Gyerekként észleltem, ha nem is értettem, hogy apám nagyon kritikus a Horthy-rendszerrel kapcsolatosan. Az egész rendszert gőgösnek tartotta, és hangot is adott a véleményének. Mi abba a rétegbe estünk, amely távol állt a fennhéjázóktól. Rangkórság élt akkoriban, a tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes stb. Külön tudomány volt, hogy kinek mi jár, mert nagy sértésnek számított nem megadni valakinek azt a titulust, amit vindikált magának.

A nagyszüleim engedékenyek voltak. Az apámtól kaptam testi fenyítést, amit nem vettem jó néven, túlzottnak és indokolatlannak tartottam, ezért inkább az anyámhoz vonzódtam. Nagy veszteségnek éreztem, amikor elveszítettem. Apám hirtelen haragú volt, de utólag megbánta, hogy megütött, és igyekezett jóvátenni. Később, amikor üldözésben volt része, eléggé megtört, és mivel a húgom korán meghalt, én maradtam egyedül, szeretett volna sok mindent adni nekem, de jóformán semmit sem tudott, mert kiforgatták minden vagyonából.

Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják. Katolikus vallásban nevelkedik, semmiféle zsidó vallásosságot nem tapasztal maga körül. A vád tehát végképp megfoghatatlan a számára. Az édesapám nem segített ezeknek a gyerekkori kínoknak a feloldásában. Azt hiszem, hogy az apámból nem az ehhez való intelligencia hiányzott, inkább valamilyen erős gátlás tartotta vissza. Ezt nem lehet gonoszságnak tekinteni. Inkább fatalizmusról lehet szó, amelyik mindig belenyugszik a dolgok folyásába, és valamilyen csodában reménykedik, hogy talán nagy baj mégse lesz. A másik oldalon ott volt a svábság, és ez az apámat is befolyásolta. Választania kellett volna Hitler és a tisztesség között, és ő nem választotta Hitlert, de azt a fajta tisztességet se, amelyik egy karakán kiállást kellett volna hogy jelentsen, vagy legalábbis egy csöndes, de szívós ellenállást az ellen a mágikus hatás ellen, amely Hitlerből és a Harmadik Birodalomból sugárzott rá és az almáskamarási sváb rokonokra.

A társadalmi lázadásom abból állt, hogy fölgyülemlett bennem egy súlyos ellenérzés a helyi társadalom nagyparaszti garnitúrája ellen, épp azért, mert lenéztek, s közben nagyon sok bunkóságot, faragatlanságot, durvaságot, béresekkel való rossz bánásmódot, a kapzsiság, a kisszerűség és egy hipokrita vallásosság sokféle módját érzékeltem. Ez elvezetett bizonyos kételyekig a falu szokásrendjével és erkölcsi törvényeivel kapcsolatban. Ezek csak lassan gyűltek bennem, mint a szociális lázadás apró jelei, és csak belül zajlottak, senkivel megbeszélni nem lehetett. Gyakran voltak olyan vágyképzeteim is, hogy majd elmegyek és huszár leszek, és egy huszárszázad élén bevonulok Újkígyósra, végig a Wenckheim utcán, gyönyörű mente lesz rajtam, zsinórok, és kard az oldalamon, s ez lesz majd a nagy elégtétel. Kettős életem volt: volt egy lelki életem, és volt egy szurtos, klottgatyás életem.

A Keresztény Polgári Olvasókör nagyon laza képződmény volt, a jobb parasztok tartoztak ide, de ott senki nem olvasott rajtam kívül. Egy L alakú épületben volt a kocsma, ott laktak nagyapámék, volt egy nagyobb terem, egy söntés és egy kisebb terem. A kocsma és az olvasóterem tehát egy épület volt, és az olvasókör annyit jelentett, hogy volt egy szekrény, ami lakattal volt bezárva. Ha azt nekem a nagyanyám kinyitotta, abban megtaláltam a Jókai-összest és a Herczeg Ferenc-összest. Ezt, mint egyszeri beruházást, az olvasókör beszerezte, de attól kezdve oda új könyv nem került. Énnekem ebből megvolt az a hasznom, hogy minden Jókait és Herczeg Ferencet elolvastam. Hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy a legjobb magyar író Herczeg Ferenc, mint egy édes mesét olvastam és nagyon élveztem. Elég korán eltűnődtem azon, hogy vajon az irodalomban miért nem találkozom azzal a faluval, ami valóságosan létezik körülöttem. A valóságos falut zavarosabbnak, szegényebbnek, kevésbé idillinek, cájgnadrágosnak találtam. Újkígyóson osztott iskola volt, de több épületben zajlott a tanítás. A helyi iskolák két tantermesek voltak. Három épület volt és háromszor két tanterem. Ha valamit tudok a világról, azt ebben a hat tanévben tanultam meg kiegyensúlyozott kedélyű, tanítani szerető, gyerekeket szerető tanító bácsiktól és tanító néniktől.

A rokonokkal, barátokkal lovas kocsin vagy lovas szánon látogattuk egymást, és igen jól szórakoztunk. Ezt a vidéki életmódot, szokást szeretik úgy beállítani, mintha nem lett volna eléggé kulturált. Meg kell mondanom, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Ezeknek a családoknak, csakúgy, mint nekünk is, nagy könyvtáruk volt, és a családok együtt zenéltek. Édesanyám például zongoraművésznő volt, barátnője pedig hegedűművésznő. Színdarabokat rendeztek a gyermekek bevonásával. Édesanyám rendszeresen lépett fel hangversenyeken, Budapesten és Komáromban is. Miután férjhez ment, inkább csak jótékonysági hangversenyen játszott. Én többször mentem vele hangversenyekre

Gyermekkorom ideális és idillikus környezetben zajlott. Volt egy nagy gazdaságunk, szőlő, szántó, gyümölcsös. Hatalmas nagy házban laktunk, voltak alkalmazottaink, mezőgazdasági alkalmazottak, akik külön házban laktak. A gyerekkori játszótársaim leginkább ezeknek az alkalmazottaknak a gyerekei voltak. Együtt játszottunk indiánosdit, különböző rabló-pandúrt és hasonló játékokat. Sőt, hozzánk közel volt a Vitéztelep, ott is voltak gyerekek; aztán volt Kisszőny, ott is voltak gyerekek, és akkor voltak nagy csaták. Mert a közelünkben volt a huszárlaktanya, és a huszárlaktanyához tartoztak gyakorlóterek, és ott nagyokat játszottunk. Volt a birtokunkon egy nagy nádas, ahol sokat úszkáltunk, s ami manapság nem dicsérhető: vízimadarakra vadásztunk. A mi területünkről vezetik be most a komáromi gyógyfürdő vizét. Amikor mélyebbre úsztunk le, mi is észleltük, hogy meleg ott a víz. Szőnyben is volt birtokunk. Zömmel Komáromban éltünk, de Kömlődön is volt egy XVIII. században épült parasztbarokk kúriánk, egy ilyen ötszobás, tornácos kúria. Tartozott hozzá még 26 hold szőlő, és ahhoz hatalmas pince volt, benne pezsgőérlelő. És lent a gazdasági udvarban volt egy nagyobb ház, amiben az alkalmazottaknak volt négy szoba-konyhás-spájzos lakásuk.

Próbáltak zongorára taníttatni, de három hónap után a zongoratanárnőm azt mondta, hogy „ennek a gyereknek nincsen hallása”. És apám azt mondta, „jó, ha nincs hallása, akkor ne tanuljon zenét, akkor tanuljon nyelveket”. És akkor intenzíven elkezdtem franciául tanulni. A franciatanárnőm egy svájci nő volt, aki oda jött férjhez Nagyváradra, rosszul is beszélt magyarul, úgyhogy vele csak franciául lehetett beszélni. Németül már tudtam, mert egész kicsi koromban volt egy németkisasszony. Aztán később, már tizenkét éves koromban jött az angol nyelv. Fiatal lánykoromban rengeteg szépirodalmat olvastam, de mihelyst valami komplikáltabb vagy tudományosabb volt, az engem már nem érdekelt. A belső világomat leginkább Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann meg Stefan Zweig befolyásolta

Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd! Ilyen cipővel nem lehet elmenni a városba!” Ilyesmiben ő borzasztó következetes volt. Vagy hogy a leckéimet megcsináljam. Én ezekből csak a szeretetet éreztem, a gondoskodást. Nem éreztem rosszindulatot. Igazat adtam anyámnak. Emlékszem, hogy a naplómba leírtam, hogy mennyire szeretem anyámat, annak ellenére, hogy milyen szigorú tud lenni. Pedig még csattanós pofonokat is kaptam, mert szemtelen voltam. A nyelvem nagyon fel volt vágva, mindig mindenről volt véleményem. Ahogy visszaemlékszem gyerekkorom éveire, egész a deportálásig, én tudatosan boldog voltam. A naplómban is leírtam, hogy én tudom, hogy boldog vagyok, hogy engem mennyire szeretnek. Olyan békés, szeretetteljes, meleg légkör volt körülöttem. És ez az anya, aki ilyen szigorú volt a nevelésemben, a láger után soha nem mondta, hogy „ezt ne csináld!” Bűntudata volt. Azt mondta: „Elvittelek a lágerbe!” Csak jóval később értettem meg, miért mondta. Ha nem tudsz a gyerekedért semmit sem tenni, akkor hibásnak, bűnösnek érzed magad.

Anyám két helyen nőtt fel: Élesden és Brátkán. Élesd egy színtiszta magyar nagy falu. Brátka egy színtiszta pici román falu. Télen Élesden éltek, és nyáron volt ez a panzió, és akkor Brátkán éltek. Anyám nagyon szép lány volt! Én úgy imádtam anyámat! Én olyan büszke voltam, hogy milyen szép asszony! Pedig nagyon szigorú volt hozzám! A szüleimnek nagyon boldog házaséletük volt! És gyönyörűek voltak, tényleg, anyám szőke, apám fekete. Anyám szigorúsága sok mindenből állt. Például elemista korom óta az volt, hogy este szépen le kellett rakni a ruháimat. Nemcsak, hogy úgy odateszem, hanem összehajtva szépen lerakni a székre. És anyu hazajött mondjuk éjfélkor, bejött a szobámba, hogy alszom-e, de ha a ruháim nem voltak elrakva rendesen, akkor felköltött éjfélkor! „Jutka, nem raktad össze a ruháidat!” A mai nevelési módszerekkel ellenkezik ez, azt mondanák, hogy ez szadista dolog, de nem volt az, mert ő ezt nagy szeretettel és kedvesen csinálta. Szóval nem éreztem azt, hogy engem most ő büntet ezzel, inkább az volt, hogy igaza van. A cipőmet mindig én kellett kipucoljam. Nem volt szabad, hogy odaadjam a lánynak.