Jelenlegi hely
|
|
89 kora tavaszán, február körül, értesítettek, hogy menjek le Nyíregyházára, mert talán meg tudjuk találni édesapám sírját. Hát az megint borzasztó időszak volt, míg kerestük, hogy hol lehet. Ugye a temetői nyilvántartásban ilyesmi nincs feltűntetve, csak körülbelül. Ugye akkor már beszédesebbek lettek az emberek, aki körülbelül tudta, tudott valamit hallomásból, mind mondott valamit. |
Lehet, hogy ha azt mondanám, hogy büszke vagyok édesapámra, arra amit tett. De nem tudom azt mondani, mert nekem nem az volt a fontos, hogy én büszke legyek rá, az lett volna a fontos, hogy éljen velünk. Azt hiányolom. Ha velünk élt volna, akkor azt mondom, hogy igen, jól tette az édesapám, hogy részt vett ebben. Igaza volt. |
|
|
|
|
|
Édesapa győri ítéletében szerepelt három rendbeli gyilkosságra való felbujtás, amit Pesten, másodfokon elvetettek, de mi azt nem tudtuk. Bár ha tudjuk, akkor sem számított volna, mert mint később kiderült, másodfokon az ítéletébe betették a hazaárulást, amire szintén nem vonatkozott a közkegyelem. 1988. november 23-án írtuk az első kérelmet az igazságügyi miniszternek édesapa ügyének kivizsgálására. Édesanyámmal szerkesztettük meg, ő is és a bátyám is aláírta. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült. |
Most már meg tudok állni a sírja előtt. És a Történelmi Igazságtétel Bizottság pediglen szobrot emelt édesapámnak. Tehát van egy szobra Szilágyi Lászlónak is és édesapámnak is Nyíregyházán az északi temetőben, mindjárt a bejáratnál, ami egy díszsírhely. Édesapám halálos ítéletét a debreceni katonai bíróság 1990 februárjában semmissé nyilvánította. A rendszerváltás nekem azt jelentette, hogy végre megállhattam édesapám sírja előtt és megállhatok, amikor úgy gondolom, hogy mennem kell. |
Énrólam a városban itt édeskeveset tudtak. Én nem dicsekedtem a múltammal, ’56-tal se, pedig lehetett volna, én az utolsó napig ott voltam ’56-ban is, de én erről nem írtam. Én ismerem a világot meg a népek gondolkodásmódját is, én ismerem annyira, hogy semmit nem vártam a rendszerváltástól. Semmit. Az nekem belülről elégtétel volt, de nem nagyon zavart, akkor már nem zavart. |
1992-ben jelent meg a kárpótlási törvény. Az egyik az elkobzott, államosított vagyonokra vonatkozott, a másik pedig a politikai üldözöttek kárpótlási törvénye volt. Én mindenképpen rehabilitáltatni szerettem volna magam. A törvény kárpótolandónak rendeli el a szabadságvesztés büntetését, a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban eltöltött időt és a pszichiátriai visszaélést is. Mind a három vonatkozott rám. A kényszermunkatáborban eltöltött időről volt igazolásom. |
|
|
Én mindig is tiltakoztam az ellen, hogy engem elmebetegnek nyilvánítottak. Amikor éhségsztrájkoltam, és voltak ezek a brutális beavatkozások, ennek híre ment, akkor jött el 82-ben egy svájci pszichiáter professzor, Charles Durand, és meglátogatott engem. 1983-ban volt a pszichiátriai világkongresszus Bécsben. |
|
A tanítványaimmal, részben a saját osztályommal, részben a két évvel idősebbekkel ötévente találkozom. Az első érettségi találkozón beszámoltam róla, hogyan zajlott le az addig eltelt öt évem. Én voltam annak az érettségi találkozónak az egyik fénypontja. Az osztályfőnökük voltam, de amikor érettségiztek, addigra engem már letartóztattak. Rajtam kívül egy tanárt sem hívnak meg, engem viszont mindig megtisztelnek ezzel. |
És a másik az, hogy visszakaptuk a földünk egy részét, aminek úgy örültünk, hogy úgy táncoltunk, úgy ugráltunk a földön, mikor kimentünk, hogy azt elmondani nem lehet, hogy milyen boldogok voltunk. A kárpótláskor a föld értékét kaptuk mi vissza, de azt az értéket be lehetett váltani vagy pénzbe, vagy földbe. És mi a földet akartuk. 190.000 forintot kaptunk vissza, és ezt aranykoronába be lehetett váltani, illetve hát lehetett igényelni a földet. |
|
|
|
Aztán írtam egy levelet az Igazságügyi Minisztériumba, azt dr. Borics Gyula államtitkár kapta meg. Úgy indítottam, hogy a legutóbbi levelemre egyenes választ nem kaptam öntől. Nem mondhatom, hogy nem reagáltak a megkeresésre, de csak a TIB-en keresztül. Feltételezve, hogy ismerik az ominózus levelet, a lassan tengerikígyóhoz hasonlatos ügyintézést rövidítendő, közvetlenül önöknek válaszolok. |
A kárpótlásról kényelmetlen beszélni. De én kimondom, ez is felháborító. Nagyon jól tudjuk, mit jelenthetett akár egy napot is eltölteni ezeknek a börtönében. Csak egy kihallgatásra is elmenni. A börtönbe zártaknak viszont megvolt a lehetősége rá, hogy ki imádkozva, ki szentségelve, ki megtörve, ki dacosan mindennap úgy fekhetett le, ha tizenöt évet érzett is a vállán, hogy akkor is kibírjuk, akkor is vége lesz. Ezt egyedül azok nem mondhatták, akiket egy hajnalon bitóra húztak. |
|
Úgy mondják, hogy a politikai rehabilitáció már megtörtént, de hivatalos nyilatkozat még nem hangzott el a hatalom képviselőitől. Az ember nem tudja, mit kívánjon. A jelenlegi hatalmi apparátustól fogadja el a rehabilitáció kinyilvánítását? Ismétlődjék meg a Rajk-história? Amikor 56-ban a Rajk-temetésen Apró Antal megesküdött rá, ilyesmi soha többé nem fordul elő – és két év múlva a soron következő kommunista miniszterelnököt is felakasztották. |
|
|
|
|
|
|
|
Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat. |
|
|
|
Sokkal később, egy ilyen utóérzésféleként – bát ez már 1990 körül volt – megalapítottuk a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, aminek az én életemben nagyon nagy jelentősége volt. A rendszerváltás hajnalán – vagy még a hajnala előtt – kezdett átalakulni a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, amelynek volt egy mezőgazdasági és szövetkezeti szakosztálya. |
|
|