Apám nagyon féltett, túlzottan is. Nyápic kölyök voltam, óvott széltől, mindentől. Legnagyobb bánatomra nem engedett cserkésznek sem, pedig szerettem volna. Ugyanakkor nálunk nem volt tekintélyelvű nevelés. Nagyon szerettem apámat. Kedélyes volt a gyerekkorom. A szokásos családi ünnepnapokon – születés, névnap, húsvét, karácsony – nagyon szép és kedves ajándékokat, főleg könyveket kaptam. Már gyerekkoromban könyvmoly lettem.

Apám radikális beállítottságú fiatalember volt. A tízes években belépett a Corvin Mátyás szabadkőműves páholyba, és mivel aktív, dinamikus egyéniség volt, a szónok tisztségét töltötte be. 1945 után, amikor Supka Géza felújította, én is bekerültem a feltámasztott szabadkőművességbe, de csalódást okozott, mert egész más volt, mint a korábbi, amely a társadalmi, szociális haladást és a művelődést szolgálta.

Apám nem keseredett meg. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy milyen rémes az élet. Talán 1957 elején lehetett, hogy bennem is fölmerült, disszidálni kellene. Előre látható volt, hogy valószínűleg le fognak tartóztatni. Emlékszem, apám azt mondta: „Nézd fiam, ha letartóztatnak, egy évnél tovább nem leszel börtönben. Egy év után kijössz, nemzeti hős leszel. Maradj inkább itthon.” Nem lettem nemzeti hős – de hogy ő ezt így látta, az azt mutatta, hogy nem volt pesszimista. Megmaradt a kötődése a magyarsághoz. Sosem akart elmenni az országból. Az anyám viszont mindig menni akart. Mindig az volt benne, hogy csak innen elmenni, mert ilyen szörnyű hely nincs még egy a világon – de ebben a kérdésben apám döntött. A húgom azonban 56-ban elment. Távozásában a férje játszott szerepet, aki korábban kisvállalkozó volt, majd pedig Recsken rab. Ő is úgy ítélte meg, hogy Magyarországon tovább lehetetlen az élet.

Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa. Aziránt sem lehettek kételyei, hogy ide a szovjet hadsereg is be fog vonulni. Nem tekintett nagy optimizmussal az ország jövőjére, még kevésbé a saját életére. Helyzetéből adódóan, az elhárítás vezetőjeként pontosan tudta, mik történtek a Szovjetunióban a harmincas években.

Az egész család polgárinak és meglehetősen liberálisnak volt mondható. Ez következett az evangélikusságukból is. Mindkét ágra azt mondhatom, hogy a szélsőjobboldalnak vagy az erősen konzervatív jobboldalnak nem volt sem képviselője, sem hatása a családban. Mind elutasították a nácizmust, a faji ideológiát, az antiszemitizmust, és mindig polgári demokratikus, nemzeti liberális álláspontra helyezkedtek.

Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.

A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. A család olyan erős volt, hogy nyugodtan lehetett várnak nevezni. Egy székely lakás az ott lakók fészke volt, becsült otthona. Én mindig, mindenütt ezt tanítottam, és ezt hangoztattam, a család előttem tabu volt, megközelíthetetlen valami. Hiszem ma is, a család a haza kérdésének az alapja. A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza? Négy gyermekünk született: Péter, Erzsébet, Ádám és Mária. A nagy álmom az volt, hogy a négy gyermekből majd egy kvartettet hozok össze, s úgy nevelem őket, hogy a családban muzsika legyen mindig.

A Himnuszt és a Szózatot tudni kellett mindenkinek, mert ez becsület kérdése volt. Szent Iván napján gyújtottuk a görögtüzet, és magasra dobtuk a hevesen égő színes lángokat, és ez volt az igazi gyönyörűségünk. Nem is beszélve március 15-ről, amely gyermekéletünknek a legszebb és legnagyobb ünnepe. Hiszen akkor, 1906–07-ben olyan nyugalmas, békés és gyönyörű élet volt az egész országban és egész Magyarországon, amilyen soha. Alig hiszem, hogy 1867-től 1914-ig szebb és nyugalmasabb élete lett volna bármelyik európai államban élő embernek, mint nekünk.

A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.

Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt. Aki elütötte magasra a labdát, akkor cserélt helyet egy másik gyermekkel, amikor az kifogta a labdát. Aztán játszottunk fűzfutót, s cikkeztünk. Egy téglalap alakú, elég jelentős területre négy cikkező legény egy-egy bottal a kezében beállott a középvonalra. A téglalapon kívül, a két szemközti oldalon állott két dobó. Az egyik kint álló legény átdobta a másiknak a labdát, s a négyzeten belül álló négy legény pedig arra törekedett, hogy az eldobott labdát üssék el jó messzire. Amíg a labda visszakerült, a két szomszédos társnak a botját össze kellett ütni. Így ment a cikkezés. De tudtunk játszani a lepkékkel is. Meglestük őket, s ha tudtuk, el is fogtuk. A fehér lepkét nem szerettük, mert abból igen sok volt. De annál jobban szerettük a tarkát, a fecskefarkút vagy a színváltót.