iratkozott be, 1947-ben a békéscsabai Áchim András Népi Kollégium tagja lett. 1949-ben érettségizett. 1953-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar szakán. 1953–1955 között tanársegéd volt az ELTE újságíró tanszékén. 1955–1956-ban gimnáziumi oktatóként, 1956–1957 között a Népművelési Minisztérium főelőadójaként dolgozott. 1957–1962 között a Népművelés rovatvezetője, majd olvasószerkesztője volt. 1962-ben – Dobozy Imre és Nemes György meghívására – az Élet és Irodalom munkatársa lett. 1964–1967 között az újság rovatvezetője, majd olvasószerkesztője, 1973-tól főszerkesztő-helyettese volt. 1989-ben leváltották, 1990-ben nyugdíjba vonult. 1995–1998 között a Magyar Hírlap munkatársa. 2013. január 20-án Budapesten halt meg. 

Faragó Vilmos
Pfeff Sebestyénnek hívták az apai nagyapámat és Engelhardt Annának a nagyanyámat. Egy Zarándhódos nevű, most Erdélyhez tartozó községből vándoroltak át a XX. század elején egy Almáskamarás nevű, most Békés megyéhez tartozó sváb faluba. Két hold földjük volt, szegényparasztok voltak, nagyapám ezért községi csősz lett. Ősz hajú, huszárbajuszú ember volt, tökéletes magyarsággal beszélt. Korán meghalt, öt-hat éves koromban láttam utoljára. Nagyanyám rosszul beszélt magyarul. Nagyon szeretett bennünket és szeretetre méltó öregasszony volt. Az egész almáskamarási sváb rokonság a kisebbségnek abban az állapotában létezett, hogy saját német kultúrájától már régen elszakadt és a magyarba nem kapcsolódott be. Ebben a községben majdnem tiszta sváb lakosság élt, tehát ők nem éreztek magyar többségi nyomást, sőt szoros sváb közösséggé alakulhattak, saját hagyományaikkal, öltözködésükkel, konyhakultúrájukkal, beszédükkel. Nem svábok voltak, mint ez utólag kiderült, hanem schwarzwaldiak. Ha rekonstruálom a beszédüket, leginkább a bécsi osztrák dialektusa emlékeztet. Két sváb nagyközség volt ebben a régióban: Elek és Almáskamarás. Mindkét település úgy létesült, hogy a török hódoltság után Harruckern báróék megkapták az egész körzetet, és Békéscsabára, Tótkomlósra tótokat telepítettek be, Almáskamarásra, Elekre svábokat, Orosházára dunántúli magyarokat. Így alakult ki ennek a régiónak ez a vegyes nemzetiségű összetétele, és minden emlékem szerint a tökéletes etnikai békesség jegyében éltek, annyira, hogy említés sem történt róla, ki tót, ki oláh vagy sváb. Ez így is volt az 1940-es évekig, amikor a Volksbund elkezdett működni, és egyszerre csak kiderült, hogy a svábság külön etnikum, a zsidótörvények hatására pedig tudomásul vette a környék, hogy a zsidók is valamilyen különös emberfajta.
Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt. Grün Adolfnak volt két fia, közülük az egyik karpaszományos tisztként esett el az első világháborúban, főhadnagy volt. Nagy alakú fényképe aranykeretben ott függött a Grün család egyik szobájában, a képen katonatiszti ruhában áll. Ez is a család erős asszimilációját bizonyítja. Volt egy másik fia is, Sándor, és több lányuk, ebből az egyik az én édesanyám. Az első világháború alatt orosz hadifoglyok kerültek a faluba, akiket a parasztokhoz osztottak ki dolgozni, és azok bejárogattak a Grün-kocsmába. Közülük kettő udvarolni kezdett két Grün lánynak. Az egyiket Böskének hívták, a másikat Irénnek. 
 
Már a Böske név is mutat bizonyos asszimilációs igyekezetet, de az is, hogy az egyik legjobb újkígyósi sertés vastagkolbászt Grünéknél lehetett kapni. Annyiból állt ennek a családnak a zsidósága, hogy húsvét táján pászkát aprítottak a tejeskávéba, húsvét vasárnapjára pedig maceszgombócot főztek a marhahúsleveshez. A család egyébként teljesen átvette a katolikus vallás világi szokásait, tehát karácsonyt ünnepelt karácsonyfával, a húsvétját húsvétkor tartotta, sonkát főztek főtt tojással, tormával, télen disznót vágtak, szóval minden a teljes asszimiláció jegyében történt. A katolikus vallást Grün Sándor és családja vette föl később, persze abból a kényszerből, ami a negyvenes évek elején következett. Sándor boltot nyitott Újkígyóson. A kocsma volt az egyik sarkon, a bolt a másikon. Vegyesbolt volt, ahol a kocsikenőcstől a végvászonig meg a selyemcukorig mindenfélét lehetett kapni. Tehát a két hadifogoly udvarolni kezdett, és el is vették feleségül Böskét és Irént. Az egyik hadifogoly ott tanulta ki a pékséget, és ott kezdtek egzisztenciát alapítani, amikor 1921-ben jött a rendelkezés, hogy a volt hadifoglyok térjenek haza. A feleségek választhattak, hogy velük mennek vagy ott maradnak. Mindkét Grün lány vállalta, hogy kimegy a bizonytalan Szovjetunióba. Irénék az első gyereküket itt hagyták a nagyszülőknél. Böske nagynéném a férjével egy Polock nevű belorussziai városba került, Irén, aki később az anyám lett, egy Harkov nevű városba ment a férjével. Böske néniék a német támadásig Polockban éltek. Irén férje hamar meghalt Harkovban, és ő egy újabb gyerekkel Lengyelországon keresztül visszajutott Újkígyósra. Mivel az apja már nem élt, Grün nagyanyához ment, akkor már ő volt a kocsmáros. Egy kövér, terebélyes, alacsony néni, mindig festőkötényben járt, és valahányszor megképződik előttem, úgy látom, hogy gurul felém, nagyon jó kedélyű, és valamit mindig hoz nekem, egy szem cukrot vagy almát. Az egész falu úgy hívta, hogy tésasszony.
1919-ben a kommün nem hagyott mély nyomot, először is nagyon rövid ideig tartott, mert oda a románok hamar bevonultak. A kommünről mindig csak azt mesélték, hogy néhány hőzöngő volt ez idő alatt, és mihelyt vége lett, mert bejöttek a románok, akkor ezeket összefogdosták, és mindegyik kapott huszonötöt, „douzese csincs”, attól kezdve ez belekerült a falusi szótárba. Nem emlékezett senki úgy erre az időre, mint valamilyen reménységeket ígérő rövid korszakra. Minthogy meglehetősen konzervatív gondolkodásúak voltak, minden szélsőséget rosszul fogadtak, így a kommünt is. Persze volt a falusi szegénység, akiknél azért ez másképp élt. Ezzel kapcsolatos egy történet. Az uradalmi cselédasszonyok a grófnét levitték a kastély mosókonyhájába és odaállították a mosóteknőhöz, hogy mosson ő is, és elégedetten nézték, hogy a grófnő mos. Ez körülbelül ki is elégítette minden elképzelésüket egy igazságosabb társadalomról. Itt senkit nem akasztottak fel, senkit nem bántalmaztak, ha eltekintünk ettől a huszonöt botütéstől. Azt hiszem, a konzervatív beállítottságú tudat miatt nem mozdult a falu, de ez következett a létformából, abból, hogy a falu közvéleményét ez a közép- és jómódú parasztság határozta meg, s az berendezkedett egy szisztematikus gazdálkodásra. Ehhez a gazdálkodáshoz nyugalomra, békességre, piaci viszonyokra, megbízható kupecekre volt szükség és semmiféle fölfordulás nem volt kívánatos.
Volt egy enyhe német szimpátia, de ebben a néhány ott élő svábnak a világon semmi szerepe nem volt, az ottani svábok és néhány zsidó család tökéletesen úgy viselkedett, mintha magyar család lett volna. A svábok jöttmentek voltak, volt köztük borbély, mint az apám, volt egy kereskedő, egy asztalos, inkább iparosok voltak. Zsidó család összesen három volt. Az egyik kocsmáros, a másik kereskedő, a harmadik a bádogos, aki ereszcsatornákat készített, meg vödröket, locsolókat. Azt hiszem, hogy amikor a falu közvéleményét még nem zavarta meg az antiszemita propaganda és a zsidótörvények, addig semmiféle megkülönböztetés nem volt nemre, fajra vallásra, csak a különbségek egy természetes tudomásulvétele.
Az almáskamarási sváb család feje, Pfeff Sebestyén kétholdas szegényparaszt és falusi csősz volt. Nyilvánvaló, hogy a két hold nem adott kenyeret ennyi gyereknek, mindenkinek el kellett döntenie, hogy mi lesz belőle. Minthogy az én apám, Pfeff József bizonyult fizikailag a leggyengébbnek a családban, úgy gondolták, hogy iparosnak adják, de hogy miért éppen borbélynak, azt nem tudom. Tizennégy évesen elvitték az Elek nevű sváb nagyfaluba, ahol az ottani borbély inasa lett, és az akkori szokások szerint ott is lakott a mesternél. Az inasnak nemcsak a szakmát kellett tanulnia és gyakorolnia, hanem besegíteni disznót etetni, udvart söpörni, a gyerekre vigyázni, és amikor levizsgázott és borbélysegéd lett, még egy darabig segédként ott dolgozott a mesternél. Körülbelül húszéves korában körülnézett a környéken, hogy hol kezdhetne egzisztenciát alapítani. Újkígyósra került, és úgy találta, hogy ott tud kuncsaftokat szerezni. Az újkígyósi borbélyok házakhoz jártak. Egy idő után apám bérelt egy kicsi helyiséget, amelyben volt két szék, két tükör, néhány szerszám, minthogy pedig vízvezeték nem létezett, volt egy falra szerelhető víztartály, aminek csapja volt, és ha kinyitották, folyt belőle a víz. Apám uras megjelenésű volt, lakkcipőt hordott, és hozzá kamáslit. Volt egy csíkos nadrágja, hozzá egy sötét zakó. Elegáns úrnak számított, ezért a falusi intelligenciának, az uradalom intézőinek és a jobb parasztoknak ő lett a borbélya. Házakhoz járt, úgy, hogy az inas ment elöl egy kis tálkával, pamaccsal és egy szappannal. Az volt a dolga, hogy előkeresse a delikvenst, mert a delikvens nem ült ott, a borbélyt várva, hanem fenn volt a szénapadláson vagy lenn a kertben és elő kellett keresni. Személyes élményként is tudom mondani, később ezt én is csináltam. A borbély egész évben ingyen dolgozott, és alig várta, hogy a cséplésen túl legyenek, mert volt, akitől búzát kapott, volt, akitől árpát, másoktól kukoricát, takarmányrépát. Ha nincs az a néhány értelmiségi, akit pénzért borotvált apám, akkor nálunk hónapszámra egyetlenegy fillér nem lett volna.
Apám az édesanyámmal úgy találkozott össze, hogy járt a Grün-kocsmába, és ott voltak a Grün lányok. Valószínűleg a kocsmárost is ő borotválta és hajvágta, s az ilyen házhoz járó ember félig-meddig családtaggá válik mindenütt. Végképp azzá vált, amikor a Szovjetunióból hazakerült Grün Irént elvette feleségül. Úgy tudom, nagy szerelem volt. Olyannyira, hogy végül már azért volt muszáj gyorsan a házasságot megkötni, mert én elindulóban voltam. Tehát ezek szerint szerelemgyerek volnék. Az anyám alacsony, kerek arcú, barna hajú, szép szemű, szomorkás szépasszony volt. Az apám magas, szőkésbarna, jellegzetesen sváb legény. Valószínű, hogy ezt a szerelmi kapcsolatot nem vették feltétlenül jó néven. A falu megkérdőjelezte, mert zsidó lány, mert van két gyereke, mert idősebb. Anyám családjában viszont jó néven vették a borbélymester házassági szándékát, hiszen mire számíthatott Újkígyóson két gyerekkel egy harmincvalahány éves özvegyasszony? Az apai nagyszülők Almáskamaráson húsz kilométerrel arrébb voltak, és nem hiszem, hogy gondot okozott nekik. Sőt az a gyanúm, hogy ezt is az apám emelkedése bizonyítékának tekintették, hiszen ő már kiemelkedett a szegényparaszti környezeből, és kiemelkedett az etnikai elzártságból is, mert egy magyar faluban telepedett le. A házasság 1928-ban, a katolikus egyház szertartása szerint köttetett, és anyánk kötelezte magát, hogy minden születendő gyermeke a katolikus vallást fogja követni.
 
Az ifjú pár a két gyerekkel a Templom utca végébe költözött Elekesékhez albérlőként, akiknek volt egy szobából és egy nyári konyhából álló melléképületük. Én abban a kis házban születtem. Később, amikor apám egy bérelt bolti helyiségben megnyitott egy kis borbélyműhelyt, annak a közelébe költöztek. Egy önálló ház volt, udvarral és kerttel, szintén bérelte apám. Az első házasságból származó két gyerek a nagyszülőnél maradt. Én 1929. január 20-án születtem. Az almáskamarási nagyapám másik fia után – aki az első világháborúban meghalt – kaptam a Pfeff Vilmos nevet. Az öcsém 1932-ben született, anyánk meghalt a születésekor. Anyám háznál, bábaasszonnyal szült. Az is lehetett, hogy valami műhiba történt, de anyám akkor már 38 éves volt, és szült egy nagy fiút, ami túlságosan igénybe vette. Nekem összesen három évem volt az édesanyámmal együtt. Egyetlen emlékem van, az is a temetésről, hogy a ravatal az udvaron volt és engem síró asszonyok ölelgettek és sajnáltak, de nem tudtam, mi történt. Akkor a néhány napos öcsémmel visszakerültünk a sváb nagyszülőkhöz Almáskamarásra. Háromtól ötéves koromig voltam ott, ötéves koromban az apám újranősült s én visszakerültem Újkígyósra, később az öcsém is.
 
Akkoriban hol svábul beszéltem, hol magyarul, és nem vettem észre, hogy mikor váltok. Ami nagy szomorúságom, hogy ezt a sváb nyelvet teljesen elfelejtettem.
Édesapám 1936 körül nősült meg újból. Lindner Ilonát, az újkígyósi Keresztény Polgári Olvasókörben működő kocsma kocsmárosának a lányát vette el. Nem az övék volt a kocsma, az apja bérlő volt, Lindner Józsefnek hívták, ő is sváb. Apám odajárt mint kocsmázó és borbély, és a második anyámat mint ott sürgölődő leányt ismerte meg. Az a gyanúm, ez a házasság se ment simán. A falu közvéleménye és a közvetlen család itt is meghányta-vetette a dolgot, mert itt most az apám volt hátrányos helyzetben, neki volt két gyereke és ő került egy zsidó családdal rokoni kapcsolatba. Anyámnak mint fiatal lánynak ráadásul azonnal azt a terhet kellett fölvállalnia, hogy még nincs is saját gyereke, de már van két gyerek. Anyám húszéves volt, amikor házasságot kötöttek, apám huszonhét. A kocsmáros nagyapának volt egy háza Újkígyóson, kerttel és földterülettel a kert mögött, ide költöztek be az új házasok. Anyám családjában faluszerte arról voltak híresek a lányok, Margit néni, vagy a nagyanyám, Ilona, hogy csak oda kell ülni melléjük, és a jókedv hamarosan olyan mesélő tehetséget és humorérzéket hoz elő belőlük, nagy, egészséges kacagásokkal, hogy én, aki félárvaként, szomorúságban és folytonos identitás-bizonytalanságban éltem ott Újkígyóson, elátkozott királyfiként, fürödtem ebben a jókedvben, felszabadultságban és identitás-azonosságban.
 
Állandó, meghatározó szomorúság volt számomra gyerekkoromban a félárvaság, és az, hogy a falu meglehetősen brutális törvényei miatt a nevelőanyám – bár nagyon rendes asszony volt – nem mert engem és az öcsémet szeretni, mert megszólták volna. Mit ajnározza őket, nem is az ő gyerekei. Apám furcsa, introvertált ember volt, az érzelmeiről soha semmit el nem árult, és abban a téveszmében élt, hogy az új feleség iránti tapintatból soha többé nem szabad emlegetni az első feleségét.Ez számomra azt jelentette, hogy az én anyámról soha nem beszéltek. Grün nagymamáék sem emlegették, pedig elég rendszeresen eljárogattam hozzájuk, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy minket az új anyához hozzá kell édesítsenek. Tekintettel erre a különös helyzetre, amelyikben nem érezhettem magam teljesen otthon, mert nem voltam teljes jogú családtag, az anyám nem volt édesanya s az apám ridegen bánt belünk, én az alkalmazkodás maximumára törekedtem mindig, hogy soha sehol ne okozzak gondot, súrlódást, veszekedést.
 
A Keresztény Polgári Olvasókör nagyon laza képződmény volt, a jobb parasztok tartoztak ide, de ott senki nem olvasott rajtam kívül. Egy L alakú épületben volt a kocsma, ott laktak nagyapámék, volt egy nagyobb terem, egy söntés és egy kisebb terem. A kocsma és az olvasóterem tehát egy épület volt, és az olvasókör annyit jelentett, hogy volt egy szekrény, ami lakattal volt bezárva. Ha azt nekem a nagyanyám kinyitotta, abban megtaláltam a Jókai-összest és a Herczeg Ferenc-összest. Ezt, mint egyszeri beruházást, az olvasókör beszerezte, de attól kezdve oda új könyv nem került. Énnekem ebből megvolt az a hasznom, hogy minden Jókait és Herczeg Ferencet elolvastam. Hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy a legjobb magyar író Herczeg Ferenc, mint egy édes mesét olvastam és nagyon élveztem. Elég korán eltűnődtem azon, hogy vajon az irodalomban miért nem találkozom azzal a faluval, ami valóságosan létezik körülöttem. A valóságos falut zavarosabbnak, szegényebbnek, kevésbé idillinek, cájgnadrágosnak találtam. Újkígyóson osztott iskola volt, de több épületben zajlott a tanítás. A helyi iskolák két tantermesek voltak. Három épület volt és háromszor két tanterem. Ha valamit tudok a világról, azt ebben a hat tanévben tanultam meg kiegyensúlyozott kedélyű, tanítani szerető, gyerekeket szerető tanító bácsiktól és tanító néniktől.
Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul. Egy nyári reggel elindul a templomba és találkozik a rossz gyerekkel, aki azt mondja, menjünk le a folyóra, fürödjünk. A csábító ördög olyan hatásosan működik a rossz fiúban, hogy a jó gyerek végül is elcsábul. A folyóhoz mennek, ahol a jó fiú kihevült testtel ugrik bele a vízbe, tüdőgyulladást kap, hazakerül, de mire a pap megérkezne, hogy az utolsó kenetet föladja, a jó fiú meghal. És mit gondoltok, gyerekek, ez a fiú, aki mindig jó fiú volt, de egyszer nem ment templomba, hová jutott halála után? A pokolba, mondta a káplán úr, ebből is láthatjátok, mennyire be kell tartani az egyház törvényeit és nem szabad bűnben leledzeni, vagy rögtön igyekezzünk meggyónni. Én azon kezdtem gondolkodni, hogy ez valami irtózatos igazságtalanság, és ha ezt az Isten így rendelte el, akkor nem lehet igazságos Isten, ez egy gonosz, veszélyes, sértődékeny úr fölöttünk. Ez egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, mert egy naiv vallásosságból a kételkedés, a gondolkodás útjára lökött, és éppen egy pap, anélkül, hogy tudta volna, indította ezt el bennem. Én ezt megfogalmaztam magamban, de nem volt kivel megbeszélni.
A társadalmi lázadásom abból állt, hogy fölgyülemlett bennem egy súlyos ellenérzés a helyi társadalom nagyparaszti garnitúrája ellen, épp azért, mert lenéztek, s közben nagyon sok bunkóságot, faragatlanságot, durvaságot, béresekkel való rossz bánásmódot, a kapzsiság, a kisszerűség és egy hipokrita vallásosság sokféle módját érzékeltem. Ez elvezetett bizonyos kételyekig a falu szokásrendjével és erkölcsi törvényeivel kapcsolatban. Ezek csak lassan gyűltek bennem, mint a szociális lázadás apró jelei, és csak belül zajlottak, senkivel megbeszélni nem lehetett. Gyakran voltak olyan vágyképzeteim is, hogy majd elmegyek és huszár leszek, és egy huszárszázad élén bevonulok Újkígyósra, végig a Wenckheim utcán, gyönyörű mente lesz rajtam, zsinórok, és kard az oldalamon, s ez lesz majd a nagy elégtétel. Kettős életem volt: volt egy lelki életem, és volt egy szurtos, klottgatyás életem.
1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van. A mostohaanyai rokonsághoz hozzátartozik egy községházán dolgozó ember, aki névnapokon, disznótorokon ott van nálunk, és a felnőttek politizálnak Hitlerről, zsidókról, oroszokról, és azt hallom ettől a nagybácsitól, hogy a zsidók milyen gonoszak, betolakodók ebben az országban, és hogy a zsidókat igenis meg kell büntetni. Azt hallom egy nénitől, hogy a zsidókkal még ráadásul az is baj, hogy Krisztus urunkat ők feszítették meg, és ennél nagyobb vétket elképzelni se lehet. S akkor elkezdett minden összezavarodni bennem, de az identitásommal még nagyobb bajom lett, haragudtam apámra, hogy miért azt vette feleségül, akit feleségül vett, nem tudtam mit kezdeni a Grün nagyanyám iránti szeretetemmel, elkezdtem őket szégyellni.
A legnagyobb árulást is elkövettem. 1941–42-ben már bejártam Békéscsabára a polgáriba, és hazafelé jövet Grün nagyanya mindennap kiállt a kapu elé, hogy na, jönnek a vonatról. Egyszer, amikor a társaimmal jöttem, éreztem, hogy a társaim azt kezdik figyelni, hogy na, most ez odaköszön a zsidó nagyanyjának, vagy nem köszönoda. És én nem köszöntem oda. Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a másik oldalon ott áll a nagyanyám. Soha ezt az árulást megbocsátani nem tudom magamnak. Talán ebből következik, hogy hosszú ideig voltak olyan álmaim, hogy a nagyanyám meg a nagybácsi meg a nagynéni visszajöttek Auschwitzból, én benézek a házuk ablakán, a pókhálós és poros ablak mögött látom az arcukat, néznek kifelé, és semmi más nincs az arcukon, csak néma szemrehányás, néma vád. Lehet, hogy ez szentimentálisan hat, de ez az álom nagyon sokáig előjött.
Soha nem esik szó róla, hogy a második világháború a gazdag parasztság számára gazdasági konjunktúrát jelentett. Ez jelentette az igazi kiemelkedést a harmincas évek elejének válságából, ekkor tudták megfizetni az adósságaikat, ekkor szabadult meg a falu az örökváltság terheitől is. Minden árucikknek konjunktúrája lett, búzának, kukoricának, disznónak, baromfinak. Elkezdtek ipari növényeket termeszteni, kendert, lent, ricinust, és ez a konjunktúra mint egy polgárosodási folyamat is belejátszhatott abba, hogy átvenni a szerepet a zsidóktól. Nem volt ellenükre, hogy a zsidó konkurencia, a zsidó gabonakereskedő eltűnt, akiről mindig az volt a gyanújuk, hogy valahol becsapja őket, és most meg is érdemlik, hogy így bánjanak velük. A lakosság nagy részében passzív antiszemitizmus volt, csak néhány aktívabb, nyilaskodó ember fordult elő. A Grün Sándor bácsi boltjának lehúzott redőnyére egy éjszaka ráfestették a hatágú csillagot, és akkor Sándor bácsi úgy gondolta, hogy noha már ki van keresztelkedve és minden vasárnap ott vannak a templomban, elmegy Újkígyósról, mert itt túlságosan szem előtt van. Beköltöztek Békéscsabára, hátha ott el lehet jobban tűnni.
Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják. Katolikus vallásban nevelkedik, semmiféle zsidó vallásosságot nem tapasztal maga körül. A vád tehát végképp megfoghatatlan a számára. Az édesapám nem segített ezeknek a gyerekkori kínoknak a feloldásában. Azt hiszem, hogy az apámból nem az ehhez való intelligencia hiányzott, inkább valamilyen erős gátlás tartotta vissza. Ezt nem lehet gonoszságnak tekinteni. Inkább fatalizmusról lehet szó, amelyik mindig belenyugszik a dolgok folyásába, és valamilyen csodában reménykedik, hogy talán nagy baj mégse lesz. A másik oldalon ott volt a svábság, és ez az apámat is befolyásolta. Választania kellett volna Hitler és a tisztesség között, és ő nem választotta Hitlert, de azt a fajta tisztességet se, amelyik egy karakán kiállást kellett volna hogy jelentsen, vagy legalábbis egy csöndes, de szívós ellenállást az ellen a mágikus hatás ellen, amely Hitlerből és a Harmadik Birodalomból sugárzott rá és az almáskamarási sváb rokonokra. Ennek nem tudott ellenállni, ahogyan a falu más lakóinak is imponált a német civilizáció, a német hadsereg fegyelme és felfegyverzettsége, majd imponáló győzelmei. Ennek hatása alól ő se tudott teljesen kikerülni. Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is. Az én almáskamarási sváb rokonaim az analfabetizmus szintjén álltak kulturálisan, és a legszegényebb szegényparasztság szintjén szociálisan. Ha érkezik hozzájuk egy olyan agitáció, amelyik kulturálisan a nagy német nép kultúrájához köti őket, szociálisan pedig nemcsak hogy jólétet ígérnek, földet, földosztást, hanem úri pozíciót is ebben az országban, akkor ennek nagyon nehéz ellenállni. Anélkül, hogy ezek a rokonok igazából tudták volna, ki az a Hitler, mi az a nácizmus, van-e valamilyen tisztességfedezete ennek az ideológiának, sodródtak a többiekkel, és beléptek a Volksbundba. Majd egy rendkívül erős agitáció kezdődött Almáskamaráson és az Elek nevű sváb faluban is a fiatal fiúk SS-be léptetése dolgában. Ígéretek sokasága hangzott el, hogy a világ elit hadseregébe fogtok belelépni, egy győztes hadsereg katonái, a világ urai lesztek. Az az unokatestvérem, Engelhardt Jóska, akinek két elemije volt és írni-olvasni nem tudott, tátott szájjal hallgatta ezeket az ígéreteket, akárcsak Ádám, az öccse. Mindketten a közeli Bánkúti József főherceg uradalmába jártak aratni, kukoricát kapálni, répát szedni, ehhez a szegényparaszti léthez képest összehasonlíthatatlanul más létezésmódot ígértek nekik, és mire észbe kaptak, már jelentkeztek az SS-be, be is vonultak, és időnként kaptunk tőlük tábori lapot. A keleti frontra kerültek.
Az egyik nap Grün nagymama volt az eszembe, a másik nap a sváb nagymama. A svábság és a zsidóság birkózása bennem már csak azért is el-elbillent a svábság javára, mert hiszen én valójában nem voltam zsidó. Sőt a zsidó rokonaim sem voltak zsidók, sem a külsejükben, se a viselkedésükben, se a szokásaikban nem lehetett tetten érni semmi olyasmit, ami mássá tette volna őket. Arról is sokáig meg voltak győződve, hogy vannak ugyan ezek a zsidótörvények, de akik az országot vezetik, mégiscsak urak, és a németekről sem hihető, hogy valami kegyetlen dolgot hajtanak majd végre, hiszen a német mégiscsak kultúrnép. Ez a fajta zsidó önámítás át- és átjárta az asszimiláns zsidóságot, és az újkígyósi rokonság hasonlóképpen viselkedett. Minthogy azonban a nyomás egyre nagyobb lett, elérkezett a második zsidótörvény is, a kocsmát föl kellett adni, 1941–42 körül átváltottak gabonakereskedésre, a Grün-rokonságban kezdett nőni az ellenérzés a kormányzat és a hivatalos politika ellen. Amikor Észak-Erdély is visszakerült, addigra engem már ez a Grün családból érkező hatás annyira megérintett, hogy az észak-erdélyi bevonulásról készült másfél órás dokumentumfilm mozibeli vetítésére – bár az egész iskolát kivezényelték – nem voltam hajlandó elmenni, a falu iskolásai között egyedül. Ez volt az lázadásom. Úgy gondoltam, hogy ez nem az én ügyem. Hogy annak ugyan örülni kell, hogy a csonka Magyarország visszaszerzi az elhódított területeket, de ezt a visszaszerzést olyan hatalomnak köszönhetjük, a hitleri birodalomnak, és olyan hazai politikai vezetés hajtja végre, amely az ellenségünk. Abba az örömbe tehát, hogy Észak-Erdély visszakerült hozzánk, egy akkora üröm vegyült, hogy ez engem is visszafogott attól, hogy elmenjek megnézni ezt a filmet, és azonosuljak vele. A tanító bácsi felelősségre vont emiatt, súlyos szemrehányást tett: rossz magyar vagyok, ha ebből az általános örömből ezzel a gesztussal kivonom magam.
A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország. A háborút olyan dolognak tekintették, amelyiknek nagyon kétes a kimenetele. Hitler addigi hadisikerei, amelyeket Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Franciaországban elért, imponáltak ugyan, de emlékszem olyan felnőtt-beszélgetésekre, amelyekben fejcsóválva az hangzott el, hogy ebbe bele fog törni Hitler bicskája. Mi magunk is belekeveredtünk a háborúba, és ez a parasztember számára csak annyit jelent, hogy itt a baj, mert a fiúnkat el fogják vinni katonának, és a fiúnk segítségére itthon nem számíthatunk, a fiúnk talán haza sem jön. Ezek is belejátszhattak abba, hogy szkeptikusan ítélték meg, ami 1941 nyarán elkezdődött.
Hivatalosan akkor kellett számot adnom először a származásomról, amikor fölvettek a békéscsabai polgári iskolába. A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell. Úgyhogy az igazgató zordan fogadott bennünket, és azt mondta, hogy majd a jövő nyáron. Akkor én már a hetediket végeztem volna, és túlságosan öregecske lettem volna ahhoz, hogy elsős polgárista legyek. Valaki aztán fölvilágosított bennünket, hogy végezzem el az elsőt magánúton, úgyhogy az elsőt magánúton elvégeztem. Hamar kiderült, hogy óriási előnyben vagyok a többiekhez képest, hiszen ők négy elemit jártak ki, én meg hatot, ezért én már mindent tudtam, amit a polgári első-második osztályában tudni kell, két évvel érettebb voltam. Néhány hét alatt kezdtem kitűnni, érettebbnek látszottam, és tudtam, hol van Tunisz és Madagaszkár, tudtam osztani, szorozni törtekkel is. A baj akkor kezdődött, amikor minden gyereknek a nagyszülőkig visszamenően hivatalosan igazolnia kellett, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Mintha az döntötte volna el az ő kicsodaságát, hogy ki volt a nagyanyja. Abban az osztályban volt egy stréberségig összeszedett fiú, eredetileg újkígyósi, de akkor már Békéscsabán laktak. Volt egy olyan pillanata ennek az igazolásos időszaknak, amikor ez a fiú az első padban ülvén hátrafordult, és azt mondta, hogy is hívják a te anyádat? Egy egész osztály előtti színvallásra kényszerített. És én mondtam, hogy Lindner Ilonának, a nevelőanyámat csakugyan így hívták. Mire ő: de volt neked egy édesanyád is, azt hogy hívták? És akkor mondanom kellett, hogy Grün Irénnek. Ez a Grün név az osztálytársaim körében egyértelművé tehette, hogy itt egy zsidó anyáról van szó. Nagyon kemény, rossz pillanat volt. Összegyűjtöttük a keresztleveleket, és ezek a polgári iskola számára igazolták, hogy velem baj van, mert az apám római katolikus ugyan, de az anyám zsidó és a nagyszülők is azok. A tanárok egy része visszafogottabbá vált, másik része pedig úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Viszont továbbra nem vehettem részt a leventefoglalkozásokon, méltatlanná váltam rá, egy-két társammal együtt, akikről szintén kiderültek ilyen bajok. Karszalagot kaptunk, és míg a többiek leventefoglalkozást űztek, minket iskolai közmunkára fogtak, hogy lapátoljuk a szenet be a pincébe, vagy takarítsunk. A dolog megalázó volt, mert elkülönítettek a többségtől, szalagot tettek a karunkra és kényszermunkát végeztettek velünk. Ez azonban csak néhányszor történt meg, majd elfelejtkeztek az egészről.
 
Egy szerény jövőelképzelés következtében történt úgy, hogy nem gimnáziumba, hanem polgáriba mentem. Már az is órási dolognak számított, hogy továbbtanulok. Minthogy hat elemit jártam és a családban semmilyen indíték nem volt arra, hogy engem továbbtaníttassanak, meg se fordult a fejünkben, hogy gimnáziumba mehetnék. Már csak azért sem, mert a gimnázium nyolcosztályos volt, ez azt jelentette volna, hogy a családnak tizennyolc éves koromig el kell tartania, és ezt a luxust nem engedhették meg maguknak. Az apám a polgári iskolai továbbtanulást is fölöslegesnek tartotta, de előttem az emelkedésnek ez is valamilyen csodálatos lehetősége volt, és rettentően büszke voltam rá. Ezzel kezdődött meg a faluból való kiemelkedésem története. Görcsösen vágytam rá, ami nem szép tőlem. De menekülni akartam onnan, a szégyeneim helyszínéről, egy új közegbe, ahol nem ismerik az előzményt, ahol, ha értékelnek valamire, akkor saját értékeim alapján teszik és nem a fölhalmozódott szégyenek és a családi vonatkozások ismeretében.
Volt néhány kedves tanárom és volt néhány újdonság, amihez ismeretként a polgári iskola révén hozzájuthattam. Az egyik, hogy színvonalasabb matematikaoktatásban részesültem, és újdonság volt az idegen nyelv, elsőtől kezdve német nyelvet tanultunk. Minthogy a polgári praktikus iskola volt, levelezést tanított, hogyan kell egy kérvényt megfogalmazni, milyen legyen a külalakja. Németből is levelezésfélét kezdtünk tanulni. De az egész iskolának volt egy kellemetlen, katonás jellege. Ahogy mentünk bele a háborúba, úgy vált ez az iskola egyre inkább egy katonai előképző hellyé, ahol a leventeoktatás maga is egyre katonásabb lett, és az iskolai formulák, rituálék is militarizálódtak.
A falu eközben még mindig a háborús konjunktúra áldásait élvezte. A hadigazdálkodás egyre több gabonát, konzervet, élelmiszert kívánt, a merészebb paraszti vállalkozók szép vagyont gyűjtögettek össze ebből a konjunktúrából. Ezen még az sem rontott sokat, hogy elkezdődött az úgynevezett Jurcsek-rendszer, amely egy hadigazdálkodásos, beszolgáltatásos rendszer volt. Lehetett Jurcseket szidni, de a falu nem élt rosszul, élvezte egy világháború előnyeit, és tekintettel arra, hogy a második magyar hadsereg veresége után nagyon kis létszámú magyar hadsereg tartózkodott a keleti fronton, itt még csak egy-egy családból hiányzott valaki. 1944 nyarán kezdődött a munkaerőhiány, amikor újabb egységeket küldtek a frontra.
1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé. Amikor már zordra fordult a helyzet, a nevelőanyám – az öcsém és énirántam való aggodalomból – ránk parancsolt, hogy ne menjünk át nagyanyáékhoz, s a kerítésen át is csak akkor beszéljünk velük, ha meggyőződtünk róla, hogy ezt senki nem látja az utcáról. Ez mindenképp egy furcsa, zavaros érzelmi helyzetet hozott létre, hogy a nagyanyámtól tartózkodnom kell. Időnként csendőrök jöttek ellenőrizni. A nagymama, ha kiállt az utcára, eltakarta a csillagot. Nem éreztek istenbüntetést abban, hogy a sorsuk ilyenné alakult, mert semmilyen vonatkozásban nem érezték bűnösnek magukat. Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket. Végignéztem, hogy Lócskai Pali bácsi beállt az udvarba a kocsival, hogy egy batyuval hogyan száll föl a nagyanyám, nagyon nehézkesen és sírva, a nagynéném, Manci néni és az unokabátyám, Pista. Egy hét múlva a gyulai gettóból értesítés jött, hogy vigyünk be ágyneműt, cukrot, és én akkor biciklire ültem. Lócskai Jóskával bementünk Gyulára, megérkeztünk a gettó bejáratához, ahol egy csendőr állt. Láttuk, hogy Manci néni ott van egy kerítés mögött és félve integet nekünk, majd beszél a csendőrrel és a csendőr megengedi, hogy odamenjünk a kapuig és a csomagot átnyújtsuk neki. Mondta, hogy nagymama beteg, fekszik és Pista sincs jól. A nagynéném valósággal elhessegetett onnan, és zavartan búcsúztunk egymástól. Én őt akkor láttam utoljára, a nagymamámat és az unokabátyámat akkor se. Arról már nem tudtunk, mikor vitték át őket Békéscsabára, mikor várakoztatták őket két-három napig a békéscsabai állomáson egy pajtaszerű, óriás raktárban, majd ott rakták őket vonatra, és a vonat Auschwitzba ment. Ezen a vonaton vitték Auschwitzba Grün Sándort, a feleségét és a fiát is, akik akkor már Békéscsabán laktak, és azt a mostoha leánytestvéremet, akit anyám még a Szovjetunióból hozott haza csecsemőként. Ők voltak az én közvetlen rokonaim, akik közül senki nem jött haza. Mi, az öcsémmel azért úszhattuk meg, mert még lehetett formulát találni arra, hogy mi kivételezettek lehetünk. És mert – ezt utólag gondolom így – a falu elöljáróságában volt annyi tisztesség, hogy nem hozták apámat meg a nevelőanyámat ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy a két gyereket fogják és elviszik.
Feltűnően kevés zsidó család élt ebben a faluban. A Grün nagymamához tartozó családtagjaimon kívül egy Bender Ottó nevű bádogosmester és a családja, valamint egy orvoscsalád. Az orvosék és a bádogosék ingóságait Grün nagyanyámék házában gyűjtötték össze egy kocsmai nagyterembe, ahová sok bútor és minden egyéb elfért, majd lepecsételték Grün nagymama házát. Ebben az időben már megszerveződött a légoltalmi szolgálat és engem, mint tizenöt éves fiút bevontak ebbe, ami két dologból állt. Egyrészt ülni kellett egy rádió mellett, és ha bemondták, hogy Bácska–Baja légiveszély, akkor a templomtoronyban ülő légoltalmi ügyeleteseknek kellett szólni és félreverték a harangot. Másrészt fönt kellett lenni a toronyban a harangok mellett. Akkor történt, hogy én éppen ott voltam a községháza udvarán – ott volt ugyanis a rádióhallgatás –, amikor megérkezett a községi fogat, egy lovas kocsi és abban tökrészeg emberek. Kiderült, hogy leltározni jártak a Grün nagymama-féle házban, és ott találtak az orvosék révén italokat. Az italt megitták és bizonyos elmozdítható és értékesnek vélt tárgyakat magukhoz vettek. A községi kocsist, aki a lovakat vezette, és aki szintén részeg volt, Ábris bácsinak hívták. Ábris rendkívül boldogan emelt ki a kocsiderékból egy nagy papírzacskót, hogy elhozta, amit ott talált, az összes kristálycukrot. Vitte be az istállóba, hogy eldugja, amikor egy perc múlva káromkodva jött ki, hogy a fene egye meg ezeket a zsidókat, még most is becsapnak: ez nem is cukor, hanem keserűsó. És lehetett érezni, hogy a zsidókra csakugyan haragudni kell és el is kellett innen vinni őket, hiszen becsapták Ábris bácsit, mert cukor helyett keserűsó van a zacskóban. Akkor odanyúlt a kocsiderékba, mert minden fényképet, amit találtak, összeszedtek, azokat szétszórta az udvaron és mindenki taposgált rajta. Én ott voltam légoltalmi szolgálatos és néztem, hogyan taposnak a nagyanyám fényképén, a nagynéném fényképein, talán meg az enyém is ott volt a többi között. Nem mertem szólni, nem mertem föllázadni, nem mertem kiabálni és nem mertem sírni. Azon se, hogy láttam, hogy a kocsiderékban ott van a nagyanyám pöttyös bögréje, és a jól ismert falióra, amelyik minden negyedórában egy kedves hangot bocsátott ki. Néznem kellett ezt a társaságot, amint tökrészegen és teljes közönnyel viseltetnek a hullarablás iránt, amit akkor ők csináltak. A falu népe persze látta, amikor elvitték őket, de minthogy a kocsma már rég megszűnt, egy utcával arrébb már nem is tudtak a dologról, a közvetlen környék pedig sopánkodva tudomásul vette. A velünk szemben lakó család kárörömmel beszélt erről. A falu nem úgy élte ezt át, mint egy egész falun esett szégyent. A legtöbb, ameddig valaki eljutott, egy fejcsóváló sajnálkozás volt. Mint valami természeti csapást fogták föl, ami mindenképpen rajtunk kívül esik, tehát nem tehetünk semmit se ellene, sem mellette. Azt hiszem, hogy akkor is ugyanaz lett volna, ha például a faluból összeszedik a barna szeműeket. Vagy később a svábokat. Olyan politikai vákuumot éreztem, olyan apolitikusságot, amiben semmi nem mozdult, amiben a tudatosságnak, az ország életében való felelős részvételnek semmiféle jelét nem láttam. Úgyhogy nekem az az alapérzésem, hogy ez az ország minden szörnyűséget, amit velünk csináltak, passzív szemlélőként élt meg és csinált végig. Márpedig a történelem akkor már nagyon pörgetett bennünket.
Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt. De ez egy ember történelmi szerepének a megítélése, egy asszonyé, akinek fogalma sem volt róla, mi az a Volksbund és mi ez az egész, ami itt körülöttünk van. Nem tudott se írni, se olvasni, mérhetetlen szívjóság volt benne, és mindenféle kétlelkűség, álság meg cinizmus hiányzott belőle. Népviseletben járt, sváb nagyszoknyában, blúzban, fejkendővel. Ő volt az, akitől a legtöbb babusgató szeretetet kaptam. Ez a Rézi néni aztán megbűnhődött azért, hogy a két fiát elengedte az SS-be, mert menekülnie kellett Magyarországról. Ő még a kitelepítést sem merte megvárni, tudta, hogy az ő bűne nagyobb, mint az átlag sváboké, tudta, hogy bűnösnek fogják tartani. Ezért 1944 nyár végén befogták a két lovukat, fölrakták az oldal szalonnát, két nagy kenyeret, ágyneműt, dunnát, párnát, és elindultak Almáskamarásról. Addig mentek-mendegéltek, míg Heidelbergbe nem értek. A többség Almáskamaráson maradt. Szorongani szorongtak, de attól nem tartottak, ami azután bekövetkezett. Nem tartottak se attól, hogy a fiatalabbjait már 1945-ben elviszik a Szovjetunióba, bányába dolgozni, és arról se tudhattak, hogy egy-két év múlva az egész falut kitelepítik. Számomra az volt a kérdés, mit kezdjen az ember valamivel, amiről nem tehet, amibe belekeveredett, amiben választania kellene, és mégse választ radikálisan, vonzódik ide is, meg oda is. Ezt lehet erkölcsileg megítélni, sőt elítélni. Ha így van, akkor most nekem is el kell ítélnem magam. Én tizennégy-tizenöt évesen hányódtam ide-oda, attól függően, honnan éreztem nagyobb életveszélyt. Minthogy én a gettóba vitelt és Auschwitzot az öcsémmel együtt megúsztam, ebből arra következtettem, hogy én ide tartozom, hogy én mégse tartozom azok közé, akiket ilyen súlyosan büntetnek. Tehát, ha fájlalom is, ami az anyai nagyanyámmal és annak a családjával történt, de én most megúsztam, és nem tehetem az esetért közvetlenül felelőssé az almáskamarási sváb rokonokat.
1944-ben tizenöt éves voltam. Nagy izgalommal olvastam a fronthelyzetről. Soha nem képzeltem azonban, hogy mi is fronthelyzetben leszünk majd. Egyébként is úgy gondoltam, a szovjet hadsereg valahol az Észak-Kárpátoknál fog belépni a Kárpát-medence területére, tehát ha idáig ér is a front, sokkal később kerülünk sorra. 1944. augusztus 23-án azonban a románok kiugrottak, és átálltak a szovjet oldalra, minek következtében a szovjet hadsereg valahol Kisinyov, Iaşi környékéről néhány nap alatt odaértek a falunk szélére. Újkígyós 25–30 kilométerre van a román határtól, és a szovjet csapatok már szeptember végén ott voltak Aradon, úgyhogy egy pillanat alatt fronthelyzetbe kerültünk. 1944. szeptember elején elkezdődött a polgári iskolai tanítás Békéscsabán, ekkor én negyedik osztályos voltam. Nagyon zavart körülmények között folyt a tanítás, sűrűn voltak légiriadók, mert a Békéscsaba–Lökösháza–Kürtös–Bukaresti vonal nagyon fontos katonai vasútvonallá vált. Attól kezdve nem mentem be az iskolába. Egy-két nap múlva megjelent egy parancs a környék minden falujában, hogy a tizennyolc-ötven éves férfiak jelentkezzenek a községházán, háromnapi hideg élelmet vigyenek magukkal, takarót, evőeszközöket. Ekkor a községházán apám is gyülekezett. Elvitték a faluból a teljes munkaképes férfi lakosságot. Újkígyós ott maradt egy szorongó, riadt állapotban, munkára és hadra fogható férfiak nélkül, a front közelében.
1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni. Ekkor már megijedtünk és átmentünk a szomszédba, akiknek egy tökéletes légoltalmi pincéjük volt. Majd légi csata kezdődött fölöttünk, szovjet és német vadászgépek lövöldöztek egymásra. Ültünk abban az óvóhelyfélében, fölöttünk időnként le akart szakadni az ég, dél lett, amikor a szomszéd bácsi azzal a hírrel jött, hogy gyertek ki, mert a Wenckheim utcán végig óriási tankok állnak. Följöttünk, harminc hatalmas tank állt sorban az utcán. Nyíltak ki a kör alakú tetők a tankokon, bújtak ki belőlük a katonák. Alig bújtak ki, elkezdtek dinnyét enni, mikor már kiették, elkezdték viccből egymás fejéhez csapni a héjat. Óriásiakat kacagtak, füstösek, kormosak voltak. Olyanok voltak, mint a cséplőmunkások, amikor leáll a gép, pihennek, és még van erejük és kedvük egymással tréfálkozni. Odajött hozzám egy katona és egy üveg befőttet nyomott a kezembe. Ott álltak egy óra hosszat, majd jött egy parancs, becsukódtak a páncéltornyok fedelei, és csörömpölve elvonult az egész cséplőgépes társaság. Akkor a szomszédok összeszaladtak, hogy most mi történt velünk. Kiderült, hogy az üveg befőtt Bozóék spájzából való, mert oda bementek a katonák, és leemeltek néhány üveggel, és mint afféle jószívű emberek, az egyiket rögtön nekem adták ajándékba, és a dinnye is ugyanonnan származott. Tizenöt éves voltam, teli szorongással amiatt, hogy az én furcsa születésem miféle helyzetbe sodorhat még, de akkor valami óriási megkönnyebbülést éreztem. Azt, hogy ha ezek az oroszok ilyen könnyedén ideszaladtak, akkor itt megszűnik az eddigi törvények érvényessége, itt új világ kezdődik. És lehet, hogy egy rossz világ lesz, de legalább életben maradok benne.
A front mögött valószínűtlen egzisztenciák sokasága járkált géppisztollyal, félig katona-, félig civil ruhába öltözötten és megszédülve attól, hogy fegyver van a kezükben, és elkezdődött, amit aztán az egész ország zabrálásának nevezett el. Ezek között a furcsa figurák között voltak magyarok, románok, ruszinok, szovjet szökött katonák. A falu teljesen ki volt szolgáltatva nekik, amíg oda nem helyeztek egy kis szovjet helyőrséget, sebesült, lábadozóban lévő, idős szovjet katonákból. A parancsnok beköltözött a kántortanító házába. A községházán még megvolt a hintó és a két csődör. Az az Ábris, aki 1944 nyarán részegen szidta a zsidókat, amiért becsapták őt, hogy a zacskóban nem kristálycukor van, hanem keserűsó, ott maradt a községházán, és mivel valamilyen hadifogságbeli előzmények miatt gagyogott valamit egy szláv nyelven, ő lett a helyi szovjet parancsnok tolmácsa, csicskása, mindenese, és aki a szovjet parancsnokot képviseli tolmácsként, a második számú hatalom a faluban. A zabrálások idején az egész falu bújt és rejtegetett. Gyorsan elkezdték levágni a disznókat, és a szalonnát, zsírt a legelképesztőbb helyekre eldugdosták, kútba eresztették a zsírosbödönt, a szalmakazlakba dugdostak be rengeteg mindent. Dugdosták a lányokat, fölöltöztették őket madárijesztőnek. Szétbogozhatatlanul összekeveredett a hivatásos zabráló a rekviráló orosszal. 1944 nyarán a búza, árpa nagyon jól termett, és ősszel csodálatos kukoricatermés volt. Tekintettel arra, hogy a front már nyár végén közel volt, és a közlekedés, a szállítás összezavarodott, a falu nyakán ott maradt az egész nyári termés. Ezért élelmezésileg különös helyzetbe kerültünk, miközben Budapest már éhezett, mi belefulladtunk a szalonnába, a zsírba, a kolbászba. Rengeteg búza, liszt volt mindenütt. Ami már-már istensértő dolog volt, csöves kukoricával fűtöttünk. Korábban nagyon sok disznót, borjút és marhát levágtak, rengeteg hús volt a faluban. Olyannyira, hogy amikor 1945 telén és tavaszán megérkeznek a cserélők, a batyusok, akkor Újkígyós készen állt arra, hogy fél kiló szalonnát adjon egy férfiöltönyért. És ez így is történt.
A mama éppen állapotos volt, és hogy legyen egy férfi a háznál, elküldött Dézsiékhez, beszéljem rá Miskát, hogy amíg ilyen bizonytalan a helyzet, lakjon és aludjon nálunk. Ő a falu szegénységéhez tartozott és a vitákban elkezdett furcsákat mondani. Kiderült, hogy az apjával együtt ő már tagja a helyi kommunista pártszervezetnek, amelyik valamikor 1944 novemberében a kultúrházzá lett leventeotthonban alakult meg. Valamilyen műsoros este volt, ahová Dézsi Miska hívott minket. Én is elmentem. Verseket mondtak meg énekeltek, meg volt egy asszonyság, aki harmonikakísérettel magyar nótákat énekelt. Mikor az egésznek vége volt, akkor a színpadról valaki azt mondta, hogy elvtársak, most pedig énekeljük el az Internacionálét. Fogalmam se volt, hogy mi az, hogy elvtársak és mi ez az Internacionálé. Legnagyobb csodálkozásomra az egész tömeg elkezdte énekelni, hogy Föl, föl, ti rabjai a földnek... Kiderült, hogy amíg mi otthon összebújtunk a kukoricatűz mellett, addig a falu már elkezdett szervezkedni. A kommunista pártnak nagyon sok tagja lett hirtelen, de még több tagja a kisgazdapártnak. A falu többségének a rezerváltságából, óvatos várakozásából, szkepsziséből derült ki, hogy az ország történetének ezt a kommunista kezdetét nem tartják a sajátjukénak, és 1945 elején már manifesztálódott is, hogy egy nagyon erős kisgazdapárt működött a faluban, egy nagyon gyenge szociáldemokrata párt, a parasztpárt viszont szinte egyáltalán nem. Ez a három párt volt létező Újkígyóson.
A helyi kommunista párt vezetésének már az első pillanatban súlyos szervi hibái voltak, amik a Magyar Kommunista Párt egészét is jellemezték. Az egyik vezetője ugyanis egy volt nyilas suszter lett, aki a dologtalanságáról volt nevezetes és arról, hogy el tudta szellenteni a Rákóczi-indulót, tehát politikailag és erkölcsileg kétes egzisztencia. A kisgazdapárt helyileg a Keresztény Polgári Olvasókörben kezdett gyülekezni, és a falu teljes gazdalakossága ehhez a párthoz tartozott. Viszonylag hamar kiderült, hogy el fog kezdődni egy politikai küzdelem. A községházán a kommunisták vették át az irányítást, de a főjegyző és a községi bíró nagyon hamar hazakerült, és be-bejárogatott a községházára. A kisgazdapárt nagyobb létszáma ellenére nagyon kevés erővel és hatalommal bírt, és nem is nagyon léptek föl.
1944–45 fordulóján Budapesten a legszörnyűbb események sokasága zajlik, az ostrom, a nyilasok, az éhezés, a bombázások, a halottak sokasága, amikor Újkígyós nem tud mit kezdeni rengeteg ennivalójával és azzal, hogy el kell kezdeni valamilyen normális civil életet. Miközben Európa szenved, az országnak ez a régiója bálokban, kultúreseményekben tobzódik. Ekkor iratkozom be én is tánciskolába, fél zsák búzáért. Egy kitűnő üzleti érzékkel megáldott békéscsabai fiú, egy társával és egy nyolcadikos gimnazista lánnyal kitalálták, hogy Újkígyósra jönnek, és meghirdetik: Újkígyós teljes bejáró diákságát felkészítik, hogy a tanév végén, magánúton vizsgát tehessenek. Mindezért terményt kértek. Üzleti vállalkozásnak tekintették meg kalandnak, önmaguk kipróbálásának. Életem legnagyobb élményeinek egyike volt ez. Tőlük tudtam meg, hogy ami kinyomtatva olvasható, nem biztos, hogy mind igaz. Tőlük tudtam meg, hogy van tehetséges és közepes író, sőt van tehetségtelen is. Tőlük tudtam meg, hogy az egész világ ezzel a kritikai mérlegeléssel tekintendő. Ők semmilyen pártnak nem voltak elkötelezettjei, de a népi írókon nevelkedtek, tudták, ki az a Veres Péter, Illyés Gyula, mindent olvastak tőlük. Ez a népi írókon nőtt kultúra keveredett egy városi, polgári műveltséggel is. Nem éreztek ellentmondást abban, hogy a Puszták népét olvassák, és mondjuk, amerikai slágereket szeretnek. Hallatlan nyitottság jellemezte őket és azt az iskolafélét, amit szerveztek. Ott tapasztaltam először, úgy is lehet tanulni, hogy nem fenyeget bennünket nádpálca, megbuktatás vagy felnőtti dorgatórium. A legjobb életkorban ért ez engem. Tizenöt-tizenhat éves voltam, ekkor kezdtem érezni, hogy egy világ kezd kinyílni előttem, hogy mindent más színben nézhetek és láthatok. A sok magamba fojtott búbánat – mert egy rosszkedvű, savanyú kis kamasz voltam –, keserűség váltódott föl valami megkönnyebbülésre, valami jobb kedvre, annak az érzetére, hogy a világ tele van olyan izgalmas dolgokkal, amelyek szellemiek. Könyveket adtak a kezembe, és kikacagtak, amikor eldicsekedtem, hogy én mennyi Herczeg Ferencet olvastam már. Akkor derült ki számomra, hogy Herczeg Ferencet kézbe venni egyszerűen nem illik. Ezzel a körrel 1945 nyár elejéig, tehát a negyedikes polgári iskola magánvizsgájáig tartott a kapcsolatom. Addigra úgy éreztem, hogy én egy kicserélt ember vagyok.
1945 tavaszán történt a földosztás. Nagyon sok kiosztható föld volt, a Weinckheim-uradalomnak akkor már csak körülbelül 16 ezer katasztrális holdja volt, de voltak kisebb, öt-hatszáz holdas, felosztható birtokok is, amelyek tulajdonosai nem dicsekedhettek valamilyen ellenállási érdemmel. A teljes Weinckheim-uradalmat felosztották. Megalakult a földigénylő bizottság, amely kizárólag helyi tagokból állt, a helyi kommunistákon kívül a kisgazdák is képviseltették magukat, s egy parasztpárti meg egy szocdem párti is volt ebben a bizottságban. Állandó veszekedés folyt, de nagyjából rendben lezajlott az egész, méghozzá olyan korán, hogy még maradt idő a tavaszi szántásra és vetésre is. Differenciáltan kaptak, két holdtól tíz holdig. A kézi szerszámon kívül az uradalomtól semmit nem lehetett elhozni, a föld mégis fel volt szántva, mire vetni kellett. A hadifogságban lévőkre is gondoltak, a feleség itt volt helyette és ő kapott. Mindenki, aki igénylő volt, földhöz jutott. Almáskamaráson is megkezdődött a földosztás, mert föl kellett osztani a hatalmas József főhercegi uradalmat. Ezt felosztották a közvetlen környék népessége között. Aki Volksbund-tag volt, az érvényes törvények szerint nem kaphatott földet. Ekkor már csak egy nagynéném élt Almáskamaráson, hiszen az idősebb még 1944 őszén kocsira ült és elindult nyugat felé az urával együtt. Egy Franciska nevű nagynéném élt ott, három kicsi gyerekkel, a férj magyar katonaként valahol. A férj megérkezik, fogságból, és folytatják megszokott életüket, amíg a falut 1945 nyarán körül nem veszik a szovjet katonák és fiatalokat össze nem gyűjtik, és el nem viszik őket a Donyeck-medencébe. De az én rokonaimat ez nem érinti. Ez a nagynéni már középkorú asszony, a férje egy középkorú férfi. Ez egy büntetőakció volt, és a volt Volksbund-tagok munkára képes asszonyaira, lányaira és férfijaira terjedt ki. A falu svábsága úgy érezte, hogy most életük egy büntetéses korszaka kezdődik és ez az első állomás. Arra nem gondoltak, hogy kitelepítés lesz belőle, de arra, hogy őket itt mindenféle diszkriminációk és atrocitások fogják érni, föl kellett készülniük. A kitelepítés a kollektív büntetés jegyében történt, mindenféle jog és erkölcs szerint is elítélendő, de egyúttal rettenetes ostobaság volt, mert az ország lakosságának egy szorgalmas, tehetséges részétől fosztódtunk meg, olyan emberektől, akiknek a munkája segítette volna az országot a háború utáni mélypontról följebb emelkedni. Máig hiányzik ennek a száz-kétszáz-háromszázezer embernek az ország gyarapodásához való hozzájárulása. Nem szólva arról, hogy érzelmileg is mekkora kárt okozott: az ország egy több százezres ellenséget szerzett magának. Olyanokat, akik sírva és nosztalgiával gondoltak haza, a parasztházaikra, a földjükre, a diófáikra, a lovaikra, és közben az öklüket rázták azok miatt a magyarok miatt, akik ezt csinálták velük. A helyükre jórészt Szlovákiából elűzött magyarokat telepítettek be, és a környék olyan szegényeit, akiknek nem volt saját házuk. Akkor ebek harmincadja kezdődött, a meglévő jószágállomány fölélése, a házak állapotának a romlása.
 
Rákosi meglátogatja a szlovákiai magyar áttelepülteket
Mafirt Krónika 1947. május
Filmhíradók Online
 
Senki nem érezte véglegesnek a helyzetet, senki nem érezte igazán a magáénak a javakat. Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket. Egyrészt az akkori szegénység, élelemhiány miatt, másrészt cigánynak tekintették őket, furcsa beszédük, sok szoknyájuk, tarkabarka viseletük miatt, és amiatt, hogy szedett-vedett népség, batyukkal jönnek, és az amúgy is kevés élelemből még ők is fogyasztani akarnak. Néhány kemény év következett a számukra, de mindegyik kis faluban új negyedecskék épültek a betelepültek számára. Amikor én először odajutottam, akkor már jó egzisztencia, szép házak, beépültség fogadott. A fiatalok között még villongások voltak, de addigra a környék már befogadta a betelepülteket. Az én nagybátyám, aki szegény ember volt, építési vállalkozóként bukkant elő. Így kerültem abba a helyzetbe 1947-re, hogy semmiféle rokonom nem maradt Magyarországon. Minthogy mindkét esetben születési okok miatt fosztattak meg az állampolgári jogtól, élettől, mikor ez a sváb kitelepítés lezajlott, akkor végképp kénytelen voltam arra gondolni, hogy ha ennyi baj van a származással, akkor én nem fogok származni. Ebből az elhatározásból következett a névmagyarosításom is, Pfeffből ezért lettem Faragó. Bár ez egy picit később történik, de az elhatározás ekkor született meg bennem.
1945 júniusában beiratkoztam a kereskedelmi középiskolába Békéscsabán. Nem simán, mert akkor én már tizenhat éves voltam és kérdésessé vált, hogy a szülők vajon még bírják-e négy évig anyagilag, hogy engem taníttatnak. Beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy amikor hazajövök, és nyáron segítsek. Elkezdődött a bejárás egy újfajta iskolába, számomra idegen tantárgyakkal és ismeretlen tanárokkal. Gyorsírás, gépírás, könyvvitel, közgazdaságtan, áruismeret, német nyelvű levelezés, kereskedelmi levelezés, amelyik – tekintettel arra, hogy akkor a németekre úgy haragudtunk, hogy még a nyelvet se akartuk megtanulni – egy hónap után átment angol kereskedelmi levelezésbe. Egy csomó olyan dolgot kellett ott tanulnom, amihez semmi kedvem nem volt. Az kárpótolt, hogy magyar irodalmat is tanultunk, és szerencsére volt egy magyartanárnő, aki maga is elárvultnak érezte magát a humán ismereteivel és költészetszeretetével egy ilyen könyvvitellel, gépírással, gyorsírással foglalkozó praktikus iskolában. A magyar irodalomba én beleszerettem, akkor még rettenetesen kicsi olvasottsággal.
Az iskola akkortájt egy ijedt állapotban volt, hogy vajon az új rezsim elfogadja és igazolja-e őket. Ehhez hozzá lehet számítani még azt, hogy Békéscsaba egy szlovák város, és reggeltől estig Csehszlovákiából érkezett brigádok járták, amerikaiaktól kapott dzsipeken, hangszórókkal, és ki volt plakátolva, hogy hej szlováci, vagyis hogy a szlovákok ébredjenek nemzeti öntudatra és települjenek át Szlovákiába. Ezt a kampányt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt folytatták, és ki is élezték vele a helyi lakosságban a szlovák–magyar ellentétet. Békéscsaba az átlagosnál is fölbolydultabb város volt ekkor.
 
A Magyar Kommunista Párt seregszemléje Békéscsaba dolgozó népe fölött
MAFIRT Krónika 1946. április
Filmhíradók Online
 
A tanári kar ijedt emberekből állott és olyanokból, akiknek a német orientációját hirtelen át kellett váltani angolra. Elkezdődött Magyarországon egy anglofilia, amerikai filmek sokasága jött az országba.
Az 1947-es választás nyár végén volt. Ezt a választást már amolyan bennfentesként éltem át, mert mint diákot Újkígyóson bevontak valamilyen választási cédulák kitöltésébe. Olyanokéba, mint amit most kopogtatócédulának hívnak. Ez volt az a választás, amelyiken nagyon sok párt szerepelt, hiszen a kisgazdapárt addigra már felrobbant és sok kis pártként létezett tovább. Kiszakadtak belőle pártocskák és ezek mindegyike részt vett a választásokon. De nagyon jól tudtuk, hogy az igazi erőt továbbra is a maradék kisgazdapárt, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt jelenti. Addigra létszámban is megerősödött a helyi kommunista párt, kvázi konszolidálódott is. Amikor elérkezett a választás napja, nagyon irigyeltem azokat, akik már szavazhatnak. Ha választhattam volna, a szociáldemokratákra szavazok. A választási manipulációkról semmit nem tudtam, csak utólag értesültem a nekünk járó Népszava című szociáldemokrata lapból ezekről a csalásokról, a kék cédulákról. Tapasztaltam én magam is teherautón érkező valakiket, akik ott kék cédulával szavaztak, de ez akkor törvényesnek látszott lenni. Csak később derült ki, hogy aki kék cédulával szavazott Újkígyóson, az szavazott Csanádapácán is, és lehet, hogy egész Tótkomlósig elment szavazni, többször szavazott. Én azt hiszem, nemcsak hogy tisztességtelen dolog volt ez a kék cédulás választás, hanem értelmetlen is. Akárhány brigád járta az országot, számban ők nem adhattak le annyi szavazatot, amely valamiféle nagyarányú szavazatnyereséghez juttathatta volna a kommunista pártot. Ostobaság volt kitalálni, mert súlyos erkölcsi kockázatok rejlettek benne és néhány nap alatt napvilágra is került a dolog. A kommunista párt ekkor több százalékot szerzett, mint az 1945-ös választáson, de mivel a kisgazdapárt addigra szétesett, a baloldali blokk – a szociáldemokrata párt, parasztpárt és a kommunista párt együtt – megszerezte a szavazatok ötven százalék fölötti többségét.
Ezzel egy időben, 1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket. Ez a három diák volt a kollégium alapítója. Én 1947 szeptemberében harmadikosként, bejáró diákként folytattam a kereskedelmi iskolát, és amikor az osztálytársaimtól azt hallottam, hogy Békéscsabán van egy olyan kollégium, amelyik ingyenes, és még enni is adnak és ott lehet aludni, elmentem hozzájuk. Akkor már nem abban a villában voltak, amelyikbe 1947 tavaszán betörtek, egy kúriaszerű épületet kaptak a nagymalom mellett. A hatóságok még segítettek is, hogy minden hálószobába emeletes vaságyak és valahonnan megtömött szalmazsákok kerüljenek. Minden kollégista maga volt köteles otthonról dunnát, párnát, ágyneműt hozni. Addigra a kollégium már kapott egy gondnokot. Amikor 1947 októberében szorongva odamentem bejelentkezni ezekhez a fiúkhoz, hogy nem vennétek-e föl engem, akkor körbeszimatoltak, leültettek, kifaggattak. Különböző kérdéseket tettek föl, amelyek a családi helyzetemre, származásomra, politikai rokonszenvemre vonatkoztak. Megéreztem, hogy az fog imponálni nekik, ha baloldali valakiként jelenek meg, bár nem voltam hozzászokva, hogy az ember minősítéséhez hozzátartozik, milyen párttal vagy politikai irányokkal érzi magát elkötelezettnek. Olyanfajta magabiztosság jellemezte őket, amelyikben egy kis bántó, ironikus fölény is érződött. A nékoszisták magatartására ez általánosan jellemző volt. Lehet, hogy még az enyémre is, mihelyt én is megszereztem a Nékosz-önérzést. Fölvettek, de némi gyanakvással. Idegen szagot éreztek rajtam, szocdemséget, egy származásbeli bizonytalanságot. A borbélysághoz mindig valamilyen félúriasság képzete társult és félszegnek találtak. Nem láttak maguk közül valóan önérzetesnek és kemény föllépésűnek.
Akkor elkezdődött az életemnek gyönyörű két éve, ami azonban nem az életkörülményeimben jelentett gyönyörűséget. A kollégisták folyamatosan éheztek, az életkörülményeink rendkívül szegényesek voltak. Sivár hálótermek és tanulószobák, és valahonnan egy öreg, lehangolt zongora is. Szerzetesi szegénységben éltünk. A Nékosz arról volt nevezetes, hogy nagyon sok kollégiumban másodlagosnak tekintették a tanulást, nálunk valami okból ez volt a legfontosabb. Mikor beléptem ebbe a közösségbe, ezek a törvények már meg voltak alkotva és működtek. Volt a kollégiumnak egy vezetősége, a kulturális titkárból, a gazdasági ügyek titkárából és a szobaszövetkezetek vezetőiből állt. Volt egy fegyelmi bizottság, népbíróságnak hívták. A légkör hasonlított a korábbi polgári iskolai drillre, és én magam is sokszor lázadoztam ellene. Eleinte rosszul éreztem magam ebben a számomra ismerős, de nem várt rendben, nem láttam sehol magunk körül felnőtteket, akik az ilyet diktálni szokták. Elcsodálkoztam azon, hogy a fiatalok maguk is hajlamosak rá, hogy egy ilyen drillszerű fegyelemben éljenek. Minthogy azonban hamar szobaszövetkezeti elnök lettem, attól kezdve már a magaménak éreztem ezt a drillt, és én is kezdtem gyakorolni másokon. Mihelyt az ember egy hatalmi szerkezeten belül van, nemhogy elviselhetőnek, hanem szükségesnek érzi azt a fajta viselkedést is, amelyik kívülről nézve nem föltétlenül rokonszenves.
A kollégium 1947 szeptemberétől folyamatosan működött, és a következő év nyarán, amikor a vidéki diákok fölvételizni jöttek a középiskolába, mi is fölvételi vizsgákat tartottunk. A gyerekek tudták, hogy ez valami „komenista” hely és ennek megfelelően kell beszélni. A Nékoszt szeretjük, a Nékoszra nosztalgiával gondolunk vissza, a Nékosz nagyszerű intézmény volt, de ne képzeljük, hogy a hipokrízis teljesen hiányzott volna belőle. Kommunista szellemiség dominált a kollégiumban, a vezetés legtöbb tagja pártszervezetszerűen is kommunista volt. És minthogy ők egészen fiatalon léptek be a pártba, egy bolsevik avantgardizmus jellemzi őket, amely megfér a korszak amerikanizált kulturális javainak az élvezetével.
Jó kollégista voltam és a tanév végére már átestem a teljes hasonuláson. Addigra megtanultam ötven népdalt, tanultam olyanokat történelemből és irodalomból, amit az iskolában nem tanítanak. Megerősödtem baloldali meggyőződésemben. Minden más pártot szétesőbbnek, arctalanabbnak, jövőtlenebbnek érzékeltem, és egyre inkább úgy láttam, hogy ezé a párté a jövő. Hogy be is lépjek ebbe a pártba, az különösebben nem jutott eszembe. Ez hozzátartozik az alkatomhoz is. Soha nem éreztem, hogy nekem közvetlen dolgom volna a világot megváltani, és úgy képzeltem, hogy egy meditatívabb attitűd is elegendő ahhoz, hogy az ember baloldalinak vagy forradalmárnak érezhesse magát. Imponált az elképzelés, amelyik végre minden lényegi különbözést megszüntet, hogy végre nem lesz fontos se az, hogy milyen vallású voltam, se az, hogy ki volt apám, ki volt anyám. Azonban magunk is diszkrimináltunk, megkülönböztettünk és ítélkeztünk. Úgy folytattunk kvázi osztályharcot, hogy aki nem akar velünk egyforma lenni, azt elpusztítani nem kell, de ki kell iktatni a politikából. A Nékosz-öntudat átjárt és önérzést adott és nagyon sokat javított tartásomon, magabiztosságomon, otthonosságérzésemen.1949 nyarán értesítést kaptam a budapesti bölcsészkarról, hogy menjek felvételizni. Akkor Pestre utaztam, életemben másodszor. A szóbeli felvételi jelentette az első mellbeverő élményt számomra arról, hogy itt egy új kurzus kezdődik. Addig Újkígyóson és Békéscsabán éltem, az otthonossá válás jegyében, és 1949 nyarán már szinte abban az érzésben, hogy végre igazán otthon vagyok, és az a világ, ami most itt alakulóban van, minden ízében az én világom lesz. Ezen a szóbeli felvételin tapasztaltam először – noha már túl voltunk a Révai-féle Nékosz-kritikán, de akkor még nem tudtam, hogy ez elég hamar a Nékosz felszámolását fogja jelenteni –, hogy nékoszistának lenni gyanús dolog. Aki a szóbeli felvételit vezette, már tudta, hogy a Nékoszt felszámolják. Hanák Péter volt, a későbbi történettudós, akkor fiatal bölcsészkari történelem szakos tanársegéd. Neki korábban nyilvánvalóan nem volt semmi köze a Nékoszhoz, és bennem valamilyen narodnyikot próbált kitapogatni, amit nagyon nehezen talált meg. A mi kollégiumunk kommunista szellemben vezetődött, de semmiféle népi, nemzeti egyoldalúság nem volt jellemző ránk. Ez tehát nem talált. Akkor megpróbálta a szociális helyzetet körültapogatni és azt kérdezte, hogy hány szék van apád borbélyüzletében? Ha ugyanis azt mondom, hogy négy, akkor ez az ő számára azt jelentette volna, hogy az apám nemcsak inast, hanem segédet is tart, tehát kis kizsákmányoló. Minthogy azonban összesen két szék volt és azt is csak szombat este meg vasárnap délelőtt használták a kuncsaftok, ez 1949-ben ugyan nem jelentett túlságosan jó ajánlólevelet, de nem jelentett kizáró okot sem. És minthogy az írásbelim színvonalát jónak találta, én azzal a megnyugvással távoztam, hogy engem ide föl fognak venni, de ez nagyon furcsa hely lesz számomra, mert engem itt gyanakvással fogadtak már a felvételin is. Nyár végén valóban értesítést kaptam az egyetemről, hogy az egyetemre föl vagyok véve. Pestre utaztam és beköltöztem a József Attila Népi Kollégiumba. A József Attila-kollégium a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt. A sarkon áll az Újságíró Szövetség épülete és mögötte egy másik épület, amelyikben most az Újságíró Szövetség oktatási központja van. Mulatságos, hogy ha odamegyek fiatal újságírók közé órát tartani, ugyanazon a helyen ülök, ahol valamikor az ágyam állt. A József Attila-kollégium az átmenetiség furcsa állapotában volt. Még népi kollégiumnak számított, de már mindenféle gyanakvásokkal körülvéve. Kezdett diákszállóvá átalakulni, ám az önkormányzat még működött, az igazgató diákigazgató volt. Beköltöztem ebbe a kollégiumba a számomra ismeretlen fiúk és lányok közé. Idegen volt a környezet, az egyetem, a városban időnként eltévedtem. Az egyetemen akkor még a MEFESZ működött. Egy Juhász Péter nevű békési fiú volt a MEFESZ személyzeti vezetője volt, és ő odavett maga mellé, én lettem a helyettese.
 
1949-et írunk, a Rajk-pernek voltak utcai megnyilvánulásai is. A leggyakoribb jelszó az volt, hogy „Vesszen Rajk és bandája! Kötelet a nyakába!” Valahányszor ez a kiáltozás felharsant, mindig megrémültem, mert valami vérszomjat érzékeltem belőle. Elhittem ugyan, hogy Rajkék esetében politikai bűnözőkről van szó, de ez a vérszomj idegen volt tőlem. Szerencsére senki sem kényszerített rá, hogy én magam is ilyesmiket kiáltozzak. Az egyetemen a Rajk-per csak annyi közvetlen hatással járt, hogy bennünket, kádereseket arra intettek: mostantól kezdve figyeljük azt is, nincsenek-e az egyetemen olyanok, akik Rajk híveként vagy titoistaként befurakodtak. A kollégiumban szintén érzékelni lehetett a szigorodást, az éberség megnövekedését és az ideológiai túlérzékenységet, amely minden, a szabványtól eltérő megnyilvánulást gyanúsnak minősített. Volt köztünk néhány művészettörténész hallgató, és egyszer átmentünk a közeli Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumba, és ott kiállítva láttunk egy kínai bronzlovacskát. Minthogy tökéletes kidolgozottságú volt, az egyik művészettörténész fiú megsimogatta a bronzlovacskát és meglehetős iróniával azt mondta: mintha a szocialista realizmus mintái alapján készítették volna. Ebből kollégiumi fegyelmi lett a fiú ellen, mert iróniával nyilatkozott a szocialista realizmusról és közben a ló farkát simogatta éppen, ami a tiszteletlenség jele volt. Különösen azok kerültek a veszélyeztetettek közé, akik nagyon alacsonyról indulván, egyszerre akarták befogadni az ideológiai tudományokat, és ez túlságosan megterhelte őket, gyomorrontás helyett agyrontás következett be náluk. Egyébként nagyon sok áldozatról csak később derült ki, hogy áldozat, s ha az életpályákat végigkövetnénk, jól látható volna, hogyan siklottak ki életek, hogyan váltak boldogtalanná emberek attól, hogy természetes közegükből kiemelve olyan prés alá kerültek, amely a személyiségüket eltorzította, boldogságukat elvette. Azonban ettől a korszaktól mégsem tudja elvenni senki, hogy egyben a nagy mobilitás korszaka volt.
Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós. Pais Dezső az öreguras, recsegő, száraz hangú előadásmódja komikus volt ugyan, és nem vette jó néven a későket se, de amikor először vizsgáztam nála, akkor derült ki számomra, milyen csodálatos ember. Nem tételeket osztogatott, hanem beszélgetni kezdett a hallgatóval, és aszerint minősítette, ahogyan a hallgató válaszolni próbált. Az első vizsgán mindenkiről feljegyzést készített. Tudnivaló volt, hogy valaha, a harmincas évek elején Rajk László is vizsgázott nála. És amikor a Rajk-per elkezdődött, ő előkereste Rajkról készített céduláját és recsegő hangon azt mondta, hogy nekem már akkor se tetszett ez a Rajk, mert leíró nyelvtanból nem tudott semmit. Körülbelül ez volt a politikai véleménye az aktuális perről. Szalai Sándor is a tanárunk volt, ő szociológiát adott elő. Szeretettel ugyan, de az őrült Szalainak nevezték. Csodálatos jelenség volt, és a számunkra teljesen ismeretlen szociológiai műveltség sokaságát zúdította ránk. Olvasottságban, ismeretekben és előadókészségben lenyűgöző egyéniségnek bizonyult számunkra. Gyakran német szociológiai művekre hivatkozott, aztán franciára, és mi kábultan hallgattuk. 1950-ben letartóztatták és elítélték, eltávolították az egész tanszéket, és a szociológia maga is burzsoá tudománnyá minősült. Lukács Györgyöt is hallgattunk, akkor őt még nem kényszerítették arra, hogy a nagy előadótermi előadásait hagyja abba, oktató tevékenysége viszont később már csak abból állt, hogy egy Lukács-szemináriumot vezetett. Az irodalmat két évig Waldapfel József adta elő. Ez is ennek a tanintézménynek az egyetemi jellegére utal, hogy nem iskolásan, a magyar ősköltészettel kezdtük elsőéves korunkban, hanem a magyar felvilágosodással, és a másodév végén jutottunk el a XIX. század közepéig, ugyanis Waldapfel Józsefnek ez volt a kutatási területe.
Minél fájdalmasabbak lettek a külvilággal való brutális találkozások, annál nevelőbb hatásúak voltak. Ilyen volt minden kollégista számára a szünetekben való hazautazás.
 
1949–50-ben elkezdődik az erőszakos tsz-szervezés és a falu valami példátlan elszegényedése. Ha hazamegyek Újkígyósra, azt látom, hogy egyetlen tehenünk csont és bőr, és amit enni kap – naponta egy kéve kukoricaszárat –, az táplálékul nagyon soványka. Szánalmas volt nézni a falu jószágállományát. Rosszkedvet találtam otthon, szegénységet, pénzhiányt. Apám akkor már föladta a magánborbélykodást és belépett az újkígyósi vegyesipari ktsz-be. Akkor már nem járt házakhoz, reggeltől estig a borbélyműhelyben volt. A borotválás egy forint volt, és egy forint nyolcvan fillér a hajvágás, és az így befolyó összeg is a ktsz pénztárába csordogált. Apám havonta egyszer kapott ebből a pénztárból a befolyt bevétel alapján havi maximum 350 forint fizetést. Minthogy megszűnt a magánpraxis, megszűnt a házakhoz járás és a terményben való fizetés is. Termény egyébként sem volt senkinél, mert a beszolgáltatás elvitte. Ha az ember egy olyan átideologizált rezervátumból, mint amilyen a bölcsészkar, hazaérkezik egy ilyen közegbe, olyan ordító kontrasztot talál, hogy két dolgot tehet: vagy belátja, hogy ez a valóság, és nem az, amit az egyetemen tanul róla, és akkor ott kellene hagynia az egyetemet, vagy az egyetemen képviselnie kellene azt a valóságismeretet, amit otthon szerzett. A másik, amit tehetett, az az önámítás egyre professzionistább működése, hogy ez csupán az ideológiailag és politikailag képzetlen falu pillanatnyi látványa, a falué, amelyet még a jövő csodálatos perspektívája sem tud lelkesíteni, hogy ezen a helyzeten egy-két év alatt át kell esni, de aztán mindnyájan a mennyországban leszünk. Ebben mint tökéletes bizonyosságban hittem. Úgy gondoltam, hogy ezt a néhány éves kényelmetlenséget igazán kibírjuk, sőt meg is éri, ha egyszer a jutalom olyan nagy lesz majd a végén. Én a két megoldás közül a másodikat választottam. Beláttam, hogy amit itt látok, az nem látszat, hanem valóság, de átmeneti valóságnak fogtam föl, és valóságosabb valóságnak azt a közeljövőt, amelyet számomra az egyetem, a MEFESZ, a DISZ, a szemináriumok ígértek. Addigra az ember már átitatódott, preparálódott, meg volt dolgozva. Az egyik lelkét állandóan elhallgatta, de nincs kedvem hozzá, hogy akkori magamat most utólag teljesen elítéljem, és a korszakot mint a magyar történelem legsötétebb szakaszainak egyikét minősítsem, mert lehet, hogy az volt, de nem ilyenként éltük meg. Egyrészt, mert fiatalok voltunk, és a fiatalember élményei intenzív és erős élmények, másrészt mert akkor még bíztunk egy lehetséges jobb jövőben. Ráadásul a környezetünk, a professzorok többségének szakmai és emberi hitele is belejátszott abba, hogy a politikai vezetést is érvényesnek találjuk, hogy a politikai vezetőket hiteles személyként éljük meg, ne kételkedjünk erkölcsi értékeikben és politikai rátermettségükben.
Ellenséget mindig keresett az egyetem pártszervezete, a tanulmányi osztály, elsősorban a nyugati idegen nyelv szakokon. Ily módon került állandó gyanúba például a magyar–angol szakos Abody Béla, aki évfolyamtársam volt. Déry Felelet-vitája idején is belekeveredett a bajba. Akkor már Bóka László volt az évfolyamfelelős tanárunk, és egy szemináriumot vezetett, ahol meg kellett vitatnunk a Feleletet is, annak a jegyében, hogy a szeminárium is ítélje el Déryt, mivel ilyen messzire eltévelyedett a szocialista realizmus és a kommunista pártosság követelményeitől. Bóka László volt annyira óvatos, hogy nem tartott bevezetőt. Az előadó Révai vitacikkének szellemében, friss olvasmányélményeivel dúsítva kezdte elmondani, hogy Köpe Bálint valóban túlságosan későn találkozik a párttal, de neki nem imponált igazán ez az összejövetel. A polgári származású professzor, a regény másik főszereplője, túlságosan extravagáns. A Corvin-láncot megkapja, de WC-ben tartja egy szögön. Ez egy ellenállási gesztus, de különben minden ízében átlagpolgár figura. A korreferensek helyeseltek, amikor félve szót kért Abody Béla, aki akkor már atyai barátjának tekintette Déry Tibort, majd Eörsi István, aki ugyancsak Déry atyai baráti köréhez tartozott. Abody körmönfontabban és több bocsánatkéréssel, de mentségeket találva Déry Feleletére vitatkozott Révaival, a szeminárium előadójával és korreferensével. Eörsi pedig karakánabbul kelt védelmére a Feleletnek. Bóka úgy próbálta megmenteni a helyzetet, hogy a végén szót kért, és tekintettel óriási retorikai képességére, úgy utasította vissza Abody mentségkeresését és Eörsi karakánságát, hogy mégsem a Révai-féle leegyszerűsítés kategóriáival dolgozott. Az én fejemben meg se fordultak ezek a kritikai szempontok, én ezeket nem találtam bűnnek, hanem úgy képzeltem, hogy Déry írt egy regényt, megvitatható, és ha valakinek hiányérzete van, akkor ezt miért ne adhatná elő.
 
Politikailag egyikőjük se volt a szó valamilyen kemény értelmében ellenzéki. Eörsi István például határozottan kommunista fiatalnak érezte magát. Egyszer Leninről is írt egy verset, amely megjelent a Szabad Népben. Erre azért emlékszem jól, mert fantasztikus honoráriumot kapott érte, 300 forintot, ami az én másfél havi ösztöndíjamnak felelt meg. Ráadásul elhatározta, hogy nem magára költi, hanem meghív bennünket vacsorára egy étterembe. Én akkor voltam először egy igazi pesti étteremben, és nem kellett szorongva az étlap árlistáját néznem, mert mindnyájan Eörsi vendégei voltunk. Abody szintén kommunista szimpatizánsnak tudta magát – mindkettőjük esetében az otthonról hozott kultúra meg alkati izgágaságuk időnként az ellenzékiség látszatába sodorta őket. Egyik sem volt párttag, és én sem voltam párttag. Valószínű, hogy beléptem volna, ha rajtam múlik. Volt azonban egy pártépítési elv, amely szigorúan meghatározta, hogy milyen szociális származásúakkal kell növelni a létszámot, és én ezeknek a feltételeknek nem feleltem meg. Elég, ha csak a kisiparos apára gondolunk, vagy a sváb rokonokra, akik ki voltak telepítve Nyugat-Németországba.
Az első év után megszüntették a népi kollégiumokat, és a bölcsészkari kollégistákat összevonták a volt Eötvös-kollégium épületében, amely akkorra diákszállóvá züllött. Míg korábban minden hálószobában két ágy volt, és minden két hálószoba közt egy tanulószoba, most minden szoba zsúfolva volt emeletes ágyakkal, és nem létezett külön tanulószoba. Valamilyen csoda folytán megmaradt az Eötvös-kollégium könyvtára, ahol a kék köpenyes könyvtárosok még őrizték az Eötvös-kollégium hagyományait. Annyiban is, hogy nagy szeretettel beszéltek velünk, és mindenkit tanár úrnak szólítottak, ez volt a szokás. Összesen ennyi maradt a kollégium hagyományaiból. Az életünk áttevődött az egyetemre. Ebben volt valami hivatalos elhatározottság, hogy irtódjanak ki teljesen az Eötvös kollégium hagyományai, és töltsük az életünket reggeltől estig az egyetem épületében, ahol ellenőrizhetőbbek vagyunk. Az ellenőrzés legfőbb módja az volt, hogy egymást ellenőriztük. Soha nem tudhattuk senkiről, hol, mikor, kinek mondja el, amit látott, hallott, tapasztalt. Egy fortélyos félelem igazgatott bennünket. Az az alkalmazkodás, amely majdnem a stréberségig jellemzett, automatizmusként működött bennem. Az első összeütközésem az egyetemen kvázi politikai okok miatt sem azért történt, mert elhatároztam, hogy ellenállok. Amikor az első tervkölcsönjegyzés volt, és elindult egy verseny az egyetemen, hogy ki tud többet jegyezni, meg voltam győződve róla, hogy ez csak az oktatókra vonatkozhat. Minthogy én összesen 180 forint ösztöndíjat kaptam, meg se fordult a fejemben, hogy én is jegyezzek. Mint kiderült, az évfolyam már 98 százalékban jegyzett tervkölcsönt, csak néhány maradtunk, akik nem jegyeztek. Berendeltek a pártszervezet irodájába, és akinek velem beszélgetnie kellett, az Czine Mihály volt. Leültetett maga elé és baráti ordenárésággal rám rivallt, hogy hogy képzeled, faszikám, hogy te nem fogsz jegyezni. Én erre mondtam, hogy azért nem jegyzek, mert én kapom azt a 180 forintot, ami éppen hogy csak elég arra, hogy éljek, nekem nincs erre pénzem. Ha abból 10 forint is elmenne, az a 10 forint nagyon hiányozna. Czine közölte velem, hogy ez ostobaság, mindenki jegyez, tehát én is jegyezzek. Rám rivallt, és akkor jegyeztem, ami rettenetes volt, mert talán húsz forinttal minden hónapban kevesebbet kaptam, mint addig. Azonban a tanulmányi osztály vezetője feltűnő jóindulatot tanúsítván irántam, hozzájuttatott egy kis mellékkeresethez. A rádiótól szóltak a bölcsészkari tanulmányi osztálynak, hogy hallgatói reflexióra van szükségük, az egyetem jelöljön ki néhány hallgatót, aki rendszeresen meghallgat bizonyos műsorokat és írásos minősítést küld be. Én is a kiválasztottak egyike voltam. Szorgalmasan hallgattam a kollégium rádióján rádióműsorokat, és egy kockás irka kitépett lapjaira véleményeket írtam a meghallgatott műsorokról, ezért a rádió havonta 20 vagy 30 forintot fizetett, ami óriási segítség volt.
Negyedéves koromban a magyar tanszék könyvtárában egy szőke, copfos, mozgalmi blúzos és szoknyás elsőéves lánynak, aki egy pillanatra elhagyta a helyét, az asztalon lévő egy szem kockacukrát huncutságból elloptam és bekaptam, s mire visszajött, látta, hogy ropogtatom a fogam között. Az első szerelmi kapcsolatom ezzel a leánnyal kezdődött, Sugár Rózsának hívták. 24 éves voltam, és elég öreg fiú hozzá, hogy ezt nevezzem első együtt járásos szerelmi kapcsolatomnak, de sajnos így volt. A szülei pestiek voltak, így közelebbről megismerkedtem egy pesti családdal is, de a kettők között kialakult érzelmi kapcsolat mindkettőnk számára azt jelentette, hogy egymás iránti vonzalomból elkezdhetünk valamit tanulni. Ezen nem a szó végső értelmében vett szexuális kapcsolatot kell érteni, hiszen mindketten úgy gondoltuk, hogy csak a házasságkötés után kezdődhet közöttünk az, amiről mi magunk se tudtuk pontosan, hogy micsoda és hogyan is történik. Lehet, hogy én csak a mulyák rezervátumából ki nem látva képzeltem úgy, hogy bűnnek számít a házasságon kívüli szexuális kapcsolat.
Erre az időszakra esett a névváltoztatásom is. Egy feltételezett katonaélmény indított arra, hogy változtassam meg a nevem. Annyit tudtam a kiképző altisztek lelkéről, nem biztos, hogy kedvelni fognak bennünket. A hivatásos altiszt minden újoncot hivatalból utál. Ráadásul, ha ezek az újoncok úri gyerekek, mert valamilyen egyetemről jöttek és a többséghez képest csak egy, két vagy három hónapig katonáskodnak, akkor ez még külön ok az utálatra. Ha egy szakaszparancsnok elordítja magát, hogy Pfeff honvéd, hozzám, tudtam előre, hogy kétszeresen is dühös lesz rám. Egyrészt mert úri gyerek vagyok, ami természetesen téves elképzelés volt rólam, másrészt mert nem fogja tudni kiejteni a nevemet. Ezért az első katonaságba indulás előtt kértem a Belügyminisztériumot, járuljon hozzá a névváltoztatáshoz. Azért éppen a Faragó nevet találtam ki, hogy lehetőleg olvadjon bele a magyar vezetéknevek nagy szürkeségébe. Ez 1952 tavaszán volt. Elég hamar megkaptam a Belügyminisztérium jóváhagyását arról, hogy mostantól engem Faragónak fognak hívni. Úgy képzeltem, az egyetemen ezt senki nem fogja majd tudomásul venni, meglepő, milyen hamar átváltottak az évfolyamtársaim és a tanáraim is erre a névre.
Megkaptam az értesítést, hogy a Népművelési Minisztériumban fogok dolgozni. Egy tanfolyamcsoport nevű részlegbe kerültem. Minden leendő községi, szakszervezeti könyvtárost – kivéve azokat, akik a bölcsészkar könyvtár szakán végeztek – a Népművelési Minisztérium tanfolyamai képeztek. A tanfolyamcsoport négy emberből és egy Ácsné nevű csoportvezetőből állt. Az volt a dolgunk, hogy ezeket a tanfolyamokat látogassuk, ellenőrizzük, a vizsgákon részt vegyünk. Az egész természetesen fontoskodásnál sokkal többet nem jelentett. Magyar szakos középiskolai tanárként végeztem, erről kaptam diplomát. Lehet, hogy most se szép bevallani, de nem nagyon ambicionáltam, hogy tanár lehessek, mert úgy éreztem, tanítani olyan készenléti állapotot követel, amit én nem biztos, hogy jól fogok teljesíteni, tehát örültem, hogy egy minisztériumi előadói állást kaptam. Elsősorban magyar irodalmat tanítottam, 1016 forint volt az első fizetésem. Nagyon alacsony színvonalon folyt az oktatás, nagyon sokan szinte az irodalom elemi ismerete nélkül jöttek oda, kiskáder-feleségek vagy olyan munkások, akik fizikai gyengeségük miatt úgy gondolták, hogy függetlenített szakszervezeti könyvtárosként csöndesen eléldegélnek majd a gyár könyvtárában. Két és fél hónapig tartott ez a munka, amikor jött az értesítés, hogy a bölcsészkaron újságíró tanszék alakult, és oda hívnak tanársegédnek. Néhány nap alatt kiderült, hogy az újságíró tanszék zord hely lesz számomra. A tanszékvezető Mihályfi Ernő volt, akit régi szerkesztői és újságírói múltja mindenképpen predesztinált erre. Ő azonban közben miniszterhelyettes volt, így a valódi tanszékvezetői tisztet egy Sárkány László nevű adjunktus töltötte be. A Szabad Néptől került erre a tanszékre, azonban ott se újságíró volt, hanem titkárságvezető. A tanszéken még ketten voltak. Néha előfordult, hogy újságírókat is meghívtak előadni, Méray Tibort, Tardos Tibort, Dobozy Imrét, de ezek alkalmi vendégeskedések voltak. A tanterv sajtóelméletből és sajtótörténetből állt. Előadásokat tartottam és gyakorlatokat, mindenféle íráspróbákat. Rendszeresen írásra késztettem a hallgatóságot. Emlékszem egy olyanra, hogy tegyünk próbát azzal, hogy ugyanazt az eseményt hírben, tudósításban, interjúban, riportban hogyan interpretálja a szocialista, és hogyan a burzsoá sajtó. Kitaláltam, hogy az Alpokban lavinaomlás és egy tavaszi áradás következtében katasztrofális helyzet alakult ki. Hogy ír erről egy kommunista újság hírt, tudósítást, interjút, riportot, és mondjuk a Die Presse vagy a Züricher Zeitung hogy írja meg ugyanezt. Emiatt nagyon kikaptam, mert azzal, hogy imitáltuk a burzsoá sajtót, mételyt terjesztettem a hallgatóság között, cinizmusra neveltem, mivel kétféle nézőpont érvényesítésére késztettem őket. Ezen a tanszéken arra kell nevelni a hallgatókat, hogy szocialista újságírók legyenek. Nagyon rosszul éreztem ott magam. 1954-ben már kritikai hangok is jelentkeznek a sajtóban. A hallgatóknak nagyon tetszik, amit az Irodalmi Újságban, néha a Magyar Nemzetben, az Új Hang című folyóiratban olvasnak, és én is lelkes híve vagyok, hogy a nyomás enyhüljön rajtunk, de állandóan éreztük, Sárkány László ezzel az egésszel nem ért egyet, mélységesen elítéli és mindent elkövet, hogy ebből a reformszellemből minél kevesebb jusson be a tanszékre. Közben az egyetemen forrt a politikai légkör, különösen Fehér Ferenc körül, aki akkor már negyedéves volt. Én Sugár Rózsa baráti kapcsolatba is kerültem ezzel az évfolyammal, és barátkoztam a reprezentánsaival. Nem tudtam, hogy ez tilos, hogy Sárkány László rossz néven veszi.
Rosszak voltak a lakáskörülményeim és az anyagi helyzetem. Ágyrajáró voltam a Teleki tér közelében, a Dobozi utcában egy öregasszonynál, akinek szoba-konyhás udvari lakása volt. Ő volt a kockacukros Sugár Rózsa nagymamája, eredeti foglalkozása szerint ószeres, az egész környéket ószeresek lakták. Az 1100 forintos fizetés egy részét a nagymamának kellett odaadnom. Akkoriban kezdtem írni, először az Új Hangnak. A folyóiratnak volt egy nyelvművelő rovatkája, amelybe hol Kolozsvári Grandpierre Emil írt mulatságos glosszákat különböző nyelvi vétségekről, hol én, minthogy az egyetemen nyelvészeti, stiláris kérdésekkel foglalkoztam. Nagyon büszke voltam rá, hogy nyomtatásban is megjelenek. Majd az Irodalmi Újságnak kezdtem recenziókat írni. Még az Esti Budapestnek is írtam könyvekről, és a Csillagba is írtam néhány könyvkritikát. A legemlékezetesebb Déry Tibor Börtönnaplójáról íródott. Akkor Déry még és már megint nem számított a hatalom kegyeltjének. Kockázatot jelentett úgy írni róla, hogy azt a főszerkesztő is vállalni merje, ne sértse Déry Tibort, és a hatalom se üssön a fejünkre, tehát ravaszul kellett írni. Gyakran előfordult, hogy egy-egy cikkemre azt mondta valaki, milyen bátor. Nem szerettem ezt a szót, azt hajtogattam mindig, hogy az újságíráshoz Magyarországon nem bátorság kell, hanem ravaszság, az alkalmazkodás művészete.
Kiderültek politikai nézeteltérések is, ő akkor még érintetlenebbül képviselt egy komszomolka attitűdöt. Bennem már jobban megzavarodott az a politikai magabiztosság, amit korábban magamban érezni véltem. Falun szerzett tapasztalataim végképp nem látszottak alátámasztani, amit ő a szemináriumon tanult, és őszinte meggyőződéssel vallott. Emlékszem veszekedéseinkre például a kulákkérdésben. Én azt mondtam, hogy itt valami súlyos félreértés van. Az ország legjobban gazdálkodó parasztrétege került olyan helyzetbe, hogy lehetetlenné vált a gazdálkodása. Ezek nem szörnyetegek, ezek parasztemberek, akik között ugyanúgy van rossz meg jó ember, mint bármilyen más rétegben. Emlékszem a paprikaméregre, amellyel reagált, hogy a revizionizmus uszályába kerültem. A szülei párttagok voltak, és otthon olyan környezet volt, amely őt politikailag mindenképp befolyásolta.
Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról. Beadtam egy igénylést erre a személyzeti szobára, majd többedmagammal beidéztek, és egy előadó ünnepélyesen közölte, hogy az itt jelenlévők közül, akik mindegyike ezt a személyzeti szobát igényelte, Faragó Vilmos bölcsészkari tanársegédet találtuk a leginkább igényjogosultnak. Erről kaptam egy írást, és boldog voltam, hogy most már lakástulajdonos vagyok. Ha utólag eszembe jut, mindig megborzadok attól a fiatalkori kegyetlenségtől meg érzéketlenségtől, amellyel egy szerencsétlen család nyakára oda bementem. Egy két szoba, hallos Németvölgyi úti lakás volt, személyzeti szobával. A személyzeti szobába társbérlői minőségben valakit beraknak, aki használja a konyhát, a WC-t, a fürdőszobát, borzalmas. A legborzasztóbb az, hogy én ebből semmit nem érzékeltem, hiszen akkor már hat éve kollégiumban laktam, ahol az egyetlen életterem egy emeletes ágy fölső része volt, majd egy Dobozi utcai ágyra járás. Az, hogy egy kétszer három méteres helyiség teljesen az enyém, ha becsukom az ajtót, akkor csak én vagyok benne, ettől boldog voltam, és képes voltam erre a lakásra megnősülni. Aztán a feleségem oda is költözött. A háziak kétségbe voltak esve, és jelentették a tanácsnak. Ráadásul gyermekáldás előtt álltunk. Attól végképp megborzadok, ha arra gondolok, mi történt volna, ha egy síró csecsemővel megtetézve ott lakunk. Akkor – hivatkozással arra, hogy nekem már a Csillagban meg az Irodalmi Újságban is megjelentek recenzióim – jelentkeztem az Irodalmi Alapnál, hogy adjanak egy lakást. Valami hihetetlen szerencse következtében csakugyan kaptam Albertfalván, az akkor épülő lakótelepen egy „CS” típusú lakást. Valami döbbenetes egybeesés következtében, amikor a fiúnk megszületett, már a kezemben volt a lakáskiutalás. Amikor hazahoztuk őket a kórházból, az új lakásba hoztuk, amelyikben egy cserépkályha volt, és én megpróbáltam átfűteni ezt a még soha át nem fűtött lakást. Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy most aztán, ha becsukom az ajtót magunk mögött, senki más nincs jelen, legfeljebb a síró gyerek.
Mire ez a lakás meglett, én már nem az egyetem újságíró tanszékén voltam, ugyanis 1955-ben egy országos racionalizálási hullám kezdődött, amely tulajdonképpen a Nagy Imre-féle revizionizmussal való leszámolás fedőneve volt . El akarták távolítani azokat az embereket, akik azzal gyanúsíthatók, hogy Nagy Imre revizionista köreihez tartoznak. Engem is racionalizáltak tehát. De megint nem az történt, hogy bánatomban elmentem munkát keresni, hanem közölték velem, hogy az újpesti Kanizsai Dorottya leánygimnáziumban fogok szeptembertől magyar irodalmat tanítani. Ez meglehetősen messze volt Albertfalvától, ahhoz, hogy háromnegyed nyolcra beérjek, hajnalban kellett fölkelnem. Elkezdtem négy leányosztályban tanítani, háromban magyar irodalmat, egyben pedig történelmet. Három hónapig tanítgattam, amikor rájöttem, hogy hiszen itt még senkit nem feleltettem, ezért fölszólítottam egy leányt, hogy jöjjön ki a táblához és mondja el Xerxész Görögország elleni hadjáratát. A kislány kijött a térképhez és nézett, mint borjú az új kapura, ezen megdöbbentem és helyére küldtem, majd kihívtam egy újat, aki ugyancsak nem tudta. Majd egy harmadikat, egy negyediket és egy ötödiket, mire az egész társaság sértődötten fölsóhajtott: „Tanár úr, tessék még mesélni!” S akkor jöttem rá, hogy én itt egy mesélő bácsi vagyok. Akkor támadt egy olyan érzésem, hogy ez egy pedagógiai csőd.
Körülbelül az én pedagógiai csődöm kiderültével egy időben odajött hozzám a gimnázium igazgatónője, hogy az iskolában működik egy MDP-pártszervezet. Kevesen vannak és nagyon kérték, hogy lépjek be, erősítsem őket. Úgy éreztem, hogy 1955-ben nem lesz egy konjunkturális gesztus, ha ennek az invitálásnak eleget teszek, egyébként se gondoltam soha, hogy az előmenetelem függhet attól, beléptem-e egy szervezetbe vagy sem. Azt mondtam, jó, belépek, és akkor fölvettek tagjelöltnek. Még az iskolai félév tájékán történt, hogy a Népművelési Minisztérium utánam nyúlt, nem akarnék-e visszamenni hozzájuk? Nem kellett sokáig gondolkodnom, mert rettenetesen messze volt nekem ez az Újpest, továbbá volt ez a fenyegető pedagógiai csőd és az állandó készenléti állapotból származó feszültség, amelyet az otthoni körülmények se enyhítettek. Otthon kicsi baba volt, feleség, egzisztenciális gondok. Fizetés előtt egy héttel már egy fillér nem volt, egy kezdő család fenntartásának a gondjai is rajtam voltak. A minisztérium közelebb esett, nem fenyegetett benne csőd és magasabb fizetést kínált.
Nem a tanfolyamcsoportba kerültem vissza, hanem a népművelési főosztályra, amelyhez a TIT, a különböző szabadegyetemek és azok az ismeretterjesztő előadások tartoztak, amelyekből rengeteget tartottak az országban, és amelyekről mindig nagyon kedvező statisztikák gyűltek össze az év végére. Ezek a statisztikák mindent elfedtek a népművelési tevékenység szervezetlenségeiből és hatástalanságából. Engem elég hamar külön akciókkal bíztak meg. Az egyik akció az volt, hogy szervezzem meg a megyei keskenyfilmtárakat, hogy az ismeretterjesztés minden megyében kapjon egy olyan szemléltető eszközt, mint amit a keskenyfilm jelent. Kaptam hárommillió forintot, hogy végignézvén az országban föllelhető valamennyi ismeretterjesztő filmet, válogassak közöttük, és az általam kiválogatottakból rendeljek példányokat a MOKÉP-tól. 1956 tavaszán-nyarán, amikor ez az akció zajlott, a szemléltetés korszerűsége már nem keskenyfilmeket igényelt, hiszen ott álltunk a televíziós korszak küszöbén, lehetett tudni, hogy azok a lepedőre pergetett, technikailag rossz állapotban lévő kisfilmek halmozódhatnak ugyan a raktárakban, de a kutya nem fogja őket alkalmazni.
Ezzel egy időben voltam az albertfalvai új lakásban új lakos, új apuka és új férj, és ez igénybe vette minden időmet. Nem lehettem valami jó férj, mert nem voltak hozzá előtanulmányaim. Számítottam arra, hogy béketűrésem és viszonylagos nyugalmam békítő és harmóniát teremtő erő, de ez a számításom nem vált be. Annyira két különböző alkatú ember lépett szövetségre, hogy a harmónia megteremtéséhez kevés volt az egyik elképzelt példamutatása. Furcsa házasság volt ez. Óriási feszültségekkel, kirobbanásokkal, kétségbeesésekkel és összebékülésekkel. Azt hiszem, hogy ez nem volt igazán szerelem. Az oldottság hiányzott belőle, egymás természetes tudomásulvétele. Ez a kapcsolat a bizalmatlanság és a bizalomkeresés végletei között tíz évig tartott, és született három gyerek. Az első, akivel odamentünk az új lakásba és aki az Andriska nevet viselte, 1956 augusztusában egyik napról a másikra meghalt. Egy éjszaka történt. A boncolás szepszist állapított meg az agyban, egy visszafordíthatatlan folyamatot. Rettenetes volt. Kilenc hónapos volt, bájos, gyönyörű, kedves kisfiú. Rémülettel gondolok arra az éjszakára és arra az iszonyatos felelősségre, ami azzal jár, ha valaki gyereket hoz a világra, mert egy életért kezd felelős lenni és nem tud igazán helyt állni. Az az éjszaka a magas lázzal, kúpokkal, az állandó telefonálással rettenetes volt. Nem volt telefonunk, kimentem az utcára egy fülkébe, és többször hívtam az ügyeletet. Mindig azt mondták, hogy ha egy kisgyerek lázas, tessék neki kúpot adni, és mire kijött az orvos, Andriska meghalt. Szörnyű élmény volt, de a házasságot nem rontotta, sőt egy sorsközösséget kellett összekovácsoljon közöttünk, és azt a vágyat, hogy gyorsan pótolni kell a hiányt.
 
1957-ben megszületett Zsuzsa lányunk, egy bájos, kedves kislány, és pótolta a hiányt. Majd még egy leány. Így van nekem most két gyermekem.
A munkahelyem országos főhatóság volt, és hamar kiderült, hogy a minisztériumnak ez a részlege hajlamos a reformelképzeléseket elfogadni. Hajlamos arra is, hogy önkritikusan ítélje meg az elmúlt évek politikai és saját minisztériumi akcióit is. Az elégedetlenség önmagunkkal és az országos politikai helyzettel forró hangulatú taggyűléseket jelentett. Többen voltak Nagy Imre-hívek. Minden évben országos ismeretterjesztési irányelveket is kiadtunk, amelyek közül egynek a megfogalmazásában nekem főszerepem volt, mert kiderült, hogy jó mondatokat írni, alanyt, állítmányt egyeztetni kevesen tudtak. Valamilyen rendszert teremteni az irányelvek káoszában, arra szintén én látszottam alkalmasnak. Néhány olyan fogalmat vittem be az ismeretterjesztésről szóló minisztériumi elképzelésekbe, amelyeket pedagógiai ismereteimből szereztem, ilyen volt például a tematikai rendezőelv. Tőlem hallották, hogy a „nagyterem-szemlélet” helyett a kiscsoportos foglalkozásra kell irányt venni, hogy nem összecsődíteni, hanem érdeklődésüknek megfelelően differenciálni kell a lakosságot, a szemlélet aufklärizmusa helyett inkább kérdezzük meg tőlük, mire kíváncsiak és próbáljuk a kíváncsiságot kielégíteni. Ezeket én találtam ki, és aztán a népművelésszakmában éveken keresztül ezeket a fogalmakat használták. Persze visszagondolva erre az időszakra, nem hiszem, hogy elégedett lehetek, csak tényszerűen fel tudok sorolni sok mindent, amivel ebben az időben ott foglalkoztam, és amivel nagyjából sikerült a munkaidőt is kitöltenem.
A Petőfi Körrel már kapcsolatba kerültem, Tánczos Gábor arra biztatott, hogy lépjek be tagnak. Erre nem került sor, viszont két Petőfi köri vitán, a sajtóvitán és a filozófiain részt vettem. 1956 augusztusában halt meg a kisfiúnk, ez belejátszik akkori lelkiállapotomba, és hogy a politika ne töltse ki teljesen az életemet. Teljes szívvel híve voltam annak a megújulásnak, amit a Petőfi Kör fiataljai jeleztek, örültem azoknak a híreknek, amelyek a Nagy Imre-körről hozzám érkeztek. Az elégedetlenség, amely akkor már Rákosi személyével és az egész kurzussal kapcsolatban egyre nagyobb lett, bennem is dolgozott, de én inkább mindig megfigyelője voltam az eseményeknek, mint cselekvő részese. Azt is mondhatnám, hogy rezonőrje voltam a történelemnek és a saját élettörténetemnek is. Ha az eseményekben való részvételt emberi értéknek tekintjük, akkor ez egy értékcsökkenés az én esetemben. Biztos, hogy ez alkati dolog: soha nem gondoltam, hogy nekem meg kell váltanom a világot, és gyanakodva tekintettem mindenféle világmegváltóra. Az ember az alkati indítékból ideológiát is csinál a maga számára, és ez az ideológia az, hogy aki valamilyen ügynek halálra szánt híve, az annak az ügynek könnyen válik a gyilkosává is. Ismerem a mondást, hogy a langyosokat kiköpi az Úr, de az én ideológiámban az is benne van, hogy a történelem mégsem csak ott készül, ahol a politikatörténet, hogy a történelem mégiscsak a napi munkában készül, a családban, a munkahelyen. A történelem nagy sodra a lassú előremozdulás, és nemcsak a lobogós, fáklyás, zászlós pillanatnyi események. A kettő együtt dolgozik azon, hogy történelem készüljön.
1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe. A titkársági kolléga azért jött velünk, hogy előkészítse Darvas másnapi értelmiségi nagygyűlését. Én megyek Debrecenbe és Nyíregyházára is, hogy beszéljek a művelődési osztály vezetőjével a keskenyfilmtárról. Megérkeztünk Debrecenbe délelőtt, ahol már lezajlott egy tüntetés. Izgatottan mondták, hogy a diákok orosz tankönyveket égettek és egy tüntetést szerveztek. Ezek szerint mi most egy olyan eseménybe csöppentünk bele – mondtuk erre mi –, amiről majd mesélünk, ha visszamegyünk Budapestre. Az egyik kolléga azt mondta, hogy „kis Poznań”, amibe érkeztünk. A tüntetésnek akkor már vége volt, csak az utórezgéseit lehetett érzékelni. Én átmentem Nyíregyházára, beszéltem a művelődési osztály vezetőjével, éreztem, hogy a pokolba kíván, és a legkisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy ő most keskenyfilmtárat szervezzen. Elmentünk Hajdúszoboszlóra, mert ott délután öt és nyolc között szintén egy értelmiségi gyűlés szerveződött aznapra, és részt akartunk venni rajta. Az értelmiségi nagygyűlés nem tartatott meg, hanem mindnyájan a rádiót hallgattuk, benne Gerő Ernő beszédét, és az elhangzott beszéd után mindenki véleményt mondott arról, amit hallott. Forró vita kezdődött, az volt az általános vélemény, hogy a Gerő-beszéd egy szerencsétlen szöveg, rendkívül fenyegető és kellemetlen, és ebből még baj lesz. Egy idő után otthagytuk a vitát, mert vissza kellett mennünk Debrecenbe, ahol újabb tüntetés zajlott. Fegyveresek szorították a tüntetőket az Aranybika elől az állomás irányába és lövöldözések is hallatszottak. Mi bementünk az Aranybikába, valamelyikünk szobájába és ott vitatkoztunk. Éjfél körül jöttek valakik, hogy hallgatják a rádiót és Budapesten már lőnek, és valami nagy baj van. Akkor elkezdődött egy tűnődés, hogy mit csináljunk másnap reggel. Nyilvánvaló, hogy a Darvas-nagygyűlésből semmi sem lesz, hogy a keskenyfilmtárak végképp nem érdekelnek senkit és hogy valami nagy dolog kezdődött Budapesten. A hírek szerint a város lángokban áll, mindenütt lövöldöznek, és nem lehet Pestre visszamenni. Akkor én már kizárólag arra gondoltam, hogy nekem családom van, otthon mi van. Úgy döntöttünk, mégis próbálunk visszamenni Pestre. Voltak olyan tervek, hogy ha Pesten vannak a harcok, akkor legkönnyebben Buda felől közelíthető meg a város. Tehát menjünk a váci kompon át a budai oldalra, és Buda felől közelítsünk. Elindultunk a Törökszentmiklós, Szolnok, Nagykáta útvonalon Budapestre. Óriási tankoszlopokkal találkoztunk, azok is Pest felé vonulnak. Mi behúztuk a nyakunkat, és elmentünk mellettük az autóval. Valahol Szolnokon megálltunk egy Pestről jövő sofőrrel beszélgetni, aki azt mondta, hogy lőnek itt is, ott is, de azért be lehet jutni. Nem lehet tudni, hogy kik lőnek és honnan és miért. Beértünk Pestre, amikor egy óriási tömeg jött velünk szembe a Kerepesi úton. Körbevettek bennünket, leállították az autót. És minthogy mi állami autó voltunk, a tömeg számára gyanússá váltunk, és elkezdték az autót le-föl löködni, mi meg rázkódtunk benne. Elég veszélyessé kezdett válni a helyzet, hogy kirángatnak bennünket és valamilyen bajunk lesz. A sofőr mentette meg a helyzetet, letekerte az ablakot, kidugta a fejét és a proletár szolidaritásra hívta föl a tömeg figyelmét, hogy ne toljatok ki már velünk, az úristenit, hát mi is magyarok vagyunk, meg ilyesmit. Akkor a tömeg elengedett bennünket. Elérkeztünk az Oktogonig, itt irtózatos lövöldözést hallottunk. Végül azért szerencsésen befutottunk a Báthory utca 10.-be, a Népművelési Minisztérium elé. A portás közölte, ő se tudja, hogy mi van itt, de mindenütt lövöldöznek és főleg a hidakon nem lehet átmenni. És minthogy én Albertfalván lakom és hídon mindenféleképpen át kell menni, úgy döntök, hogy akkor éjszakára nem fogok hazamenni. Ott laknak a Szemere utcában Eörsiék. Fölhívtam őket telefonon, hogy nem alhatnék-e náluk. Október 24-e van, estefelé, már korán sötétedik, csak Vera van otthon, Eörsi felesége és mondja, hogy nyugodtan menjek oda hozzájuk. Azt az éjszakát ott töltöttem náluk. Éjszaka tankcsatára ébredtünk, mert a Honvédelmi Minisztériumot tankkal lőtték. Vera annyit tudott, hogy Pista a Rádiónál van, és már 23-án éjszaka is ott volt. Én nem értem, mit keres ő ott.
Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez. Talán a békés természetem miatt, vagy az akár még nyárspolgárinak is nevezhető nyugalomkeresésem miatt rosszul fogadtam, hogy lövöldöznek, és nem tudok hazamenni. És nem tudom, hogy kik és miért lőnek, hogy az egésznek milyen a tendenciája, kik irányítják, mi várható? Azt érzékeltem, hogy egy nagyon erős szovjet hadsereg van jelen, a felvonulásának egy részét tapasztaltam az országúton. Nem bíztam abban, hogy egy fegyveres felkelés győzni tud. Nem hittem abban, hogy az általam is remélt változásokat egy ilyen radikális fegyveres fordulat végrehajthatja. Sőt, az volt az érzésem, hogy minden változásremény kockára van téve ezzel a fegyveres felkeléssel.
Elkövetkezett október 25-e reggele, amikor megköszöntem Verának, hogy ott aludhattam, és minthogy a hír az, hogy a Szabadság hídon végképp nem lehet átmenni, ezért egy óriási kerülőt tervezek: a Margit hídon csönd van, azon fogok átmenni Budára. Haza fogok gyalogolni, mert villamosok nem járnak. A Margit hídnak még csak a pesti hídfőjénél jártam, amikor a hátam mögül irtózatos lövöldözést hallok. Az október 25-i parlamenti sortűz volt. Minthogy én a Moszkva tér, Alkotás útja útvonalon mentem, ott nincs tömeg. A tömeg a pesti oldalon van. Rettentő gyaloglások után 25-én dél körül megérkeztem Albertfalvára. A feleségem nincs otthon. Akkor telefonon felhívtam Eörsiné Verát, hogy nála nem jelentkezett-e. Azt mondta, hogy ő nem tud semmit a feleségemről, de neki az a meggyőződése, hogy ha a nép polgári demokráciát akar, akkor meg kell adni. Ez engem teljesen váratlanul ért, mert Vera mindaddig egy lelkes, Lenin-intézetes komszomolka volt. Honnan tudta hirtelen, hogy a nép polgári demokráciát akar és azt meg kell adni? Estefelé hazakerült a feleségem, és elmondta, hogy reggel gyalog indult a Fehérvári úton a városba, és a tömeg megállított egy szovjet dzsipet két kiskatonával. Kiszállították őket, és elkezdődött egy pogromhangulat a kiskatonák ellen. És akkor ő, mint egy forradalmár leány, odaállt a tömegbe, és azt kezdte mondogatni, hogy a forradalom tisztességéhez hozzátartozik, hogy népítéleteket nem hajtunk végre. Ezek kiskatonák semmiről nem tehetnek, engedjük őket el. Akkor a tömeg hangulata ellene fordult. Ha nincs ott a vele együtt Pest felé gyalogló volt kollégista társam, és nem rángatja ki a tömegből, akkor neki ott baja történik. Mindenesetre ők aztán gyalogoltak tovább, a feleségem ment a bölcsészkarra, ott töltötte a napot, és azzal a lelkesedéssel jött haza estefelé, hogy nagyszerű, hogy a fiatalok hogyan viselkednek. Meg hogy a bölcsészkaron segítik a Corvin közben harcoló orvosi egyetemistákat, még kötözőhely is szerveződött, csodálatos lelkesedés uralkodik az egész egyetemen, és ő úgy találja, hogy ez egy nagyszerű dolog, amiben most mi benne vagyunk. Én meg csitítgattam, hogy én ebből a lelkesedésből semmit nem érzékeltem, de folyton le akart valaki lőni, és úgy látszik, hogy én az egészből eddig semmit se értettem, de majd szerzek magam is tapasztalatokat. A feleségemnél ez a fordulat gyorsan ment végbe, az egyik lelkesedésből a másikba esett. Ez történt Pártos Verával és ővele is. Elmondta, hogy ott volt az október 23-i tüntetésen is. Attól kezdve én is megpróbáltam mindennap bejárni a minisztériumba.
Azt hiszem, hogy ennek az eseménysorozatnak a történetéhez hozzátartozik bizonyos komikum, amiről nagyon kevés szó esik. A forradalmár ifjúság voltaképpen az Ifjú Gárdából tanulta meg, hogyan kell forradalmárként viselkednie. Csupa Zoját és Oleg Kosevojt láttam akkoriban az utcán. Még a kronstadti tengerészek, mint 17-es reminisztencia is visszajött számomra az utcán, mert a magyar folyamőrség tagjai karszalaggal és tengerészsapkával ugyanúgy őrjáratoztak a pesti utcán, ahogy annak idején a kronstadtiak tették. Volt ebben a második világháborús partizánromantikából is sok minden. A teherautón zászlókat lengető és éneklő, géppisztolyos felvonulók a 18-as őszirózsás forradalom teherautós, őszirózsás katonáira emlékeztettek. Aki megfigyelő, mint én, és nem olvadt bele abba a kollektív eufóriába, az ezeket a külsőségeket is jobban megfigyelhette az emberek gesztusain. Én úgy láttam, hogy ami itt most történik, ez különböző mintákat követve, meghatározhatatlan irányba halad. Nagyon megnyugtatott, amikor úgy látszott, hogy a Nagy Imre-kormány stabilizálódik, és nagyon nyugtalan lettem, amikor falragaszokat olvastam arról, hogy a Nagy Imre-kormányt is el akarják söpörni, vagy amikor fölsorolták a falragaszok, hogy a Nagy Imre-kormány tagjai között kik a kommunisták, akiket ki kell söpörni. Én úgy érzékeltem akkor, hogy ennek a kormánynak nagyon rövidre van szabva az ideje, és ha az események tovább folytatódnak, akkor itt a káosz lesz az úr, majd pedig egy polgári restauráció következik.
Egyetlenegy olyan pillanatra emlékszem ezekből a napokból, amikor a szorongásom föloldódott és úgy éreztem, hogy csakugyan valamilyen mámoros esemény részese vagyok. A minisztériumból délután indultam hazafelé, és mögöttem egy zászlót lobogtató, éneklő fiatalokkal teli teherautó jött. Ugyanabba az irányba haladt, mint én. Az autó megállt, a fiatalok leszóltak, hogy merre mész? Mondom, hogy merre. Gyere közénk! Fölhúztak a teherautóra és átsütött róluk belém az az eufória, amely őket jellemezte. Itt fiatalok vannak, itt lelkesedés van, és ha ezek a gyerekek ennyire felszabadultnak érzik most magukat, akkor lehet, hogy felszabadultunk? Egy pillanatig sem hittem azonban, hogy a szovjetek ezt tétlenül fogják tűrni. Éppen azért, mert nem voltak illúzióim, november 4-én hajnalban, mikor ágyúdörgésre ébredtem és a rádiót bekapcsolva a Nagy Imre-szózatot lehetett hallani, akkor kétségbeesés fogott el, de annak az érzete is: tudni lehetett, hogy ez be fog következni. Azt éreztem, hogy most aztán mindennek vége, ezek után itt már hitele nem lehet semmiféle szocialista elképzelésnek. És minthogy az alapszerv párttitkára az előző napok valamelyikén, nehogy meglássa valaki, ideadta a tagfelvételi kérelmemet, illegálisan, nehogy valakinek a kezébe kerüljön, ebből arra kellett következtetnem, hogy a szocializmus vagy a kommunizmus illegalitásba fog átmenni, november 4-e után pedig egyszerűen eltűnik a történelemből, mert oly módon kompromittálódott ezzel a szovjet beavatkozással, hogy soha többé feltápászkodni nem fog tudni.
Az október 23-a után újjáalakult pártokat dilettáns képződményeknek érzékeltem, és meg voltam győződve róla, a nemzet érdekei ellen való, hogy az összetartás helyett most millió darabra fogunk megint szétszakadni. Én akkor nem polgári kibontakozást érzékeltem, hanem egy totális jobbratolódást, amely utcai pogromokig, népítéletekig megy. A forradalom tisztaságát a betört kirakatokban érintetlenül maradt kirakott áruk jelentették egy ideig, aztán azok is eltűntek a kirakatból. Azt érzékeltem, hogy van egy lelkes értelmiségi ifjúság, amelyik szocialista meggyőződésből részese az eseményeknek, egészen a fegyveres harcokig. De az erő erről ifjúságról áttolódik, egyre jobbratolódik, és az utcán a söpredék kezd úrrá lenni, amelynek már se a cselekvései, se a frazeológiája, se a jelszavai nem azonosak azokkal, amelyekkel október 23-án a tüntetők lelkesen a Bem-szoborig vonultak. Ez az erő mindent kockáztat, nem fogja tudni a szovjet túlerőt legyőzni, de addig, amíg fegyver van a kezében, kompromittálni fogja ezt a 23-ával kezdődő folyamatot, és a leszámolást az ávósok után Lukács Györgyig és Eörsi Istvánig fogja folytatni. Nem értettem, mit keres Eörsi ezek között a fegyveresek között, és nem tudtam, milyen különbségek vannak fegyveres és fegyveres között is. Hogy vannak Práter utcaiak, ahol Angyal István van, és Corvin köziek. Dudásról semmiféle hírem nem volt, és Szabó bácsiról sem a Széna téren. Láttam olyanok kezében fegyvert, akikről lerítt, örülnek, hogy most fegyver van a kezükben, és ez hatalmat jelent. Kenyérért sorban állóra lőttek rá. Az én számomra a pesti utca akkor az életveszély utcáit jelentette. Mindig úgy mentem el otthonról, mint a halálra szánt, mint aki nem biztos, hogy haza fog érkezni, és akire lőnek az utcán, az nem tud olyan fölszabadultan mámoros lenni és örülni annak, hogy megalakult az ötvenhetedik párt. Aki nincs benne szorosan valamilyen őt is magával sodró közösségben, az az egészen kívül maradt nagyobb tömeghez tartozik, amelyet az utcára is vagy a szükség, vagy a kíváncsiság vitt, és nem politikai indíték.
Úgy éreztem akkor, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezett csoport elárulta az országot, és nem volt számomra ellenszenvesebb figura Kádár Jánosnál, és ez a következő év májusáig tartott. Az, hogy az országot elhagyni, egy pillanatig eszembe nem jutott. Ahogyan nem tudtam fenntartás nélkül átélni az október 23-a és november 4-e közötti lelkesedést, ugyanúgy nem tudtam beleélni magam azok helyzetébe sem, akik azt a konzekvenciát vonták le november 4-e után, hogy az országot el kell hagyni. Véleményem szerint a helyzet november 4-e hajnalán a következő volt: a szovjetek brutálisan beavatkoztak abba a folyamatba, ami itt 23-án elindult, s abban a pillanatban Magyarország felelős politikusai, vagy azok, akik magukat felelősnek érezték, két dolgot választhattak. Az egyik, hogy nem működnek együtt ezzel a brutális hatalommal. A másik, hogy ezt a kényszerhelyzetet, minthogy változtatni rajta nem lehet, elfogadják, és megpróbálnak ezen belül egy lehetséges magyar politikát csinálni. Ha senki nincs a politikai figurák közül, aki vállalja ezt a rendkívül népszerűtlen, utálatos, kellemetlen szerepet, hogy a megszállók segítségével hatalomra kerül, akkor az ország megy bele egy sztrájkokkal, majd később passzív rezisztenciával megbénított helyzetbe, és Magyarország hamar ott tartana, hogy még a magyar nyelv államnyelvként való használatáért is küzdenünk kellene. A szovjetek ugyanis kénytelen lettek volna katonai közigazgatást bevezetni, és Magyarország státusa egy megszállt ország státusa lett volna. Akkor nem következik be az elmúlt évtizedek jó néhány pozitív fejleménye. Tehát nem teremtődik egy versenyképes magyar mezőgazdaság, nem zajlik le a falun egy civilizációs forradalom, az a viszonylagos életszínvonal-emelkedés sem zajlik le, amelyik lezajlott, és nem épül az országban egymilliónál is több új ház, hanem szovjet katonai közigazgatással passzív rezisztenciába bénult ország érkezik el a gorbacsovi változások időszakához. Minthogy azonban voltak, akik vállalták, hogy a szovjet fegyverektől támogatott hatalmat átveszik, a kádári hatalomnak, abban a pillanatban, hogy elvállalta ezt a kényelmetlen szerepet, a legtermészetesebb érdeke volt, hogy minél gyorsabban konszolidálja az ország helyzetét, hogy a sztrájkokat megszüntesse, a bányákat, a gyárakat, a hivatalokat, az intézményeket elindítsa. És attól a pillanattól kezdve ennek a hatalomnak mindenki objektíve ellenségévé vált, aki ebben a törekvésében akadályozta. Ezért nem csodálkoztam, hogy 1956 vége felé letartóztatások kezdődtek. Amit nem értek, hogy miért kezdtek újabb letartóztatásokba 1958-ban, és milyen indítékból kellett megrendezni a Nagy Imre-pert, ami végképp értelmetlen, aljas és ostoba dolog volt, és tudni lehetett, hogy vissza fog ütni. Hogy miért voltak 1958-ban a halálos ítéletek és az akasztások. Itt már nincs logikája a dolognak. Itt kezd irracionálissá válni és akkor az ember magyarázatokért kapkod, hogy Moszkva nyomása, hogy Berlin nyomása, hogy Bukaresté. Vagy arra gondol, hogy valami hatalmi önteltség kezdett úrrá lenni néhány emberen, és az ő hatalombiztonságuk arroganciája indította el ezt az értelmetlen és kegyetlen letartóztatási, akasztási és bíráskodásos folyamatot.
1956 végén, 1957 januárjában az események azt a fajta csalódottságot ébresztették föl bennem, hogy a politika meglehetősen ronda dolog. Minthogy ronda, miért legyen nekem közöm hozzá, pláne úgy, hogy egy olyan politikai hatalom oldalára állok, amelyik ebben a történetben a legcsúnyább szerepet játssza. A letartóztatottak között voltak minisztériumi kollégák is, voltak olyanok, akiket csak néhány napra kaptak el és aztán különböző intervenciókra szabadon engedték őket. De ilyen reménye Eörsi Istvánnak például nem lehetett. Neki szerepe volt a december 4-i nőtüntetés szervezésében. Írt néhány verset, amelyben elátkozta a szovjet megszállókat. Ő maga se csodálkozott, amikor letartóztatták. Ez engem nagyon súlyosan érintett, lelkiismeret-furdalásom kezdődött. Ő börtönben ül, én szabadon vagyok. Bizonyos akcióit nem találtam értelmesnek. Úgy gondoltam, lehet, hogy az ellenállásnak van egy pátosza, csak éppen racionális értelme nincsen, és mi az ördögnek kockáztassa az ember a letartóztatást és a szigorú büntetést valamiért, ami racionálisan nem vezethet eredményre. De minden aggodalmam, szorongásom, rokonszenvem az övé volt. Olyannyira, hogy aztán a tárgyalásokra is eljártam.
Vera, a felesége kiderítette, hogy a Markó utcai bíróság egyik folyosóján, amelyről üvegablakok néznek az épület börtönoldalára, egy bizonyos pozícióból rá lehet látni a Pista cellájának ablakára. És bizonyos időpontban is megállapodtak valahogyan, amikor mi ott jelentkeztünk és mutogatásokkal kommunikáltunk. A bírósági tárgyalást egy bírónő vezette, aki nem volt azonos intellektuális színvonalon a vádlottakkal és különösen Eörsivel nem. A szereplésében volt egy kis pökhendiség is. De hát akkor ő még huszonvalahány éves volt, igazi szuverén egyéniség, és egy Brechttől és Heinétől tanult intellektuális humorral szerepelt a bírósági tárgyalásokon. Az ő elítélése és börtönben ülése számomra éveken keresztül nyomasztó élmény volt.
Eljött 1957 tavasza, volt egy olyan mozgalom, amelynek egyik vezetője egy bizonyos Mezei Éva, színházi ügyekkel foglalkozó, lelkes fiatalasszony volt. Munkabrigádokat szervezett, azzal a jelszóval: köztudomású, nem értünk egyet a Kádár-kormánnyal, de az a véleményünk, hogy az országot és Budapestet újjá kell építeni. Fiatalok, gyertek! Én is jelentkeztem egy ilyen brigádba, és a minisztériumból még jó néhányan. Beöltöztettek overallba bennünket, mindenki kapott egy lapátot a kezébe, és elmentünk a József körútra, a Corvin mozi környékére, ahol volt mit lapátolni. Ezzel megkezdődött az én politikai elszakadásom ettől a végletes elkeseredettségtől, és valamelyes együttműködés a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal. Nagyon sokan voltak, akiknek az volt a véleményük, hogy nem szabad hozzányúlni a romokhoz. Ezt a várost szovjet tankok lőtték szét, maradjon meg mementónak, illetve amíg különböző ENSZ-bizottságok meg nem nézik, milyen állapotban van a város, így kell hagyni mindent. Ez volt a következetesebb folytatása a 23-a utáni eseményeknek. És a következetlenebb az volt, amelyben én vettem részt. Úgy gondoltam, el kell indulniuk a villamosoknak, és akiket kibombáztak a lakásából, azokat vissza kell költöztetni. Egyre inkább érződött, hogy a Kádár-kormány helyzete stabilizálódik, hatalma erősödik. Hogy sokakban átbillent az érzet afelé, hogy most már csakugyan legyen béke, nyugalom és újjáépítés, és dolgozni kezdett az a mechanizmus, amelyik a történelemben mindig dolgozni kezd, hogy ahol a hatalom van, ahol az erő van, az elkezdi vonzani a tömeget. Ezért amikor 1957. május 1-jén valóban több százezer ember vonult föl a Hősök terén, és személyeiben lehet, hogy azonos volt azzal a tömeggel, amelyik október 23-án is fölvonult, akkor látszott, hogy most már az utca is a hatalomé. Elmentem én is a Hősök terére, és a légkör bizony isten olyan volt, amilyenként aztán a híradófelvételek és a kommentárok minősítették. Ugyanis egy Kádár-kormány melletti tömegdemonstráció volt ez. Ezt egyszerűen nem lehet letagadni.
A minisztériumban közben már szerveződött az MSZMP. A volt MDP-tagokat fölszólították, hogy jelentkezzenek az MSZMP-be és elkezdődött egy átigazolás. Engem is szólítgattak, hogy hiszen te is MDP-tagjelölt voltál, nem akarsz-e átlépni? Nem hiszem, hogy valamilyen karrier-okok mozgattak volna. Addigra már konszolidálódott a helyzet a minisztériumban, és többszöri kapacitálásra végül úgy döntöttem, jelentkezem és jelen leszek egy olyan taggyűlésen, ahol kifaggatnak meg minősítenek, hogy mit csináltam 23-a és november 4-e között. Ez az eljárás az én esetemben percek alatt lezajlott, semmi bűnömet nem vélték megtalálni. Minden különösebb megrázkódtatás nélkül átalakultam MDP-tagjelöltből MSZMP-taggá.
Újkígyósra nem mentem ezekben a hónapokban, de leveleztünk. A húgom akkor már nagylány volt, sőt 1957-ben férjhez is ment. Elsősorban ő írta nekem a leveleket és én válaszoltam rájuk. A levelekből az derült ki, hogy Újkígyóson voltaképpen nem történt semmi. Néhányan ugyan előjöttek és hangoskodtak, és egy letűnt rezsim figurái jöttek elő: volt uradalmi intéző, volt leventeoktató, volt csendőr, volt katonatiszt, akik szervezkedésbe és hangoskodásba kezdtek. De mire igazából kibontakozhattak volna, elérkezett november 4-e. Engem ez a híradás, továbbá az, hogy rendkívül rosszul fogadtam Mindszenty jelentkezését, és valamilyen borzongató fenyegetést éreztem abban, hogyan ő beszélt, arról győzött meg, hogy az eseménysorozat, amely október 23-a és november 4-e között lezajlott, mindenképpen aktivizálta az ország jobboldali erőit is.
1957 tavaszán annak az embernek a lelkiállapotában voltam, aki korábban nagyon utálta ugyan Kádárt meg a Forradalmi Munkás-Paraszt kormánynak nevezett képződményt, de Kádár néhány rokonszenves megnyilatkozása miatt, akár az erőfeszítések miatt, melyeket a békesség, a munka és az ország kormányozhatósága érdekében tettek, és amelyek az én reményeimmel vagy törekvéseimmel is egybeestek, az utálat és az undor kezdett bennem egy irántuk való rokonszenvé átformálódni. Hogy ebben nem voltam egyedül, azt az 1957-es májusi tömegtüntetés is bizonyítja. Nem szólva a későbbi évekről, amelyekben különböző hullámzások és mélypontok ellenére végül is volt egy Kádár-mítosz, és volt tömegbázisa annak a politikának, amelyet ő képviselt. Biztosan belejátszik ebbe a fordulatba, hogy az ember élni akart, dolgozni akart, érzékelte, hogy ez a hatalom napról napra erősebb lesz, és végül kénytelen volt azt érzékelni, hogy az ő teljes életének hosszára be fog rendezkedni majd. Bizonyos rokonszenves megnyilatkozásokból még arra is következtetni lehetett, hogy ezt a berendezkedést viszonylag otthonosan fogja csinálni. Hogy tehát ez egy lakható ország lesz. És ha ilyen lesz, akkor jól fogom benne érezni magam, és nekem is érdekem, hogy ez a lakhatóság valóban kiteljesedjék.
Valamit mondanom kell még annak magyarázatul, hogy 1957 tavaszán hogyan fordult át bennem a Kádár-kormány megítélése, és 1957 júniusában miért léptem be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1988-ban történt – akkor még az Élet és Irodalomnál dolgoztam –, hogy mint Konrád György famulusa jelentkezett nálam egy fiatalember, aki hozott egy Konrád–kéziratot hozott közlésre. Azért ő hozta, mert Konrád akkor Amerikában volt. Látszott rajta, hogy ő lesz a Fidesz egyik embere. Valamilyen apropó kapcsán azt mondtam neki, higgye el, nem volt könnyű ezekben az évtizedekben egy olyan kritikai hetilapot szerkeszteni, mint amilyen az Élet és Irodalom volt, megszenvedtünk mi azért, hogy mindvégig legálisan jelentünk meg. Mire a fiatalember az ebben az életkorban megszokott keménységgel azt mondta: „Választhatott volna más életstratégiát is.” Vagyis hogy nem volt kötelező nekem egy kvázi kormánypárti kritikai hetilapot csinálni, akarta ezzel mondani. És akkor én megpróbáltam neki elmondani – ez is magyarázat ahhoz, hogy 1957-ben miért léptem így –, hogy na persze, én elhatározhattam volna 1957-ben, 28 évesen, hogy átmegyek valamiféle illegalitásba. Hogy nem leszek újságíró, nem fogok ennek a kormánynak dolgozni, és nem lépek be a pártjába, hanem elkezdek valami földalatti munkát. De hát ez egyrészt az alkatomtól is meglehetősen idegen lett volna, másrészt kockáztatása lett volna egy most született gyerek sorsának, egy házasságnak és egy életpályának. Akkor már abban a meggyőződésben kellett léteznem, hogy ez a hatalom megszilárdult, mindenre kiterjedően összefon, összeabroncsol bennünket, és amíg élek, engem ez az abroncs fog szorítani. Tehát csak azt a megoldást választhatom, hogy ezen a szorításon belül igyekezek tisztességesen egy szakmát, egy pályát teljesíteni. Akkor állt előttem egy teljes olyan életszakasz, amelyikben ezt az elképzelést megvalósíthatom. Nekem is csak egy életem van. Ha ezeknek az évtizedeknek az elején úgy döntök, hogy nem megyek neki az időnek azzal az elhatározással, hogy újságíró leszek, hanem elbújok az idő alá, és várom, hogy esetleg egyszer majd az én igazságom fölragyogjon, amelyik vagy bekövetkezik vagy nem, hát én nem hiszem, hogy valami magasztos dolgot csináltam volna. De soha életemben nem akartam magasztos dolgokat csinálni. Bennem soha nem szólalt meg egy belső hang, hogy ember, ma reggel indulj el ebbe irányba, neked küldetésed van. Nekem nem küldetésem volt, hanem volt egy kis családom, egy picike lakásom és voltak mocorgó képességeim, és én ezeket akartam szolgálni úgy, hogy közben természetesen egy hatalmat szolgálok, amelyet megpróbálok magunkévá szelídíteni. Ilyesmiket próbáltam a fiatalembernek mondani, akit természetesen egyáltalán nem győztem meg. Nem kívánom senkitől, hogy elfogadja őket, de más magyarázatot nem tudok, és nem tekintem tisztességtelen dolognak, hogy az érzéseim átalakultak, és olyan lépéseket tettem, amelyek most nem tűnnek szalonképesnek, de én most sem akarok szalonképes lenni.
1957-ben szerveződni kezdett a Népművelés című folyóirat új szerkesztősége, és ekkor gondoltam úgy, hogy most leszek újságíró. Kértem a minisztériumi főosztályvezetőt, helyezzenek át ehhez az új szerkesztőséghez, és szerencsére áthelyeztek. Akkor kezdődött számomra egy olyan életszakasz, amelyik mindmáig tart: rátaláltam a hivatásomra. A Népművelés szerkesztősége a Lenin körút 9–11.-ben volt, a Lapkiadó-házban, a negyedik emeleten. Mélynyomású lap volt, tehát meg kellett ismerkednem a tipográfiai titkokkal, betűtípusokkal, hasábszélességekkel és címbetű-változatokkal. Meg kellett ismerkednem a montírozással, a szedéssel, a korrektúrával, a tördeléssel és a nyomással. És végre azt az örömet érezhettem, hogy minden hónapban egy kézzelfogható eredmény áll előttünk, egy mélynyomású képes folyóirat, amely színvonalában vagy érdekességében persze nemigen vetekedhetett mondjuk a Newsweekkel, vagy a Spiegellel, de nem is akarhatott vetekedni, hiszen egy szakmai folyóirat volt. A főszerkesztő eleinte megbízott főszerkesztő volt, Rajcsányi Károly. Hárman voltunk újságírók, Hajnal Gábor költő, Kövendi Judit, Tardos Tibor felesége és én. Jó csapat volt. Öt évig voltam a Népművelésnél, és ez tanuló öt év volt. A harmadik évben a lap olvasószerkesztőjévé neveztek ki, ami kemény munkát jelentett, hiszen mi gyakorló népművelők sokaságától kaptuk a cikkeket és nem várhattunk tőlük, hogy stiláris remekműveket küldjenek. Nagyon sok rossz szöveget kellett magyarra fordítani és élvezhetővé tenni.
Eközben a letartóztatások folytatódtak, és 1958-ban elkövetkezett a Nagy Imre-per, amelynek a folyásáról nem tudtunk semmit, csak már a bírósági végzésről és az ítélet végrehajtásáról. Minthogy 1956. október 6-án jelen voltam Rajkék temetésén a Kerepesi temetőben és megrendítőnek találtam azt a komor, sötét felhők alatti gyászt, amely ott több százezer embert elfogott, és komolyan vettem azt a bizonykodást, hogy soha többé ilyen nem fordulhat elő, rettenetes bűnnek találtam, hogy az előzmények, a tanulságok és a fogadkozások után ismét egy koncepciós per és ismét halálos ítéletek születnek. Az volt a véleményem, hogy politikai magatartásáért, gondolkodásáért senkit elítélni bíróságilag nem erkölcsös, halálra ítélni pedig rettenetes bűn, mert jóvátehetetlen. A tiltakozás annyiban megvolt, hogy a környezetemben ezt mondtam is, de ez nagyon kevés, különösen, ha valaki újságíró. Akkor újságírói kötelessége volna, hogy a tiltakozása nyilvánosan is megjelenjék. Ez azonban az akkori sajtóviszonyok között teljesen lehetetlen volt. Az emberben mindig volt annyi megalkuvási hajlam, hogy belássa, mi az, amit maximálisan tehet, és mi az, amit nem. Öncenzúra volt, de egy Népművelés című szakfolyóiratban tiltakozni nem is lett volna mód.
Akkor már az MSZMP-nek és Kádárnak volt néhány sikere. Közönségét nem fellépéseinek, beszédeinek intellektuális színvonalával ragadta meg, hiszen ilyen színvonala a beszédeinek soha nem volt, hanem egy magatartással, amelyet szerénység, kedély, bizonyos természetesség jellemzett, és annak a hitele, hogy itt valóban egy munkásember szólal meg. Továbbá megszüntették a beszolgáltatást, enyhítettek sokféle kötöttségen. Például – noha nagyon rossz volt az ország nemzetközi híre – már elkezdődött, bár nagyon kicsi mértékben a külföldre utazás. 1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát. Bizonyos rokonszenves intézkedések, Kádár János rokonszenves megnyilatkozásai, attitűdje, bizonyos enyhüléstünetek az elfogadás felé vihettek el bennünket. Aki nincs ellenünk, az velünk van – hangzott a korabeli szlogen. Voltak tények, amelyek, különösen a pártban már bent lévő értelmiséget arrafele lökdöshették, hogy Nagy Imre kivégzését is lenyelje. Ne fogadja el, belülről lázongjon ellene, tartsa hibának, bűnnek, értelmetlenségnek, őrültségnek, ostobaságnak és mégis maradjon belül, és ragaszkodjék ahhoz a hatalomhoz, amelynek a szolgálatába állította magát. A mi dolgunk az, hogy emberiesítsük, otthonossá, a nép számára elfogadhatóvá tegyük ezt a hatalmat. Hiszen amiben élünk, egy olyan adottság, ahonnan menekülni, kiszabadulni úgyse tudunk. 1957 vége felé, amikor az ENSZ-ben a magyar kérdés napirenden volt, készült egy memorandum, amelyben magyar értelmiségiek sokasága tiltakozott a magyar kérdés napirenden tartása ellen, Illyéstől Kodályig. 1957 karácsonyán Mesterházi Lajos jóvoltából már megjelent az Élet és Irodalomnak egy olyan száma, amelyben az egész magyar irodalom fölsorakozott, azok, akik nem ültek börtönben. Ha tehát egy olyan ember számára, mint én voltam akkor 28-29 évesen, Illyéstől Veres Péteren át Kodályig az értelmiség leghitelesebb tagjai dokumentálták, hogy ezzel a hatalommal együtt lehet dolgozni, miért lettek volna nekem akkora kétségeim, amelyek a pártból való kilépésig lökdösnek el? Az igaz viszont, hogy a Nagy Imre-per és a kivégzések jelentettek akkora sokkot, hogy ez éppenséggel kilökhetett volna engem is és még sokakat is a pártból. Hogy ez mégse következett be, tekintsük ezt eme réteg történelmi bűnének akár. Most már utólag jóvátenni nem lehet.
Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul. Apámmal ilyen közelségben nem töltöttem még soha időt. Abban is reménykedtem, hogy a közelség végre olyan kapcsolatot teremthet közöttünk, amely mindig hiányzott. Nem nagyon vált be ez a reménységem. Apám attól kezdve, hogy fölültünk a vonatra, megszeppent falusi módjára viselkedett, tehát nekem kellett gardíroznom, aztán az egész hónap alatt mást sem tett, mint hogy ült a húga konyhájában és mindennap meglátogatta a vendéglőt, ahol borocskákat ivott. Nagy beszélgetések nem voltak. Őt az egész Németország nem érdekelte. Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el. Először is olyan országnak találtam Németországot, amelyet minden hajnalban valakik kisöpörnek, fölmosnak és kiszidoloznak, és mire a nap feljön, addigra tejszagú és illatos lesz az egész ország. Abban a faluban is folyt mezőgazdálkodás, még az istálló környéke vagy a trágyadomb is valamilyen megrendítő látványt nyújtott azzal, hogy olyan szabályos alakzatban volt elhelyezve és nem is bűzlött úgy, mint a jó magyar istállótrágya. A lakások szépek voltak, az autókat, a ruhákat, a cipőket, az árukínálatot döbbenetesnek találtuk. De minthogy nem volt pénzem, a rokonok meg nem adtak, nagyon ki voltam szolgáltatva nekik, és csak akkor mehettem valahová, ha ők is jöttek velem. Ők viszont munkába jártak, akkor ők már beilleszkedettek voltak. A nagynéném, apám húga férjével és a kisebb gyerekeivel egy önálló házban lakott, apám náluk volt. A legidősebb unokahúgom, Franciska már férjhez ment, egy közeli, szintén vadonatúj házban éltek, én ott laktam náluk. Itt disszidensek is voltak és rengeteg kitelepített sváb. Ha bementem a vendéglőbe vagy a szomszéd falu kocsmájába, a sűrű füstben svábok kártyáztak, magyar kártyával, és magyarul káromkodtak hozzá. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy érzékeljem ennek a kitelepítésnek az ostobaságát és értelmetlenségét. Aki magyarul káromkodik, az magyar. És hiába éltek ők már akkor jobb körülmények között, mint ahonnan kiszakították őket, fájt nekik, amit itt hagytak, fájt a gyerekkoruk, a házuk, az istállójuk, a földjük, az összes élményük. Sokat beszélgettem velük. Ők 1956-ban nagyon bíztak a felkelés sikerében. De ehhez a sikerhez azt nem fűzték, hogy tömegesen visszajönnek. 1956-ra már mindnyájan egzisztenciát teremtettek és érzékelték, hogy jobb körülmények közé kerülhetnek, mint amilyenben Magyarországon valaha is voltak vagy lehetnek, tehát nem készültek haza tömegesen.
 
1961 végén történt, hogy az Élet és Irodalomból telefonáltak, Dobozy Imre és Nemes György beszélni szeretne velem. Azt mondták, kellene nekik egy új munkatárs, és a Művelődési Minisztérium sajtóosztályától kérdezték meg, nem ismernek-e valakit, aki alkalmas volna rá. A minisztérium azt javasolta, hogy ez a valaki én legyek. Elsőül azzal bíznának meg, hogy híreket – kulturális és irodalmi híreket – szerkesszek a lap számára, amelyek minden héten megjelennének. Nagy megtiszteltetésnek találtam a felkérést, mégsem tudtam azonnal dönteni, mert akkor már a Népművelésnél már öt éve bedolgozott embernek éreztem magam, hiszen olvasószerkesztő voltam. Tudtam, ha ebből a valakiségből idejövök az Élet és Irodalomhoz, slapajjá süllyedek vissza, ezért gondolkodási időt kértem, amit Nemes már sértőnek talált. Úgy találtam, hogy egy nagyobb presztízsű laphoz mennék át, ha átmennék, mégis meggondolandó, mert itt nekem már 2300 forint a fizetésem. Azt mondták, ennyit az Élet és Irodalom is megad, de hát sajnos le fogok süllyedni a slapajok színvonalára. Odamentem, és 28 évet töltöttem ott, 1961-től 1990-ig. Semmiképpen sem csak munkahely volt számomra az Élet és Irodalom. Olyan tanulóhelyet és jó közösséget jelentett számomra a szerkesztőség, ahová minden reggel örömmel mentem be.
Az első két évben Dobozy volt a főszerkesztő és akkor kerül a laphoz Cseres Tibor mint szépprózai rovatvezető. 1962-ben jön ki a börtönből Molnár Zoltán, Pintér Tamás, Varga Domokos, Fekete Gyula, a pártközpontban és a Tájékoztatási Hivatalban akkorra döntik el, hogy ezeket a börtönből jötteket valamilyen okból az Élet és Irodalomhoz helyezik. Dobozy joviális ember volt, aki hátba veregetésekkel és kedéllyel fogadott minden új jövevényt. Dobozy egyébként a világ legkellemesebb főszerkesztője volt, ugyanis utálta a szerkesztést. Ennek Nemes nagyon örült, mert helyettesként is csinálhatott lapot, és mi is örültünk, mert jobb egy olyan főszerkesztővel dolgozni, aki lezser, mint azzal, aki folyton attól fél, hogy valamilyen hibát követünk el és a pártközpontban majd összeszidják. Dobozy biztonságban érezte magát, ami egyrészt néhány, az 56-os eseményekkel kapcsolatos, a kurzusnak nagyon megfelelő színdarabjával magyarázható, és azzal, hogy legendát teremtett maga körül a szovjet hadsereggel való együttműködése dolgában. Szerette a békességet, és a jovialitásához egy abszolút lojalitás is hozzátartozott. A konfliktusokat mindig elintézte valahogy. Nem csinált belőle nyilvános ügyet. Ha a pártközpontból morogva felhívták valamiért, rögtön próbálta elkenni a dolgot, vagy ha nem sikerült, reggel bement a Tájékoztatási Hivatalba, és valahogy elkedélyeskedte. Egy védőernyőt is jelentett számunkra, hogy ezt a jassznyelven mondani szokták, az a tisztesség megvolt benne, hogy elvitte a balhékat.
Amikor 1963-ban Nemes György lett a főszerkesztő, nagy ambícióval látott a lap arcának átalakításához. Hivatkozott egy politikai bizottsági döntésre is, miszerint szűken irodalmi hetilapból egy vitatkozó, kritikai, társadalom- és erkölcskritikai hetilappá kell formálni az Élet és Irodalmat. Nagyon pontosan tudtuk, hogy most mi kezdődik, mit akarunk. Nemes György a következőket határozta el: a lap maradjon irodalmi annyiban, hogy lehetőleg írók írják, de ne csak szűken irodalmi kérdésekkel foglalkozzon. Különösen ne foglalkozzék irodalomtörténeti, filológiai közleményekkel. Az írók foglaljanak állást a kor politikai, erkölcsi, szellemi, kulturális, irodalmi dolgaiban, legyen egy színvonalas kolumnista-gárdája, olyanokból, akik szuverén módon visszhangoznak egy-egy szakterületet. Adjon gerincet a lapnak a személyiségek jelenléte. Elsősorban ne azzal keltsen érdeklődést, milyen érdekes információkat közöl, hanem azzal, hogy milyen érdekes véleményeket hoz nyilvánosságra. Tehát egy véleménymondó hetilappá váltunk, háttérmagyarázatot próbáltunk adni társadalmi, politikai és kulturális eseményekre. Az is eldöntődött, hogy a lap elsősorban belföldi érdeklődésű legyen, vonzzuk magunk köré a legszínvonalasabb újságírókat és induló szociológusokat, és tartsuk nagyon fontosnak a jó kapcsolatot az írók javával. Ezt a külső felhajtóerő segítsége mellett, Nemes hallatlan ambiciózusságának köszönhetően sikerült is elérnünk. Ha tehát elhatároztuk, hogy a lapban legyen jelen Déry Tibor, ezt könnyű volt teljesíteni, mert Déry Tibor Napok hordaléka címmel ekkortájt kezdte közölni a gondolatait. Rendszeresen jelen volt Veres Péter is, akárcsak Zelk Zoltán, akinek egy Tegnap című rovata volt. Örkény egypercesei is itt jelentek meg először. Örkény hosszú ideig olyan szilenciumfélére volt ítélve, de aztán itt jelentkezett első írásaival. Az Élet és Irodalom első korszakát a „tűztáncosok” jelenléte határozta meg. Ekkor én még nem voltam a lapnál. A „tűztáncosok”: Váci Mihály, Garai Gábor, Mezei András, Nyerges András, Simor András, Györe Imre és így tovább. A lap vezetése az első időben a neofita baloldal kezében volt. Nemes idején a „tűztáncosok” közül Garai Gábor van jelen mint vers-rovatvezető, és később mint főszerkesztő-helyettes, és Mezei András. Elég szoros kapcsolatban van velünk Váci Mihály. A volt „tűztáncosok” és a börtönből kijöttek között nincs feszültség, de megvan a véleményük egymásról. Ebben az időszakban Csoóri Sándor és Nagy László is ír a lapnak. Illyés Gyula rendszeresen jelen van verseivel és reflexióival is, olyannyira, hogy amikor hatvanéves lesz és a hatalom még mindig gyanakodva néz rá az Egy mondat zsarnokságról című verse és 1956-os szereplése miatt, akkor szinte egyedül az Élet és Irodalom köszönti: Nemes György, a főszerkesztő készít vele egy két teljes oldalt kitöltő interjút. Alig múlt el ez a születésnap, Illyés végre útlevelet kapott, hogy Franciaországba utazhasson. Párizsból visszatérve jelentkezett, hogy úti élményeit öninterjú formájában szeretné az Élet és Irodalom olvasóinak tudomására hozni, több folytatásban. Mindnyájan örültünk, hogy Illyés Gyula-interjúkat fogunk közölni, meg is jelent az első. Egy-két nappal a megjelenés után érkezett meg a Külügyminisztériumba Bukarest tiltakozása. Illyés ugyanis Párizsban interjút adott a L’Express című francia lapnak, amelyben – néhány nagyon óvatos mondatban – szóvá tette az erdélyi magyarok helyzetét, a Bolyai-egyetem megszüntetését. Bukarest tiltakozik Budapestnél, Budapest egy kicsit megijed, és széttárt karokkal azt mondja, hogy elvtársaim ott Bukarestben, Illyés egy szuverén magyar író, mi nem vagyunk felelősek azért, mit nyilatkozott Párizsban. Hogy azonban dokumentálja is valamivel, hogy nem azonos Illyéssel, a hatalom odatelefonál Nemes Györgynek: ne folytassa az Illyés-öninterjút, a következőt már ne fogadjátok el tőle! És itt van Nemes tragikai vétsége. Tekintettel az atya–fiú viszonyra, amelyet a hatalom és maga között érez, nem akarja az atya és Illyés között élezni a konfliktust, ezért maga viszi el a balhét. Nem mondja meg Illyésnek, hogy őrá rá van parancsolva, hanem kitalál valamiket, és nem fogadja el a további közlést. Illyés nagyon megsértődik, és elmegy panaszkodni oda, ahonnan a parancs jött. És ahonnan a parancs jött, ott ugyanígy széttárják a karjukat, és azt mondják, hogy most mondja meg, mit csináljak ezekkel a hülyékkel ott, az Élet és Irodalomnál? Nemes így Illyésnél abba a látszatba keveredett, hogy egy csirkefogó. A hatalom pedig annyira tisztán áll Illyés előtt, hogy egyre jobb viszonyban lesz vele, míg viszont Illyés egyre rosszabb viszonyban lesz az Élet és Irodalommal. Ekkoriban kezdi nemzetietlennek tartani a lap szellemiségét. Nyilvánvaló, hogy a párt egész politikáját nemzetietlennek tartja, ahogy a pártlap, a Népszabadság szellemiségét is, de taktikai érzéke azt parancsolja, hogy ne a párttal és a Népszabadsággal kerüljön konfliktusba, egyszerűbb az Élet és Irodalommal konfliktusba kerülni.
Méhkasba került, aki a kortárs magyar írókat bírálta. Hálátlan dolog volt erre vállalkozni, de amikor én az Élet és Irodalomhoz kerültem, a kortárs magyar irodalmat személyeiben nem ismertem. Hozzátartozott tehát naiv elképzeléseimhez, hogy ha egy könyvet rossznak találok, azt meg is írom. Nem gondoltam rá, hogy a mű mögött egy ember áll. Másrészt azt képzeltem, hogy senki nincs, aki jobban tudná, hogy a könyv rossz, mint a szerző maga. Hiszen ő írta, ő ismeri még azokat a gyengéit is, amelyeket az olvasó föl se tud fedezni. Nem gondoltam rá, hogy egy többéves munkát minősítek pökhendi módon, hogy esetleg egy ember érzékenységét sértem, sőt az egzisztenciájára is veszélyt jelenthet a kritikám. Minden héten könyvekről szóló recenziókkal jelentem meg, anélkül, hogy érzékeltem volna ezt a méhkast. Az első botrány akkor támadt, mikor Sásdi Sándor egy regényéről azt írtam: nem tudom, milyen érzés lehet az élő irodalomnak mindig a második vonalában lenni. És noha voltaképpen igaz volt, rendkívül bántó lehetett a szerző számára. Megjelent ez a recenzió pénteken, szombaton délben már jelentkezett Nemes György, hogy Sásdiné, aki orvos, odatelefonált neki, hogy maguk gyilkosok, a férjem szívrohamot kapott, most hozom vissza az életbe. Szégyelljék magukat, meglesz még ennek a következménye! A Sásdi-ügyben telefonok és levelek sokasága érkezett a szerkesztőségbe, és én már akkor rettenetesen bántam ezt az egészet, és méltatlannak éreztem, hogy ilyen helyzetbe kevertem őt és magamat. Ez volt az első lecke, amelyik arra figyelmeztetett, hogy a könyvet valaki írja, és ez a valaki egy érző ember. És még ha rosszul sikerül is a műve, valamelyes szeretettel kell kézbe venni, forgatni, fölmutatni, mert egy produktum.
Azonban amivel a legnagyobb fölháborodást kiváltottam, az a következő volt. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége minden évben pályázatot hirdetett írók között, novella, vers, kritika stb. megírására, amelyet egy zsűri minősített, a Politikai Főcsoportfőnökség jutalmazott, és meg is jelent. Egyik évben Hárs Györgyöt, a költőt behívták katonának, odahelyezték ehhez a főcsoportfőnökséghez, és őt bízták meg a pályázat évi szervezésével. Hárs fölhívott és azt kérdezte: nem akarsz háromezer forintot kapni? Ki az, aki 1967-ben nem akart háromezer forintot kapni? Gyere be, ezt előlegként fölveheted és ezzel részese vagy egy pályázatnak. Most van április, majd szeptemberben be kell adjál valamit, aminek köze van ahhoz, hogy honvédelem, hazafiság. Fölvettem a háromezer forintot és egy idő után elfelejtkeztem az egészről, amikor szeptemberben Hárs fölhívott, hogy nem küldesz semmit? És én azt találtam ki, hogy fölteszek néhány gimnáziumi osztály tanulóinak néhány kérdést. Válaszoljanak névtelenül, tehát feltételezhetően őszintén. Ilyeneket kérdeztem a gyerekektől: büszke vagy arra, hogy magyar vagy? A magyaron kívül milyen más nemzetiségű szeretnél lenni? Vállalnál-e házastársul színes bőrű fiatalt? Véleményed szerint fenyegetik-e valakik most közvetlenül, katonailag Magyarországot? Ha igen, akkor szerinted kik? És ha nem, akkor miért nem? Meg még olyat is kérdeztem – tekintettel arra, hogy ez egy honvédelmi minisztériumi pályázat volt –, hogy szerinted szükség van-e Magyarországon katonaságra? 1967-ben vagyunk, de ha visszaidézzük azt az évtizedet, akkor ezekben a kérdésekben van valami szokatlan, valami provokáló, hiszen nem volt szokás ilyeneket kérdezni. Harmadikosok, negyedikesek válaszoltak, összegyűlt körülbelül százhúsz válasz. Akkor kezdett divatba jönni a szociológia és annak a módszere, az úgynevezett felmérés. És minthogy a válaszok sokaságában vissza-visszatért az a kifejezés, hogy kicsi ország – például: Büszke vagy arra, hogy magyar vagy? Igen, büszke vagyok, mert noha Magyarország kicsi ország, mégis milyen nagyszerű költőket adott a világnak. Vagy: Kicsi ország ugyan, mégis majdnem megnyertük Svájcban a futball-világbajnokságot stb. –, ezért a dolgozatomnak azt a címet adtam, hogy Kicsi ország, és ismertettem a válaszokat. Olyanokat írtam, hogy aki azt írta, hogy büszke, az sztereotípiákkal indokolta, aki viszont azt írta, hogy nem büszke, ilyeneket válaszolt, hogy: mert az természetes, hogy magyar vagyok, miért kellene nekem erre külön büszkének lenni – egyáltalán: elkezdett kínlódni és gondolkozni. Ezért én azt írtam, hogy nekem azok a rokonszenvesebb gyerekek, akik azt válaszolták, nem büszkék rá, hogy magyarok, mert gondolkodtak. Így lett a Kicsi ország-ból nagy botrány. Halálos fölháborodás volt amiatt, hogy most, amikor a kozmopolita kultúra kezd úrrá lenni a magyar ifjúságon, és a kohézió, amely ezt a nemzetet összetartotta, épp most van föloldódóban, és amikor soha nem volna nagyobb szükség nem volt rá, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra, akkor egy Faragó nevű nyikhaj itt azt állítja, hogy neki az tetszik jobban, ha valaki azt válaszolja, hogy nem büszke. Hogy jön ahhoz, hogy ilyenekkel provokálja a gyerekeket, hogy akar-e a fiú néger lányt feleségül? Rengetegen írtak ellencikket. Az első ellencikk a Népszabadságban került nyilvánosságra, és Darvas József írta, egy vasárnapi számban jelent meg. Bementem hétfőn szerkesztőségbe, mindenki erről beszélt. De hát miért ne írt volna Darvas ellenvéleményt? – mondtam. – Én egy véleményt írtam le, őneki bizonyára ellenvéleménye van. Miért baj ez? Mire Nemes azt mondta, elképesztő, hogy válaszolsz te erre. – Tudod, ha ez 1956 előtt történik, és a veled vitatkozó cikk a Szabad Népben jelenik meg, akkor te már hétfőn reggel nem jössz be a szerkesztőségbe, hanem a lap megjelenésének a hajnalán már ott vannak nálad egy fekete autóval? – kérdezte tőlem. Én nagyon csodálkoztam ezen. Miféle fekete autó? És miért lennének ott? Én egyáltalán nem valami gonosztett elkövetésének lelkiállapotában írtam ezt a cikket. Nemes a megjelenés előtt elolvasta, és tudta, hogy kockáztat vele, de arra nem számított, hogy a Népszabadság és Darvas reflektál elsőnek. Azután a Népszabadságban és a Társadalmi Szemlében vita indult, szóbeli viták sokasága támadt. Egyvalaki szólt mellettem, a Társadalmi Szemlében Ancsel Éva, hogy nem érti ezt a felzúdulást. Hát itt nem tanult senki marxizmust? Senki nem tudja, hogy a nemzetfelfogás dolgában az én kérdéseim és következtetéseim egyáltalán nem számítanak bűnnek vagy hazafiatlanságnak? Ez a nemzetietlenség ennek a Kicsi ország-vitának az idején, mint bélyeg került végül is a homlokomra, és úgy érzem, hogy voltaképpen most is rajta van. És minthogy előítéletről van szó, semmi reményem arra, hogy valaha is lekerül.
A hatvanas években a személyi kapcsolatok, a kéziratküldési kapcsolatok még nem olyan kifejlettek, mint később. Amikor már, ha úgy tetszik, illegális csatornákon is jöttek, főleg Romániából magyar írók magyar nyelvű kéziratai. Az Élet és Irodalom nemzetietlenségét cáfolandó mondom ezt. A hatvanas években nagyon is fölfedeztük, hogy vannak magyarok Magyarországon kívül is. Elkezdődött egy könyvkiadói csere, és mi gondot fordítottunk rá, hogy a határokon túli magyar irodalom termését visszhangozzuk. Rendszeres híradással is kísérletezett az Élet és Irodalom: beszámolni róla, milyen vita zajlik a kolozsvári Korunkban, mi történik az Irodalmi Szemle című pozsonyi magyar folyóiratban. Milyen újdonságok vannak, milyen új költői raj rajzott ki Romániában vagy Szlovákiában.
A hetvenes évek elejére derült ki végleg, hogy harc van az Élet és Irodalom megszerzéséért. Miközben ezt a Kicsi ország című dolgozatot írtam, még nem tudtam, hogy már folyik egy hatalmi harc, és azzal sem voltam tisztában, hogy a dolgozatommal „nemzetietlen” álláspontot képviselek, muníciót szállítok ebbe a harcba. Azt sem fogtam föl, hogy valódi nemzeti sérelmek sokaknak fájnak. És ha ezek a sokak azt érzékelik, hogy a kvázi hivatalos sajtó nemhogy írt nem hoz ezekre a sebekre, hanem még bántja is őket, akkor ne csodálkozzam azon, hogy fölforrannak az indulatok. Azonban én az ÉS-ben elhatározott kirekesztő magatartásról nem tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy voltak kedvesebb és kevésbé kedves szerzők, olyanok, akiket több sérelem ért nálunk, mint másokat, a szerkesztőség nem fogadta el valamilyen kéziratukat, vagy a könyvükről olyat írt, ami számukra kedvezőtlen volt. De azok a feltételezések, amelyek szerint mi kiszorítósdit játszottunk volna, vagy eldöntöttük, hogy kit szeretünk és kit nem, és az ne is legyen jelen a lapban, ilyen elhatározásról nem tudok. Nemes György szerkesztése idején a lap jellegét éppen az az általa nagyon következetesen tartott elhatározás jellemezte, hogy mindenki számára legyünk nyitva. Hogy tekintettel a monopolhelyzetünkre – arra, hogy egyetlen irodalmi hetilap vagyunk –, se politikai, se ideológiai, se stílusirányzatbeli, se rokonszenvbeli diszkriminációt ne alkalmazzunk. Biztos, hogy ezt némelyek nem hitték el rólunk.
Én a kritikai rovatban kolumnista voltam, minden héten könyvekről írtam, és hosszú ideig kizárólag ez volt a dolgom. Volt néhány év, amikor kimagaslóan a legtájékozottabb voltam az új magyar irodalmi termésben, mert senki annyi könyvet el nem olvasott, mint én. Tehát miközben mások élték az élet örömeit, aközben én, mint egy szerzetes a cellában, könyveket kellett hogy olvassak, rengeteg marhaságot és színvonaltalanságot is. Fölösleges időtöltés mégse volt, mert legalább ismeretekhez jutottam, és minden névhez tudtam olvasmányélményt fűzni. Ezekből a válogatott írásokból megjelent két kötetem, az egyik 1969-ben, a másik a hetvenes évek végén.
Van egy író, akinek a regénye felfedezésében szerepet játszhattam: Kardos G. György, akinek az Avraham Bogatir hét napja című regénye úgy jelent meg, hogy a szerzőt az írószakma akkor egyáltalán nem is ismerte. Bábszínházi, kőszínházi és rádiódramaturg volt. Mint rendkívül kedves kávéházi fiút, sokan ismerték, de senki nem tudta róla, milyen írói képességek rejlenek benne. Az Avraham Bogatir hét napja kézirata meg is járt egy-két kiadót, és nem vették nagy lelkesedéssel a kezükbe a lektorok, míg végül szerencsére megjelent a Magvetőnél. A regény csodálatos, a regény elbűvölő. Én voltam az első a magyar kulturális sajtóban, aki erről írtam, a fölfedezés örömével. Akkor már zajlottak az Izrael körüli háborúskodások, Magyarországon épp ez az izraeli háború hozta felszínre az addig lappangó zsidókérdést. Ezek a körülmények múló tényezők. Ami maradandó, az a regény saját értéke. Ez nem egy Palesztina-regény, ez egy magyar regény, egy magyar történet. Ehhez nekünk, itteni magyaroknak van szoros közünk.
Hogy volt-e presztízsem? Talán csak annyiban, hogy voltak, akik annyit elismertek, írásaimból nem hiányzik az ítélet, nem egyrészt-másrészt kritikák. Amit kifogásoltak, az ennek a szereplésnek a kizárólagossága, a monopoljellege és szellemiségének két vonatkozása: hogy teljességgel hiányzott belőle a nemzeti ájtatosság vagy népi, nemzeti öblögetés, és a másik, hogy nem ájultam el az irodalmi tekintélyektől, és nem az volt a meggyőződésem, hogy az irodalomnál fontosabb dolog nincs. Én az egészre úgy tekintettem, mint a szellemi produkciók egyikére. Örültem, amikor abbahagyhattam a kritikusi tevékenységet, mert egyheti tehertől szabadultam meg. A hatvanas évek vége felé az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjévé váltam, anélkül, hogy a rendszeres heti recenziózást abbahagytam volna. Ennek személyi okai voltak. Az addigi olvasószerkesztő eltávozott, valakivel pótolni kellett, és a főszerkesztő úgy találta, megkérdezi tőlem, tudom-e együtt csinálni az olvasószerkesztést és a könyvkritika-írást. Minthogy a szó szoros értelmében a szegénység állapotában leledztem, hiszen egy kicsi fizetés nagy rezsivel járt együtt, vállaltam.
Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt. Erkély van hozzá és reluxa, ami akkor rettentő újdonság volt. Szövetkezeti volt a lakás. Addigra én fillért fillérre rakva összegyűjtöttem harmincvalahány ezer forintot, és ebből huszonhétezret kellett lefizetni a lakásért, amelyet akkor 180 ezer forintra értékeltek. A maradékot harminc év alatt kell törlesztenem. A lakás új, a lakás kellemes, a lakás boldoggá tesz, de a házasságon semmit nem javít. A házasság egyre rosszabb lesz. És elkövetkezik 1964 körül, hogy a feleségem a pedagógus-továbbképzés révén fölújítja ismeretségét egy volt egyetemi társával, aki éppen akkoriban vált el. A mi házasságunk rossz. És elkezdődik közöttük egy érzelmi kapcsolat, amit én jól fogadok. A különböző normák, kötelező előírások szerint nekem ezt nem lett volna szabad jól fogadni, nekem a féltékeny és megcsalt férj szerepét kellett volna játszanom. De én úgy fogtam föl, hogy valami segítség érkezett. Ha ez a kapcsolat szerencsésebbnek ígérkezik, mint amilyen a miénk, akkor miért ne legyen. Ekkor még egy gyerekünk van, Zsuzsa. A feleségem egyszer bejelenti, hogy a férfi azzal a javaslattal állt elő: váljunk el és ők házasodjanak össze. És én ezt nem fogadom fölháborodott elutasítással. Ezen a feleségem megbántódik, milyen férj az, aki ilyen könnyen elengedi a feleségét. És lejátszódik egy komikus jelenet. A férfi eljön, és megkéri tőlem a feleségem kezét. Én úgy viselkedem, mint egy apa, aki a lányát most házasítja ki. Akkor jön egy másfél éves időszak, és egyszer csak kiderül, hogy a békességteremtés szándékával újabb gyermekáldásnak nézünk elébe. És megszületik Panna, a kisebbik lányunk, és nagyon örülök neki, azóta is örülök neki és szeretem őt. De ő se tudja ezt a házasságot rendbe hozni. S akkor végül mégis válás következik, Panna még egészen pici, pár hónapos.
 
A vőlegény nem tűnik el, hanem odaköltözik hozzá a feleségem, a két leánnyal. Panna olyan kicsi, hogy semmit nem érzékel ebből, de Zsuzsa már hat-hét éves, és nagy szerelemben vagyunk egymással. Számára rendkívül fájdalmas ez az elválás. Nagyon megszenvedi, máig szenvedi, és én azóta vagyok egy rossz lelkiismeretű, hétvégi apuka a két leánygyermek számára. Megbocsátani nem lehet ezt nekem, tudomásul venni muszáj. Ez 1966 körül történik. A szövetkezeti lakást elcseréljük egy kicsire úgy, hogy a különbözet pénz lesz a feleségé és egy kicsi lakás az enyém. Ily módon jutok én a József Attila lakótelepre egy 29 négyzetméteres garzonlakásba. Nagyon furcsán érzem magam, hogy egyedül vagyok, de érzem azt is, hogy valamilyen feszültségtől, nyomástól kölcsönösen megszabadultunk, hiszen a házasság olyan rossz volt már, hogy az éjszaka csöndjében a ház lakói a mi veszekedésünk hangjait kellett hogy érzékeljék, amit én borzasztóan röstelltem
Akkor kezdődik egy furcsa, új élet a számomra. Mert az derül ki, hogy egy saját lakás birtoklása micsoda érték. Ezt az örömöt szívesen megosztom kollégákkal és másokkal is, ezért a lakásnak több kulcsa lesz, és a lakás használatának órarendje, beosztása lesz. Nekem tudnom kell, mikor menjek el otthonról és mikor kell hazaérnem. Az is akkor derült ki számomra, hogy mennyi olyan nő van ebben a városban, aki a boldogtalanság magányában él, és nem tudtam vissza nem élni ezzel a helyzettel. Ez alatt az öt vagy hat év alatt sikerült kigyógyulnom a rossz önértékelésből, bár ennek a házasság előtt kellett volna inkább következnie, kikutyálkodtam, kilegénykedtem magam, harmincvalahány évesen.
Megismerkedtem valakivel, aki a Móra Kiadónál szerkesztő, tehát szakmabeli. A Móra Kiadónál működött egy Kozmosz nevű részleg, amely felnőtt fiatalok számára adott ki könyveket. Ő évtizedekig ennél a részlegnél dolgozott. Minthogy magyar–olasz szakon végzett, olasz fordításokba kezdett és a legismertebb olasz fordítók közé tartozik. Székely Éva néven fordít. Neki is volt már egy házassága, és nekem is. Megvolt ugyan a honnan jöttség különbsége, de ez mégsem jelentett akkora feszültséget, mint az első házasságomban. Az ő apja az angol-magyar bank cégvezetője volt. A két háború között cégvezetőnek lenni egy banknál nagy rangot jelentett: ötszobás lakást a Szabadság téren, nevelőnőt a háznál, cselédlányt és egy olyan életvitelt, amelyik az enyémtől meglehetősen messze volt. A gyerekkor csak pici korban volt az ő esetében védett, hiszen az apja eltűnt a Don-kanyarban, s mint ahogy szinte az egész nemzedék, ő is félárvaként nevelkedett. Nagyon különbözünk egymástól, ez a különbözés mégsem jelent súrlódást közöttünk. Bizonyára azért, mert a kezdeményezései jó szándékúak, mind az én javamra is szolgálnak, és én alávetem magam ezeknek a kezdeményezéseknek. Évának az irántam való bizalma, gondoskodó szeretete a külső szemlélő számára egy túlzó anyáskodás formáját ölti, és még baráti körökből is ironikus kommentárokat provokál. Az anyahiánytól gyerekkoromban sokat szenvedtem, azt hiszem, hogy ezt a gondoskodást én egy valamikori anyahiány nagyon jóleső pótlásaként is élem át és fogadom jól.
A volt feleségem a két gyerekkel végül mégsem ér révbe, a házasság nem válik valóra, viszont benne laknak egy lakásban, ahol a lehetséges férj főbérlővé alakul át, ők pedig albérlőkké. Ezen a helyzeten változtatni kell. És itt jön megint a szerencse. Minthogy a feleségem a Jedlik Ányos Gimnáziumban tanít, egy csepeli munkáslakás-akció keretében Csepelen kap lakást, és elköltözhet ebből az elromlott kapcsolatból. Majd ott tovább romlik a kapcsolat a volt feleségem és a nagyobbik lány között, mert a nagyobbik lány sirat engem, egy elvesztett apát, visszavágyik hozzám. Rendszeresen találkozunk, de ez neki érthetően kevés. És kezd kamaszodni. És látnivaló, hogy vissza akar költözni hozzám. Na de hát egy garzonlakásba nem lehet visszaköltözni. Én viszont egyedülállóként nem remélhetem, hogy akárcsak lakáscsere révén is egy nagyobbhoz jutok, mert a tanács nem járul hozzá. Ez a helyzet arra késztet – ez teljesen úgy hangzik, mintha valamilyen érzelem nélküli, racionális döntés lett volna, nem ez volt –, hogy összeházasodjam azzal, akivel tartós a kapcsolatom. Évával a hetvenes évek elején házasodtunk össze, és elkezdtünk cserelakást keresni. Ott, a József Attila lakótelepen sikerült egy nagyobb cserelakást találni. Amikor az 52 négyzetméteres nagy lakás a miénk lett, már túl voltunk a házasságkötésen, összeköltöztünk, és hamarosan Zsuzsa is odajött. Az új feleség nagy szeretettel, várakozással fogadta Zsuzsa lányomat, hogy most neki lesz egy nagylánya, Zsuzsa pedig örült nekem. Hamar kiderült, hogy ebben az életkorban – Zsuzsa 73-ban már gimnazista nagylány volt – nagyon nehéz összenevelődni egy nevelőanyukával. Hát nem is sikerült. A kamaszlányok rendetlenségével, kiszámíthatatlanságával, haza nem érkezéseivel telt az az időszak, az aggodalommal, hogy este tizenegy óra van, hol járhat. Szenvedtem tőle, hogy a lány kezelhetetlen, és Éva joggal elvárná, hogy én mint apa üssek az asztalra, és próbáljam megoldani ezt a nevelési problémát. De nekem még soha senkit nem sikerült megnevelnem, mert dolgozik bennem egy talán téves eszme, hogy valakinek a szuverenitásába avatkozom be, ha nevelni akarom. Elkezdődött egy feszült, rossz állapot a lakásban, és ezen az változtatott, hogy Zsuzsát fölvették a szombathelyi tanárképzőbe, és elköltözött.
Nem vagyok biztos benne, hogy az Élet és Irodalom a hatvanas években volt a csúcsán, de hogy akkor volt a legjobb személyi gárda ebben a szerkesztőségben, abban bizonyos vagyok. Sokan voltak első generációs értelmiségiek, Jovánovics Miklós, Erki Edit, Csák Gyula, Pintér Tamás, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Varga Domokos, Lázár Ervin, Katona Éva, Mezei András, de Nagy László is ebbe a kategóriába tartozik. Ő volt a lap képszerkesztője, ezért hozzá az ország grafikusai jártak. Ha hozzászámítjuk azokat, akik nem első nemzedékbeliek: Cseres Tibor, Garai Gábor, Létay Vera, B. Nagy László, Perneczky Géza, Nagy Péter, Abody Béla, akkor látszik, hogy erős gárda volt ekkor együtt. Az Élet és Irodalom egy nagy, népfrontos szerkesztőség volt. Ez volt az az idő, amikor már érvényes volt a kádári kijelentés, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Akkoriban volt olyan illúziónk, hogy mindenki velünk van, és ez a velünk nem föltétlenül az MSZMP-t jelenti, hanem azt, hogy a társadalom konszolidálódott, és hogy berendezkedett egy korábbinál liberálisabbnak bizonyuló diktatórikus rendszer, és ez lesz ezentúl az életünk kerete. Ezt megváltoztathatatlannak tekintettük, és mindnyájan, függetlenül attól, honnan jöttünk, bizalommal fordultunk egymáshoz. Tekintettel a szerkesztőség tagjainak sokféle, de kétségbevonhatatlanul magas tehetségére, ez a gépezet szinte magától működött, mert elég volt mindenkinek fél erejét beleadni, hogy egy eredetileg tizenkét oldalas lap minden héten színvonalasan és érdekesen jelenjék meg. Ez a gárda volt olyan erős, hogy a saját írásaival is meg tudta volna tölteni a lap hasábjait, de nem ez volt a dolga, hanem hogy a magyar írótársadalom egészét mozgósítsa, hogy jelentkezzenek kézirataikkal a lapban. Nemesnek az volt az elképzelése, hogy nyitottak legyünk, hogy ne legyenek előítéleteink, hogy ha valakit utálunk, akkor is közöljük a kéziratát, ha jó a kézirat.
Mi volt az a pont, amelyet nem akartunk átlépni, mint afféle cenzorok? Az Élet és Irodalom-esteken az volt a leggyakoribb kérdések egyike, hogy mekkora önöknél a szerkesztési szabadság, végül is ki irányítja a lapot, és hogyan dolgoznak önök mint cenzorok. Mi mindig azt válaszoltuk – őszinte meggyőződéssel, mert ez csakugyan megfelelt az igazságnak –, természetes, hogy vannak határai a közléspolitikánknak. Ezek a határok egyrészt az alkotmányban fogalmazódnak meg, az alkotmány tiltja Magyarországon a faji, vallási előítéletek publikálását, az uszítást. Voltak másféle tabuk is: az országnak a Szovjetunióhoz való viszonya, a gazdasági és katonai rendszerben való részvétele és a párt vezető szerepe. Továbbá az elmúlt időszak magyar történelmének bizonyos fordulópontjai, amelyekkel kapcsolatban hivatalos álláspont létezett, és nem illett a hivatalos állásponttól eltérni. Tehát 1945-öt a felszabadulás olyan időpontjának kellett tekinteni, amikor egy ország mámorosan várta az ideérkező szovjet csapatokat, teljes lelkesedéssel fogadta őket, és úgy élte át aprajától nagyjáig, mint valódi felszabadulást. Az én meggyőződésem szerint is felszabadultunk 1945-ben, de a dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy kezelnünk illett. Ilyen „a fordulat éve”, amellyel kapcsolatban szintén hivatalos álláspont létezett, miszerint a reakcióval és a jobboldali erőkkel folytatott harc eredményeként a Magyar Kommunista Párt 1948–49-re, minthogy egyesült a Szociáldemokrata Párttal, olyan erőssé vált , hogy nemcsak vezető szerepe, hanem a hegemóniája is kétségbevonhatatlan lett. És a koalíció többi pártjának megszűnése szinte történelmi szükségszerűségként, már-már automatikusan következett be. Ilyen volt 1956 minősítése. Totális kétségbe vonása annak, hogy az ellenforradalom lett volna, nem fordulhatott elő a lapban. Akkoriban nagyon sokan azt mondták, ha az ország megállapodik abban, hogy ezeket a kényes dolgokat nem feszegetjük, akkor az ország lakossága valamiféle cinkosságba kerülhet egymással, és a hatalommal is cinkosságba kerülhetünk. Hiszen a hatalomnak voltaképp ugyanaz az érdeke, mint az ország lakosságáé, hogy eme szorítottságok és kényszerek között teremtsünk egy élhető Magyarországot. S akkor az lesz egy hetilap szerkesztőinek a dolga, hogy összekacsintva a hatalommal és az olvasóval, úgy teremtsen közvéleményt jó ügyek mellett, hogy ezzel senkit ne irritáljunk, noha ez a közvélemény különbözni fog a környező testvér országok hivatalos véleményétől, és nem egyezik se Moszkva, se Berlin, se Bukarest véleményével. Kialakul egy jelbeszéd, amit csak mi értünk. Ez az öncenzúra működött az Élet és Irodalom szerkesztőségében is. Abban különböztünk mégis az összes többi laptól, ahol szintén öncenzúra működött, hogy mi az öncenzúra határait tágasabbnak fogtuk föl, mint a lapok többsége, hogy belőlünk hiányzott a szervilis öncenzúrázás-hajlam, hogy nem szerettük az önbiztosítás túlbiztosításos változatait. Hogy örültünk a vélemények viszonylagos szuverenitásának, és úgy gondoltuk, hogy noha ezzel folytonos konfliktushelyzetbe kerülünk a hatalommal, ezt a konfliktust föl kell vállalnunk. Azzal ámítottuk tehát magunkat, azért működtetjük az öncenzúrát, hogy belülről működtetni tudjuk a viszonylagos szabadságot, vagyis ne kockáztassuk vakmerősködésekkel, hősködésekkel és fejjel a falnak rohanásokkal a lap egész létét. Mindenki másképp érzékeli, hol van a fal, de a végső szót ebben a dologban a főszerkesztő mondja ki, mert ő egyszemélyi felelős a lapért, a balhét neki kell elvinnie. Rengeteg múlott azon, mekkora benne a kurázsi. Nemes György egyebek között azért vált olyan emlékezetes főszerkesztőjévé az Élet és Irodalomnak, mert benne ez a kurázsi elég nagy volt. Mindig vállalta a közvetlen vitát azokkal a hatalmasságokkal, akik fejcsóválva, dörgő kiáltozásokkal, telefonokkal vagy a főszerkesztői értekezleteken szinte hétről hétre kifogásoltak valamit a lapban. Nyilvánvaló, hogy ha a főszerkesztőé a végső szó és mindenki máshol látja a határokat, ebből belső konfliktusok is származnak. A rovatvezető, a belső munkatárs gyakran többet akart merni, mint amekkorát a főszerkesztő, minden kurázsija ellenére. Ezért aztán főszerkesztő és beosztott között szakításig elmenő konfliktusra is sor került. Volt egy ilyen konfliktus Nemes György és Kardos G. György között, és végül Fekete Gyula is otthagyta az Élet és Irodalmat, noha akkor úgy látszott, nem haraggal teszi. Kardos G. György haraggal vált el, később azonban nagy örömmel tért vissza ismét a laphoz.
Volt egy nagy szerkesztőségi vita, amely hetekig izgalomban tartotta a szerkesztőséget. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás idején voltunk a legnagyobb bajban. Ha ugyanis politikai hetilap vagyunk, akkor erre az eseményre reflektálnunk kell valahogyan. Ezt a mindenképpen kínos feladatot Garai Gábor főszerkesztő-helyettes oldotta meg: nyílt levelet írt Prágába, íróbarátainak: keserves napokat élünk meg, de úgy látszik, a szocializmus érdekeit még jó szándékúan se lehet kockáztatni azzal, hogy túlságosan messzire szaladunk. A katonai beavatkozást mint szükségszerű eseményt állította be az olvasó és a prágai íróbarátok számára. Nem tudok olyan legális magyar sajtótermékről, amelyik direktben tiltakozott volna a katonai bevonulás ellen. Személyeket igen: Heller Ágnesékre és a Lukács-iskola más tagjaira, vagy a Filozófiai Intézet jó néhány munkatársára gondolok. Ami pedig azt illeti, belülről hogyan éltük meg: a bevonulásnak csak ellenzői voltak, szerencsétlen, kétségbeejtő eseményként éltük át, katasztrofálisnak találtuk, hogy a magyar hadsereg másodszor vonul be Szlovákiába, és ezzel furcsa emlékei támadnak a szlovákiai szlovák és magyar lakosságnak – mintha ezt egyszer már átélték volna.
A lapnak ilyenfajta reagálás-kényszerébe az is belejátszott, hogy az újság 1968 tavaszától kezdve elhatározott híve volt a csehszlovákiai reformváltozásoknak, ha úgy tetszik, az Élet és Irodalom dubčekista hetilap volt Magyarországon. Alig volt olyan száma, amelyikben ne tájékoztattuk volna az olvasókat, hogy milyen vita zajlik Prágában, mi történik Pozsonyban, milyen tanulmányt írt Ota Šik reformközgazdász. Ezeket az eseményeket rendszeresen interpretáltuk, interjúkat készítettünk cseh és szlovák írókkal. Eufóriát és mámort éreztem, de azzal a bizonyossággal, hogy istenem, szegény lelkes prágaiak, meg fogják még inni ennek a levét. 1968 májusában már tudni lehetett, mert mi már átestünk ezen a leckén, hogy ezt Moszkvában nem fogják tűrni. És amikor 1968. augusztusban 20-án hallottuk a hírt, megdöbbent ugyan mindenki az országban, de mintha már mindenki várta volna. A mi hatvannyolcunkhoz az is hozzátartozott, hogy ugyanakkor indulóban volt egy magyarországi reformmozgalom is, és még mindig volt bennünk annyi illúzió, hogy odaforduljunk ehhez a magyarországi reformhoz.
A reform 1968-tól 1972-ig tartó szakaszában is zajlottak viták az ÉS-ben. Az egyik a frizsiderszocializmus-vita, amely a magyar háztartások éppen hogy elkezdődő picike kis gazdagodásáról szólt, hogy villanyvasalót vett a háziasszony, hogy már televízió is volt a háznál, és hogy olyan státusszimbólum is került a háztartásokba, amilyen a frizsider. Meggyőződésem, hogy a népesedési vitánk valódi kérdéseket tett föl, mert egy ország demográfiai helyzete van annyira szerves része az általános helyzetnek, hogy róla vitatkozva a társadalom egész állapotának a kérdései fölvetődhetnek. Amikor vita indul az alkoholizmusról, az öngyilkosságokról, a bűnözés helyzetéről, a válásokról, a férfi–nő kapcsolatról, a gyermeknevelésről, az oktatás helyzetéről, mindig az ország általános helyzetéhez lyukadtunk ki. Ha valaki azt bogozza, miért születik olyan kevés gyerek ebben az országban, akkor egyszer csak eljut oda, hogy milyen az életszínvonal, mennyire bízik a lakosság abban, hogy a jelenre alapozhat és a jövőre terveket dolgozhat ki. Magyarán, pillanatok alatt eljut odáig, hogyan vezetik ezt az országot. A népesedési vita a rendszer vitájává alakult át, és a hatalom érzékenységét súrolta. A hatalom akkor már reformelképzelésekben él, túl van a megszilárdulás görcsein és sok mindent kezd megengedni. De a hatalmat személyek képviselik és az egyiknek nagyobb a toleranciája, a másiknak kisebb. Ezért minden vitánknál az a helyzet alakul ki, hogy a hatalom egy ponton beavatkozik, dorgálni kezd bennünket, becitál. „Maguk sötéten egyoldalú képet festenek, maguk csak azoknak a vitázóknak adnak szót, akik mindenbe belekötnek. Maguk nem adnak tárgyilagos képet arról a népesedési dologról, mert a Központi Statisztikai Hivatal meg a szakdemográfusok másként látják ezt a kérdést. Maguk nem akarnak tudomást venni arról, hogy a népesség csökkenése nem most kezdődött, nem a rendszer hibája.” Ekkor még Szirmai István, a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának a vezetője okított minket, vagy beosztottjai a pártközpontból. Nem mondják, hogy hagyjuk abba a vitát, de: tessék olyan szerzőket is megkérdezni, olyanoktól is cikkeket kérni, akik a dolgot összefüggéseiben és tárgyszerűbben tárgyalják. Úgy zártuk le a vitát, hogy a tárca szerint illetékes valakivel készült egy interjú, és erre később is hajlamosak voltunk.
Minthogy ez a népesedési vita spontán módon indult, és ebből a spontaneitásból terebélyesedett ki, azt a tapasztalást hozta a számunkra, hogy egy folyamatos vita érdeklődést támaszt körülöttünk. Úgy találtuk, hogy ezt a gyakorlatot folytatni kell, és most már kerestük azokat a témákat, amelyek országosan érdekesek, fontosak. Így indult vita az életmódról. Ez egy távoli visszhangja volt a frizsiderszocializmus-vitának, de most már nem azon vitatkoztak az Élet és Irodalom hasábjain, hogy ördögtől való státusszimbólum-e a hűtőszekrény, hanem egy erkölcsi vita zajlott, hogy hogyan képzeljük el azokat az életkereteket, amelyek között szívesen élnénk. A vita annak a munkahipotézisnek a jegyében zajlott, hogy itt most nálunk szocializmus épül, ez lesz életünk kerete, a nemzedékek végtelen sokaságáig. A dolgunk tehát az, hogy keressük meg ennek az épülő szocializmusnak az elfogadható formáit, normáit, együttélési szabályait. Vitát folytattunk arról, hogy mit kezdjünk a rossz geográfiai elrendezettséggel, hogy ennek kis országnak van egy vízfej fővárosa, kétmillió lakossal, és van egy vidéke, nyolcmillió lakossal. Nem jó, hogy kialakult a vidékiség mint mentalitás, mint életmód, mint provincialitás, de hogyan változtassunk rajta. Ezek a viták még mind Nemes György főszerkesztése idején zajlottak, és mindegyik elment a rendszer kritikájáig. Ennek a riportrovatnak a vezetését Katona Éva vette át, és kitalálódott, hogy a riportok mindig ugyanazon a helyen, a lap utolsó oldalán jelenjenek meg. Ekkortájt vált a a lap tizenkét oldalasból tizenhat oldalassá, tehát amúgy is át kellett alakítani a lap szerkezetét. Katona Éva azzal az ambícióval, hozzáértéssel és empátiával vette kezébe ezt a rovatot, hogy itt az olvasó az ország állapotának valamely vonatkozásáról hétről hétre képet kapjon. Nem valami híg beszámolót, valami lelkes, apologetikus álriportot, ne valami termelési riport unalmat, hanem szociográfiai igényű tudósítást arról, mit látott, mit tapasztalt a szerző az általa meghatározott és bejárt terepen. Minthogy Katona Évának sikerült néhány jó szerzőt találnia, ez magában is példát kezdett mutatni a lehetséges többi szerző számára, milyen az a riport, amelyik az ÉS számára kívánatos. Katona Éva elkezdte olvasni az üzemi és a megyei lapokat, és ha egy írásban tehetséget vélt felfedezni, a szerzőnek levelet írt, fölsorolt neki tizenöt lehetséges témát, és a levelet a későbbi szerzők többsége örömmel fogadta. Annál is inkább, mert noha az Élet és Irodalom ekkor még csak heti harmincezer példányban jelent meg, jobb publicitást adott, mint amennyit a példányszám sugallna, sőt újságíróvá avatódást jelentett. Ilyen volt Szekulity Péter, aki Szekszárdon működött a megyei lapnál, Ordas Iván, Sulyok Katalin, Megay László, Miskolczi Miklós, Keresztes Ágnes, Kovács Zoltán, és a későbbi időkből a legnagyobb fölfedezett, Megyesi Gusztáv. A sajtóirányítás viszont úgy vélte, a tizenhatodik oldal negativisztikus képet nyújt az országról. Minden pénteken frászban vagyunk, mondta az egyik irányító, hogy megint mi az ördögöt találtak ki, amivel ezt az országot befeketíthetik. Időnként azzal a javaslattal is előálltak, hogy a riportrovatot meg szüntetni. Ezt a javaslatot, amely parancs formájában soha nem hangzott el, nem teljesítette az Élet és Irodalom, mindig sikerült a rovatot átmenteni az egyik bírálattól a másikig.
A hatvanas évek végén feljövőben volt az irodalmi életnek az a népi-nemzeti csoportosulása, amely prófétájának, szellemi atyjának Illyés Gyulát tekintette, és amely saját laphoz szeretett volna jutni. Ehhez a csoportosuláshoz tartozott Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Sánta Ferenc, Koczkás Sándor, Fekete Gyula, Varga Domonkos. Bennük meg erősödött a fölismerés, hogy a környezet nem engedi meg azt a luxust, hogy ne gondolkodjunk nemzetben, hanem azt a kötelezettséget rója ránk, hogy minél inkább nemzetben és a határokon túli magyarság hozzánk való lelki tartozásában gondolkozzunk. Minthogy a párthatalom nem ebben gondolkodik, az ő irányítása alatt álló és az ő szellemiségét bármily szuverén módon, de mégiscsak képviselő Élet és Irodalom se képviseli azt, amit ők szeretnének, ezért az ÉS nem az ő lapjuk. Az ÉS-t tehát támadni kell azokért a fogyatékosságaiért, amelyekben leledzik, és ennek a támadásnak vagy odáig kell eljutni, hogy az Élet és Irodalom az ő lapjuk legyen, vagy odáig, hogy ők egy saját lapot indíthassanak. Utólag nyilvánvaló, ez utóbbi lett volna a szerencsés megoldás, hogy az amúgy is polarizáló ideológiai politikai feszültségek jelentkezzenek nyilvánosan, két egymással vitatkozó lapban. Nagyon sok minden artikulálódhatott volna akkor, kibeszéltük volna egymás elleni panaszainkat. Egy iszapháború folyt, egy reménytelen küzdelme ennek a csoportnak saját lapért, és az Élet és Irodalom iránti ellenérzésük odáig ment, hogy írószövetségi elnökségi összejöveteleken hozták szóba az Élet és Irodalom vétkeit. A fő bűnök a következők voltak: nemzetietlenség, a monopolhelyzettel való visszaélés, a szerkesztőség vezetése hitbizományának tekinti a lapot, bizonyos irányzatokat és személyeket kiszorít, azok, akik a lapot szerkesztik, nem elég nagy súlyú emberek, és micsoda igazságtalanság, hogy most is kiváló írók és költők sokasága él az országban anélkül, hogy lapot szerkeszthetnének. Nemes György igazságtalannak találta, hogy mint bűn ez mind a fejünkre olvasódik. Holott nekünk legalább olyan méltánylandó szellemi pozíciónk van, mint amennyi a népi-nemzetieké, ne kívánják tőlünk, hogy olyanok legyünk, mint ők, hadd legyünk olyanok, amilyenek mi vagyunk. Nemes György nagyon sérelmes dokumentumként hordozgatta magánál ezt az írószövetségi a jegyzőkönyvet, és egyre inkább formálgatta magában az elhatározást, hogy az Élet és Irodalom megmentése érdekében kéri a nyugdíjaztatását. Meg is írta ezt 1974-ben Aczél Györgynek. Aczél örömmel vette a levelet, Nemest elbúcsúztattuk és odahelyezték Jovánovics Miklóst főszerkesztőnek. Amikor odajött, úgy döntött, hogy Nemes György ne csak távozzék az Élet és Irodalomtól, de szerzőként se legyen jelen egy ideig. Továbbá, minthogy a második számú bűnbak Faragó, Faragó se írjon egy ideig. Maradjon szürke eminenciásnak, de rendszeres írásaival ne irritálja ezt a csoportot.
 
Olyan nagyon nekem se esett jól, amikor kiderült, hogy Jovánovics úgy gondolja, ne írjak. Akkor már főszerkesztő-helyettes voltam, ez a poszt maradt, Jovánovics úgy gondolta, hogy ez egy kompromisszum. A főszerkesztői elképzelést fegyelmezetten tudomásul vettem, a szervezetem azonban elkezdett reagálni. Rettenetes magas vérnyomásom támadt, gyomor- és egyéb belső panaszok kezdődtek, és olyan depressziós mélypontok, amelyekből – noha akkor negyvenvalahány éves voltam – úgy látszott, néhány év alatt öregemberré fogok összeaszalódni, és a depressziós búbánat kerít a hatalmába. Ez azért volt, mert egy védettségből a védtelenség és a szilencium állapotába kerültem. Az Írószövetség a hatalom képviselőjeként elfogadta Jovánovicsot az Élet és Irodalom élén, olyan emberként, aki eddigi írásaival, magatartásával, hiteles csepeli proli származásával a személyében is garanciát jelent arra, hogy a Nemes-féle feltételezett vagy valódi egyoldalúságok megszűnnek. Jovánovicsot inkább a mi kutyánk kölykének tekintették, mint Nemes Györgyöt, aki polgári, zsidó indulású személyiség volt. Ez a népi, nemzeti csoport azt is kifogásolta, hogy a sajtóban és a kulturális életben a zsidók jelenléte a hazai létszámukéval nincs arányban. Tehát a fő baj az volt az Élet és Irodalommal, hogy vezetőinek magatartásában és a lap szellemiségében zsidó stichet véltek ott rejleni. Jovánovicsot már csak azért is elfogadták, mert ő ilyen bűnökben nem volt vétkes.
Ekkortájt az újkígyósi családtörténetben is változások következtek be. Ilonka húgom, a féltestvérem kereskedelmi középiskolát végzett és érettségizett. Feri öcsém, aki 1945 tavaszán született, híd- és vízépítési technikumba került, később leérettségizett. Ilonka húgom 1957 körül férjhez ment, és termelőszövetkezeti könyvelő lett belőle. A férje a békéscsabai Áfész elnöke lett. 1959–60 fordulóján zajlott le az általános termelőszövetkezetesedés. A legforróbb napokban éppen Újkígyóson tartózkodtam, méghozzá Abody Bélával. Abody Bélának akkoriban a békéscsabai színházban egy színdarabját mutatták be, mondtam, jöjjön el Újkígyósra is, annál inkább, mert nálunk éppen disznóvágás lesz. Olyan forró pillanatokat ritkán éltem át, mint amilyeneket a tsz-szervezés kellős közepén átéltünk. Az egész falu forrongott, berúgtak, sírtak, nevettek. Esténként összegyűlt nálunk az agitálók és az agitáltak egy része. Nehezen értettem, hogy ez a kemény gazdatársadalom, amelyik szívósan tartotta magát a legnehezebb beszolgáltatási években is, mitől vált olyan kezelhetővé, hogy néhány nap alatt belépett a termelőszövetkezetbe az egész falu. 1960-ban már működött a termelőszövetkezet, és alig múlt el egy-két év, már látni lehetett, hogy az a szorgalom, amely a parasztokat egyénenként jellemezte, közös szorgalomként is működni fog. 1965 körül már nagyon jó volt a munkaegység-átlag, jó pénzeket kaptak a termelőszövetkezeti tagok. Minthogy a szövetkezetben végzett munka elég hamar párosult az intenzív háztájival, egy korábbival össze se hasonlítható gazdagodás indult el a faluban. Közben egy civilizációs átalakulás is megkezdődött Újkígyóson, amelyet én hajlamos vagyok civilizációs forradalomnak nevezni. Nem volt a faluban korábban villany, víz. Alakult egy vízműtársulás, kutakat fúrtak és kiépült a falu vízvezetékrendszere, majd elkezdődött egy lázas házépítési verseny, hogy kié lesz szebb. Mindez fürdőszoba-építési versennyel járt együtt, és akkor a langyos artézi víz bekerült a házakba. A hatvanas évek második felétől épült föl a sátortetős, kockaházas magyar falu.
 
A százéves, vert falú ház mellett a mi családunkban is fölépült egy szabályos kockaház, ide költözött be a férjhez ment húgom. Nagyon büszke voltam, hogy ahol nemrég még istálló volt, ott most fürdőszoba és angol WC van, az egyik sarokban egy lemezjátszó, a másikban televízió. Ahányszor hazamentem, mindig elámultam, milyen gyorsan változik az életmód, hogy másként öltözködnek, hogy higiéniailag is jobbak a körülményeik, hogy könyvek kezdenek föltűnni, hogy egy olyan Újkígyós kezd elém ragyogni 1970 körül, amilyenről én álmodni sem mertem. Új, nagy könyvtár, sportpálya épült, elkezdtek járdákat építeni, utakat aszfaltozni. A hetvenes évek második felétől a kockaházas divatot elhagyták, és elkezdődött a legvadabb alpesi házépítkezés, valószínűleg nyugati prospektusok alapján. Egy falunak, és az országnak abból az infrastrukturális állapotból, amelyben létezett, ki kellett emelkednie. Méltatlan a huszadik század második feléhez, hogy az ország falusi lakossága térdig érő sárban járjon, udvari budikba menjen, vízhez csak úgy jusson, hogyha elmegy a távoli kútra a kannákkal, és olyan körülmények között éljen, amelyek ordítóan elválasztják őket attól a civilizációtól, amely a városi lakosságnak már részéül jut.
Egy óriási háztáji gazdálkodás indult el, amely a bika- és sertéshízlalástól, a tojástermelésen át a különböző prémes állatok tenyésztéséig terjedt. Az épülő alpesi házak mellett nagy kiszolgáló melléképületeket húztak föl, infralámpákat helyeztek el, csirkéket és tyúkokat kezdtek nevelni. Az újkígyósi lakosság most tisztább munkával, egy új munkakultúrával, egy új mezőgazdasági és állattenyésztési technológiával új létformában kezdte el élni az életét. Mindig azt kellett tapasztalnom, hogy én vagyok pesti és nekem nincsenek még olyan háztartási gépeim, mint amilyenek ott már magától értetődők, hogy én vagyok a pesti és ők utaznak külföldre. Újkígyóson alakult egy IBUSZ baráti kör nevű társulás, amelynek a tagjai minden évben külföldre utaztak. Lehet, hogy Újkígyós kivétel, mert a kitűnő termőföldi adottságok és a lakosság kivételes szorgalma is nagyon erősen belejátszott ebbe, de ez a falu az életszínvonalbeli és kulturális gazdagodás olyan nagy lépéseit tette meg, amilyenekről Féja Géza, amikor a harmincas években meglátogatta a falut és egy porba fulladt, vízhiányos, voltaképpen mongóliai sátortáborba lépett, igazán nem álmodhatott. És én se képzeltem.
1974-ben járunk, amikor Jovánovics Miklóst nevezik ki az Élet és Irodalom főszerkesztőjévé. Egy új főszerkesztő új személyisége eleve átszínezi a lapot. Új rovatok indulnak és néhány személyiség kezdi új emberként rányomni a bélyegét a lapra. 1974 után, amikor a gazdasági reform befulladt, a reform újjáélesztésének ügye körül kezdett az Élet és Irodalom közvéleményt teremteni, toborozni. Bertha Bulcsunak köszönhető, hogy a lap leghangosabb gazdaságpolitikai vitája, az úgynevezett kesudió-vita elkezdődött a hetvenes évek második felében. A vitaindító cikket Bertha Bulcsu írta, annak az embernek a közérzetében, aki érzékelte, hogy gazdasági reform helyett önkényes gazdasági intézkedések jelentik a gazdaságpolitikát, és olyan ostobaságokig is elmennek, hogy rossz üzleteket köt az ország. Ilyen rossz üzlet van amögött, hogy az országot a magyar külkereskedelem elárasztotta kesudióval, amit Indiából hoztunk be, és ő feltételezte, hogy értékes árucikkeket, szerszámgépeket, híradástechnikai felszereléseket adtunk érte Indiának. Nagy vita alakult ki a cikk nyomán, mert az ország helyzetéről volt szó, és erről mindenkinek kritikai véleménye volt. Az ismerős menetrend szerint a vita dereka táján beleszólt a hatalom, jött egy telefon, menjünk be, beszélni akarnak velünk. Megint elkövetjük azt a hibát, hogy negativisztikusak vagyunk, az ország helyzete nem olyan sötét, vannak kiválóan működő bel- és külkereskedelmi vállalatok, mezőgazdasági nagyüzemek és ipari vállalkozások.
 
Behívtak bennünket és kérték, hogy adjunk szót olyanoknak is, akik egy másik oldalról is láttatni tudják az országot. Akkor egy furcsa kettősség volt jellemző a kulturális pártvezetésre, mert Aczél György éppen miniszterelnök-helyettes volt, és a pártközpontban ugyanilyen jogkörrel, de kevesebb dinamizmussal működött Óvári Miklós. Aczél keményebben beszélt velünk, Óvári majdhogynem könyörögve: értsük meg, olyan légkört teremtettünk, hogy nekik kell a hátukat tartaniuk. Különösen a megyei pártbizottságok panaszkodnak ránk, és ők csak akkor tudnak megvédeni bennünket, ha példákat kínálunk, hogy nem vagyunk egyoldalúak. Minthogy köztünk és eme vezetők között paternalista kapcsolat volt, minden ilyen kérésnek személyes nyomatéka volt, egy szenvedő, panaszkodó ember attitűdjével adták elő a kéréseiket. Mindig sejtették, hogy az a nyomás, amely alatt ők állnak, nemcsak alulról jön, hanem Berlinből és Moszkvából is. Ez az érvelés mindenképp zsaroló jellegű volt, mégis nehezebb volt ellenállni neki, mint a fenyegető parancsnak. Jovánovicsnak óriási humorérzéke volt és a hátterét eléggé biztosnak érezte, ezért volt ereje hozzá, hogy a balhét elvigye. Ismervén a játékszabályokat, megígérte, hogy változtatni fogunk a vita arányain és ezentúl majd közlünk ilyen meg amolyan cikkeket is. Ezzel egy-két hétre megnyugtatta a vezetést, ám a vita dinamizmusa mégiscsak mindig a kritikai attitűd felé sodort bennünket. Aztán a pártközpont odacsapott az asztalra, közölték, hogy nem tartották be az ígéretet, ez így nem folytatható, zárjátok le röviden. És akkor röviden lezártuk.
 
Ezután kezdődött egy újabb vita, amelyet Mezei András indított a tehetségek elkallódásáról Ilyen gazdagok vagyunk? címmel, majd elindítottunk egy oktatási vitát, amely a Ta-ní-ta-ni címet viselte. Ebben a vitában jelent meg Csoóri Sándornak egy hozzászólása, amely diagnózist adott az ország állapotáról. Ebben a cikkben írta le Csoóri azt a mondatot, hogy ez egy beteg lelkű ország. Akik a pártközpontban piros golyóstollal olvasták a lapot, ezt a mondatot kétszer aláhúzták, és Kádár János szeme elé is odakerült. És minthogy az általa vezetett országról azt olvasta, hogy beteg lelkű, nagyon sérelmesnek találta. Most nem barátságos felszólítást kaptunk a pártközponttól, hanem oroszlánordítás kezdődött. Mint mindegyik vitánk, ez is hatalmi szóra szűnt meg. Úgy látszik, hogy a vita-fogalom értelmezése körül nem volt egyetértés köztünk és a bennünket irányítók között. Mi vitán ellentétes nézetek ütköztetését értettük, ők vitán a hatalommal egyetértő emberek egymás mellett futó gondolatfutamait. Ezeknek a vitáknak a hatására emelkedett a lap példányszáma harmincezerről hatvanezerre. Azért csak hatvanezerre, mert nem engedtek nagyobb példányszámot.
1980-ban közeledik az Írószövetség új közgyűlése, új főtitkárra van szükség, és a pártvezetés választása Jovánovics Miklósra esik. Nem akarta elvállalni, de addig-addig győzködték, míg 1981 tavaszára megadta magát. Ettől kezdve Jovánovicsot egyre ritkábban láttuk a szerkesztőségben, és a lapcsinálás felelőssége rám hárult. Nagyon rossz helyzetbe kerül, akin rajta van a felelősség, de nemcsak azért felelős, amit hétről hétre előállít, hanem azért a személyért is, aki formálisan felelős az egészért. Nekem Jovánovics nevében is kellett működnöm, úgy, hogy ne kerüljön bajba miattam. Bajba került. Az történt, hogy elém került Csalog Zsolt egy kézirata, aki riportalanyokkal magnetofon-beszélgetéseket folytatott, és ebből könyv állt össze. Akkoriban rátalált egy Dani nevezetű munkásfigurára, egy nagyszájú melósra, aki mindenféléket beszélt. Abban a részletben, amely ebből a beszélgetésből az Élet és Irodalomban megjelent, Dani azt mondta: megette a fene, mert egy kupleráj ez az ország. Ő autószerelő, és amikor azt mondták neki, menjen el a pártgarázsba dolgozni, azt gondolja: végre azt hittem, hogy olyan helyre kerülök, ahol rend van, de hát a pártgarázs ugyanolyan kupleráj, mint az összes többi Magyarországon. Én olyan szerencsétlen voltam, hogy ahány helyre kerültem, mindenütt hülye főnökeim voltak, akiknek egyetlenegy jogcíme volt arra, hogy főnökök legyenek, hogy ott volt a kis piros könyv a zsebükben. Amikor Daninak ez a monológja az Élet és Irodalomban megjelent, megint oroszlánordítás hangzott a telefonban: „Piros könyvecske, pártgarázs mint kupleráj?” Arra köteleztek, azonnal írjak egy igazoló jelentést. Az igazoló jelentésbe beleírtam, hogy hiszen az a vélemény, ami itt megfogalmazódott, nem a szerző véleménye, még kevésbé az Élet és Irodalomé. Ez egy nagypofájú figura, egy melós Háry János, ez olyanokat beszél, aminek a hitelessége csorbulna, ha különböző óvatoskodó megfontolásokból bizonyos mondatait kihagynánk, a dolgot nem kell komolyan venni. Jovánoviccsal együtt Tóth Dezső miniszterhelyettes elé rendeltek, mellette a Tájékoztatási Hivatal egyik elnökhelyettese és a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, Siklósi Norbert. Tóth Dezső közölte, hogy nem fogadják el az igazoló jelentésünket, és e miatt a súlyos politikai hiba miatt szigorú megrovásban és prémiumcsökkentésben részesítenek minket. Siklósi Norbert egész idő alatt úgy kacsingatott ránk, mint aki tudja, hogy nem kell komolyan venni a dolgot. Következett a sajtónap, amikor a vállalat mindig különböző jutalmakat osztogatott.
 
Fölhívták Jovánovicsot és engem is, hogy menjünk el a vállalati sajtónapi ünnepségre, mert ott valami pénzjutalmat kapunk. Fölment a függöny, és az Osztap Bender-i képességű Siklósi Norbert egy fantasztikus elnökséget toborzott a színpadra, az első magyar űrhajóstól a Tájékoztatási Hivatal elnökén át a Kossuth-díjas Juhász Ferencig mindenki ott volt, aki számított. Nagy ünnepség volt, majd díjosztás. Mondják a neveket, és se Jovánovicsé, se az enyém nem hangzik el. Vége van az egésznek, tódulunk kifelé, amikor odajön hozzánk egy vállalati ember, a szájára teszi a kezét és azt mondja, gyertek le az alagsorba, mert ott fogjátok átvenni a prémiumot. Amikor Siklósi asszisztált a fegyelmihez és nyereségrészesedést is megvonták tőlünk, akkor eldöntötte, hogy kártérít bennünket, de nem merte kockáztatni, hogy a nevünk el is hangozzék a színpadról, hanem az alagsorban rendezett be egy helyet, ahová rajtunk kívül mások is mentek még átvenni a dugi prémiumot.
1981 decemberében elérkezett az Írószövetség közgyűlése, ahol valóban főtitkárrá választották Jovánovics Miklóst, de csak 1982 szeptemberére találtak helyette új főszerkesztőt, Bata Imre személyében. Addig én vezetem a lapot. Úgy látszik, alkatilag sem vagyok igazán alkalmas arra, hogy a felelősség folytonos feszültségében éljek, újabb betegség tört rám, egy heveny ideggyulladás formájában. 1983 tavaszáig betegállományban töltöttem az időt, otthon heverésztem, rengeteget olvastam. Azt hittem, nagyon fogok hiányozni a szerkesztőségből, de kiderült, hogy egész jól megjelenik a lap nélkülem is. Tavaszra meggyógyultam, visszatértem a szerkesztőségbe, és számomra is elkezdődött a Bata-korszak. Amikor Bata Imre főszerkesztő lett, már túl voltunk azon a veszteségen, amit Nagy László halála jelentett, és egy vele azonos formátumú költő jelenléte kezdődött el, Juhász Ferencé. Az a költői világszemléletmód, amelyet Juhász újdonságként hozott a magyar költészetbe, a nyolcvanas évek elejére már modorrá merevül, és olvasók sokaságát irritálja. Tekintettel a terjedelemre is, mindig kérdéses volt, hogy az egy teljes kolumnán elterülő Juhász-versek vajon alkalmas helyen vannak-e az Élet és Irodalomban, amely egy rotációs hetilap, és amely minden műfajban a rövid terjedelmek újsága. Erről rengeteg szerkesztőségi vita volt. Lehetséges, hogy egy későbbi sajtótörténet azt fogja méltányolni ezekben az évfolyamokban, hogy a lap rendszeresen közölte Juhász Ferenc verseit. Az olvasók többsége azonban nem irodalomtörténetben gondolkodott, hanem olvasmányt akart, kritikákat, publicisztikát, olyasmit, ami egy rotációs lap arculatához hozzátartozik. Nagyon sok ingerült telefont és levelet kaptunk tőlük emiatt. Még egy költő nyomatékosabb jelenléte nyomja rá a bélyegét erre az időszakra, Orbán Ottóé. Oravecz Imre státusba is odakerült az Élet és Irodalomhoz, és verseivel is jelen kezdett lenni: egy epikai, költői sorozatot kezdett el a gyerekkoráról, szülőfalujáról. Kántor Péter is idekerült. Száraz György eltávozott a laptól és a Kortárs főszerkesztője lett. Ez nagy személyi veszteség, itt van viszont Kardos G. György. Katona Évánál jelentkezett riportjaival egy Megyesi Gusztáv nevű fiatalember, aki nagyszerű riportokat írt. Az Élet és Irodalom belső munkatársaiban fiatalodni kezdett. A legfrissebb ide került szerző, majd belső munkatárs Kovács Zoltán. Ekkor már itt dolgozott Széky János. Szále Lászlót publicistaként és riporterként fedeztünk föl a Magyar Ifjúságnál. Utoljára fiatalként Széchenyi Ágnes jött hozzánk, a pártközpontból érkezett. Rendszeres szerzője lett a lapnak Papp Zsolt, Tamás Pál, néhány történész, szociológusok, politológusok. Ez a személyi váltás arculatmódosulással járt együtt. Zöldi Lászlót kinevezték második főszerkesztő-helyettesnek, ekkoriban ketten szerkesztettük az Élet és Irodalmat, Zöldi László és én.
A konfliktusok fölszaporodtak a szerkesztőség és az irodalompolitikai irányítás között. Ez volt az az időszak, amikor olyan hírek jártak, hogy a pártközpont az ellenzék egyik gyülekezési gócának tekinti a lapot. Jöttek híradások, hogy az agitpropos közép- és alsó káderek fejtágítókon tartanak előadásokat a magyarországi ellenzékről, és felsorolásukban, hogy hol kapnak teret, az illegális Beszélő mellett legális fórumként az Élet és Irodalom is mindig ott van. Eörsi István ott is írt és itt is. Előfordult olyasmi is, hogy Petri György vagy valaki más a szerzőink közül a Szabad Európában is publikált. Vagy – hogy szélsőséges példát mondjak – Kunszabó Ferenc, aki hol az Új Látóhatár című müncheni folyóiratban jelentkezett, hol nálunk. A sajtóirányítás ezt nagyon rossz néven vette. Ez volt a helyzet olyan Nyugaton élő magyar írókkal is, akiknek az itthoni hivatalos megítélése hónapról hónapra változott, aszerint, hogy mit nyilatkoztak éppen valahol. Nagyon kikaptunk, mert Határ Győzővel interjút készítettünk a születésnapja idején, nagyon kikaptunk, amikor Gömöri György egy verskötetéről közöltünk bírálatot, mert tudnunk kellett volna, hogy a kötet egy nyugati magyar kiadónál jelent meg, ráadásul volt benne néhány olyan vers, amelyik Nagy Imre emlékét ébresztgeti és Kádár János felelősségét firtatja. Akkor már működött bennünk valamiféle dac is, hogy nem fogjuk állandóan figyelembe venni az irodalompolitikai pártirányítók pillanatnyi sértődöttségeit, szeszélyeit, folyton változó, kiszámíthatatlan ítéleteit. A nyolcvanas években erősödött föl a kapcsolatunk a szocialista országokban élő magyar írókkal is. Időnként Balogh Edgár, Méliusz József műveit közöljük, de minden olyan könyvükről, amely közös kiadásban jelent meg, vagy a Kriterion adta ki Bukarestben, és magyarországi terjesztésre is átjött, igyekeztünk kritikai reflexiót közzétenni. Sütő András rendszeresen jelen volt a magyar kulturális életben – színdarabjait, minden nehézség ellenére is, mindig igyekeztek a magyar színházak bemutatni –, és arra mi is reflektáltunk. A nyolcvanas években foglalkoztunk annyit a romániai, szlovákiai vagy jugoszláviai magyar irodalommal és kulturális élettel, mint amennyit akármelyik más orgánum.
Az a véleményem, hogy a monolitikus állam- és párthatalom leépülése nem 1988-ban, a májusi pártértekezlettel indult el, hanem a hatvanas években. Ennek a pártnak ugyanis az a lényege, hogy egyeduralkodik. Mihelyt az egyeduralmából bármit fölad, önmagát kezdi föladni, és mire elérkezünk a nyolcvanas évek végére, annyi mindent feladott már, hogy önmaga is alig létezik, hiszen a hatalmát csak kapkodó, hisztérikus beavatkozásokban, kézi vezérléses megoldásokban próbálja érvényesíteni, de a hatalom igazából már kicsúszott a kezéből. Nem engedelmeskedik neki a műhelyek sokasága, sem az irodalmi és művészeti szövetségek, sem a könyvkiadók, a filmgyártók, a színházak és a különböző sajtóorgánumok. A nyolcvanas években Kardos G. György lesz a lap szépprózai rovatvezetője, és kezdő prózaírók sokaságát csábítja az ÉS köré. Van a fiatal prózaíróknak egy nemzedéke, amely az Élet és Irodalomban jelentkezett első írásaival, Békés Páltól Bächer Ivánon át Andrassew Ivánig. Rendszeresen jelentkezett a lapban Valki László jogászprofesszor, és egy új glosszaíró nemzedék is előállt. Erőteljessé vált az Élet és Irodalom interjúrovata. Szántó Péter tehetséges publicistának bizonyult. Hogy ezt az olvasók is méltányolták, azt abból olvashattuk ki, hogy a hatóságilag önkényesen megállapított hatvanezres példányszám olyan kevésnek bizonyult, hogy a lap ekkor vált végképp pult alóli lappá.
1988 májusában pártértekezlet volt, amely változások sokaságát indította el az országban. A pluralizmus jegyében pártok szerveződését tette lehetővé, és az Írószövetség nagyon hamar ott találta magát, hogy kivonult belőle a politika, a politizáló kedvű írók különböző szerveződésekben, a Magyar Demokrata Fórumban vagy a Szabad Demokraták Szövetségében találták meg működési területüket. Ezzel az Írószövetség elveszítette azt a súlyát is, hogy egy politikai ellenzéki gyűlésnek számítson. Az Írószövetség elnöke, Cseres Tibor azonban úgy találta, nem búcsúzhat el posztjától anélkül, hogy néhány akciójával puvoárt szerezzen neki. Ambicionálni kezdte, hogy az Írószövetségnek legyen irodalmi hetilapja. 1989 januárjában hírek érkeztek, hogy Cseres Tibor úgy döntött, megszerzi az Írószövetségnek az Élet és Irodalmat. Elment az akkor még hatalomnak számító Berecz Jánoshoz, és azt mondta, Pozsgay Imre már beleegyezett, hogy az ÉS az Írószövetségé legyen. Miért ne, válaszolt Berecz. Majd elment Pozsgayhoz, azzal, hogy Berecz Jánosnak is az a véleménye, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS. Egy 1989. januári írószövetségi választmányon Cseres Tibor bejelentette, már kész tény: az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, Berecz és Pozsgay, két politikai bizottsági tag is hozzájárult. Az évtizedek alatt kialakult reflex alapján ez mindenki számára azt jelentette, hogy a dolog eldőlt. Cseres közölte, a dolog március elsejétől válik érvényessé, de már most próbáljuk kitalálni, ki legyen az ÉS új főszerkesztője, és néhány nevet javasolt. A jelenlévők megszavazták Kulin Ferencet. A hír megérkezett, de velünk erről senki egy árva szót nem beszélt. Ugyanebben az időben záródott le az ÉS sok vitáinak egyike, amit mi nyilvánosságvitának neveztünk, sajtóról, nyilvánosságról, pluralista tömegkommunikációról és egyébről szólt, és záróakkordként Zöldi interjút készített Berecz Jánossal. Az interjú végén azt mondta, olyan hírek érkeztek, hogy az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, mi igaz ebből. Ez már eldöntött dolog – válaszolt Berecz –, lesznek keserves személyi konzekvenciái, de hát ez már eldőlt. Megjelentettük ezt az interjút, és írtunk hozzá egy kis kommentárt, hogy miféle házasság az olyan, amelyről a menyasszonyt még csak nem is értesítették. Hátha a menyasszony nem is akar férjhez menni? Hátha igazából egy olyan vőlegény akarja ezt a menyasszonyt, akinek nincsen jogcíme ehhez a házasságkötéshez? Hátha házassági akadály is létezik? Hátha csak arról van szó, hogy nem az Írószövetség akarja, hiszen tízen mi is Írószövetség vagyunk a lapnál, hanem néhány ember az Írószövetség vezetői közül, és őket is azok piszkálják, akik a hozományvadász rokonsághoz tartoznak, vagyis minden ellenszolgáltatás nélkül akarnak egy szép menyasszonyt, hozománnyal együtt. A jegyzetet én írtam. Ez kirobbantott egy általános vitát akörül, hogy el akarják venni az ÉS-t, az ÉS vezetői ehhez nem akarnak hozzájárulni, amikor pedig egy demokratikus szövetség kívánja végre a jogait érvényesíteni. A magyar sajtó – anélkül, hogy forszíroztuk volna – jórészt mellénk állt, mert megérezte, itt nem is arról van szó, hogy kié lesz az Élet és Irodalom, hanem annak az eldöntéséről, hogy érvényes-e még az a hatalom, amelyik hozzájárult, hogy valakik egy szellemi tőkét megszerezzenek. Mintha megérezték volna kollégáink, a rádió, a televízió, a Magyar Hírlap, egymás után szolidaritási közleményeket, állásfoglalásokat juttattak el.
A budapesti pártbizottság 1989 márciusában összehívta az Írószövetség párttagjait, és egy ÉS-vita robbant ki ezen az összejövetelen, ahol Cseres Tibor elmondta: ahogyan mi védekezünk, az egy maffiózó védekezés, Koczkás Sándor, az Írószövetség főtitkára pedig azt nyilatkozta, erkölcstelen, ahogy védekezünk. Nagyon csodálkoztunk, hogy már a védekezés is erkölcstelen lehet. Cseres Tibor azt is elmondta azon az összejövetelen, ahol Kulin Ferencet megválasztották, hogy Bata Imre már a Látóhatár főszerkesztője, Faragó nyugdíjba ment, Zöldi pedig a Népszabadsághoz. Én meg még nem is tudtam róla. Ez a vita heves volt, és egyszer csak ott találtam magam az emelvényen és kikértem magamnak, hogy bárkik ilyen nem tisztességes módon az egzisztenciánkra törjenek. Utána odajött hozzám egy fiatalember, hogy itt vagyunk a TV HÉT stábjával. Kamera előtt kérdezte tőlem, miért nem akarunk az Írószövetség lapja lenni. Fölsoroltam tizenöt okot, köztük főleg azokat, amelyek az eljárás miatti fölháborodásunkban jelölhetők meg, hogy úgy tesznek, mintha mi nem léteznénk, hogy úgy gazdálkodnak velünk és egy szellemi tőkével, mintha velünk ezt meg se kellene beszélni. Az érvek utolsójaként azt is elmondtam, olyan politikai folyamatok zajlanak az országban, amelyek azt mutatják, hogy jobbra fogunk tolódni. Az Írószövetség mostani személyi vezetésében én garanciákat látok, de ki tudja, hogy ez a folyamat őket nem sodorja-e el, és az Írószövetség maga is jobbra tolódik. Ha az övéké lesz az Élet és Irodalom, el fogja veszíteni eddigi kvázi baloldali szellemi arculatát. Aztán az történt, hogy a tizenöt okot mind kivágták és arra kérdésükre, miért ellenzem, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS, az a válaszom hangzott el, azért, mert attól tartok, hogy jobbra fognak tolódni. Majd átadták a szót Knopp Andrásnak, aki akkor államtitkár volt, és akinek én ezzel föladtam a labdát, mert ő méltósággal azt mondhatta, hogy mi ugyan nem a miatt az ok miatt, amit itt Faragó Vilmos az előbb mondott, de úgy találjuk, hogy az Írószövetségnek legyen saját lapja. Ne az ÉS legyen az övé, a minisztérium még ennek az új lapnak az anyagi fedezetét is biztosítja. Ezzel lezárult az ÉS-ügy, és én a szerkesztőség tagjainak szemében erkölcsi győztesévé váltam ennek a csatának, mert a legkövetkezetesebben én próbáltam megtartani magunknak az Élet és Irodalmat. A közvélemény egy része szemében pedig erkölcsi vesztesévé, mert úgy látszik, hogy én valamilyen kádárizmus jegyében akarom megőrizni az Élet és Irodalmat, és egy ilyen ellenzéki politizálásáról nevezetes demokratikus intézménynek, mint amilyen az Írószövetség, nem akarom átadni, mert nem akarom azt a demokratikus, pluralista változást, amely most az országban zajlik, és amelyet az Írószövetség is képvisel.
A szerkesztőség erősen megoszlott. Egyszer szóvá is tettem, meddig tartható, hogy egyik kollégánk az első oldalon egy vezércikkben ezt és ezt írja, majd egy másik kolléga a glossza-rovatban ugyanezt tagadja. A lap kezd kettéhasadni, egy többségre, akik hajlamosak a radikális változásokkal együtt menni, és azokra, akik ugyan nagyon sok változással egyetértenek, de nem értenek egyet azzal, hogy ezek a változások a korábbi évtizedek totális kétségbevonása jegyében és olyanfajta keresztény nemzeti radikalizmus jegyében történjenek, amelyek végül is egy új keresztény nemzeti kurzusba sodorják bele az országot.
 
Ezért néhányan, Kardos G. György, Varjas Endre és jómagam elég sok glosszával, néhány publicisztikai írással – amelyeknek mindig Három kérdés volt a címe –, vitába szálltam olyan sajtó-megnyilvánulásokkal, amelyekből azt a radikalizmust éreztem ki, hogy itt most minden tagadódik. Hogy itt most tisztességes emberek négy évtizedes igyekezete nemcsak hogy megkérdőjeleződik, hanem a bűnös cselekvés kategóriájába sorolódik, és az országnak olyan jövője rajzolódik ki, amelyet én – éppen a pluralizmus és az elképzelt demokrácia jegyében –, úgy gondoltam, hogy vitathatóvá tehetek. Ebben a megosztásban egy idősebb nemzedék, a volt MSZMP-tagok egy része állt szemben egy fiatalabb nemzedékkel, amelyben szintén voltak MSZMP-tagok, de azok ezt minél hamarabb igyekeztek elfelejteni. Így érkezünk el 1989. november végéig. Egy csütörtöki értekezleten kezdődik, az egyik kollégánk elmondja, hogy ő eddig minden ajánlatot, hogy menjen egy másik laphoz, visszautasított, mert jól érzi itt magát és úgy érzi, hogy a lapnak van jövője. Ez a meggyőződése most kezd megrendülni. A lap példányszáma, tekintélye csökken, ezért ő ma olyan valakivel fog tárgyalni, aki neki ajánlatot tesz, és lehet, hogy elfogadja az ajánlatot. Szále László volt. Jelentkezett Széky János kollégánk, aki elmondta, hogy ez a megrendülés a lap jövőjében benne is lejátszódott, sőt néhány más kollégájában is. Ezért ők már össze is ültek és úgy döntöttek, hogy sürgős változtatásra van szükség. Ennek a lényege az, hogy ő lesz az új főszerkesztő, nincs szükség helyettes főszerkesztőkre, olvasószerkesztőre, három szuper-rovatvezető lesz, akik saját jogon adják közvetlenül a nyomdába a kéziratot. Ez azzal a következménnyel jár, hogy bizonyos embereknek távozniuk kell. Bata Imréről úgy gondolja, hogy maradjon itt egy ideig és vezesse be őt a főszerkesztés rejtelmeibe. Ő is, még sokan a fiatal kollégák közül szintén ajánlatokat kaptak, és ha nem dől el gyorsan, ők az ajánlatokat elfogadják, eltűnnek az Élet és Irodalom szerkesztőségéből és néhány rokkant öregember fog itt maradni, és akkor megnézhetjük magunkat. Akkor nem támadt különösebb vita ezen az ultimátumon. Annyira gyermetegnek látszott, hogy én is csak annyit mondtam, dilettáns javaslat, nem lehet úgy lapot szerkeszteni, hogy valaki ne lássa együtt az egészet. Hiszen ha mindenki külön-külön egyenesen a nyomdába küldi a kéziratokat, akkor átfedések, ellentmondások is lehetségesek. Ezt a luxust egy lap nem engedheti meg magának. Minden különösebb vita nélkül szétszéledtünk. Úgy gondoltam, a dolog ezzel el van intézve. Meg se fordult a fejemben, hogy a saját kollégáim olyan akciókat határoztak el, amelyek a lapszerkesztőség személyi változásait, a lap szerkezetének átalakítását, sőt a lap politikai arculatának átalakulását fogják majd következményként jelenteni. Attól tartottam, hogy a politikai folyamatok jobbra tartása miatt külső nyomás nehezedik majd a szerkesztőségre, de hogy ez a nyomás belülről fog érkezni, nem feltételeztem. Ez a szerkesztőség nagyon jó kollektívának látszott addig. Valahányszor szóba került a lap közeljövője, mindig az volt az első bejelentés, hogy ehhez a közeljövőhöz hozzá fog tartozni, hogy maradjunk együtt, hogy itt senkit ne kelljen se kiutálni a szerkesztőségből. Amikor Széky Jancsi bejelentette az ultimátumát, én abban a meggyőződésben voltam, hogy ez a közmegegyezés még tart. Meg voltam győződve róla, hogy ez a csütörtökön föllobbant ultimátum elhamvadt, és hétfőn már nem lesz vele dolgunk. Nekiültünk egy hétfői értekezletnek, ahol nagy csodálkozásomra nem a lap egzisztenciális jövője került szóba, hanem kizárólag a lap politikai arculatáról volt szó, amely néhány kollégánk minősítése szerint egyre rosszabbá teszi az imázsunkat. Azt a látszatot keltjük mostanában, különösen Faragó Vilmos Három kérdés című glosszasorozatával, mintha a kádárizmus utolsó védőbástyája volnánk. A lap politikai arculatát radikálisan át kell alakítani, még a látszatát is el kell kerülni, hogy mi baloldali orgánum volnánk. Szót kértem, azt mondtam, hogy úgy látszik, azért folyik politikai kérdésekről szó, mert a lehetséges átszerveződéssel együtt járó létszámcsökkenés politikai kritériumait próbáljátok most ti itt kialakítani. És ha az a véleményetek, hogy a látszatát is el kell kerülni annak, hogy az Élet és Irodalom baloldali lap, akkor nyilvánvaló, hogy a politikai kritériumok egyike az lesz, hogy aki itt személyében olyan gyanúban áll, hogy baloldali gondolkodású, azt kell elsősorban eltávolítani. Óriási fölzúdulás. Egy kollégám, Szántó Péter azt mondta, hogy ez egy rettentő rossz feltételezés, még rosszabb, mint a Három kérdés című glosszáid bármelyike, amelyek szintén nagyon rosszak, mert azt a látszatot erősítik, hogy az Élet és Irodalom kádárista hetilap. Egyszerre csak előálltak azzal, elsősorban Szántó Péter, hogy hiszen már júniusban javasoltak radikális változásokat, de a szerkesztőség vezetése, és ebbe beleértendő Bata Imre is, voltaképp nem csinált semmit. És azért lépnek most ők föl ilyen radikálisan, mert az idő rohan, és mi itt maradunk egy rossz imázzsal, csökkenő előfizetőkkel és példányszámmal, miközben az egész magyar sajtó milyen szépen átállt az új kurzusnak megfelelő sínekre. Pánikban vannak, féltik az egzisztenciájukat – mondták. Azonkívül olyan nagy fizetésű ajánlatokat kaptak új indulású szerkesztőségektől, hogy ezt meg kell gondolniuk. Nekik családjuk van, ők fiatalok még, nem akarnak egy ilyen, az általános nagy sodrásban hátul maradt orgánum munkatársai lenni.
Következett a keddi nap, ez már december első napjainak egyike, amikor még szintén sok munka van a lappal. Ezért én bent ültem a szobámban, amikor azt vettem észre, hogy egy TV-stáb jár-kel a folyosón, megy be Bata Imre szobájába, majd egy idő után kijön, és eltávozik. Kérdezem Bata Imrétől, hogy mi volt ez. Azt mondja, semmi különös, a TV Híradótól jöttek és ÉS-ügyek iránt érdeklődtek, ezért én és Szántó Péter válaszoltunk néhány kérdésre. Varjas Endre kollégám, akinek a vészjelző készüléke jobban működött, mint az enyém, azt mondta, neki az a gyanúja, hogy itt valami olyasmit mondtak, ami kész helyzet bejelentését fogja majd jelenteni, ezért hallgassuk meg a tv-híradót ma este. Este bekapcsoltam a készüléket, és egy idő után valóban fölbukkant a képernyőn Bata Imre és Szántó Péter, és bejelentették, a fiatalok egy csoportja úgy döntött, hogy átalakítást hajt végre a lap szerkesztőségében és szerkezetében, és három kollégát leváltanak. A két főszerkesztő-helyettest, Faragó Vilmost és Alföldy Jenőt, továbbá az olvasószerkesztőt. Arra a kérdésre, hogy mik voltak ennek az indítékai, Szántó Péter válaszolt. Azt mondta, hogy szakmai viták előzték meg ezt a döntést. Így én a televízió híradójából tudtam meg, hogy a kollégáim úgy döntöttek, leváltanak, és a döntésben benne van a főszerkesztő is. A leváltás engem nem olyan szempontból érintett, hogy olyan nagyon ragaszkodnék bármilyen hatalomhoz, hanem mert nem beszélték meg velem, és áldozatul dobnak oda. Nincs hozzá indokolás, és ráadásul azt hazudják, hogy ebben a megállapodásban az én döntésem is benne van.
Szót kértem a csütörtöki értekezleten, és elmondtam, hogy a három kolléga leváltásáról szóló döntés jogilag törvénytelen, erkölcsileg pedig tisztességtelen, és remélem, tudjátok, hogy ezzel azt a helyzetet teremtettétek meg, hogy ezek után vagy itt maradok közöttetek, és akkor joggal hihetitek, hogy én egy szarházi vagyok. Vagy nagyon jól tudtátok, hogy ezek után nem fogok itt maradni, és akkor ti vagytok szarháziak, mert akárki felelősségre von benneteket, hogy miért küldtétek el Faragót, azt fogjátok mondani, hogy de hiszen mi nem küldtük el, ő maga ment el, mint ahogy aztán egy rádióinterjúban ezt is hallottam. Azt is mondtam még, hogy én ezt egy zagyva elképzelésnek tartom. Ha jégre viszitek a lapot, amelyhez engem három évtized érzelmi szálai kötnek, akkor én most már nem tudlak mivel megfenyegetni benneteket, csak azzal, hogy feljövök majd a síri világból és éjszakánként az ágyatok fölött fogok huhogni. Majd megkérdeztem, hogy na, mi a véleményetek erről? Egy árva szót nem válaszolt senki. Ültek leszegett fejjel, lesütött szemmel, nem szóltak semmit. Minthogy nem válaszoltak semmire, nem reagáltak a sértegetéseimre se, végül azt mondtam, hogy itt vagyok majdnem harminc éve, még soha nem vettem ki a teljes évi szabadságomat, most harminc évre visszamenőleg kiveszek egy bizonyos szabadságidőt és január elsejéig be nem teszem a lábam a szerkesztőségbe. A szerkesztőségi értekezlet feloszlott, én kijöttem a szobából, összecsomagoltam néhány személyes holmimat és eltávoztam a szerkesztőségből. Azóta a tájára sem mentem az Élet és Irodalom szerkesztőségének. Ezt az egész történetet színezi, hogy az irántam jóindulatú kollégáim többsége sem látszott átérezni, hogy itt az oly szép jövőjűnek festett magyar demokrácia ellen is lezajlott egy akció, hiszen itt emberek leváltását semmi más nem indokolta, mint az, hogy néhány kolléga politikai kifogásokat kezdett emelni ellenük. Ezektől a kollégáktól a lap átállását féltették az új kurzusra, és elhatározták, hogy megszabadulnak tőlük. Van egy megígért demokrácia, amelyikben a vélemények pluralizmusa lesz jellemző, de milyen demokrácia az, amelyikben a vélemények egy bizonyos irányultsága szalonképtelenné válik.
Akkor, 1989-ben vitába keveredtem egy Békéscsabán élő költővel, és azt találtam mondani, hogy a negyvenéves történetnek, amely mögöttünk van, mindnyájan szereplői vagyunk. Ha egy rezsim negyven évig működik, abba mindenki beleszervesül, akár akarja, akár nem. Nem fogadom el tehát azt a munkamegosztást, hogy ezentúl lesznek majd vádlók, akik felelősségre vonják a vádlottakat, mert együttműködtek a negyvenéves rezsimmel. Elmentem egész odáig, hogy azt mondtam: aki működött a negyven év alatt, az együttműködött. Aki laborált, az kollaborált. Vagyis az én véleményem szerint a történetnek mindnyájan szereplői vagyunk. Egy rádiós, Kövesdy Zsuzsa a Vasárnapi Újság következő számában írt egy vitacikket az én szóbeli megnyilatkozásomra, amelynek az volt a summája, hogy na persze, hiszen én is együttműködtem a Kádár-rezsimmel, pedig én legjobb emlékezetem szerint a nagyanyámnak segítettem krumplit hámozni a konyhájában. Elvitte ezt a rádiójegyzetét a Hitelhez, és címet a Hitel szerkesztősége adott neki. És hogy valami nagyon nyájas legyen a cím, azt írták oda, hogy „A nemzet rágalmazója”. Míg korábban a pártközpont agitprop osztálya ítélkezett fölöttünk, most olyan helyzet alakult ki, hogy a kollégák egymás között döntötték el, kit ítélnek alkalmatlannak és kit a jövő emberének. Akkor úgy találtam, az lesz a legjobb, ha kérem, hogy 1990. július elsejével helyezzenek nyugállományba. A Lapkiadó vezérigazgatóját se érdekelte, hogy ez a Faragó miért megy hirtelen nyugdíjba,amolyan formális, köszönjük több évtizedes áldozatos tevékenységét és örömmel értesítjük, hogy a nyugdíjkérelmét elfogadtuk levelet kaptam tőlük.
Abban az időben zajlott egy tüntetés a Váci utcán. A Váci utcai antikvárium közkedvelt vezetője Simó Jutka volt. És olyan kiváló emberek, mint Réz Pál és Kardos G. György ott járkáltak tüntetve az antikvárium előtt, „Jutkát akarunk” felirattal, mert az ÁKV központja nyugdíjaztatta Simon Jutkát. Arra gondoltam, hogy ha legalább egy ember megjelenne a Széchenyi utca 1. előtt, aki egy táblán tiltakozik az ellen, hogy engem leváltottak, akkor megnyugodna a lelkem. De egyetlenegy ilyen ember nem akadt. A szolidaritásnak annyi jelével találkoztam, hogy hárman visszavonták a karácsonyi számhoz küldött kéziratukat, hogy ezek után ők ebben a lapban nem hajlandók megjelenni. Ez a három Bárdos Pál, Fenákel Judit és Fehér Klára volt.
Ebben a történetben nemcsak az én lelkemről van szó, hanem egy precedensről, amelyre a szakmának föl kellett volna kapnia a fejét, amelynek az a lényege, hogy valakit saját kollégái politikai okokból nem kívánatosnak minősítenek. És ha egyszer politikai okokból kezdjük egymást nem kívánatosnak tartani, akkor ne reménykedjünk a vélemények pluralizmusában, akkor ami itt alakulóban van, az nem demokrácia lesz, hanem ugyanolyan puha diktatúra, mint amilyen korábban volt, csak a szereplők változnak. Semmilyen keserűség nincs most már bennem, még a kollégáim iránt se. Inkább szégyellem ezt a történetet, és helyettük is szégyellem. Nekik ezzel a szégyennel kell tovább élniük, bennem viszont röstelkedéssé szelídül a szégyen, és talán egyszer el is fogom felejteni. Az ember ilyenkor még van annyira fiatal, hogy váltani tudjon, például, hogy nekihasaljon könyveket írni. És van magánéleti program is, amire oly kevés idő jutott eddig. Hátha én is egyszer végre nagyapa leszek.
Két lányomról, Zsuzsáról és Pannáról, akik az első házasságomból valók, már beszéltem. Most be kell fejeznem a történetet azzal, hogy mindkettőjüknek sikerült főiskolát végeznie és diplomát szereznie. Az idősebb lányom több színházban volt már dramaturg, a kisebbik lányom, Anna pedig a Gyógypedagógiai Főiskolát végezte el, és mozgássérült kisgyerekek tornáztató és szellemi foglalkoztató munkáját végzi, idén van az első munkaéve. Mindkét lány olyan helyen tevékenykedik, ahol mindig is szeretett volna. Velük a kapcsolat, tekintettel az elváltságra meg arra, hogy én szombati apuka vagyok, nem változott azóta, hogy ők dolgozó emberekké váltak. A kisebbik, Panna minden szombaton szorgalmasan meglátogat engem. Valaha moziba jártam vele, meg étterembe mentünk ebédelni, mostanában inkább beszélgetünk.
Itt vagyunk 1990. április 18-án, egy kétfordulós választás után, egy keresztény nemzeti kormány alakítása előtt. Úgy érzem, hogy egy vissza- és egy előretekintést megengedhetek magamnak. Ebben az országban a baloldaliság mindig sok szempontból idegennek számított, az internacionális gondolkodás mindig a nemzetietlenség gyanújába került. Ha tehát most ennek az országnak a rokonszenve egy ilyen párt felé fordult, arról nem a Magyar Demokrata Fórum tehet, hanem a lakosságnak az a része, amely hatalomra emelte, noha már voltak iskolák, amelyeket kijárt az ország, és amelyekben megtanulhatta volna, hogy van a keresztény nemzeti programnál progresszívabb országépítő program is. Úgy látszik, hogy bizonyos etapokat nem lehet átugrani. Ez a kapaszkodás egy nemzeti és vallásos ideológiába, úgy látszik még életképes, és egy urbánus, polgári, liberális Magyarország, amelyről most ugyan programszerűen több helyről hallani lehet, de amelynek az ideje nem jött még el, egyszer majd meg fog talán valósulni, ez lesz hozzá az átmenet. Ez a nemzeti, vallásos ideológiával átszőtt, a magyar múltra mint támasztékra erőteljesebben hivatkozó, felemásan polgári és felemásan demokratikus kurzus fog szerintem elkezdődni, hacsak nem torzul el olyan jobboldaliság irányába, amely már nacionalizmusnak lesz majd nevezhető, hacsak nem támad föl a nemzeti ideológia élesztése közben az idegengyűlölet, a fajelméletek sokfélesége. Ha mindettől meg tudja óvni az új vezetés az országot, akkor két-három évtized után elkezdődhet egy liberális, polgári és urbánusabb, biztonságosabb jogrendű Magyarország kialakulása. Ez a jövő század dolga már, és azoké, akik akkor élni fognak.
Ami ebben a történetben az én személyes sorsomat, vagy az Élet és Irodalomét is illeti, mi ennek a változásnak, és én személy szerint is, sok szempontból előkészítői voltunk. Minden radikális változás nemcsak az előző rezsimet söpri el, hanem az előző rezsim lojális ellenzékét is. És az a furcsa, hogy az előző rezsim bizonyos intézményei és orgánumai, mint ahogy egy mesében átbucskázza magát a kiskacsa, és lesz belőle ezzel az átbucskázó mozdulattal egy gyönyörű királyfi, sokkal könnyebben át tudták menteni magukat, mint az előző rezsim ellenzéke. Az történt tehát velem, velünk, az Élet és Irodalommal, a liberális, lojális ellenzékkel, hogy a mostani radikális változás félreállít, elsöpör bennünket, különösen azokat közülünk, akik ezt az átbucskázó mozdulatot nem végezték el, akik valamilyen kontinuitást fenn akarnak tartani. Akiknek az a véleményük, hogy akármilyen hatalom uralkodik egy országban, alatta mindig működik egy civil társadalom. És a civil társadalomnak megvan a maga izommunkája, eleven lélegzése, a tehetségek érvényesülni akarnak, a gondolatok kifejeződni akarnak, a házak fölépülni akarnak, a gyerekek megszületni akarnak. És akik ebben a szférában élnek, és akik újságíróként ennek a szférának a kifejeződései, akármilyen korlátozottan is, azok tettek valamit az ország akkori jelenéért, és az ország jövőjéért is, és egy valamikori demokrácia az elődjeit kell hogy tisztelje bennük. Azokat az embereket és intézményeket, akik és amelyek azért működtek, a meghatározottságaik szűk keretei között is, hogy az a valamikori demokrácia majd egyszer kiteljesedjék.
 
Az interjút Havril Andrásné készítette 1990-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
 
 

Ebinger Endre 1932-ben született a Somogy megyei Vadépusztán. Apja a mernyei Piarista Jószágkormányzóság gazdatisztje volt. 1954-ben a Szegedi Tudományegyetemen fizika–matematika szakos tanári oklevelet szerzett, majd Mosonmagyaróváron lett gimnáziumi tanár. 1956. október 27-én a pedagógusok képviseletében a városi Forradalmi Nemzeti Tanács tagjává választották. 28-án Győrben az összegyűlt tömeg előtt beszámolt a két nappal korábbi mosonmagyaróvári sortűzről. 1957. március 5-én letartóztatták, Kistarcsára internálták, majd bírósági eljárást indítottak ellene. 1957. augusztus 14-én első fokon, majd 1958. február 5-én másodfokon is hatévi börtönbüntetésre ítélték. 1960. április 1-jén szabadult a váci börtönből. Tanárként nem helyezkedhetett el, segédmunkás, később vegyipari szakmunkás lett a Budapesti Vegyiműveknél. 1963-tól fizikusként dolgozott a Villamos Berendezés és Készülék Művek Anódgyárában. 1970-től 1992. évi nyugdíjazásáig a Villamosipari Kutatóintézet munkatársa volt. 1997-ben Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki.
 

Ebinger Endre
A szüleim 1953-ig gazdálkodtak, amikorra már én is majdnem végeztem. Akkor kezdődött a téeszesítés, és édesapám bement a dombóvári állami gazdaságba takarmányügyi előadónak. Dombóváron volt egy családi házuk, és oda költöztek. Nem volt végcélja, hogy földművesként élje le az életét, amikor mezőgazdasági akadémiai diplomával rendelkezett. Az állami gazdaságból ment nyugdíjba. Az egyetem elvégzése után Túrkevére helyeztek gimnáziumi tanárnak. Hozzá kell tenni, hogy eredetileg többen nem kívántunk tanárként elhelyezkedni, mert a tudományegyetem fizika–matematika szakán végzettek fele általában az iparba ment, viszont az ipar 53-as visszafejlesztése miatt 54-ben a mi végzős évfolyamunkról mindenkit tanárnak helyeztek ki. Kértem a Művelődési Minisztériumtól, helyezzenek át máshová, mert világéletemben dunántúli voltam, nem kívánok az Alföldön élni. Közölték, hogy adjak be áthelyezési kérvényt, és írjam bele azt is, hogy a minisztériumi álláslehetőségekből melyiket választom. Mosonmagyaróvárt jelöltem meg.  1954 nyarán behívtak katonának. Mivel előtte agyrázkódást kaptam, a katonaságot a debreceni 4. sz. Honvéd Kórházban kezdtem, és hamarosan le is szereltek alkalmatlansági igazolvánnyal. Közben megkaptam az értesítést, hogy áthelyeztek Mosonmagyaróvárra. Megírtam az iskolaigazgatónak, hogy kórházban vagyok, de hamarosan leszerelek, számítson rám, szeptemberben vagy októberben megjelenek tanítani. Az igazgató válaszolt, hogy náluk nincs szükség fizika–matematika szakos tanárra, ezért amikor a honvédségtől leszereltem és hazautaztam a szüleimhez, felvettem a kapcsolatot a tabi gimnáziummal. Október elején a Győr megyei oktatási osztályról felszólítást kaptam, hogy azonnal foglaljam el a mosonmagyaróvári állást. Valószínűleg félreértésen alapult az előző értesítés. Összecsomagoltam és fölszálltam a vonatra. 
Győr előtt az államvédelmis kiskatonák igazoltatták az utazókat, és mivel akkor még nem volt személyi igazolvány, az iskola igazgatójának a levelét adtam oda, hogy igazoljam, miért utazom Mosonmagyaróvárra. Győrben aztán levitték a levelet az állomáson szolgálatot teljesítő parancsnoknak. A Honvéd Kórház idegosztályára szóló címzés megzavarhatta őket, és amikor Mosonmagyaróváron leszálltam, egy géppisztolyos kiskatonát adtak mellém, ő kísért el a gimnáziumba. Így kezdtem el a tanári pályafutásomat. 
Amikor Gábor Pali odakerült, beszélt nekünk a Petőfi Körről, de a tantestület nemigen politizált. Már csak azért sem, mert tudtuk, hogy az ÁVH információkérés és egyéb szempontból igénybe veszi a tanárokat is, ezért sem politizáltunk. Időnként bekapcsoltuk a tanáriban lévő néprádiót, de a politikában nem nagyon vettünk részt. A tanítás volt a fontos, nem a politika. Egyetlenegy párttag kollégánk volt, egy középkorú biológiatanár, és ketten részt vettek a Hazafias Népfront tevékenységében, talán ezért nem erőltették a párttagságot. És volt az úgynevezett DISZ-tanár. Amikor odakerültem, én is lehettem volna, de elhárítottam, hogy majd utánam egy hónappal jön a másik kolléga, ő biztos alkalmasabb lesz rá, így ő lett a DISZ-tanár. De ez se járt mással, mint hogy május 1-jén és egyéb ünnepeken meg kellet szervezni a felvonulást. A diákok sem éltek különösebb DISZ-életet. Nem tudom, minek tulajdonítható, de így volt. 
Az, hogy van bizonyos változás, hogy elindult egy folyamat, már augusztusban, szeptemberben érződött. A magyar szakos kollégák, akik érdeklődőbbek az irodalom iránt, az Irodalmi Ujságból meg innen-onnan értesültek a változásokról. Emlékszem, amikor az Irodalmi Ujságban megjelent Háy Gyula: Miért nem szeretem Kucserát? című írása, az egész tanári karban szenzációszámba ment, bennünket mégis teljesen váratlanul ért október 23-a. 
Délután jöttek olyan hírek, hogy valami készülődik Budapesten. Este a házigazdám, Imre bácsi mondta, hogy valami történik Pesten, de nem tudtuk, hogy mi. A lánya Pesten járt a jogi karra, azért is érdekelte, mi zajlik ott. Nála hallgattuk a rádiót – nekünk külön készülékre nem tellett –, és eléggé meglepetésszerűen érte a családot is, engem is a Gerő-beszéd hangneme. Aztán még arra emlékszem, hogy aznap beszélt Szepesi György, ő is szinte Gerő stílusában. Abból a közleményből, hogy a Politikai Bizottság majd összeül, aztán hogy a Politikai Bizottság már másnap összeül, majd hogy azonnal összeül, érződött, hogy nem lehet elbagatellizálni a történteket. Másnap az iskolában a tanárok és a diákok is élénk érdeklődést tanúsítottak a pesti események iránt. 24-én és 25-én túlnyomórészt ezzel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnunk az órákon. De hát én sem tudtam többet, mint a diákok, eléggé el voltunk zárva a hírektől. Még arról se nagyon értesülhettünk, mi van Győrben. Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél kilenc körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek. A pedellusnő mondta, hogy a diákok felsorakoztak az udvaron, és kivonultak a hátsó kapun. Öntevékenyek voltak, de azt hiszem, hogy a városi hangulat hatására történt. Mosonmagyaróvár gyárváros, ott van a Mofém-gyár, a Timföldgyár, a Mezőgazdasági Gépgyár, a Fogkefegyár, a Selyemkikészítő Gyár, és mivel a szülők többnyire ezek valamelyikében dolgoztak, akár műszaki emberként, akár gyári munkásként, a gyerekek valószínűleg értesültek róla, hogy a városban valami készülőben van, csak mi nem tudtuk, akik végeredményben egy zárt tanári szobában töltöttük ezeket a napokat is. Tisztáztuk, hogy a diákok a Gazdasági Akadémia felé indultak, és mi utánuk mentünk. A gimnazisták csatlakoztak a gazdászokhoz, és ott már munkások is voltak. Nem tudtuk, mi a program, semmit nem tudtunk, de éreztük, hogy a diákok akciója a budapesti forradalom melletti szimpátiatüntetésnek indul.  Csendesen vonult a tömeg. Jelszavak, kiabálás, hangoskodás nem volt, éneklés igen, Kossuth-nóták, meg ehhez hasonlók. Elég hamar beértünk a városközpontba. Hogy milyen jellegű is ez a felvonulás, az ott derült ki, amikor egy gazdászfiú elszavalta a Talpra magyart, és felolvasták az egyetemisták, illetve a főiskolások által összeállított 12 pontot. Ez az ottaniak 12 pontja volt, de azt hiszem, hogy nagy részben fedhette a budapesti 12 pontot. Mindez a Szentháromság-szobor közelében történt. A munkások közül valaki elkiáltotta magát, hogy szedjék le a vörös csillagokat. Ha jól emlékszem, az első csillag a városháza tetejéről hullott le. Amikor a bádogcsillag leesett és hatalmas zörgéssel elérte az úttestet, óriási üdvrivalgás lett. Ez volt az összes hangoskodás, más nem. Aztán a pártház tetejéről is rövid úton ledobták vagy leakasztották a csillagot. A gazdászok, a gimnazisták és az ott lévő munkások vonultunk tovább a Lenin úton. Itt öt-hatszázan lehettünk, majd elértünk a posta előtti térre, ahol további ezerötszáz-kétezer ember volt már. Be sem tudtunk jutni a térre a nagy tömeg miatt. Lehettünk akár háromezren is. A járásbíróság mögötti börtönépület utcája előtt várakoztunk. Itt zajlott le az első, atrocitásnak nevezhető valami, amit nem értettünk, de nagyon rövid idő múlva kiderült, hogy miről is van szó. A tömeg a politikai foglyok kiengedését követelte. Két fegyőr kivezetett egy személyt az ajtóig. Látszott, hogy vezetik, tehát őrizet alatt hozták ki. Akkor három-négy munkás odament, és mindegyik lekent ennek az illetőnek egy vagy két pofont. Eleredt az orra vére, utána visszavitték a börtönbe. Meglepődtünk, hiszen arról volt szó, hogy politikai foglyokat engednek szabadon. Végül kiderült, hogy a Mofém egyik gyárának volt a főrendésze, és néhány hónappal korábban a szolgálati fegyverével erőszakos bűncselekményt követett el, a munkások azt akarták megtorolni.  Én nem láttam több foglyot kijönni, de úgy tudom, hogy a politikai foglyokat végül egy-két óra múlva kiengedték. Az ottani ácsorgásunk félórája tartott, amikor egy férfi kiemelkedett a tömegből, valószínűleg felemelték, és intézkedett, hogy a gimnazisták vonuljanak az 1848-as emlékműhöz, a többiek pedig menjenek tovább a Timföldgyárhoz, mert az ottani dolgozókat nem engedte ki az igazgató, mondván, ha a kohókba beledermed a fém, az komoly gazdasági problémát okoz. Akkor még nem merült fel, hogy menjenek az államvédelmi laktanyához. Mi a Lenin úton mentünk tovább, a kórház, majd a rendőrség előtt vezetett az út. Arra konkrétan emlékszem, hogy a rendőrség előtt már vöröscsillag-mentes sapkában állt néhány rendőr, bennünk még a gondolata sem merült föl annak, hogy bárki is ellenezné, amit csinálunk. Később kiderült, hogy a rendőrség már át is állt, 25-én vagy talán már 24-én az Államvédelmi Hatóság lefegyverezte őket. A rendőrségi küldöttől hallottam, amikor a nemzeti tanácsba, mint pedagógus delegált bekerültem, hogy ők nem tudtak semmit sem csinálni a sortűz megakadályozására, mert nem volt fegyverük. Később a börtönben találkoztam a műszaki laktanya parancsnokával, aki szintén arról beszélt, hogy őket is lefegyverezték az ávósok. Végigmentünk a múzeumig, az egész közel van a rendőrséghez, ott a gimnazisták összetorlódtak, és az egyik fiú elszavalta a Talpra magyart. Úgy emlékszem, hogy elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot is, de az egyiket biztos. Utána mentünk tovább, Mosonba. Félúton lehettünk, amikor a gyártelep felől fegyverropogás hallatszott. Nem is értettem, mi az, nem tudtam, hogy ott ávós laktanya van. A diákok jöttek rá, hogy arrafelé van az ÁVH. És miután a fegyverropogások között szünet volt, elhallgatott, majd tovább folytatódott, illetve öt-hat robbanásszerű detonáció is hallatszott, az épületektől egy kicsit visszhangzott is, azt kiabálták, hogy az ÁVH biztosan belelőtt a tömegbe. De ez még akkor egyáltalán nem volt biztos. A diákok közül páran elkezdtek szaladni abba az irányba, a többiekkel továbbmentünk. Lementünk az 1919-es emlékműhöz, ott is volt szavalat és Himnusz-éneklés. Szinte kapkodva összecsaptuk az ünneplést, és szétszóródva, csoportokba verődve indultunk visszafelé.  Amikor a kórházhoz értünk, láttuk a véres sebesülteket. Tőlük értesültünk, hogy az ÁVH belelőtt a tömegbe. Nem hagytuk szétszóródni a diákokat, visszamentünk a gimnáziumba, majd közöltük velük, hogy mindenki menjen haza, és szülői felügyelet nélkül lehetőleg ne hagyják el az otthonukat. Miután a diákok elmentek, az egyik általános iskolai tanár barátommal visszamentünk a kórházhoz, ahol ötven-száz fős felzaklatott tömeget találtunk és egyre több sebesültet láttunk. Arról beszéltek, hogy a laktanyánál a tömeg éljenezte az ÁVH-t, egy vagy két ávós kijött a laktanyából, üdvözölte a munkásokat, ölelkezés, barátkozás zajlott, aztán visszahúzódtak, közelebb csalogatták az embereket, és mindenféle felszólítás vagy jelzés nélkül tüzet nyitottak a tömegre. Utána a hasra vágódott emberek közé dobták a kézigránátokat. A bejárat melletti rejtett géppuskafészekből egy vagy két géppuska tüzelt, a kézigránátokat pedig az épület mellől dobálták. Eredetileg a Timföldgyárhoz tartott a menet, de közben a timföldgyáriak csatlakoztak a tömeghez, ezért változtattak a programon, és az ÁVH-laktanyához mentek. Amíg együtt voltunk, semmiféle ellenséges szándék nem látszott a tömegben, és a laktanyánál lévők beszámolói szerint is békések voltak. 
A vért nem szeretem látni, nem éreztem jól magam, visszamentem a tanáriba. Az egyik kolléga később olyan információt hozott, hogy nagyon sok a halott. Déli tizenkét-egy órára már nyilvánvaló volt, hogy elég sok halottja van a városnak és nagyon sok a sebesült. Ebéd után kimentem az utcára. Az utcán csoportokba verődve ácsorogtak az emberek, elég letargikus állapotban. Semmiféle hangoskodás vagy hasonló megnyilvánulás nem volt, szinte suttogva beszélt mindenki. Elmentem a posta elé, ott várakoztunk, beszélgettünk. 
Nem volt az ember teljesen nyugodt azt illetően sem, hogy lesz-e további lövöldözés, és azt illetően sem, hogyan fog megoldódni a kérdés. Azt beszélték az emberek, hogy Győrből jön fegyveres segítség, és az majd lefegyverezi az ÁVH-t. Mert az egyértelműen látszott, hogy a város nem tud együtt élni a bizonytalansággal, azzal, hogy vajon mikor kezdenek megint lövöldözni. Két óra tájban bejött a térre egy Pobeda gépkocsi, majd informálódás után ugyanazon az útvonalon ment tovább, amelyen délelőtt vonult a tömeg. 
Hogy a mosonmagyaróvári sortűznek hány halottja volt, azt nem tudtam. A halottasházban faltól falig, egy méter magasságban voltak máglyába rakva a halottak, mint a heringek. Hetvennek, nyolcvannak saccoltam. A perünk alatt tudtam meg, hogy száznégy halott volt. Az első tevékenységem, amit a nemzeti tanács tagjaként végeztem, éppen ezzel a halottasházzal kapcsolatos. Két diáklány jött fel hozzám 27-én délelőtt, hogy az egyik sporttársuknak, egy Mofém-gyári atlétának az édesanyja szeretné hazavinni vidékre a halottját, de a halottasház kezelője nem hajlandó kiadni. Akkor a két lánnyal elmentem a temetkezési vállalathoz, és közöltem a vezetőjével, hogy köteles kiadni a halottat. Ő húzódozott, hogy nagyon sok ott a hulla, át kell rakni az egész halmot. Mondtam, menjünk a temetőbe, nézzük meg, és rakja át. Köteleztem rá. Érthetően nem tetszett neki a dolog, de hát közöltem vele, hogy a nemzeti tanács tagja vagyok, a felszólításomra kötelessége kiadni a holttestet. A kórháztól visszamentem a gimnáziumba, a tanári szobában beszélgettünk. Az ablakunkból ráláttunk a városházára, és láttuk, hogy nő a tömeg előtte, százan-kétszázan vagy már többen is lehettek. Lementünk és megkérdeztük az embereket, mire várnak. Azt mondták, hogy ide fogják behozni az államvédelem parancsnokát, ő a felelős a vérengzésért. Öt óra lehetett, már besötétedett. Egy gépkocsi beállt a városháza elé, mi hátulról csak azt láttuk, hogy arra mozdul a tömeg, majd azt hallottuk, hogy behoztak egy ávóst. Mindenki nézett fel a második emeletre, hátha informálja valaki a tömeget az erkélyről. Ekkor ötszázan már biztosan voltak a városháza előtt, és olyan bekiabálások hangzottak el, hogy le az ávéhával, gyilkosok! Szóval forrósodott a hangulat. Az első egyértelmű információt az erkélyről egy markáns arcvonású, negyven-negyvenöt éves férfitől kaptuk. Bemutatkozott, hogy ő Tihanyi Árpád, győri tanárember, és azért jöttek Győrből, hogy segítséget nyújtsanak nekünk. Rövid politikai programbeszédet mondott, hogy ki kell küszöbölni a bűnös Rákosi-rendszer hibáit, és ki kell vizsgálni, ki a felelős a mosonmagyaróvári sortűzért. Közölte, hogy Dudás százados, a laktanya parancsnoka megszökött, a helyettesét behozták, tőle igyekeznek megtudni, ki a felelős a vérengzésért. Az is elhangzott, hogy a felelősöket a törvényes bíróság fogja elítélni. A tömegnek ez nem tetszett. Ordítottak, hogy nehogy megszöktessétek, meg ehhez hasonló dolgokat. Nyolc óra tájékán jött egy tehergépkocsi. Nem tudott elmenni a bejáratig, tíz-tizenkét méterrel előtte leállt. Ugyanúgy, mint előzőleg, a tömeg hullámzásából lehetett érzékelni, hogy hoztak valakit és bevitték a városházára. Másnap, szombaton reggel bementem a tanáriba. A városháza előtt akkor százan-százhúszan lehettek, de kilenc órára a tömeg ismét háromszáz-négyszáz főre duzzadt. A tanáriban olyan híreket hallottunk, hogy kilenc órakor pedagógusgyűlés lesz a gimnáziumban az általános iskolai tanárokkal együtt, küldöttet fogunk választani a nemzeti tanácsba, az instrukciókat majd Ládi Károly, a gimnázium igazgatója hozza a városházáról. Ezért ki se mentünk a tanáriból, az ablakból néztünk ki az utcára. Az egyértelmű volt, hogy a behozott két ávós még mindig ott van az épületben. Újból kezdődött az ordibálás, hogy mi lesz már, meg hasonlók. Az igazgatónk aztán átjött a városházáról, megtartotta rövid ismertetőjét, hogy megalakul a Forradalmi Nemzeti Tanács, a pedagógusok egy személyt delegálnak oda, azért jöttünk össze, hogy megválasszuk a küldöttet. Azt mondta, mivel ő volt odaát, tudja, mit kell csinálni, és éreztette, hogy nekünk már csak meg kell erősítenünk őt ebben a pozícióban. Egy általános iskolai tanárnő közbekiabált: Miért kellene nekünk éppen magát megválasztani? Válasszunk! Mi a véleménye a társaságnak? És akkor kezdtek hozzászólni a kollégák. Én is felszólaltam. Körülbelül azt mondtam, hogy azért vagyunk tanárok, mert vannak diákok, és nem fordítva, éppen ezért olyan személyt válasszunk meg küldöttnek, aki a diákság érdekeit is képviselni tudja. Valaki javasolta, hogy titkosan válasszunk, osszunk ki cédulákat, mindenki írjon rá egy nevet, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz a pedagógusküldött. Én a barátom, Csete Lajos általános iskolai tanár nevét írtam a cédulára. Aztán az igazgató kezdte bontogatni, de elég ügyefogyottan, erre Csete Lajos fölugrott, átvette a parancsnokságot, és egyesével felolvasta a neveket. Az igazgató fölírta a táblára és húzott mögéjük egy vonást. Ebinger, Csete neve mögött szaporodtak a strigulák, aztán Ládi is kapott néhányat. Öt-hat név került fel a táblára, és húsz feletti volt a Csete meg az Ebinger neve melletti rovátka. Összeszámolták, egy szavazattal többet kaptam, mint a Lajos. Felszólaltam, hogy ne én legyek, de mondták, hogy a szavazás lebonyolódott, én lettem a pedagógusküldött, kész. Még megkérdeztem, hogy nem lehetne-e együtt mennünk Lajossal, de nemigen figyeltek rám. Lajos azt mondta, ő nem is vállalná, mert megy fel Pestre az öccséhez. Az igazgató sértődötten bevonult az igazgatói szobába.  Ekkor már tizenegy-fél tizenkettő körül járt, és hirtelen feltűnt, hogy kint nincs zaj. Kinéztünk az ablakon: egy fia lélek sem volt az utcán. Jó páran kimentünk, és megkérdeztük a még ott csellengőktől, mi történt. Azt mondták, hogy Vági József ávós tiszt kiugrott az ablakon, és agyontiporták. Később kiderült, hogy bementek a kórházba, ahonnan kihoztak egy másik ávóst és felakasztották. A harmadikról, akit még kint a laktanyánál lincseltek meg, csak jóval később értesültem.  Ebéd után felmentem a városházára. Politikailag nem voltam olyan érett, hogy felfogjam, mi is az a Forradalmi Nemzeti Tanács, de azt láttam, hogy nagy balhé van, a hatalom elleni felkelés, és tudtam, hogy akiben van egy kis becsület, annak részt kell venni benne. Azon nem meditáltam, hogy mivel jár. Megválasztottak, oda kell menni. Ifjúi lendületem volt, kétségtelen. Politikailag makulátlan voltam a tanárok és a diákok előtt is, nem voltam jellemtelen, nem alkudtam meg semmiben sem, nem voltam beijedős, de nem tudtam, hogy mire vállalkozom.  A tanácselnöki szoba előtt, az úgynevezett titkári szobában ült az a köpcös férfi, akit előző nap láttam segédkezni a vörös csillag leszedésében a városháza épületéről. Egy munkás is ült ott, előtte papírok, és miután megmondtam neki, hogy a pedagógusküldött vagyok, kiállította a nevemre az ideiglenes forradalmi nemzeti tanácsi igazolványt, és föltűzött a karomra egy széles nemzetiszínű karszalagot, a közepén a városi tanács pecsétjével. Bevonultam a belső szobába, ahol már nyolcan-tízen gyülekeztünk, a városi Ideiglenes Nemzeti Tanács tagjai. Két órával korábban ugrott ki az ávós, mindenki arról beszélt. Ahogy mondták, kísérték át az egyik helyiségből a másikba, akkor nekirohant az ablaknak és kiugrott. Vele azt kellett volna tisztázni, hogy volt-e tűzparancs és ki adta ki, de nem sikerült. Mosonmagyaróvár népe a laktanya parancsnokát vádolta, de ő még délután kiszökött Csehszlovákiába
Akkor senkiben nem merült fel az a gondolat, hogy ez nem volt jogos, bármennyire furcsán is hangzik. Népítéletnek fogták fel a küldöttek is, a város is. 27-én délután még túlfűtött volt a hangulat a városban, a nemzeti tanácsnak szólni kellett a város népéhez. Az utca tele volt, a tömegnek mondani kellett valamit, de nem működött az erősítő berendezés. A sortűz után egy órával ez a hangos híradó lecsőcselékezte a felvonuló tömeget, Varga Ernő, az akadémia igazgatója pedig kellően feldúlt állapotban tiltakozott ellene. Röviddel utána megszűnt a pocskondiázás. Lehet, hogy felháborodott személyek szétrángattak egy-két madzagot az erősítő berendezésből, lehet, hogy valaki szétszerelte. Az első teendőm az volt, hogy az erősítőbe lelket leheltem. Addigra már elkészült a szöveg, amit beolvastak. Ebben semmi más nem volt, mint hogy megalakult az Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanács, amely fenntartja a városban a rendet és a nyugalmat, és felkéri Mosonmagyaróvár népét, őrizzék meg nyugalmukat, hagyják abba a tüntetést, és ha bármilyen problémát észlelnek, forduljanak az Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanácshoz. Eléggé kiexponált szituációk voltak. Például a kórháznak vérre volt szüksége. Október 27-től kezdve egyre több külföldi segítséget kaptunk. Jöttek a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői, jöttek újságírók, akiket mi irányítottunk Győrbe, számtalan ügyben intézkedtünk, és mindehhez összesen tizenhatan voltunk. A tanács tevékenysége elsősorban az elnöki szobában zajlott, kisebb csoportok beszélgetései révén. Én kétszer voltam Győrben, és nemigen vettem részt a tanácskozásokon. Úgy kell elképzelni, hogy voltunk ott öten-hatan, valaki bejött, mondott valamit, és valaki azonnal elment intézkedni. Például felmerült, hogy az ávósok élénk tevékenységet folytatnak a telefonvonalakon, ezért ki akarták kapcsolni az államvédelmi tisztek telefonjait. A postaigazgató a törvényre hivatkozva nem engedélyezte a kikapcsolást, ezért valakinek oda kellett menni, és intézkedni, hogy kapcsolják ki a telefonokat, nehogy újabb akciók szerveződjenek. Vagy: mivel a hegyeshalmi határ a mosonmagyaróvári tanács felügyelete alá tartozott, minden percben betelefonáltak valamiért. Később delegáltak oda egy-két személyt és tolmácsot is, akik önállóan tudtak tevékenykedni.  27-én délután vagy 28-án jött egy magyarul tudó osztrák újságíró, aki Lugosi Gézával, az elnökkel akart interjút készíteni. Géza azt mondta, hogy mi nem foglalkozunk ezzel, menjen be Győrbe. Apropószerűen odavetette nekem, jó lenne, ha elmennék vele, és körülnéznék a városban. Egy bogárhátú Volkswagennel mentünk, útközben beszélgettünk. Elmondtam a sortűzről, amit tudtam, de őt érdekelte a fizetésem is, meg a véleményem a kialakult helyzetről.  Este 8-kor Szigethy Attila a győri városházán tartott sajtóértekezletet külföldi újságírók számára. Egy kis irodahelyiségben zsúfolódtunk össze vagy tizenöten, alig lehetett látni a cigarettafüsttől. Szigethy Attilát akkor láttam először, egy szót nem váltottam vele, hátul álltam, hallgattam. Angolul és németül tették fel neki a kérdéseket, magyarul egyetlen kérdés sem hangzott el. Szigethy Attila visszafogott válaszokat adott. Néhány kérdésre konkrétan emlékszem. Megkérdezték például, hogy a Győr városi Nemzeti Tanács elképzelései mennyiben illeszkednek a jugoszláv modellhez. Erre azt válaszolta, hogy programjukban a függetlenség benne van, de a jugoszláv modellt teljes egészében nem kívánja átvenni a nemzeti tanács. Hogy aztán mi volt a különbség, azt nem tudom. Barátja-e Nagy Imrének? Erre igennel válaszolt. Várható-e Győr megyében, hogy a szovjet páncélosok támadást indítanak a nemzeti tanács és a város nemzetőrsége vagy kialakult fegyveres alakulatai ellen? Szigethy Attila azt állította, hogy nem várható. Úgy emlékszem, felmerült az a kérdés is, elismerik-e Nagy Imre kormányát. Feltételekkel elismerik – volt a válasz. Politikai síkon mozgott a sajtótájékoztató, gyakorlati tennivalókról nem esett szó.  Én nem így képzeltem el a forradalom Győr megyei vezérét. Kissé köpcös, joviális úriember volt. A városháza előtt egy-két ezres tömeg ordított, nehezen tudtam elképzelni, hogy tűzbe tudná hozni vagy meg tudná fékezni őket, de mint politikus, nem keltett rossz benyomást. Fiatalabb voltam nála legalább harminc évvel, én azon voltam, hogy a város meghozta a maga áldozatát, legyen rend, legyen fegyelem, fejeződjön be az egész, de a forradalom győzelmével. Legyen független és szabad az ország. Éltem a koalíciós időszakban is, tudtam, hogy mi a szabad választás. Már 27-én, 28-án felmerült a többpártrendszer, a beszolgáltatás eltörlése, Rákosi egész garnitúrájának a menesztése stb. Nagy Imrében azt a politikust láttam, aki meg tudja valósítani az ország felemelkedését, függetlenül attól, hogy akkor még nem beszélt semlegességről meg Varsói Szerződésről. Az oroszok menjenek haza, az egyértelmű volt, már a 26-i felvonuláson, az ávós sortűz előtt elhangzott, és az oroszok még mindig ott voltak. 
Én azért bíráltam Nagy Imrét, hogy nem elég határozott, és azért bíráltam Szigethyt is. Az egyértelmű volt, ha független, semleges ország leszünk, Ausztria közelsége óriási előnyt jelent nekünk. Két semleges ország egymás mellett! Mosonmagyaróváron volt olyan személy, aki egy gyár képviseletében már november 4-e előtt kiment Ausztriába kooperációs partnert keresni. Győrből többek közt Tihanyi ment ki a az ottani parasztszövetséghez szemlét tartani, hogy hogyan dolgozik az osztrák paraszt, és hogy mi mit vezessünk majd be a módszereikből. 
 A második győri utam október 30-án volt. Fantasztikus mennyiségű gyógyszer, kötszer és egyéb támogatás jött Nyugatról, amit Hegyeshalomnál a Nemzetközi Vöröskereszt autóiból átraktak a mieinkbe. Viszont a Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom közötti négy-öt kilométeres szűk útszakaszon úgy összetorlódtak az autók, hogy a határról nem tudott visszafelé jönni a gépkocsisor. Többen állították, hogy budapesti 12-es busz is érkezett a határhoz. Úgy döntöttünk, valakinek be kell menni Győrbe, és ott megoldást találni a közlekedési dugó megszüntetésére. A pártbizottság kocsijával, a párt sofőrjével mentem. Büszkén mondta, hogy végre tud segíteni másoknak is, nemcsak a párt embereit cipeli. Elég körülményesen jutottunk be Győrbe. Ezen a szakaszon is olyan dugó volt már, hogy néha csak az árok szélén lehetett menni. Ezen a napon alakult meg Győrben a Dunántúli Nemzeti Tanács. Nem mentünk be, csak benéztünk az alakuló gyűlésre, láttuk a géppisztolyos delegátusokat meg a pulpituson ülő embereket. Nagyon zűrzavaros tanácskozás volt. Kétszer beüzentem valakivel, küldjék ki egy rövid időre Szigethy Attilát, hogy beszélhessünk vele. Legalább félórát vártunk rá. Két mondatot váltottam vele, elmondtam, mi a probléma, kértem, hogy állítsák le a forgalmat Mosonmagyaróvár felé, és mi megoldjuk, hogy a szállítmányok bejussanak Győrbe. Azonnal intézkedem – mondta –, és visszament az ülésterembe. Fél nap múlva normálisan beindult a közlekedés. Ennyit beszéltem Szigethy Attilával. Később a bíróság kellőképpen fontossá tette ezt a beszélgetést. 
A nemzetőrség Mosonmagyaróváron a műszaki laktanya katonáiból, gazdászhallgatókból és munkásokból állt, a parancsnoka a műszaki laktanya parancsnoka, Ambrus őrnagy lett. Külön katonai tanács jött létre a nemzeti tanácson belül. Ők bonyolították a közlekedés irányítását, a határ őrzését, járőröztek, ezekben a napokban teljes egészében fenntartották a rendet és a fegyelmet. A tömeg egy-két nap alatt lecsillapodott, mindenki megértette, hogy változásra van szükség. A halottainkat eltemettünk, a helyzet rendeződött. Én november 3-án vagy tízszer beolvastam a hangosbemondóba azt a felhívást, hogy 5-én kezdődik a munka. Felhívtuk a diákok figyelmét, hogy 5-én kezdődik a tanítás. November 1-jén, 2-án megkérdezte tőlem néhány diák: Tanár úr, ön pedagógusküldött marad a nemzeti tanácsban, vagy bennünket fog tanítani? Mondtam, hogy hétfőn megyek, megtartom a fizikaórát. Tehát én győzelemnek tekintettem az ügyet, és november 5-én, hétfőn mentem volna vissza az iskolába tanítani.  Bár volt olyan érzése az ottani társaságnak, hogy nem megy ez ilyen simán. Rendkívül jó tájékoztatást kaptunk a vasútállomástól. Állandóan informáltak bennünket, hogy mi a helyzet Szolnokon túl, hogy újabb csapatok jönnek be hazánkba, és követni tudtuk a szovjetek előrenyomulását Győrtől Mosonmagyaróvár felé. November 3-án este, amikor hazafelé mentem, nem láttam páncélost a városban, viszont 4-én reggelre az oroszok már elfoglalták a városházát. Amikor be akartam menni, a városháza nagykapujánál két géppisztolyos bökte felém a fegyverét, hogy: sztoj!  Ellenállás nem volt a városban, bár a gazdászok fiatalos lelkesedéssel november 4-én fel akarták venni a harcot. Ezt onnan tudom, hogy miután nem tudtam bemenni a városházára, átmentem a gimnáziumba, ahova bejött Lugosi Géza, a Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke. Azt mondta, ő megpróbálja lebeszélni a gazdászokat a harc felvételéről, én pedig menjek be a városházára, mert a szovjet parancsnok kéret egy személyt a nemzeti tanácstól. Újból visszamentem, ugyanúgy sztoj!, de látták, hogy nem tágítok. Várakoztam egy darabig, majd leszóltak, hogy felmehetek. Két géppisztolyos kísért. Felvittek a parancsnokhoz, ott volt egy tizedes, aki kicsit törte a magyart, de teljesen érthetően beszélt. A parancsnok mondta oroszul, a tolmács közvetítette, és átnyújtottak egy papírt, hogy a rajta lévő felhívást olvassam be a hangos híradóban. Kezembe vettem a papírt, rendkívül rossz fogalmazással az állt rajta, ne bántsuk őket, hogy elfoglalták a várost, de el akarják kerülni a fegyveres harcot, ezért legyen békesség a szovjet katonák és a lakosság között. Belenéztem, mondtam, hogy nem olvasom be. Bekapcsolom az erősítőt, hívassák be a kezelőszemélyzetet, olvastassák be vele. Az nem jó, mondta a parancsnok, olvassa be maga. Mondom, értse meg, én nem itt dolgozom, odaát vagyok gimnáziumi tanár. Igen? Akkor miért nem tanítanak? Mert vasárnap van. Más dolgot nem tudtam hirtelenjében mondani. Hétfőn fognak? Odamentem az ablakhoz, mutattam, hogy a gimnázium bejárata előtt áll egy páncélos, addig nem tudunk tanítani, míg az ott áll. Vigyék el onnan, akkor majd a szülők elengedik a gyerekeiket az iskolába, és elkezdődhet a tanítás. Visszaült és azt mondta, adjunk nekik egy kocsi fát és egy kocsi szalmát, akkor kivonulnak a városból. Ránézek, mondom, nekem, mint gimnáziumi tanárnak se fám, se szalmám nincs. Nézett rám, én is néztem rá, aztán megkérdeztem, hogy elmehetek-e. Mondta, hogy igen. Ugyanúgy lekísértek, kikísértek, átmentem a gimnáziumba, a tanáriban bekapcsoltam a rádiót. Ez elég korán volt, körülbelül fél nyolckor, Nagy Imre felhívását még mondták a rádióban. Akkor már tudtam, hogy az egész országot megszállták. Aztán elnémult a rádió. Én akkor befejeztem, de hétfőn még elmeséltem a kollégáknak, hogy mit mondtam a szovjet parancsnoknak. Ebből lett az egyik vádpont ellenem. 
A gazdászok letették a fegyvert. Két-három páncélos körbeállta a várat, és a diákok kihordták a fegyvereket a vár elé, lerakták egy kupacba. Ezzel a város részéről is lezajlott a fegyverletétel, és vége lett a mosonmagyaróvári forradalomnak is. 
November 4-e után nehezen indult meg az élet. Egy héten át eléggé kihalt volt a város. Mi, tanárok bejártunk az iskolába, a diákok nem. Ez idő alatt tanultam meg snapszerozni. Beszélgettünk, de nem úgy, mint azelőtt, letargikus hangulatban voltunk. November 4-én az egyik tanárkollégánk átlépett a határon, itthagyva a feleségét és a nyolc-tíz év körüli fiát. Disszidált az egyik orosz szakos tanárunk is, november vége felé pedig még egy kollégánk. A diákjaink közül is többen elmentek. A kijárási tilalom is bénította a várost, csak november közepén élénkült meg az élet, mert Budapestről is Mosonmagyaróváron keresztül zajlott a disszidálási áradat. Rendőrt, ávóst, katonát nem lehetett látni az utcán. A lakosság hamar rájött, hogy a kijárási tilalmat nem is kell olyan komolyan venni. A szovjet páncélosokat két-három hét múlva vonták ki a városból. Lassan aztán a gyárakban is elkezdődött a munka. 
A keményedés első jeleit december végén, január elején tapasztaltuk. Szűcs Istvánt, a gimnáziumi diákotthon igazgatóját behívatták a rendőrségre, és összeverve eresztették ki. Mindenki úgy tudta, Szűcs a Romániából átjött rokonait segítette nyugatra menekülni, és a megveretést annak tulajdonítottuk, hogy az ilyesmit nem nézi jó szemmel az újonnan megalakult karhatalom. De arra nem gondoltunk, hogy megtorlásról van szó, tekintve, hogy az egész tantestület élénken emlékezett arra a november első felében tett Kádár-kijelentésre, hogy akinek vér és egyéb szenny nem tapad a kezéhez, semmi bántódása nem lesz. Aztán február elején letartóztatták Kertész Ernőt. Az újságokban részletes tudósítások jelentek meg róla, hogy embercsempészéssel foglalkozott, budapesti ismerőseit juttatta ki nyugatra. Ez januárban történhetett, mert novemberben, decemberben teljesen szabad átjárás volt a határon, olyannyira, hogy a posta előtti téren kiabálták, melyik busz megy Rajkáig és melyik Nickelsdorfba. Akkor ez nem számított csempészésnek. Novemberben például az egyik tanár kolléganőm öccse visszajött Ausztriából, hogy fizika–matematika szakos tanárokat toborozzon egy Ausztriában beinduló magyar gimnáziumhoz. Ha jól emlékszem, Salzburgba hívott bennünket, háromezer schillinges havi fizetésért. Hogy ez sok volt vagy kevés, nem tudom, de számomra négy évig biztosítva lett volna, hogy ennyiért egy magyar nyelvű gimnáziumban fizikát–matematikát tanítsak. Ez idő alatt az ember tökéletesen elsajátíthatta volna a német nyelvet. Decemberben páran már kezdtünk foglalkozni a gondolattal, hogy esetleg mi is disszidálunk. Az aktatáskámban benne volt a diplomám és az egyetlen értékem, a kis fényképezőgépem, néhány apróbb holmi, és Csete Lajossal egy hétig azon tépelődtünk, nem kéne-e nekünk is kimenni. Aztán lemondtunk róla. Megvallom őszintén, nem gondoltuk, hogy itt minden vissza tud állni ugyanarra az állapotra, amire visszaállt. Nem azt mondom, hogy bíztam Kádárban, de voltak olyan elképzeléseim, hogy ő megjárta az ÁVH börtöneit, ezért biztosan nem teremt olyan helyzetet, amiben nekünk nem lesz lényegesen jobb. A lényegesen jobb alatt azt értem, hogy nagyobb függetlenség, nagyobb szabadság. Kádár többpártrendszerről beszélt a forradalom alatt, és ha jól emlékszem, még utána egy héttel is. Azt hittük, tényleg beindult a demokratizálódás.  A városon keresztül áramlott ki az emberáradat, és az egésznek olyan színezete volt, hogy túl sokan lesznek majd Ausztriában, akik ott csak nyomorogni fognak. Ilyen hatalmas tömeget fogadni nem olyan egyszerű dolog egy független, semleges országban sem. Azt hiszem, ez volt a fő motívum, ami miatt végül is maradtunk. Másrészt pedig úgy képzeltük, hogy semmi bántódásunk nem lehet, akkor miért menjünk. 
Ez a véleményem akkor változott meg, amikor februárban már kijárogatott hozzám egy civil ruhás rendőr főhadnagy, aki Tóth főhadnagy néven mutatkozott be. Az egyik nagyszünetben kérdezgetett, de mintha kínaiul társalogtunk volna. Például, hogy mit tudok a diákotthonban felállított géppuskáról, és emlegette a vastüdőt, de máig se tudom, miért. Később egyesek azt mondták, lehet, hogy vastüdőben hozták be a fegyvereket. De hogy ilyen volt-e vagy sem, nem tudom, én vastüdőről nem hallottam. Meg hasonló vad dolgokat, amitől az embernek égnek állt a haja. De mihelyt letelt a szünet, megszólalt a csengő, elköszöntem tőle: elnézést, a II/c-ben fizikaórám van – és otthagytam. Egy hét múlva újból kint téblábolt a folyosón, hogy beszélgessünk.
Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni. Látásból ismertem őket, valamennyivel tegeződtünk, de hogy ilyenre képes legyen egy ügyész, arra nem gondoltam. A gyerekek, a diákjaim előbb ocsúdtak fel, és az egyik, aki a környékbeli faluból járt be, a nagyszünetben megkeresett, hogy tanár úr kérem, édesapám át tudná segíteni önt a határon. Ez februárban volt, akkor már őrizték a határt. Megvallom, eléggé felkészületlenül jutottam el oda, hogy esetleg én is börtönbe kerülök.
 Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra. Úgy tudom, a búcsúztatás a laktanya udvarán zajlott le. Hogy ott hányan voltak, arról nem tudok, én csak az ablakom alatt elvonuló tömeget néztem, amennyiben a negyven-ötven fő tömegnek számít. Ennyi ember lehetett, aki már ekkor belépett a pártba, másokról elképzelhetetlennek tartottam, hogy kapható lett volna az egész város szeme láttára végigvonulni. Hozzáteszem, hogy egy párt melletti tüntetés már januárban lezajlott, amikor negyvenen-ötvenen mozgalmi dalokat énekelve végigvonultak a Lenin úton, aztán egy kis kanyarral rátértek a Magyar utcára, és szép lassan elolvadtak, mert a járdán lévő lakosok kiröhögték, cikizték őket. Ezért is gondolta az ember, hogy itt azért visszaállni nem tud minden, ahogyan aztán később mégiscsak visszaállt. Hat órára kellett bemennem a rendőrségre, szintén Tóth főhadnagy fogadott, felkísért a szobájába. Arra konkrétan emlékszem, hogy föltette nekem a prózai kérdést: tanár létére magának mi nem tetszett itt? Erre én azt válaszoltam, hogy az 1040 forintos fizetésem, és mellesleg a tömegmészárlást sem szeretem. Kissé meglepődött, és megkérdezte, hogy az ávós sortűzre gondolok-e. Mondtam, igen. Én is ávós voltam – mondta ő. Erre én mit tudtam mondani? Azt, hogy sajnálom. Ezzel a beszélgetés be is fejeződött. Kiszólt a szoba előtt álló rendőrnek, hogy kísérjen le a kapuhoz, és hazamentem. Azt hittem, hogy a téma egyszer és mindenkorra be van fejezve.  
Március 5-én délután csengettek a lakásunkon, vagyis a szállásadóm, Kovács Imre bácsi lakásán. Én mentem ki ajtót nyitni. Ott állt Tóth főhadnagy civilben – végig civilben volt – és egy másik civil. Közölték, hogy hozzám jöttek. Bementünk a szobába. Előhúzott a zsebéből egy papírt, a házkutatási parancsot. Kihúzta a fiókot, elkezdett matatni, sokallta, hogy mennyi fénykép van ott. Az első tanári fizetésemből fényképezőgépet vettem, és elég sok felvételt készítettem. A másiknak, aki csak ácsorgott, odaszólt: nézd meg az ágyat, nincs-e benne a géppuska. Kicsit röhejes szituáció volt, de az ember akkor már tudta, hogy esetleg elrejthetnek valamit. De semmilyen atrocitás nem ért. Előtte mondta, ha igénylem, a háziak közül valakit áthívhatok. Ezt elhárítottam, de azért mindig úgy álltam, hogy lássam mindkettőjüket. Ez egy ímmel-ámmal tett házkutatás volt. Majd előhúzott a zsebéből egy másik papírt, a letartóztatási parancsot. Velünk jön – mondta. Ez meglepett. Mentem a szekrényhez, kiakasztottam a kabátomat. A bátyámtól kaptam egy bőrkabátot még az előtte lévő évben, az akkori időkben az ávósoknak is hasonló kabátjuk volt. Elég sok kellemetlenségem is volt miatta, míg meg nem tudtam szabadulni tőle. Március 5-én még hűvös volt, ezért a bőrkabátomat vettem fel. Talán kifelé menet mondták, hogy tisztálkodóeszközt is hozzon, úgyhogy a fürdőszobában még belegyömöszöltem a zsebembe pár dolgot, szappant, fogkefét, ilyesmit. Megkérdeztem, hogy vécére elmehetek-e. Mondta, hogy igen, és elindultam a függőfolyosón, mert arra volt a vécé. Abban a pillanatban megrémült a Tóth főhadnagy, elkezdett kapkodni, valószínűleg a zsebében lévő pisztoly után, és rám kiáltott: hova megy? Mondtam, vécére. Jött utánam, nyitott ajtónál végeztem el a kisdolgomat. Mentünk lefelé, ő odaszólt a kísérőjének, hogy szóljon fel, jöhetnek. Felszólt a második emeletre, ott volt egy géppisztolyos pufajkás, az jött le utánunk. Egy hatalmas nagy boltív vezetett ki ebből a házból. Beszóltak az udvarra a másik pufajkásnak, és amikor kint a kapuban álló pufajkás is csatlakozott hozzánk, még átszóltak a Józsinak, aki a Közért előtt állt, mert a Közért egybe volt építve ezzel az udvarral, a raktáron keresztül esetleg elmenekülhettem volna. Összesen hatan voltak. A ház előtt állt egy lefüggönyözött tehergépkocsi, abban ült két pufajkás. Felszállítottak tehergépkocsira, utánam felszállt még három pufajkás, egy pedig beszállt a sofőr mellé. Tóth főhadnagy és a másik civil nem jött velünk. A kocsiban már benn ült dr. Lajtai János vegyészmérnök, aki a szemben lévő házban lakott, a fiát tanítottam. Amikor elindultak, megkerülték Nepomuki Szent János szobrát és visszakanyarodtak. Ekkor tették az első olyan megjegyzést, hogy: nézze meg jól, mert ezt a szobrot maga többet nem látja! Ezzel be is fejeződött a beszélgetés, beértünk a rendőrségi udvarra. Kiszálltunk, és elkísértek bennünket a fogdához. Ott felszólítottak, hogy fűzzem ki a cipőfűzőmet, vessem le a nadrágszíjamat – ez nem volt –, és betessékeltek egy fogdába. Egyedül voltam ott. Ezzel a letartóztatásom végeredményben lezajlott. Én mindjárt megnéztem az ablakot, hogy rács van-e rajta. Rács nem volt, csak sűrű szövésű háló. Azért néztem meg, hogy nem lehet-e mégiscsak lelépni. De ez csak gyerekes dolog volt.Vártam a vacsorát, de nem jött. Semmi más nem volt, mint egy fapriccs, se pokróc, se semmi. Lefeküdtem a priccsre, és elaludtam. Reggelre zsúfolásig tele lett a fogda. Délelőtt belöktek egy összevert embert, aki nem keltett bizalomgerjesztő látványt, és elég agresszívan akart velem beszélgetni. Azért pisztolyod volt? – kérdezte. Menj a fenébe, mit szórakozol itt velem! – válaszoltam kissé ingerültem. Tizenegy óra tájékán kihívták, és akkor az egyik cellatársam odaszólt nekem: tanár úr, vigyázzon erre az emberre, mert besúgó, ávós volt, lopott, ezért verték össze. Az ebédosztásnál felnéztem az első emeleti trepnire, és ott röhögött beszélgetve egy egyenruhás rendőrtiszttel. Nem hozták vissza, lehet, hogy csak azért tették be, hogy egy kicsit elbeszélgessen velem. Nagyon jó lecke volt. Egy óra körül felkísértek egy szobába, ahol három íróasztalnál zajlott a kihallgatás. Az egyiknél egy embercsempészéssel vádolt személy mögött állt gumibottal két rendőr vagy pufajkás. Első pillanatra meghökkentem, látva, hogy már vérzik. Nekik háttal kellett leülnöm. A civil nyomozótiszt bediktálta a személyi adataimat a gépírónőnek, és felszólított, hogy meséljem el, mit csináltam az októberi időszakban. Elkezdtem. Mondtam egy-két dolgot, ő diktálta a gépírónőnek. A hátam mögött zajlott a verés. Ez elterelte a figyelmemet, de azért próbáltam koncentrálni, hogy azt diktálja-e a gépírónőnek, amit én mondok, de egy dolgon elsikkadtam. Amikor befejezte – nem tartott tovább öt-hat percnél az egész –, a gépírónővel kivetette a papírt, odaadta nekem, hogy írjam alá. Futólag végigolvastam, és feltűnt, hogy az van benne, hogy 27-én délelőtt a pedagógusgyűlés után jelentkeztem a városházán. Mondtam a nyomozónak, hogy elnézést kérek, de én délutánt mondtam. Nem számít! – válaszolta. Nekem számít, én így nem írom alá. Dühbe jött, megfenyegetett, hogy én is úgy járok, mint a mögöttem lévő, rendez nekem is egy olyan műsort. Elég halkan, de azért határozottan mondtam, hogy akkor sem írom alá. Ő próbált uralkodni magán, odaszólt a gépírónőnek, hogy gépelje át az egészet, és délelőtt helyett délutánt írjon. Átgépelte. Visszavittek a fogdába. Aznap talán vacsoráztunk, de a későbbiek folyamán csak ritkán ettünk. Azt hittük, hogy az a nap be is van fejezve, de nem. Úgy kilenc órától egyesével felkísértek bennünket az első emeleti irodákba, ahol felolvasták az internálási határozatot, amiben az állt, hogy hivatkozva az internálási rendelet számára, hat hónapra közbiztonsági őrizetbe vesznek. Két indoklásra emlékszem, talán nem is volt több. Az egyik, hogy az ellenforradalmi nemzeti tanácsnak voltam a tagja – ekkor közbekottyintottam, hogy az akkor még Forradalmi Nemzeti Tanács volt –, a másik, hogy veszélyes vagyok a társadalomra, mert nagy népszerűségnek örvendek a diákjaim körében.Este tíz körül a pufajkások feltereltek bennünket egy ponyvás tehergépkocsira. Három padsor volt, a menetirányra merőlegesen, oda ültünk mi – öten egy padra –, az utolsó padsorra pedig fölült öt-hat pufajkás, szorosan egymás mellé, géppisztollyal felénk. Elöl, a sofőr mellett is ült egy. Elindultunk Győr irányába. Nem tehettünk meg többet három-négy kilométernél, amikor a tehergépkocsi levágott a Mosoni-Duna-ág árterületére. A pufajkások kiszálltak, ketten maradtak bennünket őrizni, és a sötétben, tőlünk harminc-negyven méterre elkezdtek hangosan veszekedni. Egyikünk suttogva kérdezte, hogy nem fognak-e kinyírni bennünket. Megvallom őszintén, bennem is végigfutott ez a gondolat, de azonnal elhárítottam, mert a mosonmagyaróvári vérengzés után elképzelhetetlennek tartottam. Jó félóráig várakoztunk, mire visszajöttek. Éjfélre megérkeztünk a győri ÁVH pincéjébe, ahol tömegnyomor fogadott. A bemenetelnél, a szűk folyosón egy széken már halomban álltak a zsebkések és az ollók, oda mindegyikünknek le kellett rakni a sajátját. Utána megmotoztak. Másnap délután szintén olyan tizenöten-tizenhatan fölszálltunk egy lefüggönyözött tehergépkocsira, a pufajkások ugyanúgy beültek a leghátsó sorba, és a szállítmány megindult Budapest felé. Tatabányán álltunk meg először. Ott a pufajkások leszálltak, felváltva bementek a kocsmába, és amikor jöttek vissza, mondták a lottószámokat. Megnéztem a pénztárcámban lévő lottószelvényt – ez volt az első lottóhúzás Magyarországon –, nem nyertem. Mentünk tovább, keresztülmentünk Budapesten, és a kistarcsai internálótábor előtt álltunk meg este tízkor. Mint a barmokat, betereltek egy udvarba, onnan fel egy fogadó részlegbe, majd ötösével-hatosával a zárkákba. Vacsorát nem kaptunk, fekvőhely, pokróc, ilyesmi nem volt, lefeküdtünk a kőre és elaludtunk. Másnap reggel minden zárkába annyi kenyérdarabot dobtak be, ahányan voltunk. Mindegyikünk felvett egy kenyeret, harminc-negyven dekás lehetett, és már ordítottak, hogy mindenki teljes cuccal induljon lefelé. Mi a legbelső zárkában voltunk, én még ott is eléggé a legvégén. Siettünk, mondhatnám, szaladtunk. Az előttem lévő internáltnak kicsúszott a hóna alól a kenyere, egy pillanatra megtorpant, de nem merte felvenni. Én megálltam, felvettem, így utolsónak maradtam, hát engem rugdaltak ott végig, de eléggé öreg, veterán pufajkások voltak, mire megmozdították a lábukat, én már arrébb kerültem. Egy-két rúgás azért ért, de nyoma nem maradt, ezt nem minősítem verésnek, csak a szokásos megfélemlítésnek. Levonultunk a kis udvarra, ahol a tűzfalnál fel kellett sorakoznunk. Később jöttem rá, hogy ez az irodaépület fala. Ordibáltak, hogy az orrunkat neki kell nyomni a falnak. Ott álltunk hátratett kézzel, míg mögöttünk sétálgattak. Egyszer csak hatalmas gumibotcsapást kaptam a hátamra. Nem éreztem semmit, mert a bőrkabát és az alatta lévő kabát felfogta. Az ütést káromkodás kísérte: te is ávós voltál, te rohadt? Mert mint említettem, a bőrkabátom hasonlított az ávósokéhoz. Én meg se szólaltam, akkor már tudtam, hogy nem kell beszélni. Azért kellett szorosan a falhoz állnunk, mert egy újabb szállítmány érkezett, és mögöttünk – a hangokból meg a léptekből hallottuk –, a mi helyünkre rohantak fel a befogadó zárkába. Mikor felértek, mi átvonultunk a fürdőbe. Három napja ez volt az első tisztálkodási lehetőség. Időközben kint még átkutatták a ruháinkat. A fürdő után a főépületbe mentünk, ahol az előtérben egy írnoknak egyenként be kellett diktálni az adatainkat. Az írnok mellett egy rendőrruhában lévő törzsőrmester állt. Amikor bediktáltam a foglalkozásomat, hogy gimnáziumi tanár, megszólalt az alacsony, kissé lófejű törzsőrmester: na, maga itt menjen le! És mutatott egy pincelejárat felé. Lementem, egy vasajtó előtt megálltam, lekiabált, hogy menjek be. Bementem, nyitva hagytam az ajtót és várakoztam. Fél perc múlva jött lefelé a törzsőrmester, mögötte csíkos rabruhában egy húsz-huszonkét év körüli, elég girnyó kinézetű fiú. A törzsőrmester becsukta a vasajtót, addigra már ott ugrált előttem a csíkos ruhás, és bokszolóállást felvéve, ringatózva, ahogy a ringben látja az ember a bokszolókat, felém ütött. Elérte a fejemet, a szám széle felrepedt. Visszaütöttem. Én is sportoltam, bokszoltam is, de ezt valahogy nem szívesen vettem. Ráadásul egyetemista koromban agyrázkódásom volt, és a fejemre nagyon kényes voltam. Mi van itt?– kérdezte a törzsőrmester, amikor látta, hogy ugrálunk, ütés-visszaütés. De akkor már becsukta az ajtót és csatolta le a gumibotot. Mondtam, hogy én nem hagyom a fejemet bántani, agyrázkódásom volt, nem szeretnék ittmaradni. Na, akkor vesse le a kabátot! Lehajoltatott és a gumibottal hat-nyolc hatalmas ütést mért a derekamra meg a tomporomra. Az elsőt még éreztem, a másodikat szintén, a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat, hetediket, nyolcadikat egyáltalán nem. Viszont a nyomuk két-három hétig véraláfutásos hurka formájában megmaradt. Támolyogva és elég nehezen lépkedve mentem felfelé a lépcsőn. Bementem a földszinti nagyterembe, ahol már legalább kétszáz ember nyüzsgött. Az első szavuk az volt: tanár vagy? A törzsőrmester tanárspecialista volt, a beérkező tanárokat verte vagy verette össze. A teremben lévők közül volt, akinek az orra vérzett, mert nekilökték a falnak, volt, aki előzőleg a rendőrségen szenvedett sérülést. Megvallom őszintén, engem nem annyira a fizikai fájdalom borított ki, hanem az a tudat, hogy ilyen ocsmány módon bánnak el az emberrel. Később már nem tapasztaltam ilyesféle atrocitást. 
Négy hónapig voltam Kistarcsán. Ott a nagyteremben csak ültünk, sétáltunk, beszélgettünk. Öten jutottunk két ágyra. Két összetolt emeletes ágyon keresztben feküdtünk, fönt is öten, lent is öten. Két-három hét után szétszortíroztak bennünket. A munkások voltak a földszinten, a parasztok az első emeleten, az értelmiségiek a második emeleten. Akkor mi négyen megalakítottuk a tarokkpartit, mások bridzseztek, sakkoztak, volt, aki kenyérből szobrászkodott, sakkfigurákat gyúrt, beszélgettünk. Volt, aki felmérést végzett a teremben lévő háromszáz értelmiségi között. Például végigstrigulázta, hogy hányan vagyunk tanárok. Meglepett és derültem is rajta, amikor végigkérdezett mindenkit, hogy párttag volt-e, és miután megvolt az eredmény, azt mondta, hogy jelentkeznünk kell a parancsnokságon, mert annyi a párttag az internáltak között, hogy megalakíthatjuk a pártszervezetet.
Én a heti fürdéseken kívül két alkalommal hagytam el a D-épületet, illetve három alkalommal, mert egyszer kihallgatáson is voltam. Az egyik alkalommal én vittem vissza a kondért, és megkérdeztem a szakácsot, hány emberre főznek. Nem nagyon lehetett beszélni, mert az őr jött velünk, de válaszolt, hogy hatezerháromszázra. Körülbelül ennyien lehettünk a személyzettel együtt. Egy hónap múlva ugrásszerűen megjavult a koszt, akkor elterjedt a hír, hogy a Gundel étterem szakácsát is internálták.
A másik ilyen egyéni akcióm, hogy egyszer kértek egy személyt munkára. Egy darabig csak állt mindenki, aztán jelentkeztem. Az őr levitt az őrszemélyzet épületének pincéjébe. Kissé rossz érzésem volt, amikor mentünk lefelé, de kiderült, hogy ott van a tüzelő, nekem meg kellett töltenem a szenesvödröt, és be kellett fűtenem az őrszemélyzet pihenőhelyiségébe. Amíg begyújtottam, az őr az ajtó előtt állt. Hátulról bebotorkált egy pufajkás, nézte, hogy mit csinálok, majd megszólalt: Mi volt maga kint? Mondtam, tanár. Hát akkor maga tud olvasni! Elment hátra, matatott, majd hozott egy írást, és felolvastatta velem. Valószínűleg a kollégáival nem merte, szégyellte. A szolgálatával kapcsolatos közlemény volt, hogy ekkor meg ekkor köteles megjelenni itt meg itt. Tökéletesen emlékszem rá, mit mondott: Maga tanár létére nem tudta, hogy a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni? Én akkor már voltam annyira bátor, hogy azzal vágtam vissza: Maga meg miért nem tanult meg írni-olvasni? Nézett rám egy darabig, aztán elvonult, visszafeküdt az ágyra.
A harmadik kiruccanás egy kihallgatás volt az első óvári per után. Átvittek az irodaépületbe, ahol két Győrből jött nyomozó kihallgatási jegyzőkönyvet akart felvenni velem. Amíg várakoztam, a felkísérő őrtől megkérdeztem, hogy miért van kitörve az irodaépület nagy ablaka. Ő válaszolt – ott sem volt mindenki csibész –, azt mondta, hogy egy kihallgatott nekiugrott a nyomozónak, és kilökte az ablakon. Utána behívtak, és kezdődött volna a jegyzőkönyvfelvétel. Az a momentum, hogy akadt köztünk egy olyan személy, aki neki mer menni egy nyomozónak, engem is megmakacsolt. Kérdéseket tettek fel több mosonmagyaróvári személyre, például Lajtai Lajosra és Ládi Károlyra. Amikor azt mondták, hogy mondjam el, mit tudok Ládi Károlyról, megtagadtam a választ. Erre kikapta az írógépből a papírt, kiszólt az őrnek, és visszavezettek. Két hétre rá elhagytam az internálótábort.
Megemlítek még két érdekes apró momentumot. Az egyik a borotválkozás. A borbély egy délelőtt száz-százötven embert borotvált végig, és többeket úgy elfertőzött, hogy komoly szakállmérgezést kaptak. Attól kezdve mindenki félt a borbélynál borotválkozni. Nekem szerencsém volt, mert amikor átkutatták a ruháinkat, nem nyúltak bele a pénztárcámba, és a kis manikűrollóm megmaradt. Azzal megoldottam a borotválkozást, így megúsztam, hogy be kelljen ülnöm a borbély kése alá. A másik, hogy mi végig közbiztonsági őrizetesek voltunk. Egy alkalommal tízes csoportokban felvezettek bennünket egy épületbe, ott sorban beültünk egy székbe, elénk lökték a sorszámot és a kistarcsai internálótábor feliratot, lefényképeztek szemből, oldalról, majd valamennyi ujjunkról ujjlenyomatot vettek. Ezen nagyon felháborodtunk, mert akkor még nem voltunk bűnözők. Meglepődtünk az internálótábor feliraton is, hiszen hallottuk Kádár 1957. május 1-jei beszédét, ami egészen másképp hangzott. Amikor a százezres tömeg kint őrjöngött a Felvonulási téren, az őrök kirakták a néprádiójukat, hogy halljuk, mennyien gyűltek ott össze. Kádár akkor olyasmit mondott, hogy egyes nyugati imperialisták azzal vádolnak bennünket, hogy tömegével internáljuk az embereket. Én, Kádár János kijelentem, hogy nálunk nincsenek internáltak. Egyikünk átordított az őröknek: hát mi mik vagyunk? Erre becsukták az ablakot.
Július 10-e tájékán leponyvázott tehergépkocsin Mosonmagyaróvárra szállítottak bennünket, lehettünk tízen-tizenketten. Azt gondoltuk, hogy szabadulunk, bár hallottunk olyanról, akit hazavittek az internálótáborból, de utána bíróság elé állították. Megérkeztünk Mosonmagyaróvárra, a rendőrségre. Az a nap volt a nyár legmelegebb napja. A fogdában voltunk vagy tízen, és a legnagyobb meglepetésemre az ablak be volt falazva, eléggé friss falazással, csak két téglavég-nagyságú lyuk maradt szabadon, amin alig jött be levegő. Kiderült, hogy azért falazták be, mert valaki megszökött az ablakon át. A rettenetes hőségben majdnem megfulladtunk, ezért kizörgettünk az ajtón. Az őr azt hitte, hogy valami baj van, kinyitotta. Valami ürügyet mondtunk, de rájött, hogy az nem komoly, és visszacsukta az ajtót. Amíg kinyitotta, addig jött be egy kis levegő. Szerencsémre egy napnál többet nem töltöttem ott.
Másnap délután felvittek. A győri rendőrnyomozó, dr. Kerepesi Miklós, aki a vizsgálatomat végezte, elém tette az elkészült harminc-negyven oldalnyi anyagot. Leültem, és a magam precíz, tanári mivoltával elkezdtem olvasni a rendőrségi kihallgatásokat. Eljutok a második oldalhoz, teljesen ismeretlen személy, ismeretlen anyag, nézem fönt a fejlécet, ismeretlen név ügyében ezt meg ezt kihallgattuk. Mondom a nyomozónak, hogy ez nem rám vonatkozik. Nem számít, olvassa tovább! – válaszolta. Elolvastam a harmadik oldalt, Mészáros Jenő rendőrségi kihallgatását. Ebből megtudtam például, hogy Jenő kommunista volt, és én azt mondtam neki, hogy az ilyen emberek ideje lejárt. A következő oldalhoz eljutva, a gépírónő nyivákoló hangon megszólalt: Miklós, azt mondtad, hogy elmegyünk még a cukrászdába. Kerepesi: Nem látod, hogy dolgozom? Folytassa! Nem jutottam fél oldalnál tovább, újból megszólalt a nő: Mindjárt nyolc óra és te azt mondtad, hogy a buszindulás előtt még elmegyünk a cukrászdába. Ebből kikövetkeztettem, hogy a nyomozó Győrből jött, hozta a gépírónőjét, és már türelmetlenek. Én folytattam volna az olvasást, mire Kerepesi azt mondta, hogy írjam alá. Mondtam, nem írom alá, el sem olvastam. Mindegy, hogy maga aláírja vagy nem, úgyis átadom a halálügynek és akkor teljesen mindegy magának – válaszolta. Hogyhogy teljesen mindegy nekem? – kérdeztem. Ekkor említette az első óvári per halálügyészét, és azt mondta, ha neki átadja az ügyemet, engem felakasztanak. Elkezdtem hangosan röhögni. Miért, mire számít? – kérdezte. Mondom, arra, hogy szabadon fognak engedni. Tényleg ezt éreztem. Azt még elképzeltem, hogy elindul egy per, de arra nem gondoltam, hogy ezzel a bulival bent lehet fogni engem. Írja csak alá, magának teljesen mindegy! Szó nélkül aláírtam. Ekkor már nem érdekelt a többi szöveg, nem érdekelt a fennmaradó negyven oldal, aláírtam. Elvették tőlem, visszakísértek a zárkába, ő meg elment a gépírónővel a cukrászdába. Viszont mi is hamarosan mentünk utánuk, mert este tízkor a három zárkából kiszólítottak talán négy-öt személyt, és még éjszaka tehergépkocsin átvittek a győri megyei börtönbe. Ott csak egy olyan személy volt, akivel hasznosnak találtam a beszélgetést, dr. Tóth István jogász, a győri Forradalmi Nemzeti Tanács tagja, aki Szigethy Attilával készülődött közös perben az elítéltetésére. Ő hasznos információkkal látott el bennünket a leendő perrel kapcsolatban.
Augusztus 14-én kezdődött a tárgyalásom, de nem tudtam róla. Addig hozzám ügyvéd, családtag be nem jött. A szüleimet értesítették, hogy Győrben vagyok, de nem sikerült találkoznunk. Meglepetésszerűen ért, amikor az egyik reggel beültettek a borbélyhoz. A fegyőr noszogatta a borbélyt, hogy igyekezzen. Kint már fel volt fűzve egy láncra három ismeretlen ember, felfűztek engem is a lánc végére, és két fegyőr kíséretében átvonultunk a bíróság épületébe. Ott, a teremben döbbentem rá, hogy kezdődik a tárgyalásom. Elég nagy tömeg volt, de a családtagjaim közül senkit nem láttam, se a szüleimet, se a bátyámat, se diákomat, se tanárkollégát, viszont a másik három vádlottnak több hozzátartozója is ott volt.
A tárgyalóteremben derült ki, hogy a kijelölt ügyvéd, akinek értesítenie kellett volna a hozzátartozóimat és engem is a tárgyalás időpontjáról, be kellett volna jönnie hozzám beszélgetni, nem vállalta a védelmemet. Felállt a bíróság, elmondták, hogy gyorsított eljárással megkezdik dr. Pallós Lajos és társai bűnügyét. Amikor kiderült, hogy nincs ügyvédem, megszólaltam, hogy nekem nem is kell. Erre a bíró mindjárt kioktatott, hogy a népköztársaság törvényei alapján minden vádlottnak kell védő, és mivel a kirendelt ügyvéd nem jelent meg, a tárgyalást elnapolja. Erre megkérdeztem, hogy a jelen lévő ügyvédek közül nem vállalná-e valaki az én ügyemet is. Richter Lászlót, az egyik tanítványom édesapját megbízható, korrekt ügyvédnek tartottam, ő némi tanakodás után elvállalta a védelmemet. Néhány percet beszélhettünk egymással. Richter megkérdezte, tudom-e, mivel vagyok vádolva. Mondtam, nem, nem volt módomban végigolvasni a rendőrségi nyomozati anyagot. Jó, akkor majd menet közben meglátjuk. Szólt a bírónak, hogy folytathatják a tárgyalást. Én visszaültem a helyemre.
Az ügyész, Himódi László sorban felolvasta a vádat dr. Pallós Lajosnak, dr. Dohy Jánosnak, nekem és Musitz László gazdászhallgatónak. Én elsősorban a saját témámra figyeltem, de Pallós Lajosé is érdekelt, ami voltaképpen olyan félreértésen vagy nem félreértésen alapult, hogy ő az egyik gazdászoknál lefolytatott gyűlésen arról beszélt, hogy a határon kötszert és gyógyszert kell átrakni, a bíróságon pedig lőszer- és fegyverátrakást említettek. Ez volt a fő vád ellene, ettől reszketett leginkább Lajos bácsi. Az én esetemben volt egy-két olyan dolog, amit akkor sem értettem, hogy az miért vád, és volt egypár olyan, amit egyáltalán nem követtem el. Például, hogy a mosoni utcákon a szovjet páncélosok elleni fellépésre, benzinpalackok gyártására szólítottam fel az embereket. Megnevezett egy számomra ismeretlen személyt, aki majd képviseli a vád ezen állítását. Csődöt is mondott a tanú, a tárgyaláson nem ismert fel. Az ügyészi beszéd után az volt az érzésem, hogy Musitz Lászlót és engem enyhébben vádol, valószínűleg a fiatal korunkra való tekintettel, míg Pallóst és Dohyt nagyon élesen támadta. Rájuk halált kért, rám szigorú büntetést, Musitz Lacira pedig megfelelő börtönbüntetést. Musitz ellen a fő vád a nemzetőrségi tagság volt.Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla. Az ügyész által kért két halálos ítéletre Tóth Pista jogász cellatársam úgy reagált, hogy Németh Ferenc bíró vallásos, minden vasárnap misére jár, ő biztosan nem fog halálos ítéletet hozni. Végül Pallós Lajos tizenhárom évet kapott, Dohy János tízet, én hat évet, Musitz László pedig hármat.
Védelemre az én esetemben nem volt lehetőség. Csak a vád tanúit idézték be, túlnyomórészt a tantestület tagjait, de ők nem tudtak semmi olyat mondani, amit ellenem beszámíthattak volna. Makkos Mihály rendőrfőhadnagy – aki a forradalom alatt a nemzeti tanács rendőrségi delegáltja volt, de aztán átállt – volt az egyik legveszedelmesebb vád-tanúm. Megidézték a tanácsi vb-elnököt is, aki végig ott tevékenykedett köztünk. Ő annál komolyabb, értelmesebb dolgot nemigen tudott mondani, mint hogy én olyan ifjúi lendülettel tevékenykedtem ott, mint Petőfi. Akkor a bíróság közbeszólt: nana, azért ezt az összehasonlítást gondolja meg! Azonnal meggondolta, és azt mondta, hogy természetesen ellenkező értelemben. Hogy ezt hogy értette, nem tudom. Richter ügyvédnek nem is lett volna módja védőtanúkat felsorakoztatni. Dohy János megnevezett egy-két személyt, akit védőtanúnak kért, de úgy emlékszem, hogy őket sem idézték be, nem is volt rá idő. Én nem tudtam volna megnevezni senkit. Kit hívjak be? A tanárkollégáim elmondták a magukét. Amennyire lehetett, az ember igyekezett a vád tanúiból kiszedni olyan dolgokat is, ami kedvezőbb volt számára, illetve a szembesítésnél cáfolni őket. Amivel vádolva voltam – egy-két kivételtől eltekintve –, nem tagadtam le, a megszövegezésben viszont mindig csavartak egyet, és egészen más szemlélettel állították be a tényeket. Például azt a kijelentésemet, amit a szovjet parancsnoknak tettem, hogy addig nem tudunk tanítani, amíg a páncélos az iskola előtt áll, a vád már úgy említette, hogy a tanártársaimnak tettem olyan lázító kijelentést, hogy addig nem tanítok, amíg szovjetek vannak Magyarországon. Erre én azt emeltem ki, hogy a szovjet parancsnoknak mondtam, és nem azt, hogy Magyarországon, hanem hogy a gimnázium előtt. Ezt elfogadták. A benzinpalackok készítésének vádját az ügyész már a vádbeszédében visszavonta, mégis cipeltem magammal végig, Sátoraljaújhelyen is visszahallottam egy nevelőtiszttől. Tipikus koncepció, hogy kitalálnak valamit, amit az ügyész visszavon, de az anyagomban mégis benne marad. Az ülnököknek a tárgyaláson semmi szerepük nem volt. A bíró időnként noszogatta őket, hogy kérdezzenek tőlünk vagy a tanúktól, de szinte meg sem szólaltak.
Az ítélethirdetés után a hozzátartozók megkérték a bírót, engedje meg, hogy szót váltsanak velünk, de az első padsorból felugrott egy testesebb férfi és elordította magát: azonnal elvezetni, mit képzelnek! És elvezettek bennünket. Miután visszakerültem a zárkába, Tóth Pistával azonosítani tudtam, a megyei bíróság elnöke volt, és úgy nézett ki, hogy az ítélethirdetésre a megyei bíróság teljes vezérkara kivonult. Nem tudom, hogy ez volt-e a szokás, vagy csak minket tiszteltek meg a jelenlétükkel. Az ügyész, aki Dohy és Pallós ügyében a halálos ítéletért fellebbezett, fél év múlva főbe lőtte magát a szolgálati fegyverével.
Az elsőfokú tárgyalás után elvittek a Markó utcába, majd négy-öt nap múlva átkerültem a Gyűjtőfogházba. 1958. február 5-re kaptam idézést a másodfokú tárgyalásra. Ez az egyetlen olyan hivatalos papír, amit a börtönben kézhez kaptam. Előtte öt-tíz nappal látogatott meg először az ügyvédem. Öt percet engedélyeztek, hogy megbeszélje velem az ügyemet. Egymástól egy méter távolságra, kettős ráccsal elválasztva álltunk két fegyőr jelenlétében. Nem tudott ő semmit se mondani, nem is biztatott.A Fő utcán derült ki, hogy a másodfokú tárgyalásunkat zárttá tették, tehát a hozzátartozók nem jöhettek be – gondolom, az óvári sortűz miatt. Öttagú bíróság tárgyalta, Vida Ferenc vezetésével. Úgy éreztem, szabadulni fogok, mert az ügyész megalapozatlannak tartotta az elsőfokú bíróság ítéletét, mondván, hogy a tanúvallomások nem támasztják alá. Felolvasták a bírói indoklást, az ügyvédek elmondták a beszédüket, mi az utolsó szó jogán elmondhattuk a magunkét. Én egy szót se szóltam, az ügyvédem viszont határozott és kemény védőbeszédet tartott. Azt emlegette, hogy olyan cselekményekkel kapcsolatban, amiket a védence elkövetett, ebben az országban több kormánykitüntetést osztottak ki. Elsősorban a vér-, gyógyszer- és kötszerszállítmányok célba juttatásával kapcsolatos tevékenységemet említette. Erre Vida azt válaszolta, hogy igen, de akik kormánykitüntetést kaptak, azok a másik oldalon álltak. Az első napon eléggé elhúzódott a tárgyalás, elsősorban azért, mert Pallós Lajos nagyon precízen összeállította az utolsó szó jogán történő felszólalását. Ő az elsőfokú bíróságnál is nagyon hosszan beszélt. Logikus, jó felépítésű beszéd volt, de a bíróságot idegesítette. Nekem az volt a szerencsém, hogy a már többször említett Tóth István jogász azt mondta: Bandi, semmit, minél kevesebbet beszélsz, annál kevesebb évet kapsz! Én is felkészültem az elsőfokú tárgyalásra logikai érveléssel, de kiderült, hogy azzal az égvilágon semmit sem lehet elérni. A másodfokú tárgyaláson sem mondtam semmit. Az ítélethozatalra csak egy héttel később került sor. Az elsőfokú bíróság ítéletét Pallósnál, Dohynál és nálam helybenhagyták, Musitz Lászlónak pedig a felére csökkentették. Visszaszállítottak a Gyűjtőfogházba. Tudomásul kellett vennem, hogy ez most már megmásíthatatlan, és fel kellett készülnöm a hat év letöltésére. Az első perctől kezdve abból indultam ki, hogy nagy ítéletet nem kaphatok, mert bűncselekményt nem követtem el, a jogerős ítélet után pedig abban maradtam magammal, hogy ezt biztosan nem ülöm le. Hogy mi váltotta ki bennem az optimizmust, nem tudom, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy több ezrünket évekig etessenek, itassanak, tartsanak, előbb-utóbb valaminek történnie kell. Valóban nem ültem le. 
  Amikor szabadultam, a szüleim a kezembe adták azt a levelezést, amelyet a kistarcsai internálótáborból való kiszabadításommal megbízott ügyvédnővel folytattak és Richter ügyvéd leveleit. Otthon fogadott az elbocsátás a gimnáziumi állásomból és a munkakönyvem is. Az első héten mindet végigolvastam. Édesanyám Kádárhoz és az Elnöki Tanácshoz írott leveleit meg az azokra kapott elutasító válaszokat is. A levelekből kiderült, hogy az ügyvéd nem kapta meg a lehetőséget, hogy megfelelően elláthassa a védelmemet, akadályozták a felkészülését a tárgyalásra. Utána, talán 59-ben, megvonták tőle a működési engedélyt. Van egy olyan levél, amelyben a megyei bíróság felszólítja a szüleimet, hogy fizessenek be ennyit és ennyit okmánybélyegre, amit a fellebbezési vagy perújrafelvételi kérelemhez kell csatolni, de ebben az ügyben sem történt semmi. Nagyon hamar rájöttünk mi is, és rájöttek a hozzátartozók is, hogy semmi értelme a beadványoknak. 
A másodfokú tárgyalás után, 1958. március 27-én Márianosztrára kerültem, onnan július 14-én elvittek Vácra. Mindkét helyen főként politikai elítéltek voltak. Először magánzárkába tettek, majd lekerültem egy munkazárkába, olyanok közé, akik a dunai gombgyárban dolgoztak. Hamarosan én is dolgozhattam, és ez a munka már fizetéssel is járt, száz-százhúsz forintnyi összeget kaptunk havonta. Innen aztán egy affér miatt átkerültem a gombvarróba. Egy belügyes társaság látogatott az üzembe, civil ruhás, nyakkendős küldöttség, akik végignézték a rabok munkáját. Amikor bementek a présműhelybe, és megszemlélték a derékig levetkőzött, izzadó politikai foglyokat, aki végre megfelelő munkát végeznek, a gőzvezetékről levágódott egy gumicső, és az egész műhelyt elöntötte a sistergő gőz. Hogy szándékos volt-e vagy nem, nem tudom, de a látogatók hanyatt-homlok menekültek ki az egyetlen bejáraton. A bejáratnál az egyik megbotlott, hasra vágódott, a többi rá, halomba. Föltápászkodtak, leverték magukról a port és sebtében elvonultak. Retorzió nem történt, de az ott dolgozó társaságot más munkahelyekre szórták szét. Engem is elraktak a gombvarróba. A gombvarróban felfigyelt rám a főnök, hogy elég ügyesen dolgozom, és „előléptetett”. Nekem kellett összeállítanom a mintakollekciót, egy nagyobb kartonlapra ízlésesen elhelyezni az új gyártású gombokat, hogy aztán ajánlhassa a kereskedőknek. És amikor beindították a préstálca gyártását, átvitt oda meósnak.
Egy alkalommal felhívattak a parancsnokságra. Egy vörös hajú, 45 év körüli férfi a legkülönbözőbb dolgokat kérdezte a peremmel kapcsolatban. Azt hittem, hogy valami fellebbviteli vagy törvényességi téma miatt. Legnagyobb meglepetésemre egy vagy két nap múlva kiemeltek és beraktak egy teljesen elszigetelt folyosórészre, ahol a laborban dolgozók zárkái voltak. Kiderült, hogy aki az ügyemről annyit faggatott, a labor szakmai vezetője volt. A rabok részéről Lajtai János, a mosonmagyaróvári mezőgazdasági gépgyár vegyészmérnöke volt a laborvezető. Valószínűnek tartom, ő javasolta – miután együtt voltunk időnként internálótáborban is, börtönben is –, hogy engem is vigyenek oda. A laborban, amely a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott és magas rangú belügyi tisztek vezették, túlnyomórészt vegyész, fizikus és kohómérnök rabok dolgoztak. Később Pallós Lajos és Dohy János pertársaimat is beajánlottuk erre a munkahelyre.
A börtönben egymás közt az ügyünkről nem beszélgettünk. Ma már szinte bűnnek számít, hogy nem tisztáztunk olyan dolgokat, amit akkor együtt megtehettünk volna. Mi ott úgy szerepeltünk, mint bűnözők – egymás közt nem, természetesen –, nem mondtunk el egymásnak olyasmiket, amiből esetleg további pereket lehetett volna kreálni. De fásultak is voltunk, engem a börtönben konkrétan még olyan személyek ügye sem érdekelt, akik illusztris tagjai voltak az 56-os forradalomnak. Inkább arra koncentráltunk, tudunk-e kintről valami hírt szerezni, mert a hírek nagyon hiányoztak. Nem tudtuk, hogy kint balra, jobbra vagy merre mennek a dolgok. A labor optikai csoportjában öten dolgoztunk, és mindig nagy tisztelettel fogadtuk Jenőt, a fizikust, aki havonta megjelent nálunk. Amikor megjött, hármunkat-négyünket odaszólított az asztalhoz, amelyre letette a nekünk hozott külföldi szakfolyóiratokat, de köztük egy Népszabadságot is. Közölte, hogy ő fölmegy a parancsnokhoz, addig mi beszéljük meg az adott szakmai feladatot, és ha visszajön, referáljunk róla. Amikor kiment, lecsaptunk a Népszabadságra, és gyorsan – nehogy kiszúrja az őrnagy – belelapoztunk, mi újság kint. Olyan apró momentumokból például, hogy Hruscsov látogatást tett Magyarországon, messzemenő következtetéseket vontunk le arra vonatkozóan, hogy mikor fogunk szabadulni. Ez téma volt, de a múlt nem.
A tevékenységünk valójában primitív szinten folytatott ipari kémkedés volt. Magunk állítottuk össze a berendezéseket. A kért hozzávalókat másnap vagy harmadnap hozták, a műszereket is megkaptuk egy héten belül, és a nyugati folyóiratokat is.
Festékelemzés volt a feladatunk, én az optikai csoporthoz tartozva főként színképelemzést végeztem. A festék optikai viselkedéséből meg lehetett határozni, hogy kétkomponensű vagy háromkomponensű. A műszereinkhez plexiből készítettünk színszűrőket, és megkérdeztek, hogy nem lehetne-e 15 × 25-ös lapokat is kifesteni. Megoldottuk, majd újabb feladatokat kaptunk. Azt gondoltuk, hogy a központi kutatóintézet számára készül színszűrőnek, de aztán kiderült, hogy az általam napokig festett lapokat az egyik gépészmérnök kollégának egy Pobeda napellenző keretébe kellett bevágnia. Nyilván a főnöknek vitték és berakták a kocsijába.
59 szeptemberében Rimai Bélát és engem teljes cuccal kiszólítottak a zárkából, és két másik társunkkal beültettek a rabszállítóba. Kiderült, hogy mind a négyen tanárok vagyunk, de azt nem tudtuk, hová visznek. Sopronkőhidán leraktuk Rimai Bélát, utána egy kollégát levittünk Szegedre, a Csillagbörtönbe, kettőnket pedig elvittek Sátoraljaújhelyre. A nevelőtiszt közölte velünk, hogy a sátoraljaújhelyi többszörösen visszaeső bűnözők börtöne, ahol a városi általános iskola felügyelete alatt az írni-olvasni nem tudó elítéltek számára börtöniskola nyílik, és mi ketten fogjuk őket tanítani. A felügyelőnk többszörös sikkasztással vádolt tanfelügyelő lesz, aki majd beoszt bennünket. A nevelőtiszt a szegedi tanárképző főiskolán végzett, és nevelőtisztként az akkor még fiatalkorúak börtönébe került tanítani. Miután a fiatalkorúak börtöne ott megszűnt, ő maradt, és vállalta, hogy a többszörös visszaeső bűnözőkkel foglalkozzon. Beindítottak két osztályt, első–másodikat és harmadik–negyediket. Bede Jóska tanította az első–másodikat, én a harmadik–negyediket. Tudomásul vettem, hogy ezt kell tennem, viszont a váci börtön BM-laborjában nem vették tudomásul, és mindent megmozgattak annak érdekében, hogy Rimai Bélát és engem visszavigyenek Vácra. Sátoraljaújhelyen még bele se tudtam melegedni a dolgokba, október közepe vagy vége felé kiszólítottak, össze kellett szedni a holmimat, két fegyőr lekísért az állomásra, majd egy vonat foglalt fülkéjében Kőbánya vasútállomásig vittek, onnan rabszállító kocsival Vácra. Ugyanabba a zárkába raktak vissza, ahonnan elvittek. A többiek nagy üdvrivalgással fogadtak. Ők már hetekkel korábban tudták, mennyire bedühödött a labor vezetője, hogy éppen az ő szakembereit vitték el. Folytattuk ugyanazt a munkát, amit félbehagytunk.
1960. március elején vált esedékessé a félkedvezményem. Aki eljut a börtönbüntetése feléig, egy bizottság elé kerül, amely dönt a kedvezményről. Sokat számít, hogy az illető milyen véleményt kap a munkahelyéről. Velem meg voltak elégedve, ami az elbírálást illetően némi reményt adott.
 Március 5-én viszont közölték velem, hogy nem részesítenek félkedvezményben. Tudomásul vettem, és megírtam a szüleimnek, ne várjanak, mert „erkölcsi hiányosságra” hivatkozással nem kaptam meg a félkedvezményt. Aztán április elsején, nagyon korán, úgy öt óra körül zörögtek a zárka ajtaján. A tizedes, akit csak Prikulicsnak neveztünk – lehet, hogy az is volt a neve –, bekiabált: Ebinger, öltözködjön fel, szedje össze a cuccát! Erre én kikiabáltam, hogy április elseje van, belőlem nem csinál bohócot, és aludtam tovább. Jó viszonyban voltam vele, időnként titokban kiengedett a zárkánk előtti folyosórészre, hogy segítsek matematikapéldákat megoldani egy fegyőrtársának, aki a dolgozók gimnáziumába járt. Negyedóra múlva újból dörömbölt. Én újból megmondtam neki, hogy nem megyek, majd ha bejön Hernádi, a körletparancsnok, neki elhiszem. Fél hat tájékán jött Hernádi, és ő is bekiabált. Bent a zárkában mondogatták, hogy biztosan szabadulok, mert 1959. április elsején már volt egy amnesztiarendelet. A folyosói zajokból behallatszott, hogy Rimai Bélát is kiszólították a szomszéd zárkából. Ekkor már bennem is felmerült, hogy valóban szabadulok. Mindenemet otthagytam, szakkönyveket, kosztot, csak az abszolút személyes holmikkal mentem ki. Pár órán belül a parancsnoki épületben kezünkbe nyomták a szabadulólevelet, majd beszállítottak egy rabszállító kocsiba, és elvittek a vasútállomásra. Megvárták, amíg beáll a vonat, mi beszálltunk, és jöttünk a Nyugati pályaudvarra. Ott úgy szálltam ki, mint szabad ember. Azonnal jelentkeznünk kellett a rendőrségen. Április másodikán hajnalban értem Dombóvárra a szüleimhez, és még aznap elmentem a rendőrségre. Itt egy apró momentum meghatározta a továbbiakat. Mégpedig az, hogy a rendőrségi őrirodánál rám köszönt egy elemista osztálytársam, aki őrmesteri rangban dolgozott ott. Ő állította ki azt a papírt, amivel felmehettem jelentkezni. Szólt, hogy visszafelé szeretne velem pár szót váltani. Amíg én felmentem jelentkezni, valószínűleg elküldte valahová a szobában lévő beosztottját, így négyszemközt tudtunk beszélni. Nézd, Bandi, mindent tudok rólad, többször találkoztam édesapáddal, felhívom a figyelmedet, tűnj el Dombóvárról, mert itt lehetetlen lenne az életed. Menj fel Budapestre, ott könnyebben el tudsz helyezkedni. Igaz, hogy ott a rendőr is több, de te is könnyebben el tudsz keveredni! – mondta. Megköszöntem neki, és végiggondoltam a dolgot: tanárnak nem mehetek – az elbocsátólevelem már ott fogadott a szüleimnél –, Dombóváron segédmunkásnak lenni meg nincs sok értelme. Ezért egy-másfél hét pihenés után újból bementem a rendőrségre, és engedélyt kértem, hogy Budapestre távozhassak munkavállalás céljából. Kétnapos eltávozási engedélyt kaptam, és azt az ígéretet, ha munkaadói igazolással megyek vissza, engedélyezik, hogy végleg Budapestre távozzak. 
 Feljöttem, felkerestem Rimai Bélát, és kértem, legyen a segítségemre, ő mégis ismerősebb Budapesten. Ketten indultunk neki állást keresni. Nekem sürgősebb volt, mert én csak két napot kaptam, neki nem, ő szeretett volna még egy-másfél hónapot ráhúzni. Végigjártuk a Váci utat, a Kőbányai utat, és minden olyan helyre bementünk, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. Mihelyt kiderült rólunk, hogy a börtönből frissen szabadult tanáremberek vagyunk, már tárgytalanná is vált a dolog. Az első napon nem sikerült munkát találni. A bátyám Budapesten lakott, nála aludtam, és másnap újra elmentem Béláékhoz. Évának, Béla feleségének volt egy ötlete: próbáljuk meg az Iskolai Taneszközök Gyárát a Szentkirályi utcában. Az első utunk oda vezetett. Megkérdeztük a portást, szükség van-e segédmunkásra. Azt válaszolta, hogy arra ott állandóan szükség van. Bementünk, beszéltünk az anyagmozgató csoportvezetővel, aki felkísért a személyzeti osztályra. Sörös elvtárs a Népszabadság mögé bújva hajlandó volt velünk szóba elegyedni. Közölte, hogy ő nem vesz fel börtönviselt embereket, különben is, nála már dolgozik néhány volt politikai fogoly, velük betelt a létszám. Béla dühbe jött – ő egyébként is gyakran kiborult, a börtönben is élveztük, amikor rájött egy kis roham –, és határozottan mondta: Ha valakinek, akkor önnek kötelessége felvenni volt gimnáziumi tanárokat segédmunkásnak, mert ez az egyetlen olyan gyár, amelyik a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, és segédmunkásokat is alkalmaz! Ez úgy meglepte a személyzetist – kik küldhettek vajon bennünket, van-e mögöttünk valaki –, hogy alkura fogta a szót, esetleg hajlandó felvenni egyikünket nyolcnapi próbaidőre. Béla azonnal mondta: rendben van, akkor a kollégát legyen szíves felvenni, gépeljen neki egy papírt, mert szüksége van rá! Megkaptam a papírt, hogy nyolc nap próbaidőre felvettek anyagmozgató segédmunkásnak. Boldogan utaztam vissza Dombóvárra, és bevittem megmutatni a rendőrségre. Azt mondták, rendben van, mehetek dolgozni Budapestre. A bátyámék befogadtak arra az időre, amíg valamilyen formában talpra tudok állni. Körülbelül fél évig dolgoztam anyagmozgató segédmunkásként az Iskolai Taneszközök Gyárában, utána a csoportvezetőm ajánlatára felmehettem a műhelybe betanított munkásnak. Azért hangsúlyozom ezt, mert a segédmunkások között én voltam az, aki meg tudott számolni száz darab alkatrészt, mert én tudtam százig számolni. A csoportvezető meg volt elégedve velem, és érdemeim elismeréseként lemondott rólam, betanított munkásnak javasolt. A műhelyben szemléltetőeszközöket állítottunk össze kis szériában. Öntvényeket reszeltem, dugófúró-sorozatot hegesztettem, és más hasonló, általam részben már ismert tevékenységet folytattam. Emlékszem, az egész társaságból én állítottam össze a legjobban működő szénmikrofonokat. Tudtam, hogyan kell csinálni a kontaktusokat, mert korábban tanárként már találkoztam ilyen eszközzel. Az, hogy ott tömegével dolgoznak volt politikaiak, nem volt igaz. Egyetlen személy volt csupán, egy 56-os szegedi, negyedéves joghallgató, a MEFESZ-akció elindítóinak egyike, aki négy évre volt elítélve, és egy évvel előttem került oda dukkózónak. Ketten voltunk politikaiak, de emiatt nem volt semmiféle afférunk a munkahelyünkön. Viszont abból igen, hogy normára ment a dolog, és mivel én elég ügyesen csináltam ezt a tevékenységet, ugyanannyit kerestem, mint a szakmunkások. Egy pártértekezleten felvetették, tűrhetetlen állapot, hogy valaki még háromnegyed éve sem dolgozik ott, és ugyanannyit keres, mint a régi, a tíz-tizenöt éve ott dolgozó szakmunkások. Az egyik munkatársam megkísérelte, hogy megvédjen, mondván, normára megy a dolog, miért ne kereshetnék ugyanannyit. A művezető viszont egy kicsit beleavatkozott. Úgy osztotta ki a munkát, hogy én olyat kaptam, amelyiknek nagyon rossz volt a normaideje. Emiatt az egész hónapban nem tudtam megkeresni annyit, amennyi a félhavi előleg volt. Hogy a turpisság ne derüljön ki olyan brutális módon, a művezető nem általam végzett munkákat is az én lapomra számlázott, így feltornászta ezer forint fölé a pénzemet. Én viszont megmakacsoltam magam, hogy el nem végzett munkáért nem vagyok hajlandó bért felvenni. A szakszervezetet hívtam segítségül. A szakszervezeti vezető meózta a munkámat, ő szeretett volna megtartani, ígérgette, hogy majd megoldjuk. Szabtam egy határidőt, akkorra sem intézték el, ezért felmondtam. Újból munkanélkülivé váltam. Körülbelül három hétig keresgettem ismét munkát. Kimentem a műszeripari gyárba is, és megkíséreltem matematikusként vagy fizikusként elhelyezkedni, de azonnal elhárítottak, még segédmunkásnak se akartak alkalmazni. Nagy Misivel, az Eörsi-per ötödrendű vádlottjával összejárogattunk, ő a Budapesti Vegyiműveknél dolgozott, az Illatos úton, és javasolta, hogy menjek oda, a kísérleti PVC-üzembe segédmunkásnak. Az ottani mérnöknek nem volt semmi aggálya velem szemben, és a személyzetis is felvett minden további nélkül. Eléggé lent kezdtem, embertelen körülmények között, de miután megismertem az üzem minden munkafolyamatát, már helyettesítettem azokat, akik szabadságra mentek, vagy más okból hiányoztak. A három műszak nagyon fárasztó volt, még akkor is, ha csak negyvenórás volt a munkahét. Viszont kaptunk egészségügyi pótlékot, tehát anyagilag olyan helyzetbe kerültem, hogy segédmunkásként ennél jobbat nemigen lehetett volna kifogni. Ebben a gyárban szakmunkástanfolyamot is indítottak, és a személyzeti irodában valakinek olyan ötlete támadt, hogy ha már van ott egy matematika–fizika szakos tanár, akkor az egyik osztályt rá lehetne bízni. Vállaltam, és munkaidő után tanítottam. Ezért még órabért is kaptam, ugyanúgy, mint a többi tanár. Másfél évig tanítottam, és 1963 tavaszán sikerült megszereznem a szakmunkás-bizonyítványt is. 
Nem sokáig élveztem a vegyipari szakmunkás létet, mert megláttam egy újsághirdetést, amelyben fizikust kerestek az anódgyárba. Telefonon jelentkeztem be, hogy ne menjek ki potyára a Budafoki útra, és közöltem, politikai elítélt vagyok. Megkérdeztem, a felvételnél kizáró ok-e, hogy 1957-ben a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt hatévi börtönre ítéltek, amelyből három évet töltöttem le, és azóta segédmunkásként dolgozom. Ezt egyrészt azért mondtam, mert sok értelme nem lett volna feleslegesen odamenni, másrészt ha rögtön ezzel sokkolom őket, talán többre megyek, mintha ott kezdem bevallani. A személyzetis, aki egyébként munkavédelmis volt, ráharapott a szövegre, és azt mondta, menjek csak ki. Kimentem, elbeszélgettem az osztályvezetővel és egy fizikus kollégával. Azt mondták, természetes, hogy nem értek a félvezetőkhöz, amit nem tanítottak még, amikor én egyetemre jártam, de bele lehet jönni, ők is csak egy-két éve foglalkoznak vele. Meg is egyeztünk abban, hogy elmegyek hozzájuk gyártmányfejlesztő fizikusnak. A munkaügyön viszont kiderítették, hogy náluk nem kaphatok annyit, amennyit szakmunkásként a Budapesti Vegyiműveknél kerestem. Erre én megmakacsoltam magam, és azt mondtam, akkor nem megyek oda. Elnézést kértem az osztályvezetőtől, hogy igénybe vettem az idejét, és elindultam kifelé. Az egyik titkárnőt futtatták utánam, hogy menjek vissza, mert mégis lenne valamilyen megoldás. Úgy gondoltam, nyilván nem állnak sorban a fizikus diplomával rendelkező személyek, hogy feltétlenül ott szeretnének dolgozni, és visszamentem. Felvettek, és ki is derült, hogy a hirdetésre én voltam az egyetlen jelentkező, csak velem tudtak madarat fogni. Én viszont ezt már olyan előrelépésnek könyvelhettem el a segédmunkás és szakmunkás tevékenység után, ami minőségileg az iskolai végzettségemnek megfelelő munkakörré alakulhat. Az évek folyamán aztán szépen bedolgoztam magam a szakterületre. Elmentem egy német nyelvtanfolyamra, és szakfolyóiratokat kezdtem fordítani. 
Két és fél évig a bátyáméknál laktam. A vegyiműveknél egy technikus fiú felvetette: Te, Bandi, kellene venni egy nagyon olcsó telket, amire felhúznánk valamit, te is, én is, és ott ellakhatnánk. Tetszett a gondolat, de pénzem természetesen nem volt rá. Végül Budafokon nagyon olcsón találtunk egy száznyolcvan négyszögöles telket, amit fejenként hatezer forintért megvettünk. Elfeleztük, ő alulra épített egy lakást, én pedig felülre deszkából egy három és félszer három és fél méteres, szerszámoskamra néven szereplő, víkendházszerű valamit. Nádpadlóval kibéleltem, palával beburkoltam, és megkaptam rá az engedélyt, de csak mint szerszámoskamrára. Időközben a szüleim lottósorsoláson nyertek egy cseh szobabútort, amit nekem adtak. Azt ott felállítottam, és 1963-tól 1969-ig ebben a víkendházban laktam. Villany, víz nem volt a telken. Volt egy teatűzhely, amelybe időnként begyújtottam, de az első telet még fűtés nélkül töltöttem ott el. A mosakodást meg tudtam oldani a munkahelyemen, csak aludni jártam haza. Akkoriban délutánonként rengeteget jártam a műszaki könyvtárba, ott fűtöttek, meleg volt. Én ebbe a faházba nősültem. Időközben ugyanis az anódgyárban beszálltam egy öröklakás-akcióba. Harmincezer forintot kellett befizetni, de mire én azt kölcsönökből összeszedtem – a szüleimtől és az egyik szegedi nagybátyámtól –, a képembe röhögtek: Csak nem vette komolyan ezt az egész akciót? Volt harmincezer forintom, és elkezdtem valamilyen lakásmegoldást keresni. Az egyik anódgyári mérnök srác, aki Rózsavölgyben benne volt egy társasház-építési akcióban, mondta, annyi sikkasztás történt ott, hogy már többen szálltak ki, mint be, próbáljam meg azt. Kockáztattam, és beszálltam egy már megkezdett negyvenlakásos társasházépítési-akcióba. 
 1968-ban megnősültem, viszont 1968 őszére nem készült el a társasház, ezért a feleségem ebben a víkendházban töltött el velem egy telet – de akkor már fűtöttem. A következő év áprilisában költöztünk be az öröklakásunkba. Ez azért is érdekes, mert én közben elvesztem a rendőrség számára. Időnként érdeklődtek ugyan a bátyám szomszédaitól – ők a XIX. kerületben laktak –, akik azt mondták, hogy nagyon sokat dolgozom, éjjel-nappal benn vagyok a gyárba, fizikus lettem stb. Azt viszont nem árulták el, hogy csak ritkán megyek oda, és csak látogatóba. Ott voltam bejelentve, a többéves víkendházban-lakás illegális volt. Amikor viszont beköltöztünk az öröklakásba, át kellett jelentkeznem a XXII. kerületbe. A rendőrség megkapta a papírokat, és nyilvánvalóvá vált számukra, hogy engem figyelni kell. A társasházban, egy másik lépcsőházban lakott egy rendőrségi alkalmazott nő – valamilyen rangja biztosan volt –, aki időnként érdeklődött a szomszédaimnál, hogy kik járnak hozzám. 
A priuszom törlése lezajlott az anódgyárban, olyan formában, hogy kijött egy rendelet, amely szerint az öt évet meg nem haladó börtönbüntetésnél mindazok közkegyelemmel mentesülnek a büntetett előélethez fűződő hátrányoktól, akik ebbe a kategóriába beleférnek. Viszont akik nem esnek bele, azoknak tíz év eltelte után lehet kérelmezni a mentesítést a megyei bíróságnál. 1960-ban szabadultam, 1970-ben letelt a tíz év, és azt gondoltam, nem árt kérni a priuszom törlését. Hozzáteszem még, hogy 1963-ban a szüleim nógatására, hogy látogassam meg Romániában élő nagynénémet, beadtam az útlevélkérelmet – illetve akkor csak egy kis betétlapot adtak. Mondtam, hogy engem úgysem engednek ki, teljesen felesleges próbálkozni, de édesapám forszírozta. A kérőlapon volt egy rovat, hogy voltam-e büntetve, beírtam, hogy igen. Egy hónap múlva megkaptam az engedélyt. 1970-ben tehát felmerült bennem, hogy célszerű lenne mentesülni a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Elsősorban azért, mert az sem volt kellemes, hogy a személyzeti osztályon ott volt a papírom, amelyben szerepelt, hogy büntetve voltam, másrészt pedig szerettem volna külföldre utazni. Megírtam a kérvényt, amelynek az volt a lényege, hogy ettől eddig itt és itt dolgoztam, munkámmal, magatartásommal kapcsolatban semmiféle kifogás nem merült fel, engem zavar a büntetett előélethez fűződő hátrány, ezért kérem a megyei bíróságot, hogy mentesítsen alóla. Az anódgyárban hárman voltunk büntetett előéletűek, egy fizikus kollégám, egy grafikus és én. A személyzetis nő, aki időnként szeretett velünk lelkizni – talán pszichológiára járt –, nagyon pozitívan véleményezte a kérvényemet, mondhatnám, én diktáltam neki, mit írjon. Mint utóbb kiderült, haragban volt a párttitkárral, és éppen elmenőben volt a vállalattól. Beadtam a kérvényt a bírósághoz. Akkor költöztünk be az öröklakásunkba, amikor a kérvényem elbírálása zajlott. Tartottunk egy lakásavatót szűk családi-baráti körben, ami éjfélig vagy egyig tartott. Másnap fél nyolc táján éktelen csengetésre ébredtünk. Fürdőköpenyben mentem ajtót nyitni. Egy rendőr főhadnagy állt előttem. Bevittem a konyhába, ahol üdítős üvegek – szeszt mi nem is fogyasztottunk – és poharak voltak elmosatlanul. Én kezdtem mentegetőzni, hogy lakásszentelőt tartottunk. Meglepődött, hogy nem ittunk alkoholt. Elkezdett kérdezgetni: hol dolgozom, kikkel járok össze, és ehhez hasonló kérdéseket tett fel. Fél óra múlva – beszélgetés közben nem jegyzetelt, időnként mosolygott egy kicsit – elég határozottan megkérdeztem, miért érdeklődik utánam. Ja – azt mondja –, ezzel kellett volna kezdenem. Maga beadott egy kérvényt a bírósághoz, ebben az ügyben jöttem ki környezettanulmányra, nekünk ezt ilyenkor meg kell tenni. Én nem érdeklődtem, hogy a kerületi kapitányságról vagy máshonnan jött-e. Közben a feleségem is kijött, és megrémült, mikor látta, hogy egy rendőr hadnaggyal beszélgetek. Mondtam, semmi különös, csak a kérvénnyel kapcsolatos dolog. Körülbelül félórás beszélgetés után nagyon udvariasan elköszönt.
  A látogatás után két-három héttel megkaptam az Elnöki Tanács határozatát, amely szerint mentesítettek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, és hogy erről értesítik a nyilvántartást, a kérelmezőt, és talán a bíróságot. Ezt a papírt beraktam a többi iratom mellé, és életemben csak egyszer vettem elő, amikor egy NDK-beli utazásom meghiúsult, mivel a személyzetis azt mondta, hogy ahhoz erkölcsi bizonyítványt kell kérni. Ugyanis az útlevélkérelembe beírtam, hogy nem voltam büntetve, ehhez nekem akkor már jogom volt. A személyzetis kifogásolta ezt, mert a nála lévő iratok alapján büntetett előéletű voltam, azt ugyanis nem tudta, hogy mint privát ember töröltettem a priuszomat. Másnap bevittem, és letettem az asztalára. Ő mégis ragaszkodott hozzá, hogy kérjek erkölcsi bizonyítványt. Az út meghiúsult, viszont néhány hét múlva megérkezett az új erkölcsi bizonyítvány. Bevittem a személyzeti irodára, a személyzetis most már elfogadta, hogy büntetlen előéletű vagyok. Csatolta volna be a dossziémba, én viszont megfogtam a dossziét, és minden oldalt kiszedtem belőle, amelyen a legkisebb utalás is volt a büntetett előéletemre. A személyzetis toporzékolt, hogy ezt nem lehet, ez be van sorszámozva. Kitéptem a legelső önéletrajzomat is, amit hozzájuk beadtam. Olyan határozottan csináltam, hogy nem mert beavatkozni. Kitisztítottam a dossziémat, és visszaadtam neki. Ezzel rendeztem a büntetett előéletemhez fűződő hátrányokat. Amikor átjöttem ide, a Villamosipari Kutatóintézetbe, ugyanaz lett az osztályvezetőm, aki 1963-ban felvett az anódgyárba. Megkérdeztem tőle, hogy mit tegyek, teljesen tiszta a dossziém, azonban mindenki ismeri a múltamat, jogom lenne letagadni, de nem fűződik hozzá semmiféle érdekem. Azt válaszolta, írjam be, és írjam oda, milyen határozat alapján mentesítettek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Így is tettem. Ezt csak azért mondtam el, mert itt sem tagadtam le, de itt már semmiféle hátrányt nem tapasztaltam ezzel kapcsolatban. 
Az viszont hátrányt jelentett számomra, hogy amit középkorú éveimben elvesztegettem – szakmailag meg egyébként –, azt polihisztor módon természetesen nem lehetett pótolni. 
 Az anódgyárban tizennyolc év alatt óriási tapasztalatra, ismeretanyagra tettem szert, és ezt folytattam itt, a Villamosipari Kutatóintézetben is. 1963-tól egyetlenegy szakterületbe ástam bele magam, és ebből a szakterületből élek, ezen a téren nincs semmiféle hátrányom, csak előnyöm. Azonban se jobbra, se balra, más szakterületre nem volt módom kitekinteni. Nekem nem volt lehetőségem az anódgyárból külföldre utazni félvezetős partnerekhez, mint másoknak. Innen, a Villamosipari Kutatóintézetből egy alkalommal voltam külföldi szakmai látogatáson, Berlinben a főosztályvezetőmmel, és egyszer vettem részt a lipcsei vásáron. Általában azok utaztak, akik osztályvezetővé avanzsáltak, míg nekem erre ilyen előzmények után természetesen semmiféle esélyem nem volt, holott a szakmai teljesítményem alapján lett volna. Tehát ezek a hátrányok megvoltak. 
Azt hittem, hogy a két gyerekem tizenkét-tizenhárom éves koráig nem tudta, hogy az apjuk börtönben volt. Mindig nagyon vigyáztam rá, hogy a családi, baráti beszélgetéseken, ahol ők is jelen vannak, ne terelődjön szó erre a témára, de kiderült, hogy már évekkel korábban megtudták a rokonoktól vagy édesapámtól, hogy 56-os ügyben börtönben voltam. Ha politikailag nem is érzékelték, mit jelent ez, azt kell mondanom, hogy büszkék voltak rá, semmiféle szégyenérzet nem volt bennük emiatt. Kérték, meséljem el nekik, mi volt, hogy volt. Azt mondtam, majd akkor, ha tizennyolc évesek lesznek, addig felesleges, mert esetleg olyan politikai hiányosságaik vannak, hogy nem értik meg. Ettől megnyugodtak. Most már tizennyolc éves múlt a kislányom. Mondtam is nekik viccből, hogy majd elmegyünk a Legfelsőbb Bíróságra, kikérjük az ítéletem indoklását, és együtt elolvassuk. Humorizáltam, de részben komolyan is gondoltam. Nem tudtam, hogy időközben felgyorsul a folyamat. Ez volt az egyik momentum, hogy a családom előtt tiszta kép legyen. Ehhez most sok minden besegített. A másik pedig az, hogy az egész folyamatot annyira összeszennyezték – főleg a mosonmagyaróvári történéseket –, hogy erkölcsi kötelességemnek tartom, amit ebben az ügyben segíteni tudok, vagy a tisztázáshoz hozzá tudok tenni, azt megtegyem. 
   A tanítványaimmal, részben a saját osztályommal, részben a két évvel idősebbekkel ötévente találkozom. Az első érettségi találkozón beszámoltam róla, hogyan zajlott le az addig eltelt öt évem. Én voltam annak az érettségi találkozónak az egyik fénypontja. Az osztályfőnökük voltam, de amikor érettségiztek, addigra engem már letartóztattak. Rajtam kívül egy tanárt sem hívnak meg, engem viszont mindig megtisztelnek ezzel. Ők már az első perctől kezdve, a letartóztatásomtól kezdve rehabilitáltak. De hát az sem mindegy, hogy a hivatalos szervek mikor rehabilitálnak engem, a többieket és mindenkit. Én nem szorulok rá, de elvárom. Elvárom, hogy minél előbb mondják ki: akiket az 1956-os forradalomban való részvételük miatt elítéltek, azokat ártatlanul ítélték el. Nekem ennyi elég. Én ezzel az ügyet de facto lezártnak tekinteném. De ha csak azzal akarják megoldani a kérdést, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrány alól mentesítenek, az engem nem elégít ki. Ha én bárkinek azt mondom, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól ilyen és ilyen határozat mentesített, azzal azt is kimondtam, hogy engem megbüntettek, néhány évet börtönben töltöttem, de az nincs benne, hogy ártatlanul voltam benn. Én soha nem tartottam bűncselekménynek, amit elkövettem. Az más lapra tartozik, hogy célszerű volt-e ezt így kihangsúlyozni vagy sem, hiszen itt bizonyos fokig egy sakkjátszma zajlott. Engem csak az elégítene ki, ha egyértelműen kimondanák, hogy én, a másik, a harmadik, a negyedik nem volt bűnöző, bennünket ártatlanul ítéltek el. Az aztán már nem érdekel, hogy aki engem ártatlanul elítélt, azzal mi van, mi lesz, él-e még vagy nem. Olyan elképzelésem nincs, hogy ebből akármilyen formában tőkét kovácsoljak. Például, hogy a három évet fizessék meg, mert tíz, húsz év múlva esetleg még ez is felmerülhetne. Az ilyesmi engem nem érdekel. Az viszont igen, hogy ha patyolatlelkű voltam előtte, ugyanolyan patyolatlelkű legyek utána is. De ez még most nincs meg. Beszélünk arról, hogy ennyit vagy annyit ítéltek el, de azt nem mondták ki, hogy ártatlanul. Ez a felülvizsgálat egy nagy humbug, ha nem mondják ki egyértelműen, hanem megint kezdik, hogy a peranyag... Látjuk, hogy a peranyag milyen hatalmas irathalmaz, és hogy mennyire szét van szóródva. Kételyeim vannak, hogy egyáltalán fellelem valahol is a sajátomat. A közeljövőben majd elkezdek utánajárni. Kíváncsi vagyok, melyik pincéből, hogyan kerül elő majd az iratanyag.
 
Az interjút 1989-ben készítetteés a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 

Ivánfi Jenő Ivancsics Jenőként 1929-ben született Egerben. Édesapja vasúti mérnök volt, a MÁV főtanácsosa, köztisztviselőként a nevét Ivánfira magyarosította. Ivánfi Jenő előbb a Szent Bernát Ciszterci Gimnáziumban tanult Egerben, majd a miskolci Fráter György Minorita Gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ugyanezen év őszén a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Kiváló eredményei ellenére Mindszenty József hercegprímás melletti megnyilatkozásai miatt az egyre erősödő kommunista hatalom az elsők között távolította el az egyetemről. Tanárai kiállásának köszönhetően tanulmányait 1949-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytathatta. 1952-ben vegyészmérnöki oklevelet szerzett, elhelyezkedni azonban csak vidéken, egy számára kevésbé kívánatos munkahelyen tudott. A Borsodi Vegyipari Tröszthöz került, annak vállalatainál (Pécs, Dorog, Óbuda) tanult bele a szénkémiába és az energetikai iparba, üzemmérnökként a Kazincbarcikai Kokszoló építését ellenőrizte. 1953-ban házasságot kötött Jost Évával. 1954-ben átkérette magát a Nehézvegyipari Kutató Intézetbe, ahol kutatómérnökként dolgozott. Veszprémbe költözött feleségével és újszülött kislányával, Andreával. 1956-ban született második lánya, Mónika. Az 1956-os forradalom idején sebesülteket mentett a tűzvonalból, röplapokat terjesztett a fővárosban. A szovjet megszállás után, miután a családból már másoknak is sikerült kijutnia Ausztriába, ismerőseivel a Szombathely melletti Bucsu községből indulva a zöldhatáron átszökött Ausztriába. Német nyelvtudásának köszönhetően 1956 decemberétől már az alsdorfi Eschweiler Bergwerks-Verein Hauptlaboratoriumában dolgozott analitikus mérnökként. Elhelyezkedése után azonnal kérvényezte a családegyesítést. Noha a német beutazási engedélyt azonnal megkapták, a magyar hatóságok sokszori próbálkozás ellenére sem engedték kiutazni feleségét és két kisgyermekét. Ivánfi Jenő ezért 1961 elején visszatért Magyarországra. Családjához, Debrecenbe költözött. Trágyahordó segédmunkásként, betanított munkásként tudott elhelyezkedni, a politikai rendőrség több alkalommal kihallgatta. 1961 végén a Tiszai Vegyi Kombinát tiszaújvárosi Lakkfestékgyárában kapott ismét kutatómérnöki állást. Szakmai tudása és nyelvismerete révén külföldi szaklapokban publikált, gyakran vett részt nemzetközi konferenciákon, hamarosan a kutatási osztály vezetőjévé nevezték ki. Politikai beállítottsága miatt megfigyelték, a hírszerzés megpróbálta beszervezni, megígérve, hogy családjával külföldön élhet. 1964-ben megszületett harmadik gyermeke, Ádám. 1972-ben áthelyeztette magát a Borsodi Vegyi Kombináthoz Kazincbarcikára. Itt 1982-től termékigazgató, a PVC ablakok gyártásának beindítását szervezte országos szinten. A nyolcvanas évek végén Sajógalgócra költözött, ahol egy XVIII. századi műemlék portát restaurált a családja számára. A Sajógalgóc Baráti Köre Egyesület egyik megalapítója, 2010-ig elnöke, a magyarországi zsákfalvak kutatója. 1989-ben nyugdíjba vonult. Belépett a Kereszténydemokrata Néppártba és annak helyi szervezetét vezette Kazincbarcikán. 1990–1994 között Kazincbarcika alpolgármestere volt. 1991–1998 között a Kazincbarcikaiak a Német Kultúráért Egyesület, valamint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kazincbarcikai szervezetének alapítója és elnöke. 1994-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki. 1994–1998 között a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés tagja. 1998-től 2002-ig a sajógalgóci önkormányzati testület tagja. Egyéni vállalkozóként műszaki-gazdasági tanácsadó. 1999-ben a műemlékvédelemben kifejtett tevékenységéért Podmaniczky-díjat kapott. 2000–2010 között a Sajógalgóci Római Katolikus Egyháztestület elnöke volt. Hosszú évtizedeken át kifejtett szakmai munkája elismeréseként 2002-ben Arany, majd 2012-ben Gyémánt Diplomát vehetett át.

Ivánfi Jenő
Az apai nagyszüleim is Tállyán éltek. Ők Kassáról menekültek Trianon után Magyarországra. Ha most valaki megkérdezi tőlem, hogy magyar vagyok-e, akkor én azt mondom büszkén, hogy magyar vagyok, jóllehet Edmund Riel német származású volt, porosz, a felesége, Charlotte, francia. Münkl Hermina nagymamám a dédapám révén szintén osztrák. Apai ágon a nagyapám, Ivancsics Konrád Horvátországból jött Magyarországra. Kassán telepedett meg. Az ő felesége Morvaországból került Kassára. A horvát nagyapám a morva nagyanyámat elvette feleségül, s hosszú évekig Kassán éltek. Magyarnak érezték magukat, és nem akartak ott maradni. Az apai nagyapám anyagilag igen tehetős ember volt. Nagyon egyszerű foglalkozást űzött, húsfüstöléssel foglalkozott Horvátországban. Kassán már önálló vágóhidat csináltatott magának, és amikor az önálló vágóhíd jól ment, akkor egy polgári kisvendéglőt nyitott. Ebbe a kisvendéglőbe szinte minden alapanyagot ők állítottak elő, mert hatalmas kertjük volt, és a baromfihús, a sertéshús meg a hal is rendelkezésre állt. Iváncsics Konrád nagyapámnak tizenhárom gyereke volt.Édesapám magyarosította a nevét, amikor a Magyar Királyi Államvasutaknál dolgozott. Szakaszmérnök volt Egerben. A Kir. József- Műegyetemet mint út- és vasútépítő mérnök végezte el, így került a MÁV-hoz. Amikor a tanácsosi, főtanácsosi előléptetése szóba került a harmincas években, az állam megkövetelte a neve magyarosítását. Ellenkező esetben nem léptették volna elő. Én is Iváncsicsnak születtem tulajdonképpen, de az én nevemet is magyarosították utána. Így lettünk Ivánfi. Én büszkén mondom, hogy az elmondottak ellenére magyarnak érzem magam, mert a történelem minket mindnyájunkat magyarrá tett a Kárpát-medencében. Édesapám beszélt tótul, németül, magyarul – ez a legtermészetesebb dolog volt. Én is több nyelven beszélek. A magyar tanult embernek a második anyanyelve a magyar után a latin volt. Én nagyon szerettem a latin nyelvet is. Édesapám 1917-ben a kassai főreálgimnáziumba járt. Ott 1917-ben a diákok megkérték a gyors érettségit, amire lehetőség volt, hogy utána kiképezhessék pár hónap alatt őket katonának, mert harcolni akartak a fronton. Az olasz frontra osztották be atyámat, s a doberdói harcokban vettek részt. Ott később hadifogságba került. Amikor onnan két év után szabadult, folytatta a műegyetemi tanulmányait.Atyai nagyapám a Kassáról átmentett pénzből és ékszerekből tíz-tizenkét holdnyi szőlőt vásárolt magának. Tevékenységét szőlőgazdaként folytatta. Évente kétszáz hektó boruk is volt. Az nagy pénzt jelentett, mert kitűnő bort készítettek, és a legjobb tokaji borok Tállya területén teremnek. Édesapám volt a legkisebb fiú. Két bátyja, Kálmán, Pali, és két nővére, Anna ill. Viktória kimentek Amerikába még 1905-ben, amikor a nagy kivándorlási hullám volt. Kálmán a Keleti Kereskedelmi Akadémiát végezte el Budapesten, ahol idegen nyelveket is kellett tanulni. Odakinn a Remington írógépgyártó cégnél kapott állást, a szakmájában szinte rögtön elhelyezkedett. Ekkor Kálmán írt haza a nagyapámnak Tállyára, hogy minden rendben, jöhetnek a lányok is! A nagyapám elgondolkodott, azt mondja, én hiszek Kálmánnak, de én magam is látni akarom, hogy mi van ott! Elment vonattal Tállyáról Hamburgba, ott hajóra szállt. Meglátogatta Palit és Kálmánt, megtapasztalta az ottani életet, majd ezután kijelentette: „Mehetnek, Viktória és Anna is!” Amikor édesapám hazajött az olasz frontról, a nagyapám azt mondta: „Jenő, a te műszaki érzéked és pontosságod nekem imponál, téged a Műegyetemre engedlek, és mindent fizetek, hogy mérnök legyen belőled!” Ez így is történt ment. Nem volt ellentmondás! Én patriarchális családokban növekedtem fel. A dédszüleimnél, a nagyszüleimnél, a szüleimnél is patriarchális volt a család. Ez nem jelentett olyat, hogy például a nagyanyámnak mindenben engedelmeskedni kellett volna, hanem ők megbeszéltek dolgokat egymás között, a nagyapám tett javaslatot, és a nagyapám volt az, aki döntött is. Ő felelt mindenért.
A vallások a családban érdekes módon különbözőek voltak. A Münkl nagyanyámék evangélikusok voltak. Ez a nagyanyám a Felvidékről származott, cipszer volt. Az apai nagyapám, aki Horvátországból jött, katolikus volt. A fiúgyerekek katolikusok lettek, a leánygyerekek pedig evangélikusok. A nagyapám pedig, a másik nagyanyám férje Sátoraljaújhelyről származik, ő református volt. Családunkban mind a három vallás elfogadott és tisztelt vallás volt. Senkinek nem okozott problémát, hogy ki milyen módon hiszi az Istent. XVI. Benedeket kell hogy idézzem a Der Spiegel című lap folyóirat alapján, amit rendszeresen olvastam és olvasok most is, miszerint „a vallás az az út, amelyiken járva az ember Istenhez eljut. És a között nem teszek különbséget, hogy melyik utat járja.” Nem kis bölcsesség.
 Horváth Imre nagyapám, édesanyám atyja, Csányban volt gyógyszerész. Sátoraljaújhelyről származott, de gyógyszerészként több helyen megfordult, Tátralomnictól Gajdobrán, Tarcalon, Horton át Csányig. Ez a nagyapám is kifogástalanul beszélt tótul, németül, magyarul. Ez a három nyelv elfogadott nyelv volt. Amikor mi gyerekek voltunk, ha édesapámék édesanyámmal vagy a nagyszüleimmel olyasmit akartak megbeszélni, ami nem tartozott a gyerekekre, akkor németül beszéltek egymással. Amikor már mi is tudtunk németül – a harmadik gimnáziumtól kezdve –, akkor tótul beszéltek. Horváth nagyapám többfelé dolgozott, Tarcalon is hosszú ideig gyógyszerészkedett. Még édesanyám is, a legkisebb gyermek is ott született, pontosan 1900-ban. Tarcalról ment át nagyapám Hort-Csányba – az Hevesben van, Hort és Csány egymástól nyolc kilométerre lévő falu, nagyközség, de a vasútvonalat a két település között vezették, így a vasúti pálya négy kilométerre van Csánytól, és négy kilométerre Horttól. Miután az anyai ágon voltak ők nagyszülők, rengeteget nyaraltunk gyógyszerész nagyapáméknál. A gyógyszerész nagyapám, meg a nagynéném is – az édesanyám nővére –, Margit, sokat regéltek nekünk! Mindig! És mindent lehetett kérdezni! Amikor már tizennégy éves fiúcska voltam, a nagyapám megengedte, hogy segítsek neki a gyógyszertárban. Én boldogan dolgoztam együtt a nagyapámmal. Kevertem a kenőcsöket, meg a porokat. Ehettem gilisztacukrot, az nagyon ízlett nekem! Kíváncsi voltam mindig, hogy melyik fiókban mi van. Húzogattam a fiókokat. Egy alkalommal nagyapám hosszabb időre kiment valahova. Se beteg nem jött, se nagyapám nem jött, ott álltam és kihúztam a kasszafiókot. Egy csodálatos dolgot pillantottam meg! Egy 9-es Coltot! Kivettem a fiókból a revolvert, majd próbáltam elsütni egy ujjal. Nem ment! Akkor nekitámasztottam az asztalnak, és a két mutatóujjammal meghúztam ravaszt. Eszem ágában sem volt mérlegelni, vagy megnézni, hogy a fegyver töltve van-e vagy nincs. Töltve volt. Óriási dörrenés! Lőporfüst! Szétlőttem a velem szemben lévő üvegszekrényt. Elpucoltam a faluba és csak este merészkedtem vissza. Nagyapám ült az íróasztalnál, kitéve a Colt mellette. A szemembe nézett, levette a szemüvegét, és a következőt mondta: „Ide figyelj! Ha egy férfi használ egy fegyvert, akkor kötelessége azt a fegyvert kipucolni! Te most megkapod a fegyverkefét, az olajat, és utána visszajössz hozzám további néhány szóra!” Én nekifogtam, boldogan húztam, nyomtam a kefét, olajoztam a csövet, megnéztem a tárat, kibillentettem, hogy van-e benne lőszer, megint összeraktam. Akkor az öreg nagyapám kihajtotta a tárat, átnézett a csövön és azt mondta: „Ide figyelj! Adj nekem kezet arra, hogy soha többet az én fegyvereimhez nem nyúlsz és ezzel én elintézettnek tartom a dolgot, mert megbízok a szavadban!” Én álltam a nagyapám mellett szótlanul! Kezet fogtam vele, és soha többet egyetlen fiókot nem húztam ki!
Horváth nagyapám, aki gyógyszerész és orvos is volt, bár csak négy szemesztert végzett az orvosi egyetemen, hasznosította Csányban a tudását az első világháború alatt. Behívták katonának az orvost, és a faluban csak a gyógyszerész maradt – a fél szeme miatt nem volt alkalmas katonának, őt ezért nem hívták be –, és ő gyógyított is. Akár járvány volt, akár alkalmi betegség, akkor őérte jöttek a patikába. Nagyapám egyik elmondása szerint esténként általában egy lámpással járt haza. Kun Béláék voltak hatalmon Szamuely Tiborral, és a páncélvonat járta a falvakat. Az embereknek általában a tenyerét nézték meg, hogyha nem volt kérges, akkor a falhoz állították, és lelőtték. A Lenin-fiúk nem ismertek kegyelmet és kíméletet! Nagyapámat a patikából hazafele menet az odaérkező Lenin-fiúk megállították, és a kezét feltartva meg kellett állnia, nézték: „Ez nem paraszt! Állítsd a falhoz!” Akkor a nagyapám kezéből az egyik Lenin-fiú kivette a lámpást, és az arcába világított, majd odaszólt a többieknek, a parancsnoknak: „Ezt az embert ne bántsátok! Ez gyógyított meg engem itthon, amikor a járványos betegségem volt!” Visszamentek a páncélvonathoz, és életben maradt a nagyapám.
Az édesapám, miután elvégezte a Műegyetemet, Egerbe került a MÁV-hoz szakaszmérnöknek. A Füzesabony–Putnok közötti szakasz állapotáért kellett hogy feleljen műszakilag. De volt a családban bányamérnök is, az ükapám unokája, Dr. Edmund Riel. Amikor őt szakértőként Ankarába meghívták, egész Törökországot bejárhatta, és mindenütt szenet kutatott a törököknek. Törökül perfekt megtanult, a törökök elismerésként pasának kiáltották ki, és kapott föveget a fejére, úgy engedték haza, mert annyit tett Törökországért, amennyit ők nem is vártak! Horváth Imre nagyapámnak egy másik felmenője villamosmérnök volt. Pályázatot nyújtott be Temesvár közvilágításának a megvalósítására. Annyi tízezer koronát kapott ezért a munkájáért, hogy negyvenéves korában – idézőjelben mondom – „nyugalomba vonult”. Otthon, Temesváron egy laboratóriumot épített magának, és attól kezdve saját kedvére dolgozott. Volt egy felmenő rokonunk is, aki Kossuth Lajossal együtt harcolt, és vele együtt emigrált. Milánóban feleségül vette gróf Remo Tanari lányát. Ő az olasz csendőrség ezredese lett. Az első feladata az volt, hogy leküldték Szicíliába, hogy tegyen rendet. Ez a „nagybátyánk” állandóan levelezett az itthoniakkal, mikrobetűkkel, lúdtollal írta a leveleit, hol franciául, hol magyarul, hol németül.
 Az édesapám és édesanyám  házasságkötésük után Egerben telepedtek le. A Fürdő utca 2-ben születtem 1929-ben, ezt pontosan tudom, de az épületet lebontották, s azóta azt a területet beépítették. Később több helyen volt lakásunk, ahogy édesapámat helyezte a MÁV egyik helyről a másikra, Egerből Hatvanba, akkor Hatvanból vissza Egerbe, végül Egerből Miskolcra. A lakást nem kellett eladni soha, MÁV szolgálati lakásokban laktunk. A szolgálati lakást, fűtést, világítást teljesen díjmentesen a MÁV adta. Probléma nem volt, a költöztetést is elvégezték az illető helyett, úgyhogy ez semmi gondot nem jelentett, legfeljebb az, hogy nem tudtunk meggyökeresedni egyik helyen sem.Az elemi iskola első és a második osztályát az egri Szent Imre Herceg Római Katolikus Elemi Iskolában végeztem – az első két osztályt csak –, a Deák Ferenc utcában, ami ma is működik, megint mint Szent Imre herceg római katolikus általános iskola. Az osztályfőnökömet úgy hívták, hogy vitéz Forgách István. Így néztünk fel rá, mikor belépett a tanterembe! Nemcsak tiszteltük, szerettük is. Azért volt vitéz, mert az első világháborúban megsebesült, és a jobb szemét elvesztette, egy fekete kötést hordott, az hihetetlen tekintélyt kölcsönzött neki! Amikor édesapámat áthelyezték Hatvanba, akkor ment a család is, úgyhogy a harmadik elemit Hatvanban jártam. A negyedik elemit megint Egerben végeztem, az Egri Líceum Oktató Elemi Iskolájában. Ő is vitéz volt, aki ott tanított engem, mert akkoriban még első világháborús tanárok voltak. Őt vitéz Derencsényi Tibornak hívták. A cserkészeket az elemiben úgy hívták, hogy Farkaskölykök. Már Egerben cserkész lettem, többször táboroztunk a Berva-völgyben. Oda jártak ki a cserkészek, volt ott a táborkészítés, sátorfelverés, kondérban főzés, fizikai gyakorlatok. Tehát az életre neveltek bennünket, nemcsak fizikailag, erkölcsileg, szellemileg is, mert előadásokat is tartottak. Egyet megtanultunk keményen: a bajtársiasságot. A másiknak azonnal segítségére lenni, ha bajban van. Nem az én életem a fontos – a kettőnké.A gimnázium első évét 1939-40-ben még a Szent Bernát Gimnáziumban, a cisztereknél végeztem el. Oltay Rudolfnak hívták a testnevelőtanárunkat, aki a cserkészeket is nevelte és vezette. Nagy volt a fegyelem! Mert adva volt a tornaruha: rövid nadrág, fehér póló, és itt, elől a nagy pajzs, a ciszterci gimnázium pajzsa volt. Ugyanúgy, mint ahogy egyenruhánk volt, meg egyensapkánk volt, s az utcán meg lehetett mondani rólunk, melyik gimnáziumba járunk. Ha a tanár úr jött, abban a pillanatban tisztelegni kellett, mert ha nem tette az ember, akkor meg is állította azonnal, azt kérdezte: „Fiam, te hova jársz? Hát te nekem nem tisztelegsz?” Ez a fegyelem belénk ivódott. Azt mondja egyik nap Oltay Rudolf tanár úr nekünk testnevelési órán: „Fiúk! Pajzsot a mellre! Kiosztom nektek, mindenkinek a mellén legyen egy pajzs úgy, hogy pattintható legyen: le lehessen venni, és föl lehessen venni. Ha mosásba kerül, akkor a címer, az nem megy a mosodába! De kérjétek meg az édesanyátokat, hogy az ingre a pajzs alá a neveteket hímezze bele, hogy amikor visszajön a mosodából, akkor ki tudjuk osztani.” Eltelik egy hét. Sorba álltunk, kezdődött volna a testnevelési óra. A tanár úr középen áll, és fölteszi a kérdést: „Mindenki beíratta a monogramját a pajzs mögé?” „Atyaúristen! – mondom magamban. – Hát én elfelejtettem szólni édesanyámnak!” Kiléptem a sorból, odaálltam a tanár úr elé, és azt mondtam: „Nem! Tanár úr, én elfelejtettem, és nincs beírva a címerpajzs alá a monogramom!” Levette, megnézte, és azt mondta: „Állj félre!” Félreálltam. „Még egyszer fölteszem a kérdést: mindenki beíratta a monogramot?” Néma csönd. „Most vegye le mindenki a pajzsot!” Még ötnek nem volt beírva. Azt mondja: „Titeket megbüntetlek! Te, Ivánfi, állj vissza a sorba, mert volt annyi bátorságod, hogy elsőnek bevalljad a mulasztást!” Így neveltek a kifogástalan magatartásra! Édesapámat 1940-ben Miskolcra helyezték. Tanulmányaimat a minorita gimnáziumban folytattam, amelyet Fráter Györgyről neveztek el annak idején. A matematikát, a fizikát kedveltem. Amellett a nyelveket szerettem, azért, mert a tanáraim olyan kitűnőek voltak, hogy megszerettették velem a nyelvet. A gimnáziumban még egy tanárom volt, akiért rajongtam, a történelmet tanította. Gergely Károlynak hívták. Ő később a Sárospataki Református Gimnázium igazgatója lett, amikor államosították a gimnáziumokat. De Gergely Károly tanár úr annyira belelkesített engem, hogy például én az ő tantárgyából az órákra nem a történelemkönyvből tanultam, hanem bevettem magam egy-egy könyvtárba Miskolcon, és ott olvastam arról a korról, azokról a személyekről, akikről ő az órát leadta. Így történhetett, hogy amikor fölhívott felelni, sokkal többet tudtam, mint az osztálytársaim. Ők nyugodtan ültek a helyükön, mert tudták, hogy az én felelésem húsz perc. Ha az letelik, utána nem lesz feleltetés, mert már a tanár úr előadása következik. Mi nagyon kedveltük egymást, a tanár úr is engem, meg én is őt, ez bennem maradt a mai napig is, hogy tulajdonképpen mindig a magyar és a világtörténelem érdekelt, most is.Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását. Harminchat éves volt, élt a család tovább, mint addig, de az, hogy ő valahol dolgozzon, szóba nem jöhetett! Volt neki szobalánya mindig, vagy aki főzött, takarított is. Szüleim nagyon rendesen bántak ezekkel a háztartási segítőkkel, akik a vidéki falvakból jöttek fel, fiatal parasztlányok voltak. Kaptak havonta mondjuk negyven pengőt. Külön cselédszoba volt a lakáshoz, amit ő lakhatott, teljes ellátást kapott természetesen, reggelit, ebédet, vacsorát, és ennek fejében neki kellett kitakarítani a lakást, elmenni bevásárolni, meg segített a főzésnél. Amikor férjhez ment, vagy karácsony volt, vagy húsvét, akkor ezek a szobalányok mind kaptak ajándékot, ugyanúgy, mint mi, a gyerekek. Ha haza akart menni, akkor meg szabadságot, és hazamehetett a szüleihez. Alsózsolcáról volt egy segítsége édesanyámnak még a háború után, Erzsikének hívták, emlékszem rá, rendszeresen bejárt Zsolcáról, mert volt autóbusz-közlekedés, és be lehetett Miskolcra jönni, később nálunk lakott. Már eltelt vagy tizenöt év azután, hogy férjhez ment, de Erzsike még mindig jött hozzánk látogatóba Miskolcra, hozott kóstolót a disznóölésből! Megbecsültük maximálisan őket, és a legjobban a szüleim vigyáztak rá, hogy mi is úgy viselkedjünk, hogy ő az édesanyám munkatársa.1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet. Nem is a várost, azt kell mondjam, hogy nagyon jól célzottan a vasúti pályaudvart, a rendező pályaudvart bombázták, a tehervagonokat, mert Miskolc kulcsfontosságú volt a keleti front ellátása szempontjából. Ott kő kövön nem maradt! Szőnyegbombázást csináltak, és az amerikaiak lánccal, vaslánccal együtt dobták le a bombáikat! Négy-öt robbanóbomba össze volt kötve, mint egy koszorú, úgy zuhant le. Ezek több száz kiló robbanóanyagot tartalmaztak, úgyhogy ahová becsapódtak, ott óriási kráterek keletkeztek. Valamennyire a közelebb lévő családi házak is sérültek természetesen, de nem kifejezetten a lakosságot bombázták. Minket, diákokat kiköltöztettek Tállyára, mikor a város bombázása elkezdődött, és ott, a tállyai leventeszervezetnél voltam levente. Az volt a feladatom, hogy az éjszaka támadó meg a nappal támadó bombázókötelékek fordulását figyeljem, és azt jelentsem. Fegyverhasználatot is tanultunk. Kispuskás lövészet volt, tehát nem nagyöblű puskákkal, hanem csak kisöblű puskákkal volt a gyakorlat, gyakorlólövés. A leventeoktatás elsősorban nem is annyira fegyveres kiképzésnek számított, mint inkább fizikai kondicionálásnak. Rendszeres testnevelés volt, sport, hogy a fizikumát az ember meg tudja őrizni minden esetre, ami abban a háborús szituációban adódhat. A sportágak közt volt ökölvívás, birkózás. Én a birkózó szakosztályban voltam egyébként, és nagyon élveztem a dolgot, mert a fiúk szeretnek verekedni, vagy birkózni. Azért választottam a birkózást, mert az nem olyan, hogy szétverni a másiknak a fejét, mint az ökölvívók csinálják, hanem jó fogást kell találni, és hatásosan pontot szerezni. Ez nekem kedvesebb volt. A fegyelmet megtanultuk minden tekintetben. Az engedelmességet, a parancs teljesítését, és azt a viselkedést, ami ahhoz kell, hogy ha az ember egy szervezett és jó erkölcsű társadalomban akar élni, akkor ne mások kárára éljen, de ne engedje azt sem, hogy mások az ő kárára éljenek. Alaki kiképzésnek hívták azt, hogy megtanultunk díszmenetben menni, tudtunk vigyázzba állni, tudtunk pihenjbe állni. Akkor például fölhasználtak bennünket olyasmire, hogy ha Tállyán kigyulladt az egyik ház, tűz keletkezett, égett a padlás, a leventéket kivezényelték az oltáshoz a tűzoltók segítségére. Hasznunkat vették, és mi boldogok voltunk – nem azért, mert égett a ház, hanem mert segíthettünk, hogy eloltsuk a tüzet. Édesapámnak Miskolcon kellett gondoskodni róla – vasúti pályafenntartó mérnök volt –, hogy azonnal rendbe hozzák a kárt, és legalább két vasúti vágány átmenő vágányként működjön a bombázások után.
A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak. Karéjszerűen vették Hejőcsaba irányából körbe a várost, az alsó oldalt, és onnan próbáltak rohamozni. A németek villámgéppuskával dolgoztak, az úgy percenként 1550 lövést ad le. A védők zárótüzelést tudtak kiépíteni, úgy, hogy két szomszédos bunker keresztüllőtt a célirányokon, tehát nem volt hely, ahol át lehetett volna hatolni. Ez az ostrom december 3-ig tartott. Nekünk fölajánlotta a MÁV, hogy ha akarunk, mehetünk nyugatra. Biztosít kocsit, vihetünk koffereket, használati cikket, ami csomagunk van, bepakolhatunk, és megyünk Ausztriába. Akkor édesapám engem kérdezett meg, hogy fiam, neked mi a véleményed? Én akkor nem voltam még olyan idős, tizenöt éves múltam, de hát hatodik gimnazistának számítottam lassan. Én azt mondtam: „Édesapám, ne meneküljünk, énnekem az a véleményem, mert itt nincs kitérés. Hova meneküljünk? Vissza kell jönni majd. És akkor mit találunk itt? Mi lesz a lakásunkkal? Nincs értelme. Próbáljuk itt, a pincében átvészelni és kihúzni az ostrom idejét, mert ha vége van a harcoknak vagy továbbmennek a szovjet csapatok, akkor itt meg kell hogy induljon az élet, addig is próbáljunk meg életben maradni.”A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni. Fönt a lakásban keveset tartózkodtunk, az épületből se nagyon mentünk ki, mert sose tudtuk, hogy mikor indul meg a gránáttűz a város ellen. Volt úgy, hogy perceken múlott az életem: a világítást petróleummal oldottuk meg a pincében, a petróleum viszont a MÁV Járműjavítóban volt elérhető. Gyalog kellett kimenni érte a Soltész Nagy Kálmán utcából, ahol laktunk. A férfiak összefogtak hárman-négyen, elindultak a kannákkal. Mi, kamasz fiúk szintén, segítettünk egy-egy kannát vinni vagy hozni. Édesapám nem találta a kannát valami miatt, a másik három férfi azt mondta, hogy ők elindulnak, menjünk utánuk. Ahogy kiléptünk a házból, a közelükben csapódott be egy gránát, de úgy, hogy az egyik férfinak mind a két lábán nyílt törések voltak, alsó lábszár, felső combrész, ömlött a vér belőle. Nagyon jó volt, a sorsnak köszönhető, hogy egy szovjet tüzérparancsnok rögtön lefoglalta a földszinti lakást. Két géppisztolyos őr állt a bejáratnál, szovjet katonák, és oda nem jöhetett be, abba az épületbe senki! Mi a pincében meglehettünk, a földszinten tobzódott a tüzérparancsnok, attól mi távol voltunk, de ott nem lehetett semmit csinálni! Az élelmiszer-ellátás szinte teljesen megszűnt Miskolcon. A miskolci polgármester, aki akkor hivatalban volt, biztosította a város lakosságának a stratégiai ellátását, tartós élelmiszereket – lisztet, cukrot, füstölt húst, füstölt szalonnát, füstölt sonkát és egyebet, amit csak el lehet képzelni – beraktároztatott. Miskolc avasi részén mély, hosszú borpincék vannak. Ott tárolták ezt a hatalmas élelmiszer-mennyiséget, hogy a város lakosságának azután fejkvóta ellenében lehessen kiadni. Na de mikor a szovjet katonák ennek nyomára jöttek! Hamar nyomára jöttek, mert a bort keresték. De nem ám a dugót húzták ki a hordókból és lopóval szívtak volna bort, hanem géppisztollyal belelőttek boroshordók oldalába, a bor így spriccelt ki, és akkor addig ittak, amíg bírtak. Egy idő múlva már úsztak a borban. Szörnyű látvány volt, ahogy a füst ömlött ki némelyik pincéből, mert a füstölt húst meg a zsírt meggyújtották. A város élelmiszere ott volt! Elkótyavetyélték és tönkretették. Áldott állapotban lévő vagy hatvanöt éves nőket egyformán erőszakolták meg az utcán, ahogy érték! Énnekem mint tizenöt éves fiúnak borzalom volt ilyet átélni, mert én otthon, a szülői házban ilyet nem hallottam!
Az édesapám a háború után a vasútnál maradt. Az államvasutaknak a háború után is működnie kellett. A miskolci MÁV-igazgatóságot bízta meg a szovjet parancsnokság, hogy hozza rendbe a németek által felrobbantott vasútvonalat. Összeszedtek minket, és ugyan magyar felügyelet mellett maradtunk, a Szovjet Főparancsnokság mindenható volt. Nem láttak el bennünket élelemmel… Kaptunk mahorkát, ezt a dohányt a Pravdába lehetett csavarni, megnyálazni, és szívni mint a cigarettát. Én majd kiköptem a tüdőmet, mikor az első mahorkát elszívtam, ott szoktam rá a dohányzásra. Egy csajkában kaptunk teát, csáját, naponta adtak egyszer, meg délben levest. Amit még ettünk, az a kiásott cukorrépa volt, csákánnyal ástuk ki a fagyott földből, egy drótra ráhúztuk, ami egy leszakított vezetékdarab volt, a parázson megpirítottuk, és lerágtuk a drótról. Ez volt az ebédünk. Én ebben a szovjet munkatáborban dolgoztam február-márciusban. Miskolci vasutasok is voltak ott, akik szakmailag irányították egy darabig a dolgot. Nem olyan jellegű láger volt, mint a gulag, mert országon kívülre sem vittek. Félig szökve jöttem el, mert amikor az orosz csapatok továbbvonultak, a románoknak adták át a parancsnokságot. A románoknak ilyen őrző feladatokat adtak a hátvonalban, amikor az oroszok már Ózd fele haladtak tovább északra, akkor Miskolcon is jobbára román katonák maradtak. Én leléceltem Miskolc irányába.Az iskolába 1945 áprilisában kerültem vissza. Ekkor a segítségnyújtás a családnak a gyerekek részéről odáig ment, hogy például a front elvonulása után a legjobb fizetőeszköz a só volt. A sóért bármelyik faluban élelmiszert lehetett vásárolni, mindent: baromfit, füstölt húst, szalonnát, lisztet. Igen ám, de sót honnan lehet hozni? Erdélyből volt a legkönnyebb. Én például azt vállaltam, hogy elutazok vonattal a magyar–román határra. Útvonaluk volt: Miskolc, Szerencs, Tokaj, Rakamaz, Nyíregyháza, Csenger. Tokajon keresztül utaztunk vonattal, ha jól emlékszem, egy teherkocsikból álló, nem menetrend szerint közlekedő, hanem időnként menő, időnként jövő tehervonat-szerelvényen. Híd nem volt, mert azt felrobbantották a Tiszán, ott csak kis komppal lehetett egyik oldalról a másikra közlekedni. Rakamaz volt a másik oldalon, ott gyalog mentünk föl a rakamazi vasútállomásra, ahol ismét vonatra szálltunk, amelyik kiszállított minket arra az aktuális faluállomásra, ahova éppen sóért akartunk menni. Egy egész nagy hátizsákot telepakoltak az édesapámék használt ruhával, és azzal utaztunk le. Na de hogyan? Megrohantuk a vonatot. A vonatra való feljutást, azt két dolog határozta meg: a komp sebessége, amelyik a tokaji oldalról a rakamazi oldalra átvitte az embereket, és ott voltak lovas kocsik, amelyek némi ellenszolgáltatás fejében hajlandók voltak a vasútállomáshoz vinni az utasokat. Visszafele ugyanez volt. Akkor sóval érkeztünk, ami pláne nehéz volt, mert én például huszonöt kiló sót hoztam, ami keményen húzta a vállamat, nem volt egyszerű a dolgunk, tizenhat éves voltam. Olyan lassú volt a komp például odafele, hogy a rakamazi állomáson én már nem fértem be a teherkocsiba, meg a lépcsőn is ültek, úgyhogy akkor fölmásztunk a tehervagon tetejére, és a kocsik tetején fekve utaztunk a végállomásig. Negyven kilométert, ötven kilométert? Fogtuk egymás kezét, és közben kapaszkodtunk a tehervagon tetejébe, amin nem sok kapaszkodó volt, de mozogni nem mozogtunk, és csak ha már teljesen megállt a vonat, akkor lehetett leszállni. Többekkel összebeszéltünk, és együtt utaztunk. Rögtön összebarátkoztunk, volt ott szolidaritás, mindenki segített a másiknak. Aki fönt volt már a lépcsőn, és egy másik megpróbált oda felmászni, azt húzta, nem lökte le, hanem ellenkezőleg, valahogy próbáltak annak is helyet adni. Amikor már levegőt sem lehetett kapni odabent a vagonban, azt mondták, hogy nincs több hely. De akkor elkezdtünk menni a tetőre. Visszaúton Rakamazról megindult a versenyfutás az átkeléshez a kompra. Egyszer csak elkezdett süllyedni az egész komp a Tiszán, amikor könyörgőre fogta a komptulajdonos, hogy „Álljanak már meg emberek! Elsüllyedünk. Nem bírja a sóterhet, a túlterhelést ez a komp! Jövök vissza, és magukat is elviszem!” Megértette szerencsére a hátulja, hogy mi a probléma, visszahátrált, kiment, megemelkedett megint a komp, és átmentünk Rakamazról Tokaj irányába. A révésznek sóban fizettünk. Egy sapka só volt a bére, kimértük, odaadtuk, egy zsákba gyűjtötte. Tokajban várni kellett a vonatra. Befutott, megint helyet kerestünk, bejutottunk, és hazavittük Miskolcra a sót.
​1947-ben, az érettségi után aránylag könnyen felvettek az egyetemre. Nagy vitám volt az édesapámmal ebben a kérdésben, mert ő azt akarta mindenáron, hogy út- és vasútépítő mérnök legyek én is, de én mondtam édesapámnak, hogy nem, én vegyész akarok lenni! Két helyre pályáztam, a Budapesti Műszaki Egyetemre, meg a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára, és oda megkaptam szeptember végén a behívást. El is fogadtam, és Szegeden elkezdtem tanulmányaimat a Természettudományi Karon rendes vegyészként. Szegeden én otthon találtam magam. Rajongtam a városért, megszerettem a kollégáimat, tiszteltem és nagyra becsültem a professzoraimat. Nagyon szerettem Koch Sándort, Bruckner Győzőt, mindketten szinte atyai barátok voltak hozzám. 47-ben elkezdtem tanulni, jól is vizsgáztam egészen 49 januárjáig.Váratlan és meglepő dolog történt azonban velem. Volt egy falitábla az egyetemen, ahova kiírták mindig a professzorok, hogy melyik nap mikor kollokváltatnak, és név szerint föl voltak sorolva azok a hallgatók, akik X. Y. professzorhoz délelőtt tíz órára mentek. Ezért ezeket a híreket úgy időről időre megnéztük. Egyszerre csak láttam, hogy Felhívás, vagy Közlemény, vagy nem tudom én mi, és ki az aláíró? Még a szöveget nem is tanulmányoztam, de láttam, hogy Szeged Városi Pártbizottság. „Hát – mondom – mi a fene ez?” Azon a papíron fölszólították az egyetemi tanárokat meg a diákokat, hogy engem mint politikai megbízhatatlant, zárjanak ki az egyetemről. Én semmiféle pártban nem voltam benne. Én egyetemi hallgató voltam, igaz, kiálltam Mindszenty bíboros mellett, amikor őt hazug módon letartóztatták egy évvel korábban, hogy ő dollárral üzletelt, meg minden egyebet terjesztettek róla. Én "mindszentysta" voltam, magyarul ezt úgy hívták akkoriban. Emlékszem a felhívás egy mondatára, ezt szó szerint tudom megismételni, mert megjegyeztem abból az írásból, hogy „Ivánfi Jenő azokért lelkesedik, akik milliók és milliók szétdúlt és széthasított koponyájából építenek úri becsületet maguknak”. Volt egy egyetemi hallgató, aki lelkesedéssel tanult, a szakmájának élt – igaz, hogy volt önálló hitvallása, világnézete –, és máról holnapra megalakul a szegedi pártbizottság 1949 januárjában, majd rögtön azt követeli, hogy engem, ezt a diákot el kell távolítani. Én csak álltam, néztem és pislogtam, hogy most mi lesz? Az volt az első, hogy elmentem a dékán úrhoz, a dr. Bruckner Győzőhöz, és előterjesztettem a kérdésemet ill. kérésemet. „Professzor úr! Itt az indexem!” Vittem magammal. „Ez és ez van kiírva, adjon tanácsot, hogy mit tehetek!” Azt mondta nekem, mert a keresztnevemen szólított: „Jenő! Tanulj a kollokviumokra, készülj! Tedd le a vizsgáidat! Én a holnap reggeli gyorsvonattal utazok Budapestre a Kultuszminisztériumba – vagy az Oktatásügyibe, ahogy azt hívták annak idején –, és az ügyedben el fogok járni. Különben tájékoztatlak, hogy a szegedi pártbizottság nálunk is járt, és mindegyik professzoroddal alá akart íratni egy ívet, hogy követelik a te eltávolításodat, de egyetlenegy nem akadt, aki aláírta volna!” Minden évfolyamtársam tudta, hogy mi történt, mindenkinek elmondtam, hogy mi a helyzet, és akkor a diákság követelte, hogy az Auditorium Maximumban folytassak le vitát a pártbizottság küldöttjével. Én azt mondtam: „Kész vagyok kiállni! Adják ide a kulcsot!” Meg akarták tölteni az Auditorium Maximumot, hogy megvitathassam a pártbizottság emberével, hogy mi az igazság abban a plakátban! Nem adták ide már a kulcsot. Nem lehetett a vitát megrendezni, arra nem került sor. Bruckner Győző, amikor visszatért, azt mondta: „Jenő! Keresztfélév nincs, azt nem tudsz csinálni, egy évet elveszítesz, de a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fölvesz a dékán úr téged.” Írt az édesapámnak is egy levelet – mert én a szüleimet nem tájékoztattam erről az egész botrányról, nem akartam édesapámat izgatni –, és egy mondat volt a levélben, az utolsó, amit Bruckner Győző írt, hogy „Főtanácsos úr! Büszke lehet a fiára!” Ez az egy mondat nekem azt jelentette, hogy visszakaptam az erőmet, és mentem Pestre, hogy ott tanuljak tovább.Már tavasszal bejelentkeztem, mert nem akartam az utcán tölteni az időmet. Bejártam az egyetemre, hallgattam hol ezt a professzort, hol azt a professzort, lebélyegezték, hogy bejártam, aztán kezdtem szeptemberben a továbbtanulást. A Lónyai utca 3.-ban laktam, nagyon közel az egyetemhez. Albérletben laktam, mégpedig nagyon jó helyen, mert az unokanővérem férjhez ment, ketten voltak eleinte, és a lakásukat rögtön el akarták venni, mert meg volt határozva, hogy legalább hány személynek kell ott lenni. Ezt el akarták kerülni, és megkeresett engem az unokanővérem, hogy költözzek hozzájuk albérletbe, és akkor ameddig én Pesten tanulok, addig legalább bejelentett személyként náluk lakok. Ők nem kell féljenek a lakáselvételtől, énnekem meg biztosítják azt, hogy jól érezzem magam. Odaköltöztem. Az egyetemi templomba jártam misére vasárnaponként. A házmester, az közel hajolva mindig tudósított: „Megint itt volt az az idegen illető, és kérdezte, hogy tetszett-e misére menni! – Mondja meg neki, uram – mondom –, hogy igen, én minden vasárnap ott leszek!” Hogy Pesten milyen professzoraim voltak! Dr. Buzágh Aladár professzor úrnál kolloidkémiát tanultam. Ő egy régi vágású professzor volt, külföldet járt, több nyelvet beszélt, idősebb, tapasztalt ember. Az egyik kolloidkémia-órán, ahogy ülünk bent ott, ököllel valaki kívülről megverte az ajtót. A professzor tovább folytatta az előadást, oda se figyelt, nem érdekelte. A pedellus közben kiment, falfehéren visszajött, megint bezárta az ajtót, odament az asszisztensnőhöz, és súgott valamit a fülébe. Elfehéredetett az asszisztensnő is, odament a professzor úrhoz, súgott valamit a fülébe. Akkor a Buzágh Aladár így a tábla előtt azt mondta a hallgatóságnak és a pedellusnak: „Menjen vissza, közölje az illető államvédelmissel, hogy ide, az egyetemre a rektor úr engedélye nélkül hozzám nem jöhet be! És bárkit akar letartóztatni, itt nem engedem!”Közben Miskolcon az édesapámnak állandó meghurcoltatásban volt része. Már harmadéves egyetemista voltam, amikor B-listázták. Megzsarolták, hogy ha nem lép be a kommunista pártba, akkor elbocsátják. Akkor, 1951-ben volt a bolsevizmusnak a módszere a legkeményebb. Édesanyám megözvegyült máról holnapra. Mi az öcsémmel segítettünk édesanyámon, hogy atyánkat eltemessük. Miskolcon, a Mindszenty-temetőben nyugszik. Nehéz dolog volt nekem az! Akkor voltam huszonegy éves. Miskolcon egy háromszobás lakásunk volt összkomforttal, a párttitkár rátette a kezét, ahogy édesapám meghalt. Először csak azt csinálták, hogy lefelezték a lakást, és édesanyám visszaszorult egy szobára, úgy, hogy már csak egy zuhanyozója volt, meg egy étkezőkonyhája a lakás felében. 1954-ben kitették a lakásból a miskolci Zrínyi utcába, egy szükséglakásba, ahova a víz se volt bevezetve. Villany volt csak. Az öcsémmel vezettettük be a vizet, hogy nála meglegyen. Édesanyám vitte magával az ő édesanyját és a nővérét. Hárman laktak egy szobában, az özvegyi nyugdíjából élt. Nagyanyám, akiknek a patikáját a háború végén felgyújtották, segélypénzt kapott. Édesanyám nővére szintén özvegyi nyugdíjat kapott. Némi segítséget próbáltunk mi is nekik adni, meg az amerikai keresztapám elsősorban, aki csomagokat küldött.
Öcsém érdekes utat járt be. Őt behívták katonának érettségi után, 49-ben. A katonaságnál egy légelhárító osztagnál szolgált Budapesten. Azonban rendkívül kitűnt a többiek közül, mert kitűnő kézilabdás és futballista volt, sportolt a katonaságnál, és azon túlmenően pedig érettségivel rendelkezett. Senki ott a légvédelmi tüzérek között ilyen képzettséggel nem bírt. Egyszer csak megkérdezték, hogy ki akar tiszti iskolára menni. Öcsém vállalta a feladatot. A parancsnok az első helyen ajánlotta tiszti iskolára. Én akkor Pesten tanultam már, és eljött Imre öcsém meglátogatni engem a katonaidejében. Azt mondja nekem: „Te, Jenő! Baj van!” Mondom: „Micsoda?” Azt mondja: „Képzeld el, hogy a parancsnokom fölterjesztett a tiszti iskolára. Kiemelte, hogy érettségivel rendelkezem, hogy nagyon jól sportolok, semmi kifogás nincs a magatartásom ellen, és az Államvédelmi Hatóság nem engedélyezte, hogy a tiszti iskolára fölvegyenek, mert a testvérem vagy.” Az öcsémet énmiattam nem vették fel az iskolára.1951-ben engem is behívtak katonának Városlődre. Az utolsó egyetemi évemet végeztem. Egyetemistáknál július-augusztus volt a katonaidő, két hónap, szeptemberben leszerelés, és akkor vissza lehetett menni az egyetemre. Én nagyon szívesen mentem katonának. Olyan lövészdandárnál voltam, ahol a kiképző keret kommunista kohász-bányász altisztekből állt. Például olyan gyakorlataink voltak, hogy olyan negyvenöt-ötven kilométert kellett egy nap teljes felszereléssel megtenni oda-vissza, a célba jutni, lefolytatni a harcot, aztán vissza a táborba. Reggel négy órakor volt az indulás, óránként tíz perc pihenő. Egymás után hullottak el a legnagyobb szájú kommunista diákok! Kommunista bányászok voltak a kiképző őrmestereink, akik lenézték az egyetemistákat. Az amúgy is szigorú kiképzést nálunk vették a legkeményebben. Álltuk a sarat. A keresztapám, aki édesapámnak a bátyja volt, ezekben a nehezebb időkben, a háború után segítette a családot. Nem pénzzel föltétlenül, hanem UNRA-csomagokkal, amelyekben küldött kakaót, csokoládét, cigarettát, ruhaneműt – mindent, amiről azt gondolta, hogy szükségünk van rá. Többek között küldött haza egy amerikai pilótaruhát, leszedték róla a rangjelzést meg minden egyebet, egyetlenegy dolog maradt rajta, egy tigrisfej volt, azt hiszem, a hátán. Amikor be kellett vonulni Városlődön, akkor én ezt a zöld színű vasalt nadrágot meg a fölsőrészt, a cipzáros dzsekit viseltem, és ahogy álltam ott a sorban, mögöttem is elment egy őrmester, és rám ordított: „Maga honnan jött?!” Mondtam: „Jelentem, Miskolcról!” Azt mondja: „És ez a ruha honnan van?” Mondom: „A keresztapámtól.” Nem beszélt többet. Átöltöztünk katonaruhába. Ezt össze kellett csomagolni, ráírtuk a nevünket mindnyájan, és leadtuk a raktárba. A leszerelés augusztus végén volt. Mindnyájan mentünk, sorba ki voltak a csomagok rakva rajonként, szakaszonként. A sátorlakók mind megkapták a ruháikat – az én ruhám sehol! Akkor mondom az őrmesternek: „Melyik sátorban van a politikai tiszt?” „Abban!” Bementem a politikai tiszthez, és mondtam: „Jelentem, ellopták az öltözetemet! Azonnali kártérítést kérek! – Hogyhogy? – Hát én ezt nem tudom az elvtársnak megvilágítani, de nincs ruhám, amiben hazautazzak Miskolcra! – Utánanézek!” A fiúk közben a saját cuccaikból, ami nélkülözhető volt, összeadták nekem a ruhákat. Visszajön a politikai tiszt: „Nincs meg a ruhája!” „Akkor – mondom – Budapesten a parancsnokságon írásbeli jelentést teszek, hogy itt a városlődi szolgálatom idején ellopták a teljes öltözékemet! Az egész szakasz tanúsítja, hogy miben vonultam be!” A politikai tiszt erre azt mondja, jöjjön be a sátramba! Ott közölte: „Adok magának száz forintot, és hallgasson!” A száz forintot zsebre tettem, és hazamentem. Az egyetemen még azon is csodálkoztak, hogy engem leszereltek. A professzoraim közül többen feltételezték, hogy esetleg még azt megkísérlik megtenni, hogy hiába lenne nekem az ötödik évfolyamom első szemesztere, nem fognak szeptemberben leszerelni, és akkor nem kaphatok diplomát. Amikor a diplomám megkaptam, azt úgy emlegették, hogy te, Jenő, hát ez a világ hetedik csodája, hogy te itt diplomát kaptál! Az államvizsga-papíromban egy iszonyatosan rossz képet festett, hogy „szervetlen és analitikai kémia – jeles. Orosz nyelv – jó. Marxizmus–leninizmus – elégséges. Honvédelmi ismeret közepes.” Amikor én államvizsgáztam, dr. Schulek Elemér professzor úr előtt, akkor szó szerint azt mondta a professzor úr: „Hallgató úr! – mert így szólítottak bennünket. – Önnek ez nem a vizsgakérdés válasza volt, amit itt elmondott, hanem egy előadás. Remélem, hogy még találkozunk!” Schulek Elemér professzor úr azt akarta, hogy ott maradjak tanársegédnek a tanszéken. A Tanulmányi Osztálynak kellett jóváhagynia a javaslatot, egyetlen húzással elvetették. Pedig még dr. Pungor Ernő adjunktus úr is mindent bevetett az érdekemben, mert ismerte a felkészültségemet, a személyi tulajdonságaimat. És nem sikerült neki! Az elhelyezkedésnél három csoportra osztották az évfolyamot. Az első csoportba kerültek azok, akik párttagok voltak, a második csoportba kerültek azok, akik esetleg nem voltak ugyan párttagok, de nem szóltak a rendszer ellen soha, egy meghunyászkodó réteg, aki elviseli azt, ami van, de nem támad, mert tudja, hogy ő húzza a rövidebbet. A harmadik csoportba tartoztak azok, akiket politikailag eleve megbízhatatlannak tartottak, soha nem voltak párttagok, és egyéb érdemük sincs. Én ebbe a csoportba kerültem. Negyvenkét állás volt kiírva. Elsőnek behívták a legjobbakat. Azok kimazsolázták maguknak a budapesti jó cégeket, a nevüket beírták, lepecsételték a kvesztúrán, hogy „igen, ez az állás akkor a magáé”. A legvégén, amikor én is bekerültem, akkor fölajánlották a következőket: Sztálinváros, az Eger melletti Berva–völgyében egy gyár vagy Kazincbarcika. Abszolút egyértelműen Kazincbarcika mellett szólt az én választásom, mert édesapám Miskolcon van eltemetve, édesanyám nagyanyámmal és nagynénémmel Miskolcon élt, az öcsém Miskolcon élt, és azt mondtam, hogy Kazincbarcika legalább oda közel van! Egerben nekem sajnos rokonom senki nem maradt, tehát ott nem volt hozzátartozóm, Sztálinvárosban sem volt semmi  lehetőségem, hogy rokoni kapcsolatokat ápoljak. Vadidegen környezet, nemi betegségek, alkoholizmus!Kazincbarcikán is volt egy politikai fogolytábor. Az nem volt ínyemre! Én a Borsodi Vegyipari Trösztnél dolgoztam, ahhoz tartozott a Kazincbarcikai Kokszoló építése. Budapesten az Anker köz 3.-ban volt a Tröszt központi irodája. A vidéki betanulási idő után már jobbára ott dolgoztam, mi ellenőriztük a műszaki terveket. Sokszor késő estig dolgoztunk. Én soha nem mentem be reggel hét órára meg a Szabad Nép-félórára. Jött a személyzetis, hogy „tíz percet késett, Ivánfi elvtárs!” Mondom: „Akkor meg maga legyen itt este nyolc órakor, amikor én hazamegyek a munkából, és azt bélyegezze rá! Én rábélyegeztem, látja, ott van!” Aztán nem szóltak többet. Annak idején Rákosi Mátyást a műszaki szakemberek, Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke, más kommunisták figyelmeztették: „Hogyha te itt a hároméves tervet, meg az ötéves tervet végre akarod hajtani, akkor vedd el a kezed a mérnökökről!” És őszintén hozzá kell tennem: engem akkor, amikor mérnökként dolgoztam, tulajdonképpen semmi különösebb atrocitás nem ért, nem bántottak, hagytak dolgozni, és még bizonyos önállóságot is élveztem a munkahelyemen. Ez azért volt, mert rá voltak utalva, hogy műszaki eredményeket produkáljanak. Ezt meg mérnökök nélkül nem lehetett. Később, amikor a nálamnál jóval idősebb és jóval kompromittáltabb kollégáimat B-listázni akarták, én két kollégával összebeszéltem: „Gyerekek! Közös megegyezéssel mondjunk fel mi hárman, mert minket alig tűrnek itt meg, ezt látjátok! És menjünk a Nehézvegyipari Kutató Intézethez Veszprémbe, a NEVIKI-be, mert ott rengeteg mérnököt keresnek!” A NEVIKI-kollégákat én a pécsi kiküldetésem idejéből ismertem, mert betanulni a Pécsi Koksz Művekhez küldtek le korábban a tröszttől. Ezen túlmenően voltam Dorogon is, akkor Esztergomban laktam, azután voltam az Óbudai Gázgyárban is. Amikor kértük, nem akadályozták meg az áthelyezésünket. A Nehézvegyipari Kutató Intézethez ugyanis igen nagy reményeket fűztek, így felvehettek bennünket, mérnököket.
Egy dolgot csináltam Pécsen, vagy kettőt. A kísérleti üzemet vezető főmérnök csak időnként jött le. Ha Pestre ment fel, a központba, én szabadon végezhettem a dolgomat, sőt felvételre vagy elbocsátásra is tehettem javaslatot. Egy nap meg is jelent egy leányka, hogy tudnék-e rajta segíteni. Bemutatkoztunk egymásnak, tizennyolc éves múlt, érettségizett. Azt mondta: „Hajnalban az Államvédelmi Hatóság édesapámat letartóztatta, és az ágyból elvitte. Édesanyám egyedül maradt a testvéreimmel, és énnekem nincs állásom.” Rimer Erzsébetnek hívták. Mondom: „Erzsike, én laboránsnak vagy segédlaboránsnak megpróbálom felvenni magát ide. Ha ezt keresztül tudom vinni a főnökömnél, akkor megy.” Lejött a főnököm, azt mondta: „Jenő! Természetes, hogy segítünk! Rimer, akit elvittek a legjobb emberem volt, az egész bányának a műszaki igazgatója! Csak azért fékezte a termelést, mert nem engedte, hogy lerabolják a szénbányát!”
Egy másik alkalommal jelentkezett nálam egy férfi, olyan harminc és negyven év között. Soha nem láttam. Bemutatkoztunk egymásnak. Azt mondja: „Bajban vagyok! Nem tud rajtam segíteni?” Mondom: „Mi a baj? Foglaljon helyet!” Azt mondja: „Nem kapok sehol állást. Megnősültem, és nem tudunk megélni a feleségemmel.” Mondom: „Maga miért nem kap állást?” Azt mondja: „Csendőr voltam.” Mondom: „Nézze, én megpróbálom magát fölvenni, de csak segédmunkásként tudok helyet biztosítani. Ha ez megfelel, és el tudom intézni, akkor értesítem. Jöjjön be hozzám egy hét múlva!” Bejött egy hét múlva, felvettem, és hordta a szenet, ott dolgozott, de meg tudtak élni. Eltelt egy hónap vagy másfél hónap, megint visszajött hozzám, hogy négyszemközt akar velem beszélni. Azt mondja: „A feleségem áldott állapotban van. Nem tetszik tudni szülész-nőgyógyászt? Mert pénzünk alig van, de hát hogyha mégis az a gyerek megszületik, megvizsgálná a feleségemet!” Nekem kitűnő barátom volt ott egy egyetemi magántanár Pécsen, aki szülész-nőgyógyász főorvos volt. A Don-kanyarban is kint volt mint tábori orvos, onnan jött haza. Az ő édesanyja meg az én édesanyám, az ő nagyanyja és az én nagyanyám már barátnők voltak. Amikor én Pécsre lekerültem, az édesanyám fölhívta a figyelmemet: „A Barnáékat látogasd meg, mert generációs barátság!” Mikor Barnának elmondtam, hogy miről van szó, azt mondja: „Tényleg? Hát jöjjön ide a magánrendelőbe, én egy fillért nem kérek tőle, a paraszolvenciát nem fogadom el!” Elkísértem, elvittem. Megszületett a gyerek egészségesen.
Egey Zoltán doktor nagybátyám és felesége, Csiri Budapesten laktak. A Honvéd Kórház Sebészeti Osztályán dolgozott a nagybátyám 56-ig, de miután ő hajlandó volt operálni a forradalmárokat, azonnal elbocsátották a honvédségtől. Én nagyon jó kapcsolatot tartottam velük, bárhol dolgoztam és laktam, hogyha volt szabad hétvégém, meglátogattam őket.
 Az ötvenes évek elején Egey Zoltán a székesfehérvári kórházban dolgozott még. 1952 őszén náluk voltam vendégségben, beszélgettünk, amikor egyszer csak azt mondja nekem Csiri nagynéném: „Te Jenci! Ha nősülni akarsz, akkor menj el Budapesten a Németvölgyi út 51. szám alá, és keresd Járay doktorékat!” Mondom: „Miért? Ott van egy kislány?” „Az több ennél! Az egy feleségnek való kislány! Kosárlabdázik és az országos válogatottban is játszott, kitűnően úszik. Szellemileg, fizikailag egészséges, tele van szeretettel, és neked való partner!” Felírtam a címet: „Németvölgyi út 51/B. Dr. Járay.” Akkor még nem tudtam, hogy mit csináljak. Amikor a diplomámat megkaptam, úgy gondoltam, hogy lazítok egyet. Kihasználom a szabadidőmet. Nem kötöm még le magam, majd csak harmincéves koromban. Egy vasárnap délután nem volt programom. Budapesten mindig volt három-négy hely, ahova szerettem menni. Első helyen mondom a Zeneakadémiát, a második helyen az Operaházat, a harmadik helyen a Magyar Nemzeti Színházat, és a negyedik helyen az Operettszínházat. Ahogy lapozgattam a noteszem, mondom, itt van egy cím. Járai doktor. Fölértem a Németvölgyi útra, fölmentem az emeletre, vasárnap délután fél ötkor becsengettem, és kijött egy nálamnál fiatalabb ember, olyan tizennyolc-húsz éves, és kérdezi: „Kit tetszik keresni?” Mondom, „Ivánfi Jenő vagyok, és dr. Járay Jenő urat keresem”. Azt mondja: „Milyen ügyben? Vasárnap délután?” Mondom: „Magánügyben.” Nagyon csóválta a fejét, bement, és szólt az édesapjának. Bemutatkoztam neki is, beengedett, leültem, kezdtünk beszélgetni. A család a régi dolgokról mesélt, hogy az én rokonaim közül kiket ismernek, közös ismerősökre leltünk. Egyszer csak a szemben lévő ajtó kinyílik, és belibbent a feleségem. Na, mondom, ő már igen! Fölálltam, bemutatkoztam. A vizitnek nem lett volna szabad tizenöt-húsz percnél tovább tartani, akkor azt úgy általában betartották. Tény az, hogy megtetszett nekem a kislány, fölírtam a telefonszámát, meghívtam a feleségem, akkor még Jost Évát, Operába. A szálak egyre erősebbek, sűrűbbek lettek, a hitvallásunk, a világnézetünk, a társadalmi beállítottságunk teljes mértékben megegyezett. A családszeretet például, az közös volt. Áprilisban megkértem a kezét az édesapjától, május elsején lehoztam őt édesanyáméknak bemutatni, hogy ő a választott menyasszonyjelöltem. Amikor a konyhába kiment az édesanyám, a nővére meg Móti, a menyasszonyjelölt, és nagyanyám volt csak velem, ő hozzám hajolt, és annyit kérdezett, szó szerint: „Kisunokám! Hol szerezted ezt a szépecskét?” A család azonnal befogadta. 1953 május elsején a Mátyás-templomban fölhúztuk a gyűrűt egymás ujjára, egy ünnepi ebéden vettünk részt, és megvolt az eljegyzés. Ezután kellett jönni az esküvőnek, amit október 25-re tűztünk ki, szintén 1953-ban.
  A feleségem családját már korábban megismertem. Az ő édesapja ugyanúgy ott lakott Járai doktoréknál, albérletszerűen, mert nem kapott munkát Debrecenben sehol mint építészmérnök. Politikailag megbízhatatlan volt ő is. Építési vállalkozó volt, háromszáz embert foglalkoztatott. Maga gyártotta a parkettát, mindent, amit csak tudott: a téglagyárral szerződése volt, és minden tetőszerkezetet az ő asztalosai, épületasztalosai csináltak, az ő villanyszerelői építették ki a hálózatot, a vízvezeték-szerelői végezték a vízszerelést. Komplett vállalt fel épületeket, többek között templomokat és laktanyákat is.
Az esküvőnk idején még a Borsodi Vegyipari Trösztnél voltam alkalmazásban. Pécsre mentünk vissza úgy, hogy a feleségem Komlón dolgozott, oda járt ki Pécsről naponta "Fakarusszal". A Csepel teherautót átalakították fapados busszá, az volt a Fakarusz. Azzal járt ki. Egy évig voltunk Pécsen, ott került áldott állapotba már a feleségem, és a következő évben, 1954-ben, szeptemberben szülte meg első gyermekünket, Andreát. Így már szükség volt lakásra, mivel albérletbe gyerekkel nem nagyon vettek fel senkit. Épp akkor hívtak a NEVIKI-hez.
A munkahelyváltásom azért is indokolt volt, mert amit a BVK Berentén létesíteni kívánt, azzal nem értettem egyet. A tröszt politikai nyomásra egy képtelenséget akart megvalósítani: barnaszénből terveztek kokszot gyártani az acélgyártáshoz. Az acélgyártáshoz használt koksszal szemben két követelmény van, ne legyen nagy kéntartalma, és ne legyen nagy hamutartalma. Ilyen kokszot barnaszénből előállítani nem lehet. Amikor az NSZK-ban dolgoztam az Eschweiler Bergwerks-Vereinnél, az is egy kokszoló volt, de az tizenegyezer kalóriás szénből lepárolt koksz volt!  Az itteni új kokszolót egy államvédelmis mérnök tervezte a VEGYTERV-nél. Ő kényszerítette ki mindenáron a megvalósítását is Berentén, miután ott nagy mennyiségben volt barnaszén és lignit, ami arra alkalmas, hogy erőműben felhasználják. Ez volt a szakmai része a dolognak, ami engem taszított. A másik oldala azonban még inkább. Kazincbarcikán egy politikai fogolytábor volt. Engem is csak motozással engedtek be időnként – jóllehet ott dolgozó mérnök voltam. A nagy sóraktárat, amit szinte műemlékként még eddig meghagytak, kizárólag a foglyok építették, mégpedig magyarok és németek. Én is kitaszítottként érkeztem Barcikára, mert máshol nem kaptam állást, ők is kitaszítottak voltak.
A BVK-tól a NEVIKI Szénosztályra kerültem, mégpedig a kísérleti Szénosztályra, ott laboratóriumi kísérleteket kellett végeznem a szénnel kapcsolatban. De vissza-visszaküldtek Pécsre, mert ott volt egy kísérleti kisüzem. Ott voltam tartós kiküldetésben hat hónapig a feleségemmel, miután Debrecenben megesküdtünk. A kettőnk lakáskérdése így oldódott meg az új albérletben. A feleségem Komlón volt titkárnő, oda járt ki gyors- és gépírónak. Mi ketten éltünk ott lent, de a feleségem – hála az Istennek – áldott állapotba került, 54-ben meg is született Andrea. Amikor a kisgyerek jelentkezett, nyilvánvalóvá vált, kell lakás, albérletben nem lehet folytatni. Mi akkor minden követ megmozgattunk, hogy a NEVIKI legyen az, amelyik biztosít nekünk lakást. Kaptunk Veszprémben egy kettő szoba összkomfortos lakást, ahol már a gyereket is el tudtuk helyezni.
Andreát a kocsijában odatoltuk a teniszpálya mellé. Nézegette, hogy mit csinálunk, és mi addig teniszeztünk. Nem volt elviselhetetlen életünk. A NEVIKI-től öt percre laktam, tehát elég volt háromnegyed nyolckor elindulni, és már nyolcra ott voltam a munkahelyemen. Kutatómérnök voltam, tudományos munkatárs, így hívtak. Időnként vidékre is mennem kellett. Ott talán másodszor mentette meg az Isten az életemet! Hivatalosan kiküldtek a Péti Nitrogénművekhez, hogy egy ellenőrzésen vegyek részt. Mintát kellett venni egy 900 milliméteres csővezetékben folyó, nagy nyomás alatt álló hidrogéngázból, ami gyúlékony, robbanékony, és a legveszélyesebb gáz a tűz szempontjából. A mennyiségmérés úgy történt, hogy a csőbe betettek egy szűkítő gyűrűt, és akkor a két oldalon mérték a nyomást, ennek a különbözetéből meghatározták a gázáramlás sebességét, illetve mennyiségét. A méréskor nyilvánvalóan kiömlik a hidrogén gáz, tehát a közelben nem lehetett se szikra, se láng, semmi az égvilágán. A négy szerelőnek azonnal tudtak gázálarcot adni. Engem visszatartott a kollégám, aki ott segített, hogy „Jenő, várjál már! Neked nem tudok ötödiket adni.” Vártam vagy három percet, megkaptam én is a gázálarcot, és indultam volna, hogy bemegyek a fúvóházba, amikor iszonyatos dörrenés hallatszott! A tetőn tízméteres lángoszlop csapott ki! Hegesztő dolgozott a tetőn, és a műszakiak nem vették észre. Egy óra múlva megjelent az Államvédelmi Hatóság, hogy szabotázs. Közbevetőleg akartam ezt elmondani, példaként arra, hogy több ilyen eset volt az életemben, amikor keresztet vetettem, és azt mondtam: „Istenem, Uram! Még igényt tartasz a szolgálatomra, úgy látszik, hogy tovább kell maradnom!”Veszprémben a feleségem a Vízműveknél volt gyors- és gépírónő. Azt csináltuk, hogy a feleségem nagyanyja lejött hozzánk, és ő volt Andikával, a kisgyerekkel. Főzött, együtt volt a gyerekkel, gondoskodott róla. Amikor pedig mi szabadultunk a munkából –természetesen mentünk bevásárolni, intéztük a fűtést. A dédmama meg állandóan velünk volt, velünk étkezett, vacsorált. A gyermekünk teljesen beleszeretett a dédanyjába. Ez egy nagyon nyugodt életszakaszunk volt. A nélkülözéseket, azt nem említem, mert azt viselte az ember. Volt annyi akaratunk, hogy tudtunk lemondani. Nem a fizetésből adódott a nélkülözés, hanem mert például nem lehetett húst kapni. A hentes egyszer egy héten tudott húst kimérni, nekem akkor fel kellett négy órakor kelni reggel, és beállni a sorba, hogy húst tudjak venni. Egy kilót adtak, kész! Nem is volt vita. Ha marha volt, akkor marhát, ha sertés volt, akkor sertést. Ezt mi egy kvázi nélkülözésnek tartottuk, hogy egyszer van hús egy héten, és ezért hajnalban fel kellett kelni, hogy nyolcra bemenjek a hivatalba, mert a munkámat, nem akartam elmulasztani.1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított. Lehetetlen elképzelni, hogy én Brusznyai Árpádhoz nem csatlakoztam volna! Abban a pillanatban mellé álltam volna! Október 23-án délelőttös voltam, ebéd után mentem be Budapestre, azzal, hogy este elmegyek a Zeneakadémiára, vagy a színházba, vagy az Operába, ahova tudok, vagy meglátogatom a rokonokat. A Nyugati pályaudvaron kilépek – óriási tömeg. Magyar zászlók, piros-fehér-zöld zászlók mindenütt, és emberek különböző jelszavakat kiabálnak: „Hol a magyar urán? Ruszkik haza! Vesszenek az ávósok!” Mindet nem tudom elsorolni. „Ejnye – mondom –, hát itt a helyem!” A feleségem nagybátyjáékhoz azonban fel kellett ugranom. Ott volt három fiú, szóltam nekik, hogy „Jenő – Járay Jenőnek hívták – ,gyertek le! Odalenn, Budapesten forradalom van! Hát itt, Budán mit csináltok? Semmit nem láttok az egészből, nem tudjátok átélni!” Vették a kabátot, és akkor már négyen mentünk vissza. Így kerültünk a Sztálin-szobor ledöntéséhez, majd tovább a Rádióhoz. Később mentem a hírlapkiadókhoz, és a röplapokat adtam, szórtam. Az új Szabad Népet osztogattam az utcán. A nagybátyám pedig, dr. Egey Zoltán a klinikára járt be állandóan a sebesülteket műteni.
Közben kihirdették az általános sztrájkot. Magyarországon minden gyár leállt. A közlekedés is, énnekem nem volt más közlekedési eszközöm, mint az alkalmi teherautó, hogy a családomhoz lemenjek. Az első az volt, hogy Budapestről mihamarabb Debrecenbe, az akkor már ott élő családomhoz lekerüljek. A falu emberei, a gazdák gondoskodtak élelmiszerről a fővárosnak, így vidékről sok teherautó jött Budapestre. A Nyugati pályaudvar parkolóját rendezték be. Odajöhettek a budapesti lakosok, libasorban álltak, és mindenki kapott egy egységcsomagot. Az egyik teherautóról lisztet vagy cukrot, a másikról füstölt húst, a harmadikról baromfit lehetett kapni. Ezek a teherautók üresen indultak vissza a faluba, ahonnan jöttek, és a sofőrök megkérdezték: „Ki akar vidékre jönni?” Fölszálltam a teherautóra, aktatáska volt nálam, és mentünk. Késő éjszaka érkeztünk meg Szolnokra. Az is meg volt szervezve, hogy a sofőr rögtön az iskolához ment. Ott alhattak azok, akik átutazóban voltak. Ehhez az iskolához aztán jött olyan teherautó, amelyik sofőrje azt mondta, hogy Hajdúszoboszlóra megy. Akkor azok, akik abba az irányba akartunk továbbmenni, fölszállhattunk, és mentünk megint tovább. Hajnalban érkeztünk Debrecen közelébe. Ott közölte a sofőr: „Én itt a városba nem megyek be, mert azt szovjet gyűrű veszi körül, és azonnal átkutatnak mindent. El kell, hogy köszönjünk. Maguk próbáljanak bejutni gyalog. Hogyha beengedik magukat, vagy elkerülik a járőröket, akkor be tudnak menni.” Leszálltam a teherautóról, és azt mondtam, hogy „Uramisten! Segíts! Hogyha idáig eljöttem, akkor most már a város közepébe valahogy bemenjek!” Bejutottam. Amikor megjelentem a feleségeméknél, mindenki csak széttárta a karját! Nem tudták elképzelni, hogy én hogy kerültem oda, honnan jöttem. De rögtön középre kellett ülni, körülöttem az összes rokonság, ismerősök, és mesélnem kellett hogy Budapesten mi van. Mi a helyzet.
November közepére az autóbusz-közlekedés is helyreállt a városok között, és én végre át tudtam menni Debrecenből autóbusszal Miskolcra, hogy nagyanyámat, édesanyámat, nagynénémet, öcsémet megnézzem, hogy velük mi van. Ott töltöttem két napot náluk, majd először visszamentem Debrecenbe, és Debrecenből jöttem vonattal vissza Budapestre megnézni, hogy mi történt. Ismét Járay-ékhoz mentem. Elmentünk sétálni a városba, hogy értékeljük a helyzetet. Amit láttam Budapesten, az elképesztő volt! A város nagy része romokban hevert! Az egyik sógornőmnél ott lakott Feri meg Pali, a család barátai. Felmentünk hozzájuk, és később az Andrássy úton már négyen sétáltunk. „Mit csináljunk, gyerekek? Ezt nem lehet kibírni! Ami itt volt, és ami ezek után fog jönni! Bosszúállás lesz!” Ahogy így sétáltunk, jött a nagynéném velem szemben, megölelt, és azt mondja: „A Zoli meg a Tamás már odaát vannak, Bécsben, sikerült átjutniuk, kaptam hírt is róluk. Innen csak elmenni lehet, itt nem lehet maradni! Iszonyat, ami lesz!” Ők teherautóval mentek el.
  Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram! Ha Ön kint van, rendelkezik állással, el tudja tartani a családját, és van lakása, akkor a családja is kap beutazási engedélyt, azt mi rögtön megadjuk.” Találkoztunk másnap a Déli pályaudvaron, megvettük Szombathelyig a jegyet, kimentünk a vonathoz, volt még négy hely, beültünk. A kalauz közölte: „Uraim! Itt a vonat megtelt, mi indulunk! Nincs menetrend, csak célállomás!” Elindult a vonatunk tömve zsúfolásig! Két dolog szinte mindenkinél volt: térkép és alkoholos ital. Nagyon erős dohányos voltam. Kimentem a folyosóra dohányozni, jöttek a többiek is. Mellettem állt egy kalapos férfi abban a zöld viharkabátban, ami akkor normaviselet volt, a gyárak azt adták az embereknek. A férfi odahajolt hozzám, és azt kérdezte, hogy vezető nem kell maguknak? Elgondolkoztam magamban, néztem az illetőt, aztán: „Nézze – mondom –, ezt meg kell beszélnem a barátaimmal, mert nem egyedül vagyok, de nem kizárt.” Odamentem a társaimhoz, két lépésre voltak a többiek, mondtam, hogy fiúk, itt van egy ember, aki ajánlkozott, hogy ő vezetne minket a határon keresztül. Mit szóltok hozzá? Azt mondták mind a hárman, hogy szükség lenne rá, mert mi ott a határon nem nagyon vagyunk ismerősek. Mondom: „Nézzétek, én odamegyek, és ha szimpatikusnak találom, meg hihetőnek azt, amit nekem mond, akkor elfogadom az ajánlatát. Ha nem, akkor meg nem.” Két dolgot néztem meg: az egyik, hogy a szemembe néz-e, amikor beszél, a másik, hogy milyen a kézfogása. Száraz-e a tenyere, és marokból fogja-e meg az én tenyeremet. Odaléptem hozzá. „Uram! – mondom – Bennünket először is az érdekelne, hogy hogyan gondolja ezt az egészet.” Azt mondta: „Nézze! Szombathelyről jöjjenek ki holnap reggel Bucsuba…” Ez egy falu ott a határon, egy kis létszámú falu, annak idején vasútállomása is volt. „Ott szálljanak le az autóbuszról, a Fő utcán menjenek végig, addig, amíg a falu utolsó házához érnek, ahol jobbkézt van egy kőkereszt, ami jelzi a falu bejáratát. A kőkereszttel átellenben van egy nagy falusi épület csűrrel, nagy kapuval, körülvéve kerítéssel. Zörgessék meg ott az ajtót! Két kuvasz fog ugatva kirohanni, jön a gazda utána. Meg fogja kérdezni: »Ki az?« Maguk annyit mondanak, hogy »a János bácsi küldött«. Ő ki fogja nyitni a kaput, beengedi magukat, bezárja az ajtót, megmondja, hogy hol tartózkodhatnak. Délben, ha szól a harang, én megyek magukért, és indulunk.” Bizalmat keltett az ember, elfogadtam a tervét. Szombathelyre megérkeztünk este, sötét volt. Statárium. Tilos volt az utcán tartózkodni. Akit elkaptak, azt rögtön befogták a szovjetek vagy az Államvédelmi Hatóság emberei. Viszont Feri, aki víz- és közmű-gépészmérnök volt, tehát ezzel a témával foglalkozott, járt ott lenn, Szombathelyen kevéssel előtte, és emlékezett arra, hogy az állomás mellett volt egy munkásbarakk, ahol a munkásai laktak, akik vízvezeték-, csatornaépítés meg egyéb területen dolgoztak, úgyhogy keressük azt. Kaptunk is szállát kaptunk a barakkban. 
Másnap megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba. Kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több. Törülköző, fogpaszta, fogkefe, szappan, tisztálkodószerek, egy nagy darab debreceni paprikás szalonna jól becsomagolva, és mentünk a csűrbe mind a négyen. A csűrben volt egy nagy szekér, rúd nélkül. Csak a férfi jött ki, ővele találkoztunk. Azt mondja: „Én magukat kénytelen vagyok ebbe a szekérbe befektetni.” Napraforgószár meg kukoricaszár volt az aljába betéve, erre ráfektetett minket egymás mellé, és ugyanezzel betakart. Zsebkendőt tettünk az arcunk elé, hogy egyrészt lélegzetet tudjunk venni, másrészt az óránkat meg tudjuk nézni még. Elhelyezkedtünk, és csendben, egymással suttogva ott feküdtünk a szekérben. Szorosan feküdtünk négyen, úgy, hogy kettő laposan tudott feküdni a szekérben, kettő meg a két oldalnak támasztva. Jön a gazda, lehúzza rólunk a takarót, azt mondja: „Szálljanak ki a kocsiból! Sötétedés után jön az éjszakai razzia, és akkor a szuronnyal beledöfnek ezekbe a halmokba. Innen el kell vinnem magukat a zsombékon keresztül a cigányokhoz.” Na most a zsombék tele volt vízzel. November vége volt, havas eső is esett. Bokáig a vízben, iszapban gázoltunk! Vasalt nadrág, félcipő. Úgy néztünk ki, hogy az embertelen, és a lábunk vizes lett, de mentünk. Kopogtatott János bácsi, a cigányok kinyitották az ajtót. „Hoztam menekülőket! – Jöjjenek be!” Nagy örömmel fogadtak a cigányok. „Vendég jött, fiúk! Elő a hegedűket!” Elkezdték nekünk húzni. „Bort az asztalra!” Hoztak egy üveg vörösbort, a cigányok úgy örültek nekünk! El kellett mesélni, hogy mi van Budapesten. Egyszer csak berúgta valaki az ajtót. János bácsi állt ott, azt mondja: „Uraim, jöjjenek, indulunk! Most már elég sötét van!” Elindultunk onnan úgy hét óra fele. Mentünk úgy, ahogy előírta. Az aszfaltutakat vagy a főutakat csak kereszteztük. Az erdőben is az avaron mentünk, ami puha lépést biztosított, zajtalanul… Ausztriába reggel hatkor értünk. Közben volt kutyaugatás, volt géppisztolysorozat, „feküdj!” De akkor már esett a havas eső, és ott nem volt pardon, hogy most vizes a talaj, vagy erre feküdjünk le, vagy ne. Végigvágtuk magunkat, aztán vártunk, amíg minden elcsendesült, megint felálltunk, és libasorban, egymás után egy méter távolságra folytattuk az utunkat. Odaértünk az erdő szélére, ahol a senki földje kezdődött. Vártunk, hogy van-e mozgás, és milyen a megvilágítási helyzet. Ott voltak felállítva az őrtornyok, amelyek a géppuskáikból zárótüzet tudtak adni, úgy, hogy a röppályák keresztezték egymást. Ezeket a tornyokat nem lehetett látni még kívülről sem, mert az erdő fái takarták őket, csak a lövésszögben voltak nyitva. Tudtuk, ha a senki földjének a közepe felé vagyunk, ott egy acélhuzal van kifeszítve térdmagasságban, azt nem volt szabad megrántani. Mert ha azt megrántjuk, akkor ahhoz a ponthoz két másik pontról világítórakéta megy, ezt a területet fogja megvilágítani, és a mögöttünk lévő két géppuskás toronyból azonnal tűz alá tudnak venni bennünket. János bácsi észrevette a drótot, megálljt parancsolt. Kettő közülünk megfogta a drótot kétoldalt, és közöttük a harmadik át tudott lépni. Így átjutottunk a másik oldalra. Amikor a Pinka-patakon átmentünk, megálltunk, és azt mondta János bácsi: „Uraim! Ebben az irányban maguk egyenesen mennek előre, ott átjutnak az osztrák határhoz. Isten áldja magukat!” Elindultunk abba az irányba, és zene volt füleinknek, hogy meghallottuk: „Halt! Wer da?” Ránk kiáltott az osztrák határőr.
Beértünk Rohoncra, Rechnitz volt az osztrák neve, Burgenlandban, ami valamikor Magyarországhoz tartozott. Ott jelentkeztünk a Vöröskeresztnél, megkaptuk az első papírokat. Rechnitzből átvittek minket a szalónaki várba. A várban kaptunk szállást a lovagteremben, közel százan feküdtünk ott a földre vetett szalmában, szénában, lópokróccal. Volt egy címük Bécsben. Erre a címre táviratot küldtünk, vártuk a választ. Egyik nap épp az ebédnél ültünk, amikor bekiáltottak: „Herr Ivánfi!” Fölálltam, odamentem, kimentünk a folyosóra, és engem odavittek egy igen lukratív, jó kinézésű, harmincéves hölgyhöz, akin egy nagyon értékes bunda volt. Bemutatkoztam, hogy Ivánfi Jenő vagyok. Ő pedig azt mondta, hogy „én Gretl vagyok, akinek a táviratot küldték”.
Beültünk Gretlhez a Volkswagen bogárba, és azzal fölvitt minket Bécsbe.
Másnap rögtön megkértük a nagybácsit, aki a családhoz tartozott, Bécsben, hogy az NSZK nagykövetségére vigyen el bennünket, mert szeretnénk beutazási engedélyért folyamodni. El is mentünk az NSZK-követségre, elmondtuk, miről van szó, magyar menekültek vagyunk, bemutatkoztunk. Ott kérdezték már, hogy mi a foglalkozásom. Mondtam, hogy vegyész vagyok. Válasz: „Holnap utazhat!” „Nem – mondom – uram, hát annyit engedjen már meg, hogy még ennek a hétnek a hátralévő napjait Bécsben tölthessük!” Megkérdezte: „Mikor akarnak utazni?” „A hétvégén.” „Azt lehet!” Péntekre kaptunk vasúti jegyet, megállapodtunk, ideadta a papírokat, amivel a németek átengedtek minket a határon. Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó! Ezt aláírom.” Ismét közölték velem, hogy holnap reggel utazhatok. A megérkezésem utáni reggel nyolc órakor bementem az EBV laboratóriumába, és a laboratóriumi főnök titkárnőjénél letettem a szerződésem, amit aláírtam. Dr. Helmut Hellernek hívták a főnökömet. A titkárnő bement, mondta, hogy én jöttem. Kopogtattam az ajtón, „Bitte herein”. Egy magas úr fehér köpenyben volt benn. Néztük egymás szemét, kezet fogtunk, hellyel kínált. Elmondtam neki a történetemet, indokomat, hogy miért menekültem, családos vagyok, hogy két gyermekem van, és azt is, hogy a diplomával kapcsolatos papírjaimat nem tudtam magammal hozni. Azt mondta, „nem tesz semmit, Ivánfi úr!” Csengetett, a laboratóriumból behívatott egy technikust. Átadott neki, azzal, hogy „Itt van ez a szénminta, vizsgálja meg! Menjen ki vele!” Kimentem a laboratóriumba, megtaláltam a műszert, ott meg kellett a kéntartalmat határozni a szénben, megmértem, és a véleménysorba beírtam, hogy kokszolásra a kokszműveknek alkalmas. Ezt behozta a technikus oda a főnökhöz, és azt mondta erre nekem Heller doktor: „Hát Ivánfi úr, föl van véve! Holnap reggel nyolctól dolgozhat.” Megbeszéltük, mi lesz a munkám, de én azonnal mondtam neki, hogy főnök úr, én szeretnék kérni már most igazolást arról, hogy van rendes állásom, ahol havi fizetést kapok, és a családomat el tudom tartani. Rögtön hozzátette: „Szolgálati lakás is jár önnek, abban a pillanatban, mihelyt a felesége és a két gyerek itt van. A diplomásokat családi házakban helyezzük el.” Kiállították a papírt, december 15-én mentem Bonnba, ahol a belügyminisztériumban fogadtak, és elkészítették a feleségem számára a beutazási engedélyt. Meg is kapta a feleségem ezt a beutazási engedélyt az NSZK-ba a budapesti francia követségen, de ahányszor elment a rendőrségre, hogy kiutazási engedélyt kapjon, annyiszor minősíthetetlenül bántak vele. Mindig az volt, hogy: „Maga nem kaphat kiutazási engedélyt! Jöjjön haza a férje!”
Nagyon keveset tudtam nekik segíteni anyagilag is, erkölcsileg is. A feleségem szerencsére viszonylag gyorsan kapott állást, mert dr. Went István professzor úr a Debreceni Egyetemen ilyen ember volt! Azonnal adott állást a feleségemnek, amikor a feleségem elmondta, hogy „disszidált az uram, itt a két gyerek”. Titkárnő lett, és miután németül is beszélt, a professzor úr nagyon jól tudta használni az irodalmak feldolgozásánál, ráadásul gyors- és gépírni is kitűnően tudott.
Így telt az idő. Ezt egy darabig tudta viselni az ember, aztán a lelkiismeretem engem is egyre mélyebbre nyomott. Ez nem működött, és nem működhetett így! A hibát ott követtem el, hogy én nem számoltam a kiutazási engedély szükségességével. Meg se fordult a fejemben. Én bevallom ezt a mulasztásomat, és azt is, hogy akkor kezdtem rájönni, tulajdonképpen hol és miben éltem én addig! Közben odakinn Aachenbe költöztem, és Aachenből jártam dolgozni Alsdorfba. Az olyan 50–60 kilométerre volt, naponta oda-vissza jártam. Egy albérleti szobát béreltem, ami összkomfortos volt. Főzni nem főztem, azt nem csináltam magamnak. Elmentem vacsorázni valahova, vagy vettem vacsorára valót. Ebédelni mindig a Kaszinóban ebédeltem. A cég biztosított a tisztviselőinek ebédet a Kaszinóban. Azt a cég fizette. Ott az asztaloknál mérnökkollégák voltak, akik az erőműben, a kokszolóban vagy a bányában dolgoztak, tehát nem az én közelemben. Egyfajta klub volt. Nagyon jó társaság jött össze az asztalnál. Vettem egy remek kajakot. Ez egy elsüllyeszthetetlen kajak volt. Beléptem a csónakklubba, ami az egyetemé volt ott, a Rursee partján. A Rursee egy mesterségesen felduzzasztott tó, tizenhat kilométer hosszú, és öt-hat méter mély vízmennyiséggel. A parton az egyetem építtetett egy klubházat, hétvégén oda jártam kajakozni. 1961 januárjában Obertsdorfban voltam sízni karácsony után, a szilvesztert is ott töltöttem lent, onnan mentem haza Aachenba. Amikor Aachenba megérkeztem, akkor döntöttem el, hogy megírom a levelet a treptowi, NDK-oldalon lévő magyar nagykövetségre Berlinbe, hogy „kérem a hazatérésem lehetővé tételét”.
Kicsit aggályos voltam, és a levelet megcímezve, borítékkal együtt a zsebembe tettem, de azt több hétig nem dobtam a postaládába.
A Magyarországról való eltávozásomról hozott döntésem célja egész más volt, az menekülés volt, valóságos „kényszerítést” éreztem, és reméltem, hogy kivihetem a családomat, és hogy a kommunistáktól végre megszabadulhatok. Ez inspirálóan hatott rám. A hazajövetel ennek az ellenkezője volt. A visszatérésben csak egyetlenegy vonzó pont volt, a családom. A családom volt az, amelyben hittem, akik vonzottak haza. Azt mélységesen beláttam, hogy a gyerekeknek kell egy apa. Nem nőhetnek fel a gyerekek úgy, hogy nincs apjuk, a feleségem meg nem élhet úgy, hogy nincs férje.
Pontos adataim meg információim voltak az otthoni helyzetről. A felségem barátságba került egy olyan családdal Debrecenben, ahol a férfi huszártisztként menekült nyugatra 1944-ben a csapatával. Ez a férfi ott megismerte és elvette Zita von Wechmar baroneszt, akivel Debrecenbe jöttek haza, és ott éltek. A feleségem jól beszélt németül, Zitával csak németül beszélt. Zita német állampolgár maradt. Ő szabadon utazhatott ki Németországba a szüleihez. A szülei megkapták a telefonszámomat, és fölhívtak telefonon Dürenből, hogy menjek el egy bemutatkozó látogatásra.
Ez a család hason sorsú volt, mint az enyém.Elvették a birtokaikat Poroszországban, azt a területet Lengyelországhoz csatolták. Mindent ott kellett hagyniuk, viszont a családnak volt vagyona és birtoka a nyugatnémet oldalon is. Áttelepedtek oda. Velük nagyon jó kapcsolatot építettem ki, és amikor Zita jött Magyarországról Németországba, az NSZK-ba, akkor ő hozta a híreket a feleségemtől.
Márciusban érkezett meg a válasz a nagykövetségről. Abban arról tudósítottak, hogy megkaphatom a hazatéréshez szükséges vízumot, de mielőtt hazaindulnék, látogassak el Treptowba a nagykövetségre, mert szeretnének velem beszélgetni. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mire megy ki a játék, a beszervezésre. Azonnal válaszoltam erre a levélre: „Nem megyek Kelet-Berlinbe, Treptowba. Nem kívánok beszélgetni senkivel a nagykövetségen, és amennyiben ez az ára az én hazatérésemnek, tekintsék tárgytalannak az egész kérelmet!”
Megint vártam az újabb válaszra. Április, május. Megjött a hazatérési papírom.
Még be kellett mennem Dürenbe a bárónőékhez, mert megígértem, hogy az utolsó utamon beköszönök. Meg is tettem. Utána már csak a kilométerórát néztem, meg a sebességet, indultam haza. A feleségemet telefonon fölhívtam, és megmondtam neki: „Aachent elhagytam, és úton vagyok az osztrák–német, a magyar–osztrák határ felé, a születésnapodra, a harmincadikra otthon leszek!” Az július 21-én volt.
Megérkeztem délután három órakor az osztrák–magyar határra. Nem volt türelmem bemenni Bécsbe, hogy ebédeljek. A reggelivel a gyomromban gurultam a határ felé.Az osztrák határőr megnézte az autót, szólt hozzám németül, én válaszoltam németül. Neki is volt dialektusa, nekem is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy én visszatérő papírral nem rendelkezem, hanem csak egy vízumom van, ami Magyarországra szól, tágra nyílt szemmel megkérdezte: „Ön végleg hazamegy?” Mondom: „Igen, uram!” Azt mondja: „Isten áldja! Menjen!” Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagok bent a kocsiban, nyolc koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden. Azt hitték, hogy német vadász vagyok, aki hétvégére jött, mert akkor ez már divat volt, 61-ben, hogy jöttek a németek vadászni. Eszerint fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. Elkomorult. Azt mondta: „Maga egy disszidens? „Igen – mondom –, 56-ban disszidáltam, és most ezzel az engedéllyel, amit a Belügyminisztérium állított ki, jövök haza a családomhoz!” Megnyomott egy csengőt, bejött egy őrmester géppisztollyal, elkísértek. Tíz perc múlva ott voltunk a parancsnokságon. Ott elkérték a slusszkulcsot, odaadtam, a másik slusszkulcs a zsebemben volt, és nem tudták, hogy két slusszkulcs van minden kocsihoz. Az ügyeletes tiszt megmutatta, hogy hol kell várnom. Azt mondta: „Most maga ide bemegy!” Kétszer három méteres helyiség volt, ablak nélkül. Oda bezárt. Éjfélkor jött a vámparancsnok: „Vámolás!” Kiraktam egy öt méter hosszú asztalra egymás mellé a csomagjaimat, meg azok tartalmát. Egy bajuszos, igen jóarcú magyar parasztember benyomását keltette bennem az a vámos. Átnézte a csomagjaimat, rám nézett… Mindaddig, amíg a kísérő tiszt velem volt, egy szót sem szólt. Külön kellett tennem, ami fénykép, film, papírholmi, térkép, levél – még a vécépapírt is le kellett adnom! Mindent! A zsebeimet is kiürítették. Hoztak két nagy jutazsákot – lakattal voltak zárhatók –, abba a könyveket, papírokat, válogatás nélkül szinte mindent bedobáltak és lezárták. Hétfőn, miután egyeztetett a Belügyminisztériummal, a határőrtiszt minden papíromat visszaadta, és azt mondta: „Itt van egy útvonalengedély, de ez Hegyeshalom–Budapest–Debrecen vonalra szól, nem állhat meg útközben, csak Budapesten, ha dolga van, és holnap reggel, kedden nyolc órakor a Debreceni Rendőr-főkapitányságon a III/III ügyosztálynál jelentkeznie kell!”
Pestre befutottam. A címet tudtam, hogy hol vár a feleségem. Felmentem, megnyomtam a csengőt, kinyílt az ajtó – négy és fél év után ott álltam szemben a feleségemmel! Ő se tudta, hogy mit mondjon, én se. Néztük egymást, megöleltük egymást!
Debrecenben anyósomék egy nagy szobát átadtak nekünk a villa földszintjén. Ott mindenünket kipakoltuk, szétpakoltuk, elrendeztük, és elkezdtem az életemet Debrecenben. Másnap reggel nyolc órakor már a főkapitányságon voltam. A bejáratnál várt a III/III-as tiszt. Egy asztal, egy kancsó víz pohárral, egy szék, amire leülhettem. Egy halom papír, toll. A tiszt csak annyit mondott: „Most írja le, hogy mit élt át odaát! Itt a papír! Délben jövök magáért!” Mindent jól átgondoltam, és teljes őszinteséggel, de vigyázva a stílusra, leírtam, hogy merre jártam, hol dolgoztam, mit csináltam, mi volt a foglalkozásom. Délben harangoztak a templomban. Nyílt az ajtó, tényleg pontosan jött. Megnézte a papírt, azt mondta: „Holnap reggel megint várjuk!” „És – mondom – körülbelül hányszor fognak így várni?” „Legalább négyszer.” Másnap, mikor mentem, megint ugyanez volt a feladat. Ugyanazt kellett leírnom másnap, meg harmadnap, meg negyednap. Az volt a lényeg, hogy nem lehetett eltérni alapvető dolgokban. Én annyira egyforma beszámolókat írtam, hogy négy alkalom után nem hívtak vissza többet, de nem hagyhattam el a várost.A feleségemmel elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hol tudnék elhelyezkedni. Néztük az újságokat, a munkahirdetéseket, az álláshirdetéseket, hogy hol van lehetőség pályázni. Próbálkoztam. Kaptam egymás után, már augusztusban a válaszokat, hogy „Felvétele nem aktuális”, „Az állást már betöltöttük”. Reménytelen volt teljesen a helyzet! Mondom: „Mótikám! Semmi probléma! Elmegyek a munkaközvetítőbe!” Előtte a szakmámban próbáltam elhelyezkedni, olyan gyáraknak írtam, amelyek hirdettek, hogy keresnek mérnököket. A Munkaerő Hivatal, az mindenkit közvetített. Szedett-vedett emberek sora volt ott! Ahogy megálltam az autóval, kinyitottam az ajtót, kiszálltam belőle – el voltam képedve, hogy én most kik közé állok be? A kesztyűmet bedobtam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és odaálltam a sorba. Behajoltam az ablakon. Rám nézett a szivar, megkérdezte: „Maga mit keres itt?” Mondom: „Állást.” „Akkor el is mehet, mert itt értelmiségieket nem közvetítek!” Mondom: „Uram! Szó sincs értelmiségről! Én minden állást elvállalok!” Levette a szemüvegét, úgy nézett rám. Végül megszólalt: „Az más! Van egy állásom, reggel óta nem tudom eladni, senkinek nem kell!” Mondom: „Micsoda?” Azt mondja: „Segédmunkás a debreceni vágóhídon. Ki kell üríteni a trágyát a disznóólakból. Ismeri a lapátot meg a furikot?” Mondom: „Igen.” „Akkor ez a maga munkája!” Nézett rám, hogy mit válaszolok. A többiek meg feszülten figyeltek, mert senkinek nem kellett az állás. Mondom: „Aláírom, és elvállalom!” A mögöttem lévő hátraszólt a többinek: „Nem irigylem a fatert!” Megkaptam a papírt, zsebre vágtam, be a kocsiba, tíz perc múlva ott voltam a vágóhídon. Másnap munkába is álltam. Rövid ideig dolgoztam csak ott. Egy nap hazamentem kerékpárral, és alig bírtam leszállni a nyeregből! Lerogytam az ágyra, lefeküdtem. Mondtam a feleségemnek, hogy hozzon egy hőmérőt, mert én beteg vagyok! Hozta a hőmérőt: 41,5 fok. Elmentek az orvosért – hastífusz! Teljesen világos volt, hogy mitől kaptam. Kaptam gyógyszert, rengeteg folyadékot ittam. Egy hét alatt rendbe jöttem megint. Azonban annyira korrekt és előrelátó volt az orvos, hogy írt egy papírt nekem, hogy maradhatok a vágóhíd állományában, de egy másik munkahelyre helyezzenek át. Amikor visszamentem, a személyzetis meg is tette, és az asztalosműhelybe helyezett át. Bele kellett tanulnom a fizikai munkába, de ment. Egyik nap odajött egy munkás, és megkérdezte: „Maga az a disszidens?” Mondom: „Igen, én voltam.” Azt mondja: „Ebédet ne hozzon! Majd én hozok tepertőt meg kolbászt mindig, csak kenyere legyen!” Ott állandóan elláttak engem ennivalóval!Eltöltöttem egy időt így ott, amikor is a Tiszai Vegyi Kombináttól jött egy levél, hogy „Felvétele ügyében jelenjen meg!” Jelentettem a rendőrkapitányságon, hogy el kellene hagynom a várost. Megkaptam az engedélyt. Az autót nem használhattam, azt lepblombálták, mert nem volt elvámolva még. Busszal kellett Tiszaszederkénybe, azaz Leninvárosba menni. Most már megint Tiszaújváros a neve. Akkor néhány házból állt, volt két szálló, egy munkásszálló, meg egy a tisztviselőknek, egy orvosi rendelő, azt hiszem, egy óvoda, és négy kilométerre az első gyárépületek. A Festékgyárba bementem, jelentkeztem az igazgatónál. Ők kerestek embert, sőt, idegen nyelvet beszélő mérnököt kerestek, és én erre a hirdetésre jelentkeztem. Az önéletrajzomba különben azt is beleírtam, hogy disszidáltam korábban. Sétáltunk a gyárudvaron, megmutatták az üzemeket nekem, meg a laboratóriumot, aztán hazamentem, hogy majd kapok választ. Felvettek és a családommal átköltöztünk Debrecenből Tiszaújvárosba. Itt, a Tiszai Vegyi Kombinátnál rövid idő alatt szakmai vonalon kitűnő szituációt tudtam magamnak biztosítani, és a belügyminiszter-helyettes engedélyével meg az iparügyi miniszter engedélyével osztályvezetővé neveztek ki. Én lettem a Kutatási Osztály vezetője a TVK-nál. Ezt a szakértelmemnek és a képzettségemnek köszönhettem. Olyan tehetségtelen mérnök kollégák vettek körül, akik gyorstalpaló érettségivel mentek egyetemre például, és sajnálatos módon alulképzettek maradtak. Legtöbbjük munkás- vagy paraszti származású volt, és nem azt mondom, hogy azok között nem lehettek tehetségesek, de az én osztályomon nem volt alkalmas személy, akit vezetőnek kinevezhettek volna. Kénytelenek voltak engem. Mint a felvételemnél is. Németül én voltam az egyedüli a kombinátnál, aki egy tárgyalást konszekutív végig tudott tolmácsolni úgy, hogy amint elmondta a német oldal, már mondtam magyarul a magyar oldalnak, amint válaszolt a magyar oldal, már mondtam németül. Nem kellett nekem szótár, semmi, nem jegyzeteltem. Ezt senki nem tudta megcsinálni rajtam kívül! Volt tizenkét mérnököm, ugyanennyi technikusom, összesen hatvan embert mozgattam.
 A feleségemmel együtt a kettőnk fizetése sem volt sok. Nem lett volna elegendő, de az egyik, hogy az igényeinket mindig a lehetőségeinkhez szabtuk. Az igényeinkből szabtunk le. És volt egy nagy előnyünk. Én francia és német szakszövegeket tudtam fordítani idegenről magyarra, és magyarról idegenre. A feleségem meg tudott gépelni. Letettem a szakfordítói vizsgát, és másodállásban a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító Irodájának alkalmazottja lettem. Hazamentünk délután négykor a TVK-tól a lakásra, a feleségem bevásárolt, én előkészítettem az anyagot és az írógépet az asztalra tettem. Diktáltam neki, ő gépelte. Harmadik gyermekünknek, Ádám fiúnknak adtunk vacsorát, mi is megvacsoráztunk, visszamentünk a dolgozószobámba, és tizenegy órakor lefeküdtünk. Energiát és pluszt kellett ahhoz adni, hogy egy kicsit jobb szinten tartsuk magunkat.Tiszaújvárosban az új lakásunk, ahol laktunk, nem házgyári volt, hanem téglaépület. Aránylag teres, háromszobás lakásunk volt, s szabadidőnkben a gyerekekkel együtt rendszeresen mentünk a Tiszára kajakozni. Ott éltük meg a csodálatos nagy kérészrajzást. De olyanra is emlékszem, hogy két hétre elmentünk a kajakkal. Sátrat vertünk, bográcsban főztünk, mindenkinek feladata volt. A legszebb időtöltésem a teniszezés mellett a kajakozás volt! Sárospatakig felmentünk a teherautóval, onnan jöttünk haza Tiszaszederkénybe. Egyszer Tokajban kaptunk egy iszonyatos zivatart! Billegtette velünk a csónakot, de nem borultunk fel. Kerékpárral mentünk ki a csónakházba a lakásból, sokat mozogtunk. Az édesanyám és az öcsém Miskolcon lakott, oda jártunk be, ha kulturális programra vágytunk. Az édesanyám mint nagymama odáig volt a gyerekeiért és az unokáiért, az öcsémék szintén nagy szeretettel fogadtak bennünket. Amikor a leányaim felnőttek, gimnáziumba kerültek, és elköltöztek Debrecenbe a feleségem édesanyjához. Csak hétvégéken jöttek haza hozzánk Szederkénybe. Akkoriban úgy tudtunk elmenni misére, hogy már autóm volt. Tiszaszederkényben, azaz Leninvárosban természetesen nem volt templom, és át kellett mennünk a tőlünk tíz kilométerre lévő Tiszapolgárra, ami a Tisza túlsó oldalán van. Ott volt egy régi katolikus templom.
Szederkényben rögtön egymásra találtak azok az emberek, akik hasonló véleményen voltak, hasonló lelkiismereti szinten gondolkodtak, hasonló értékeket vallottak. Az amerikai keresztapám örökségéből vettünk egy 125-ös Polski Fiatot, ami egy ragyogó kocsi volt, én 160 km/órával simán közlekedtem, mert üresek voltak az utak. Az autó motorja torinói motor volt, azt vitték Lengyelországba, és ott a lengyelek beépítették a Polski Fiatba. Az egy szuperautónak számított! Garázs sem volt Leninvárosban. Összeálltunk tizenöten, hogy építsünk egy sorgarázst. Mi, saját kézzel, kőműves irányítással raktuk, hordtuk, szállítottuk az anyagokat, és felépítettünk egy garázssort. A tanácstól csak helyet kértünk, egy sávot. Ott kerültünk egymáshoz közel, összebarátkoztunk azok az emberek, akik azonos ívásúak voltak. Volt közöttünk orvos, volt pedagógus, volt mérnök, tehát mind a három kategóriából. Egyszer szünetet tartottunk munka közben, nagyon meleg volt, ittunk egy sört vagy egy szódát, beszélgettünk. Akkor fölvetettem: „Gyerekek! Megépítjük ezt a garázssort, miért nem hozzuk a területet rendbe, és építünk magunknak itt egy teniszpályát? Lejárunk úszni a Tiszára, az is egy remek sport, a kajakozás is egy remek sport, mind a kettőt nagyon kedveljük, de van olyan idő, ősszel, kora tavasszal, hogy nagyon szívesen teniszeznénk is.” Egymás tenyerébe csaptunk, körbeálltunk, és eldöntöttük, hogyha kapunk helyet, akkor teniszpályát is építünk. Mindent megszereztünk hozzá! Ott már támogatást is adott a Sportkör. Adott valamit, de a munkát, azt mi végeztük, akik összebeszéltünk. Mert futballpálya, az volt, de teniszpálya nem, az úri sportnak számított.
A hatvanas évek közepén már külföldi kongresszusokra utazhattam. Ezek hivatalos utak voltak. Egy külföldi utam eredménye az azóta is tartó szokásom, a Memento homo vezetése. Negyvennyolc ilyen kötetem van, az a naplóm, A3-as méretű, száz oldalas kötetek. Abba, aki engem meglátogat, gondolatokat ír bele. Az 1970-es években kezdtem. Az ötletet egy nagyon közeli svéd barátom adta, aki Malmőben lakott. A Tiszai Vegyi Kombinát mérnökeként hivatalos kiküldetésben voltam Stockholmban, visszaúton Malmőben meglátogattam, és őnála láttam egy ilyen sorozatot. A Memento homo eredetileg hajónapló. Abba mindent feljegyeztek, az időjárástól kezdve a személyzet egészségügyi állapotáig, a hírekig. Az, amit a svéd barátom csinált, nekem annyira megtetszett, hogy azt mondtam: „Most, tudod, hazamegyek, és én is elkezdem csinálni!” Haza is jöttem, el is kezdtem és csinálom a mai napig is. A magánutazásaim, azok jóval később kezdődtek. Nyugat-Európába is mehettünk már akkor. Ausztriában voltam először, de a gyerekeket nem lehetett vinni, csak a feleségemmel mehettünk.
A vállalatnál olyan feletteseim voltak, mint Libál Elemér és Födémesi Nándor, két megrögzött kommunista, bosszúálló volt mind a kettő, az egyik a személyzeti osztály főosztályvezetője, a másik osztályvezetője volt. Előfordult például, hogy amikor külföldről megérkeztem, a személyzeti osztályvezető-helyettes Budapesten várt a Ferihegyi repülőtéren, hogy kiszállok-e a gépből. Mert volt olyan hivatalos utam, hogy Varsóba kellett utaznom egy hétre, és amikor hazaérkeztem Budapestre, nem utazhattam le a TVK-ba, mert a zürichi gépre szálltam át, és mentem Svájcba, ahol egy másik kongresszuson vettem részt. De közben is ellenőriztek. Szakmailag nem tudtak annyira elnyomni, mint amennyire akartak, mivel dr. Keresztes Mátyást, aki a Péti Nitrogénművek vezérigazgatója volt, áthelyezték vezérigazgatónak a TVK-hoz, és ő rögtön fölém hajolt! Azt mondta: „Ez egy használható mérnök, ezt ne bántsátok!”Volt azonban egy olyan eset is, hogy egy nap csengett a telefon az íróasztalomon, és egy hang megkért, jöjjek ki a városba, mert beszélni akar velem. Bemutatkozott, mondta, X. Y. alezredes. Le is ültünk beszélgetni, először teljesen semmitmondó dolgokról, hogy szép az idő, meg kevés az eső, meg süt a nap, meg jól hozott a búza, hallgattam, hogy mikor tér rá a lényegre, mert azt tudtam nagyon jól, hogy ez egyik se lényeges. És akkor váratlanul áttért németre. Németül kérdezett, én németül válaszoltam, így folytattuk a beszélgetést. Félóra múlva azt mondta nekem: „Uram, én teszek magának egy ajánlatot! Maga kitűnően beszél németül! – Hát – mondom – nézze, én szégyellném magam, hogy ha nem tanultam volna meg öt év alatt!” Tényleg akcentusmentesen beszéltem. Azt mondta: „Nézze! Magának van felesége,gyerekei. . Kapnak mindannyiankiutazási engedélyt, maga is kimegy. Kint biztosított önnek az állás egy vegyipari üzemben, kap lakást, egy gépkocsit, és a családjával együtt élhet.” Az alezredesnek rövid választ adtam, magyarul: „Felejtse el ezt az egészet! Nem azért jöttem haza, hogy énnekem a lelkiismeretem sérüljön, hogy ne tudjak aludni, és hírszerző legyek az ellen az állam ellen, amelyik engem befogadott, és öt évig menedéket adott. Másodsorban pedig van egy tisztes diplomám, úgy hívják, hogy okleveles vegyész. Vagy meg tudom keresni azzal a pénzemet, hogy a családomat eltartsam, vagy az történik velem, amit ön akar, mert én azzal tisztában vagyok, hogy a hatalom teljesen az ön oldalán áll!” Fölállt, meghajtotta a fejét és azt mondta: „A viszontlátásra!” Nem próbáltak többé beszervezni, de megfigyeltek. Volt egy fiatal mérnök mellettem. Vittem magammal a kongresszusokra. Segítettem neki kontrollálni a cikkeit, amelyek megjelentetését szakmailag forszírozta. Ez az ember beépült a III/III-ba, állandóan jelentést adott rólam, mint utólag megtudtam. A másik ilyen besúgóm a titkárnőm volt. Mind a kettő kitűnő munkaerő volt, hozzá kell tennem! A titkárnőmről úgy tudtam meg, hogy a feleségem is ott dolgozott a Tiszai Vegyi Kombinátnál, és amikor titkárnőm lelkiismerete már nem tudta elviselni, hogy állandóan besúgjon rólam, bevallotta a feleségemnek.
Közben a kutatási eredményeimet nagyon szívesen fogadták már a kiadók, úgyhogy amikor egy-egy külföldi kongresszusra mentem, akkor ott találkoztam is az emberekkel – németekkel, osztrákokkal vagy svédekkel. Jó kapcsolatot ápoltam így az európai festékkutatásban. Ez a cég szempontjából jelentős lett volna, de ők ezzel csak a III/III-as szintjéig törődtek, azaz az számított, hogy én kint hol vagyok, meg mit csinálok. Az ávéhás igazgató a múltam miatt próbált akadályozni, próbálta késleltetni például a cikkek engedélyezését is. Hogyha egy kéziratot beadtam hozzá, elfektette a fiókjában. Általában az volt a rend, hogy a megjelentetendő cikkeket először a festékgyár műszaki igazgatója olvasta el, aztán a kombinát műszaki igazgatójához kellett vinni. Az első a festékgyár igazgatósága volt, a második lépcső pedig a kombinát igazgatósága. Ott a műszaki igazgató egy abszolút lojális és kitűnő szakember volt műszaki dolgokban, nem pont a festékekben. Nagyvonalúan intézett dolgokat, és hogy valami jó vagy rossz, azt fel tudta ismerni. Aláírta, ment tovább. Tőle ment a cikk a Nehézipari Minisztériumba, a miniszterhelyettes pecsétjének és engedélyezési aláírásának rajta kellett lenni az engedélyen. Ha ez megjött, akkor küldhettem vagy vihettem ki külföldre a saját kéziratomat. A szabadalmaim a festékekkel meg a műanyagokkal kapcsolatosak. Egy nagyon jó szabadalmunk volt például, egy átmeneti korrózióvédelemre szolgáló festék, amit két kollégámmal a TVK-nál beadtunk. Ez a tengerentúlra vitt fém-, acél-, vasszállítmányoknak, ha lefestették a szerkezetet, átmeneti védelmet biztosított. A fejlődő országokba, Afrikába menő szállítmányokra gondolok. Ideiglenesen befestették ezeket a szerkezeteket, és addig nem rozsdásodtak, amíg a felhasználási helyükre nem értek, ott pedig már csak a végső bevonattal kellett ellátni őket. Ez egy hallatlan értékes szabadalmunk volt! A TVK viszont blokkolta, nem volt hajlandó gyártani, és nem volt mit tenni, övé volt a szabadalom. Annak idején nem lehetett a mi nevünkön regisztrálni. Nem volt indok. Előfordult aztán olyan is, hogy Magyarországon meghirdettek egy országos korrózióvédelmi pályázatot. Olyan korrózióvédő festékekkel lehetett pályázni, amelyek nagy védelmet biztosítanak a fémszerkezeteknek, tartósak, ugyanakkor az áruk is elérhető. Megnyertem az első díjat, meg a minisztérium különdíját. Tizenötezer forint volt az első díj. A TVK-nál nem is tudták, hogy az én pályázatom lett az első, és hogy azt a festéket lehetne gyártani. Nem gyártották, agyonhallgatták, fiókba süllyesztették az egészet. Ez nem olyan inzultus, mintha pofon vágtak volna, de műszakilag és anyagilag igyekeztek gátolni, „tönkretenni”. Nem hagytam, előbújtam a víz alól, csináltam a következőt, és úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna. A találmányaim pénzt hoztak volna. Nálam mindig azt gátolták, hogy nagyobb jólétre vagy bevételre tegyek szert. Az eredményeket hoztam, azzal nem volt semmi baj. De a „dicsőség”, hogy egy megyei lap lehozza, vagy valahol közlik, hogy az első díjat a TVK mérnöke nyerte, nem jutott osztályrészemül. Ezek az utak zárva álltak előttem! Így is el lehet lehetetleníteni valakit, de ez a munkám iránti szeretetemet nem csökkentette. A Tiszai Vegyi Kombinátnál az utolsó pillanatig hoztam az eredményeket. Nem lehettem „fél mérnök” vagy „negyed mérnök”, ott teljes mérnöknek kellett lennem. Mikor már a huszadik dolgozatom jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban, Svédországban, Ausztriában, Németországban, Angliában – arra vigyáztam, hogy jelentettem meg a Szovjetunióban is –, akkor már hagytak dolgozni.Amikor végül Brüsszelbe nem engedtek ki, azt mondtam, hogy eljövök, otthagyom most már, ezt nem csinálom tovább! Egy nemzetközi kongresszusra lettem volna hivatalos, de nem adtak kiutazási engedélyt. Van egy világkongresszusa a festékiparnak, amit úgy rövidítenek, hogy FATIPEC. Ezt a kongresszust akkor Brüsszelben tartották. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy névre szóló levelet kaptam, egy meghívót, hogy számoljak be a kutatási eredményeimről! Elmentem a kombinát műszaki igazgatójához, hogy szeretnék részt venni, és kérem, engedélyezzék, hogy ezen a kongresszuson részt vegyek. Ők természetesen boldogok voltak, és azt mondták: „Jenő! Ez a cégnek is egy megtiszteltetés, hogy egy ilyen kongresszuson részt veszel!” A személyzeti osztályvezető azt mondta: „Én nem írom alá a kiutazási engedélyt, és ezzel a megjegyzéssel küldöm el a Belügyminisztériumba a papírokat!” El is utasítottak. Amikor 1972-ben a Tiszai Vegyi Kombináttól eljöttem, Tóth Pali segített nekem, akit még az első munkahelyemen ismertem meg. Egy rendes magyar gyerek volt: párttag, de nem bántott senkit! Dolgozott, kitűnő szakmai ismeretekkel rendelkezett. Egyszerű származású fiú volt, és énfölém mindig nem két, hanem négy szárnyat tárt ki, hogy megvédjen! A Borsodi Vegyi Kombinátnál már nem akadályozták az utazásaimat, ellenkezőleg, küldtek.
Szerencsémre akkor bővítették a BVK-t, igaz, hogy új vonalon, a PVC-gyártással. Azzal addig nem foglalkoztam, de mindig beletanultam abba a területbe, ahova mentem! Szénkémikusként dolgoztam, amikor a pályám elején a BVK-hoz, majd a NEVIKI-hez mentem, meg kint Németországban is. Amikor hazajöttem, a TVK-nál a festékiparba tanultam be, utána a BVK-nál meg a műgyanta- és a PVC-gyártásba. Alkalmazkodtam mindig a helyzethez. Nem okozott problémát, szerettem a kémiát, és így mindig egy másik területet ismertem meg. A TVK-tól kiléptem, és a BVK azonnal felvett. Ezt Tóth Pali elintézte. Szolgálati lakást is biztosítottak, és egy szerény beosztással megelégedtem. Műszaki és gazdasági tanácsadó lettem. Bíztam benne, hogy majd onnan is kinövöm magam valahogy!
Az első dolog volt, hogy a Borsodi Vegyi Kombinátot mint céget meghívták Olaszországba a Bolognai Kiállításra, hogy mutassa be a termékeit. Ehhez ismét kiutazási engedélyt kellett szerezni a Belügyminisztériumtól. A minisztérium értesítette a Tiszai Vegyi Kombinát személyzetisét, az ottani személyzetis felhívta az itteni személyzetist, hogy „nehogy adjatok kiutazási engedélyt az Ivánfinak, mert az ilyen meg olyan”. A BVK személyzetise azonban kijelentette, hogy Ivánfi nem párttag, semmi rosszat nem tud róla, a barcikai III/III-as sem kifogásolta, és a részéről meg fogja kapni a kiutazási engedélyt. El is utazhattam.
Később a Borsodi Vegyi Kombinát vezérigazgatója Tolnay Lajos doktor lett, aki egyben megyei párttitkár is volt. Onnan, a megyei titkári pozícióból nevezték ki vezérigazgatónak a BVK-hoz. A munkámban feltétel nélkül megbízott. Abban semmi gondom nem volt. Ellenben „mi, kommunisták különleges anyagból vagyunk gyúrva” címen ő engem azért anyagi megbecsülésben alig részesített. A prémium felét, a nyereségrészesedés felét kaptam. „Most még ne adjunk fizetésemelést!” Ilyen megrövidítések lépten-nyomon voltak. Hogy egy példát mondjak: engedte, hogy kinevezzenek termékigazgatóvá. Ez azt jelentette, hogy én a gyár egyetlen termékéért voltam felelős, de azért minden tekintetben. A kutatás, a meó, a gyártás, a szállítás, a kereskedelmi menedzsment mind hozzám tartozott, és felelős voltam érte. Én tárgyaltam az osztrák szállítókkal, amikor például gépeket importáltunk az ablakgyártáshoz. A PVC-ablakok gyártásáról volt konkrétan szó. Vagy egyedül, vagy a vezérigazgatóval utaztunk tárgyalni. Magyarországon hozzávetőlegesen olyan négy-öt PVC-ablakgyárat szereltettem föl. Megnyertem a versenyt a faablak-gyártókkal Szegeden, Székesfehérváron, Nyíregyházán, Kaposváron. Akkor Budapesten, Egerben volt már ablakgyár. Hozzávetőlegesen kétezer tonna ablakprofil-gyártásnövekedés jelentkezett az én többéves munkám után. Kazincbarcikán eredetileg is az én ötletem volt, hogy készablak-gyártásba fogjunk. „Mi miért nem gyártunk kész ablakot? Miért csak a profilt, és azt szállítjuk ki? Csináljunk kész ablakot, és akkor magasabb lesz az árbevétel, és a nyereség!” Megcsináltuk, de úgy, hogy a javaslatomat január elején tettem. Akkor kimehettem Ausztriába letárgyalni a gépek szállítását az Aktual céghez. Február elején már a csarnok infrastruktúrája – tehát víz, villany, egyéb, ami a gyártáshoz kellett – pozicionáltan a helyén volt. Én reggel hatra mentem be, és este nyolcra mentem haza. Másfél hónap múlva próbaüzem volt. Utána simán termelt a gyár! És ezt követően a vezérigazgató egy borítékban mindössze ötezer forint jutalmat adott át nekem! A legszívesebben összetéptem volna.
Kazincbarcikán éltünk, termékmenedzser voltam, amikor Ádám fiam középiskolás lett. Azt mondtam magamnak, hogy bemegyek a gimnáziumba és kérem a vallásoktatást a fiamnak. Az igazgatót telefonon fölhívtam persze előtte, tud-e fogadni tizenöt percre, hogy ne hiába menjek. Azt mondta: „Természetes, gyere, várlak!” Ismertek engem egyébként mint termékigazgatót itt a városban, minden további nélkül beengedtek. „Milyen témában keresel, Jenő?” Mondom: „A fiamnak akarok vallásoktatást.” Azt mondja: „Te! Ez nehéz lesz!” Mondom: „Mi a nehézség ebben?”  „Erről tudnia kell a párttitkár elvtársnak!” Azonnal behívatta a titkárnőjével, megjelent a párttitkár elvtárs, helyet foglalt, nagyon szúrósan nézett. „Mi a téma? – Kérem szépen, egy közismert téma, hogy minden szülő rendelkezhet azzal a jogával, hogy kéri a gyermeke számára a hitoktatást az iskolában. – És miért? – Tudja, miért? Mert ha valaki ismeri a kőtáblát meg a tízparancsolatot, az rosszabb ember nem lesz, csak jobb! Ez az én alapelvem.” Mondtam nekik, hogy adják oda az űrlapot, amin kérhetem, aláírom, mert ezen vitatkozni nincs értelme. Hozatott nekem egy gyönyörű szép űrlapot, én voltam az első, aki aláírta! Híre ment, később az ismerőseim is bementek. Ők is akarták. És ők is üres lapot kaptak! Tehát lehet, hogy harminc aláíró volt, de harminc különböző lapon! Az aláírás után visszamentem az irodámba a BVK-hoz. Csengett a telefon az asztalomon, fölvettem. Az üzemi párttitkár volt a vonalban. Azt mondta: „Hallom, hogy voltál a gimnáziumban. A párttitkár elvtárs a gimnáziumból fölhívott, és azonnal közölte, hogy neked milyen kívánságod van. De miután te nem vagy párttag, én azt mondtam neki, hogy ehhez nekünk nincs közünk!” Ezért is mondom, hogy gyáva volt a tanult embertömeg Magyarországon! Vagy karrierista, vagy unintelligens, mert ügyesen és okosan szembe lehetett szállni a hatalommal, nem kellett belépni a pártba. Többször felkínálták nekem. Én a pártba soha nem léptem be, soha nem voltam tag. Még állás sem kellett ilyen áron nekem. A cégnél előfordult olyan, hogy nagy unszolásra egy-egy szemináriumra elmentem meghallgatni a bölcsességeket a marxizmus-leninizmus alaptételeiből, de nagyon nem tetszett.  Kazincbarcikán lakott a család, de 1976-ban vettünk egy portát Sajógalgócon. Teljesen lepusztult volt, romos, tíz évig magában állt, beomlott a teteje. Nem renováltuk, hanem a családommal és a barátaimmal restauráltuk. Az ispáné, majd a falu bírájáé volt hajdanán ez a ház. Egyetlen helyiségben vot párnafára fektetett fenyőpadló, a többi mind földes helyiség volt. Évente agyaggal kitapasztották a földes szobákat, utána bált rendeztek, és a fiatalok jó keményre letáncolták azokat. Remekül lehetett járni rajta! A hasznost a kellemessel kötötték össze a vidéki emberek. Minden egymásba fonódott. Volt szövőszék is a házban, ahol téli időben szőttek-fontak. Mindig elfoglalta magát a parasztember, mindig volt tennivalója, teendője a gyerekeknek is, a felnőtteknek is, az asszonyoknak is és az embereknek is. Ezt így osztották be. Együttéltek a természettel, az állatokkal. A környéket már bejártuk Andrea lányommal, legalább huszonöt zsákfalut ismertünk, de ilyen épületet nem láttunk! Volt tornácos ház, rendszerint köríves, és nem kosáríves, a boltozata pedig szintén köríves boltozatú volt a többinek, és nem csehsüveges. Mindenki kedves volt, ránk köszöntek az emberek az utcán. Ha a kerítés mellett jöttünk el, és kilógott a szilvafa, akkor mondták: „Tessék megrántani, ha szeretik a szilvát, úgyis hull a földre, aztán egyenek belőle!” Megszületett a "Kakas-parti" Társaság, szinte mind mérnök kollégáim voltak a BVK-nál, akiket nap mint nap láttam, és a "kakasok" már ott is egy asztalhoz ültek ebédelni az üzemi étteremben. Gondoskodtunk arról, hogy ételt, rágcsálnivalót vigyünk ki magunkkal Galgócra. Havonta legalább két-három alkalommal kijöttünk ide téli időben is. Édesanyámtól örököltem akkor egy hatalmas nagy vaskályhát, ami ki volt samottozva, és koksszal fűtöttünk benne. Fával begyújtottunk, aztán körülültük. Mindenkinek volt valami története az életéből, amit elmesélt. Putnokról hoztam asztalosmestert, aki hajlandó volt velem kijönni, beállítani néhány ablakot, hogy ne a szél húzzon át a szobán. Először és elsőnek a tetőhéjalást hoztuk rendbe, hogy ne ázzon be a ház. Közben a kőműves a nagy repedéseket javította a falon. A BVK-nál annak idején, amikor a PVC-III-at építették, több kőműves dolgozott, szombat-vasárnap vagy hazamentek, vagy a munkásszálláson voltak és elmentek berúgni a kocsmába. Ajánlkoztak. Varga bácsi nálam olyan munkát végzett, hogy amikor szombaton délután elment, levette a kalapját, visszafordult, és megnézte az aznapi munkafelületet, hogy hogy néz ki a vakolása. Azután amikor biccentett a fejével, visszarakta a kalapot. Ez jelezte, meg van elégedve a munkájával, mehetünk. Az ablakvasalatok például, azok is vadonatújonnan készültek. Egy nyugdíjas lakatos-kovács a MÁV-nál, aki otthon nem tudott mit kezdeni az idejével, felajánlotta, hogy ő olcsó pénzért megcsinálja. Az eredetit odaadtam neki, háromszáz darab ilyen ablakvasalatot otthon megcsinált, azokat idehoztam. Így újítottuk föl az épületet apránként. Kulturális eseményként, mire elkészült a ház, a következő történt velem. 1984 augusztusában rendezett Aggteleken egy hangversenyt a Benkó Dixieland Band. Én a dixielandet nagyon szeretem, meg a ragtime-ot. A feleségemmel együtt elmentünk meghallgatni, mondom: „Te, Móti, hát gyönyörű ez a hangverseny, de rettenetes, hogy a gallérom már tiszta víz, a hajam is, és ez a sötétség! Tudod, hogy mennyivel szebb lenne ez az egész hangverseny Sajógalgócon a Templom téren?” Megszerveztem. A koncert után odamentem a Benkó Sándorhoz, megismerkedtünk, elmondtam neki az ötletemet. Benkó kért áramot, zongorát, dobogót meg ülőhelyeket. Elmentem a dr. Tolnay Lajoshoz, a BVK vezérigazgatójához. Mint termékigazgató, én közvetlenül hozzá tartoztam, mehettem hozzá bármiféle problémával. Mondtam neki: „Lajos, itt egy kis falu van. A Borsodi Vegyi Kombinát támogassa meg Galgócot, nem anyagilag, hanem természetben! Küldd ki például az ácsműhely embereit, csinálják meg az ülőhelyeket meg a dobogót. A villanyszerelő műhelyből a villanyszerelőket küldd ki tíz darab reflektorral, hogy azok a teret világítsák ki – a műemlék házakat főleg, meg a templomot! Az ülőhelyekhez pedig jó lesz, ha deszkákat adsz kölcsönbe, mert azt a koncert után leszerelik, és visszahozzák. Aláírnál-e egy ilyen kérelmet?” Azt mondta: „Írd meg!” A zongora függőben volt, meg a honorárium. Elmentem az Egressy Béni Művelődési Ház igazgatójához Kazincbarcikán, és kérdeztem tőle: „Hogy álltok a jövő évi terveitekkel?” „Hű – azt mondja a Misi nekem –, Jenő, bajban vagyunk! – Miért? – Most kaptuk meg a keretet, és nem tudjuk kitölteni. – Dehogynem tudjátok! Itt egy műsor, amire huszonötezer forint kell. Tervezd be a munkatervedbe ezt a huszonötezer forintot, meg a felhangolt zongorát!” Ezek után időpont-egyeztetés következett Sándorral, 1985 júniusának utolsó szombatja lett kijelölve. Körülbelül négyszáz fős hallgatóság volt, akik itt ültek, ezen a dombon a házunk előtt. Óriási taps volt, nagy sikere volt Benkó Sándornak és a zenekarának! A tornácon adtunk egy fogadást. Itt volt Eddy Davis Amerikából, a bendzsós! 2013-ban tartották a huszonkilencedik hangversenyüket itt.
A nyolcvanas évek végén, 1989-ben az osztrák Aktual cég kész volt megvásárolni az ablakgyárat a BVK-tól a saját részére, azon az alapon, hogy fele-fele arányban osztozik a BVK-val a nyereségen. Ekkor ért egy nagy csalódás, pont a születésnapomon, május 27-én. Budapestre fölhívattak egy tárgyalásra. Jött az osztrák fél is, aki szentül meg volt győződve, hogy az ablakgyárnak itt, Kazincbarcikán én leszek a műszaki igazgatója és vezetője. Az osztrák szentül hitte ezt! Sajnos én is! És akkor képesek voltak abban a szégyenben részesíteni engem, hogy az osztrák előtt közölték, hogy a nálamnál húsz évvel fiatalabb és a témához fele annyit nem értő, németül nem beszélő kollégám lesz a műszaki igazgató itt, én pedig a helyettese. Az osztrák csak nézett rám, és annyit mondott nekem: „Herr Ivánfi, ezt nem értem.” Fölálltam, köszöntem, beültem a kocsimba, hazajöttem, megírtam a felmondólevelem. Úgy mentem nyugdíjba a születésnapomat követő napon, hogy többet az irodába be nem mentem.
Miután 89 volt, akkor 90-nek a szelét már lehetett érezni. A városból sokan megkerestek: „Te, ide figyelj, országgyűlési képviselőnek vagy polgármesternek nem akarsz jelentkezni, vállalj el valami pozíciót itt! Indulj!” Én megmondtam, hogy legfeljebb a Kereszténydemokrata Néppártba lépek be, semmiféle más párt nem érdekelt. Akkor a KDNP jelölt először országgyűlési képviselőnek, majd polgármesternek. Végül alpolgármesternek választottak meg engem a KDNP, az MDF meg az SZDSZ együttes szavazatával. A polgármester a Fidesz jelöltje lett. Összeültem a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel – aki egy nagyon rendes SZDSZ-es képviselő volt –, és azt mondtam: „Osszuk fel a szakterületeket! Olyan nincs, hogy mindenki mindenért mindig felel!” Én vállaltam a külkapcsolatokat, elvállaltam a környezetvédelmet, a közszolgáltatásokból a távhőt, és kész.A programon nem lehetett sokat gondolkodni, mert másnap már ki kellett mennem a taxissztrájkot lecsendesíteni. Október végén Barcikát is körülzárták. Általában ittas emberek, régi kommunisták nagyrészt, azok szállták meg ezeket a kisteherautókat meg egyéb kocsikat. A tárgyalásokon olyanra rá tudtam őket venni, hogy például az üzemanyag-szállító ciszternakocsit, ami benzint hozott a városba, azt beengedjék. Hogy ki nem engedték, az más lapra tartozott, de én ahhoz ragaszkodtam, hogy be kell engedni. Ugyanígy a kenyérszállító autókat, meg egyéb közlekedést is. A városi életet biztosítani kellett. Lehetetlen állapotok uralkodtak ebben a városban. A vízfogyasztást például egy háztartásban a lakás négyzetmétere után kellett fizetni. És mi történt Barcikán? Az, hogy egyszerre csak tizennégy lengyel jelent meg egy egyszobás, összkomfortos lakásban, akik a lengyel piacra hoztak árut. Annak idején, a kilencvenes években divat volt a lengyel piac. Volt olyan lakás Kazincbarcikán, ahol tizennégy ember vízfogyasztásáért egy kis lakás utáni átalánydíjat fizettek. Másoknak meg, akik harmadmagukkal laktak egy nagy lakásban, azoknak nagyon sokba került a víz. Megpróbáltam elérni, hogy szereljenek fel vízórákat! Minden lakásnak legyen vízórája, és aszerint fognak fizetni. Iszonyatos felhördülés volt. A kommunisták szervezték ellenünk, amikor ez szóba került, és nekirohantak a városházának. Az akkori fideszes polgármester egy huszonnyolc éves fiúcska volt, aki be is ijedt, fölrohant a Polgármesteri Hivatalba, szembetalálkozott velem, és akkor azt mondta: „Jenő bácsi! Menj le, csinálj rendet, mert valami nagy baj lesz!” Lementem. A tömeg dühöngött, ordított, mindenfélét skandált! Körülbelül ezer ember vette körül a Polgármesteri Hivatalt, és már ott tartottak, hogy betörik a kaput. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy egy ember képes odaállni, és a mikrofont magához venni. Azt az egyszerű taktikát választottam, hogy kifárasztom a tömeget, mindenkinek adok szót, és minden kérdést megválaszolok. Türelemmel és lassan csináltam, próbáltam meggyőzni egyenként a népet. Végül Kazincbarcikán sikerült elérnem azt, hogy a Polgármesteri Hivatal kasszájából, a nem cédulázott tartalék pénzből minden lakásban kifizettük a vízóra árának a felét. Sorban álltak a Polgármesteri Hivatalnál, hogy a vízórát beszereljék!Amikor alpolgármester lettem Kazincbarcikán, első kötelességeim egyike volt, hogy az egykori politikai fogolytábor rabjainak, akiket én is láttam dolgozni az ötvenes évek elején, emlékművet állíttassak. Megterveztettem, megcsináltattam, elhelyeztettem, és ünnepélyesen felavattuk. Meg meg is szentelték. Oda került az épület falára, ahol a bejárat volt. A még élő német hadifoglyokat is, akik itt voltak, azokat is meghívtam mind. A cserkészek fogadták őket a vasútállomáson, ők kísérték be őket az ünnepség színhelyére. Azok az emberek könnyeztek. Hozták a feleségüket is magukkal. Hatalmas tömeg gyűlt össze, németül köszöntöttem őket. Később az a megtiszteltetés ért, hogy a Németországba kitelepített svábok is meghívtak a kongresszusukra előadást tartani. Vittem nekik egy gyönyörű szép ajándékot, egy jelképes ajándékot, emlékeztetőül. Van egy nagyon jó barátom, aki kovácsoltvas dolgokat készít, egy művészember. Ő készített egy kis szobrot, két bilincs, amelyek két kézre vannak ráláncolva, egy fehérmárvány lapon.
A burgkircheni polgármesterrel Kazincbarcikán megszerveztük a német tanulmányi versenyt a város iskoláinak. Vártuk, hogy mi lesz, lesz-e jelentkező. Százan jelentkeztek az első alkalommal! Már azon kellett gondolkodnunk, hogy elődöntőt is rendezzünk nekik, hogy megrostálhassuk a gyerekeket. A második évben ezt úgy csináltuk, hogy egy előzetes válogatást szerveztünk. A zsüri fele magyar, fele német volt. A gyermekek jutalomból két hét üdülésre mehettek Bajorországba.
 Megszerveztem a Magyar–Német Baráti Társaságot. Prágában a prágai önkormányzat megszervezte a Nemzetközi Polgármesteri Kongresszust. Engem küldtek a városból oda. Nagyon színvonalas volt, nagyon jó volt! A problémáink hasonlítottak , a megoldásokat lehetett közelíteni egymáshoz, és igen sok tekintetben és dologban azonos véleményen voltunk. Vége volt a konferenciáknak, kimentem a repülőtérre Prágában, leültem egy dohányzóasztal melletti fotelba és olvastam az aznapi német újságot. Megjelent mellettem egy úr, és kissé raccsolva, németül kérdezte, szabad-e a mellettem levő hely. Fölálltam, és mondtam neki, hogy „Herr Excellence!” Ez volt Habsburg Ottó! Beszélgettünk az úton egész Budapestig, és én meghívtam őt Kazincbarcikára. Megígértem, hogy küldök hivatalos meghívót, tartson beszámolót az európai viszonyokról, vagy amilyen téma neki jólesik, mi szeretettel fogadjuk! Nem akarták itthon elhinni! Óriási sikere volt! Hozta magával a feleségét is, meg György herceget. Hárman jöttek, nyomozók követtek minket a Fő utcán, amerre sétáltunk, mert az volt a kívánsága, hogy gyalogséta legyen mindenféle biztosíték nélkül. Szóba állt még az utcaseprőkkel is, meg bárkivel, aki hozzá fordult. Nagy sikerrel megtartotta a konferenciáját. Vacsorára meghívtuk a szállodába az egész családot. A feleségem szervezte a nőprogramot, mivel németül beszélt, a kultúrához értett, én a férfiakkal foglalkoztam. Ilyeneket csináltunk. Szerveztem többek között konferenciákat is szakembereknek Kazincbarcikán az energiatakarékosság ügyében, a környezetvédelem ügyében – mert ezek hozzám szakmailag közelebb álltak.
  Amikor vége volt a Polgármesteri Hivatalban a küldetésemnek, megígértem a feleségemnek, hogy befejezem a politizálást. A feleségem ugyanis otthon állandóan idegeskedett énmiattam, hogy mikor történik valami bajom. De akkor megjelent egy delegációval a Kereszténydemokrata Néppárt a lakásomon: „Jenő, legalább a Megyei Közgyűlés tagságára hadd jelöljünk téged!” Így a következő négy évben is politizáltam még, de az már sokkal enyhébb és jobb körülmények között történt.
 Amikor befejeztem a polgármesteri tevékenységemet, akkor lett Galgóc az állandó lakásunk, amit még 76-ban vettünk meg. Megalakítottam itt a Sajógalgóc Baráti Köre Egyesületet, megválasztottak elnöknek, és elhatároztuk, hogy mi kulturális területen fogunk ténykedni a falu érdekében. Az egyesület tagsága az ismerőseim közül került ki, elsősorban azok, akik hozzánk hasonlóan betelepedtek ide. A kórházból a fogászat főorvosa, a Polgármesteri Hivatalból a főtanácsadó, Miskolcról a Hitelbank igazgatója – olyan emberek, akik megunták a városi életet, és lehetőségük volt, hogy ide kijöjjenek. Alapelv volt mindnyájunk számára, hogy eredeti stílusukban hozzuk rendbe a házakat. Ezeknek a falusi házaknak hangulata van, lelke van, ezt elrontani nem szabad! Ezek a házak, amelyekbe mi költöztünk, jobbára gazdátlanok voltak. Mint a Baráti Kör tagjai, a műemlékvédelemre helyeztük a fő hangsúlyt itt a faluban. Ráday Mihálynak is a kezébe került egy újságkép a házunkról. Egy héttel utána telefon jött tőle, hogy lejönne a fényképészével, és interjút készítenének velem. „Természetes, uram, ez magától értetődik.” Ekkor ment a tévében a városvédő műsora, az „Unokáink sem fogják látni”. Le is jött Ráday Mihály, a tornácon készítette az interjút velem. Egy év eltelt, akkor egyszer csak kaptam egy értesítést, hogy kitüntetnek a Podmaniczky-díjjal.
    A kör tagjaival emellett emlékünnepségeket rendeztünk, vagy megemlékezéseket. Volt megemlékezés Trianonra, 1848–49-re, 56-ra.Még korábban, amikor Andrea leányommal a környékbeli falvakat jártuk régiségek után kutatva, beleszerettem a zsákfalvakba. Vegyészi diplomám van, egész más területen dolgoztam, de miután Galgócot megismertem, tudatosan is keresni kezdtem a világtól elzárt településeket. 2001-ben támadt egyAz ötletem. Milyen csodás egy zsákfalu! Négyszáz ember ha lakja! Nincs átmenő forgalom. A természet kellős közepében élnek! Madarak hangja ébreszt föl reggel! Harangzúgás A  reggel, délben meg este, a virágok illata, minden, ami csak van, olyan szép. Elhatároztam, beutazom Borsod megye zsákfalvait, lefényképezem, és megírom ezeknek településeknek a történetét. Hetvenhat zsákfalva van Borsod-Abaúj-Gömör és Zemplén megyének a Trianon után megmaradt területen, én ötvenkettőt tudtam beutazni, hétezer kilométert autóztam ehhez. Összeállítottam egy vaskos kötetet, szöveg is benne, utána következnek az egyes falvak fényképei, katonai térképek satöbbi. Ezeket a falvakat belátogatni és beszélgetni az idős parasztemberekkel lelki fürdőzés volt! A könyv kiadására egy pályázaton pénzt is nyertem. A kiadó két példányt kinyomtatott, a többi pénzt elsikkasztotta. Mindig is sokat fényképeztem a műemlékeket és a műemlék házakat. Ha itt a faluban egy házat kezdtek bontani vagy tatarozni, akkor naponta fényképeztem, hogy miként halad előre a munka. Egyik nap arra jöttünk haza a feleségemmel, hogy irtják a fákat a régi híd környékén. Rögtön odamentem, hogy milyen alapon vágják ki a fákat, mert a természetvédelem is érzékeny pontom. És azt mondták nemes egyszerűséggel:„Új hidat építünk.” Attól a naptól kezdve lejártam oda fényképezni. Bemutatkoztam a főmérnöknek, és föltettem a kérdést: „Uram, el van-e döntve már, hogy miként fogják nevezni ezt a hidat?” A hídnak nem volt még neve, a Sajógalgóc Baráti Köre egyesület azonnal lépett. Javaslatot tettünk a Megyei Közgyűlésnek, és a falu polgármesterének is hozzá kellett járulnia. Minden engedély birtokában voltunk már, amikor tényleg eldőlt, hogy mi legyen a szöveg a hídon: Hosszúrévi Mátyás király Sajó-híd. Ez lett a hivatalos neve, mivel Hosszúrév volt az a terület, amelyet áthidalt. Az engedélyeztetés után már az én kezemben volt, hogy a domborműves tábla hogy nézzen ki, meg milyen szöveg kerüljön rá. Egy derék, jó tokaji barátom, a Makoldi Sanyi fia bronzművész, szobrokat csinál. Őt kértem fel. Megkaptam az ajánlatot, és természetesen továbbítottam a Közútkezelő Vállalatnak, mert a költségeket ők állták.
 Sajógalgóc megválasztott önkormányzati testületi tagnak, aztán egy véletlen folytán az egyháztestületnek is én lettem az elnöke itt. Mégpedig úgy, hogy az egri érsek úr, dr. Seregély István jött a templomba, és valakinek üdvözölni kellett. Erre nem vállalkozott senki, így én üdvözöltem. Amikor az ebéden részt vevő helybéliek konstatálták, hogy az érsek azt hiszi, én vagyok a helyi elnök, akkor azt mondták: „Nem baj, mérnök úr, majd most megválasztjuk!” Valóban, csináltak a templomban egy választást, és ott megválasztottak. Semjén Zsoltot nagyon jól ismertem a Kereszténydemokrata Néppártból, Izsépy Tamást nagyon jól ismertem a Kereszténydemokrata Néppárttól, mert ő ráadásul iskolatársam volt Miskolcon. 2002-ben írtam is egy kérelmet, hogy a sajógalgóci templom külső restaurálására négymillió forintot kérek, mint az egyháztestület elnöke. Megkaptuk! Kívülről teljesen felújítottuk az épületet, bevezettettem a fűtést az ülések alá, kívülről két reflektor világítja meg este két oldalról a templomot. Csak nemrégiben, 2012-ben köszöntem le hosszú idő után az elnöki tisztségről.
 Nagy családom van. Andrea lányom férjhez ment dr. Varga Andráshoz. Ők Kiskunhalason élnek, Andreának van négy gyermeke. Ádám fiam Budapesten nősült, egy magyar lányt, Tündét, vette el a Bácskából. Ők elmentek Magyarországról, kimentek először Ausztriába, Bécsbe dolgozni – a fiam informatikus mérnök –, és aztán Bécsből átmentek Németországba. Jelenleg Dachauban laknak, ott építkeztek. Mónika lányom az élettársával Debrecenben él, Marci unokám most érettségizett. Dávid unokám harmincéves, a fia, Bálint a dédunoka. Zsófi unokám a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett egy speciális szakon, ahol reumatikus meg fizikoterápiai kezelést és masszázst tanult. Franciaországban dolgozott, a szanatóriumot otthagyta, egy önálló rendelőt nyitott. Jól megy neki, ügyesen csinálja, meg van elégedve a munkájával, franciául, németül nagyon jól beszél. Bence, aki a harmadik unoka lett, informatikus mérnök. Luca a legfiatalabb unoka a csapatban, ő szervező menedzser. 
 
Az interjút 2013-ban készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.
« Vissza a listához
Lucien Hervé archívuma
Hely: 
Párizs
Készítés időpontja: 
2013
« Vissza a listához
Hervéék lakásának előszobája
Hely: 
Párizs
Készítés időpontja: 
2013

Oldalak