Apám, Czitrom Oszkár 1881-ben született, egy – azt hiszem – nyolcgyermekes család utolsó életben maradt gyerekeként. Apai nagyapámról csupán annyit tudok, hogy a zsidó tudományokban nagyon-nagyon verzátus embernek tekintették. Egyébként rendkívül erőszakos természete volt. Mesterségére nézve mindenfélével próbálkozott, és mindenben tönkrement. Többek között volt hídvámbérlő Segesváron, aztán volt szódavíz-gyáros, ami kicsit túlzó kifejezés – a szódavízgyár alighanem egy fészer lehetett. A gyerekei Erdély kisvárosaiban születtek, majdnem mind másutt, mert állandóan költözködtek, hogy valami megélhetést keressenek. Öregkorára Marosvásárhelyen telepedtek meg, és amikor apám átkerült Kolozsvárra, áthozatta az apját. Én halványan emlékszem rá. Szigorú, vékony öregember volt, kicsit tartottam tőle.
A nagymamámat nem ismertem, meghalt a születésem előtt. És a szó szoros értelmében semmit sem tudok róla. Sajnos gyerekkoromban, sőt még felnőttként is elmulasztottam, hogy a felmenőkről valamit is kérdezzek apámtól. Az apai családomról tulajdonképpen onnan tudom, amit tudok, hogy a hetvenes évek végén egy munka kapcsán jártam Bukarestben, és megkerestem a nagynénémet, aki akkor nagyon idős volt, de teljesen friss és hallatlanul kedves, értelmes. Őt kérdezgettem. Tőle tudom, hogy apám egyik bátyja orvos, a másik ügyvéd lett, de apám fölsőbb taníttatására már nem volt pénz. Úgyhogy ő a polgári iskola után egy úgynevezett kereskedelmi akadémiára ment, amolyan kereskedelmi középiskolába, aminek az előnye az volt, hogy rövid ideig tartott, és a végzés után pénzt lehetett keresni. Szóval valóban egy mesterséget adott a tanulók kezébe. Apám egy tojásexport-vállalatnál csinálta a könyvelést, majd magánúton leérettségizett, és beiratkozott a jogra. Mezei jogász volt a kolozsvári egyetemen. A Temesi Agrárbank igazgatója nagyon becsülte apámat, és áthívta a bankhoz. Nem vitték el katonának, mert egy csomó lány volt még a családban, és őt mint családfenntartót nem hívták be. Aztán jött a rezsimváltozás, Magyarország összeomlása, és Erdély román lett. Apám továbbra is a banknál maradt, amíg meg nem vette egy olasz nagybank, a Banca Commerciale Italiana, amely alapított egy román céget, átvette a Temesi Agrárbank kolozsvári fiókját, és apámat ide helyezték igazgatónak. Úgyhogy ő az új román-olasz bank kolozsvári fiókjának volt az ügyvezetője.
Anyám, Algai Alíz nagyváradi születésű. Az apja felvidéki vasutas volt. Az anyai nagyapám Bécsbe ment a műegyetemre, ahol általános építész szakra iratkozott be. Aztán az apja meghalt, úgyhogy nem volt több pénz, így beállt a MÁV-hoz. Hogy hol és hogyan, nem tudom, csak azt, hogy Magyarországon. Anyám születésekor viszont már Váradvelencén volt – Nagyvárad egyik rendező pályaudvarán – állomásfőnök. Altmanról Algaira magyarosított. Tehát az ő gyerekeit – anyámat és nagybátyámat – Algainak hívták. A nagyapám főellenőrségig vitte. Gyerekkoromban többször utaztam vele: első osztályú szolgálati jegye volt, és amikor jött a kalauz, szalutált neki. Az első világháború alatt Marosvásárhelyre helyezték át, ahol szintén állomásfőnök volt.
Anyám bátyja, az én nagybátyám, Algai József ügyvéd volt Pesten. A szülei, tehát az én anyai nagyszüleim öregkorukra nála laktak, pontosabban egy emeleten vele, de külön lakásban. Nagyanyám, Veiss Róza uralkodó természet volt. Szemmel láthatóan ő parancsolt a háznál. A nagybátyámnak – húsz éven keresztül – volt egy barátnője, akit egészen 44-ig, amikor a világ fenekestül fel nem fordult, nem vett el. Ekkor azonban ő is fölvette a gatyáját, és elvette ezt a barátnőt, amit nagyanyám nyilván nem helyeselt. Ez a világfelfordulás kellett ahhoz, hogy nagybátyám a mamával szemben merjen tenni. A nagyapám még a háború előtt meghalt, majd jött a háború, 44 márciusában pedig a német megszállás. A nagybátyámat elvitték, deportálták, mégpedig az első hullámban. Egy darabig Kistarcsán voltak, onnan egyenesen Auschwitzba került. Algai József innen nem jött vissza. A nagyanyám valamilyen zsidó intézményben, talán aggmenházban vészelte át Budapest ostromát. A háború után Pesten lakott, és hosszú éveken keresztül várta, hogy a fia visszajöjjön. (A menye a háború után kivándorolt Ausztráliába.) Aztán kapta magát, és leköltözött Kolozsvárra, a szüleimhez. Ami akkor nem volt ám egyszerű dolog, mert a két ország között alig volt forgalom. De ő mindent kijárt. Aztán ott élt egy ideig, majd nem tetszett neki valami, és visszaköltözködött Pestre. De az sem volt jó, így aztán megint leköltözött Kolozsvárra, ott élt, és ott is halt meg.
A szüleim házassága közvetített házasság volt. Apám már unta a legényéletet, és meg akart házasodni. Egy barátja, ismerőse összehozta a nagyapámmal, Algai Ignáccal, akinek volt egy eladó lánya. És Irén néni, aki bizonyára elég kritikus volt a sógornőivel szemben, azt mondta, hogy ez a házasság abszolúte nem stimmelt az elején. Ő anyámat nem találta elég szépnek. Pedig szerintem szép volt. És végül összeboronálódtak. Ez egy kései házasság volt. Apám 1881-ben született, anyám meg 1893-ban. Elég nagy korkülönbség volt közöttük. És hatvan évig, vagy meddig éltek együtt. A házasságkötéskor apám még Marosvásárhelyen volt, és aztán 25-ben került át Kolozsvárra. A bátyám 23-ban még Marosvásárhelyen született, én 26-ban már Kolozsvárt.
A bátyám, János tehetséges hegedűsként indult. Volt egy – ha nem is magyar, sokkal inkább orosz zsidó – tradíció, hogy a gyerek tanuljon zenét, aminek köszönhetően egy csomó fiatal hegedűs jelent meg, Hubermantól kezdve egészen Gidon Kremerig. Ez egyben a szociális felemelkedés útja is volt. Hogy ez a szüleimnél pontosan hogy volt, nem tudom. Azt sem tudom fölmérni, mennyire volt tehetséges Jancsi. Volt egy ismerős család, Bihariék, akik a lányukat szintén hegedűre akarták taníttatni, úgyhogy a szülők úgy döntöttek, mind a két gyereket fölküldik Pestre. Zathureczkynél tanultak, ő volt akkor „a nagy magyar hegedűs”, és persze tanított a Zeneakadémián. Ez előkészítő év lett volna a zeneakadémiai fölvételhez. Jancsi a nagyszüleimnél lakott, és anyám gyakran fölment hozzá. Aztán Jancsi beteg lett és visszajött, csontig fogyva, anorexiásan. Nem tudom, mi történt, mi volt olyan traumatikus, hogy ez volt az egyetlen kiút. Azt tudjuk, hogy egy hivatásos zenész hétköznapjai gyötrelmesek. Előbb azt hitték, valami szomatikus problémáról van szó, gyomorbaj, savhiány, mindenféle. Abban a korban még nem ismerték ezt a betegséget, nem tudtunk az anorexiáról semmit sem. Anyám próbálta titkon táplálni Jancsit: narancsot vett, kicsavarta, és titokban szőlőcukrot kevert bele, mert az sokkal kevésbé édes, mint a cukor. De a bátyám rájött, és botrány belőle. Rémes volt. A család élete fölé tornyosult ez a betegség. Anyám teljesen tönkrement. Én akkor nem tudatosítottam magamban, de most, visszatekintve, tulajdonképpen rossz néven vettem mindezt anyámtól is, meg Jancsitól is. Mindkettőjükkel nagyon ambivalens lett a viszonyom. Nehezteltem anyámra, hogy elhanyagol a bátyám javára. Ez a betegség rendkívül nyomasztó valami volt, az egész családi légkör megfagyott. Amilyen nagyon szeretetteljes – bár bizonyos értelemben puritán – volt addig, annyira fagyott lett.
Végül Jancsi elkezdett egy analízist, ami elég sikeresnek bizonyult, egyre jobban lett. Aztán az orvosa tanácsára elköltözött tőlünk, és éppen ezekhez a Bihariékhoz ment, akiknek a lánya szintén hegedűs volt. Folytatta a hegedülést, és nagy sakkozó volt. És ennél a baráti családnál élt egészen addig, amíg elvitték munkaszolgálatra. Itt ugrom egyet az időben: minket közben elvittek. Jancsi a háború végén az alakulatával az osztrák határon volt, és a bajtársaival hazafele indult. De az oroszok elfogták. Elkerült az Ókirályságba, a Kárpátokon túlra, Foksányba, egy nagy gyűjtőtáborba, majd onnan Sztálingrádba vitték, ahol két és fél esztendőt töltött orosz hadifogságban. Ahol nagy hasznára volt a hegedű. Mert valahonnan organizáltak, szereztek hangszereket. És volt a táborban több zenész is. És valahonnan megszerezték Richard Strauss Till Eulenspiegeljének partitúráját. És ebből kimásolták a szólamokat, mégpedig, azt hiszem, régi cementeszsákokra, mert papír egyébként nem volt. És alakult egy tábori zenekar. Úgyhogy a zsidó, szász és persze magyar, meg mit tudom én, mindenféle hadifogolyból összeszervezett tábori zenekar a Till Eulenspiegelt játszotta Sztálingrádban. És ezzel turnéztak is. Úgyhogy neki viszonylag jó dolga volt. Aztán nagyon későn került haza, mert előbb hazakerültek a magyarok, aztán a románok, de az erdélyi–magyar–román–zsidó nem volt kategória. Gondolom, Jancsi magyarnak vallotta magát, de ez valahogy nem stimmelhetett, mert nagyon későre került haza. Azt hiszem, 47-ben végén vagy 48 elején. Aztán Kolozsváron beiratozott a Bolyai Farkas Egyetem magyar–pszichológia szakára, és el is végezte. Tanársegéd lett a magyar szakon, amíg nem rúgták a származása miatt. Egy darabig tanított egy fogyatékosok számára fenntartott intézetben, aztán üzemi pszichológus volt, majd orosz fordításokat csinált. És sokat zenélt. Kolozsváron élt, megnősült, született egy fia, aki mérnök lett, most Kanadában él.
Mi zsidó középpolgári család voltunk, viszonylagos anyagi jólétben. Soha vagyonunk nem volt, de jó körülmények között éltünk. Erdély akkor még sokkal paternálisabb volt, mint Magyarország. Volt legalább fél évszázad eltolódás. Úgyhogy a klasszikus modell az volt, hogy egy polgárcsaládban a gyerekek mellé kellett egy gyereklány, egy Fräulein. Mi magunkat zsidó vallású magyaroknak tekintettük. Magyar anyanyelv, magyar könyvtár, magyar olvasás – szóval magyarok voltunk. A gyereklány pedig német, pontosabban szász. Ezek a lányok általában kispolgári családból jöttek, és idővel megtanulták, hogy kell egy háztartást vezetni, és pénzt gyűjtöttek a kelengyéjükre. Emlékszem egy Fräuleinra, egy szebeni építőmester lányára. Az apja meg az egyik bátyja karácsonyra egy gyönyörű malomjátékot fabrikáltak nekünk. Egyik oldalán malom volt, másik oldalán pedig egy másik társasjáték – ezt csak németül tudom –, Mensch ärgere Dich nicht. Most is látom magam előtt: nagyon szépen, körzővel volt kirajzolva, és három nyelven fölírva, hogy Malom – Mühle – Moară, tehát magyarul, németül, románul. Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg.
Tanultam zongorázni, és nagyon sajnálom, hogy abbahagytam. Most, öreg fejjel próbáltam volna újra elkezdeni. Megörököltem a nagy unoka elektronikus zongoráját, és gondoltam, hogy ezzel majd kezdek valamit, de nem merek igazán. A bátyám révén azonban korán szert tettem egy bizonyos passzív zenei kultúrára. Anyám tanítónőképzőt végzett, úgyhogy ex officio zongorázott és énekelnie is kellett. Apámnak nagy kedvence volt a Bajazzók és a Parasztbecsület, de ezen túl más nemigen.
A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás. Cserépkályha volt mindenütt, és téli vasárnapokon, amikor izzó parázs volt, apámmal pirítóst csináltunk a kályha parazsán. Volt egy hosszú villa, arra egy szép karéj kenyeret föltűzött, és ő sütötte. Arra emlékszem, hogy az ölében ültem, és a szemét néztem, és azt csodáltam, hogy a pupillája sokkal kisebb, mint amit én láttam a magam szemén a tükörben. És az írisznek láttam a szálas szerkezetét, és hogy olyan szürkés-zöldes többszínű valami. Ez nagyon korai emlék lehet. Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó. A jégen meg a jól megtaposott hóban is lehet: az ember nekifut, csúszik, siklik rajta. És akkor hallani, hogy csi-csi… És ahogy a pocsolyák befagytak, nem voltak átlátszóak, de áttetszőek igen, és többé-kevésbé lehetett látni a koncentrikus körvonalakat, ahogy a víz apránként megfagyott, aztán kicsit olvadt, megint megfagyott satöbbi. És Jancsi azt mondta, hogy a jég alatt nagyon érdekes állatok élnek, de ezeket csak akkor látja az ember, ha már betöltötte a hét évet. Ezen én oly mélységesen föl voltam háborodva, hogy a mai napig is emlékszem rá.
Abszolút nem voltunk vallásosak. Neológok voltunk. Apám ortodox családból jött, de aztán a kolozsvári neológ hitközség aktív tagja lett, nem vallásilag, hanem szociális vonalon – aggmenház, tanonciskola, kórház stb. Köztiszteletben álló ember volt, gyakran fölkeresték mint döntőbírót különböző vitás kereskedelmi ügyekben, ami a felek számára nyilván egyszerűbb volt, mint bíróság elé menni. Viszont kellett valaki, akit feddhetetlen és objektív embernek tartották. Mi egyáltalán nem nevelkedtünk istenhitben, és sem Jancsinak, sem nekem nem volt bármicvója. Zsinagógába néha, a nagy ünnepekkor elmentünk.
Egyébként emlékszem Horthy Miklós bevonulására. Az összes térre néző házban, szobában magyar tisztek voltak, nehogy valami merénylet legyen. Én is ott voltam az ablaknál, és mellettem egy nem tudom, miféle tiszt, aki kérdezte, hogy ugye, milyen boldogok vagyunk. És emlékszem, teljes őszinteséggel azt mondtam, hogy igen, de mi zsidók vagyunk. Tehát akkor már nyilvánvalóan tudtam, hogy Magyarországon vannak zsidótörvények, van diszkrimináció.
A nagybátyám és nagyszüleim ott laktak Pesten, és állandó levelezésben voltunk. A levelek egy részét biztos olvastam, mert azt tudom, hogy nagyanyám mindig úgy jegyezte, „Kansz anya”. „Különösen a nagyon szerető anya.”
Nálunk meglehetősen puritán és szerető, de talán kicsit szigorú légkör uralkodott. Például otthonról hoztam azt a beidegzett értékítéletet, hogy tisztességes ember nem megy étterembe vagy kávéházba. Kocsmázás – azt nem illik. Nálunk soha nem volt testi fenyítés. Még kiabálásra sem emlékszem. De egy bizonyos habitus, egy bizonyos erkölcsi tartás valahogy benne volt a levegőben. És az, hogy a dolgokért meg kell dolgozni, nem csak úgy terem a fán. Anyám és a gyereklány foglalkozott velünk, de ha valami iskolai segítség kellett, akkor inkább apám. Olvastuk az Ellenzék című napilapot. Azt hiszem, hogy balközép irányú, polgári liberális, nagyon tisztességes hangú valami volt. Volt még a Brassói Lapok, és időnként a Pesti Újság vasárnapi számát is megvettük a trafikban. Nem mindig jött be, mert a román cenzúra nem mindig engedte. A szüleim a polgári liberális baloldalt támogatták. Én nem is tudtam volna elképzelni, hogy lehet más.
A földszinten volt Lepage Lajos könyvkereskedése. Ez egy nagyon jó könyvesbolt volt, könyv- és írószer, és valamikor kölcsönkönyvtár is. A kölcsönkönyvtári dolgot abbahagyták, de a könyvek még ott voltak. Kék csomagolópapírba voltak kötve, és volt rajtuk egy fehér vinyetta, számmal. Úgyhogy ki kellett nyitni, hogy megnézze az ember, mi is az. Emlékszem a Verne Gyula-könyvekre, a Jókaikra is. Mi bementünk a könyvesboltba, köszöntünk, fölmásztunk a létrán, és ott böngésztünk, és elhoztunk, amit szerettünk. Például a Winnetout vagy Herczeg Ferencnek a Szelek szárnyán című könyvét. Alapvetően magyarul olvastunk és németül. A román irodalmat gyakorlatilag nem olvastuk. De kora kamasz koromban volt egy pár német könyv is. Azt hiszem, egy sorozat lehetett: Reisen mit Doktor Überall, amelyik mindent megmagyaráz a technikai érdeklődésű gyereknek. A kétütemű motor, az elektromotor, ez, az, amaz. És a nagy gyermekkori élmény: a Kästner-könyvek. Emil és a detektívek vagy a Május 35, A repülő osztály.
Apám barátjával közösen vettünk egy kis házat, kerttel, a város szélén, az úgynevezett Törökvágásnál, a Hója-erdő alján, ahol volt egy csomó gyümölcsfánk. Barack, szilva, alma, minden. Ahol én remek nyarakat töltöttem, legfőképpen az eperfa tetején, mert az is volt. És gyakorlatilag egész nyáron termett. Nyaralni általában Erdélybe mentünk. Olyan helyeken voltunk, mint Szováta vagy Borszék, vagy a tordai sósfürdő. Családi panziókban laktunk, ahol ellátás volt. Az ember elment egész napra kirándulni a Szent Anna-tóhoz, az nagyon szép volt. Jéghideg volt a vize, és azt tudom, hogy egészen pici fekete békácskák voltak benne, amelyre lehetett vadászni, csak sajnos az ember nem vihette haza őket. És reggel, amikor még ott ült az ember a panzió nyitott erkélyén és reggelizett, cigányasszonyok jöttek frissen szedett szamócával, páfrányból font kosárkában árulták. Egyszer voltunk a Tátrában is, ahol egy családi találkozó volt, a budapesti család is odament. Az egyik rokonnak volt egy autója, amellyel körülvitt bennünket a szepesi városokban, Késmárkon, Lőcsén. Nagyon szép nyaralás volt.
Szerettem iskolába járni, jó tanuló is voltam. Az elemiről sok emlékem nincsen. Nagyon szerettem a tanító nénit, aki elsőtől negyedikig végigvezetett bennünket. A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva. Azt tudom, hogy nagyon sok fiatal, aki a Bariczba járt, külön büszke volt rá, hogy ők legalább olyan jók, mint a mintagimnázium.
Több jó barátom is volt. Az egyik Borza professzornak a nem tudom, hányas számú fia, rengeteg gyereke volt. A másik pedig a város tiszti főorvosának a fia, Hossu. Ezek erélyi ortodox keresztény családok voltak. Aztán Rác András, aki festő lett Pesten. Nemrég halt meg. Az apja Róth volt, és a kolozsvári zsidó kórház sebész főnöke. És az öccse, Gyuri. És volt Mandula Gyuri és Deutsch Laci…
A román iskolában mindig kötelező volt az egyenruha. Ez nem is volt rossz dolog, mert akkortájt a szociális különbségek a ruházatban kiáltóan nyilvánvalók voltak. Az elemi iskolában köpenyt kellett viselni, a gimnáziumban egyenruhát, és ezek ezt legalább elfedték. Eszembe jutott egy anekdota, amely számomra valahol fontos. Elemista koromban volt egy barátom, aki szegény környezetből jött. Nagyon jóban voltunk. Egyszer meghívott magukhoz. Akkor még csomó olyan ház volt, ahol volt egy nagy kapubejárat, aztán egy nagy udvar és körülötte földszintes lakások. Ők egy ilyenben laktak. Az udvarban játszottunk. Egyszer csak azt mondja, hogy uzsonnázzunk meg. Bement hozzájuk, és két nagy szeletet kanyarított, és megkente. Arra már nem emlékszem, hogy disznózsírral-e vagy szilvalekvárral. Mi vígan falatoztunk, amikor hazajött az anyja, és egy óriási pofont kent le a gyereknek, hogy engedély nélkül evett. Akkor fedeztem fel, hogy van ilyen is. Szegénységet persze láttam az utcán, bár koldulásra nem emlékszem. És voltak szegénynegyedek is. Például a Fellegvár – egy kis erőd egy dombtetőn –, annak az oldala mindig csuszamlott, agyagos kő volt. Az cigány negyed volt, viskókkal, ahol csatornázás nem volt, úgyhogy a szennyvíz ott folyt le az utcán. Hogy vannak ennyire szegények, ezt ott láttam. Aztán sokkal később, az ötvenes évek legelején, amikor Magyarországon katona voltam, akkor valahol a Bakonyalján láttam putriban lakó cigányokat. Nem tudtam, hogy ez még létezik, félig földbe vájt putri papundekliből, ággal letakarva.
Emlékszem arra a napra, amikor a háború kitört. Kolozsvár határában volt a Kolozs falucska, és annak volt egy sós fürdője. És odamentünk, hárman vagy négyen biciklivel. És ott a román rádió szólt hangszórón, és ott mondták be, hogy Németország megtámadta Lengyelországot. És aztán már este otthon hallgattuk tán hosszúhullámon többek között a lengyel adót, ahol állandóan azt lehetett hallani, hogy „uwaga, uwaga”, vigyázat, vigyázat – a légitámadásokra riasztották a lakosságot. De a háborúból sokáig szinte semmit sem érzékeltünk. Tudtunk a munkaszolgálatosokról, az ukrajnásokról, hogy ott egy csomóan meg is haltak, de közvetlen környezetünkben vagy ismeretségi körünkben nem volt ilyen, úgyhogy ez közvetlenül nem érintett. Talán 42-ben Pesten nyaraltam a nagyanyámnál és a nagybátyámnál. Emlékszem, az egyik kolozsvári barátommal elmentünk úszni a fedett uszodába a Margitszigetre. És ott láttam fiatal magyar katonákat, akiknek keze-lába lefagyott Ukrajnában, vagy fél karja, fél lába hiányzott, esetleg mind a kettő, és teljes energiával és kedvvel úsztak. Ez sokk volt. Ott vált kézzelfoghatóvá számomra, mivé lehet egy ember a háború során.
Erdély visszacsatolása pozitívum volt, számunkra leginkább a kultúra területén. Például lett magyar könyvnap, ami nem volt a román időben. Az Operaház a román időben is jó volt, de a magyar időben ez is felújult. Volt olyan nap, amikor a leventefoglalkozás után az ember hazarohant, lezuhanyozott, aztán rohant az operába. És amikor széjjelment a függöny, az gyönyörű volt!
Egy ideig volt leventefoglalkozás a gimnáziumban. Aztán pedig a város határában, a Hója-erdő szélén egy síugró sáncot építettek, és mi, zsidó leventék ott kubikoltunk, csillaggal. Úgy hívták, hogy leventefoglalkozás, de gyakorlatilag kubikosmunka volt. Amikor először ki kellett tűzni a csillagot, amennyire visszaemlékszem, nem volt különösebben traumatizáló. Fütyültem rá. Elfogadtam a napi szituációt, anélkül, hogy különösebb foglalkoztatott volna.
A Református Kollégiumban volt zsidózás. Nem a tanárok részéről, akik hangsúlyozottan semmi különbséget nem tettek. Testi erőszak nem volt, szóval zsidóverés nem volt. Csak egyszerűen lezsidóztak. Volt büdös zsidó. Aztán különböző nóták, hogy „Sárga zsidófészket látok ott a jegenyefán, a zsidó egyet füttyent, hogy ottan szeret igazán”. És volt a híres erdélyi induló, aminek volt egy zsidó változata: „Fel nótaszó, zeng az induló, talicskázik már Kohn és Grün Izsó.” Nem tudom már tovább. Ez volt a közhangulat. Ellentétben a román gárdista körökkel, ott az antiszemitizmusnak nagy kulturális gyökere volt. A nagy román költő, Eminescu, mélységesen antiszemita volt, szerinte a zsidók miatt van minden baj.
Közben megalakult a zsidó gimnázium, hiszen egy rakás gyerek kipottyant az iskolarendszerből. Nagyon hamar megszervezték. Azt hiszem, a hitközség adta össze a pénzt. Antal Márk volt az igazgató, egy kiváló ember volt. És összeszedtek egy csomó tanárt mindenhonnan az országból. Koedukációs gimnázium címen működött, hogy ne kelljen két iskolaengedélyt kérni. De el voltunk szigorúan választva, külön fiú- és lányosztályok voltak. Igaz, az udvaron láttuk egymást. Van egy teljesen idealizált kép erről az iskoláról. Nekem az az emlékem róla, hogy volt egy pár jó tanár. Jó latintanár, egy jó magyartanár volt, volt egy másik is, aki viszont csapnivaló volt, egy sarlatán! A számtantanítás gyötrelmes volt. Volt egy nagyon szép fizikatanárnő, mindenki fantazmált körülötte, de a fizika, az nulla. Úgyhogy a színvonala messze nem volt olyan jó, mint a híre. Én jeles tanuló voltam, de soha nem tanultam tisztességesen. Visszatekintve nem is értem, hogy lehettem olyan pofátlan, hogy ilyen mértékű készületlenséggel mentem vizsgázni. Persze németül tudtam, úgyhogy németórán a pad alatt mást olvastam, meg franciául is nagyon tisztességesen tudtam. Franciából magánórákat is vettünk. A számtantanár, aki mint tanár gyötrelmes volt, de nagyon tisztességes ember, a zsidó tanoncotthonnak volt az igazgatója. Tehát vidékről feljött tanoncgyerekek satöbbi. Na most ő egypár fiút – többek közt engem – megkért rá, hogy tanítsuk ezeket a tanoncgyerekeket mértani rajzra meg ilyesmire. Úgyhogy én kétszer egy héten este odamentem. Egy nagy asztal volt bádoggal lefedve, hogy tisztítani lehessen, és ott voltak ezek a srácok. És én vittem körzőt, vonalzót, háromszöget, és próbáltam valamit magyarázni. Nem tudom, sikerült-e valamit is átadnom. De azt tudom, hogy a szüleim ennek kapcsán is mondták, nehogy valami kommunista dologba keveredjek. Szóval ez az iskola emberségre tanított. A dolog zsidó oldalát szintén messze túlértékelik a túlélők. Olvastam olyat is, hogy ez a gimnázium a zsidó fiatalokat cionizmusra nevelte, és arra, hogy majd a zsidó hazát építik. Ez egész egyszerűen nem igaz. Voltak persze cionisták a fiatalok között, de voltak ortodoxok, voltak neológok.
A hittanoktatást szerettem, mert egy értelmes fiatal rabbi tartotta, aki bibliai szövegeket magyarázott irodalmi szempontból. A szövegek szépségét fel lehetett fedezni, de a Jóisten itt nem volt jelen, legalábbis emlékeim szerint. Volt héberoktatás is, de nekem nem fűlött a fogam hozzá. Ebben egy kicsit az is benne volt, hogy az embert a polgári neológ miliő kifejezetten hajlamossá tette rá, hogy lenézze az ortodoxokat, akik maradiak, szőrösek, szakállasak, talán még piszkosak is, szóval nem igazán civilizált lények. Ezek közül volt egy sor abszolút kiváló, briliáns eszű, akikkel nagyon jóban is voltam. Volt egy egészen kiváló történelemtanárnőnk, aki – azt hiszem, saját passzióból is – például a 48-as forradalom hadtörténetét adta elő. Vagy Bem egész erdélyi hadjáratát. Szóval voltak valóban kiváló tanárok, de az egésznek a színvonala nemhogy nem volt homogén, hanem teljesen heterogén volt. És főleg természettudományok és matematika része, hát az nulla. Nulla! De hát, Istenem, mégiscsak otthont adott az egész akkori erdélyi zsidó ifjúságnak.
44-ben az érettségit előrehozták, azt hiszem, az országban mindenütt. Úgyhogy áprilisban vagy mikor érettségiztünk, de annak rendje, módja szerint. Szóval volt érettségi biztos és minden nyavalya, és érettségi bizonyítványt is kaptam. Jelesen értem. Emlékszem, latinból Tacitust kaptam, ami rendkívül nehéz szöveg. Valami alapvető dolgot kellett volna tudnom, de nem tudtam, és a latintanár kidriblizte, ügyesen átsegített ezen a hiátuson.
Miután leérettségiztünk, utána nem sokkal volt a gettózás, tehát a városból kijelöltek egy gettó-negyedet, a Pap utcát meg környékét, ami eleve egy ortodox zsidó negyed volt. Kolozsváron azt hiszem, körülbelül százezer lakosra jutott tizenvalahány ezer zsidó, szóval jelentős számú kisebbség. Már német megszállás volt. Ez március 19. után volt. A németek a zsidó hitközségben élő zsidó közösségnek megadták, alakítsanak egy grémiumot, amelyik képviseli a zsidókat, és tárgyal a hatóságokkal. Ez volt a zsidó tanács. A zsidó tanácsok körül rengeteg vita van a mai napig is. A háború utáni izraeli zsidó történetírás egyik alapvető tézise például az volt, hogy ezek a zsidó tanácsok elárulták a zsidókat. Mert ha nincs ez a közvetítő szerep, a németeknek sokkal nehezebb dolguk lett volna. És hogy ellenállást kellett volna szervezni, és nem a németeknek kiszolgáltatni a zsidóságot. Szerintem ez olyan, hogy ha a nagynénikémnek kereke volna, akkor omnibusz volna… Apám tagja volt a kolozsvári zsidó tanácsnak. A tanácsok munkája ellen az az egyik érv, hogy volt két szlovák zsidó, akik 44 április elején megszöktek, nem tudom, melyik koncentrációs táborból, és írtak egy jelentést, ami aztán kijutottak Nyugatra. Aztán effektíve elküldték a Vatikántól kezdve, az amerikai és angol kormányig satöbbi. És ugye vannak, akik azt állítják, hogy a zsidó tanács tagjai tudták, hogy mi van a táborokban, és ezt tudva segítették a németeket ahhoz, hogy a zsidókat rendben és csendben lehessen deportálni. Nagyon sajnálom, hogy erről sem beszéltem apámmal soha. És én azt gondolom, hogy ez nem így van. Nyilvánvaló, hogy voltak, akik tudták, de azt gondolom, apáméknak erről fogalmuk sem volt.
Amikor a németek március 27-én bejöttek Kolozsvárra, SS-teherautók álltak meg a két házunk előtt. Az összes zsidót elvitték. A keresztény családoknak kiürített zsidó lakást adtak, és ők, a németek ezt a két épületet elfoglalták. Mi anyámmal és a bátyámmal voltunk otthon. Dörömböltek az ajtón. Ketten voltak, és azt mondták, hogy mennünk kell, egy aktatáskányi holmit vihetünk. Apám legénykorában sokat sportolt, vívott és korcsolyázott, és a korcsolyához volt egy hosszú ujjú teveszőr szvettere, amit nekem adott, és én azt szörnyen szerettem. Abban korcsolyáztam. Ezt a szvettert tömtem be az aktatáskába, a nem tudom, mi mellé. Aztán a németek megnézték, mit viszek, és a pulóvert elvették. Aztán fölraktak a teherautókra, és elindultunk. Nem tudtuk, hova. A bátyám egy kamarakórusban is énekelt, amelynek a karmestere és vezetője Ligeti Gyuri volt. Többek között Mozart Requiemjét is megtanulták és énekelték, és én is – bár a hangom nem basszus, hanem olyan piszkos bariton – megtanultam a basszus szólamot. A helyzet teljes fel nem mérésének jele volt, hogy amikor elindultunk, elkezdtük énekelni, hogy „Dies irae, dies illa, solvet saeclum in favilla”, szóval a Requiemet. Ez lehetett volna effektíve egy rekviem, mert nem tudtuk, hogy nem állítanak-e rögtön falhoz. A végén egyszerűen a neológ zsinagóga udvarára vittek, ahol leraktak, és azt mondták, menjünk, amerre akarunk. Mi aztán elmentünk aludni a kis nyári házba, a Törökvágásba, ahol azt hiszem, egy szoba volt, egy hozzáépített konyha és kis fürdőszoba, meg egy pici szoba, ahol egy fiatalasszony lakott a gyerekével. Ott laktunk. Áprilisban én onnan mentem érettségizni, és aztán jött a gettózás, ezt a fiatalasszonyt is elvitték a gettóba. Aztán rövid idő múltán nekünk is be kellett mennünk, de akkor már nem is a gettóba, hanem a téglagyárba. Május elején jött egy rendelet, és ekkor már mi bementünk az írisz-telepi téglagyárba. Bennünk fel sem merült, hogy ne menjünk be. Azt hiszem, a k. und k. nevelés olyan volt, hogy az állam egy tisztességes és megbízható valami. Az állam nem csinálhat disznóságot. A németek mindenünket elvették, amikor a lakásunkból kirúgtak. Apámnak biztos volt valami félretett pénze, de nyilván a bankszámlákat is lezárták. Sajnos ezt sem tudom pontosan.
Szinte mindenütt a téglagyárban volt a gyűjtőtábor. Mert ott vannak ezek a nagy, hosszú, kétoldalt nyitott színek sátortetővel, és vasúti sín is kiszolgálja őket, hiszen a téglát vagonra rakták. Úgyhogy egyrészt volt valami fedél, másrészt meg volt közvetlen vasúti kapcsolat. Emlékszem, az írisz-telepi téglagyár bejáratnál mindenkinek le kellett vennie az óráját, az ékszereit. Egy pokróc volt kiterítve, oda kellett dobni. A téglagyárban pokróccal, lepedővel, ezzel-azzal elválasztó falakat és kifelé is valami védőfalat csináltunk. Még nyár volt, nem volt hideg. Eleinte az otthonról hozott élelmiszert ettük, majd valamilyen központi konyha is alakult, ahol kondérban főztek az asszonyok. Nekem erről az időszakról nincsenek tragikus emlékeim. Minden fiatalnak osztottak feladatot a németek. Én hordágyas voltam. Latrinákat ástunk, minimális közegészségügy is volt, voltak vízcsapok. Arra is emlékszem, hogy egyszer valamilyen dombocskán ültünk és kánont énekeltünk. Mint hordágyas, ott láttam első ízben halottat: egy idős bácsi meghalt. Ott konstatáltam először, hogy milyen nehéz egy ember, ketten alig tudtuk kivinni. Nem éheztünk, mert arra emlékeznék. Aztán egyszer csak szocdem vasutasoktól jött a hír, hogy nem Kenyérmezőre viszik az embereket, hanem átmennek a lengyel határon, valahova keletre. Ez rossz hír volt, de semmi kézzelfogható nem volt mögötte. Az ember nem tudta, mit gondoljon. Vagy nem akarta tudni, mi lesz. Biztos lesz egy tábor, dolgozni kell – majd dolgozunk.
Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől. Az autókat elvben a szövetségesek adták volna, a németek meg vállalták volna, hogy nem a nyugati fronton vetik be őket. Ez beleillik abba a képbe, hogy a németek éket akartak verni a nyugatiak és a szovjet között. Ebben az ügyben millió tárgyalás folyt Konstantinápolyban –Törökország semleges volt –, és közben elkezdődött a deportálás. Egyre fogyott a még eladható zsidók lélekszáma. Végül abban állapodtak meg, hogy lesz egy kisebb akció, mintegy árumintaként, hogy egyik és másik oldalról is bizonyítsák a goodwillt. Tehát a németek kiengednének egy csoportot Spanyolországba, hogy onnan aztán Palesztinába mehessenek. És ha ez a dolog megy, akkor gyerünk a többivel! Kasztner a zsidó tanács tagjaival összeállított egy listát. Ekkor már csak a budapesti és az erdélyi zsidók voltak Magyarországon. Mivel Kasztner kolozsvári volt, a mi gettónkból is bekerült három-négyszáz ember. Emlékszem, apám megkérdezte tőlem, mi a véleményem: alakul egy ilyen csoport, menjünk-e vagy sem. És én azt mondtam, hogy minek ilyen extra Wurst, ahol a többi meglesz, ott mi is megleszünk. Ez volt az én horizontom akkor.
Ki került bele ebbe a csoportba? A háború után, főként Izraelben az volt a vád Kasztner ellen, hogy tudták, mi vár a többiekre, és eltitkolva ezt, kvázi elaltatták az éberségüket, hogy a saját bőrüket mentsék. Ha valamilyen katasztrófahelyzetben ki kell választani embereket, milyen kritériumok szerint lehet? Először a gyerekek és az asszonyok. De hogy lehet ezt alkalmazni, amikor háromszáz vagy négyszáz embert lehet kiválasztani a tizenkétezerből? Egyrészt meg lehetett vásárolni a helyet. Valószínűleg apám is fizetett, így a szüleim meg én is benne voltunk. De szemmel láthatóan nem csak a pénz volt a kritérium. Azt bizton tudom, hogy a kolozsvári csoportban nem csupán gazdagok voltak. Illetve voltak a lágerben olyan, nagyon gazdag gyárosok, akik nem kerültek fel a vonatra, pedig pénzük lett volna rá. Nyilván az is szempont volt, hogy olyanak kerüljenek fel erre a vonatra, akik valamilyen pozitív szerepet játszottak a zsidó közéletben. Az apámra ez nyilván vonatkozott. Vagy a szatmári csodarabbira, Teitelbaum Joelra és teljes udvartartására. Ők végig külön csoportot alkottak. Pesten aztán nagyon sok fiatal cionista is bekerült, akik Szlovákiából, Lengyelországból szöktek át Magyarországra.
Hogy mit tudtunk és mit nem, ezt nem tudom rekonstruálni. Erről beszéltem többek között Löb Lacival, aki tizenegy éves volt akkor, később germanista professzor lett Brightonban, és írt egy nagyon jó könyvet a Kasztner-vonatról (Dealing with Satan – Rezső Kasztner’s daring rescue mission). Rengeteg emberrel beszélt, de senki sem tudta az időben rögzíteni azt az időpontot, amikor már tudtuk, hogy mi történik a lágerekben. Valamit nyilván kellett hogy tudjunk. Vagy nem mertük tudni. Egyéb mulasztásaim mellett erről sem beszéltem sosem apámmal. A háború után senki nem beszélt. Mi sem, akik egy védett környezetben vészeltük át a Shoaht. De az igazi deportáltak sem beszéltek. Primo Levi írja, hogy neki rémálma volt még a táborban, hogy hazatér, és senki sem hiszi el, hogy mi volt ez az egész. És valóban hazatért, és senki nem kérdezett semmit. Ezt mindenki igyekezett elfelejteni vagy elfedni. A háború után egy új élet kezdődött, és erről igazán senki sem akart tudni, legalábbis az emberek nagy része nem.
Lassan kiürült a téglagyár, mi voltunk az utolsó transzport. Marhavagonokban mentünk Pest fele, de nem lepecsételt vagonokban, és ez óriási különbség az átlagos deportációhoz képest. A vagonban zsúfolva voltunk, de még mindenki le tudott feküdni, szardínia módra. Időnként megálltunk, és lehetett vizet venni stb. Magyarok őriztek bennünket. A Kolumbusz utcai süketnéma-intézetbe vittek. Ott az SS vette át az őrzésünket. Több mint ezerhatszázan voltunk. Volt konyha, meg mosoda, még tus is. Tiroler bácsi volt a fürdőmester. Kolozsvári volt, nagy pocakkal, és a nagy pocakján egy nagy vekkerórát lógatott, azon állította be, hogy negyedóránként lehetett tízesével bemenni tussolni. Ott szintén kialakult egy tábori élet. De azzal a perspektívával, hogy innen majd indulunk, és eljutunk Spanyolországba. Pár hétig voltunk ebben a táborban.
Sajnos a nagyanyám történetét nem ismerem, ezért nem is tudom, hogy ő jött-e be a táborba, vagy valakivel küldte a dolgokat. Például élelmet. Meg kértem tőle könyvet. Azt hiszem, hogy nagyképűségből a Faustot. És ami a legfontosabb volt számomra, a nagybátyám – aki tüzérségi megfigyelő volt az első világháborúban – katonai Zeiss látcsövét. Megkaptam azt is. Ezt a kettőt magammal vittem Bergen-Belsenbe is.
Június 30-án bevagoníroztak, mégpedig a Kelenföldi pályaudvaron. Mindenkinek volt egy kofferja, egy hátizsákja, meg csajkája, kulacsa, valami ennivalója. Mosonmagyaróvárnál megálltunk. Elvben nyugatra kellett volna mennünk, de Spanyolország már nem jöhetett szóba, hiszen a lassanként félig felszabadult Franciaországon keresztül haladó út bezárult a németek előtt. Azt hiszem, három napig álltunk Mosonmagyaróváron. A mezőn aludtunk, nagyon szép idő volt. Felelőtlen, időn és téren kívül lévő állapot volt. Azt mondhatnám, valamiféle nyaralás. A transzportot nem engedték be Ausztriába. Az osztrák Gauleiter nem akarta. De valahova el kellett bennünket helyezni. Úgyhogy elindultunk északra. Aggódva néztük, merre megyünk. Amikor keletre tértünk, mindenki megijedt. Arra emlékszem, hogy valahol Bajorországban átmentünk Himmelstür városkán – amely valóban a Paradicsom kapuja, olyan szép. Nem tudom azt sem, meddig tartott az út. Úgy emlékszem, nem volt rossz a hangulat a vagonban. Egyrészt fiatal voltam, másrészt a koromhoz képest infantilis, nem mértem föl a helyzetet. Meg-megálltunk. Volt ivóvíz, mindenkinél volt valami élelem. A végén megérkeztünk egy Zelle nevű helyre, amelyik fönt van Hannover térségében. Rámpára érkeztünk, semmi állomásépület vagy ilyesmi. Rámpa, ahol SS-őrség volt kutyákkal, és ott ordítás volt. De nem volt szelekció. Sorba álltunk, és elindultunk gyalog a bergen-belseni táborba, ahol betereltek egy úgynevezett blokkba.
Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.
A táborparancsnok egy kolozsvári ügyvéd, tartalékos tiszt volt. Neki és családjának külön szobája volt a barakk legvégén. És volt csicskása. A fáma azt tartotta, hogy időnként babkávé-szag jön ebből a szobából. Ezt nem hiszem, de ők nyilván jobban éltek, volt valami lefölöznivaló. Maga az a tény, hogy külön szobájuk volt és volt a csicskás, általános közutálatot keltett.
Ébresztő, azt hiszem, hatkor. Előbb a férfiak mentek a mosdóhelyiségbe, azután a nők. Reggel a nap kávéosztással kezdődött. Az ételt társzekéren hozták egy központi konyhából, ötvenliteres, dupla falú alumíniumbödönben. Meleg barna lé volt, nem tudom, miből készült. Mindig ugyanaz. A gyerekeknek ötéves korig tejet is adtak. A németeknél erre is voltak szabályok. Harmadnaponként osztottak kenyeret: német katonakenyér volt, úgynevezett komiszkenyér, sötétbarna, ragacsos, kalácsformájú. Felosztása a mi barakkunkban a következőképpen történt. Volt az előtérben egy pad, és volt nálunk egy statikus mérnök, akinek volt logarléce. És ő mindenki szeme láttára szépen megmérte, majd elosztotta. A morzsa-összeseprés és megevés joga pedig körbejárt a fiatalok között. Én is benne voltam, tehát valószínűleg tizennyolcig lehetett a fiatalság határa. Volt a tömblekvár. Kaptunk húskonzervet is. Nagyon keveset. Nem egyszerre ette meg az ember, hanem összegyűjtött valamennyit, és akkor fogyasztotta el. De erre sem emlékszem pontosan.
Volt a Zählappell, a sorban állás, leszámolás. Ez a rituálé minden táborban megvolt. Azt hiszem, ötös sorokba kellett állni, mindenkinek a barakkja előtt. És mindegyik szakasznak volt egy parancsnoka, aki jelentette a számláló SS-eknek, hogy ennyi van kint, és három beteg van. A betegnek joga volt ágyban maradni. A számolás soha nem stimmelt. Több óráig tartott, amíg újraszámolták, eltartott az ebédidőig is. A leves ötvenliteres, dupla falú kondérokban érkezett. Szintén központi konyhából, egy fogoly kocsis stráfszekéren hordta szét, és mindegyik altábor kapujában egy konyhás különítmény vette át ezeket, becipelték a táborba, és szétosztották. A levesosztót a többiek szigorúan figyelték, hogy alaposan fölkavarja az egészet, nehogy csak a híg része jusson valakiknek, és a vastagabb része másoknak. Ha az embernek nagy szerencséje volt, még valami húscafatot és krumplidarabkákat talált benne. A krumplidarabkákat az ember kihalászta, megette a levest, és hozzá kenyeret. A krumplidarab héját az ember lehúzta és külön megette, a krumplikat pedig villával összenyomkodta, és valahogy igyekezett habosra fölkeverni, hogy több legyen. Úgyhogy volt ez a krumplikrém, amit az ember aztán kenyérre kenve evett. Amikor a kondér kiürült, a kondér falán mindig maradt valami. A kondér-kivakarás joga is körbejárt. Este megint kávé volt, ugyanez a barna lé. És tán kilenckor villanyoltás. A világítás nagyon rossz volt a barakkokban, szóval itt-ott égett egy gyenge égő. Az altáboron belül szabadon mozogtunk. A Zählappellen kívül tulajdonképpen semmi foglalkozás nem volt. Mert hiszen az óriási különbség a többi fogolyhoz képest az volt, hogy nem dolgoztunk. Tehát kevés kalóriát kaptunk, de kevés kalóriát is fogyasztottunk. A többiek hajnaltól késő estig keményen dolgoztak.
Rengeteg kiváló ember volt ebben a csoportban. Ott volt Szondi Lipót pszichiáter, Zsolt Béla író és publicista, Ernster Dezső, híres basszus, később a New York-i Metropolitan tagja. A numerus clausus folytán egy csomó fiatal, aki szeretett volna bölcsész lenni, csak úgy tudott bejutni a bölcsészkarra, hogy beiratkozott a rabbiképzőbe, mert az valahogy kontingensen felül állt, és így hallgathattak bölcsészetet. Rengeteg kvázi önképzőköri foglalkozás volt a táborban. Nyelvkurzusok. Bibliamagyarázat, amely nem a Biblia vallási részére, hanem történelmi és irodalmi kontextusára helyezte a hangsúlyt. Végtelenül érdekes volt. Zsolt Bélának voltak előadásai, politikai kommentárok. Szondinak volt egy egész iskolája, az úgynevezett sorsanalízisről. Azt hiszem, hogy még analizált vagy kezelt is ott a táborban. Ernster Dezső énekelt. Kovács György, a kolozsvári színház neves színésze verseket mondott. Ott volt Ádám Ottó, aki aztán rendező lett, és nekem nagyon jó barátom volt. Ő is verseket mondott. Aztán ott volt Blum Tamás, aki szintén cirka velem egykorú, később karmester lett és a magyar Operánál Klemperer korrepetitora. Irsai István grafikákat készített. Komlós Aladár felesége, Palotai Erzsi szavalt. Tehát nagyon pezsgő kulturális élet volt.
Blum Tamás hozott magával pár könyvet. Én is hoztam, de már nem emlékszem, hogy miket. Tamásnak volt egy német nyelvű Varázshegye, mégpedig olyan kiadás, amelyről ma is álmodom. Puha, szivarbarna bőrkötésben, arany széllel, és belekötve egy szalag könyvjelzőnek. Ezt Tamás kölcsönadta, mégpedig egy-egy órára. Volt egy lista, arra föl kellett iratkozni. És enyém volt a könyv mondjuk délután négy és öt között. Ez volt a nap fénypontja. Amíg jó idő volt, kint valahol leültem, amikor ősz lett, akkor pedig fölkéredzkedtem valaki olyannak az ágyára, akinek a harmadik emeleten, éppen lámpa alatt volt a fekvőhelye, és ott olvastam a Varázshegyet.
Augusztusban egy kis csoport elment. Talán háromszázan lehettek, akiket kivittek Svájcba, ami nagy reményeket keltett mindenkiben. Hogy ez hogy volt, mint volt, nem tudom. Közben állandóan folytak a tárgyalások a németekkel Isztambulban, de ezekről mi semmit sem tudtunk. Ezt részletesen és jól leírja Löb Laci A megvásárolt életek című könyvében. Magam is elvesztem benne, annyi millió fordulat volt a tárgyalások során.
Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el. Valószínű, hogy valami melegebb holmit is vittünk magunkkal, de mindig fáztunk, és mindig éhesek voltunk. Rengeteget esett az eső. És pocsolya, meg sár. Azt sem tudom, hogy amikor az ember kint állt a Zählappellnél és bőrig ázott, hogyan tudott megszárítkozni, mert hiszen nem volt hol. És az ember cipőtalpa kilukadt. Erre egy pici kézművesipar született. A priccsdeszkákat az emberek elvették (pedig tilos volt), és cipőtalp alakú valamit vágtak belőle. A konzervdobozt föl lehetett vágni és ki lehetett kalapálni, alumíniumcsíkokat készítettek belőle. És akkor azokat valami zsineggel az ember a cipőjéhez erősítette. Ennek kialakult az ára: mondjuk fél kenyérért megcsinálta a mester. Volt egy fiatalabb házaspár, az asszony terhes volt, és apám kenyérért vett tőle cipőt, hogy az asszonynak valamivel több ennivalója legyen. Magunkkal hoztunk egy kiló mogyorót vagy mandulát, és volt mazsola is, mint kvázi vastartalék. Valami tetőgerendára föl volt akasztva egy hátizsák, abban voltak. Én legfelül laktam, legalul egy lengyel orvos, közbül apám. És éjjel ebből loptam, igaz, a miénk volt. Lopásokról egyébként én nem tudok. Löb Laci viszont azt mondja, hogy rengeteg lopás volt. És szerinte volt valami tábori rendőrség. Én erre abszolúte nem emlékszem. Annál is inkább, mert hát mivel tudtak volna büntetni?
Elég sokat énekeltünk. Mellettünk volt egy táborrész, ahova holland lányok jártak be dolgozni. Onnan tudtuk, hogy hollandok, mert a csillagjukon „jood” volt. És az ő tiszteletükre, amikor sorban álltunk a kondér leves előtt, kánonokat énekeltünk.
Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Egyre hidegebb lett, és egyre lejjebb ment a morál, kilátástalannak tűnt az egész. Emlékszem, volt egy kolozsvári ügyvéd, aki állandóan azt mondogatta, hogy „kibírni, kitartani”. Próbálta mindenkinek a lelkét erősíteni.
Egy furcsa aspektusa az egésznek, hogy mivel ennek az ezerhatszáz embernek nem volt semmi tennivalója, egy intenzív álaktivitás alakult ki. Belső rendszabály volt, hogy mit kell, mit nem kell. És ekörül sok vita volt, azt hiszem, és írásba is fektették. A másik nagy foglalkozás a lista-összeállítás volt, hogy ha majd elvisznek innen, mi az elsőbbségi sorrend. Volt aztán szintén egy teljesen torz valami, az önvédelmi szervezet: hogy szükség esetén – ha az SS-ek akarnának velünk végezni, vagy összeomlik az egész – az SS-eket agyonverjük, vagy védjük magunkat, ha erre kerül a sor. Összegyűltünk, teljesen elemi „vigyázz, pihenj, sorakozó” bohóckodás folyt. Tudom, hogy már akkor is tökéletesen láttam ennek a teljes inkongruitását. De valahol ez is hozzátartozott, azt hiszem, ehhez az organizációhoz. Szóval egy üresen járó adminisztratív áltevékenység.
Nem tudtunk semmit a külvilágról. Semmi külső hír nem jutott el hozzánk. Néha a kocsison keresztül valami. Egyébként hermetikusan el voltunk zárva a világtól.
A mi táborunk több altáborral volt határos. Emlékszem, az egyik dróton túl voltak istállók, ahol egy fogoly a lovakkal foglalkozott. Jött egy SS, aki valamiért nem volt megelégedve a munkájával, és rúgta, verte ezt a szerencsétlent. Akkor első ízben – és remélem, utoljára – láttam, hogy valakit istentelenül elvernek. Egyébként nem láttunk semmi borzalmat.
A németek nagyon féltek a kiütéses tífusztól, tehát az eltetvesedéstől, hiszen a tetűn keresztül terjed. Úgyhogy körülbelül hetenként lehetett tusolni. Elvittek egy épületbe, az altábor kapuján kívül – nem tudom, százanként vagy hogy –, ahol tus volt. Egy nagy terem, fönt egy csomó cső és tusspriccelők. Volt szappanunk, kis, egészen sötétbarna darabkák, az volt rajta, hogy RJF. Amit mi úgy fordítottunk, hogy Rein Jüdisches Fett, szóval tiszta zsidó zsírból csinált valami. Utólag kiderült, hogy ez nem jó fordítás, a birodalmi zsírellátási főosztály rövidítése volt. Ezt azért mondom, mert ebből is látszik, hogy valahol tudtuk… Közben Keleten a német front összeomlott, és a lengyelországi táborokból a foglyok egy részét szörnyű körülmények között Bergen-Belsenbe szállították.
Volt egy csomó fagyási seb az ujjamon, és ezek nem gyógyultak meg. Aztán szörnyű hasmenésem támadt, már nem is tudtam kimenni Zählappellre. Azt hiszem, ottmaradtam volna, ha tovább tart ez az egész. Ez úgy novemberben lehetett. És akkor a németek svéd vöröskeresztes csomagokat osztottak ki, amelyeket már réges-rég megkaptak és tároltak. Ez volt a jele, nagyon pozitív jele annak, hogy mégsem feledkeztek meg rólunk, valami mozog. Voltak a táborban orvosok, és azok kvázi rendeltek. El lehetett menni hozzájuk. Nekem rizsnyáklevest írtak fel. Ez a recept, ami valahol még meg is van, egy pici, alig olvasható cetli. A rizsnyák olyan, mint a porridge, kicsit kocsonyás, és nagyon tápláló. Az embernek valahogy kibéleli a belét. Aztán hivatalosan híre jött, hogy megyünk. Össze kellett pakolni. Akkor már a belső fegyelem felbomlott, az ember túltette magát a különböző tilalmakon. Például ekkor már eltüzeltük a deszkákat. És tudom, hogy anyám a dobkályhán csajkában valami húst főzött is nekem. Emlékszem, indulás előtt a vöröskeresztes vitamintablettákat átdobtuk a kerítésen a szomszéd táborba, azoknak, akik még ott maradtak. Volt egy kvázi vámvizsgálat, az SS-ek átnézték a holminkat, és többek között elvették a nagybátyám katonai látcsövét, ami nagy szívfájdalmam volt.
Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra. Végül a svájci határ mellett, a Boden-tó partján, Lindauban állt meg a vonatunk egy rendező pályaudvaron, ahonnan látni lehetett a tó túlsó partján a kivilágított Svájcot. Ugye, Németország töksötét volt, mindenütt elsötétítés volt. És akkor ott álltunk. És ott volt Kasztner, aki Hermann Krumeyjal még akkor ott valamit tárgyalt. Gondolom, hogy átenged – nem enged, még zsarolt egyet, nem tudom. Arra emlékszem, én Kasztnert sose láttam, de hallottam, ahogy kiáltotta: „Herr Obersturmbannführer, ich bin da!” „Ezredes úr, itt vagyok!”, mert Krumey kereste. Aztán jött egy svájci szerelvény, és mi átszálltunk. Ez a szerelvény fűtve volt, ép ablakokkal, meleg és világos. Bevittek Sankt Gallenba, ahol egy évjárat katonát mozgósítottak, hogy fogadjanak bennünket. Nem tudom, hogy kaszárnya vagy iskolaépület volt-e, ahova elhelyeztek. Kaptunk enni, már nem tudom, mit, de sokan túlzabálták magukat, úgyhogy rengeteg embernek szörnyű hasmenése volt. Sokan voltunk egy-egy hálóteremben. A katonák és katonanők mindenkit elláttak, abszolút emberi fogadtatás volt. Arra emlékszem, hogy egy kisgyereket éppen bilire ültették, és egy svájci tiszt, aki nyilván civilből ugrott be az otthon lévő egyenruhájába, előkelő mozdulattal egy csomag vécépapírt ajánlott a mamának. Megfürdettek, alaposan átnézték a hajunkat, és valami fehér porral, amit akkor ismertünk meg, DDT-vel mindenkit vastagon beszórtak. Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt. Két szállodába szállásoltak el bennünket. Volt a Regina nevű, ahol az ortodoxok voltak, mi lent, az Esplanade Hotelban, egy század végi gyönyörű épületben, egy óriási terület előtte. Nem tudom, hányan voltunk egy szobában, de azt hiszem, a mi szobánkban még egy másik család. Paradicsomi élet volt. Ágyak és matrac. Nem voltak ugyan nagyon jó állapotban, de hát más, mint a szalmazsák. Itt elvben svájci katonai őrizet alatt voltunk, tehát volt egy svájci táborparancsnok. És volt valami személyzet. Voltak katonai őrszemek, akik a légynek sem ártottak. Az elején elvben nem volt szabad kimennünk, de aztán mégis mindenkinek volt valamilyen ürügye, amivel kiment. Aztán ez legálissá vált. Egy barátommal eljártunk hegyet mászni. A Vöröskereszt osztott meleg ruhát, cipőt, mindent. Volt egy magas szárú bakancsom. Voltak olyan táborok, ahol lehetett dolgozni, és valami pénzt keresni. Voltak, akik elmentek. Én ott maradtam. Azt hiszem, azért, mert szerelmes voltam. A lány családja egy újvidéki szerb család volt, a Schossberger család, akik az újvidéki vérengzések után mentek Pestre. Két lány volt: Vera és Míra. Mi elvben már a Mexikói úton találkoztunk, de tulajdonképpen Caux-ban láttuk meg egymást. Azt hiszem, hogy úgy kerültünk össze, hogy az ebédlőtermet hetenként fölsúrolták. A közülünk lévő nőkből volt egy súroló kommandó, a fiúk hordták nekik a meleg vizet a konyhából. Én hordtam ezt a vizet, Vera pedig súrolta a padlót. Úgyhogy itt kötődött a kapcsolat.Vera zongoristának készült. A szálloda régi báltermében volt egy jó zongora, és ő oda járt gyakorolni. Blum Tamás is járt oda zenélni, és még volt egy harmadik, egy zongorista nő.
A bálteremnek üveges ajtaja volt, ablakszemekkel. A legalsó ki volt törve, úgyhogy ott az ember féloldalasan be tudott mászni. Lefeküdtem a földre és rézsút hasmánt valahogy becsúsztam, úgy mentem be hallgatni a zenélést. Egy csomó mindennel ott ismerkedtem meg. Például az Allegro barbarót először ott hallottam Blum Tamástól. Verától a Bach Francia szviteket. A másik zongorista nőtől Chopin Forradalmi etűdjét. Egyszóval ott volt zenei élet.
Volt egy kisebb válság. A bergen-belseni táborvezetőt az emberek ugye nagyon nem szeretették. Caux-ban a svájciak először egy észak-afrikai zsidó, Hanina nevű embert neveztek ki táborparancsnoknak. De aztán általános morgás volt ellene, és akkor valami szavazás alapján Hermann Dezső lett a parancsnok.
Az elején volt ott egy svájci orvos, akinek egy velünk lévő magyar orvos, Klein segédkezett. Fiatal, nagyon kedves ember volt. Ezek ketten az egész társaságot orvosilag szűrték. Most ehhez kellett valamilyen íródeák, aki még franciául is tud, hogy tudjon fordítani. Egy ideig ezt csináltam. Úgyhogy ültem és írtam, amit mondtak. Ezt már azért is nagyon szerettem, mert a hölgyek itt félmeztelenül voltak. Vera viszont ezt nagyon nem szerette. Úgyhogy azt mondta, tessék abbahagyni. Így átmentem konyhás kuktának. A konyhában nagy, fatüzelésű sparherdek voltak. A főszakács Schwarz bácsi lett, akinek valamikor Kolozsváron vendéglője volt. És körülötte volt egy stáb, fiatalok, akik kuktáskodtak. Itt a legelső dolog az volt, hogy fát kellett aprítani. Az udvaron lévő vágott fát kellett fölhasogatnunk kisebb darabokra, és kellett külön gyújtós is, amivel aztán a kondérok alá begyújtott az ember. Nekem külön kiváltságos szerepem volt, hogy Schwarz bácsi fűtője voltam, amikor az ebédhez és vacsorához való rántást készítette. Na most, ezer emberre főzni más dolog, mint egy családra. Gyújtóst kellett készíteni, de nemcsak azért, hogy begyújtson az ember, hanem hogy a tűz erejét finoman lehessen szabályozni. Emlékszem, be kellett tennem a zsírt a kondérba, amikor elkezdett sercegni, akkor jöhetett a liszt, amelyet kavarni kellett, nehogy csomós legyen. Schwarz bácsi sasszemmel figyelt, mert keverés közben még egyszer egy kis tüzet kellett alátenni. És akkor jött a nagy pillanat, amikor azt mondta, hogy „most!” – és akkor egy vödör vizet az egészre rá kellett önteni. Mindenki nagyon tisztességesen kapott enni.
Valami minimális svájci zsoldunk is volt, úgyhogy néha lementünk moziba, Montreux-ba vagy Vevey-be. Ott láttam a Walt Disney Bambi című filmet, ami akkor óriási dolog volt! De voltak francia zenészek, például Cortot és Thibaud. Cortot zongorista, Thibaud hegedűs, akik nyilván éhkoppon éltek Franciaországban, és örültek neki, hogy Svájcban lehetett turnéjuk. Úgyhogy én ott hallottam egy Cortot–Thibaud-szonátaestet. Egyszer még Backhaust is hallottam, aki Németországból jött át. Gyöngyélet volt. Voltak, akik még nem fejezték még be az iskolát, ők lent egy francia gimnáziumban bentlakók lettek. Ádám Ottó is ott volt. Ha pénzünk lett volna, azt hiszem, akár civilnek is mehetünk, ha el tudjuk tartani magunkat.
A Vöröskereszttől öltöztettek bennünket. Nekem volt egy pepita zakóm, amire nagyon büszke voltam. És egy úgynevezett golfnadrágom, buggyos volt, térdig ért. Meleg holmit is kaptunk, meg fehérneműt is. Szóval ez rendben volt.
Amikor vége volt a háborúnak, akkor a svájciak szerettek volna bennünket kiutálni. Azt mondták, átvisznek Észak-Afrikába. És akkor a tábor éhségsztrájkot szervezett. Mindenki befeküdt az ágyába, miután előzőleg megbeszéltük, hogy három napra való kaját összespórolunk, félreteszünk. És a táborparancsnok fűnek-fának, az Egyesült Nemzeteknek, a svájci elnöknek, tán még Churchillnek is írt, hogy hadd maradjunk. Volt velünk egy grafikus, Irsai István. Plakátgrafikus volt, a háború előtt nagyon jó neve volt Magyarországon. És gyönyörű pergamenteket varázsolt, amelyek aztán levélként elmentek. Később csinált levelezőlapokat is.
Amikor arról volt szó, hogy haza lehet menni Erdélybe, a szüleim megkérdezték tőlem, mi a véleményem: oda akarok menni, vagy inkább kivándorolni Palesztinába. Én akkor kacérkodtam ezzel. A pionírszerepnek romantikus varázsa volt számomra. De nem elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, ti menjetek haza, én pedig megyek Palesztinába. Az egyértelmű volt, hogy a szüleim hazamennek Kolozsvárra, várták, hogy talán otthon találják a bátyámat. Az egyik bajtársa hozott egy cetlit, amit a bátyám írt. Ebből tudtuk, hogy még fogságban van. Azt hiszem, három vagy hat havonta lehetett egy levelezőlapot küldeni. És erre valamiféle válasz jött is. Tehát az ember tudta, hogy megvan.
Caux-ban volt rádió. Az ebédlő és a közös termek be voltak hangszórózva. Hamburg Péterrel, aki nagyon jó barátom maradt azután is, valahogy kibuliztuk, hogy mi ketten egy kis helyiségből közvetítettük a zenét. De odakinn nem mindig szólt a zene. Amíg egy szép nap aztán a parancsnok bejött, és megnézte, csináltunk ott. És miután konstatálta, hogy a köz-hangszóró ki van kapcsolva, kirúgott bennünket, hogy lábunk sem érte a földet. De ez azért hosszú ideig nagyon jó dolog volt. Egy csomó zenét hallgattunk és olvastunk.
Apránként fogyott a létszám, mert voltak családi táborok, ahova a kisgyerekes családok elszivárogtak. Meg voltak, akik olyan helyre mentek el, ahol dolgozni lehetett, és pénzt keresni. Úgyhogy voltak üres szobák. És ezeket a szobákat kérésre kvázi kiutalták olyanoknak, akikre azt mondták, hogy felvételi vizsgára készülnek, tehát kell egy hely, ahol nyugodtan tudnak tanulni. Volt egy szervezet, ahonnan könyveket lehetett kérni. Mégpedig pontosan megjelölve, hogy mit, és azt készséggel kölcsönadták. Én is kértem, éppen egy kémia tankönyvet. Mert akkor már fölmerült a mesterségválasztás. Akkor a kémiával kacérkodtam. Sok angolt tanultam. Volt ott egy angoltanár, aki Kolozsváron magánórákat adott, és hozzá jártam. Nagyon szerettem, és azóta is szeretem az angol nyelvet. Közben annyira lecsökkent a számunk, hogy Caux-ból levittek bennünket Montreux-be, egy sokkal kisebb szállodába. Ott ketten voltunk kukták Kaufmann Oszival. Ott jártunk fürödni a tóra.
Lassan eljött az idő, hogy haza is lehet menni. És erre alakult egy semleges szervezet a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével. Összeállt egy transzport. Négy vagy öt busz volt a konvojban, svájci sofőrökkel. És az egészet egy svájci kapitány vezette, aki előrement, és kvázi utat nyitott nekünk. Ez nyilván le volt tárgyalva a különböző katonai hatóságokkal, mert hiszen Németország és Ausztria meg volt szállva. Elindultunk. Az első nap nem sokat mentünk. Csak arra emlékszem, hogy egy kaszárnyában helyeztek el bennünket. Ott láttunk egy francia katonanő tisztet, akinek kilőtték az egyik szemét. Másnap továbbmentünk, és azt hiszem, Welsben álltunk meg, ahol egy igazi, nagy koncentrációs tábor volt. Onnan szabadult fel egy ismerős fiú, Sebestyén Viki, és hozzánk csatlakozott. És ez a fiú este elment SS-őröket verni, akiket letartóztattak. Nem tudom, hogy ment ez, én nem láttam, csak tudom, ő mondta, hogy megy. Végtelenül rendes gyerek, de hát nem tudom, mi mindenen mehetett keresztül, amit részben így reagált le. Egy napot Salzburgban töltöttünk. Valahogy híre járt, hogy a városi autóbuszgarázsban meleg vízzel lehet tusolni. Úgyhogy mi elmentünk, és tusoltunk, de aztán az autóbusz-emberek kizavartak bennünket, ezt nem nézték jó szemmel. Megnéztük a Mozart-házat. Nem tudom, honnan volt pénzünk. Ahol lehetett, autóutakon mentük. De az összes völgyhíd fel volt robbantva. Úgyhogy az ilyen helyeken elég hajmeresztő tűkanyarokkal kellett a busznak le meg fel mennie. Emlékszem, időnként nagy tapsban törtünk ki, amikor a sofőr sikeresen vett egy-egy ilyen akadályt. Aztán az orosz megszállási terület határára értünk, ahol általános üdvrivalgás volt, hogy már kvázi otthon vagyunk. Bécsben megaludtunk, azt hiszem, valamilyen kórházban. Másnap átmentünk a határon, és megérkeztünk Pestre. Nem emlékszem, hol szálltunk meg az első éjjel, csak arra, hogy matracok voltak a földön. Onnan aztán – talán valami papírt is adtak – szélnek eresztettek bennünket. És mi elmentünk megkeresni a nagybátyámat és nagyanyámat. A nagybátyám – ahogy mondtam már – nem jött vissza a lágerből, de a nagyanyám megvolt. Pár napig nála laktunk. Vonatközlekedés nem volt, de voltak ruszki teherautók, amelyek feketén szállítottak embereket. Úgyhogy mi egy ilyen orosz teherautóval mentünk le Kolozsvárra. Ez júliusban vagy augusztusban volt.
Még nem indult meg a tanév, de volt egy matematikai proszeminárium. Mandula Gyurival együtt és is bejártam, de szinte semmit nem értettem az ott elhangzottakból, mert harmadévesek számára volt az egész. Viszont rendkívül nagy varázsa volt. És főleg: ott fedeztem föl az alkalmazott matematikus Borbély Samu professzort, aki aztán a matematikai tanszék vezetője lett. Szóval bejártam az előadásaira, de végül kémiára iratkoztam be. A matematikusok, kémikusok, fizikusok az első évben együtt hallgatták Borbély Samu analízis-előadásait. Nagyon vérpezsdítő volt, kiváló pedagógus és kiváló ember. Például a gettózás évfordulójának napján bezárta az intézetet, és kiírta, hogy ez a nap szégyenletes…
A kémiát egy hónap alatt megutáltam, mert a szervetlen kémiát tanították, méghozzá nagyon rosszul. Lexikális tudást kellett elsajátítani. De nagyon szerettem üveget fúni. Mert akkor a kémiai laborhoz mindenféle görbe csövek kellettek, és azt az embernek magának kell csinálnia. Nagyon vicces volt. Egy fél év múltán azonban rájöttem, hogy én ezt mégsem akarom. És átiratkoztam matematika–fizika szakra, a matematika kedvéért. A fizikatanár egy idős ember volt, Gyulai Pál, kristálytannal foglalkozott. Azt mondták, fiatal korában kiváló tanárnak számított, de mire én megismertem, már halálosan unalmas volt. Még meg kell említeni Tóth Öcsit – Tóth Imrét –, aki Borbély Samu barátja volt, szintén matematikus. Specialitása a matematikatörténet, és ezen belül is a nem euklidészi geometria elődei. Érdekes figura volt.
46-ban a Bolyai Egyetem isteni hely volt, tele élettel. Abszolút fiatal volt az egész, és ott volt a matematikai intézet nagyszerű könyvtára, ahova bejárt az ember. Az egyetem a Sétatérre, egy városi parkra nyílt. Nagy hó volt, és éppen olvadni kezdett. Latyak volt minden. De az ég nagyon szép volt! Egy délután kijövet csak úgy elnéztem ezt az egészet, és azt mondtam, erre emlékezni kell, mert ez a tavasz kezdete. És erre valóban emlékszem, erre a képre. Nagy-nagy fasor és még mindenütt hó, de a levegőben már a „Tavaszi szél vizet áraszt” hangulata volt.
Közben Mandula Gyuri barátommal azt gondoltuk, hogy mi is Borbély Samuk akarunk lenni, tehát alkalmazott matematikusok. Amihez nem hiszem, hogy elég tehetségesek lettünk volna. Valahogy kiderült számunkra, hogy a zürichi ETH-n, az Eidgenössische Technische Hochschulén van matematikus–mérnök-képzés. Kezünkbe került az ETH egy előző évekből való könyvecskéje. Nézegettük, mit lehet választani. Minden volt benne. A legtöbbről azt sem tudtuk, mi van mögötte. De mágikus varázsa volt. És ott láttam, hogy vannak gépészmérnöki és építőmérnöki előadások. Mind a kettő vonzott. De hamar kiderült, arról szó sincs, hogy ki tudnánk jutni Svájcba. Úgyhogy amikor az első évből letettem a kollokviumokat, akkor elkezdtem gondolkodni, hogy mit kéne csinálni. És nagy kedvem lett volna a pesti Műegyetemre menni. Ebben minden bizonnyal része volt annak is, hogy el akartam menni otthonról, ahol anyámmal nehéz volt a viszonyom.
Emlékszem, az Auditórium Maximum üvegteteje itt-ott betört, úgyhogy jéghideg volt a teremben. A nagyanyámtól megkaptam nagyapám régi, prémmel bélelt vasutasbekecsét, ami óriási kincsnek számított. Abban ültem az előadásokon. Még kalapom is volt, nem tudom, honnan örököltem. A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.
Nagyanyám lakása a Fürst Sándor – valamikor Hollán Ernő – utcában volt. A földszinten a Lloyd mozi működött. A moziteremnek síneken guruló, boltozatos teteje volt, amit szép időben esténkét kinyitottak.
Az egyetemre, Lágymányosra, villamossal jártam: itt, a villamoson találkoztam Annával és Andrissal, ők a képzőművészeti főiskolára mentek. Andrist – Rác Andrást – még Kolozsvárról ismertem, barátom volt. Annát, aki később a feleségem lett, most ismertem meg, Andris mutatta be. Anna még a háború előtt gyakran lejárt Kolozsvárra a baráti családokhoz, többek között Szegő Júliához, ott találkozott Andrissal, onnan ismerték egymást. Adris apja sebész főorvos Kolozsváron, és valamikor 40-ben fölment a budapesti zsidó kórházba dolgozni. Úgyhogy Andris Pesten élt, mozaikművész lett, nemrég halt meg. Anna rövid ideig Pilinszky Jancsi felesége volt. Most erről a periódusról, ami legszigorúbban magánügy, és nem ad semmit se Jancsi, se Anna képéhez, sem én, sem ő nem fogunk beszélni. De most előreszaladtam, mert amikor találkoztunk, akkor még nem volt a felesége.Visszatérve a Műegyetemre. A körülmények elég nehezek voltak. Olyan értelemben például, hogy nagy létszámú évfolyamok voltak. A háborúból visszatérve sokan beiratkoztak idősebbek is, akik a háború miatt nem tudták időben elkezdeni az egyetemet. A tanárok kvalitása nagyon-nagyon változó. A vasbetonprofesszorunk nagyon idős ember volt, a magyar vasbeton nagy, nagy embere, az úttörők egyike még a századfordulón vagy a tízes években, de hát már nagyon öreg volt. Aztán akadt más szakember, adjunktus vagy intézeti tanár, aki átvette a dolgokat. Nagy elismeréssel és örömmel próbálok emléket állítani, ha szerényen is, Papp Bélának, aki akkor tanársegéd volt a mechanika tanszéken, később aztán főnököm lett az UVATERV-nél, ahol dolgoztam. Papp Bélát mindenki, az egész évfolyam nagyon szerette, úgyhogy amikor bejött mechanika-gyakorlatra, üdvrivalgás tört ki: „Éljen a tanársegéd!” Ő szerényen mosolygott, aztán a tábla felé fordult, és csinálta a dolgát. Egészen kiváló ember volt, már emberi kvalitásaiban is. Nagy szeretettel emlékszem rá.
1946-ban beléptem a kommunista pártba, egy olyan egyetemi miliőben, amikor az évfolyam még nagyon reakciós volt. Három unokatestvéremről kell itt beszélnem. Az orvos nagybátyámat, Vilmos bácsit még anno Kolozsváron egy közeli barátja összehozta Luszti Annussal, aki állítólag a vármegye legszebb lányának számított, ráadásul sok pénze volt. Két fiúk és egy lányuk született. Laci építész lett, Brünnben tanult. Ugye a húszas-harmincas években Romániában is numerus clausus volt, ezért Közép-Európa fiatal, tanulni akaró zsidó diákjainak nagy része Brünnben tanult. Laci illegális kommunista lett, kirúgták Brünnből, és Olaszországban végzett. Aztán visszajött Kolozsvárra, egy ideig egy építészirodában dolgozott, majd Spanyolországba ment, ahol a nemzetközi brigádok tagjaként harcolt a polgárháborúban. A háború után Dél-Franciaországba menekült, ahol internálótáborba zárták. A német megszállás alatt ott bujkált, végül kikerült Mexikóba, az egyetlen államba, amely befogadta a spanyol republikánusokat. Úgyhogy ő ott is maradt, és ott élte le az életét mint építész. Az öccse, Pál Kolozsvárt volt medikus. Tudni kell, hogy Romániában – a török idők óta tradíció, és ma is megvan – általános a korrupció. De ez a korrupció bizonyos értelemben demokratikus: mindenki számára elérhető, vagyis a klienshez idomul. Akinek kevés pénze van, attól keveset kérnek, akinek sok pénze van, attól sokat. A húszas évek végén valamikor egy detektív értesítette Palit, hogy vigyázzon, mert le fogják tartóztatni. Ő is illegális kommunista volt. Mire Pali, azt hiszem, szintén ezen a detektíven keresztül rögtön útlevelet vett, és kijött Franciaországba, ahol tovább folytatta a medicinát Aztán a pszichiátriára ment, és cselédkönyves orvos lett Párizs egyik külvárosában, Épinay-sur-Seine-ben egy elmegyógyintézetben. Az igazgató nagyon megszerette. Amikor bejöttek a németek, azt mondta neki, ne féljen, ő bújtatja. Egy nap az igazgatónak valahova el kellett mennie, és éppen akkor volt egy razzia, úgyhogy Palit elvitték. Egyenesen Auschwitzba került, ahol a szelekciónál, tehát a rámpán az SS-tiszt mellett állt egy zsidó, gondolom, kápó, aki Pali elvtársa, talán még medikustársa is volt. Ez az ember mondta az SS-tisztnek, hogy vegyék ki Palit. Ennek köszönhetően a lágerkórházba került, a Revierenbe, mint orvos. Róla még lesz szó a későbbiekben is. A lánytestvérük, Czitrom Juci Pesten élt. A férje, Mayer Endre vegyész szintén Brünnben tanult. Ott lett kommunista, Magyarországra hazatérve meg illegális kommunista. Ő beszélt rá, hogy lépjek be a pártba. Számomra – mint a háborúból és az egész hitlerájból kikerült fiatal zsidó számára – akkor a marxizmus (már amennyit egyáltalán tudtam belőle) volt a társadalom megjavításának az útja. Nem egy lehetőség, hanem maga „a megoldás”. Ide betűznék egy történetet Juciról. Nagyon kedves és értelmes nő volt, nagyon szerettem. Szegénynek az volt a baja – amit egyenesen Vilmos bácsitól örökölt –, hogy nagyon szerette a pénzt. És a férjének, Mayer Bandinak a szemére is hányta, hogy nem keres eleget. Úgyhogy mindenféle dologba belevágtak. Foglalkoztak gyümölcstermesztéssel. Aztán taxizással. Akkoriban két taxitársaság volt: a szürke taxi – egy nagyvállalat egy csomó kocsival és alkalmazott sofőrökkel – és a kék taxi. Ez utóbbi egy federatív valami volt, itt vehettél mondjuk három taxit, és te fizetted a sofőrjeidet. Ezt is csinálták egy darabig, aztán abbahagyták, nem volt olyan jövedelmező. Aztán Mayer Bandi csinált valami teljesen illegális dolgot. Akkor már a forgalomban lévő arany holminak nagyon alacsony aranyértéke volt. Ezt az aranyat lehetett „színíteni”, magyarán, színaranyat készíteni a rossz kereskedelmi aranyból. Ezt csinálta Mayer Bandi, mégpedig otthon, a konyhában. Aztán az így készült színarany nyilván a feketepiacra ment.
Mayer Bandin keresztül
bekerültem a Nékoszba. Egy rakás parasztgyerek volt ott, viszonylag kevés munkásgyerek, de voltak jó páran jobboldali családból kikerült polgárgyerekek vagy arisztokraták is, akik bizonyos értelemben szembefordultak a szülőkkel vagy a miliővel. A Nékosznak akkor alakult egy mérnökkollégiuma, a Vásárhelyi Kollégium, amely előbb a belvárosban székelt, a régi Mérnök és Építész Egylet házában. Itt laktam én is. Aztán sokat költözködtünk. Egy jó ideig voltunk a Rózsadombon, az építész Alpár Ignác villájában, amelynek egyik érdekessége a földszinten lévő, nagyon szépen kiképzett intim sarok volt, egy emléktáblával, miszerint egyszer maga Ferenc József vendégeskedett ott. Aztán később valahol másutt is volt a kollégium Budán.A kollégiumban nagyon jól éreztem magam.
Aztán beszálltam az egyetemi politizálásba. És többet politizáltam a kelleténél, tanulni nem igazán tanultam. Pontosan emlékszem, hogy 47-ben mi is hamisan szavaztunk. Mentünk az egyik szavazókörből a másikba, mindenütt a kommunista pártra szavaztunk. Semmi skrupulusom nem volt ebben az ügyben. Jogos csalásnak éreztem, úgy véltem, ez a nép érdeke. A „reakció” ellen harcolni kellett. Mindig, mindenütt. Emlékszem, a mozielőadások előtt mindig volt Filmhíradó, aztán valamilyen műsorszám, bűvész vagy nem tudom, mi az ördög. Talán a szünetben is. Ilyen műsorszámként ment a csasztuskázás. Ez bevett dolog volt az akkori kommunista propagandában. Ilyenre emlékszem például: „Impi-limpi, impi-limpi, imperialista… tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista, hej, impi-limpi, impi-limpi, imperialista, tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista.” Az ilyesmit hívták akkor aprómunkának a pártban. Terjeszteni az Igét nap mint nap, mindent kiskanállal, adagoló szinten. Jártunk agitálni is. Egyszer valahol vidéken voltam egy másik kollégiumban lakó lánnyal. Tökéletesen felkészületlenül mentünk. Emlékszem egy parasztbácsira, akinek magyaráztuk, hogy a párt így meg úgy, ő pedig azt mondta, hát igen, igen, de neki az „ott, ahol a hatos megáll”. A hatos lista a Barankovics-párt listája volt. Tehát a mi agitációs dumánkra a bácsi ezzel a slágerrel válaszolt: hogy ő marad.46 karácsonyára hazamentem, de szökve. Egy másik kollégistával, aki szintén erdélyi volt, és tudott egy kijárt utat. Vonattal lementünk Szentesre, és azt hiszem, Kötegyán volt a határállomás. Ugye a két baráti állam között zárt határ volt, de volt helyi csempészet. Magyarországon cukor volt, és nem volt rum, Romániában rum volt, és nem volt cukor. Úgyhogy nem tudom, hány kiló cukor volt az ára annak, hogy az embert átvigyék a határon. Egy ottani parasztbácsi vezetett át bennünket. Hó volt. A túlsó oldalon vonatra szálltam, és Kolozsvárra mentem. Visszafele elvben ugyanez volt az út. Két üveg rummal a hátizsákomban beállítottam a portára, ahonnan többedmagunkkal indultunk el. És akkor – amiről azt hittem, hogy ez csak a regényekben van – éjjel eltévedtünk. Sötét éjjel volt, és magas hó. Elmentünk egy tanya mellett, kikerültük, és hosszú idő múltán ugyanahhoz a tanyához érkeztünk vissza. Akkor már a bácsi sem tudta, mihez tartsa magát, úgyhogy bementünk a tanyára, ahol aztán kiderült, hogy már odaát vagyunk. Szóval Magyarországon. A határőrök azonban észrevettek, és a szegény bácsi, hogy mégis legyen a dologból valami, kirántotta az egyik rumosüveg dugóját, és annyit ivott belőle, amennyit csak tudott. Amit megivott, azt nem kellett odaadni a határőröknek. Amikor a határőrök látták a pesti indexemet, elengedtek. Később aztán elkészült a román útlevelem, a szüleim egy kolozsvári ügyvéd révén szereztek nekem vízumot is. Jelentkeznem kellett a KEOKH-nál, a külföldieket ellenőrző országos hatóságnál, ahol mint román állampolgár és erdélyi menekült kaptam valami papírt.
A szüleim sorsa közben úgy alakult, hogy egy régi villa alagsorában kaptak két szobát, főbérletben, ahol aztán nehéz körülmények között éltek. Apám, ahogy mondtam, a Szamosújvári Szeszgyárban maradt mint könyvelő. Anyám anno tanítónőképzőt végzett, de miután a két gyereke megszületett, nem dolgozott, háziasszony volt. A háború után sem, már csak azért sem, mert azt hiszem, akkoriban a napi élet megszervezése egy full-time job volt. Ráadásul anyám nagyon segítőkész ember volt, és sok emberen igyekezett segíteni. Később ugyanebben a villában feljutottak a földszintre egy nagyobb lakásba, ahol diáklányokat fogadtak albérletbe, akiknek ő kvázi az anyukájuk is volt. És tudom, hogy a régi osztálytársaim, akik visszajöttek az igazi deportálásból, szintén kvázi anyjuknak tekintették. Emberileg sokat adott.
Apám mosolygós, nyílt, kedves, segítőkész, nagyon érdeklődő ember volt. Szerették az emberek. Ő volt a Czitrom bácsi… Én is nagyon szerettem. Anyám tulajdonképpen semmiképpen sem érdemelte volna meg azokat a fenntartásokat, amelyekkel vele szemben viseltettem. Gyermekkoromban tegeztük a szüleinket, aztán én kamasz koromban, még a háború előtt elkezdtem őket magázni. Ma sem tudnám megmagyarázni, mi váltotta ezt ki belőlem, de nyilván valamilyen távolságtartás.
Amint már mondtam, nem tanultam jól az egyetemen. Nem használtam ki ezeket az éveket. Ezt aztán később esti munkával kellett behoznom. Később már nagyon sokat olvastam, tanultam itthon, és azt hiszem, jó szakember lettem. Aztán kollégiumi igazgató is voltam, amit szintén elég vastagon elhanyagoltam. Ott volt például a hetenkénti kollégiumi est, amelyekre sajtószemlét is kellett csinálni: összeszedni a hét Szabad Népjeiből, hogy Koreában most ez történik, másutt nem tudom, micsoda történik. Én ezt nagyon lazán csináltam, a kollégiumi társaim azonban nemigen vették rossz néven. Egyébként az igazgatóság anyagi biztonságot is jelentett, mert valami fizetést kaptam érte.
50-ben diplomáztam. Abban az időben oda kellett menni dolgozni, ahová irányították az embert, nem volt szabad választás. Engem mint párttagot és fiatal műszaki kádert elvittek katonának. Akkor szerveződött a hidegháború. 1949-ben megalakult a NATO, később, 1955-ben a Varsói Szerződés. A békeszerződésben megszabott katonai létszámot az összes keleti állam felrúgta. Föltöltötték és fejleszteni kezdték a hadsereget, a honvédséget. Egy csomó fiatalt hívtak be tiszti kiképzésre. Először néhány hónapig én is közkatona voltam Szentendrén. A lehető legelemibb kiképzést kaptuk. Nem is emlékszem, mi az ördögöt tölcséreztek belénk, gondolom, az alap katonai drillt. Később már lőni tanultunk, puskával, majd géppisztollyal is. Aztán tisztiiskolára mentünk, szintén Szentendrén. És akkor kaptam egy-két-három hónapot, hogy befejezzem a diplomatervet és leszigorlatozzam. Emlékszem, kölcsönkértem egy sötétkék öltönyt, és abban mentem végszigorlatozni. A diplomám meg az volt, hogy egy bányát kiszolgáló keskenyvágányú vasútvonalhoz kellett egy völgyhidat terveznem. Aztán visszamentem. A kiképzés végén hadnagy vagy főhadnagy lettem. És elhelyeztek Ercsibe, ahol volt egy utászezred. Ahol tulajdonképpen nemigen tudták, és én sem tudtam, hogy most akkor mit kell csinálni. Aztán az egység kapott egy szovjet pontonhidat, és azt kellett kibogarászni, hogy működik, hogy lehet összeállítani. 51 nyarán Soltra helyeztek. Arra emlékszem, hogy rengeteg szúnyog volt. Ám maradt egy jó emlékem: teljesen illegálisan, de a parancsnokunk vezetésével eljártunk egy híres halászcsárdába vacsorázni. Mégpedig halászlét, utána túrós csuszát. Ez egy komoly emlékem.
Aztán az egész egység Kalocsára ment, ahol istentelenül unatkoztam. Az Alföldet, amit Petőfi megénekelt, sivárnak és unalmasnak találtam. Semmit sem lehetett csinálni, igaz, idő sem volt rá, mert a katonaság teljesen lefoglalja az ember idejét. Röviddel utána századosnak léptettek elő. Három évet voltam katona.
Szolgáltam Pesten is, a Haditechnikai Intézetben, amely tulajdonképpen tervezőintézet volt. Arra emlékszem, hogy én rajzoltam a rohambürüt, ami egy kis hidacska valamilyen árok vagy patak fölött. Ez anno a műszaki csapatok felszereléséhez tartozott. Olyan, mint egy vasalódeszka, csak kicsit nagyobb. Amikor még a csapatnál voltam, részt vettem egy nagy hadgyakorlaton. A Tiszán kellett átkelni, mégpedig valamilyen páncélos egységnek kellett hidat verni, a pontonhidat összerakni, satöbbi, és azon átereszteni a páncélosokat. Ennek jól kellett lefolynia, mert jött a hadügyminiszter, Farkas Mihály és persze szovjet tanácsadó is. Az mindig is volt minden egységnél, de hát magasabb poszton. Ahhoz, hogy a pontonhíd valahogy a parthoz érjen, a parton cölöpöket kell leverni, és egy hídfőt csinálni. A hídfőt megcsinálni nem könnyű, és időbe telik. Úgyhogy előre kiküldtek bennünket a Tiszához. Egy kis egységet egy tapasztalt őrmesterrel és legénységgel. Én mint tiszt voltam ott. Kézi cölöpverés volt. Van egy magas cölöpverő alkotmány, mellette ott a facölöp, és fent van egy csiga nagy súllyal, amelyet vezényszóra meghúznak, és a súlyt a cölöpre ejtik. Erre általában versikék is vannak. Amikor én néztem a cölöpverést, akkor például azt énekelték: „Aki itten bámészkodik, kutya farkán támaszkodik.” És ezt ritmusra. Én ezt szépen megértettem, és eloldalogtam.
Ebben az időben kezdtem udvarolni Annának. Nagyapja, Vészi József a Pester Lloyd főszerkesztője volt. A család barátai a magyar irodalom nagyjai voltak, igazi intellektuális aura volt náluk. Két bátyja ekkor már kint élt külföldön, az egyik Londonban, a másik Amerikában. Leendő apósom, Anna apja, Márkus Andor korábban az Angol-Magyar Bank egyik igazgatója volt. Ekkor már persze nem, fordításokból éldegélt. Egy nap elkapták az utcán: ment a járdán, egy autó sivítva lefékez mellette, ajtó ki, őt be az autóba, majd az ÁVH-ra. És beszervezték. Öngyilkos akart lenni, aztán egy pszichiáter kezelésbe vette, és azt mondta, nix öngyilkosság, ezt a játszmát játszani kell, mégpedig úgy, hogy olyan jelentéseket kell írni, amelyekben semmi nincs. A beszervezés során aztán összeértek a szálak, és kiderült, hogy én az ő lányának udvarolok. És ez szolgálati szálakon keresztül eljutott a hadseregen belüli kémelhárításhoz. Úgyhogy behívtak, és szépen leszereltek. Még ma is kopogom az asztalt, hogy nem gyártottak belőle egy koncepciós pert. Szerencsére nem történt semmi. És hogy miért is szereltek le, azt csak 56 után tudtam meg, amikor Anna apja Londonban elmondta a történetét. Szerencsém volt abban is, hogy ekkor már Pesten szolgáltam, tehát pesti lakosként szereltem le, és civilként ott is maradhattam. Ebben az időben külön engedély kellett ahhoz, ha valaki a fővárosban akart letelepedni.
Az exévfolyamtársaimon keresztül jelentkeztem az Út- és Vasúttervező Vállalatnál, az UVATERV-nél. Ekkor már házibútor voltam Annáéknál, mindennap ott vacsoráztam. Nappal az UVATERV, este Annáéknál. Albérletben laktam a Beloiannisz utcában, egy lépésre Annáéktól, akik a Parlament északi oldalán nyíló Szalay utcában éltek.
A horizontom nagymértékben Annáéknál nyílt ki. A kollégiumi miliő zárt miliő volt, szellemileg egyáltalán nem stimulált. Ellenkezőleg. A nívó alacsony volt, én meg eléggé elvakult. Anna apja, Andor bácsi viszont rendkívül értelmes és kedves ember, széles látókörű, és persze mindig hallgatta a külföldi híreket. Ezek a hírek meg a hosszú beszélgetések sokat tettek azért, hogy a lelkesedésem fokozatosan csökkent. De az UVATERV-nél az elején még egy darabig tartott ez a lelkesedés. Akkor a párttörténet volt a terítéken. A párttörténet a kommunista kiképzés alapköve. Ám az idők során folyamatosan változott, mindig átírták. Emlékszem, amikor Sztálin meghalt, egy ilyen párttörténeti szemináriumon valakivel arról beszélgettem, vajon hogy fog továbbmenni ez az egész. És én akkor azt mondtam, hogy egy biztos: a párttörténet eltűnik. Tehát akkor már tökéletesen szkeptikus voltam a párttörténet igazát illetően. De a gondolkodásomban nem tudnék egy konkrét fordulópontot találni.
Az UVATERV-et nagyon szerettem. Akkor az állványozási osztályon voltam. Az idő tájt volt nagy program a Keleti-főcsatorna, ahol épült egypár erőmű is, például a Tiszalöki Vízerőmű. Ezen a csatornán egy csomó út ment keresztül, ezért a rossz talajviszonyok miatt ívhidakat építettek rá, függesztő rudakkal, tulajdonképpen ezek tartják a pályaszerkezetet. És ezeknek az építéséhez ezt föl kellett állványozni, és az állványokat méretezni kellett, és tervezni kellett. Ebben dolgoztam. Nagyon kellemes és baráti mikroklíma volt ezen az osztályon. Remek főnökeim voltak. És nagyon sok technikai kompetencia volt. Tisztességesen kerestem, úgyhogy nem volt anyagi gondom. Annának viszont mindig volt, így őt is mindig kisegíthettem. Voltaképpen az ötvenes évek semmi negatív oldalával nem volt kapcsolatom. Persze az, hogy egy télikabátot vegyen az ember, hosszú beruházási program volt. De mindenki itt tartott, nem volt kirívó.
Abban az időben nagyon könnyen elérhető volt kultúra. A könyv kifejezetten olcsó volt. Voltak vállalati kultúrfelelősök, rajtuk keresztül lehetett könyvet és jegyet rendelni. Anna is szerzett jegyeket a Bábszínházon keresztül. Anna 1950-ben fejezte be a képzőművészeti főiskolát, és attól kezdve, amíg el nem mentünk, az Állami Bábszínház díszletműhelyében dolgozott.
Blum Tamásnak, aki jó barátunk volt, voltak operamagyarázó délutánjai. Tamás zongorázott, és ő maga énekelt, és magyarázta a műveket. Könyv nélkül tudta egy csomó opera librettóját is, meg a zenéjét is. Remekül csinálta.
Emlékszem, amikor 55-ben Németh László fordításában megjelent az Anna Karenina. Nagyon-nagyon szép fordítás. Fiatal korunkban Bonkáló Sándor fordításában voltak a Tolsztojok. Ahhoz képest a Németh László-fordítás maga volt a fölfedezés, mintha egy új regényt olvastunk volna.
Aztán jött 56. Október 23-án is bent voltam az UVATERV-ben és dolgoztam. Az UVATERV a Vigadó mellett, a Vörösmarty tér és a rakpart közötti utcában volt. A rakpartról felhallatszott a tömeg morajlása. Lementünk. Mindenféle diákok és még nyilván mások is vonultak. Én is beálltam. Véletlenül találkoztam egy exkollégista építésztársammal, egy nagyon értelmes és hallatlanul kedves fiúval, egy makói kisparaszt fia volt. Az volt az érdekes, hogy ez a fiú a pártban dolgozott mint építész, és ettől az egésztől szörnyen megijedt, szemmel láthatóan elvesztette a fix pontjait. Talán akkor rendülhetett meg a hite ebben a rendszerben. A Margit hídon átmentünk Budára, a Bem-szoborhoz. Emlékszem, hogy ott Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. Onnan aztán megint a Margit hídon jöttünk vissza Pestre. Mire a Belügyminisztérium épületéhez értünk, a tömeg már azt kiabálta: „Vesszen Gerő!” A Kossuth téren összesereglett emberek Nagy Imrét hívták. Már beesteledett, és a tér világítását kikapcsolták, úgyhogy gyakorlatilag vaksötét volt. De az emberek összesodort újságpapírból fáklyákat csináltak. Fantasztikus látvány volt fentről. Közben ugyanis fölmentem Annáékhoz, akiknek az ablakából ferdén látni lehetett a Parlament előtti teret. Akkor azt gondoltam, tán mondtam is, hogy az emberek idővel éhesek lesznek, és hazamennek. Bennem legalábbis az élt – de azt hiszem, általános, közszájon forgó valami volt –, hogy ha Magyarországon valaha forradalom tör ki, akkor az a foci miatt lesz. Mint ahogy két évvel azelőtt volt a berni futball-világbajnokság, ahol az Aranycsapatnak nevezett magyar válogatott Németországgal szemben veszített, és így csak a második lett. Ez nemzeti tragédia volt. És amikor a csapat hazaindult, Bécsben vagy Hegyeshalmon leszállították őket a vonatról, mert attól féltek, ha a Nyugatiba érkeznek, akkor ott meglincselik őket. Azt hiszem, autóbuszon csempészték vissza őket Pestre. De aztán a látva Kossuth téri tüntetést, azt gondoltam, hogy ebből akár forradalom is lehet. Elindultam hazafelé a Beloiannisz utcába. Valamelyik kis utcában volt egy nyomda, mégpedig egy alagsorban. És láttam, hogy óriási tömörülés van előtte. Odamentem: diákok voltak, fiúk, lányok, a 12 pontos kiáltványt osztogatták. És talán ott hallottam azt is, hogy a Rádiónál már lövöldözés van. Úgyhogy visszamentem Annáékhoz, és mondtam, hogy itt kitört a forradalom. Én nem voltam a Rádiónál. Tán ott maradtam éjszakára Annáéknál? Nem tudom, erre már nem emlékszem.
Aztán másnap bementem az UVATERV-hez, ahol már nemigen dolgozott senki. Nem emlékszem pontosan a napokra. Viszont nagyon előttem van, hogy az utcasarkon egy nagy ládában halomra állt a pénz, így gyűjtöttek az özvegyeknek, árváknak. Volt egy nap, amikor Annáéknál voltam fent, és nagy autózúgásra lettünk figyelmesek. Kinéztünk az ablakon: az orosz családokat menekítették, a teherautókban a jégszekrénytől kezdve a szekrényig minden ott volt. És a teljesen ijedt arcok…
Ott voltam a Parlament előtti tüntetésen, illetve a sortűznél. Volt egy orosz tank a tér közepén, nyitott fedéllel, és a parancsnoka kint volt. És az egész békésen ment. Aztán lövöldözés kezdődött. Hogy honnan, azt nem tudtam megállapítani. Én a Parlamenttel szemben, tehát a Földművelési Minisztérium előtt voltam. A tömeg pánikba esett, és mindenki elkezdett rohanni. Én sokadmagammal a minisztérium árkádja alá menekültem, egy oszlop árnyékában leguggoltam. Esőköpeny volt rajtam, és guggoltamban az esőköpeny két szárnyát a térdemre próbáltam húzni, mert azt gondoltam, hogy a térdlövés rendkívül súlyos… Közben az orosz tank becsukta a tetejét, de ők nem lőttek. Tehát nem az orosz tank lőtt, hanem valószínűleg ávósok a tetőkről. Aztán kinyitották a minisztérium ablakait. Az ablakok elég magasan vannak, úgyhogy az emberek fölsegítették egymást. A végén én is fölmásztam. És valahol hátul kimentem. Ott is volt lövöldözés, de sikerült átmennem a túlsó oldalra, és ott aztán be Annáékhoz. Érdekes módon nem éreztem közvetlen halálfélelmet. Csak azt, hogy menekülni kell, el kell futni. Azt hiszem, akkor sem láttam át, mi itt a kockázat. hogy egész egyszerűen ott maradhatok. Viszont a téren lelőttek egy UVATERV-es kollégát, aki mint fiatal tiszt kint volt Ukrajnában és lefagyott a lába, úgyhogy fél lába volt. Pár napra rá volt a temetése. Azt hiszem, a forradalom győzelmes szakaszában vagy közvetlen azelőtt volt katonatársaim a közeli Honvédelmi Minisztérium védelmére mindenfelé megszálltak lakóházakat, ahonnan kilátás és potenciális kilövés volt a térre. Annáék házában is voltak katonák, pár emelettel feljebb. Lehívtam őket megfürdeni, mert szerencsétlenek negyedik napja voltak fegyverben. Aztán jött a második szovjet hullám. Én Annáéknál voltam. Láttuk, hogy a Kúria épületénél, a bejáratnál, a vastag oszlopok között két magyar, tehát felkelő katona próbált fedezéket találni. Szemmel láthatóan nem tudták, mi lesz most.
De azért volt ebben más is. Gyerekkori barátom, Mandula Gyuri szülei nagyon tehetős emberek voltak, és még 47-ben vagy 48-ban legálisan, útlevéllel kimentek Nyugatra. Gyuri még előtte a Műegyetemen tanult gépészmérnöknek, aztán Zürichben, az ETH-n is hallgatott egy félévet. De aztán elfogyott a pénz, és valamit csinálni kellett. Szerencsére az apja egy volt alkalmazottja, Zeller Miki, aki Romániából ment ki közvetlenül a háború után, nagy üzletember lett, valahogy belekerült a nemzetközi acélexport-acélimport világába a Saar-vidéken. Ugye ez Franciaország és Németország határán van, német lakossággal, csupa bánya és nagy kohó. Zeller Miki hívta Gyurit, hogy dolgozzon vele. Úgyhogy Gyuri letelepedett a Saar-vidéken, Saarbrückenben, és ott csinálta ezt az acélexportot. 56-ban valamilyen módon – telefonon vagy távírón – fölkutatott engem. És azt mondta, menjek ki hozzá. Ez szeget ütött a fejembe. Annának meg ettől függetlenül az volt a vágyálma, hogy Párizsba jöjjön.
Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem. „Sors bona, nihil aliud.” „Jó szerencse, semmi más.” Vittem magammal mint elengedhetetlen kelléket az új élethez. Annával össze akartunk házasodni, de a sztrájk miatt az anyakönyvi hivatalok is zárva voltak. Első ízben Anna apjával és annak egy barátjával mentünk volna. Anna anyja épp kint volt Londonban, mert közvetlen a forradalom előtt kapott útlevelet, hogy a fiát, aki kint élt, meglátogathassa. Amikor a forradalom kitört, mindenki azt mondta neki, maradjon kint, és inkább azon kell dolgozni, hogy a család többi tagja is kimenjen. Még Budapesten csatlakoztunk egy csoporthoz, amelyet Gyuri – aki közben lement Bécsbe – szervezett nekünk. Kelenföldön kellett fölszállni egy vonatra, amely Mosonmagyaróvárra ment. Kora hajnalban kellett a pályaudvaron lenni. Mivel Andor bácsi rosszul járt, megháltunk félúton a Szalay utca és a pályaudvar között, Varga Jóska barátomnál. Azt hiszem, előzőleg telefonáltam neki, és hát virágnyelven elmondtam, miről van szó. A legnagyobb szeretettel és segítőkészséggel várt bennünket. Akkor természetes volt, hogy mindenki igyekezett segíteni mindenkin. A forradalom napjai olyan eufóriás, gyönyörű időszakot jelentenek egy nemzet életében, amikor az emberek legjobb oldala jön ki. A spontán segítség. Ugye nyitott ládákban gyűjtötték a pénzt. A betört ablakú üzletekben a kirakatba tették a telefont, egy kis dobozkával, hogy mindenki telefonálhasson. Szóval megháltunk a barátomnál, hajnalra ott voltunk Kelenföldön, és felszálltunk a vonatra. Mosonmagyaróváron leszálltunk. Ott volt valami találka, és aztán nekivágtunk a határnak. Koromsötét volt, esett az eső, minden nyavalya. A gyaloglás egyre gyötrelmesebb volt, az ember cipőjére öt kiló sár ragadt, és ezt Andor bácsi és a barátja kezdték nagyon nehezen bírni. Úgyhogy a végén bebújtunk egy szénakazalba, hogy ott megpihenünk. Reggel arra ébredtünk, hogy katonák ordítanak: „Kifele, kifele!” Úgy vélték, hogy nem kifele mentünk, hanem már befele, és hogy ez valami gyanús dolog. Hogy ezt miből gondolták, nem tudom. Tény az, hogy átadtak az oroszoknak, akik először is nagyon leszidták Annát, hogy tehette ezt ezzel a két öregemberrel. Teherautóra raktak bennünket, és elvittek az orosz táborparancsnokságra. Itt kihallgattak bennünket – valami tolmácsnak is kellett lennie –, és aztán az oroszok megnyugodtak abban, hogy mi csak derék szökevények vagyunk, és nem nyugati kémek. Úgyhogy teherautón bevittek Mosonmagyaróvárra, a rendőrlaktanyába. És aztán az egész társaságot visszazsuppolták Pestre.
Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk. Láttuk, hogy mögöttünk rakétákat lőttek fel a határőrök. Deutsch Jahrndorfban voltunk. Ott várt bennünket Gyuri, beültünk a kocsijába, és mentünk tovább Bécsbe. Azon sárosan, ahogy voltunk, Gyuri bevitt bennünket a Sacher szállodába és megvacsoráztunk. Ott is aludtunk. Tudom, hogy a végén a Sacher különdíjat számolt fel a takarításért. Gyuri eltette, és aztán ide is adta nekem a számlát, de sajnos valahol elveszett.
Ekkor jött a legcifrább része a dolognak. Gyuri és Zeller Miki, a főnöke nagyon dörzsölt emberek voltak. Rengeteg pénzt csináltak, de azt hiszem, mindig a legalitás határán billegtek. Voltak közép-amerikai kapcsolataik is. Mindketten kubai útlevéllel utaztak. Na most Gyuri várt bennünket két kubai útlevéllel, mégpedig olyannal, amely szerint én kvázi kubai állami kiküldetésben tanulmányokat végzek Európában, az európai közúti közlekedést tanulmányozom, vagy valami ilyen formula volt. Azt tudom, hogy a carretera szó, amely országutat, autópályát jelent, benne volt ebben a nagyon szép kiállítású dokumentumban. Az útlevélhez való fényképeket Gyuri úgy szerezte, hogy írt a szüleimnek Kolozsvárra, akik egy olyan képet küldtek neki, ahol mi ketten valamilyen téli tájban állunk mosolygósan. Ebből vágott ki igazolványképet. Bécsben Gyuri valamennyire felöltöztetett bennünket.
Pár nappal később egyenesen Saarbrückenbe mentünk. Gyuri jó szándékú gondolata az volt, hogy én legyek a főasszisztense, a megbízható társa. Úgy látszik, nem volt egészen nyilvánvaló, hogy a munkatárs egyben megbízható is. Rögtön be is fogott. Ez egy kis cég volt, ő volt a lelke az egésznek, volt egy német könyvelő és néhány kisasszony. És nekem ott elvben bele kellett volna tanulnom ebbe a mesterségbe: acélt venni a helyi acélművektől, aztán eladni a sachsenwaldi nem tudom, kinek. Az egészből semmit sem ismertem persze, de gondoltam, hát Istenem, ez is egy lehetséges út. Gyuriról aztán apránként kiderült, hogy valami teljesen hamis világban él, ahol az értékek teljesen eltolódtak. Gyurinak, azt hiszem, olyan ambíciói voltak, hogy annyi pénzt tudjon szórni, mint a perzsa sah. Sok pénzt is keresett, és rengeteg pénzt szórt el.
Két évig voltunk Saarbrückenben. Anna közben elkezdett rajzolni. De nagyon rosszul érezte magát, tökéletesen légüres térben volt. Mi úgy tekintettük, hogy ez csupán átmeneti idő. Gyuri meg állandóan azt mondta, hogy majd nyit egy céget Párizsban, én fogok odamenni, és azt fogom csinálni. Hát ez a cég sosem nyílt meg. Nyilván szándékában sem volt megnyitni, de én fontos voltam neki, mint támasz, gyerekkori jó barát és valahol pszeudocsalád is. Tökéletesen rendszertelenül élt, mondjuk bejött az irodába déli tizenkettőre, viszont engem ott tartott este kilencig vagy tízig. Közben Anna meg egyedül volt egész nap. Gyuri nem élt hétköznapi módon. Nagyon gyakran el is utazott, részint üzleti útra, részint azért, hogy egy újabb nőt csípjen föl, vagy a legújabb nővel elmenjen valami különleges helyre. Nagyvonalú volt velünk. Karácsonyra vagy szilveszterre elvitt bennünket Sankt Moritzba, amely egy abszolút elegáns téli meg nyári nyaralóhely Svájcban. A fél világ nagyjai ott voltak. Emlékszem, hogy Zürichben fölszerelésként Gyuri pénzén vettem egy szmokingot, amelyik most is itt van a szekrényben.
Közben jött Fidel Castro, úgyhogy a kubai útlevél érvényét vesztette. Hosszú procedúra után kaptuk meg a menekültstátust, és az útlevelet. Ezzel már bárhova lehetett utazni, persze vízummal, kivéve azt az országot, ahonnan az ember elmenekült. Valami közigazgatási reglama miatt Saarbrückenben nem házasodhattunk össze, Bécsbe kellett mennünk. Úgyhogy mi Bécsben házasodtunk, a Schlesingerplatzon adott bennünket össze egy osztrák hivatalnok.
Saarbrückenben marginális helyzetben voltunk. Saarbrücken egyetemi város, és van opera és minden nyavalya, szóval bizonyára lehetett volna kapcsolatokat szerezni. De Gyurinak sem voltak baráti kapcsolatai, neki csak üzleti kapcsolatai voltak. Ezért is voltam én olyan fontos a számára. Mi pedig ezt teljesen átmeneti szituációnak tartottuk, és nem is próbáltunk semmiféle kapcsolatot szerezni. Teljesen elszigetelten éltünk. Aztán egyre feszültebbek lettünk. Anna állandóan el akart jönni, és nem tudtuk, hogyan szabaduljunk ki ebből a helyzetből tisztességesen úton. Lelkileg nagyon sokat segített nekünk Anna egyik unokatestvére, Balkányi Sári: pszichoanalitikus volt, és akkor már Londonban élt. Többször átjött, és Anna is többször átment Londonba Péter bátyjához és az anyjához. Gabi, Anna másik bátyja Amerikában élt, hívott bennünket, de oda nem akaródzott mennünk. Párizs volt a cél, főleg Annának. Nekem ebben kevésbé voltak preferenciáim. Bár nekem is volt itt családi kapcsolatom, Czitrom Pali unokatestvérem. Végül Anna felköltözködött Párizsba.
Ville-d’Avray-ben, Párizs egyik peremvárosában vettünk ki két albérleti szobát. Én hétvégenként jártam fel Saarbrückenből. Anna beiratkozott az Alliance Française-ba, hogy megtanuljon franciául. Anna egyik unokatestvére, Balkányi Zsuzsi, aki rézmetsző volt, a XIX. kerületben, Párizs északi határán élt egy házban, ahol több lakás is volt. Zsuzsi megkérte a tulajdonosnőt, ha valamelyik kiürül, akkor azt adja nekünk. Ez azért volt fontos segítség, mert Párizsban már akkor is borzasztó rossz volt a lakáshelyzet. Ez a ház valamikor postaállomás volt, méter vastag falakkal. Gyönyörű régi tölgyfa hajópadló. A lakás, amit kaptunk, két szobából állt, a második vagy harmadik emeleten tán. Az ember rögtön az első szobába lépett be, amelyet piros kőpadló borított, ezt itt úgy hívják, hogy tomette, égetett kerámia, hatszögletű lapokból állt. És abból nyílt a szoba. Előttünk egy rongyszedő néni lakott ott, akinek a rongyokat fajta szerint kellett osztályozni, és valamennyire ki kellett lötykölni a kosztól. És aztán felakasztani, megszárítani. Ehhez szárítózsinegek kellettek, úgyhogy a fal tele volt szeggel, mert ott húzta ki ezeket a spárgákat. Én akkor még Saarbrückenben dolgoztam, Anna már itt volt, és ott lakott a peremvárosi lakásban. És onnan járt be rendbe hozni ezt a lakást. Bálint Bandi, aki már akkor kint volt, és Epinay-ben élt, nagyon kedvesen segített benne, gipszelt, tapétát vakart, mindent, amit kellett. Én meg hétvégenként feljártam, és csináltuk együtt. Ez 59 elején volt. Aztán a lakás elkészült, én otthagytam a Saarbrückent és Gyurit, és följöttem Párizsba. Egy reggel telefonáltak Saarbrückenből, az irodából, hogy Gyuri autóbalesetet szenvedett, s majdnem ottmaradt. Saarbrückenben volt egy kitűnő baleseti kórház, ott feküdt. Lementem, és hosszú hetekig ott maradtam. Aztán Anna is lejött egy időre, mert Gyurit folyamatosan őrizni kellett. Fatális történet: éppen akkor esett meg, amikor én, mint a támasza, otthagytam. Aztán nagyjából felépült, és én visszajöttem Párizsba.
Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás. Úgyhogy a postásnak egy szavát sem értettük, és ő sem értett bennünket. A franciával én jól boldogultam, a szaknyelvet meg hamar elsajátítottam. Anna egy hangot nem beszélt franciául, úgyhogy ő beiratkozott az Alliance Française-ba, ahol arra vannak specializálva, hogy külföldieket tanítsanak franciául. Oda járt néhány hónapig, az alapot megkapta, aztán a többit fölszedte. De ma is úgy érzi, hogy nem beszél igazán jól. A hétköznapi nyelvvel semmi probléma nincsen, de ha például Jean-Pascallal, a galériásával beszélget, mindig izgul, hogy jól mondta-e, nem mondta jól satöbbi. Az olvasásnak is vannak fokozatai. A legkönnyebben az ember a bulvársajtót olvassa. Aztán már jól fel kell kötni a gatyát ahhoz, hogy a Monde-ot olvassa. Idáig viszonylag hamar eljutottunk. Van aztán egy fontos intézménye a francia sajtónak, a Canard Enchaîné, a „leláncolt kacsa”. Ez egy vicclap, de egyben nemzeti intézmény is, olyan értelemben, hogy rengeteg korrupciót, politikai disznóságot megírnak. Ezt megérteni az olvasás felsőfoka. És van egy rovata, kétértelmű szójátékokkal, ezt még ma sem értem teljesen.
Tehát a XIX. kerületben laktunk, egy proli környéken. Szomszédságunkban volt a Quartier de la Goutte-d’Or, az Aranycsepp Negyede, ahol arabok laktak. Akkor dúlt az algériai háború, sokan nem mertek odamenni. De soha semmi felfordulást nem tapasztaltunk. Tökéletes rend és csend volt. A házban többnyire nyugalmazott proli házaspárok laktak, akik egyébként éles szemmel figyeltek bennünket. Horgolt függönyeik voltak, lyukakkal, amelyeken a nénik állandóan kikémleltek az utcára. Én ezt a lakást nagyon szerettem. Az első saját lakásunk volt. Anna viszont nagyon egyedül érezte magát. Tulajdonképpen csak a családdal volt kapcsolata, na meg Bálint Bandival. A család Anna nagynénjét és nagybátyját jelentette, akik még legálisan jöttek ki, és a két unokatestvérét: Balkányi Jucit, aki agysebész volt, és Balkányi Zsuzsit, aki grafikus volt és rézmetsző. Nekem pedig Czitrom Pali unokatestvérem élt itt a szüleivel, akikhez nagyon gyakran jártunk, Anna meg sok időt töltött a nagynénjénél. De egyébként nagyon kevés kapcsolatunk volt. Van egy régi mondás: az emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a baráti kör gyakran nem választás eredménye, hanem attól függ, hogy kik emigráltak ugyanakkor és ugyanoda. Az ötvenhatos emigrációban mi rengeteg embert ismertünk, de francia kapcsolatunk alig volt. Kivéve talán egyet, még Ville-d’Avray-ben. Azt a lakást egy idősebb házaspártól béreltük, ahol a mama tudott angolul, és istápolta Annát. Aztán Anna nagyon jó viszonyba került a nagyobbik fiúkkal, akivel aztán megismertette Bartókot például.
Tökéletesen ködös fogalmaink voltak a Nyugatról. Az ember úgy képzelte el, mint egy ideális Magyarországot. Minden úgy van, mint Magyarországon, csak éppen minden rossz jóra van fordítva. Nemcsak kolbászból van fonva a kerítés, hanem amit mondanak, az mind igaz. Mivel otthon minden hamis volt, itt ennek is az ellentettje van. Volt a reklám, hogy „OMO lave plus blanc”, tehát az OMO fehérebbre mos, akkor ez igaz, és akkor Anna OMO-t vett, és azzal mosott. De az otthoniakban is hasonló hamis kép volt Nyugatról, és arról is, hogy mi hogy élünk itt. Volt, aki például Leica fényképezőgépet kért tőlünk, vagy a Bechstein zongorájába egy teljes belsőt. Miközben mi nagyon szűkösen éltünk. Gyuritól hivatalosan kevés fizetést kaptam, és ez volt az egyetlen referenciám. Így amikor itt Párizsban dolgozni kezdtem és a fizetésről kérdeztek, nagyon alacsony összeget kértem. Ennek ők nagyon örültek, és hosszú ideig tartott, míg rájöttem, mi az oka, és aztán tisztességesen fizettek. De ezt a szegénységet nem éltük meg teherként.
62-ben született a fiunk, Dani. Akkor költöztünk ebbe a lakásba, amit Pali, az unokatestvérem vett nekünk. Ez egy óriási gesztus volt. És óriási segítség, mert a bérleti díjak már akkor is az egekben voltak. Amikor ideköltözködtünk, a szó szoros értelemben nem volt semmink. Volt egy ágy, az asztalt Palitól kaptuk, és a szoba közepén volt egy járóka, ott volt Dani. Azt hiszem, nagyon aggályos szülők lehettünk. Dani mindig mosolygós és nagyon jó kedélyű gyerek volt, a bába a szülészeten azt mondta Annának, hogy „il est plain de bonne volonté”, tehát hogy tele van jóindulattal. És ez való igaz. Dani egy új horizontot jelentett nekünk. Rajta keresztül ismertük meg az egész francia iskolarendszert, időnként némi borzalommal. És mondhatjuk azt is, hogy Anna Danin keresztül integrálódott a francia társadalomba. Dani óvodai és iskolai társain, a barátain, azok szülein keresztül. Mindvégig igyekeztünk jelen lenni Dani életében.
A magyar nyelv kérdése pedig a következőképpen alakult. Egy baráti család – a férfi magyar, az asszony német – magyarul és németül beszéltek a gyerekekhez, így aztán a gyerekeknek az iskola előtti időben semmi kontaktusuk nem volt más gyerekekkel. Amikor mi ezt láttuk, úgy gondoltuk, fontos, hogy Dani tudjon kommunikálni a kortársaival, ezért úgy döntöttünk, hogy franciául beszélünk hozzá. Akkor még élt Anna édesanyja, és karácsony táján minden évben legalább egy hónapra, ha nem hosszabb időre kijött hozzánk. Mi egymás között magyarul beszéltünk, és rengeteg magyar jött hozzánk látogatóba. Úgyhogy egy nap mondtunk valamit Daninak franciául, mire ő magyarul válaszolt. Akkor jöttünk rá, hogy tulajdonképpen mindent megért. Megtanult magyarul. Ma is jól beszél. Ez a családi intimitás nyelve, Dani ragaszkodik hozzá, hogy magyarul beszéljen velünk.
Amikor megérkeztem Párizsba, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá a munkakereséshez. Németországban szakfolyóiratokban hirdették az állásokat. Párizsban ez nem volt. Úgyhogy egy távoli rokonunk, Hoff Miklós – valamikor a pesti Műegyetemen végzett, repülőgép-konstruktőr volt, és az idők során Amerikában kötött ki – segített nekem állást szerezni. Ő ismert francia mérnököket, beszélt velük, és azok adtak egy címet és tán valami ajánlólevelet is, vagy telefonáltak az érdekemben. Mindenesetre föl is vett. Abban az időben mérnökökben hiány volt Franciaországban, nem volt mérnöki kamara sem. Tehát nem volt nosztrifikálási probléma, leültették az embert, ha tudta csinálni, jó, ha nem tudta csinálni, nem jó. Engem is leültettek, ott volt a ceruza meg a logarléc, és csinálni kellett. Így kerültem be egy vállalathoz, ahol 59-től 83-ig dolgoztam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az ember magával hozta a keleti nehézkedést. Tehát azt, hogy ha már valahol alkalmazták, akkor az Istenért, ne mozduljon, mert nem tudja, mi lesz utána. Azt hiszem, a Keletről jövő ember – legalábbis az olyan tökkelütöttek, mint én – sokkal kevésbé mert mozdulni, mint bárki más, aki vígan ment egyik helyről a másikra, ha valamilyen előnyt látott, vagy akár a munka tűnt érdekesebbnek, esetleg a fizetés többnek. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy én ezzel a munkával nagyon meg voltam elégedve. Érdekes is volt.
Ez a cég egy francia specialitásra jött létre. Franciaországban a polgári törvénykönyv szerint az építő az építtetőnek tízéves, bizonyos esetekben akár harmincéves garanciával tartozik. Ha például megreped egy fal, akkor az építő köteles kijavítani a hibát. A francia polgári törvénykönyv ezen része Napóleonig, az első császárságig, a Code Civilig megy vissza, amikor a vagyon nagy része ingatlanvagyon volt, és ezt védte a törvénykezés. Az építő felelősségének kérdése meg nagyon messzire nyúlik vissza: ma a Louvre-ban őrzik Hammurápi sztéléjét, törvényoszlopát, amelyre a babiloni törvénykönyvet vésték rá. És ezen mindenféle mesterség szabályozása megvan, többek között az építőé is. Eszerint, ha valaki épít valakinek egy házat, és a ház összedől és agyonüti a tulajdonost, akkor agyonütik az építőt. Ha a fiát üti agyon a ház, akkor az építőnek a fiát ütik agyon. Tehát megvan a tarifája annak, hogy miért mi jár.
Franciaországban az építő felelőssége nagy. Ezért az építő bebiztosítja magát egy biztosítótársaságnál, hogy ha a ház összeomlik, akkor ne ő fizessen. A biztosítótársaságok meg úgy találták, hogy túl nagy a kockázat, tehát ellenőriztetni kell, mit hogy építenek. Na én egy ilyen vállalatnál dolgoztam, amely tulajdonképpen egy gigantikus ellenőrző vállalat volt. Ellenőrzés volt az UVATERV-ben is, és mindenütt a magyar iparban. Ez volt a MEO, a Minőségellenőrzési Osztály. Ez egy elefánttemető volt nálunk, az öreg bácsikat, akiket már semmire sem lehetett használni, betették meósnak. És amikor az ember vitt hozzájuk egy tervet, akkor megdumálta őket, vagy elkezdett valami egészen másról beszélni, mígnem a meós bácsi szépen aláírta a tervet, és akkor az mehetett. Ez volt a gyakorlat Magyarországon. Ettől függetlenül volt egy nem hivatalos belső ellenőrzés is. Ha valaki valamit megcsinált, akkor azt a szomszéd asztalnál ülő átnézte, átszámolta, satöbbi. Tehát az ember a meósra nem számított.
A cég, ahol voltam, egy óriási MEO volt, azzal az óriási különbséggel, hogy ez hatékonyan működött. Tehát ott valóban meg kellett nézni, hogy ki mit és hogyan csinál. Annál is inkább, mert Franciaországban akkor az ipar struktúrája olyan volt (mára már ez is sokat változott), hogy építészhipertrófia működött, elsősorban az építész volt felelős a létesítményért, és neki csak kvázi alvállalkozója volt a statikus, aki csak másodfokon volt felelős. Ez azt is jelentette, hogy az építésznek sokkal nagyobb honoráriumrésze volt, mint a statikusnak. Úgyhogy nagyon sokszor a kevés pénzért rossz munka esete állt elő, így az ellenőrre hárult egy csomó olyan dolog, amit tulajdonképpen magának a statikusnak kellett volna megcsinálnia.
Én a központi műszaki igazgatóságon dolgoztam. Hozzánk kerültek a nehéz, komplikált, bizonyos értelemben a műszakilag érdekes munkák. Az alapvető koncepciónál általában nem voltunk ott, bár később ez is eltolódott és javult, de rengeteg dolgot kellett rajta módosítnunk, nagyon sokszor lényeges dolgokat. Tehát nem volt elég azt mondani, hogy „ez így nem jó”, hanem meg is kellett csinálni. Ezen belül volt a vasbeton osztály, volt a vas- és acélszerkezeti osztály, voltak talajmechanikusok, és volt a feszített beton osztály. Pár évig a vasbetonon voltam, aztán átkerültem a feszített betonra. A könyvespolcon sorban álló könyvek példáján tudnám röviden elmagyarázni, mi is ez a technika. Ha egy polcnyi könyvet át akarsz tenni máshová egy mozdulattal, veszel egy nagy fúrót, és azzal az egész könyvsort alul végigfúrod. Úgyhogy lent van egy lyuk, amibe belefűzöl egy nagyon erős gumikötelet, az egyik végét megcsomózod, a másikat meghúzod, és megcsomózod. Úgyhogy ez összetartja az egészet. És akkor ha a két szélső könyvet fölemeled, akkor ezt a könyvekből alkotott gerendát kvázi hajlás nélkül át tudod tenni az egyik polcról a másikra. Ez a feszített beton, ahol a gumikötél voltaképp egy meghúzott acélkábel. Ez a feszített beton technika akkor még viszonylag új technika volt, itt tanultam bele. Szerencsém volt a szakmai életemben is: a mikroklíma, amelyikben dolgoztam, nagyon jó volt. Nagyon értelmes, jól képzett és művelt emberek voltak itt. Sokat dolgoztam ipari épületekkel, nagy silókkal, víztartályokkal, de lakóépületet sosem csináltam. Aztán kölcsönadtak egy nagy francia vállalatnak, amely egy konzorciumnak volt a tagja. Így kerültem Dél-Afrikába, ahol ez a francia konzorcium egy atomerőművet épített. A reaktor egy hatvan méter magas és hatvan méter átmérőjű, körülbelül másfél méter falvastagságú óriási cilinderben van, tetején egy kupolával. És ez feszített betonból készül, acéllemezzel kibélelve, hogy ha baleset történik, akkor is kibírja nagy belső nyomást, és ne menjenek ki a különböző radioaktív disznóságok. Szóval ennek van egy speciális technikai oldala, ami hallatlanul érdekes. Én ennek az ellenőrzését vezettem.
Sok barátunk, rokonunk volt otthon, és állandóan jöttek hozzánk, laktak nálunk. Anna sokukkal levelezett, de hazamenni már csak azért sem tudtunk, mert nem voltunk francia állampolgárok. Az állampolgárságra akkor még tíz évig kellett várni. 68-ban kaptuk meg. 68-ban mentünk először vissza Pestre és Kolozsvárra, amikor itt állampolgárságot kaptunk. Nagyon ambivalens dolog volt ez a hazamenetel. Kocsin mentünk, és ahogy közeledtünk a határhoz, egyre inkább fölmerült bennünk, hogy kell ez nekünk? Ehhez tartozik, hogy van az a bizonyos úgynevezett menekült- vagy emigránsálom. Az ember azt álmodja, hogy valamilyen okból hazamegy, és nem tud visszajönni. Én nagyon sokszor álmodtam, hogy vissza kellett mennem a Műegyetemre, mert a diplomámmal kellett valamit csinálni, és aztán kiderült, hogy az ember ott ragad.
Az álomról jut eszembe: Nagyon hosszú ideig magyarul álmodtam. Az szintén egy lépés a beilleszkedés útján, amikor már franciául álmodik az ember. Viszont számolni nagyon hosszú ideig románul számoltam, román elemiben tanultam összeadni és kivonni. Az ábécét meg németül mondom, mert úgy tanultam.
De
nagy örömmel készültünk rá, hogy hazamegyünk. Ebben is vannak nüanszok. Én Pestre viszonylag könnyű szívvel mentem, mert nekem a város az egyetemi éveket jelentette, és nem voltak negatív emlékeim. Anna sokkal több szorongással ment Pestre. Mikor viszont továbbmentünk Erdélybe, nekem voltak egyre rosszabb érzéseim, Anna pedig könnyű szívvel ment, mert őt kamaszkori jó emlékei fűzték Kolozsvárhoz. Ehhez az ambivalens érzéshez hozzájárult a sorompó is Hegyeshalomnál. Ugye a nyugati országok határai között a sorompó egy szimbolikus piros-fehérre festett valami volt, ami fölbillent, és az ember átment alatta. Hegyeshalomnál, a magyar határon meg egy vastag acélcső betonba befoglalva. Ez volt a vasfüggöny. És akkor fölment a sorompó, és bement az ember a karámba, mert a másik oldalon is sorompó volt. És ott vár az ember, és van őrtorony, és az embernek elviszik az útlevelét. És vár, és nem tudja, hogy hova vitték, miért vitték. És aztán idő múltán mégis visszahozzák. A határőrök egyébként, akik egyben vámosok is, fagyos udvariassággal kezelték az embert. Aztán idő múlva fölmegy a sorompó. És akkor Hegyeshalom és Győr között még nem tudom, hány járőr volt. Ahol megállítják az embert, leintik, és az árokban fekszik egy katona a kocsira irányított géppisztollyal. És akkor jön egy másik, az is megnézi a papírokat, és akkor továbbküldik az embert. A román határon, a két testvér-ország között drótkerítés volt. És még valami, aminek csak pszichológiai hatása van, de az van! A száj- és körömfájás járvány ellen az út közepén keresztben volt egy széles tócsa, hogy a kocsik gumikerekeit lemossa. És az ember nem tudta, milyen mély. Gondolhatja, hogy nem fog benne elakadni, de mégis kellemetlen érzés. A román oldalon aztán még rosszabb volt. Mindent ki kellett rakni. Nekünk volt egy egész listánk, cukortól az olajig, azokkal voltunk megrakva. Átkutattak, aztán mehettünk… Szinte még mindig előttem van az országút, még valahol Magyarországon, rajta szovjet konvoj, félig demonstratív, ponyvával félig kitakart rakéta, vagy nem tudom, mi az ördög volt. Akkor mentek be Prágába.
Állandóan küldtek nekünk könyveket, így a magyar szépirodalmat többé-kevésbé követtük. De azt, hogy mi történik Magyarországon, nem követtem figyelemmel. Az ember tulajdonképpen otthonról azt a képet és azokat a benyomásokat rögzíti, amelyek elmenetelekor benne voltak. Mivel nem él nap mint nap ebben a közegben, nem éli át a történéseket. Nagy a távolság. Az információk nagyon részlegesek, nincs összképe.
Tehát 83-ig ennél a vállalatnál dolgoztam. 79-ben volt a második olajválság, és ennek hatására a recesszió. Többek között nőtt a munkanélküliség. A kormány akkor még azt hitte, könnyű rajta segíteni. Mégpedig többek között úgy, hogy a bizonyos koron fölülieket korai nyugdíjba küldik, és a megüresedő helyekre fiatalokat vesznek föl. Az öregeket effektíve elküldték, de a vállalatok nem vettek föl fiatalokat, hanem átszervezték az egészet, és tovább dolgoztak az idősek nélkül. Én választhattam, hogy élek-e ezzel a korai nyugdíjjal vagy sem. Az elején azt mondtam, hogy a fene egye meg őket, nem vagyok én még olyan öreg, hogy nyugdíjba menjek. Aztán jobbra-balra kérdezgettem, és végül vígan aláírtam. És jól tettem, mert utána sokkal rosszabbak lettek a körülmények.
Ekkor ott álltam ötvenhét évesen. A korai nyugdíj azzal járt, hogy az ember nem vállalhatott fizetett munkát, mert hiszen akkor mások munkaalkalmát vette volna el. Nyugdíjba küldtek azzal, hogy malmozzak otthon, de ehhez nem volt kedvem. Egy kollégám, aki a vasbeton osztályon földrengésbiztos építési problémákkal foglalkozott, kapcsolatba került Haroun Tazieff-fel. Tazieff nagyon érdekes figura volt. Orosz-lengyel származású, Belgiumban nőtt fel, agrármérnök, később geológus lett. A második világháború alatt nappal az egyetemen tanult, esténként pedig vasútvonalat robbantott, szóval az ellenállásban volt. A háború után Belga-Kongóba ment dolgozni. És ott látta többek között a Kivu-vulkán (Nyamuragira) kitörését, és ez annyira lenyűgözte, hogy visszament Belgiumba geológiát tanulni. És aztán mint geológus a vulkanológiára tért át. Bejárta a fél világot és nagy, híres filmes lett, rengeteg gyönyörű vulkánfilmet csinált. Vele kerültem szakmai kapcsolatba. 81-ben jött az első szocialista kormány Mitterrand elnökkel, és Tazieff, aki mindig baloldali volt, aktívan kampányolt Mitterrand mellett. Tazieffnek nagy fájdalma volt, hogy a tudományos életben mint tudóst nem vették igazán komolyan, bár tisztelték, mint fenegyereket. Mint szakértő szemtanúja volt egy nagy chilei földrengésnek, és akkor megtapasztalta, micsoda szörnyű pusztulással jár. Úgyhogy
Tazieff a földrengésbiztos építkezés prófétája lett, s azt hirdette, hogy Franciaországban is földrengésbiztosan kell építkezni. Na most Mitterrand kvázi jutalomként létrehozta számára a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottságot, és a „déléguée aux risques majeurs”, tehát a nagy katasztrófaügyi állambiztos címet és pozíciót. Minimális költségvetése volt, de maga köré gyűjtött egy kis csoportot, általában egyetemi szakemberekből. És nem volt mérnöke. Mivel én csinálni akartam valamit, és valamit tudtam is – ráadásul nemhogy nem kerültem pénzbe, tilos is lett volna fizetni nekem –, bevett mint önkéntes munkatársat. Fiatalos lendület volt az egészben, mindenki rendkívül nagy érdeklődéssel és buzgalommal csinálta a munkáját. Nem volt még semmiféle közigazgatási szklerózis. Kezdetben ez a csoport közvetlenül a miniszterelnöktől függött. A miniszterelnökségnek millió egyéb gondja akadt, úgyhogy nekünk szabad kezünk volt abban, mit csinálunk, és hogy csináljuk. Új hivatal voltunk, tehát azon kellett gondolkozni, mit is kellene, illetve lehetne csinálni. Volt egy csomó nagyon jó ötlet. Például hogy föl kellene térképezni Franciaországban a katasztrófának kitett helyeket, és szabályozni, hogy hol szabad építeni, hol szabad csak bizonyos szabályok betartásával, hol meg egyáltalán nem szabad építeni. Én itt regisztert váltottam: ezelőtt mint mérnök, fogyasztója voltam a szabályzatoknak. Itt pedig a kerítés túlsó oldalára kerültem, oda, ahol éppen azt kell megírni, mit szabad és mit nem. És közben megismertem a magasabb közigazgatási fórumok miliőjét, a közigazgatás fogaskerekeit. És egy más világot fedeztem föl. Ebben a miliőben potenciálisan rengeteg lehetőség van, de az energia fele a belső súrlódások legyőzésére megy el. Hogy valamit keresztülvigyen az ember, ahhoz millió formai akadályt kell legyőzni. Én a magam szerény módján próbáltam ebben az útvesztőben evickélni, és mindenfélét sikerült is keresztülvinnem. Például Franciaország szeizmikus zónatérképét, amit technikailag nem én csináltam, de azt, hogy ebből végül egy törvény előírta valami lett, abban nagy részem volt. Megtanultam azt is, ha valamit az ember nagyon érvényre akar juttatni, akkor másvalaki szájába kell adni a dolgot, vagy úgy alakítani, hogy úgy tűnjön, ez az ő ötlete. Itt dolgoztam vagy tizenöt évig. Majdnem azt mondanám, hogy ez egy második karrier volt. Később aztán Tazieff kilépett ebből a csoportból, majd megalakult a környezetvédelmi minisztérium, mint új téma, ebbe mi beolvadtunk, így aztán a kivételezett státusunk is megszűnt. És egyre inkább megcsontosodott az egész. Úgyhogy nekem egyre kevesebb kedvem volt hozzá, és lassanként, szép fokozatosan kimaradtam belőle. E tizenöt év tapasztalatait azonban leírtam, és meg is jelent a földrengésügyi társulat kiadásában.
Dani orvos lett, szívgyógyász. Én örülök neki, mert rendkívül jó kapcsolata van az emberekkel. A betegei is nagyon értékelik, azt hiszem, tényleg neki való ez a pálya. Nagyon szigorú erkölcsi elvei vannak. Tehát, hogy mi a jó, mi a nem jó, mit jó csinálni, mit nem jó csinálni. Érdekes, mert hiszen nem emlékszem rá, hogy valamikor is tudatosan erre neveltük volna. A felesége is orvos, gyerek-reumatológus, autoimmun betegségben szenvedő gyerekekkel foglalkozik. A két unoka Samuel és Matthieu, a kicsi. Tizennégy és tizenegy évesek. És mi nagyon aktív nagyszülők vagyunk, kezdettől fogva. Ez fontos nekünk, és szükségünk is van rá. Amikor Sam született, Dani felesége, Séverine éppen a doktorátusát csinálta, nagyon el volt foglalva, úgyhogy Sam három hónapig gyakorlatilag itt volt, Séverine reggel hozta, este elvitte. Vele egészen kicsi kora óta állandó és folyamatos kapcsolatunk van. Nem úgy Matthieu-vel. A két fiú nagyon különböző. Samuel nagyon gondolkozó és figyelmes. Matthieu egy buldózer, neki álladó aktivitás kell.
A gyerekek már nem tudnak magyarul, az anyjuk francia, az anyanyelv az az „anya-nyelv”. Séverine, amikor terhes volt, járt magyart tanulni. Aztán megszületett a gyerek, és erre már nem volt ideje, energiája. Ha Dani szisztematikusan csak magyarul beszélt volna a gyerekihez, akkor talán megtanulták volna a nyelvet ők is. De így nem. Nemrégiben mondták is, mennyire sajnálják, hogy nem tudnak magyarul. Szemrehányást tettek Daninak, hogy nem tanította meg őket. Mondtuk, sose késő. Persze plusz időt és energiát nem akarnak erre fordítani. Másképp meg nem megy.
Mondhatjuk, hogy nagyon aktív a kapcsolatunk a magyar emigrációval, pontosabban annak egy viszonylag szűk körével. Akikkel mi találkozunk, zömében már szinte kivétel nélkül idős emberek. Együtt öregedtünk meg. Vannak köztük barátaink és jó ismerőseink.
Arra nem igazán tudok válaszolni, hogy minek tartom magam. Franciának nem, már csak azért sem, mert a franciák engem magyarnak tekintenek. Hosszabb ideje élek Franciaországban, mint éltem Magyarországon, de magyar vagyok, azon a nyelven, azon a kultúrán nőttem fel. Lehet, hogy úgy kéne mondani, hogy magyar, román, zsidó, erdélyi, nem tudom, még micsoda. Az, hogy européer, csak vágyálom. Ez egy értelemből és nem érzelemből fakadó osztályozás.
Az interjút 2014-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.
További képek
