Nagyanyám a brátkai házból – ami tulajdonképpen egy kúria volt hatalmas, 12 hektáros parkkal – csinált egy panziót, ami egy szigeten volt, a Körös körülötte folyt. Egy hídon kellett bemenni – nagyon romantikus volt. Részemre ez a kert szimbolizálja a földi Paradicsomot! A barátaim közül nagyon sokan mentek a szüleikkel a Balatonra vagy az olasz tengerpartra. Mi soha. Minden nyáron kimentünk Brátkára. Anyám két–két és fél hónapon keresztül keményen dolgozott nagyanyámmal – ezt a panziót vezetni kellett, ahol ötven-hatvan embernek kellett enni adni, ellátni. Anyám egy született menedzser volt, és egy született vendéglátó, mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkivel tudott beszélgetni, mindenkivel megtalálta a helyes modort. Szerettem ott lenni, soha el nem vágytam. Büszkén meséltem a barátnőimnek, hogy mi mindent csináltam. Minden fát ismertem. A gyerekekkel kirándultunk, játszottunk, kukoricát loptunk a parasztok földjéről. Tábortüzet raktunk és szalonnát, kukoricát sütöttünk. És a természet annyira lenyűgözött! Emlékszem, hogy leszedtem a virágszirmokat, és kiraktam őket. Ezek a képek megmaradtak bennem, mint első emlékeim a színekről. A virágokat szerettem nézni, de még jobban szerettem, amikor tudtam velük játszani és a színekkel tervezni.

A nagyanyám vezette a háztartást, de Miska bácsi uralta az egész családot. Szegény nagyanyám együtt élt a fivérével, ami nagyon nehéz volt, és ezt én gyerekkoromban is éreztem. Nagyanyám szomorú ember volt, ritkán nevetett – minden okkal, joggal. Én végtelenül szerettem őt, és azt hiszem, hogy a családban én voltam az egyetlen, aki foglalkozott vele. Amikor én olyan nyolcéves lehettem, ő lehetett ötven-valamennyi. Fiatal nő. De nekem soha nem jut eszembe mint fiatal. Őszesbarna haja volt, kontyban. Volt egy-egy ismerőse, akit nagyon ritkán meglátogatott. Néha bejött hozzánk Váradra pár napra. Ha anyámék elmentek társaságba, ő sose ment. Mindig velem maradt. Akkor nem volt szó arról, hogy egy ötven-valahány éves hölgy abba a társaságba járjon, ahova a harmincéves lánya. Persze nekem borzasztó nagy öröm volt, hogy a nagyanyám kizárólag velem foglalkozik, neki pedig, azt hiszem, még nagyobb öröm volt, hogy én ott voltam, és tudott velem játszani. Társasjátékot játszottunk. Mindig imádtam táncolni, és tanultam is egy kicsit táncolni. Sokat táncoltam. Az egész családnak néznie kellett, ahogy táncoltam. Az egyetlen igazi publikum a nagyanyám volt, mert ő kérte, hogy Jutkám, táncolj! És akkor neki táncoltam, és az engem halál boldoggá tett. Azon kívül, hogy neki jót tett, hogy velem volt, ez megalapozta nálam azt, hogy valakinek szüksége van rám. Egy gyereknek ez nagyon fontos. Imádtam a szüleimet, állandóan csak a szeretetüket éreztem. De nekik nem volt igazán szükségük rám. Egy boldog házaspár volt, nagyon szép életük volt. Nagyváradon nagy klubélet volt: az Újságíró Klub, meg az Unió Klub. Odajártak vacsorázni, kártyázni, táncolni. Anyámnak gyönyörű estélyi ruhái voltak. Nagyváradon az Unió Klubban szilveszterkor hosszú fekete taftruhában! Ilyen élet folyt a zsidó polgári osztály körében. Ez még Románia volt, 40 előtt. Aztán már csak egymáshoz jártak az emberek, és a baráti kapcsolatok élénkek maradtak. Ez a társaság még a nehéz időkben is összejött, házaknál. Anyám nagyon szép asszony volt, apám is szép ember volt. Sajnos összesen tizenkilenc évet éltek együtt. 25-ben házasodtak össze, és 44-ben volt a deportálás.

Kulturális érdeklődésemet alapvetően édesapám, a kiváló pedagógus alakította. Sokat olvastam, és sokat betegeskedtem, mert mocsaras vidéken éltünk, a Tisza és a Latorca szűkületében. Tavasszal és ősszel egy-egy hónapot hörghuruttal, tüdőgyulladással és mellhártyagyulladással töltöttem el, sőt tbc-s fertőzésem is volt. Amikor felfedezték, Budapestre, az OTBA szanatóriumába kerültem egy évre. A Szent István Gimnázium magániskolájában, afféle kihelyezett gimnáziumban tettünk magánvizsgát. A faluból egy zárt internátusi környezetbe csöppentem, ami eléggé nyomasztó élményem. Ott a tanulmányi eredményem is romlott. A következő évben Sátoraljaújhelyre kerültem a piaristákhoz. A nagybátyáméknál laktam, és a felügyeletük alatt sokkal jobbak lettek az eredményeim.

Otthon bizonyos rendnek kellett lennie – viszont úgy apám, mint anyám, nagyon-nagyon melegen, kedvesen és törődően foglalkoztak velünk. Olyan apróságokra emlékszem, hogy ha meg voltunk fázva, akkor inhalálni kellett kamillával, és akkor odajött vagy egyik, vagy másik a gőz fölé, hogy a gyerekek megszokják. Együtt csinálták velünk. Azt tudom, hogy az nem volt idegen, hogy sarokba állni vagy sarokba térdelni. Szóval volt nálunk szigor. Másra nem emlékszem… Jutalmazásra nem emlékszem. Voltak a születésnapok, a karácsonyok, akkor kaptunk ajándékokat, de külön jutalmazásra nem emlékszem. Viszont kaptunk zsebpénzt. Érettségire kaptam száz forintot. Az olyan nagy dolog volt, hogy szinte teljesen kirívott mindenből. 

A Gellérthegy oldalában, a Kelenhegyi úton laktunk. Jártunk a gellérthegyi játékparkba, homokoztunk, a galambokat etettük. Apám többször levitt minket a Duna-partra sétálni, a jégzajlást nézni, sirályokat etetni a Ferenc József hídról. Gyakran jártunk a Szikla-kápolnába vasárnapi misére. Emlékszem a Szent István-napi búcsúkra, fönt a Citadellán, igazi, régi fajta búcsú volt, hajóhintával, habcukorral és pereccel. És a szánkázás. A hegy oldalában volt egy szabad telek, és apám mindig odavitt minket szánkózni. Emlékszem a lovas kocsikra, amelyekkel a jeget cipelték föl a Kelenhegyi úton, és ahogy a kocsisok ütötték-verték a lovat, hogy fölmenjen, és közben káromkodtak.  Ötszobás lakásban laktunk, emeletes házban, ahol a kertben is lehetett játszani. Volt egy kis, taposható, piros autóm. Még emlékszem, hogy húsvétra egyszer kaptam egy nyuszit. A kertben kerestük a húsvéti tojásokat. Apámnak nagyon jó beleérzése volt, nagyon szívesen és odaadással törődött velünk. Karácsonyra villanyvonatot kaptunk, és játszott velünk apám is. Este leült az ágyunk mellé, és mesélt… Anyámtól pedig inkább fegyelmet és rendet tanultuk. A legidősebb öcsém, Balázs 37 augusztusában, Gyula 39 decemberében, Ildikó 43 februárjában, András meg 45 januárjában született, de ő már Balatonfüreden. Nagyon sokat játszottunk egymással. Sokszor éreztem azt, hogy én vagyok a legidősebb. Azt hiszem, hogy a szüleimnek voltak ilyen irányú elvárásaik, amelyeket ki is mondtak. Egy kicsit az irányító, a szervező, a legidősebb szerepében éltem. Talán kicsit komollyá is tett. De nem esett rosszul.

Délután tanultunk. Jártunk külön németre, külön franciára Földes nénihez a Margit körútra. Amikor hazaértünk, le kellett ülni és beszámolni a napról. Ezt nagyon komolyan vette édesapa. Ő volt a szigorúbb. Őt magáztuk. Anyát is magáztuk a háborúig, de utána vele feloldódott, édesapát viszont, amíg élt, magáztam, eszembe se jutott, hogy tegezhetném. Közben nagyon szerettük, és szívesen hallgattuk a históriáit. Rádiót hallgattunk, volt sok olvasás, felolvasás és éneklés, apa meg anya szívesen énekelt. Nem untuk magunkat. Jó társasjátékaink is voltak. Apa nagyon sok verset olvasott nekünk. Arany Jánost szerette, a balladákat végigolvasta, és ez mind nagyon jó emlék. Mire talán ő is megpuhult volna, addigra elment. Hamar meghalt, hatvankét évesen. A szüleink elég sokat eljártak a barátaikhoz. Az egyik házaspárnál minden szerdán bridzsparti volt, és többször csináltak „estélyt” a bridzsezésből, akkor az asszonyok estélyi ruhába öltöztek. Amikor már nagyobbak lettünk, nálunk is volt fogadónap. Ki volt tűzve, hogy a család mikor fogad, mondjuk, minden második vasárnap. Előtte nagy sütés-főzés volt. Fiatalok jöttek, a mi korosztályunk, de természetesen jelen voltak a szüleink is. Jöttek fiúk, lányok, volt gramofon, mi táncoltunk, így egy kicsit megszabadultunk a szülői szemtől és fültől. Ilyenkor szoknya, blúz volt rajtunk, de amikor ötórai teára mentünk, vagy pedig kifejezetten házi bálra hívták meg az embert, akkor taftruhát vettünk fel. Olyan furcsának tűnik így utólag, de hát ez is beletartozott a nevelésbe. Én nem szerettem ezeket a programokat, nehezen melegedtem föl az emberekkel, nem jópofáskodtam. A húgom oldottabb volt.

Dicséretre, jutalomra nem emlékszem. Egyrészt nem is adtam rá okot, azt hiszem, hogy olyan nagyon meg lehessen dicsérni. Anyám lehet, hogy megdicsért, megsimogatta a fejemet, ezt nem tudom megmondani. De az apám biztos, hogy nem. Ő nemigen járt haza ebédre sem, sőt sok esetben vacsorára sem, különösen a téeszes időszakban. Ő már messze nem volt otthon, amikor mi fölkeltünk, és jó esetben hazaért, amikor mi még ébren voltunk. Hétvégeken a Jó ebédhez szól a nóta mindig az asztalnál talált bennünket, tehát 12.00-kor ebéd volt. De azért ő onnan mindjárt fölkelt, és ment a Népfrontba, vagy a nem tudom én, hova. Tehát nagyon-nagyon keveset volt velünk. Úgyhogy ő csak azt tartotta a föladatának, hogy valamilyen szintű végeredményt az ellenőrzőben elérjen velünk. És erre más eszköze nem nagyon volt, mint hogy hozzám vágta a széket. Anyám ilyenkor megpróbált menteni bennünket. A mostani gyerek–szülő-kapcsolathoz képest mi tényleg ridegtartásban voltunk. De nemcsak mi nőttünk ebben fel, hanem a környezetünk is. Ha elmentünk a barátokhoz, ott se az volt, hogy a szülőkkel bármilyen módon kommunikáltunk volna. A szülők a világa egy másik világ volt. A szüleim meg közöttünk az életben nem hangzott el, hogy „szeretlek”, ez egész biztos. Ma meg ezt egy nap tízszer is elmondja egy gyerek. Valamiért nekik iszonyúan fontos, hogy ezt állandóan hangsúlyozzák. De az én gyerekkoromban ez egy nem létező dolog volt. A család egy adottság volt, akár jól, akár rosszul, de egy olyan egység volt, amiben ezeket a dolgokat nem volt szükséges hangsúlyozni, vagy nem merült föl ez a kérdés. Vagy ami most van, hogy minden alkalommal ajándékeső jár, ezek akkor nem léteztek. A névnapot például mi is mindig megtartottuk, de az csak annyi volt, hogy akinek a névnapja volt, annak a kedvenc ebédjét főzték. Tehát nem volt ennél több. Az én kedvencem a meggyleves, rántott hús, értelemszerűen, és meggyes piskóta. Ezt anyám mindig megcsinálta. Ezt a mai napig megcsinálná, ha még tudna főzni. És aztán a különböző nők, akik érzékenyek voltak erre a kérdésre, azok át is vették ezt a szokást. Én még mind a mai napig kapok a születésnapomra meggyes piskótát.

Keménytartás volt, volt verés bőven otthon is – például rossz jegyekért. Úgyhogy én csak akkor szóltam, ha összegyűjtöttem belőlük tízet, mert tízért sem lehet jobban megverni, mint egyért. Abszolút nem ambicionáltam a tanulást, soha nem érdekelt. Van egy történetem az apai nagymama házából. Tehát hároméves lehettem, és az egyik ilyen ritka ott alvás alkalmával bekakáltam az ágyba. És kérdezte a nagymama, hogy ezt miért csináltam. És az volt a válasz, hogy: „Azért, hogy az emberek csudálkozzanak!” Aztán később meg nem érdekelt a tanulás. Ez abból származott, hogy azt gondoltam, hogy jön bárki ahhoz, hogy megítélje, hogy én mit gondolok meg mit tudok. És ezt elég tudatosan meg is fogalmaztam általános iskolás koromban. A tanárok mondták is a szüleimnek, hogy sokkal többet tud, mint az a hármas vagy az a valami, amit kaptam, de hát ennyit tudnak adni, mert ez a teljesítmény. Nem érdekelt, hogy mit mondanak. Soha nem érdekelt, hogy mit gondol a környezetem rólam. Egy-két embernek érdekel a véleménye. Egyre kevesebben élnek közülük, akiké érdekel.

A gyerekkorom szerintem olyan volt, mint minden gyereknek azon a környéken. Semmi extrát nem tudok a gyerekkori életemből. Azt tudom – és ezt a családi anekdoták is megerősítik –, hogy mindig építésznek készültem. Tehát kétéves koromban már építész akartam lenni. És ez mindig így volt, két nagyon rövid kitérővel: az egyik, amint az előbb utaltam rá, hogy sokszor átküldtek Makóra vonattal, és akkor természetesen mozdonyvezető akartam lenni. Amikor pedig az apám elvitt egy futballmeccsre, akkor lovas rendőr akartam lenni – mert ott mentek körben a futópályán a lovas rendőrök. Ez a két kitérő volt, egyébként mindig építész akartam lenni.

Nyáron mindig Külsővaton voltunk nagymamánál, az unokatestvéreim is. Remek gyermekkorom volt, sok játékkal, falusi élettel, fürdésekkel, bandázásokkal, a világ természetes részének felfedezésével. Jó népek voltak köröttünk a falusiak – még ma is jóban vagyok velük. A házban az élet a nagy konyha körül forgott, a sparherlton ebédek készültek délre. Harangszóra – akár a Marcal patakban fürödtünk, akár játszottunk, kóboroltunk – az ebédlőben kellett ülni a nagy asztal körül.