Jelenlegi hely

Tárgyszavak » Életútfogalom » nyugdíjas évek
Státusz: 
Aktív
« Vissza a listához
Ivánfi Jenő
Hely: 
Sajógalgóc
Készítés időpontja: 
2009

Fráter Ágota 1937-ben született Budapesten, értelmiségi családban. Osztályidegen származása miatt nem vették fel az egyetemre, érettségi után egy évig segédmunkáskánt dolgozott. 1956 novemberében elhagyta az országot. Édesanyjával és két testvérével együtt Svájcban telepedett le. Nyelvtanári diplomát szerzett, tanárként, később szociális munkásként dolgozott. 2000-ben visszatelepült Magyarországra. Solymáron él. Hazatelepülése után több karitatív szervezetnél vállalt önkéntes munkát. 2024. április 8-án Dorogon meghalt.  

Fráter Ágota
Édesanyám Budapestre kerülése összefüggött azzal, hogy Pozsonyból Bratislava lett, tehát Trianonnal, amit az egész család nagyon fájlalt. Az anyai nagyapám erősen magyar érzésű volt, és harcolt a szlovákiai magyarság jogaiért. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy elhagyták Pozsonyt és Budapestre költöztek. Édesapámnál is Trianon lehetett a fő ok. Budapesten végezte az egyetemet, itt maradt, aztán a nagymamám is fölköltözött, hogy ne legyen egyedül a Romániához került Nagyszalontán. Édesapám egyedüli gyerek volt. A szülei elváltak, mikor ő egyéves volt, de jó barátságban maradtak. Nagyapám aztán újra megházasodott, és édesapámnak lett egy féltestvére, akivel nagyon jó viszonyban volt, ő lett a keresztanyám. A háborúban halt meg, egy gránát érte 44-ben. Édesanyámék hárman voltak testvérek. A bátyja közgazdász lett és a Nemzeti Bankban dolgozott elég magas pozícióban, a húga pedig a bécsi festőakadémiát végezte el, de nem a rajzaiból vagy a festészetből élt, hanem egy szerszámgépkészítő ipari iskolában tanított a háború után. Édesanyám az érettségi után elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, de később nem hasznosította. A háború előtt nem szorult rá, hogy dolgozzon. Azt nem tudom, hogy később próbált-e elhelyezkedni, de otthon dolgozott, valamennyit hozzákeresett az édesapám fizetéséhez. Kicsi szövőszéken egyszerű kis sálakat szőtt. Ő főleg a háztartást intézte, ami a háború után majdnem egész napos elfoglaltságot jelentett. Az anyai nagyszüleim közel laktak hozzánk, olyan tízpercnyi járásra, sűrűn jártunk egymáshoz. A másik nagymamám kicsit messzebb lakott, hozzá nem jártam olyan gyakran. Az apai dédmamámra is emlékszem, ő együtt lakott a nagymamámmal. 
​ Valamit érzékeltem a háborúból. Nagyborsán voltunk először. Arra emlékszem, hogy néha feketéllett az ég a repülőktől, és akkor bizony féltem, és édesanyám is félt. Azt nagyon éreztem, hogy édesanyám fél és aggódik. Állandóan hallgatták a rádiót. Amikor aztán elkerültünk Pezinokba – Bazin a magyar neve – a nagynénémékhez, akkor éppen egy bombatalálat érte a szomszéd házat, és nekünk párszor le kellett menni a pincébe a légitámadás-veszély miatt. Arra is emlékszem, hogy 44 végén vagy 45 elején az oroszok bevonultak a városba, és a nagybácsimnak elvitték a karóráját – ez olyan klasszikus eset –, és úgy rémlik, azt beszélték, hogy elvitték a nagynéném lovait is. Arra is emlékszem, hogy édesanyám unokabátyjának a felesége hisztérikusan félt. Ő született orosz volt, és jobban félt az orosz katonáktól, mint bárki más. Állandóan hisztérikus zokogásban tört ki, ami csak még feszültebbé tette az egész légkört. Ott tényleg nagyon szorult helyzetben voltunk egy darabig, azt nagyon éreztem. 
1945. szeptember táján édesanyám szerzett egy teherautót, azzal jöttünk vissza Budapestre. Először a Pauler utcába mentünk, a nagyszülőkhöz. Édesanyám folyton azon rettegett, hogy élnek-e még a szülei, mert hosszú ideje semmit sem tudott róluk. Nagy volt az öröm, hogy élnek, és mi is élünk. Megvolt az Ág utcai lakásunk is, bár eléggé megviselt állapotban. Az összes ablaküveg kitört. Azt hiszem, ott is jártak az oroszok, alaposan megrongálták, de a bútorok megmaradtak, és rövid időn belül megint ott lehetett lakni. Azt tudom, hogy télen szörnyű volt, mert a háború után nem működött a korábbi központi fűtés, és kályhákat tettek be minden lakásba. A kéményeknek nyilván nem volt kapacitása ilyen rengeteg kályhára, és a füst állandóan visszajött a lakásba. Mindannyiszor, amikor befűtöttünk, jobban fáztunk, mert gyakran kellett szellőztetni a füst miatt. Aztán a hálószobákat már egyáltalán nem fűtöttük, csak azokat a helyiségeket, ahol napközben tartózkodtunk.
Aztán édesapám is megjelent, akkor már vége volt a háborúnak, nem kellett tovább bujkálnia. Ő a háború előtt az Iparügyi Minisztériumban dolgozott, utána egy darabig a HŐTERV-nél, majd a Hőtechnikai Intézetnél is. Folyamatosan dolgozott, de nem tudom pontosan, hogy mikor, hol. Azt tudom, hogy édesapám belépett a kisgazdapártba, és egészen addig tagja volt, amíg egyáltalán léteztek pártok. Keveset tudok mondani a munkájáról, mert nem mesélt róla, és nekem mint gyereknek nem is jutott eszembe érdeklődni.
Az a színvonal nem maradt meg, ahogy a háború előtt éltünk. A háború előtt volt háztartási alkalmazottunk, és még a háború után is egy darabig. Ugyanaz, aki azelőtt. Sárikónak hívták, nagyon kedves, rendes vidéki nő volt. Arra emlékszem, hogy eljött a pillanat, amikor édesapám nem tudta kifizetni őt, és adós maradt a fizetésével. Nem tudom, hogy ennek ellenére miért maradt még egy darabig nálunk. Aztán persze egy idő múlva elment, a szobáját egy társbérlő foglalta el. Nagy lakásunk volt, kétszintes. Eredetileg, a háború előtt három nagy szoba volt lent, plusz egy cselédszoba, fönt pedig három hálószoba. A háború után leépítettek. A fölső szintből elvettek két szobát, lent pedig kaptunk két társbérlőt. A társbérlők aránylag rendesek voltak, de mégiscsak zavartak bennünket. A mi lakásunkon kellett átjárniuk a fürdőszobába, és még mi, gyerekek is éreztük, hogy ez nem éppen kellemes.  
Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe. Szerényen éltünk anyagilag. Éhezni soha nem éheztünk, de szerényen éltünk. Vacsorára sokszor csak két krumpli és egy karika felvágott jutott mindenkinek. Sajnos ez sok vitára is alkalmat adott, mert édesapám elégedetlenkedett, édesanyám meg mentegetőzött, hogy abból a kevés pénzből ő nem tud mást előteremteni. Ezek az étkezés körüli veszekedések rossz emlékként maradtak meg bennem. Arra is emlékszem, hogy mivel a gimnázium messze volt, villamossal kellett menni, és kínosnak éreztem elkérni az édesapámtól a 2 forint 70 fillért a villamosbérletre. Pontosan emlékszem, annak idején ennyibe került egy heti bérlet. Iszonyatos nyomás alá kerültem, szorongtam minden pénteken vagy szombaton, amikor el kellett kérnem apámtól a pénzt, úgy éreztem, hogy túl sok. Édesanyám állandóan ügyeskedett, zálogházba is járt. Egész sor zálogházi cédulája volt, hol beadott, hol kiváltott valamit. De például kiügyeskedte azt is, hogy mind a hárman tanuljunk zenét, a bátyám dzsesszzongorát tanult, az öcsém meg én klasszikus zongorát. Volt otthon zongoránk, és az iskolába jártunk zongoraórára, ezért nem lehetett túl magas a tandíj. Nagyon becsülöm, hogy édesanyám annyira forszírozta, hogy ehhez hozzájussunk. Ő nem tanult zenét, de a gyerekeinek megadta a lehetőségét. Viszont évekig nem jártunk üdülni. Egyszer el tudtam menni egy hétre a Balatonra barátokkal, a barátnőm családjának a kis hétvégi házába. Nagy esemény volt, mert különben évekig ki se mozdultunk a városból.
A háztartási munkába mi, gyerekek nagyon kevéssé voltunk bevonva, azt mondhatnám, hogy a fivéreim egyáltalán nem, és én is csak bizonyos fokig. Úgy gondolom, hogy sokkal jobban kellett volna minket bevonni, azzal könnyíthettünk volna édesanyám életén. De ő ezt vagy nem igényelte, vagy azt mondta, hogy magunktól kéne észrevennünk, hogy mit kellene segíteni. 
Mi már kisgyerekként fölfogtuk, hogy Magyarországon terrorrendszer uralkodik, és tisztában voltunk azzal, mit szabad nyilvánosan mondani, és mit nem. Ma is érdekesnek tartom, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek megérti, hogy egy szovjetellenes vagy kommunistaellenes megjegyzés börtönnel járhat, és be kell fognia a száját. A szüleim otthon hallgatták a Szabad Európa Rádiót, nyíltan beszéltek előttünk a rendszerről, nem titkoltak semmit. Nagyon korán be voltunk avatva, abszolút különbséget tudtunk tenni, hogy miről beszélhetünk kifelé, és miről nem. Édesapánk például kerek perec megtiltotta, hogy belépjünk az úttörőkhöz. Egyikünk se volt soha se úttörő, se KISZ-tag, mert apám nem engedte. Az iskolában megtűrték, lenyelték a tanárok. Nekem nem volt könnyű, mert az osztályomban én voltam az egyetlen nem úttörő. El kellett viselnem, de belső konfliktust nem okozott, mert az osztálytársaim zöme ugyanúgy gondolkodott, mint én, tudtam, hogy ők sem meggyőződésből lettek úttörők, hanem konformizmusból. Nem volt közöttünk ideológiai szakadék, csak én mertem vállalni, illetve édesapám rákényszerített. Ő soha nem engedett kivonulni, még akkor sem, amikor be voltam osztva, és nagyon féltem, hogy botrány lesz belőle, de nem lett. Az iskolában megmondtam, hogy apám nem engedi, és kész. Csodálkoztunk is, hogy ezt megtűrik. 
Édesapám református volt, édesanyám evangélikus, de egyik sem gyakorló vallásos. Az apai nagyanyám igen, ő rendszeresen eljárt a templomba bibliaórára. A szüleim olyan passzívak lehettek, mint sokan ma is: papíron valamelyik egyházhoz tartoztak, de nem gyakorolták a vallásukat, csak néha-néha jártak el templomba. Nálam az volt a helyzet, hogy én egy evangélikus hittantanárnő hatása alá kerültem, aki tulajdonképpen metodista volt, de ezt csak később tudtam meg. A Bécsi kapu téri evangélikus papnak volt a felesége. Ő megtérítette azokat a gyerekeket, akiket hittanra tanított. Nyomást gyakorolt ránk, hogy mi a jó és mit kell csinálni. Ez az erős szektás hatás eltartott egy darabig. A hittantanárnő azt mondta, hogy meg kell térítenünk a szüleinket, hogy Jézus szeret minket, és hogy bánjuk meg a bűneinket. Ezzel komoly konfliktusokba döntött minket. Extrém dolgokba is belevitte a gyerekeket, például hogy fagylaltot se együnk, mert az is csak világi élvezet. Én eljártam bibliaórára, olvastam a Bibliát, és azt gondoltam, az a feladatom, hogy mindenkit megtérítsek magam körül. Kínos is volt sokszor, mert ezekről a dolgokról inkább nem beszéltem, közben úgy éreztem, hogy gyáva vagyok, mert hallgatok róla. Szóval ez nekem egyáltalán nem volt jó, de nyilván kerestem valamit, egy közösséget, ahova tartozom, ahol jól érzem magam. Talán otthonpótlót is jelentett nekem a lelkes, emocionális közösség. Amikor konfirmálkodnom kellett, szerettem volna a Bécsi kapu téren, de nem lehetett, mert lakóhely szerint nem oda tartoztam. Másik gyülekezetbe kerültem, más paphoz, és a korábbi hatás megenyhült, 15 éves koromra elcsendesedett. 
  
 
Az iskolák államosítása 
UMFI Magyar Filmhíradó 11. 1948. május
Filmhíradók Online
 
1955-ben érettségiztem. Angol szakra jelentkeztem, szerettem volna angol irodalmat és nyelvészetet tanulni, de nem vettek föl. Nem indokolták meg, hogy miért. Azt hiszem, nem is volt jó ötlet nyelvszakra jelentkezni, hiszen a nyugati nyelvek akkor nem kellettek, ezért nyelvtanárokra sem volt szükség. Nem emlékszem, hogy kerültem Sashalomra az Elektromos Mérőkészülékek Gyárába, ahol egy évig dolgoztam segédmunkásként. Nekem nagy élményt jelentett. Persze arra nem gondoltam, hogy mindig ezt fogom csinálni, de nagy változás volt belekerülni az életbe, életemben először pénzt keresni, munkások között lenni. A gyárban kristályt csiszoltam. Ha jól tudom, elektromos célokra kellettek azok a kristályok, és a legtöbb vagy talán mindegyik külföldre került. Egy csiszológépet kellett kezelnem, közben állandóan mérni a kristályokat. Érdekes munka volt, tulajdonképpen előnyös feltételek között dolgozhattam, jó normával. Aztán sajnos elrontottam, mert túl gyorsan dolgoztam: ami azelőtt százötven százalék volt, az száz százalék lett, az utódaim nyilván nem örültek neki. Kitüntettek, kaptam ajándékba egy aktatáskát. Röviddel ezután elmentem onnan, mert felvettek az egyetemre. Teljesen váratlanul, egy hónapos késéssel. Ugyan nem a nyelvszakra, ahova jelentkeztem, hanem a Marx Károly Egyetemre, a közgazdaságira. Kaptam az értesítést, semmiféle magyarázat nem volt mellette, hogy miért és hogyan, de természetesen boldogan elfogadtam, mert gondoltam, hogy ez mégiscsak jobb, mint segédmunkásnak lenni egy életen át. Nagyon kínlódtam, mert az egy hónapos késés miatt elmaradtam az anyaggal, nem is nagyon értettem az előadásokat. Viszont csak három hétig tartott az egész, 1956. október 23-án abbamaradt.
Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt. Az egyetemről indultunk, és azt hiszem, hogy a Körúton mentünk végig. Azt tudom, hogy elmentünk Bem apó szobrához, megkoszorúztuk, és utána elmentünk a Parlamenthez. Elég nehéz felidézni a hangulatát. Attól félek, hogy utólag magyarázok bele dolgokat. Élmény volt, ugyanakkor olyan nagyon tudatlan voltam, el sem tudtam képzelni, mi lehet belőle. A Parlament előtt már nagy tömeg és fűtött hangulat volt. Ott elvesztettük egymást szem elől a diáktársaimmal. Csak homályosan emlékszem, hogy később fegyvereket osztottak, elfoglalták a rádió épületét, és már szabad hangokat lehetett hallani. De minderről csak egészen elmosódott emlékeim vannak. Otthon persze beszélgettünk róla, és természetesen tele voltunk reménnyel egészen addig, amíg aztán november 4-én bejöttek az orosz csapatok. Hallgattuk a rádiót éjjel-nappal, és reménykedtünk. Nagyon szerettünk volna, a bátyám is, én is aktívan harcolni, de édesanyám olyan rettenetesen félt és féltett minket, hogy őrá való tekintettel nem tettük. Többnyire otthon voltunk. A Vár felől hallottuk a lövöldözést, és hallottuk a híreket, hogy mi történik a Maléter-kaszárnyában, milyen utcai harcok folynak, és gyerekek Molotov-koktéllal teszik harcképtelenné az orosz tankokat. De ezt nem láttam saját szememmel, csak úgy megtudtam. 
November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja. Már előzőleg is nagyon szeretett volna külföldre menni, csak nem lehetett. Lassan, lépésről lépésre alakult ki bennünk, hogy elmegyünk. Nem úgy, hogy a család leült és megbeszélte, hanem valami dolgozott bennünk, és én is eldöntöttem, hogy megyek. A bátyám az egyik barátnőmmel ment ki, én négy nappal utánuk indultam el. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim mit tesznek. Édesanyám vívódott, mert az édesanyja még élt, és úgy gondolta – úgy is lett –, ha elhagyja az országot, nem látja többé. Neki az édesanyja és a gyerekei között kellett választani, és a gyerekei mellett döntött. Úgy érezte, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, amiben igaza is volt. Azt hiszem, úgy indultam el, mint egy alvajáró, nem voltam a következmények tudatában. Exodus volt, az emberek tömegesen mentek el az országból, szinte sodródtam az árral, nem fogtam föl, hogy mit teszek, úgy éreztem, mennem kell, mint a többinek. Azzal viszont számoltam, hogy hosszú ideig nem térhetek vissza. Az fontos volt, hogy jöjjenek a szüleim és az öcsém is. November 23-án vonattal elhagytam Budapestet. Édesanyám egyik barátnőjével és az ő két, nyolc- és tizenkét éves gyerekével mentem. A vonat tömve volt, azt hiszem, a legtöbben emigráló szándékkal szálltak föl rá. Barátaink közeli rokonai laktak Körmenden, a határhoz közel, és úgy gondoltuk ki, hogy náluk töltünk egy éjszakát, másnap pedig megpróbáljuk a továbbjutást. Az állomásnál orosz katonák állítottak meg és ellenőrizték a személyi igazolványunkat. Azt nézték nyilván, hogy benne van-e az engedély, amivel a határsávban lakók rendelkeztek. Persze nekünk nem volt, de Klári néni azt mondta, hogy szüretelni megyünk, vagy valamit mesélt, és ha jól emlékszem, adott egy üveg vodkát ezeknek az oroszoknak, akik továbbengedtek bennünket. Hallottunk olyan kósza híreket, hogy többeket elfogtak, beraktak valami pincébe, de egy vagy két nap múlva megint szélnek eresztették őket, mert nem tudtak az ellátásukról gondoskodni. Volt, aki már harmadszor vagy negyedszer indult neki az osztrák határnak. Borzasztóan be voltunk gyulladva, amikor megállítottak az orosz katonák, de öt perc múlva továbbengedtek. Nálam volt egy hálóing, egy Biblia, egy dupla kenyér és egy alma. A személyazonossági igazolványomat vittem még, semmi más papírt. Úgy gondoltuk, ha az ember valamilyen fontos írást vagy ékszert visz magával, az gyanús. Egy éjszakát töltöttünk Körmenden, és másnap éjjel gyalog mentünk át a határon. A körmendiek támogatása arra szorítkozott, hogy befogadtak, vacsorát és szállást adtak, viszont nem kísértek el a határra, mert ők is féltek. Emlékszem, a szántóföldeken kellett áthatolnunk, a nedves talajtól vizes lett a cipőnk, a zoknink. Elég nehezen haladtunk. Koromfekete éjszaka volt. Hallottunk másokat suttogni, a közelünkben elhaladni, de nem láttuk őket, annyira sötét volt, hogy három-négy méterre sem lehetett látni. Mi is csak botorkáltunk. Hozzájött az, hogy ez a barátnő cukorbeteg volt, útközben injekciót kellett beadjon magának, meg a két gyerek, elég nagy strapa volt ez négyünknek. És nagyon bizonytalanok voltunk. Valaki Körmenden elmesélte, merre kell menni, csinált is egy kis rajzot, de eltépte. Annyira félt, hogy még azt a kis skiccet se hagyta a kezünkben. Nagyon féltünk tőle, hogy átmegyünk ugyan az osztrák oldalra, de olyan cikcakkos a határ, hogy újra visszakerülünk Magyarországra. Egyszer csak – a sűrűn kitűzött osztrák zászlók alapján – érzékeltük, hogy átléptük a zöldhatárt, de nem tudtuk, hogy a következő falu osztrák vagy magyar. Addigra annyira kimerültünk, hogy azt mondtuk, nincs más megoldás, bemegyünk a faluba, vállaljuk a kockázatot. Amikor megláttuk az első német nyelvű utcatáblát, tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. És persze sírva borultunk egymás nyakába. Az osztrák zsandárok már vártak minket. Bevittek egy rögtönzött szállásra, és kaptunk valami meleg levest. Az első éjszakát ott töltöttük, földre szórt szalmán aludtunk. Másnap vittek tovább St. Michael községbe, ahol talán egy hetet töltöttünk. Az osztrákok nagyon szervezetten segítettek. Állandó kisbusz-szolgálat működött, az érkezőket azonnal továbbvitték. Nagyon velünk éreztek, meghatóan segítettek minden tekintetben. Mondták is, jól emlékeznek rá, hogy 1955-ig ők is orosz zónában voltak. Még nagyon élt bennük annak az emléke. Úgy emlékszem, hogy St. Michaelben még nem regisztráltak minket. Lehet, hogy a nevünket fölírták, de többet egészen biztosan nem, azt sem kérdezték, hogy később hova szándékozunk menni. Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mennyien, de ötvenen biztosan voltunk abban az épületben, ahol elszállásoltak. Egy iskolaépület lehetett. Onnan aztán vonattal vittek tovább Grazba. Ott váltam el Klári nénitől és a gyerekeitől. Ők aztán az Egyesült Államokba emigráltak, én pedig Bécsbe mentem, mégpedig azért, mert ott élt egy távoli rokonunk, náluk volt az információs támpont. Mindenki, aki a családból átment Ausztriába, náluk kellett jelentkezzen, és ők adták tovább az információt. Eszter unokanővérem már járt ott, Tamás is, én voltam a harmadik. Később édesanyám és az öcsém is megfordult náluk. Bécsben el kellett dönteni, hogy melyik országba akarunk továbbmenni. Emlékszem, hogy az egyik menekültközpont előtt transzparensekre volt fölírva az országok neve – Ausztrália, Kanada, Egyesült Államok, Svájc, Hollandia –, és amelyik alá állt az ember, oda vitték. Hihetetlenül egyszerűen és banálisan történt egy rettenetesen fontos döntés. Minimumra csökkentették az adminisztrációt, mert olyan tömegű ember érkezett, hogy valószínűleg nem tudtak velünk másképp foglalkozni. 
A bátyámnak eltökélt szándéka volt, hogy az ETH-n, a híres zürichi technikai főiskolán tanul tovább. A budapesti Műegyetem építész karán elvégzett már három évet, és a zürichi műegyetemen akarta folytatni. És amilyen célratörő, meg is tette. Én gondolatban Hollandiával foglalkoztam, szívesen mentem volna oda, de gondoltam Franciaországra is. Ami aztán Svájc mellett szólt, a bátyám szándéka volt, és hogy 47-ben már jártam Svájcban mint „vöröskeresztes gyerek”. Akkor svájci családok a háborút viselt országokból fogadtak be gyerekeket, hogy föltáplálják őket. A Vöröskereszt útján három hónapot Svájcban töltöttem egy családnál, volt már egy kis ottani tapasztalatom. Gondoltam, hogy miért ne, nincs messze Magyarországtól, békés, semleges ország, megvan rá az esély, hogy a családunk együtt marad, és a Svájc tábla alá álltam. December 7-én indult egy leplombált vonat, amire útközben nem lehetett felszállni, se a vonatról leszállni. Így mentünk végig Ausztrián egészen Lausanne-ig. Ott elhelyeztek bennünket egy menekülteknek berendezett kaszárnyában, voltunk vagy hatszázan. 
Fráter Ágota 1958-ban
 Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból. Ők nagyon jól tudták, hogy 56-ban Magyarországon minden börtönt kinyitottak, bűnözők is lehetnek közöttünk. Gondolom, hogy személyes ellenőrzés és megfigyelés történt, ezért a biztonság érdekében ezt a karantént rótták ránk. Négy hétig csak kísérettel hagyhattuk el a kaszárnya épületét. De ez nem volt különösebben kellemetlen, nem úgy éltem meg, mint valamiféle rabságot. Olyan szempontból nehéz volt, hogy csupa idegennel voltam együtt. Tizenketten aludtunk egy hálóteremben. Én még nagyon fiatal voltam, és a nők mindenféle intimitásokat meséltek egymásnak, azokat inkább nem hallgattam volna végig. Néha nagyon elveszettnek éreztem magam. Ott tudtam meg telefonon, hogy édesanyám és az öcsém megérkeztek Bécsbe a rokonokhoz, de az édesapám nincs velük, az utolsó percben visszalépett, itt maradt Magyarországon. A szüleim házassága már régen nem volt jó, nem csoda, hogy felmerült bennem: édesapám felhasználta az alkalmat arra, hogy különváljon édesanyámtól. Ezt így magyaráztam meg magamnak, és nagyon sajnáltam, mert ennek elég nagy ára volt számunkra. Édesanyám és az öcsém december 6-án lépte át a határt. Akkor már nagyon nehéz volt átjutni. A Fertő tó közelében, mocsáron mentek át. Az öcsém tizenöt éves volt, még félig gyerek, és azt mondta, hogy neki azon az éjszakán ért véget a gyerekkora. Életveszélyben voltak, mert a határőrök lőttek rájuk az őrtornyokból. Az öcsém útközben egyszer úgy elgyengült, hogy azt mondta, nem bír továbbmenni. Édesanyám tartotta benne a lelket, és hála istennek, átjutottak. Nem is tudom, hogy miért azt a helyet választották, erről valahogy soha nem beszéltünk. Először Bécsbe mentek, onnan pedig Innsbruck közelébe, egy távoli rokonhoz. Aztán a hatóságok közölték velük, ha Svájcba akarnak továbbmenni, egy ideig menekülttáborban kell lenniük. Így Innsbruck közelében, Sollbad-Hallban egy menekülttáborban tartózkodtak pár hétig, majd megérkeztek Zürichbe. Úgy emlékszem, hogy Svájc tizenkétezer magyar menekültet vett föl, és az édesanyám meg az öcsém csak azért jöhettek utánunk, mert mi már ott voltunk. A svájciakról is azt mondhatom, amit az osztrákokról, hogy nagy buzgalommal igyekeztek segíteni. A hidegháború kellős közepén érkeztünk, a szemükben mi mindenképpen a szovjet rémuralom áldozatai voltunk. Svájcnak nagyon erős antikommunista politikája volt, ők mindenkit tárt karokkal fogadtak, aki a kommunizmus elől menekült. Mi voltunk az első menekültek a háború után, később jöttek a tibetiek meg a csehek. Mi tényleg hasznot húztunk a politikai helyzetből és abból a beállítottságból, hogy mindenképpen segíteni akarnak. Azt gondolom, hogy a svájciakban még élt egy bizonyos fokú rossz lelkiismeret, mert a háború idején a zsidókat nehezen fogadták be, lezárták a határt, ezért sokan kerültek haláltáborba. Fájdalmas és kellemetlen emlék lehetett sok ember lelkében, és örültek, hogy tehetnek valamit a menekültekért. Utólag értékelem így, ezt akkor még nem tudtam. 
Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték. Ez sikerült, és 57 tavaszán elkezdtük az egyetemet, Tamás is, meg én is. Egyértelmű volt, hogy nyelveket akarok tanulni. Budapesten angol szakra jelentkeztem, most viszont francia–német szakra. Zürich német nyelvterület, és amellett nekem nagyon tetszett a francia nyelv, már Budapesten is elkezdtem vele foglalkozni egy picit. Elég nehéz volt, mert nagyon erős konkurenciával kellett megbirkóznom, hiszen a svájciak óriási előnnyel kezdték a tanulmányaikat, ott a gimnáziumban hat-hét évig tanulnak franciául, mielőtt elkezdik az egyetemet. Először a bátyámat és engem is provizórikus diáktáborban helyeztek el, azután családoknál. Az akkori svájci szisztéma szerint jómódú családok egy időre egyetemistákat vettek magukhoz. Az öcsém is iskolába került, édesanyám pedig elkezdett dolgozni. Valamit tudott németül. Először irodai segítségként dolgozott egy építészeti irodában, azután elkerült egy bankba, és tulajdonképpen végig, a nyugdíjazásáig abban a nagy svájci bankban dolgozott. Negyvenhét évesen került ki. Nagyon fájt neki, hogy édesapám nem jött velünk, és amellett számolt vele, hogy nem fogja viszontlátni az édesanyját, ami be is következett. A két testvérét se látta többé, illetve a nagynénémet igen, de a nagybátyámat már nem. Neki volt a legnehezebb közülünk. 57. október 1-jével kivettünk egy háromszobás lakást, és együtt éltünk négyen. 60-ban a bátyám elköltözött tőlünk, aztán az öcsém is elment, 65-ben megházasodott. Közben már egy másik lakásunk lett Zürichben, és én még egy darabig édesanyámmal laktam. Édesanyám egyedül maradt, olyan értelemben, hogy nem lett új társa, annak ellenére, hogy tudta, édesapámmal már nem fog többé együtt élni. 63-ban édesapám meglátogatott minket, és mi megpróbáltuk rávenni, hogy maradjon velünk. Édesanyám akkor még nyitott volt rá, de édesapám nem akarta. Neki itthon volt új társa, röviddel a halála előtt meg is nősült. Gondolom, azért kellett a papír,  mármint a házasságlevél, hogy a felesége megtarthassa a lakást, ami egykor a mi lakásunk volt.
Fráter Ágota anyjával és testvéreivel
Anyámból áradt a boldogtalanság. Szenvedett a munkahelyén is. Szinte naponta mesélt arról, hogy mennyire komiszan viselkedett vele egyik vagy másik munkatársa. Azt hiszem, túl érzékeny is volt, nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez. Neki óriási presztízsveszteséget és életszínvonal-csökkenést jelentett az emigráció. Otthon megvolt a társadalmi köre, még akkor is, ha csak illuzórikus, hiszen leginkább az ő osztályát bántották a kommunisták, de mégis, ott hasonló sorsú emberek vették körül, itt nem. Látszott rajta a sértődöttség. Szóval összejött egy-egy svájcinak a faragatlan durvasága meg az ő túlzott érzékenysége. Volt egy kis magyar köre, rendszeresen összejárt egy-egy magyar házaspárral vagy egyedül élő nővel. Persze erős kompenzációs jellege is volt némelyik kapcsolatnak. Szívbeli barátsága csak nagyon kevés emberrel alakult ki. 56-osokkal főleg, és az ő korosztályába tartozókkal.
Az hírlik, a svájciak különleges jellemvonása, hogy nehezen barátkoznak, nagy távolságot tartanak, és túl nagy fontosságot tulajdonítanak bizonyos anyagi vagy praktikus dolgoknak, amelyeket mi nem tartunk annyira lényegesnek. Édesanyámnak volt egy mondása, hogy szegény svájciak nem tudják, mi a háború. Ez furcsán hangzik, de van benne igazság. Többször éreztem én is, hogy hiányzik belőlük annak az intelligens megkülönböztetése, hogy mi az, ami számít az életben, mi az, ami nem számít vagy aránylag lényegtelen. Csak hogy egy esetet említsek: édesanyámnak volt egy kolléganője, aki szimpatizált vele, egy svájci, és meg akarta hívni magához, de azt mondta, hogy először még egy lámpát meg kell csináltatnia. És ez így ment évekig, végül soha nem hívta meg. Ez annyira jellemző, amennyire groteszk. Sajnos a svájciakban van egy olyan vonás, hogy ne gyere túl közel hozzám, mert nem akarom, hogy megtudd, hogyan élek, még akkor se, ha semmi titkolnivalóm nincs. Lehet, hogy ez valóban azzal függ össze, hogy soha sem tapasztalták meg, mi az, amikor az ember az életéért reszket, vagy a szeretteinek az életéért. Nekik például az a fontos, hogy szürke-e a szemeteszsák vagy barna, és ha szürke van előírva, akkor vagy följelentik azt, aki barna zsákot tett ki, vagy szólnak neki, hogy csomagolja át a szemetét. 
Minket az első perctől segítettek. Tamás és én állami ösztöndíjat kaptunk, amíg egyetemre jártunk, Gyurka, az öcsém anonim ösztöndíjat. Soha nem tudta meg, hogy ki finanszírozta a tanulását az érettségiig, az illető nem akarta felfedni magát. Édesanyám keresett, szerényen, de meg tudtunk élni. Összeraktuk a pénzünket, abból fizettük közösen a lakbért és az élelmezést. A lakás bebútorozásánál egy karitatív szervezet segített, kaptunk ágyakat, asztalt, székeket és ágyneműt is. Az egyetemet el lehetett végezni, ha az ember szünidőben kiegészítette az ösztöndíját egy kis keresettel. Én is dolgoztam például az egyetemi könyvtárban, meg más helyen is. 
Az első időben nagyon sok szimpátiában volt részem. Néha viszont szegény kis menekültként kezeltek. Olyan is volt, ami fájt. Emlékszem, hogy a diáktársaimmal elmentünk egy vendéglőbe, és az egyik egyetemi kollégám azt mondta, hogy meghív vacsorára, mert 56-ban nem támogatta a magyar diákokat, itt az alkalom, hogy támogasson valakit. Ez nagyon fájt. Egyszer meg segítettem valakinek csomagolni, aki hosszabb útra készült, és a zsebembe nyomott egy tízfrankost. Akkor elöntött a vér. Nagyon fájt, hogy a baráti segítségemet meg akarja fizetni. Megmondtam neki, hogy nagyon rosszul esik, ez nekem idegen, és szó sem lehet róla, hogy elfogadjam. Ő hümmögött, hogy nem úgy gondolta. Ezek olyan svájci dolgok, a két kultúra különbsége. Ők azt hiszik, hogy mindent meg lehet fizetni, közöttük ez rendben van. Ellenséges magatartást viszont csak elvétve tapasztaltam. Baráti kapcsolatok kialakultak már az első években is, de azok aztán változtak. Az elején – a félszegségemnél fogva – magam is inkább a társadalom szélén élő, félénkebb emberekkel kerestem a kapcsolatot, később más jellegű barátaim lettek, akik más szempontból voltak a társadalom szélén, nem nyárspolgárok, hanem szabadabban élő és gondolkodó emberek. Szóval inkább kozmopolitákkal kerültem barátságba.
Gyorsan megtanultam németül. A magyar menekültek részére indítottak német kurzusokat, intenzív tanfolyamokat is, de én sose jártam azokra, túl lassúnak találtam. Elkezdtem önállóan olvasni, és azáltal, hogy az emberekkel kapcsolatba léptem, gyakorolni is tudtam a nyelvet. Ez nekem érdekesebbnek tűnt, mint beülni egy nyelviskolába. Egy éven belül már jól beszéltem németül, a svájci dialektust is, két éven belül pedig, azt mondhatnám, hogy teljesen. Aztán a franciával is meg kellett birkóznom, de mivel nagyon szerettem, azt is hamar megtanultam.
Nagyon más egy svájci egyetem – legalábbis a filozófia kar –, mint egy magyarországi. Ott minden személytelen, mert óriási a diáklétszám. Mi sokszor három-négyszázan is voltunk egy-egy előadáson. Mindenki maga állítja össze a tanrendjét, nincsenek osztályok, az előadásokon részben új arcokat látni, így nehéz is megismerkedni a többi diákkal. Állandó a jövés-menés. A német karon rengeteg Németországból jött diák is tanult, mert a németek nagyon szeretnek egy szemesztert Svájcban hallgatni. Azáltal, hogy az a híres egyetemi szabadság uralkodik a svájci egyetemeken, a tempót is a diák szabja meg. Elő volt írva, hogy bizonyos számú vizsgát és írásbeli munkát kell elvégezni ahhoz, hogy az ember jelentkezhessen a végső vizsgákra, de addig mindenki maga osztotta be a feladatait. Rengeteget kellett olvasnom irodalomból, ami nehéz volt, mert nem tudtam, hogy mibe kapaszkodjam. Mércém sem volt, hogy ebben a szemeszterben ezt kell csinálni, azután meg azt, hanem teljesen szabadon kellett kialakítsam a tanmenetemet.
57-től 60-ig, három évig jártam az egyetemre, aztán abbahagytam. Ennek csak részben volt az oka, hogy elvesztem a nagy sokaságban, minden támasz vagy útjelző nélkül kellett végeznem a tanulmányaimat, ami túl nagy terhet jelentett. Állandósult a lehangoltságom, kiúttalanságot éreztem, és nem tudtam, hol a helyem. Úgy gondoltam, jobban járnék, ha dolgoznék, este tudnám, hogy mit csináltam aznap, kapnék fizetést, és nem kellene állandóan azon rágódnom, hogy melyik könyvet és mennyi idő alatt olvassam el. Régi privát problémák is jelentkeztek, nagyon félszeg és bizonytalan voltam, egyáltalán nem találtam meg a helyem a világban, nem tudtam, hogy miért élek. Honvágyam soha sem volt. Arra nem gondoltam, hogy könnyebb lenne otthon. Úgy gondoltam, hogy a személyes problémáim ugyanúgy meglennének itt is. De nem egészen így volt. Nyilván az egész emigrációs szituáció is megnehezítette a helyzetemet, amit akkor nem láttam annyira, mint most. Szóval azt én akkor leértékeltem. A nehézségeimhez biztosan hozzájárult az emigráció is, meg hogy édesapám nem jött velünk, és mivel a két fivérem hamar elment, én ottmaradtam édesanyámmal. Rám támaszkodott, mert elhagyta a férje, kicsi fizetésért dolgozott, egyszerű munkát végzett, nem találta meg a kapcsolatot a svájciakkal, lehet, hogy a lelke mélyén meg is bánta, hogy Svájcba ment. Azt gondolom, hogy ez erősen belejátszott az én problémáimba, túl nagy teher volt nekem is. 
Ebben az időben különböző munkákat vállaltam. Először egy mozgássérült gyermekek otthonában dolgoztam kisegítőként. Ott is laktam. Tulajdonképpen önkéntes munka volt, teljes ellátást kaptam, fizetést nem. Ki akartam próbálni, hogy milyen egy másik feladat, gyakorlati munka, emberek között lenni, emberekkel dolgozni és együtt lenni. Én voltam az egyetlen önkéntes, a többiek fizetésért dolgoztak. Annyi támogatást kaptam, hogy az a család, amelyiknél az első pár hónapban laktam, minden hónapban adott nekem száz frankot, ami a villamosköltségemet meg az apró költségeket fedezte. Az otthonban nem éreztem jól magam, mert az igazgatónő nagyon szigorú volt és nagyon aszketikus beállítottságú, és úgy találta, hogy túl elpuhítom, elkényeztetem a gyerekeket. Én viszont úgy éreztem, hogy a gyerekeknek, akik a családjuktól elszakadva éltek ott évekig, szükségük van törődésre, gyöngédségre, egy kis anyáskodásra, és nem értettem egyet azzal a spártai szigorral, amit az igazgatónő elvárt és maga is gyakorolt. Egy évre szólt a szerződésem, nem is akartam tovább maradni, mert megviseltek a feszültségek. Utána elmentem az adóhivatalba, ahol már korábban, a szünidőkben dolgoztam. Ott voltam körülbelül másfél évig. A jövedelmem megfelelő volt. Nekem minden jövedelem soknak számított az ösztöndíjamhoz képest, mert annak többszöröse volt. Úgy éreztem, hogy rengeteg a pénzem, és nem voltak nagy igényeim. A munka nem volt valami érdekes, de reméltem, hogy azért majd csak továbbjutok valamikor. Úgy éreztem, hogy először erőre kell kapnom, és csak azután kereshetek magamnak valami érdekesebb munkát, illetve majd akkor folytathatom az egyetemet.   
Fráter Ágota babysitter Londonban
 63-ban elmentem Londonba egy évre, hogy megtanuljak angolul. Nagy divat volt, hogy Svájcból fiatal lányok Angliába mennek dolgozni részmunkaidőben, rendszerint gyerekekhez, vagy segíteni a háztartásban fél napot. A másik fél nap szabad volt, akkor az ember mehetett nyelviskolába. Én is így csináltam, az iskolában ültem naponta három-négy órát, a többi időben pedig egy családnál segítettem. Elég jól megtanultam angolul. Az angolok közvetlenebbek, mint a svájciak, és nagyon szívélyesek, segítőkészek. Mindenhol érezhető, az üzletekben, az utcán, bárhol. Utaztam is egy kicsit, felmentem Skóciába is. Részben egyedül utaztam, részben egy Angliában tanuló örmény fiúval, akivel útközben ismerkedtem össze. Együtt próbáltunk autóstoppolni, de az nehéz volt, egyedül könnyebben ment. Különleges pár voltunk, egy Svájcba származott magyar, és egy Libanonban élő örmény. Nagyon kedveltem őt. Aztán ő visszament Libanonba, én meg Svájcba. 
64-től újra Svájcban dolgoztam. Érdektelen irodai munkát végeztem, de az volt a célom, hogy pénzt keressek, és eltöltsem az időt addig, amíg képes vagyok valami érdekesebbre. A svájci munkapiac akkoriban még eléggé telítetlen volt, könnyen lehetett állást találni. Nagyon ritkán kértek papírokat, és sok helyen nem is volt írásbeli szerződésem, csak szóbeli megegyezés a munkaadómmal. Megkérdezték, mit csináltam addig, elmondtam, hogy érettségim van, szüneteltetem az egyetemi tanulmányaimat, több nem érdekelte őket. Megbeszéltük, hogy milyen munkakörről van szó, és hogy mi lesz a feladatom. Mindig volt egyhetes vagy egy hónapos próbaidő, azalatt kölcsönösen szabadok voltunk, hogy eldöntsük, ott maradok-e vagy sem. 65-ben jelentkeztem esti kereskedelmi iskolába. Azáltal, hogy volt érettségim és bizonyos irodai tapasztalatom, másfél év helyett egy év alatt el tudtam végezni. Tanultam gépírást, gyorsírást, könyvelést, kereskedelmi levelezést. Tulajdonképpen soha nem volt kedvem irodai munkához, csak a biztonság miatt kezdtem el. Szórványosan azért hasznát vettem, nem bántam meg, hogy elvégeztem.
Svájcban nagyon sokáig kell várni az állampolgárságra, minimum tizenkét esztendőt. Nekem sokkal több lett, huszonkét év, mert többször tartózkodtam hosszabb ideig külföldön, nem volt meg folyamatosan a tizenkét évem. Svájcban úgy hívják ezt a státust, hogy schriftenlos, papír nélküli. Svájcon belül tulajdonképpen nem volt hátrányom belőle, ha nem számítjuk hátránynak, hogy valakinek nincs szavazati joga. Külföldön viszont igen, mert bizonyos országokba csak vízummal mehettem. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de 1971-ben, amikor a bátyáméknál voltam Peruban nagyon sok probléma támadt abból, hogy nem voltam svájci állampolgár. A peruiak a svájciaktól kapott menekült útlevél ellenére azt gondolták, hogy egyenesen Budapestről érkeztem, és kommunistaként kezeltek. Hiába mondtam, hogy éppen a kommunizmus elől menekültem. Meg kellett volna hosszabbítanom a vízumomat, viszont az útlevelemben már nem volt hely a pecsétnek. El kellett volna küldeni Svájcba, hogy ragasszanak bele még néhány oldalt. Elmentem Limába a svájci követségre, de visszautasították a kérésemet. A sógornőm föl volt háborodva a svájci követség viselkedésén. Ő svéd állampolgár, neki ehhez tulajdonképpen semmi köze nem volt, de úgy érezte, hogy ez lehetetlen magatartás, és kiverte a huppot a követségen. El is érte, hogy az útlevelemet elküldték Svájcba az illetékes hatóságnak. Hamarosan visszaérkezett a beragasztott oldalakkal, ahová azután a perui hatóságok bele tudták nyomni a pecsétjüket. Argentínában is több bonyodalom és nehézség származott abból, hogy nem voltam svájci állampolgár. Zürichben másfél esztendőre kértem vízumot a svájci argentin konzultól, és minden további nélkül megkaptam, de amikor megérkeztem Argentínába, a hatóságok érvénytelenítették saját konzuljuk vízumát, és csak három hónapra adtak tartózkodási engedélyt. Az a szerencse, hogy az egyik barátnőmnek összeköttetése volt valamelyik minisztériummal, ő segített, és három hónaponként meghosszabbították a vízumomat. Végül is sikerült másfél évig ott lennem. Barátoknál laktam, spanyolul tanultam és dolgoztam a doktori munkámon. Még privát németórákat is adtam, és utazgattam Argentínában meg Peruban is.  
 
Fráter Ágota párizsi ösztöndíjasként
Fráter Ágota diákigazolványa
 66-ban eldöntöttem, hogy még egyszer nekimegyek az egyetemnek. Akkor viszont úgy csináltam, hogy megszereztem az általános iskolai tanári diplomát, mert az nem volt olyan nagy rizikó. Az három-négy éves tanulmány, és gondoltam, hogy mindenképpen megcsinálom, utána még továbbtanulhatok, ha van elég energiám hozzá. Úgyhogy kiképeztettem magamat német-, francia- és angoltanárnak a fölső általánosba. Felvettem harmadik szaknak az angolt. Úgy éreztem, hogy meg tudom oldani, mert belátható, van egy tanmenet, az ember tudja, hogy mi a dolga. Amellett együtt tudtam dolgozni az osztálytársaimmal, közösen oldottunk meg egyes feladatokat. Pedagógusképzést is kaptunk, gyakorlatra is kellett mennünk. Ennek keretében Párizsban töltöttem egy évet a Sorbonne-on, az 1969–70-es tanévet. A Sorbonne egyik részlegén a külföldi diákoknak tartanak előadásokat francia irodalomból és nyelvészetből, én ott hallgattam. Az nekem nagyon jó volt, azt a tempót bírtam, nem éreztem túl nehéznek nyelvileg sem. Jó alkalom volt, hogy megtanuljak franciául és egy kicsit megismerjem a francia kultúrát is. Nagyon szerettem Párizsban lenni. Szünidőben vagy hétvégéken utazgattam Franciaországban. Három év alatt elvégeztem ezt a képzést, és megkaptam a felső általános iskolai oktatásra jogosító diplomát. De nem hagytam abba az egyetemet, hanem azonnal folytattam, a középiskolás tanárképző részlegben. Részben ugyanazok a professzoraim voltak, csak hát hozzá kellett vennem bizonyos tárgyakat és különböző szemináriumi munkákat kellett írnom. Annyi volt a változás, hogy az angol helyett a spanyolt vettem föl, mivel Argentínában elég jól megtanultam spanyolul. Végül doktori disszertációval fejeztem be az egyetemet, de nagy időveszteséggel. 
Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították. Az egyetemi társaim is eltöltöttek legalább egy szemesztert francia nyelvterületen. Az ösztöndíj nagyon szerény volt, körülbelül hatodrésze lehetett a kezdő pedagógusi fizetésnek, csak a létminimumot biztosította. Én többször hozzákerestem ilyen-olyan munkákkal, az megengedett volt.
72-ben visszajöttem Argentínából, és 74-ben tettem le a doktori vizsgát. Ez nem volt kötelező, van egy másik mód is arra, hogy az ember befejezze a tanulmányait. Ha egy kisebb dolgozatot ír a disszertáció helyett, nem kap doktori címet, csak diplomát. Sokan azt csinálják, hogy először ezt a kisebb értekezést vállalják, és később esetleg doktorálnak. Én úgy gondoltam, hogy miért dolgozzam kétszer, miért ne menjek mindjárt bele a doktori munkába. Michel Butornak, a ma is élő francia írónak a regényét választottam, azt kellett analizálnom egy modern analitikus módszerrel. Tulajdonképpen a professzorom metódusát kellett alkalmaznom a regényre. Ezt a módszert úgy lehetne egészen röviden jellemezni, hogy mindennemű kapcsolatot tagad az irodalmi mű és az élet között. Nem vehető tekintetbe semmiféle biográfiai összefüggés az író életével vagy korával és annak az eseményeivel. A művet önmagából kell megmagyarázni, nem pedig a külső faktorokból. Tulajdonképpen azt kellett elemeznem, hogyan tükröződik az alkotás önmagában, hogyan bontakozik ki saját maga által. Ez a mű egy regény, egy fiktív napló sok és erős szimbolikával. Röviden arról szól, hogy egy francia mérnök Angliába megy, és ott elkezd naplót írni. Az ottani boldogulásáról, nehézségeiről szól a könyv. Egy kicsit emigráns szituáció. Nem tudatosan választottam egy ilyen sorsot, később vettem észre a párhuzamot a saját életemmel. A professzorom magamra hagyott, semmiféle impulzust nem kaptam tőle, teljesen egyedül írtam meg a doktorimat. Végül magna cum laudéval végeztem, nagy kő esett le a szívemről.
A Fráter testvérek Zürichben 1959-ben
A Fráter testvérek 2007-ben
 A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.   
1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni. Valószínűleg mélylélektani okai vannak, mert az országnak körülbelül az egyharmada francia anyanyelvű, sok a feszültség a német és a francia anyanyelvű népesség között, sok a rivalizálás és a féltékenység. Aztán az is szerepet játszik, hogy az iskolai oktatás sokszor unalmas, a gyerekek öt-hat évig nyúzzák a francia nyelvet, mégsem tanulják meg, mert folyton csak a nyelvtant kell biflázniuk, és elvesztik a kedvüket. Azután divatba jött az angol nyelv, és minden fiatal angolul akart tudni, nem franciául. Emellett én csak úgynevezett segédtanár voltam. Szembekerültem azzal is, hogy a svájci gimnáziumokban, legalábbis azokban, amelyekben én tanítottam, nagyon konzervatív, patriarchális szellem uralkodik. A gyerekek arrogánsak voltak. Jól tudták, hogy én „csak” segédtanár vagyok, kevesebb a jogom és a lehetőségem, mint a megválasztott tanároknak, és éreztették is velem. Fegyelmezési gondjaim voltak, és az igazgatóság nem állt mellettem, nem segített. Nagyon egyedül éreztem magam ezekkel a problémákkal. Voltak persze kellemes tanítványaim, sőt egész osztályaim, akik között jól éreztem magam. Ahhoz, hogy valaki választott tanár legyen, pályázni kellett és egy vizsgaórát tartani. A pályázónak be kellett bizonyítania, alkalmas rá, hogy megválasszák. Én meg se próbáltam, nem adtam esélyt magamnak. Egyik gimnáziumban sem éreztem, hogy életem végéig ahhoz a tantestülethez akarok tartozni. Egy megválasztott tanár ugyanis egész életén keresztül ugyanabban a gimnáziumban tanít. Az esti iskolát viszont nagyon élveztem, oda felnőttek jártak, akik tanulni akartak, érdeklődtek és szívesen dolgoztak. 79-ben kezdtem el dolgozni a Swissairnél, a svájci légitársaság nyelviskolájában, amelyet a pilótáknak és a stewardesseknek találtak ki, de mások is jártak oda. Elsősorban a spanyol oktatására vettek föl, de franciát is tanítottam. Ezt nagyon szerettem csinálni, érdeklődő emberekkel volt dolgom, és nem gyötört senki, se a tanítványok, se a kollégák. Önállóan dolgoztam, jegyeket nem kellett adnom. Ott tanítottam körülbelül tíz évig. Aránylag sok szabadidőm volt, mert hetente csak három napot tanítottam. Kicsit sportoltam, szerettem olvasni, színházba, moziba járni, barátokkal összejönni. Aztán elkezdtem túrázni, és minden hétvégén, szombatonként, vasárnaponként elmentem valahova a hegyekbe, sokszor két-három napra is. Nagyon szerettem túrázni.  
A családból édesanyám volt az, aki leginkább tartotta a kapcsolatot Magyarországgal. Sok kapcsolat tulajdonképpen rajta keresztül létezett, mert ő 71-ben vagy 72-ben lett állampolgár, és azután 92-ig, a haláláig minden évben hazajárt. Én rendszeresen leveleztem az édesapámmal, a nagymamámmal és a nagynénémmel. A nagymamám 61-ben halt meg, édesapám 70-ben, a nagynéném 71-ben. 78-ban jöttem először haza, amikor megkaptam a svájci állampolgárságot, utána még párszor, majd jött egy hosszabb szünet. A rokonok és a barátok közül mindenki járt nálunk Zürichben. A nagynéném, édesanyám húga többször is, édesapám pedig kétszer. Móni barátnőm is volt nálam a férjével. Szóval időről időre többen megfordultak ott a rokonok vagy a barátok közül. 93-tól kezdve azután majdnem minden évben hazajöttem tíz napra–két hétre. Ilyenkor mindig Móniéknál laktam. Végiglátogattam a barátokat, ismerősöket és turistáskodtam is. 97-ben kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy visszatelepülök Magyarországra. Rendszeres információm nem volt Magyarországról, nem olvastam magyar újságot, kevés magyar emigránssal tartottam kapcsolatot. A svájci sajtó és rádió ritkán adott hírt Magyarországról. Azt sem tudtam, hogy kik a kortárs magyar írók, kiket olvasnak, kiket tartanak fontosak a magyarok. Hiányzott belőlem az érdeklődés. 78-ban karácsony és újév között jöttem Magyarországra, huszonkét év után először. Mindenképpen haza akartam jönni, látni, milyen itt az élet, és hogy fölvegyem a kapcsolatot azokkal, akik még élnek. Nagyon nehéz volt ez az első látogatás. Akkor megrohant a múlt. Tél volt, hideg, sötét. Emlékszem, hogy pont akkor tört be egy őrületes hidegfront, egyik óráról a másikra tizenkét fokkal hidegebb lett, mindenki fagyoskodott. Az unokaöcsémmel, akinél laktam, nem volt olyan közeli a kapcsolatom, eléggé egyedül éreztem magam. Sivárnak, szomorúnak látszott minden, úgy éreztem, hogy szomorú az ország. Rossz tapasztalat volt, de hallottam másoktól, hogy az első hazajövetel általában nagyon lesújtó tud lenni, elbátortalanítja az embert. Az én nehéz élményem erősen összefügg azzal, hogy mindazok, akik 56-ig nagyon közel álltak hozzám, vagy nem itt éltek, vagy már meghaltak. Elsősorban ez volt nehéz, hazajönni, és nem találni itt azokat, akik azelőtt közel voltak hozzám, és érezni azt, hogy akiket itt találok, azoknak egészen más az életük, és nem is tudják, nem is akarják átérezni az én sorsomat. Móni barátnőmmel is fölvettem a kapcsolatot. Vele nagyon kedves volt a találkozás, de éreztem, hogy az élete egészen más mederben folyik. Férjhez ment, gyerekei születtek, az egzisztenciaharc gondjai kötötték le, nehezen éltek anyagilag, nem tudta beleélni magát az én bajomba. Én voltam az úgynevezett szerencsés, aki kiment, aki jól élhetett, ő pedig az, aki itt maradt, és mindennapos harcot folytatott a túlélésért. Nagyon kedves volt, minden rendben volt, mégis egyedül éreztem magam.
Eltelt két év, mire megint jöttem, aztán 81-ben újra. Akkor kezdtem világosabb színekben látni és érzékelni Magyarországot. Arra emlékszem például, ami nagyon meglepett, hogy a könyvesboltokban nagy a választék, és nem csak kommunista irányzatú könyvek kaphatók. Lehet, hogy korábban is így volt, de én csak 81-ben érzékeltem. Akkor éreztem, hogy itt valamilyen lazulás van. Több pozitív élmény is ért. A nagynéném finomakat főzött, szeretettel vett körül, és örömmel fogadott, amikor esténként megérkeztem. És az évnek jobb időszakában is jöttem. Volt néhány jó élményem az emberekkel, kedvességet tapasztaltam az utcán, az üzletekben. Akkor már kezdtem másképp látni Magyarországot. Ennek ellenére 81-től 93-ig nem jöttem. Édesanyám halála után, 93 tavaszán jöttem megint, azután pedig rendszeresen. Akkor az volt az érzésem, hogy valamit folytatok, amit azelőtt ő csinált, mintha átvettem volna tőle a hazalátogatásokat. 93-ban az urnájával jöttem haza, mert az volt a vágya, hogy itt helyezzék el a családi sírban. 93-tól mindig a barátnőmnél laktam. Náluk nagyon szerettem, ők mindig barátiak, kedvesek voltak velem. Gyakran mentem színházba. Nagy élményt jelentett, hogy egy színpadról a magyar nyelvet hallom, az teljesen elbűvölt. Elkezdtem kirándulni, a barátnőmék elvittek messzebbre is, a Mátrába, az Őrségbe, a Bakonyba, és láttam, hogy mennyi szépség van az országban. Akkor úgy éreztem, hogy szeretek Magyarországra jönni. Érzékeltem, hogy Magyarország szabad, hogy nincsenek a nyakunkon az oroszok. 
Fráter Ágota 1992-ben
 A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték. 89-ben jelentkeztem, és azonnal felvettek egy menekültotthonba. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig, 99-ig. Illetve közben volt egy változás, mert bezárták az otthont, amelyikben dolgoztam, és átkerültem egy másikba. Ez volt az utolsó és a legjobb munkahelyem. Nagyon szerettem a menekültekkel foglalkozni. A német nyelv oktatása volt az egyik feladatom, de mást is csináltam. Négy éven keresztül az élelmezést kellett vezetnem egy százhúsz fős menekült otthonban. Nem főznöm kellett, a menekültek maguk főztek, hanem összeállítani a menüket, beszerezni az alapanyagot, megszervezni a főzést és ellátni mindenkit. Érdekes, új munka volt, egy kihívás, szívesen csináltam. A nyolcvanas évek második felében nagyon erős menekülthullám érte el Svájcot, özönlöttek a menekültek. Akkor már nagyon nehéz volt menekültjogot kapni. Sokakat visszaküldtek, de a genfi konvenció alapján előírták, hogy mindenkit meg kell hallgatni. A kérelmezőnek meg kellett várnia, hogy mit döntenek az illetékes szervek, megkapja-e a menekültstátust. Ez a procedúra általában több hónapot vett igénybe. Azért kellettek a menekülttáborok, hogy amíg el nem dől a sorsuk, elhelyezzék őket. Szóval állandó hullámzás volt a menekültek között. A munkatársaim többsége nem tudta, hogy milyen menekültnek lenni. Amikor a bosnyák menekültek jöttek a boszniai háború idején, akkor tényleg nyilvánvaló volt, hogy nagyon velük érzek. Az engem nem terhelt meg, hogy emlékeztettek a múltamra, ellenkezőleg, hasznomra vált a munkában, mert jobban át tudtam érezni, mit jelent hontalanná válni. Szerettem ezt a munkát, nagyon jó kapcsolatom volt a menekültekkel. Sokukkal összebarátkoztam, és amikor elhagyták az otthont, akkor is baráti kapcsolatot tartottam fenn többükkel, látogattam őket továbbra is. Amikor a boszniai háború folyt, akkor a svájci Vöröskereszt ötezer bosnyák személynek megadta a menekültjogot, akárcsak 56-ban a tizenkétezer magyar menekültnek, így en bloc. Ezek a menekültek tulajdonképp haláltáborokból jöttek ki. Főleg férfiak, de a családtagjaik is utánuk jöhettek. Először a férfiakat hozták ki a táborokból, azután fölkeresték a családtagjaikat, és őket is kihozták Svájcba. Nagylelkű tett volt Svájc részéről. A táborunkban két éven keresztül csak bosnyák menekültek laktak. Megkapták a menekültjogot, viszont nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Különbözik a kultúrájuk, a temperamentumuk, a nyelvvel is nehézségeik voltak, egyáltalán megtanulni németül. Leginkább falusiak jöttek, olyanok, akik az anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltek, és akik odahaza földműveléssel meg állattenyésztéssel foglalkoztak. A falusi lakosságnak mindig sokkal nehezebb az emigráció, nem olyan mozgékonyak, mint a városi emberek. Sokan nem tudtak elhelyezkedni, akkor sem, amikor már régen engedélyezték nekik a munkavállalást. Nem találtak munkahelyet, mert vagy túl öregek voltak, vagy nem eléggé kvalifikáltak, úgyhogy svájci segélyből kellett élniük. Nem tudták mivel elfoglalni magukat, sokan depresszióba estek. Szomorú, hogy ott élhettek a svájci paradicsomban, és teljesen boldogtalanul. Egy vágyuk volt, minél előbb hazamenni. Tudok olyan bosnyákokról, akik megkapták a menekültjogot, svájci állampolgárok lehettek volna, de visszamentek Boszniába. Nem bírták ki. Az albánok is nagyon nehezen illeszkedtek be, hasonlóan a bosnyákokhoz. Az övéké is egészen más kultúra. A bosnyákok egytől-egyig muzulmánok, az albánoknak is a túlnyomó többsége, csak elvétve vannak közöttük keresztények. Bosnyákul elég jól megtanultam a menekültotthonban, mert láttam, hogy ők nem beszélnek más nyelvet, mint a bosnyákot. Ott volt bekvártélyozva száz-száztíz bosnyák, és mi, a hat vagy hét gondozó hogy kommunikáljunk velük, ha nincs közös nyelvünk? Volt köztük egy nagyon intelligens tanítónő, megkértem, hogy segítsen nekem. Ő az osztályomban nagyon gyorsan megtanult németül, én meg tőle tanultam bosnyákul. Néhány hónapon belül eljutottam egy olyan szintre, amelyen lehetséges volt az egyszerű beszélgetés. Én fordítottam a kollégáim és a menekültek között. Nagyra értékelték, hogy veszem a fáradságot, és megtanulom a nyelvüket. Sokat meséltek nekem. Nagyon megrázó dolgok is történtek. Az emigráns újságokban a háború alatt rendszeresen megjelent a meghaltak névsora, és előfordult, hogy valaki innen értesült egy közelállója haláláról. Emlékszem, nem is egyszer előfordult, hogy bementem valakihez beszélgetni, és mutatta az újságot, hogy ott van egy hozzátartozója neve. Az is előfordult, hogy a gyermekéé. És akkor én is sírtam velük. Úgy éreztem, hogy nem lehet mást csinálni, csak együtt érezni velük. Sok fájdalmat láttam, sok tragédiát. Az egyiküknek harminchat rokonát irtották ki a szerbek, agyongyötört személyekkel volt ott dolgunk. Úgy éreztem, hogy ők az igazi menekültek, nem kalandvágyból vagy személyes problémák miatt vannak itt, hanem igazi üldözöttek, és icipicit tehetek értük, ha együtt érzek velük, és megpróbálom egy kicsit derűsebbé tenni a hétköznapjaikat vagy megkönnyíteni az életüket. Ez számomra fontos és értékes tapasztalat volt. Nagyon megszerettem a bosnyákokat tényleg.  
Fráter Ágota 1996-ban
 97-ben, két évvel a nyugdíjazás előtt kezdtem el gondolkodni, hogy mit is akarok én, hova is akarok menni. Abban az egyben biztos voltam, hogy Zürichből elmegyek. Nem mintha nem szeretném, de a vidéket, a természetet mindig is jobban szerettem, mint a várost. Tulajdonképpen két lehetőség között folyt bennem a harc. Az egyik Magyarország, a másik Dél-Franciaország. Dél-Franciaországnak van egy olyan vidéke, Languedoc, ahova harminc éve járok, nagyon-nagyon szeretem, a szívemhez nőtt, és komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy később ott fogok élni. Mind a két irányba kiraktam az antennáimat, érdeklődtem és próbálkoztam. Végül Magyarország mellett döntöttem, mert a szülőhazám, és mert pár emberem már volt itt. Meg azért is, mert úgy gondoltam, hogy amikor nyugdíjba megyek, még nem leszek teljesen munkaképtelen, és mint önkéntes tehetek valamit másokért, amire Magyarországon nyilván nagyobb szükség van, mint Dél-Franciaországban. Végül gyorsan történt a döntés. 99. július végén kerültem nyugdíjba, akkor még utazgattam egy kicsit, ismerősöket, barátokat látogattam, több országban, aztán novemberben Magyarországra jöttem, hogy szétnézzek. Úgy éreztem, mintha nem is én magam cselekednék, hanem csak úgy történnek velem a dolgok. Megérkezésem után három héttel megtaláltam ennek a solymári lakásnak a hirdetését, és ez a lakás annyira megtetszett, hogy úgy éreztem, ha megkapom, az jel arra, hogy itt a helyem, ide kell jönnöm. És bejött. Miután a svájci lakásomat föladtam, és már ideköltöztem a bútoraimmal, három-négy hétig úgy éreztem, hogy elhamarkodtam. Miért kellett nekem mindent lebontani Svájcban? Mi lesz velem, miért vagyok én itt? De a krízis elmúlt, és egyik dolog adta a másikat. Találtam munkahelyeket, kialakultak a dolgok, megismerkedtem emberekkel, és egyre jobban kezdtem érezni magam, ami azóta sem változott. Ez a hely olyan, mint egy kicsi Svájc. A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna. Ez is szempont volt. Kettős állampolgár vagyok, 97-ben szereztem meg, vagyis szereztem vissza a magyar állampolgárságot. A lakásvételnél nagyon komoly előnyt jelentett, mert külföldi állampolgárnak hosszú, komplikált procedúra lett volna a lakás megvétele. Elmentem a berni magyar konzulátusra, és bejelentettem, hogy szeretném megkapni a magyar állampolgárságot. Be kellett mutatni a születési anyakönyvi kivonatot, ami nekem ugyan nem volt meg, de előzőleg itthon beszereztem egy másolatot, két vagy három fényképet kértek, ki kellett töltenem egy ívet, és le kellett fizetnem 300 svájci frankot. Körülbelül fél év múlva megkaptam a magyar útlevelet. Szerencsére Svájc megengedi a kettős állampolgárságot. Többek között azért is olyan fontos a svájci állampolgárság, mert ha nem lenne meg, külföldön nem kapnám meg a nyugdíjamat.  
Egyértelműen Magyarországon vagyok otthon. Egy kicsit talán más lelkülettel, mint aki mindig is itt élt. Biztosan nyomot hagyott bennem az a negyvenhárom év, amit nem itt töltöttem el. Olyan vonatkozásban, hogy úgy érzem, mindenütt otthon vagyok a világon. Szeretem Magyarországot és szeretek itt lenni, de nagyon szeretek máshol is. Azt hiszem, van bennem egy bizonyos kozmopolita mentalitás, a nemzeti hovatartozásnak nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, és azt hiszem, hogy ez fontos is, mert sok baj származik abból, ha valaki túlhangsúlyozza a nemzeti hovatartozását. 2000. február 1-jétől vagyok ennek a lakásnak a tulajdonosa. Először arról álmodoztam, hogy veszek egy házat, mert nagyon szerettem volna kertet. Arról álmodoztam, hogy lesz egy veteményeskertem, és hogy a házamban esetleg még szobát is adok ki, vagy valaki, aki rászorul, ott lakhat nálam. De aztán a barátok tanácsára elálltam ettől. Az árak is olyanok voltak, hogy megriadtam. Végül nagyon szerencsésen megtaláltam ezt a lakást. Az elején persze voltak nehézségeim, olyan értelemben, hogy idegennek éreztem magam. Bár van itt egypár rokon, meg egypár régről megmaradt ismerős és barát, de ennek ellenére fölmerült bennem a kérdés: hogy fogok itt beleilleszkedni? Különösen azért, mert pont novemberben jöttem ide, amikor kezdődik a tél, a hideg, a sötét. Már három órakor elkezd sötétedni, és többször nagyon egyedül éreztem magam. Az is zavart, hogy az utcákon annyira kell vigyázni minden lépésre, mert a járda rendkívül rossz, egyenetlen. Meg föltörték az autómat tavaly márciusban. Barátokkal voltam a Zeneakadémián, a Kertész utcában letettem az autómat, és mire visszamentem, föltörték, kilopták a CD-táramat. Hát ez is olyan élmény volt, ami eléggé megijesztett. Persze sok pozitív élményem is volt, mert ismeretségeket kötöttem, és már decemberben elkezdtem dolgozni két helyen is. Az egyik a Máltai Szeretetszolgálat, a másik pedig Lipótmezőn az epilepsziás intézet. Az intézetben besegítettem a terápiás munkába és németet tanítottam. A Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában pedig úgy kezdtem el dolgozni, hogy barátok, ismerősök mondták, mennyire komoly munkát végez ez a szervezet, jelentkezzem náluk, valószínűleg tudnak engem foglalkoztatni. Bemutatkoztam még decemberben, és megbeszéltem a főnökkel, hogy elkezdek dolgozni. Hetenként egyszer oda fogok járni hozzájuk, elsősorban fordításokat végezek, emellett átveszem a német, angol és francia nyelvű levelezést. Néhány hónapon keresztül jártam oda, lefordítottam a dokumentációjukat, és néha-néha akadt egy-egy levél is. Sajnos annyira égető problémáik és feladataik voltak itt Budapesten, hogy nyugat felé nem tudták kiépíteni a levelezést, úgyhogy én ott álltam munka nélkül. Nem volt már több fordítanivalóm, és sajnálattal elbúcsúztam tőlük. Meg kell vallanom, hogy ez csalódást jelentett nekem, mert nagy lelkesedéssel fogadtak, aztán mégsem alakult úgy a dolog, ahogy szerettem volna. Egyszer-egyszer jött egy telefonhívás, hogy telefonáljak Olaszországba olaszul, ami nekem sem olyan könnyű, mert az olaszban nem vagyok annyira jó. Szóval ez nem vált be, pedig hát szívesen dolgoztam volna velük, mert tudom, hogy fontos munkát végeznek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy nagyon sok más intézmény is van, ahol hasznomat vehetnék és vehetik, úgyhogy nem muszáj görcsösen ragaszkodni egy intézményhez, ha az nem akarja, ha nem tudja hasznomat venni, megyek máshová. És sikerült is, mert tavaly a nyár folyamán kialakult, hogy a Pető Intézetben dolgozhatom, mint angoltanár. Már akkor is két osztályom volt, és azon kívül korrepetáltam. Az egyik gyereknek beszédnehézsége van, szóval tulajdonképpen logopédusmunkát kellett végeznem vele, egy másik egyáltalán nem tud beszélni, neki fel kellett olvasnom a történelemkönyvből és a magyarkönyvből. Ez folytatódik, hetenként kétszer tanítok angolt a Pető Intézetben. Nagyon szeretem ezt a feladatot, ott tényleg jól érzem magam, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, szükség van rám, megbecsülik a munkámat, szóval teljesen rendben van. Tatabányára járok hetenként egyszer a Mésztelepre, illetve a Mészteleppel foglalkozó csoportba. Ott van az utcai szociális munkásoknak egy csoportja, ők elsősorban az utcán élő személyekkel foglalkoznak, a hajléktalanokkal, a prostituáltakkal, a kallódó fiatalokkal és az utcagyerekekkel. Kevesen vannak, most összesen négyen, közülük egy polgári szolgálatos. Az is érdekes történet, hogyan kerültem oda. Meglátogatott egy svájci barátnőm, aki drogosokkal dolgozik, és hajléktalanokkal is volt már dolga. Azt kérte, hogy meglátogathasson egy olyan kerületet, telepet, vidéket, ahol szegények élnek, ahol problémák vannak. Egy itteni barátnőm, Ohly Éva szociális munkás és oktató ajánlotta a tatabányai Mésztelepet. Elmentünk Tatabányára, ahol a vezető, Lőrinc Norbert nagyon kedvesen fogadott. Hosszasan beszélgettünk, én fordítottam. Megtekintettük a Mésztelepet, a barátnőm mindent megkérdezhetett és mindenre kapott választ. Mindkettőnknek megrázó volt a felismerés, hogy milyen nagy a szegénység Magyarországon, és milyen nyomorúságban élnek emberek százai. Januártól kezdve hetenként egyszer járok oda. Részt vettem a téli krízis-ellátásban, novembertől márciusig szendvicset és teát vittünk ki a hajléktalanoknak. Fordítok is nekik. A tájékoztatójukat szétosztottam svájci ismerőseim között, elvittem a magyarországi svájci egyesületbe is, ahol egy közgyűlésen röviden beszéltem Tatabányáról, hogy fölkeltsem az érdeklődésüket. Ruhaneműt is tudtam vinni Tatabányára, nagy mennyiségben, amit részben Svájcból kaptam, részben itt Magyarországon gyűjtöttem össze ismerősöktől. Egyes személyek, családok gondozását is elkezdtem. Meghallgatom őket, megtudom, hogy mire van szükségük, és megpróbálunk enyhíteni a nehézségeiken. Egy műhelyt terveznek, amelyben a hajléktalanok maguk állítanának elő különböző szükséges kellékeket, például takarókat. Ezzel kapcsolatban is elkezdtem tevékenykedni. Arra kért a vezető, hogy próbáljam felvenni a kapcsolatot olyan gyárakkal, amelyeknek esetleg van hulladék textiljük vagy hulladék bőranyaguk, amit ingyen megkaphatnánk. Éppen pár nappal ezelőtt sikerült találnom telefonon egy olyan gyárat, amely több száz méter anyagot ígért nekünk. Borzasztóan örültem neki, és remélem, hogy meg is fogjuk kapni.
Nagyon sok a szegény Magyarországon. Rengeteg az olyan ember, aki önhibáján kívül a létminimum alatt vegetál. Megdöbbentő, hogy tizenegy évvel a rendszerváltás után ez a helyzet Magyarországon, és az állam nem gondoskodik a szegényekről. Nekem ez fáj, és botrányosnak is tartom. Valami nincs rendben, ha itt telente emberek fagynak meg. Nagyon fájdalmas dolgok, amibe belelátok. Arra sem voltam elkészülve, és nagyon megdöbbentett, hogy a kórházakban annyira rossz a helyzet. Az a benyomásom, hogy nem sok, vagy semmi se történt a rendszerváltás óta a kórházi helyzet javítására. Sajnos inkább ilyen típusú észrevételeim vannak, úgy gondolom, hogy tizenegy évvel Magyarország felszabadulása után a szociális helyzetnek jobbnak kellene lenni, és látom, hogy nem az. Azt is látom, hogy politikai vonatkozásban nagyon sok torzsalkodás folyik, nagyon sok ellenségeskedés van a politikában, és azt is látom, hogy a kormány érdeklődése inkább arra vonatkozik, hogy Magyarország minél előbb bekapcsolódjék az EU-ba. Inkább a többi országgal való viszonyukat akarják ápolni, és nem annyira törődnek az itt élő emberek helyzetével és annak a javításával. Szóval nagyon lassan történik valamifajta javulás.
Viszont nagyon örvendetes meglepetés volt látni, hogy sok embernek van spirituális érdeklődése, és ez nagyobb, mint vártam volna. Ennek határozottan örülök. Az a benyomásom, hogy például a hindu és buddhista filozófia és vallás iránt elég sokan érdeklődnek. Ez jó tapasztalás.
Fráter Ágota a languedoci buddhista központban
 Az én ilyen típusú érdeklődésem a hindu Krishnamurtival kezdődött, aki minden nyáron tartott előadásokat Svájcban. Nyilván volt bennem fogékonyság a tanaira. Bizonyos vallási tapasztalatom már volt, a kereszténységtől elfordultam ugyan, de latens formában nyilván bennem élt a keresés, a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk a világon, mi is az élet értelme. Szerettem volna a létezésben valami magasabb rendű összefüggést is találni, nemcsak azt, hogy eszem, alszom, dolgozom. Eljártam Krishnamurti előadásaira, és teljesen elbűvölt ez az idős, egészen kicsi, szikár, nagyon szép arcú ember, aki megkapóan beszélt, és érezhető volt rajta, hogy ő egy másik létben létezik, mint mi, a hallgatói, és nem tudtuk, hogyan lehet oda eljutni. Sok könyve jelent meg, többet olvastam is közülük. Nagyon érdekelt az út, amin ő jár, ahol az ember olyan szabad, mint ahogy nála lehetett érezni. Hogy nem kötik vágyak, félelmek, apró-cseprő földi dolgok, amik az átlagembert rabul tartják. De hát az persze egy másik kérdés volt, hogy az ember hogy jut el oda, hogy sikerül ezt megvalósítani. Nekem ez nem sikerült, mert az előadások abbamaradtak, és nem találtam olyan közösséget sem, amelyben gyakorolhattam volna. Egyszer megkíséreltem azt, hogy leállítottam a rádiót, televíziót, telefont, mindent, és próbáltam a város közepén, a munkám mellett teljes visszavonultságot megteremteni, de az nem vezetett célhoz. Aztán megértettem, hogy ez így önmagában nem megy, az embernek kell egy vezető, vagy egy irányítás, vagy szellemi táplálék, mert különben csak azt éri el, hogy a világ zaját kizárja, de attól még nem töltődik föl lelkileg, nem lesz boldog. Úgyhogy ezt abbahagytam, és évekig nem is kerestem tovább. Aztán Magyarországról kaptam egy impulzust, egy régi osztálytársamtól, aki itt meghallgatott egy tibeti lámát. Ennek a lámának Zürichben is van egy csoportja, és elkezdtem odajárni. Négyen-öten voltunk egy privát lakásban, és meditáltunk. Aztán ez a láma eljött Zürichbe, előadást tartott, személyesen is láttam, hallottam őt. Ennek a lámának van egy nagy központja Dél-Franciaországban, ahol kéthetes visszavonulásokat is tartanak. Részt vettem ott több visszavonuláson, ahol részben együtt meditálnak, részben előadásokat hallgatnak az emberek. Több száz ember gyűlik össze, öt-hatszázan is együtt vannak egy-egy ilyen alkalommal. Teljesen megragadott a tibeti buddhizmus, amelyről azt találom, hogy nagyon magas rendű ősi spirituális tanítás. Úgy találom, nagyon mély tanítás, és sok mindenben megegyezik az eredeti keresztény tanítással, mert középpontban van a felebaráti szeretet, a másik embernek a fontossága, az együttérzés a másik emberrel, a másokra figyelés. Az is egy érdekes tapasztalás nekem, hogy a buddhisták, különösen maguk a tibetiek, rendkívül életvidám emberek. Nagyon szeretik az életet, derűsek, egyáltalán nem arról van szó, hogy az ember mindenről lemondjon és teljesen remete életmódot folytasson, hanem arról, hogy felfedezze, mennyire felszabadultan és gondtalanul is lehet élni. Hogy megértse, mennyire mulandó az élet, és hogy nem kell semmihez görcsösen ragaszkodni, hanem valahonnan fentebbről kell nézni az embernek a saját életét, a saját problémáit. Nem szabad túlértékelni se a jót, se a rosszat, hanem nyugodtan, higgadtan tekinteni a saját életemre, elfogadni, ami jön, és el is engedni dolgokat. Meg kell találni a belső békét, és úgy viszonyulni az élethez, hogy tudom, semmi se árthat nekem, mert rajtam múlik, engedem-e, hogy bármi vagy bárki ártson. Ez nagyon egyezik az erőszakmentes kommunikáció elveivel és gyakorlatával. Nagyon érdekes, hogy tulajdonképpen teljes összhangot találtam a buddhizmus és az erőszakmentes kommunikáció között. Ez szerencsés találkozás nálam.  
Fráter Ágota 2012-ben
 A helyi pártügyeket nem ismerem. A tévében meg szoktam hallgatni a híreket mindennap, általában hetenként egyszer megveszem és elolvasom a Népszabadságot. Szóval érdeklődöm aziránt, hogy mi történik. Nem nagyon intenzíven, de azért mégis úgy nagy vonalakban szeretném tudni, hogy mi történik, és természetesen vannak olyan szívügyeim, amelyek különösen érdekelnek. Például az, hogy mi történik a természettel, a természetvédelemmel, vagy mi történik a szegényekkel, javul-e a sorsuk, hogy történnek-e lépések ezen a téren. Színházba, moziba, múzeumba nem olyan gyakran járok, mint amennyire szeretnék. Mert mindez érdekel ugyan, de jó itthon lenni, szívesen vagyok a lakásomban esténként és hétvégén is. Meggondolom, hogy vegyem-e a fáradságot, és menjek be a városba, színházba, moziba vagy múzeumba. Úgyhogy nem elég gyakran élek ezekkel a lehetőségekkel. De hát ez még változhat. Ha valaki elhív, minden további nélkül bemegyek a városba, és elmegyünk együtt egy-egy ilyen helyre, mert határozottan érdekel. Szóval érdekelnek a kiállítások, érdekel a színház. Leginkább a színház, mert nagyon kiválóak a budapesti színházak, és nagyon élvezem a színházi életet. Ami nekem fontos, és ami nagyon megkönnyíti, hogy Magyarországon éljek, az emberek kedvessége. Talán nem is mindig a kedvességről van szó, hanem másfajta szociális kapcsolódásról, mint amihez Svájcban hozzászoktam. Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy itt nagyobb közelség van az emberek között, mint például Svájcban. Egy bizonyos közvetlenség, talán ez illik rá. Sok helyen érzem úgy, hogy az egymáshoz való viszonyulás melegebb, kedvesebb, jobban megnyílnak az emberek, és jobban késztetnek engem is arra, hogy megnyíljak. Fordítva talán úgy lehet mondani, hogy a svájciak merevebbek, tartózkodóbbak, szigorúbbak, nagyon elválasztják a privát életet a nyilvános vagy hivatalos élettől, a munkától. A magas hegyek hiányoznak egy kicsit, mert én nagyon szerettem járni a kétezer méter fölötti hegyekben. Nyáron úgyszólván minden hétvégémet valamelyik hegyen töltöttem. Természetesen az itt nincs, de Magyarországon is gyönyörű tájak vannak, nagyon élvezem őket. Viszont itt az adminisztráció elég nehézkes. Amíg papírokat kellett intéznem, az nagyon fáradságos volt, sok komplikált adminisztrációval járt. Akkor éreztem a nagy különbséget, hogy Svájcban mennyire gyorsan, hatékonyan, egyszerűen intézik a dolgokat, akár a bankban, akár az önkormányzatnál, bárhol. Magyarországon ez sokkal, de sokkal nehézkesebb, és sokszor az ügyintézők sincsenek tisztában az előírásokkal. De ez most már nem is annyira aktuális, mert túl vagyok az intézések legnagyobb részén, már ez se fáj.
 
Az interjút 2001-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 

Czeglédy Ilona 1937-ben született Budapesten. Szülei a kereskedelemben dolgoztak. 1955–1959 között az ELTE történelem–könyvtár, majd történelem–régész szakos hallgatója volt. Az egyetem elvégzése után gyakornokként dolgozott a Budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban és az MTA Régészeti Kutatócsoportja ásatásain. 1961–1968 között az Országos Műemléki Felügyelőség régészeként részt vett a sümegi, az egri és a siklósi vár feltárásában, számos középkori templom feltárását végezte önállóan. Legjelentősebb munkája a diósgyőri vár és műemlék-együttes feltárása és tudományos feldolgozása. 1968-ban a Diósgyőri Vármúzeum – Miskolci Galéria – Miskolci Képtár igazgatója lett. Az intézmény 1974-es szervezeti átalakítása után visszaköltözött Budapestre. 1981-ig a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ osztályvezetőjeként többek között a múzeumi gyűjteménykezelők képzésében, múzeumi kiadványok szerkesztésében, illetve a Tájak – Korok – Múzeumok sorozat létrehozásában volt jelentős szerepe. 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett a diósgyőri vár feltárásának eredményeit összegző dolgozatával, amely A diósgyőri vár címmel 1988-ban könyv alakban is megjelent. 1982-től 1992-es nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársaként az adattári osztály helyettes vezetője és a Sárospataki Vármúzeum szakfelügyelője volt. Eközben, majd ezt követően is önkéntesként segítette a Sárospataki Katolikus Egyházi Gyűjtemény munkáját. 1989-től rendszeres karitatív munkát végez a Conditio Humana Alapítványban, a Máltai Szeretetszolgálatnál, valamint az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatnál. Aktív tagja a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, alapító tagja a Pulszky Társaságnak. 2012-ben szakmai életútja és tudományos tevékenysége elismeréseként Pulszky Ferenc-díjjal tüntették ki. 2022. július 23-án Budapesten meghalt. 
 

 

Czeglédy Ilona
 
Czeglédy Ilona anyai nagyszülei
 
Czeglédy Ilona anyja testvéreivel
Édesanyámnak, aki 1913-ban született, nagyon keservesre sikeredett a gyerekkora. A nagyszüleim úgy jöttek össze, hogy a vándorgépész nagypapa Érsekújváron meglátta a szép molnárlányt. Összeházasodtak, letelepedtek Budapesten, és született négy gyerekük. Nagypapa akkor már a MÁV-nál dolgozott. A húszas évek elején a spanyolnátha-járványban meghalt a nagymama, fél év múlva követte őt a nagypapa. Árván maradtak a gyerekek. A legidősebb, Béla akkor tizenhárom-tizennégy éves volt, az édesanyám kilenc, az öccse két évvel fiatalabb, a húga, Bözsike meg három-négy éves. Bözsike nevelőintézetbe került, róla többet nem lehet tudni. Csak egy kép maradt meg, amelyen együtt van a négy gyerek. Béla Magyarországon maradt, később fűszeres lett. Anyámat, Irénkét és az öccsét, Pistát a szlovákiai keresztszülők vették magukhoz, a saját gyerekeikkel együtt nevelték őket. Szlovák iskolába jártak, a középiskoláig jutottak, de 1929-ben áttették őket a határon. Ott nem maradhattak magyar állampolgárok, szlovákosították volna őket. Pista később eltűnt a második világháborúban.
 Édesapám, Czeglédy József 1909. június 3-án született Hajdúböszörményben, de a család tarcali. A papám édesapja Czeglédy János, vele születésemtől fogva együtt laktunk Pesterzsébeten, nagyon kedveltem őt. Nagypapám a mosonmagyaróvári mezőgazdasági iskolában tanult, a szőlőműveléshez igen jól értett. Czeglédy János megnősült, de negyvenévesen özvegyen maradt két kislánnyal, és akkor összekommendálták egy fiatal lánnyal, Váradi Ilonával. A húszéves nagymamám kapott két kamaszlányt, aztán sorjában születtek a gyerekei, három lány és az egy szem fiú, a papám. 
A tarcali Nagyszőlő
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
Czeglédy Ilona
A szüleimnek az esküvő után el kellett költözniük a leány- és a legényszállásról, és nem is dolgozhattak tovább abban a Brauch-üzletben. Új helyet kellett találni. Azt gondolták, hogy a mamám tartósan nem marad otthon velem, így is történt, ezért felhozták Tarcalról az apám szüleit. A nagypapa akkor hetvenöt éves volt, a nagymama jóval fiatalabb, és nagyon életerős. Pestszenterzsébeten, egy kertes kis családi házban, egy bérelt lakásban éltünk. Emlékszem a címre: Ferenc József utca 29. Füves, falusias kis utca volt, a közelben a kiserdő, velünk szemben egy dombos rész, a sarkon a fűszeres. A gangos családi házban lévő szoba-konyhás lakást úgy osztottuk meg, hogy a nagypapa aludt a konyhában, a nagymama a szobában a díványon, a szüleim az ágyban, én meg az összetolt két régi nagyfotelben. A vizet az udvari kútból vettük, teknőben fürösztöttek. Volt egy Bobi kutyánk, és akkor lett nekem az első négytornyú váram, amit a nagypapám készített fából. Azt nagyon szerettem. A nagyszüleimnek nem sok mindenük maradt, apám tartotta el őket is, aztán anyám is elment dolgozni. Őket különböző hentesüzletekben foglalkoztatták. A papám egy jó kis boltban dolgozott a Római parton, a fürdő közelében. Oda nyáron elvitt magával engem is, kirakott a strandra, és kerített valakit, aki vigyázott rám. Ezek jó emlékek. Óvodába minimális időt jártam. A nagymama vezette a háztartást, finomakat főzött. A szomszédban két öreglány lakott, akik igen sokat jótékonykodtak, és nemcsak velünk. Nyáron nagy vendégjárás volt nálunk, augusztus 20-án jöttek a vidéki rokonok.
Czeglédy János
Czeglédy Jánosné Váradí Ilona
 44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.  
Megindult az élet, elkezdődött a romeltakarítás. Mivel a földszinten laktunk, a mi lakásunkat nem érintették a belövések, legfeljebb ablakok törtek be. A férfiak közül többen még nem kerültek haza, ezért főleg az asszonyok dolgoztak. Például 45 elején, amikor a házban lakó Lampé néni meghalt, a mamám meg még egy nő húzta ki kiskocsin a holttestét a temetőbe. Bár nagyon szerény körülmények között éltünk, sokaknak segítettek a szüleim, nagyon emberségesek, nyitottak voltak. Lampé néni fia, Sanyi bácsi, aki festőművész volt, miután hazatért, minden ünnepet, minden karácsonyt nálunk töltött. Ugyanakkor ő is megtette, amit tudott, nagybácsi minőségben kísérgetett például az iskolába, és a Nemzeti Szalonban is többször voltam vele.
A nagynénémék addig maradtak nálunk, amíg a keresztapám 46-ban haza nem jött a hadifogságból, utána hazamentek Ceglédre. Az ő lakásuk megmaradt. Jól emlékszem, hogy az infláció idején, az új pénz bejövetele előtti időszakban, 1946-ban tömegével volt a papírpénz, ami már semmit sem ért. Arról vannak emlékeim, hogy a papám hátizsákban hozta haza a bevételt, kiborította az asztalra, és nekünk címletenként szét kellett válogatnunk. Hozzánk közel volt a Teleki téri piac, ahol folyt a cserekereskedelem. Mi a vidéki rokonságtól is kaptunk élelmet. Tojást, csirkét, diót meg egyebet. Aztán lassan megteltek a boltok. Szuper jó környéken laktunk, forgalmas, városias, ugyanakkor familiáris beütésekkel, a Baross utcában különböző fűszer- és zöldségboltokkal, tejcsarnokkal. Jól emlékszem a fűszerüzlet kirakatában lévő plakátra. Egy zöld üvegpalack mellett állt egy karcsú lány, piros, fehér csillagokkal díszített ruhában, mellette a következő felirattal: „Reggel Mega, délben Mega, este Maga meg a Mega!” A Mega ásványvizet reklámozta. Erre jól emlékszem, meg az első választás rettenetes nagy plakátozására. 
Czeglédy Ilona
Az általános iskolát Erzsébeten kezdtem, de csak minimális ideig jártam oda, 43 őszétől 44 áprilisáig. A bizonyítványt a légitámadások miatt már áprilisban megkaptuk. A másodikat Cegléden kezdtem el, de csak három napig jártunk, mert lebombázták az iskolát. A másodikból magántanulóként vizsgáztam le, és 45 őszén már Budapesten kezdtem a harmadik osztályt. Először a Horváth Mihály téri iskolába jártam, majd az ötödik, hatodik osztályba a Deák téri evangélikus iskolába. Elég nyitott fejű voltam, szerettem iskolába járni, érdekesnek tartottam. A Horváth Mihály téri iskola jó iskola volt, ahol a gyerekeket fellépésre is tanították, sok önálló feladatot kaptunk. Tanultuk Petőfit, és én jelentkeztem, produkáltam magam, hogy az nem úgy volt ám, Petőfi mindenhol elmondta a Nemzeti dalt, kivéve a Nemzeti Múzeum lépcsőjét. Én ezt onnan tudtam, hogy Maya néni elvitt a Magyar Nemzeti Múzeumba Kárpáti Aurél előadásaira. Ezt honnan tudod, kérdezte a tanító néni, és elmondtam, hogy honnan. Erre azt mondta Surányi Kati néni, hogy jól van, kislányom, akkor holnapra felkészülsz Mátyás királyból. És akkor mentem haza, az Ember családtól kaptam a szakirodalmat, kikerestem a lexikonból Mátyás királyt, és megtanultam. A Horváth Mihály téren az egyik legfontosabb tanárunk Lukin László volt. Éneket tanított, és nagyon figyelt ránk. Én például gyenge voltam énekből, de Lukin tanár úr elküldött szép kiejtési versenyre. Többször vitt minket hangversenyre. Életemben először úgy voltam hangversenyen, hogy Lukin tanár úr kivezényelte az osztályt a Zeneakadémiára. Mindig az első emeleti erkélyen voltunk, azt nagyon élveztem. 
Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében. Abban az utcában, a Pannónia utcában volt a nagybátyámnak a fűszerüzlete. Engem felváltva vittek hol ide, hol oda. Amikor már a Szűz utcában laktunk, akkor a Kálvin tér volt közel, amikor meg a Deák térre jártam iskolába, akkor értelemszerűen a Deák téri evangélikus templom jött szóba.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.  
Történelem–könyvtár szakra jelentkeztem, fel is vettek. Az egyetemen kiváló tanáraink voltak. Például Borzsák István, László Gyula, Szabó Árpád, a könyvtár szakon pedig Mezey László írástörténész. Bejárhattunk bármelyik előadásra, oda mentünk, ahova akartunk, minket senki nem korlátozott. Valakitől hallottuk, hogy érdekes a Benedek Marcell-előadás, akkor elmentünk oda, ugyanígy Füst Milán előadásaira is, vagy a Fülep Lajoséira. Az első év végén jól vizsgáztam. Nyáron több évfolyamtársammal kis csapattá verődtünk össze. Három fiúval voltam jó haverságban, Dobszay Lacival – aki korábban a Zeneakadémiára járt, de beiratkozott a bölcsész karra is –, Tóth Pistával és Csalog Zsolttal. Meg Kolba Jutkával, aki szintén régészet–történelem szakot végzett. Szóval olyan öten-hatan voltunk egy csapat. A fiúkat elvitték katonának, a lányokat meg kiosztották nyári gyakorlatra. Életem első nyári gyakorlatára a szekszárdi megyei könyvtárba kerültem. Érdekesnek és jónak tartottam, az egész nyarat ott töltöttem. Nagy levelezésben voltunk. Több példányban írtam a leveleket: Kedves Zsolt, Laci, Pista! Pista, Laci, Zsolt! Váltogatva a megszólítás sorrendjét, hogy meg ne sértődjenek. És jöttek a válaszok. A régészetre úgy kerültem át, hogy lehetett kérvényezni, és egy beszélgetés alapján eldöntötték, átvesznek-e. Az első évben László Gyulához jártunk a Bevezetés a régészettudományba című előadásra. A László Gyula-féle első óra maradandó élmény, az döntötte el a választásomat. Ő nagyon hatásos személyiség volt. Amikor az előadást elkezdte, kitette maga elé a gyönyörű, alaposan dekorált fedeles zsebóráját. „Kedves fiatal kollégáim, gondoljunk bele, mi marad utánunk, mi marad belőlünk, ha átköltözünk a felsőbb régióba. Belőlem talán a jegygyűrűm, ez az óra, ha mellém temetik, az aranyfogaim és egy darabig a csontvázam.” Ilyen szemlélettel tanított, hogy amit találunk, az mi mindent jelenthet, hány értelmezést, hány lehetőséget láthatunk benne. És vitt minket a legkülönbözőbb helyekre, műtermekbe, kirándulásokra. 56 júniusában már bennünket, az újonnan átvetteket is elvittek tanszéki kirándulásra Észak-Magyarországra. Akkor láttuk az istállóskői barlangot, a diósgyőri várat is, amihez később aztán közelebb is kerültem. Jöttek velünk a tanáraink is, és megismerkedtünk a felsőbb évesekkel. Sárospatakon a Rákóczi Múzeum könyvtárában volt a vendéglátás és az új kollégák „avatása”. Ami természetesen ivászatot meg anekdotázást jelentett. Velem együtt Kolba Judit és Csalog Zsolt is átkerült a régészet szakra. Judit később a Nemzeti Múzeum főmuzeológusa lett, egyházművészeti emlékek kutatójaként vált ismertté, Zsolt pedig íróként és szociológusként.
Október 23-án a görögóráról az évfolyamtársaimmal kimentünk a Petőfi-szoborhoz. Ott elhangzottak szónoklatok, majd elindultunk. Emlékszem, hogy a kiskörúton vonultunk, aztán átmentünk a Bem-szoborhoz, majd az Országházhoz. A Bem-szobornál láttam először lyukas zászlót. Amikor a Parlamentnél eloltották a lámpákat, és Nagy Imrét szerették volna hallani, akkor újságokból fáklyákat sodortunk, és meggyújtottuk. Emlékszem Csalog szavaira: „Ilyen szép forradalomra nem voltam felkészülve.” Aztán hazafelé indultunk, és elmentünk a Rádióig. Ott már mindenféle harci zaj is hallatszott, és akkor én hazamentem. Tanítás nem volt egészen március végéig, az biztos, de a társaság egy része összejött a Duna korzó Kávéházban, és arról tárgyaltunk, hogy valamit tenni kell, mert a belövések miatt a mi kerületünkben is több lakás vált átmenetileg használhatatlanná. Alföldy Géza felsőbb éves régész javaslatára jelentkeztünk a Vöröskeresztnél szolgálatra. Kettesével osztottak be bennünket, jártuk a környéket, és összeírtuk, hogy ki milyen segítségre szorul. Aztán a Vöröskereszt segített. A bölcsészkari egyetemi épületbe hozták a segélycsomagokat, és mi is részt vettünk a kiosztásukban. Számomra az volt az igazi döbbenet, hogy nagyon keserves körülmények között élő emberekkel találkoztam. Akkor kezdtem belelátni abba, hol is élek. Egy másik meghatározó emlékem a Kálvin tér, ahol a hatalmas tűzfalról leverték a vörös csillagot, és alatta kofferben meg kosárban gyűltek az adományok, pénz, mindenféle holmi, és senki nem nyúlt hozzá. Az Ipoly utcában élő Nagyék közül a házaspár épp Beregszászban volt családlátogatáson, és itthon maradt a négy kiskorú gyerek, a legnagyobb sem volt tizennégy-tizenöt évesnél több. A szülők csak néhány napra akartak elmenni, de nem tudtak hazajönni. Ezekben a napokban sokat foglalkoztam a Nagy gyerekekkel is, a műegyetemista srácokkal vittünk nekik kaját, gondoskodtunk róluk. Aztán újra elkezdődött a tanítás. Csalog Zsoltot, aki részt vett a harcokban, lecsukták, de nem hosszú időre. Több évfolyamtársunk külföldre ment. A tanáraink közül I. Tóth Zoltán halálos lövést kapott a Kossuth téren. Arra emlékszem, hogy az egyetemen gyűjtést szerveztek a családjának Borzsák István és főleg Szabó Árpád ókortörténész vezetésével. Szabó Árpádot, akit nagyon szerettünk, kizárták az egyetemről, de a lakásán magánórákat tartott. Többeknek tanított idegen nyelvet, nekünk pedig matematikatörténetet. Erre járt Dobszay Laci, Csalog Zsolt, Tóth Pista, Kolba Jutka és én. Fizettünk is érte valamennyit.
Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak. Ötvenöt évvel később derült ki, hogy abban a levélben azt közölte a címzettel, hogy elmegy külföldre. Ő egyébiránt a Világ Igaza, a kitüntetést hetvenvalahány éves korában kapta Jeruzsálemben a háború alatti embermentő tevékenységéért. Nem tudom pontosan, hogyan jutott ki, először Ausztriában volt, aztán Olaszországban, végül Amerikában kötött ki, kiugrott és családja lett. És tavaly tavasszal egyszer csak a bencés könyvesbolt kirakatában megláttam egy könyvet, rajta Tibor atya fizimiskáját. Megvettem, és ebből derült ki számomra, mi is történt vele. Majd elkezdtem nyomozni. Járai Judit televíziós újságíró írta ezt a könyvet, és egy barátnőm révén, rajta keresztül megtudtam Tibor atya címét. Írtam neki húsvét előtt, és május óta szoros levelező kapcsolatban vagyunk. Úgy kezdtem a levelet, hogy: „Ennyi év után tudósítom, elvittem a levelet a címzettnek.” Ő visszaírta: „Nem kis meglepetést okozott számomra, hogy megköszönhetem a kézbesítést."
Aztán relatíve gyorsan rendeződött az élet, és mindenki csinálta a dolgát. 56 nálunk, családon belül is forradalmat hozott, mert az én amúgy nagyon rendes és szuper szüleim ezt követően mentek széjjel, pontosabban anyámnak elege lett abból, amibe talán nem is kellett volna belemennie, mert valójában ők nem voltak összevalók. Ehhez képest becsülettel leéltek húsz évet. Apám bohémabb volt, társaságkedvelő, hölgyek is akadtak bőven, és anyám ezt nehezen viselte. Együtt laktunk a nagyszüleimmel, így anyám egy elnyomott kisebbség lett a családban. Ő családi háttér nélküli ember volt, kilenc-tíz évesen szálegyedül maradt a világban, vadidegen rokonokhoz került, idegen országba, annak a nyelvét tanulta meg jobban, és még szégyenkeznie is kellett, amikor hazajött Magyarországra, hogy nem beszéli jól az anyanyelvét. Én ezt csak felnőtt fejjel érzékeltem igazából. A robbanás úgy történt, hogy anyám iránt a munkahelyén elkezdett érdeklődni egy úriember, akit elhagyott a felesége. Irénke ott volt gyakorlatilag parlagon, és összejöttek. Apám el se tudta képzelni, hogy az ő Irénkéje valaha is elmenjen. Apám volt vérig sértve, holott anyám csak azt mondta: ja, ha te annyi, akkor én ennyi. Anyám összesen ötvenkilenc évet élt. A húszas évei elején volt, amikor megszülettem, mire felnőttem, lett negyven körül, aztán jött egy rövid évtized Gercsár Laci bácsival, aki kollégája volt, majd a férje lett. Laci bácsi imádta a mamámat, értékelte őt, de tíz év múlva meghalt rákban. És akkor jött a „temetői végkifejlet” Gyula bácsival. Az élet adott a mamámnak egy egészen sajátságos elégtételt. Így tudom mondani. Amikor már özvegyen ott csámborgott a temetőkertben, akkor mit tesz isten, összetalálkozik egy távoli rokonával, aki akkor vesztette el a feleségét. És ők 1967-től 72-ig öt intenzív évet éltek együtt.
Czeglédy Ilona és Szűcs Attila
Mi a házasságba torkolló egyetemi éveinkben a Szűcs család számunkra átüresített szobájában laktunk. A zuglói ház önmagában jó lett volna, ha nem tizenegyen laknak benne, négyes társbérletben, de ez egy kicsit sok volt. A Szűcs családnak volt két szobája. A szülők maradtak a nagyszobában, és a kisebbik szobába, ahol Attila lakott, mentem én is. Kaptam, egy szekrényt, egy rekamiét és egy íróasztalt. Minimális lakberendezési tárgyakkal kezdtük. Konyha volt, fürdőszoba is, fatüzelésű kályhával.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Miután feloszlott a Szabolcska utcai zugjezsuita noviciátus, a sógorom Berta nénistől hazajött a szüleihez. Ezután a szülők nem túl nagy szobájában lett két darab emeletes ágy, az egyiken aludt apósom, fölötte Laci, a másikon anyósom, fölötte Berta néni. A kisszoba volt a mienk, idővel hármunké. És tisztára jól jött nekik, hogy én – Tamás megszületése után öt hónappal – egyre kevesebbet voltam otthon, mert olyankor a sógorom jött át aludni a kisszobába. A nehéz körülményeket többnyire nem tragikusan éltük meg, inkább mulatságosan. Nagy kredencen kis kredenc, kis kredencen zsúrkocsi, azon hintaló, babakocsi – ezt mind felhalmoztuk abban a kis szobában.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.  
Egyetemi kiránduláson
57 őszétől régészet–történelem szakos lettem, a könyvtár szakot leadtam. Az egyetemi élet jó volt, rengeteg órával. Bár Szabó Árpádot nem engedték tanítani, de folytatódtak Benedek Marcell és Füst Milán órái. Tehát ilyen kvázi szabad bölcsész életet éltünk, összevissza behallgatásokkal. Vayer Lajosnál művészettörténetet hallgattunk elég sokáig, és Fülep Lajos is tartott órákat, amelyekre mi is bejárhattunk. Tehát továbbra sem korlátozták a népszerű órák látogatását. A vallási szerveződéseket ugyan feloszlatták, de azokban az években voltak kispap évfolyamtársaink, 56 után engedték, jártak hozzánk többen is. Például Borián Tibor, aki később hosszú ideig igazgató is volt a piaristáknál. Oda is kellett tanárokat képezni, és azok óhatatlanul hatással voltak az évfolyamtársakra is. Emlékszem rájuk, és a tanárainkra is, akikről tudtuk, hogy ki a vonalasabb, ki kevésbé. Léderer professzornő például Borián Tibort úgy szólította, hogy a "kispap elvtárs". De "kispap elvtárs" nagyon jó tanuló volt, nem lehetett kikezdeni. Nagyszerűek voltak a régészeti tanszék kirándulásai. Azt hiszem, hogy nekünk speciálisan nagy szerencsénk volt ezzel a három diák, hat professzor felállással, mert akkor Banner János volt az ősrégészeti, Oroszlán Zoltán az ókortörténeti és László Gyula a középkori tanszék vezetője. Akkor kezdett tanítani Mócsy András római koros és Bóna István népvándorlás koros régész. Abban az időben Banner, Oroszlán és László Gyula csak keveset ásott már, de a két fiatal benne volt az ásatásokban. Még az egyetemi évek alatt elkezdődött a Dunakanyar-program, számunkra az nagy lehetőség volt, hiszen ott meg kellett csinálni az előkutatást. Ez azt jelentette, hogy aki élt és mozgott, a Dunakanyarban dolgozott, mindenki szerválta magának az egyetemistákat, és ásott. Törvény rögzítette, hogy a régészeti emlékek védettek, és annak függvényében, hogy mi kerül elő, lehet vagy nem lehet, vagy milyen mértékű beruházásokat lehet végezni. Az előkutatás az egész Szentendrei-szigetet, Esztergom környékét, a Dunakanyart érintette. Ez jelentett gyalogos terepbejárást és nagyon sok ásatást. Akkor kerültem munkakapcsolatba Póczy Klárával, aki minden szempontból fantasztikus ember volt. Ő nemcsak arra tanított meg, hogy mit lássak a földben, hanem arra is, hogyan kell bánni egy ásatáson azokkal a fizikai munkásokkal, akikkel együtt dolgozom, akinek valamilyen információt át akarok adni. Ekkor ismerte meg az ember a kutatandó témákat és a leendő kollégáit is. Mi asszisztensi munkát végeztünk. Nekünk kellett csomagolni a leleteket, ráírni a feliratot, megcsinálni a rajzot vagy felügyelet mellett a metszetrajzot. Az akkori hivatalos tudománypolitika támogatta ezt a tevékenységet. Az ásatások, a felderítések is tervezetten folytak. Még mi, egyetemisták is kaptunk fizetést. 59-ben letettem a záróvizsgát, befejeztem a negyedévet, és államvizsga előtt gyakornokként a Nemzeti Múzeumba osztottak be Kolba Judittal együtt. Akkor kellett megírni a disszertációt. Én ókori témát választottam: A nők jogi helyzete Pannóniában a feliratos emlékanyag alapján. Az első cikkem egyetemista koromban jelent meg az Antik Tanulmányok lapjain Uxor vagy coniux? címen.  
Római korosként próbáltam volna elhelyezkedni, de régészeti állást nem találtam. A Nemzeti Múzeumban mindenkit ismertünk, jóban voltunk velük, alkalmi munkát kaptunk tőlük, de álláshely ott sem volt. Másoltam pénzért leltárkönyvet a Nemzeti Múzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban is, és céduláztam a Műegyetemen Zádor Mihály építészettörténész professzornak a kandidátusi disszertációjához. Ő felajánlotta, hogy szól a műemlékeseknek, vigyek önéletrajzot. 1960 legelején behívott az Országos Műemléki Felügyelőség főigazgatója, Gólya József, akit mindenki csak Gólya elvtársnak hívott. Gólya elvtársat életemben akkor láttam először, de a műfaja nem volt számomra ismeretlen, mert úgy nézett ki, mint az ásatási munkásaim közül bárki. Háromtagú bizottság fogott vallatóra: az igazgató, a párttitkár és a személyzetis, egyikük sem szakmabeli. Elolvasták az önéletrajzomat, majd megkérdezték: „Az elvtársnő párttag?” Mondtam, hogy nem. „És az elvtársnő KISZ-tag?” Mondtam, hogy nem. „És lesz?” Mondtam, hogy az attól függ, előre kötelezvényt nem tudok adni semmire, de amit leírtam az életrajzomban, az igaz. Ennek alapján úgy látszik, hogy tetszettem nekik. A leendő főnökömet, Entz Gézát erre a megbeszélésre nem hívták meg, vagy nem ért rá, de nem volt ott, az biztos. És bent találtam magam a Műemlékvédelmi Hivatalban, a Budai Várban, és megkaptam Éri István elárvult rolós íróasztalát. Engem Éri helyére vettek fel, ő akkor ment el megyei múzeumigazgatónak Veszprémbe. Azonnal beosztottak Kozák Károly régész sameszának, és perceken belül Sümeg és Eger várában dolgoztam. Az nagyon jó és nagyon érdekes munka volt. A műemlékvédelem alighanem akkor volt a legjobb helyzetben. Az OMF 1956-ban lett önálló, volt tudományos osztálya, könyvtára, tervezési osztálya, végzett kivitelezést és szakfelügyeletet is, tehát komplex ellátást az egész problémakörre. Dercsényi Dezső művészettörténész professzor szervezte meg, akit ismertünk az egyetemről. A főmérnök Horler Miklós volt, a felügyeleti osztályon dolgoztak olyan emberek, mint Détshy Mihály építészettörténész. Szóval az egyetem folytatásába kerültem az Országos Műemléki Felügyelőségen, hasonlóan nyitott fejű, normális társulatba. Sümegen a vár ásatása már folyt, nekem ott a napi munkába kellett bekapcsolódni. Kozák Károly ásta, akinek először az asszisztense voltam, de ő többfelé dolgozott az országban, és hamarosan nekem kellett helytállni Sümegen.  
Akkor nemzetközileg elfogadott ajánlás szerint végezték a műemlékek helyreállítását. A leghitelesebb, a legrégebbi állapot megtalálására és minden létező külön periódus dokumentálására kellett törekedni.  Amikor ez elért egy bizonyos készültségi fokot, akkor lehetett tervezni, hogy mi az, ami csak a dokumentáció szintjén marad fönn, és mi az, amit helyre lehet állítani. Olyan is volt, bár kevés, hogy vissza kellett temetni. Az ásatás során előkerült tárgyak vagy a megyei múzeumba kerültek, vagy a helyi múzeumhoz. Vagy ha annyi került elő, hogy nem fért be a múzeumba, létre kellett hozni egy önálló múzeumot, mint például Diósgyőrben a vármúzeumot. Sümegen az akkori műemléki helyreállításoknak megfelelően megtörtént az „értelmező kiegészítésekkel ellátott” helyreállítás. Tehát nem új várat építettek, hanem fenntartható műemléket.  
Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség mint hivatal 56 és 59 között stabilizálódott, akkor alakult ki a rendszere. Szerintem az egyik legjobb és legfontosabb dolog, hogy 1976-ban megcsinálták a műemlékek jegyzékét. Később kiadták megyénként meg tájegységenként, de ez a kék kötet egy alapmű. Amíg csináltuk, rengeteget tanult mindenki. Például én korábban sosem jártam Baranya megyében, és most különböző építész kollégákkal többször is. Az volt még jó és fontos, hogy egységben volt a kutatás, a tervezés, a kivitelezés és a felügyelet. Körülbelül negyven évig tartott ez az egység, de utána sajnos teljesen szétzilálódott, napjainkra meg is szűnt. A rendszerváltás után a felügyelet a megyékhez került, és elvileg ugyan van kontroll, gyakorlatilag nem mindig.  
Czeglédy Ilona férjével és fiával
Tamás megszületett 62. február 10-én, és nekem azon az őszön, szeptemberben már dolgozni kellett. Akkor még nem Diósgyőrben, hanem Mátraverebélyen, a rá következő évben már Diósgyőrben. Mátraverebélyen a katolikus templom gótikus előzményeit tártam fel. A templom műszaki állapota rossz volt, el kellett végezni a helyreállítást megelőző régészeti kutatást, ekkor kerültek elő a gótikus előzmények. Ott Koppány Tibor kiváló építész kollégával dolgoztam együtt. Az ilyen típusú munkáknál a feladat házigazdája sok esetben maga a plébánia volt. A plébános kezdeményezte a munkálatokat, mert beázott a templom teteje, vagy más ok miatt. Bármilyen átalakításhoz, nagyobb javításhoz engedélyek kellettek, az engedélyekhez tervek, a tervekhez kutatás. Tehát a kutatással kellett kezdeni. Akkor létezett még előzetes szemle, amikor a tervező, a területi felügyelő és a leendő kutató kiment a terepre, megnézte, hogy mit lehet tenni, mennyire kell kipakolni a templomot ahhoz, hogy meg lehessen nézni az alatta lévő szintet, vagy milyen falkutatást kell majd végezni. Az ásatáshoz az embereket általában helyből alkalmazták, kb. hatforintos órabérért. A kivitelezők segítettek, például ha mélyre kellett ásni, kitámasztották az árkot, hogy be ne omoljon. A műemléki építésvezetőségek területileg oszlottak meg, onnan jöttek a kivitelezők. Náluk volt teherautó, létra, állványdeszka stb. Nekünk is kellett tudni metszetrajzot készíteni, de a régészeti csoporthoz tartozott technikusi végzettségű rajzoló. Fotóst is alkalmaztak a műemlékesek, de mi magunk is fényképeztünk. A legkimagaslóbb műemlékes fotós Dobos Lajos volt, egy Miskolcról Budapestre került tanárember. Csinálni kellett, és ha valamit nem tudtam, akkor kérdeztem, és az idősebb kollégák segítettek. Többnyire overállban jártunk, a fejünket bekötve, olyan nagyon föl se tűnt, hogy fiú vagy lány az illető. A mátraverebélyi elég gyors munka volt, augusztustól őszig tartott. Megtaláltuk a gótikus szentélyt – amit később helyreállítottak –, és feldolgoztuk a leleteket.  
Aztán jött Diósgyőr. Tavasszal kvázi oda kellett költözni hétfőtől szombatig vagy péntekig. Volt egy pici gyerekem, akinek a gondozását a férjem és a családja látta el – a szülei, a bátyja és Berta néni –, én hétvégi anyuka lettem. Menni kellett, nem volt más választás. Attila akkor fejezte be az egyetemet, az MMG-ben dolgozott, elég sokat kellett vidékre mennie. Akkoriban általában a huszonöt éveseknek megszületett az első gyereke. Ma ez legalább öt–tíz évvel később történik. Ahol nem voltak olyan családtagok, akik segítettek, ott maradt a bölcsőde, az óvoda. Tamás egyáltalán nem járt bölcsődébe, óvodába sem túl sokat. 66-ban a család összedobott annyit, hogy a Liptó utcában egy akkor épült házban tudtunk venni egy kis lakást – egy szoba, két félszoba –, így a Szobránc utcából, az utált társbérletből elmehettünk.  
A diósgyőri várrom az ásatások előtt
 Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.  
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés. 
Még egy dologba belefolytunk, abba jórészt Karcsi személyes szakmai múltja játszott bele. Akkor épült a diósgyőri lakótelep, helyi építészek tervezték, akikkel volt szakmai kapcsolatunk, így a városrendezési tervbe is belecseppentünk, a vár a város részévé kezdett válni. 1968 augusztusában, László-napkor, nem sokkal 20. előtt egy tanácsülésen eldöntötték, hogy megalakul a Diósgyőri Vármúzeum, és a városi tanács lesz a gazdája. Egyértelművé vált, hogy azt az egészet valakinek vinni kell. Akkor jött az ajánlat a városi tanács elnökétől, hogy kiutalnak nekem egy lakást, menjek oda lakni, és városi alkalmazottként legyek a vármúzeum vezetője. Kijelöltek még egy gazdasági vezetőt és egy adminisztrátort, így lettünk hárman. Mindennek az anyagi háttere úgy állt elő, hogy a városi tanács intézményét, a Miskolci Galériát szervezetileg összevonták a vármúzeummal, így összeadódtak a lehetőségek. Addigra a nehéziparból annyira elegük lehetett a városi vezetőknek, hogy valamit a kultúrának is adni akartak. Lett a városban egy hely, ahol „kultúrkodni” lehetett. A város már nem nyűgnek, hanem értéknek és lehetőségnek tekintette a várat. A 68-as megnyitóra építettek egy téglabódét, hogy legyen jegykiadó pavilonunk is. De akkor még nem volt belépőjegyünk, egy uborkásüvegbe lehetett bedobni az adományokat. A megnyitón Vaszy Viktor vezényelte a Kékszakállú herceg várát, Palánkay Klára énekelt. És tovább bővültünk. Az építészeknek Budapesten már volt saját szervezetük, az Építőművész Szövetség, a miskolci építészek, várostervezők kezdeményezésére pedig a Miskolci Galériában – a vármúzeum és a galéria mellé – megalakult a Művészklub. Egy ideig páncélvonatunk is volt. Az úgy történt, hogy a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára csináltak Salgótarjánban egy páncélvonatot, benne egy kiállítást. Ezt a szerelvényt elhozták Miskolcra, az állomás előtti téren kiállították, és nekünk kellett adni a teremőrt. 1971 decemberére újabb intézményrésszel gyarapodtunk, megkaptuk a Petró-gyűjteményt. Petró Sándor orvos a városnak ajándékozta nagyon értékes műgyűjteményét, annak fejében, hogy bemutatják. Akkor ürült meg a Kossuth utcai épület, ott helyezték el a Petró-gyűjteményt.
 Kiderült, hogy a távházasságom nem folytatható. Miután Miskolcon lett egy lakásom, nem egy voltam a tizenegyes társbérletben, azt választottam. 63-tól 68-ig mindig hazajártam, ők viszont nem jártak Miskolcra. A Liptó utcai lakás 66-ban lett meg. Én ott másfél évet laktam, de az már problémás volt, éreztem, hogy nem tart örökké. Tulajdonképpen balhémentes, lassú, fokozatos megszűnés volt. Attila nem akart vidékre menni. Tamás hatéves volt, amikor elváltunk, akkor került iskolába. Az Arany János-iskolába járt, az 59-es villamossal, az apja kísérte, és egy nagyon barátságos néni kinézte őket magának. Az Apor Vilmos téri templom melletti vendéglőbe hívott meg Attila, és elmesélte, mi történt, mit szólok hozzá. Mondtam: tegnapelőtt vedd el! És így is történt. Tamás is kedvelte Annát, talán egymást nézték ki. Lehet, hogy Anna öntudatlanul ráérzett arra, hogy neki nem lehet gyereke. Ők ott maradtak a Liptó utcai lakásban. Anna három éve halt meg, Attila 2005-ben.  
Tamással változatlanul találkoztam, minden hétvégén jöttem Pestre. Amikor az édesanyám egyedül maradt, a téli időszakban az ő lakásában is tudtunk együtt lenni, a nyarakat meg Tamás is Miskolcon töltötte. Tetszett neki, ott ő volt a kedvenc. A toronyház akkor épült. Nagy Zoltán tervezte, és ő javasolta, hogy ott kérjek lakást. Jó volt benne élni. Ha kinéztem az ablakon, csak zöldet láttam meg virágzó fákat. A közelben, a Sajószentpéteri úton volt egy könyvtár, tehát kulturálisan is rendben volt. Egy nagy szoba és két félszoba hetven négyzetméteren, a legfölső emeleten, a konyha kicsi és sötét, inkább főzőfülke. Egy dologot nem szerettem, a zajos központi fűtést. Oda minimális bútorral mentem, szinte nullából rendezkedtem be. Tanácsi lakás volt, megkaptam 68-ban, és 74-ben sikerült lelépéssel továbbadni. Nem eladni, mert nem az enyém volt, csak átadni a bérleti jogot. 
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!”   Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.  
Az életem úgy alakult, hogy általában hétévenként valami jelentős dolog történik benne. Számomra az egyetem folytatásaként megélt Országos Műemlékvédelmi Felügyelőségen eltöltött intenzív évek érdemben 60-tól 67-ig tartottak, és belefordultak Diósgyőrbe. Azt lehet mondani, hogy az egyik nagyon fiatalon kapott munka meghatározóvá vált az életemben. Munka közben magánemberileg is összefonódtunk a diósgyőri vár tervezőjével, Ferenczy Károllyal, a nálam 13 évvel idősebb, tehetséges, de nem egyszerű természetrajzú építésszel, akinek a megítélése saját hivatalán belül is kettős volt. Sok mindenért becsülték, és sok bajuk is volt vele. Az egyik válóok Károly lett, de valójában nem ő volt az érdemi ok. 68-ban elváltam, és 70 szeptemberében törvényes házasságra is léptünk Ferenczyvel, viszont nem laktunk együtt. Ő maradt Pesten, én Miskolcon, továbbra is ingáztunk. 75-ben a Vincellér utcában szerzett egy kis lakást. Az az övé volt, laktam ugyan benne egy ideig, de bejelentve nem voltam. Többek között azért sem, mert közben édesapám megözvegyült, és mivel tanácsi lakásban lakott, praktikus volt oda, a Szűz utcába bejelentkezni. Nekem nem is nagyon jutott volna eszembe, de Karcsi kitalálta, hogy el is kell válni ahhoz, hogy lakásjogosultságom legyen. Közös megegyezéssel elváltunk, de még két évig a Vincellér utcában laktam. Nem illettünk mi össze tulajdonképpen. A munka meg még egy csomó dolog összekötött, de több minden sosem volt együtt, ami csak az együttlakáskor derült ki. Az történt, hogy az édesapám egyre kevésbé tudta magát ellátni, és eljött egy olyan pont, amikor átköltöztem a Szűz utcába, a papámhoz. Karcsi egy darabig járt látogatóba, megpróbált vejként viselkedni, apám viszont nagyon ambivalensen viszonyult hozzá. Egyik férjemet se szerette, ő jobban látta kívülről, hogy melyikkel mi a hézag.  
Nem voltam még alkalmas sem életkorilag, sem tapasztalatilag arra, hogy lássam, micsoda fantasztikus feladat Miskolc. A harmincas éveim elején, közepén voltam, a krisztusi korban, elég jó kis felelősséggel. Minden nap megszülte a maga teendőjét, és csináltam. Számomra így visszatekintve az is érdekes, hogy az a négy különböző terület egységet tudott alkotni. De azért mégiscsak a régészet maradt a szakmám, és az lett a folytatás is. Azért tudhattam megfelelni a miskolci elvárásoknak, mert az egyetemen nagyon jó képzést kaptam, a szaktárgyak mellett tanultam művészettörténetet, és több barátom is volt a kortárs művészek, művészettörténészek között. Akkoriban a kultúrpolitika is támogatta a sokféleséget. Biztos, hogy másnak nem jutott volna eszébe odahívni Ország Lilit a vármúzeumba kiállítani, de én olyan barátokkal és ismerősökkel rendelkeztem, akik természetesnek tartották, hogy Lili munkáit kiállítsuk. S. Nagy Katalin végzett művészettörténész városszociológiai vizsgálatra jött Miskolcra, ő ismerte Lilit, összehozott vele. Én felmértem, hogy ez olyan dolog, ami megvalósítható. A miskolci Déryné utcai épületben egy helyen volt a galéria, a művészklub, a könyvtár, közel a színház, ismertük a színészeket, a rendezőket, a zenészeket. A szimfonikus zenekar, élén Mura Péterrel, a galériában tartotta a próbáit. A város szellemi életének a központjában voltunk. Külfölddel is tartottunk kapcsolatot, elsősorban a lengyelekkel, azokkal a városokkal, amelyekkel Miskolcnak testvérvárosi kapcsolatai voltak, Katowicével például. Tehát sok lengyel művész látogatott Miskolcra, és magyarok is mentek Lengyelországban. Feledy Gyula grafikus Krakkóban tanult, ő is hozta az ismerőseit. 
Feledy ismertetett össze Demeter Pista bácsival is. Amikor mi a dili kellős közepén éjjel-nappal készültünk a Diósgyőri Vármúzeum átadására, Feledy egy este megjelent a kis Trabantjával, és azt mondta, hogy elvisz minket egy kis kikapcsolódásra. Négyünket – Ferenczyt, két másik régész kolléganőt és engem – bepakolt az autójába és kivitt Sajószentpéterre, ahol a plébánián pislákolt a fény, és Demeter Pista bácsi nem ornátusban, hanem fürdőköpenyben fogadott bennünket. Kiváló pálinkát kínált, és beszélgettünk. A Demeter-ügy számomra tényleg meghatározónak bizonyult. Nagyon szép, érdekes, izgalmas, de rettenetesen fárasztó volt az a 68-as átadási menet. Ebben az egyik legkedvesebb emlék ez a sajószentpéteri este. Pista bácsi teljes természetességgel fogadott a régi plébániaépületben, amely dugig tele volt könyvekkel és képekkel, amelyeket ő alkotott. Bácsinak hívtuk, de még fiatal volt, ötvennégy éves. 76-ban már meghalt, hatvankét évesen, merthogy égette néhány végén azt a gyertyát, de jól tette. Én nála otthon éreztem magam. Harmincvalahány évesen, fiatal anyaként teljesen egyedül voltam, és Sajószentpéterre bármikor kimehettem a Sajószentpéteri kapuban lévő lakásomból. Pista bácsi is gyakran jött föl hozzám. Azt mondogatta, hogy Miskolcon neki a Szentpéteri kapuban van Európa. Nekem meg Sajószentpéter volt az otthon. Vittem oda boldog-boldogtalant, barátokat, ismerősöket. Mindenről lehetett vele beszélgetni. Ő nemcsak pap volt, hanem nagyon művelt ember, verset írt, festett, és értett a népi gyógyászathoz is, mindenre volt nála orvosság. Feledy azért is vitt oda engem, hogy majd csináljuk kiállítást Pista bácsinak a vármúzeumban vagy a galériában. Hamarosan lett is komoly életmű-kiállítása a galériában. Pista bácsi már fiatalon is nagyon ügyes volt, de a papokat szokták szabályozni, hogy most ezt csinálhatod, azt meg nem. Ő kamaszkorában jól beindult, aztán évtizedekig nem festett, és negyvenhat és fél éves korában – ezt ő jól leírja – az önkifejezés eszközeként újra elkezdett festeni, eléggé jó hatásfokkal. Több kiállítást is rendeztünk neki. Sokakkal alakult ott barátság. Például Haris Lacival, a filmes Gulyás testvérpárral. A kisebbik, Gulyás János Miskolcon járt egyetemre, akkor ismerte meg Pista bácsit. Gyula járt művészettörténet szakra, őt ismertem az egyetemről, János pedig operatőrséget tanult. Ők ketten 68-ban díjnyertes filmet csináltak Pista bácsiról Elnevezték prófétának címmel. A filmet a várban mutatták be. Ország Lili akkor a megtűrt kategóriába tartozott. 1972-ben Németh Lajos nyitotta meg a Labirintus-sorozatát bemutató kiállítást a várban, és jó kritikák jelentek meg róla. Rendeztünk kiállítást a Nyugat-európai Iskola festőművészeinek a galériában, Kondor Bélának a képtárban, Gerlóczy Sárinak is a galériában, és még többeknek. Elfogadták őket, vagy inkább nem ellenezték. A helyi művészek is kiállíthattak, a grafikai biennálék pedig már jó pár évvel korábban elindultak. Németh Lajosnak kifejezetten hálás lehetek, mert ő nagyon felpártolta az ügyet. Ő képviselte a modern szemléletet. A helyiek közül akkor volt virágkorában Feledy Gyula, Seres János, Csabai Kálmán, Kunt Ernő, az öreg Kunt, aki nagyon karakteres fickó volt mind emberileg, mind művészileg. Aztán az építészek. Sok Ybl-díjas építész élt ott. Nagy Zoltán, a Horváth házaspár, Horváth István, aki a megyei könyvtárt építette. És kialakult egy fiatal értelmiségi, művészkedvelő társaság is. Akkor valóban beindult egy szellemi pezsgés Miskolcon. 
A Júlia-tours egy becenév, amit mi találtunk ki. A lelke és szervezője Rajk Júlia, Rajkné Földi Júlia volt, aki az Országos Levéltárban dolgozott. Egy összeszokott társasággal, levéltárosokkal, műemlékesekkel szervezett külföldi utakat. 1969-ben Détshy Miska barátunk szólt, hogy csatlakozhatunk az egy hónapig tartó franciaországi útjukhoz. Júlia megszervezte az Országos Levéltár szakszervezete nevében, így nem jött velünk hivatalos IBUSZ-ember, aki esetleg kifigyelhetett volna minket. Júlia Détshy Miskával közösen állította össze a 69-es programot. Détshy, a kiváló építészettörténész jól tudta, hogy mit érdemes megnézni. Júlia tudott jobban franciául, és kapcsolatai is neki voltak Franciaországban. Jó barátja volt Károlyi Mihályné Andrássy Katinka Vence-ban. Úgy mentünk, hogy Vence-ban is megálltunk, és Károlyiné megvendégelte a társaságot. Júliának voltak francia levéltári kapcsolatai is. Az egyik francia levéltáros a vidéki kastélyában (amelyik történetesen egy hintómúzeummal volt egybekötve) hatalmas fogadást adott a hintómúzeum aulájában. Igencsak megadták a módját. Emlékszem, hogy a bejáratnál ott állt a háziasszony, és fogadásképpen mindenkinek adott ajándékba egy pávatollat, onnan a birtokról, máig megvan. Meghatározó élmény, hogy Párizsba éjszaka érkeztünk. Miska jól ismerte Párizst, több órán keresztül csak buszoztunk, és elmagyarázta, hogy mit érdemes megnézni, ha majd járjuk a várost. Nyár lévén, kollégiumokban laktunk, és vittünk magunkkal élelmiszert is – főleg konzerveket –, mert a hetven dollárból sokra nem tellett. Hatezer kilométert tettünk meg két gépkocsivezetővel, akiket Júlia már ismert. Megnéztük a Loire-völgyi kastélyokat, és elmentünk egészen Aix-en-Provence-ig. Ezen a franciaországi úton részt vett Radnóti Miklósné, Fanny, akit addig csak költeményekből ismertünk. Ott volt Havas Endréné is, akinek a férje Rákosi börtönében tűnt el, Júlia férjét pedig Rákosi végeztette ki. Az egyik meghatározó élményem Rouenban volt. Júliának megsérült a lába, rögzítőkötést tettek rá, nem tudott mozdulni, valakinek mindig ott kellett maradni vele a szálláson. És ezek a nagy magyar özvegyek ott felszabadultan beszéltek az égvilágon mindenről, a múltjukról, a sorsukról. Akkor szembesültem közelmúltunk történelmével, legalábbis élőben. 1972-ben jött a görög út. Ezen részt vett Karcsi, Tánczosék és Méreiék is. Tánczosékkal és Méreiékkel tartós kapcsolat és barátság alakult ki. A következő volt 75-ben a spanyolországi út, a 78-as pedig az angliai, arra elvittük már Tamást is. Azért mentünk háromévenként, mert csak háromévente lehetett hetven dollárt beváltani utazásra. De azért többek tudtak rokonoktól, ismerősöktől vagy esetleg máshonnan szerezni maguknak egy kis pénzt. A buszköltséget forintban fizettük. Arra igen jól emlékszem, hogy a francia utunknál 6000 forintba került az útiköltség, az akkor nem volt egy falrengető összeg. Nyáron mentünk, kaptunk olcsó diákszállást, amit valutában kellett fizetni. És vittük itthonról a száraz élelmiszert.  
Közben megpróbáltam visszakerülni a Műemlékvédelmi Felügyelőségre is, de az az ajtó bezáródott. Egyszer Éri István felesége, Éri Gyöngyi – aki a diósgyőri ügyeket is jól ismerte – szólt, hogy megalapították a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ nevezetű intézményt, amely egy köztes szerv a minisztérium és a múzeumok között. Tulajdonképpen a múzeumi középkáderek képzésére hozták létre, mindannak a pótlására, ami addig hiányzott a múzeumi területről, mint például a restaurátorképzés. Aki ügyes volt, bütykölgetett, belőle lett a restaurátor. Nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközileg is téma volt, hogy a restaurátorok főiskolai végzettséggel rendelkező szakemberek legyenek. Azóta már van nemzetközi szervezetük is. Akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán csak festő-restaurátorokat képeztek, tárgyrestaurátorokat nem, pedig a fém, a fa, a textil nagyon jelentős területe a múzeumi szférának. Az MRMK-nak tehát a restaurátorképzés megszervezése volt az egyik fő feladata, és hozzá restaurátorműhelyek kialakítása. A másik a módszertan, például fotósok, közgyűjteményi kezelők, kiállítás-rendezők képzése. Az én dolgom volt a tanterv összeállítása a középkáderek szakmai képzéséhez. Múzeumi kiadványok is tartoztak hozzánk, például a Múzeumi Közlemények, és nemzetközi szemináriumok szervezése is. A múzeumok korábban nem láttak el közművelődési feladatokat, csak a gyűjtés, az őrzés és a bemutatás tartozott a feladataik közé. Közvetlenebb kapcsolatot csak ekkortájt kezdtek kialakítani a látogatókkal. A múzeumok vegyesen fogadták a tevékenységünket. A vidékiek jobban örültek neki, mint a fővárosiak, hiszen nekik a továbbképzések nagy segítséget jelentettek.  
Az MRMK 73-74-ben alakult. Éri, az intézmény kigondolója és vezetője beindította a munkát, maradt a főnök, de egy évre elment Amerikába tanulmányútra. Valakinek „vinni kellett a boltot”, és én kerültem oda Éri helyettesítésére. Amikor visszajött, a módszertani osztálynak lettem a vezetője. Később, amikor már beindult az üzem, kialakultak a munkakörök, akkor tudtam befejezni a disszertációmat, mert ahhoz, hogy ezt az állást el tudjam látni, meg kellett szakítanom az aspirantúrát. A védést már az MRMK kebeléből csináltam.  
Szerencsésen jött össze, mert a dolgozat befejezéséhez sikerült úgy kivennem szabadságot, hogy voltak hónapok, talán egy fél év is, amikor hétköznap is otthon tartózkodtam a Vincellér utcában. Dolgoztam, és Tamás odajött az iskolából. Akkor kezdtünk el igazán beszélgetni, voltak kérdései, meg akart ismerni embereket. Jókor adódott, hogy egy kicsit többet tudtunk együtt lenni. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett, hogy a kamaszodó fiammal együtt lehettem.  
Az MRMK a Népligetben volt, szemben a Planetáriummal. A hatalmas szecessziós épület korábban a Széchenyi István Gimnáziumnak, majd a Néprajzi Múzeumnak adott helyet. Körülbelül harmincan dolgoztunk ott. Volt restaurátor osztály, módszertani osztály, elég komoly könyvtár és gazdasági részleg. Számba kellett venni a magyarországi múzeumokat és azoknak a jogi helyzetét is. A nagy országos múzeumokkal nem volt különösebb baj, de például rendezni kellett az egyházi gyűjtemények státusát. Több olyan gyűjtemény is létezett már, például a sárospataki, amelyik még nem rendelkezett hivatalos okirattal. Ezt is megoldottuk.
Nagyon érdekes dolog volt a Tájak – Korok – Múzeumok program, amelynek a gazdája lett az MRMK, de a kitalálója, a kezdeményezője nem mi voltunk, hanem Zákonyi Ferenc Veszprém megyei „idegenforgalmász”, akivel Éri jól együttműködött a veszprémi korszakában, és a helyi kezdeményezést később sikerült beemelni az MRMK profiljába. A lényege az volt, hogy az ország különböző tájairól és múzeumairól jelenjenek meg rövid, tömör kiadványok magyar és idegen nyelven. A program mozgalommá nőtt, klubok szerveződtek, pecséteket lehetett gyűjteni a múzeumlátogatáskor, és ha elértek egy bizonyos mennyiséget, jutalmat kaptak. Amikor 1992-ben nyugdíjba mentem, a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ profilja úgy alakult, hogy inkább a Tájak – Korok – Múzeumok szervező bizottsága lett, és Éri egy időre visszahívott. Akkor konkrétan rész vettem a nyolcszázhatvan kis könyvecske egy részének a szerkesztésében. Szerzőként korábban is, most pedig szerkesztőként. 
Czeglédy Ilona munka közben
 A Központi Régészeti Adattár a Nemzeti Múzeumban, illetve az egész országban valaha is folytatott ásatások dokumentációját, írásokat, naplókat, rajzokat, fotókat őriz. Bekerülnek hagyatékok is, néhai kollégák feldolgozatlan kéziratai és hasonlók. Az én időmben sokan jöttek a fotógyűjteményt kutatni. Filmet akkor még nem őriztünk. Én elsősorban a hagyatéki ügyekért voltam felelős. Így kerültem újra kapcsolatba a Csalog családdal. Miután Csalog Jóska bácsi, aki régész és etnográfus volt, meghalt, a múzeum megvásárolta, majd feldolgozta a hagyatékát. Az adattárba került Soós Ágnes népvándorlás koros régész hagyatéka is. A Nemzeti Múzeumból volt egy visszacsatolás Siklósra. Lehetőségem nyílt arra, hogy az általam korábban ásott, de nem teljesen feldolgozott siklósi anyaggal még foglalkozzam. Jártam le Siklósra, és a pécsi múzeumi szervezettel is intenzív kapcsolatba kerültem akkoriban. Aztán bejött egy újabb terület, a sárospataki szakfelügyelet. Az új megbízásom alkalmat adott arra is, hogy szabadidőmben besegítsek az egyházi gyűjtemény munkájába, főleg a szervezési dolgokba. A múzeumi munka tíz évig tartott, 82-től 92-ig. 
Collegium Hungaricum, Róma
 A nemzeti múzeumbeli időben igazán egy érdemi és nagy külföldi utam volt, a kéthónapos római ösztöndíj 1990-ben. Szakmai záróeseménnyé is vált az életemben, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A Magyar Intézetben, a Via Giulián, a virágpiac közelében laktam. A Tevere-parti gyönyörű palota régóta a magyaroké, és egy épületen belül van egyházi és világi rész. Sokan jártak ott, a hatvan körüli papgeneráció jelentős része kapott oda ösztöndíjat. Az volt a tervem, hogy a déli területre megyek, Nápoly környékére, megnézni a diósgyőri vár műemlék testvéreit. Roberto Di Stefano építészprofesszornak személyesen akartam elvinni a könyvemet, de ellopták a táskámat. Megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor megyek. Meg is érkeztem, telefonon egyeztettük a találkozó időpontját. Délben az üzletek bezárnak, a nápolyiak sziesztáznak. Gyanúsan üresek lettek az utcák, de én csak sétálgattam Nápoly egyik fontos utcáján, vállamon a táskával. Mögöttem elsüvített egy motor két emberrel, a hátsó belekapaszkodott a táskámba, letépte a vállamról, engem pedig fellökött. A fényképezőgép maradt a kezemben, a tantusz és a telefonszám. Találtam egy félig lehúzott redőnyű könyvesboltot, oda betántorogtam, azok segítettek eljutni a rendőrségre. Felhívták a professzort is. Ő sajnálkozott, hogy milyen borzasztó, felajánlotta, hogy legyek a vendége, de mondtam, hogy nem, én azonnal visszamegyek Rómába. Ő kiküldött egy tanársegédet, aki megvette a jegyemet, hozott nyugtatót és ennivalót. Estére Rómában voltam. A könyvügy viszont nem záródott le, mert két hétre rá Vincze Ildi és Rosenbaum Sanyi jött Rómába, megkértem őket, hozzanak egy újabb kötetet, úgyis készülnek Nápolyba, majd ők elviszik. Megvolt a közös programunk, ők elindultak reggel Rómából, és kora délután újra feltűntek a ház előtt. Kiderült, hogy az autójukat kirabolták, eltűnt a könyv is. Úgyhogy a maffia két darab magyar nyelvű A diósgyőri vár című könyvet kaparintott meg. Egy harmadikat itthonról elküldtem Di Stefanónak postán. A római ösztöndíj idején megismertem Szőnyi Zsuzsát, Szőnyi István festő lányát és a Triznya-kocsmát. A többiekkel együtt szombatonként meghívott vacsorára. A mindenkori ösztöndíjasok közül sokakat látott vendégül. Én még találkoztam a férjével is, Triznya Mátyással. Matyi grafikus és festő volt, 93-ban halt meg. Ők a háború után úgy döntöttek, hogy nem tudnak itt élni, és elmentek. Matyi jól beszélt angolul, Zsuzsa az iskolában latint tanult, az olasz könnyen ment neki, ebben otthonosodott. Matyi bekerült a filmgyártásba, évtizedekig a Cinecittában dolgozott, Zsuzsa pedig a Vatikáni Rádiónál. Sajnos gyerekük nem született. Ezért is jött vissza Zsuzsa a Matyi halála után.   
1992-ben nyugdíjba mentem. Abban az időben ez így ment, betöltötted az ötvenötödik éved, nyugdíjba mégy és kész. Nem is terveztem tovább maradni. Nekem akkor már – öntudatlanul vagy félig tudatosan – Sárospatakon volt a bázisom, ahová továbbra is utaztam, csak már nem nemzeti múzeumi kiküldetésből. Füleptől a Rákóczi Múzeum szakfelügyeletét örököltem, de Sárospatakon más is volt, Kuklay Tóni és a katolikus gyűjtemény, ahol önkéntesként korábban tettem már néhány dolgot. Kuklay Tónival 63-ban ismerkedtem meg, rögtön a szabadulása után, a barátnőm, Molnár Vera ásatásán. Tónit 56-os ténykedése miatt ítélték el, és hosszú időre eltiltották a papi tevékenységtől. Évekig fizikai munkásként dolgozott, de közben létrehozta a katolikus egyházi gyűjteményt. A hatvanas évek végére már restaurátorműhelyük is volt. Az egyházi gyűjtemény restaurátorai dolgoztak a Diósgyőri Vármúzeumnak is, ők állították helyre Déryné zongoráját. Tóni ajánlott kádereket is, például idegenvezetőnek Urbán Jóskát, akit eltanácsoltak a papneveldéből, viszont nagyon jó, több nyelven beszélő idegenvezető lett belőle a diósgyőri várban. Patakon tehát volt a vár, az egyházi gyűjtemény, és beszivárgott a Conditio Humana Alapítvány, mert Tóni nemcsak tárgyakat gyűjtött, hanem embereket is maga köré. 1973-tól már Körömben is, miután engedélyezték a papi működését. A nyolcvanas évek közepén megkeresték őt a Pető Intézetből, mert nyaralóhelyet kerestek a gyerekeknek. Barnás Ágnes volt az első, aki Pető-intézeteseket vitt nyaralni a plébániára, és ez igen jól sikerült.  
A Conditio Humana Alapítvány logója
 A Conditio Humana Alapítvány az egyik legkorábban alakult civil szervezet. Az ötlet Gulyás Gyuláék lakásán született meg 1989-ben, majd telefonáltak, hogy engem választottak meg titkárnak. Én a műemlékes múltam miatt lettem alkalmas, tudták, hogy járom a vidéket, ismerek olyan elhagyott épületeket, üresen álló plébániákat, amelyek felújítására lehet pályázni. Nem tudom, hogy melyik házra mennyit, de elég sok támogatást nyertek hivatalos, állami pályázatokon. Tíz évig menedzseltem az alapítványt. Ismertem embereket, épületeket, tudtam, hogy kit lehet felkérni esetleg ingyen vagy kevés pénzért tervezésre, műszaki ellenőrzésre. A kapcsolati tőkémet hasznosítottam. A pályázatokon kívül a legkülönbözőbb emberek támogatták az alapítványt. Például a barátaim, a Sipka házaspár. A legelképesztőbb történet az Aranka nénié, aki olvasott Kuklay Tóniról az Új Emberben, bement a plébánosához, hogy hozza össze őket, és felajánlotta a sashalmi házát. Azt ugyan nem tudták használni, de értékesítették, és az ára beolvadt az alapítványba. Ili néni, egy nyugdíjas tanárnő pedig a kis nyugdíjából küldött havonta bizonyos összeget az alapítványnak, és eljött a rendezvényeinkre. Tehát a civil mozgalomban van erő, van fantázia, van lélek. A máltaiak is sokat segítettek. A girincsi nyugdíjas otthonba befogadták a téli programokat, a karácsonyi ünnepségeket. Volt ott színielőadás, Tóni-előadás, kis mise, nagy mise. A Ládafia bábszínház például egészen minimális pénzért jött el minden évben. Azt Sipka Juli vállalata támogatta.  Az alapítvány a középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekeknek és a szüleiknek segített. A fogyatékosok foglalkoztatására, fejlesztésére akkor is léteztek intézmények, de a többségük nyáron bezárt. Az alapítvány elsősorban ennek a helyzetnek a megoldására jött létre. Hogy a szülőknek is legyen egy kis szabadságuk, egyetemi hallgatók és végzős gimnazisták vállalták a gyerekek nyaraltatását. Így került be az alapítványba Geiger Móni, aki most az „utódom”, vagy Atzél Réka. Ők ismerték a gyerekeket, mert nemcsak a nyaraláskor találkoztak velük, hanem az évközi programokon is. A nyaraltatásra alkalmasak voltak az elhagyott plébániák, elsősorban a girincsi. A girincsi fogyatékosok otthonában is szívesen fogadták a mi gyerekeinket. Természetes, familiáris légkörben zajlottak a programok. A gyerekek részt vettek a miséken, de semmi sem volt kötelező. Egy ausztráliai, magyar gyökerű, de magyarul már nem is tudó pszichológusnő hallott rólunk, meg akart ismerkedni velünk, és eljött a táborba. Nem vallásos ember, de részt vett az egyik girincsi misén, amit repülős misének nevezett el, mert a gyerekek a mise alatt szabadon mozoghattak. Akik ezeknek a gyerekeknek miséztek, alkalmazkodtak hozzájuk, nem akarták megregulázni őket. 
Szent Erzsébet Ház, Sárospatak
1996-ban Patakon megalakult az Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaság, amely átmenet a szociális és a tudományos tevékenység között. A társaságot egy Németországban élő magyar házaspár hozta létre. A feleség történetesen Kopp Mária osztálytársa és barátnője, Szathmáry Király Johanna, a férje Horváth Tamás mérnök. Ők késői disszidensek, a hetvenes években maradtak kint. Látták a sárospataki történelmi meneteket, hallottak a sárospataki kezdeményezésről és eldöntötték, hogy megalakítják a Szent Erzsébet Társaságot. Szerény eszközökkel, de ma is működik a sárospataki Szent Erzsébet Házban. A Szent Erzsébet Ház egy alapítvány, pünkösdkor ők szervezik a történelmi menetet – Erzsébetet pünkösdkor avatták szentté –, de sok mást is csinálnak, ruhaosztást, ebédbefizetést és egyéb segítségnyújtást a szociális szférában. A Szent Erzsébet Ház ad otthont a Római Katolikus Egyházi Gyűjteménynek is, mióta a plébániáról átköltöztették. Az épület korábban elemi iskola volt. A háború után ott tanított Kuklay Tóni apukája, miután átkerültek Csapról. Ebben a házban vannak a gyűjtemény raktárai, kiállításai, és egy jókora szobában tárolják a történelmi menet ruháit.  
Az üresen álló plébániák felújításába, komfortossá tételébe becsatlakozott a Bauorden, az Építőbarátok nemzetközi alapítvány is. Ezt nem Tóni szervezte, de befogadta. Az Építőbarátokat Majláth Edina hozta be Magyarországra. Ő is azoknak az asszonyoknak a sorába tartozott, aki a nyugdíjasságot nem összeomlás gyanánt élték meg, hanem a kreativitás forrásaként. Edina a házuk pincéjét szerezte meg karitatív célra. Ruhákat gyűjtöttek, ruha- és ebédosztást szerveztek, Betánia néven. Valahogy rájuk talált a Bauorden, és Edina lett a Bauorden-ügy egyik képviselője. Engem ő vont be az ügybe. Még aktív nemzeti múzeumi munkatárs voltam, amikor kitalálta, hogy jó leszek betegkísérőnek. A Máltai Szeretetszolgálat zarándoklatokat szervezett Lourdes-ba, és a kilencvenes zarándoklatra engem ajánlott be maga helyett. Így keveredtem el Lourdes-ba. Ezen a kiránduláson ismerkedtem meg Vecsei Miklós feleségével, Kingával. Tartottuk a kapcsolatot, és 92-ben, amikor nyugdíjba mentem, Miklóssal együtt eljöttek hozzám, és hívtak dolgozni a máltaiakhoz. Így kezdődött. 
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.  
Czeglédy Ilona unokájával
Ebben az évben nemcsak azzal kellett szembesülnöm, hogy átléptem a háromnegyed századot, hanem azzal is, hogy a fiam átlépte a fél évszázadot. Ebből az ötven évből hosszú évekig nem itthon élt, csak az ünnepekre jött haza. Tizenöt évig Brüsszelben dolgozott. Ő jogra járt az ELTE-n, és párhuzamosan végezte az esztétikát. A nyolcvanas évek végén két alkalommal, Soros-ösztöndíjjal elment Oxfordba, ahol jól megtanult angolul. 1992-ben a külügybe került. Onnan egyszer kiküldték Indiába egy diplomáciai kurzusra, azt nagyon szerette. Az első brüsszeli kiküldetését is a külügytől kapta, 95 szeptemberében. Részt vett abban a folyamatban, amelyik előkészítette Magyarország csatlakozását az EU-ba. Amikor megtörtént a belépés, őt az Európai Bizottsághoz delegálták. Előbb Balázs Péter, majd Kovács László kabinetfőnöke lett. 2010. január elsejével helyezték őt Budapestre az EU magyar képviselőjeként, különös tekintettel arra, hogy közreműködjön a soros elnökség lebonyolításában. Brüsszelben ismerkedett meg a feleségével, aki ösztöndíjasként tartózkodott kint. Az én legnagyobb örömöm, hogy most már hárman vannak. 2009. október 30-án megszületett Szűcs Tamás Áron.
 
Az interjút 2012-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
« Vissza a listához
Idős asszonyok
Készítés időpontja: 
1973

Gúth Zoltán 1929. november 1-jén született Maglódon. Apja felső kereskedelmit végzett, anyja titkárnő volt. Édesanyja korán meghalt, apja 1935-ben újra megnősült. A család a harmincas évek végén Vecsésre költözött. Az elemi és a polgári iskola elvégzése után kereskedelmi iskolába járt Budapesten, azt azonban már nem fejezte be. A második világháború végén mozgósították, légvédelmisként szolgált. 1948-ban Szibériába került kényszermunkára, két évet töltött a gulagon, majd négy és fél évet száműzetésben. Szibériában házasságot kötött, két gyermeke született, családja hazatérése után követte őt Magyarországra. 1955-ben munka közbeni lázításért négy hónap börtönbüntetésre ítélték – akkor a pécsi István bányában dolgozott. A forradalom idején a felkelők oldalán vett részt a harcokban. Családja 1956 után visszatért a Szovjetunióba. Megpróbálta követni őket, kétszer kísérelte meg átlépni a szovjet határt, mindkétszer elfogták, és elítélték. Szabadulása után Borsod megyét jelölték ki számára lakhelyként, Tiszaszederkényben (Leninváros, majd Tiszaújváros) telepedett le. Szovjet feleségétől elvált, újra megnősült, második házasságából három gyermeke született. Festőként dolgozott a városban, illetve szerte az országban. 1989-ben nyugdíjba vonult.

Gúth Zoltán
Maglódon születtem 1929. november elsején mindenszentekkor Gúth Zoltán Károly néven. A keresztapám volt Károly, így lettem Gúth Zoltán Károly. A családom történetéről a múltkorjában olvastam, mondjuk, amik papírok, iratok a kezembe kerültek, azok apámnak az iratmásolatai. Tudniillik 1940–41-ben minden magyar családnak igazolnia kellett, hogy az őseik között nincsenek zsidók. Jöttek a zsidótörvények stb., és apám elment Romániába, mert ott született, nem Romániában, az akkor még Magyarország volt, Sikulán, Arad mellett, Arad megyében. Nagyapám ott élt, Gúth Ádám, ő ott született. Nagyanyám, Sproch Mária, szász származású volt. Nagyapám Bajorországból való volt. Az ősei már az 1700-as években bekerültek. A nagyanyám szász volt, azok is Erdélybe keveredtek le, aztán jött Trianon, akkor visszajöttek, átjöttek Magyarországra. A család később költözött Maglódra. Az már egy másik ügy. Az anyai ágról nagyon keveset tudok, mert édesanyám hamar meghalt, még ötéves se voltam. Az édesanyámat Fodor Gizellának hívták. Hogy az ő szülei hova valósiak voltak, fogalmam sincs. Az édesanyám Mezőtúrban lakott. 
Apám gyönyörűen írt, rajzolt, festett. Én is. A fiam meg a gyerekeim is meg az unokám is. Nálunk mindenki festett, ez egy ilyen családi vonás. És apám gyönyörűen írt, rajzolt.Mivel az apám fölső ipari iskolás volt, neki automatikusan járt a karpaszomány, tehát a tiszti rang. Azt hiszem, főhadnagy volt. Egy géppuskás szakasznak volt a Kárpátokban a parancsnoka. Egyszer ment ki valahova szétnézni a vezérkar, mindig velük van egy tolmács is, ugye, írnok meg stb., és úgy valahonnan egyetlen gránát elég, lőnek ugye vaktában, én is voltam katona, tudom, hogy mi van, mindig van… hogy nevezik ezt? …ellenőrző lövés, nehogy aludjanak. Puff egy akna, elmegy. Vagy talál, vagy nem, nem érdekes. Ilyen akna volt millió. Ezrével szedik össze a föl nem robbantakat. És egy repesz eltalálta az ezredírnokot, és meghalt. Az pedig kell, ezredírnok. Cenzor van, ugye, minden hadseregnél. Rögtön utasította a vezérkari tiszt – Vörös János volt – a cenzort, hogy a három legszebben írót azonnal rendelje be. Na, őt is a géppuska-állásból lekérték, mindhármukat megvizsgálták. Apám írt a legszebben, őt tették meg ezredírnoknak. 
Vannak fényképek: tiszti ruha, akkor még, ugye, csákó volt a tiszteknek. Ezeken rajta van apámon a piros szalag. Hát nem színesben van. Tudniillik ők átálltak aztán mind a Tanácsköztársasághoz. Nem ő, ő mint írnok volt csak velük. És emiatt, mint kommunista, sehol nem tudott elhelyezkedni, ahogy vége lett. Másfél évig bujkált Romániában összevissza.Az apai nagyapám mezőgazdasággal foglalkozott meg gépész volt, cséplőgépe is volt. Vállalkozó volt. Volt valami tíz-tizenkét holdjuk ottan Gyulán. Kis szőlő meg ez, az, amaz, de annyira nem tudok róla beszélni, mert én tizennyolc évesen kerültem ki Szibériába. Ő azalatt, ’59-ben, azt hiszem, meghalt. Elvettek tőlük mindent ’58-ban, mind a két nagyapámtól, és mind a második évben meg is halt. Az édesanyám apját nem ismertem, a nevelőanyámnak a szüleit, azokat jobban ismertem. Azoknál nem voltam soha, ők se nálunk. Apámék nem Trianon miatt jöttek át. Ők már előtte átjöttek. Mezőberénybe, aztán Gyulára, ott végezte a felső kereskedelmit is. A családban apám nagyon jól beszélte a románt, elég jól a németet. A bátyja perfekt német volt, de az apai családban nem németül beszéltek, hanem magyarul. Jellemző, hogy nagyanyám tizenhárom gyereket szült, és az első hat evangélikus volt, mint a németek, a többit meg katolikusnak keresztelték. Úgy változott az asszimiláció, ugye. A mi családunkon is lemérhető az, a mi famíliánkon, hogy alakult a környezet miatt a család. Édesanyám Mezőtúron lakott gyerekkorában, négyen voltak testvérek, az apja már tiszt volt, ő meg, amikor apámmal megismerkedtek, Mezőtúrról járt föl Pestre, hetente egyszer, és akkor ott lakott albérletben. Apám meg Gyulán tengett-lengett, alkalmi munkákon, nem kapott fix állást, senki nem alkalmazta. Pedig nagyon jó munkás volt, vannak papírjai, hogy kiváló munkás stb., ajánlják mindenkinek. Híres gyulai vállalkozó, gazdag ember volt, aki alkalmazta apámat. Cséplőgéphez, mert több gépe volt, és nem volt gépésze, így apámat alkalmazta gépésznek. Na, csak az, hogy apám is aztán nem tudott elhelyezkedni, az öccse viszont a Ganz gyárban volt főművezető. Akkor az egy atyaisten volt, egy főművezető a Ganzban. És neki volt egy miniszterhelyettes ismerőse, apám öccsének, és annak a segítségével el tudták helyezni apámat Pesten a Fővárosi Villamosvasútnál, a BESZKÁRT-nál. Váltóőrnek. Bódé, benne ücsörgött. Egyik kocsi a másik után, fölső ipari végzettséggel. Így el tudott helyezkedni a BESZKÁRT-nál. Előtte másfél évig nem is volt Magyarországon. Ploiestiben volt, meg összevissza. Segített olajfúrásokon meg mindenhol, hát értett ugye hozzá, artézi kutakat fúrt. Én magam is megtanultam az artézi kút fúrását. Gyulán még artézi kutakat tisztítottam tizennyolc évesen. Kettőt. Édesanyám egyidős apámmal, ’98-ban születtek. Nem tudom, hogy milyen iskolát végzett édesanyám, csak érettségije volt. Fölkerült Pestre, és a Belügyminisztériumnál volt valamilyen titkárnő. Hát volt ott sok titkárnő. Na, csak az, hogy őt férjhez akarták adni, egy elég szép nő volt állítólag, vannak régi fényképek. Na, csak az, hogy egy ezredeshez akarták feleségül adni, az udvarolgatott neki, és akkor egy ezredes egy kegyelmes úr volt. Meg volt szabva, hogy a menyasszonynak mi kell: ennyi bugyi, annyi kombiné stb. És milyen anyagból! Pehelypaplan, pehelydunna, tehát minden pehelyből. Nem toll, hanem pehely. Anyámnak mindene megvolt. A vonaton megismerkedett apámmal, és ő bejelentette a szüleinek, hogy ő a kegyelmes úrhoz nem megy férjhez, tizennégy évvel volt nála idősebb, nem megy férjhez, ő ehhez akar férjhez menni. Elhívta apámat, elment apám Mezőtúrra, leutazott napijeggyel és hazakísérte, és a szüleivel beszélt. Megmondták, hogy mit képzel, egy iparosnak a gyerekéhez fogják hozzáadni a lányt, akit egy kegyelmes úr kérne! Hazament. Apám pedig azt mondta, hogy ő pedig feleségül veszi, és ő meg hozzámegy, megmondta, nem érdeklik a szülei. Kitagadták mindenből, úgyhogy én nem is ismertem őket. Először akkor láttam a nagyszüleimet, anyai ágon, amikor a temetés volt. Nemsokára utána meghaltak ők is. A kauciót odaadták, meg mindent elvihetett magával, a holmijait, de semmit nem adtak neki. Az apai nagyapám pedig azt mondta: „Ha neki egy iparos gyereke nem jó, akkor te se kapsz semmit!” Volt vagy nyolc-tíz mázsa gabonája a nyári cséplésből, mert a cséplésnél mindig apám is részt vett, mint gépész, azt megkapta. Gyulán kivettek egy lakást, és ott kezdték az életet.
Amikor a szüleim fölköltöztek Gyuláról Maglódra, akkor született egy gyerek, ’24-ben, egy kislány, de pár nap után meghalt. Emlékszem rá, a temető nem messze volt a lakásunktól, két temető van Maglódon, a templom melletti benn a községben, ott volt eltemetve. És a szomszédasszonyé is, mert egy konyha, két szoba, és ott is lakott egy család, erre meg mi laktunk, egy szobában. Közös konyha volt. És őneki is volt egy kislánya, egy gyerek, aki meghalt, és ott voltak egymás közelében eltemetve. Akkor sok gyerek halt meg. Neki négy gyereke született, mind a négy meghalt. És voltunk kinn a temetőben, vittünk virágot, harmadik éves voltam, az öcsém, az otthon maradt, még pici volt, egészen. Na, csak az, hogy utána aztán ’26-ban született a bátyám, ’28-ban a nővérem, januárban, ’29 novemberében meg én, ’32-ben pedig a másik öcsém.Aztán apám visszajárt néha vendégségbe Mezőberénybe, és ott megismerkedtek a nevelőanyámmal. ’35-ben volt az esküvő, tehát mikor letelt a gyászév. Tudom, mert már tél volt, mikor volt, esett talán. November lehetett, azt hiszem, vagy december, így valahogy. Tulajdonképpen olyan igazi családi kapcsolat közöttünk soha nem volt a nevelőanyámmal, ő nem bánt úgy velünk, mint a... Sőt, saját gyerek is lett. Apám meg ő a gyerekkel laktak az egyik szobában, mi négyen a másik szobában. Tehát mi egy szobában soha nem laktunk.Én és a testvéreim nem nagyon részesültünk vallásos neveltetésben, imákat édesanyám tanított, de templomba nem jártunk soha, nevelőanyámmal se. De elsőáldozó voltam, negyedik osztályban pedig apácák tanítottak engem, így az iskolai keretek között kaptam inkább vallásos neveltetést. Még ministráltam is. Egyszer korán mentem, beöltöztem, ugye, aztán kis kancsó is volt, miseborral, a felit meghúztam. Úgy berúgtam tőle, hogy leestem a lépcsőről, amikor csöngetni kellett volna. Apácák tanítottak, ugye pénteken áldozni kellett mindig stb. A padláson, ha kaptam ostyadarabot, akkor elkapartam, Isten szent testét. Szóval én nem voltam vallásosan nevelve.
Úgy tudtak csak fölvenni iskolába, hogy apám elvitt az iskolába, és mondta, hogy a nővérem már másodikba fog járni, de azt mondja, hogy az öccse, hogy ha lehet, idejönne, hoz egy kisszéket meg egy mesekönyvet. "Olvasgat, és itt ellenne szép csendben. Nagyon nyugodt a gyerek, és elüldögél az órán, mert otthon nincs kivel legyen." "A gyerek hány éves?" Mondta, hogy november elsején születtem, akkor leszek hatéves. Azt mondja egy tanár, hogy abban az esetben, ha két tanár és az igazgató meghallgat éngem, és érettnek talál, akkor föl lehet venni. Egyébként nem. Azt mondja: „És a gyerek, az olvas?" "Hát igen, kis versek érdeklik a gyereket." Épp akkor ott volt a másodikos könyv nála, azt mondja: "A betűket ismered?" Mondom: "Igen. Adja ide!" És folyékonyan olvastam neki a másodikas olvasókönyvet. Fölmentünk az igazgatóhoz, behívtak még egy tanárt, és meghallgattak. Számtanból fejből oldottam meg a másodikos feladatokat. Nem úgy, hogy „kilenc meg kettő, tizenegy, marad az egy" azt nem mondtam, hogy marad az egy. Kilenc meg kettő tizenegy, nyolc meg kilenc tizenhét, nyolcból már hozzáadtam a héthez az egyet, fejben. Minden hogyhívják nélkül, fejben. És nem voltam hatéves. Hát mit csináljanak? Apámat ismerték nagyon jól, tudták, hogy anyám is meghalt stb., és azt mondta az igazgató: „Nos, Gúth úr! Beírjuk, hogy a gyerek tizedikén született, és fölvesszük.” Így a bizonyítványomban szeptember 10. van beírva. A polgáriba már november 1. Aztán átköltöztünk Ecserre, egy hónap múlva, még a nyáron, egy másik lakásba, utána egy harmadikba, utána egy negyedikbe. Tehát a két osztályt négy lakásban végeztem. Aztán átköltöztünk Vecsésre, ott is két lakásban voltunk. Tehát tizenöt lakásban végeztem el a négy osztályt. Az elemi iskola negyedik osztályába már ott, Vecsésen jártam, az Andrássy-telepi zárda iskolájába.
A piacon, mikor segítettem, nem kaptam pénzt, csak árut, azt vittem haza. Hát heten voltunk, apám majdnem mindig katona volt akkoriban. Nem éltünk rosszabbul, mert azelőtt se éltünk valami nagyon jól. Voltak kecskéink, kecsketejen nevelkedtünk. Néha öt kecskénk is volt. Abból csak egy volt fejős, a kicsiket mindig én vágtam le. Volt, amikor három kiskecske volt. A legnagyobbat meg, amit megcsapott az akna, agyonvágta, a Sárit. Nagy volt, volt vagy hetven kiló. Pedig a húsa jó lett volna, de hát sajnálta apám. Mi szerencsére nem Vecsés szélén laktunk, hanem Andrássy-telepnek jó a közepén. Kertes ház volt, mert apám mindenképpen kertes házban lakott, mindig. Háziállatokat tartottunk, voltak angóranyulaink, vagy negyven darab, tyúk, kacsa, liba. Ötven, száz darab mindegyikből.
Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt. A beteg lovakat, a Lóvásár téren, Pesten, ahol van a Mester utca, ott, az iskolánk közelében volt. Nagy, hatalmas tér, ma is megvan, ott a Fradi-pálya mögött volt. Egy hatalmas nagy terület, ott lovak voltak mindig. Ott volt a lókórház, volt néha 200-300 ló is. Így amelyik lesántult vagy megbetegedett, az mindegyik ott volt. A háborúból gyerekként is érzékeltünk sok mindent. Apám majdnem mindig odavolt. Meg volt például a Ferencvárosi pályaudvar, a legelső bombatámadás, nem akarom mondani azt az egy-két kisebb bombatámadást, ami ’42–43-ban volt, az nem volt érdekes. Azokat is elmentem megnézni, azokat a nagy bombatölcséreket, akkora volt némelyik, mint két ilyen szoba. Akkor én már bejártam iskolába, és Ferencvárosba jártam iskolába. A legelső nagy bombatámadás volt április 3-án, ’44-ben. Csepel, Ferencváros. Olyan ötmázsás, tízmázsás bombák voltak ott leszórva, hogy volt, akinek a bele, tüdeje, mindene kiszakadt belőle. Ilyen kockagránát átvitte, rendőr volt az illető, és a három méterrel arrébb lógott az akácfán. Másnap is olyan büdös volt, mint a fene. Mindennap volt bombatámadás akkor, éjjel-nappal. Nappal volt egy-kettő, délután is. Éjjel megint. Akkor gyúlt ki a Fanto, a Soroksári utat végigbombázták. Aztán szinte majdnem mindennap volt bombázás. Hát fönnakadás annyiban volt az még életben, hogy elkezdett bejönni a jegyrendszer, és már ’42-től napi húsz deka kenyeret lehetett kapni. Húsz deka kenyér járt egy diáknak. ’43-tól már csak tizenhat, ’44-től már csak tíz. ’44 végétől már csak nyolc deka. Hát az probléma volt. Nem volt zsír, nem volt semmi, jegyre adtak mindent. Adták azt a margarint zsír helyett. Szóval nagy probléma volt. Nagy bombázást kapott Vecsés ’44. augusztus elején, augusztus, azt hiszem, 12. volt, vasárnap. Akkor a Ferihegyi repülőteret nagyon megbombázták, ott van másfél kilométerre, ugye, és egy csomó bomba Vecsésre is átszóródott. Én akkor éppen Budán voltam, mert vízicserkész voltam, és ott volt egy ilyen terepünk nekünk, egy vízicserkész telep, egy cserkésztelep. Voltak hegyek, a sziklamászást gyakoroltuk stb., és onnan néztük végig Budapest bombázását, Csepel meg stb. Onnan néztük az egész bombázást. Potyogtak ránk a légvédelmi repeszek, olyan iszonyú valami jött lefelé, hogy azt hittem, bennünket végiggyilkol. Volt, akit így megölt. Egy lánynak itt ment be a repesz, aztán itt jött ki, meg is halt azonnal. A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola. 
Gúth Zoltán munkakönyve

Akkor tizennégy évesen elmentem, kiváltottam a munkakönyvet, és elmentem dolgozni. Apám is tudott róla. Elmentem a Braun Likőrgyárba, az Üllői úton, és ott lettem segédmunkás. Ott van a laktanyától egy megálló, szemben a Tátra mozi. Odamentem a Braun Likőrgyárba segédmunkásnak, és már a harmadik hónaptól tizenkét óráztam. Mindent hazaadtam, az utolsó fillérig hazaadtam a pénzt mindig. Hát, a likőrgyárban több volt a mellékes, nem volt már csak a fizetésem. Én az ecetgyári részlegnél dolgoztam eleinte. Amikor aztán már nem volt alkohol, az ecetet alkoholból csinálják, akkor átettek a többi helyre, mert már nem volt alkohol, amiből csinálják a dolgokat. Tehát nem kellettem ott már. És akkor a spanyolviaszt meg kellett olvasztani, rá a spanyolviasz-lapra, majd vették le a pecsétet a vízjegyhez. Az üveg nyaka meg mindene, hogy nincs megsértve a dugó, lehetett róla látni, ha meghúzom, akkor széttörik a pecsét. És a fináncok, hát, ismerősök voltak, ugye, bent – a likőrgyár úgy volt, hogy itt be lehetett menni az irodába, körülmenni és ott kimenni az irodából, megkerülve a kijáratot. És mondja nekem a finánc, hogy: „Szemlész úr! Azt az ötliteres demizsont – új demizsont, úgy jöttek százával a demizsonok –, ezt és ezt!" Mert mindig mentek Egerbe, Tokajba. A konyakokat a legjobb borokból csinálják, nem akármiből azért, hülyeség, hogy szar borokból csinálják, a legjobb borokból, és akkor hozták hatalmas német Opel Blitzekkel, hadiüzem volt a likőrgyár. A tömegcikkek többségét a német hadseregnek küldték. Nagyjából havi ötezer hektót adott a likőrgyár a német hadseregnek. Már az állam pénzén. Hozomra. Majd a győzelem után megfizetik. Persze elúszott az is. Zsidó volt a tulajdonosa egyébként, Belatini Braun Rudolf. Úgy ismerkedtem meg például ezzel a Zwack Péterrel, tizenhét éves volt, én tizennégy, hogy mintákat kellett átvinni a Zwack gyárba. Mi voltunk az Üllői úton, ők a Soroksári úton. Átvittem, és úgy megismerkedtünk. Néha mentem velük, vittek teniszezni, vittek mindig labdaszedőnek, kaptam húsz fillért. És hát a legjobb borokból, menjek és tegyek le a portán kívülre. Ő megírta a papírokat, mindent. Persze fiktív papír volt az egész. Én meg mentem, akkor ott főleg nők voltak, elvettem, letettem. Rájöttem én egy hét múlva, hogy vihetek én kettőt is, de nem mertem. Lapos üvegek voltak, kétdecisek. Zsebben elment, de ez már csak akkor, amikor mentünk este, én mindig túlóráztam, mert heten voltunk az ecetgyárban. A végén ketten maradtunk. Katonának ment, katonának ment, katonának ment. Akkor jött Szeged meg a többi, hát jött a szovjet hadsereg, nem tudtak már visszajönni, akik ott dolgoztak, hetente jártak haza.  Egyre kevesebben voltunk, munka meg volt – ha kevesebb is volt már munka, mert nem volt áru. Nekem csak két-három ember helyett kellett dolgoznom, és akkor túlóráznom kelletett, mert ugye a hordókat áztatni kelletett. Tehát ha olyan munkát csináltam, akkor az összes hordót, ami másnapra ment, be kellett áztatni előre. Ott voltam, beleslagoltam. Készült az ecet, ott fölforrósodott a víz, és a meleg vizet engedtük a hordóba bele. Át kell rakni, át kell rakni, ugye húsz-harminc hordót. Két-három óra hossza. Tehát ha ötig volt a munkaidő, este nyolc-kilencig ott kelletett maradni. Néha fél tízig is, épphogy elértem a tízes vonatot hazafelé. Akkor már jobban kerestem a mellékjövedelemmel tulajdonképpen, 4-500 pengőt egy hónapban, a fizetésem volt 200. Apám 4-500-at kapott ekkor, a családi pótlékkal együtt, mert gyerekenként kapott, akkor már kevesebbet, mert bátyám már akkor inas volt, és húsz pengő volt a családi pótlék, negyven pengő volt a feleség után a pénz. Hát így összejött valamennyi. 
Végül a kereskedelmi iskolát nem fejeztem be, hát, nem voltam jó tanuló. Részben nem volt időm, abba kellett hagyni az iskolát. Akkor, másodikba két hónapot jártam összesen. Mások már négy-öt hónapot jártak, én meg Vecsésről nem tudtam bejárni, nem volt közlekedés. Aztán csak bukdácsoltam, harmadikban megbuktam. Akkor már csak jártam a Teleki térre. Ó, annyi üzletet csináltam én! Éngem mindenki ismert. A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak. Nekem van egy régi könyvem, abban volt olyan plakát is: Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Aztán csak kellett jelentkezni, mert nagybátyámmal elmentünk jelentkezni, az is le van írva. Kaptam egy sapkát, derékszíjat, egy bakancsot, azt kész. Légelhárítósokkal voltam már ’44 decemberében. Jártam a légelhárítósoknál, fönn a Gellért-hegyen voltak az állások, az ütegek, és onnan néztük hogyan jönnek a Duna fölött be a kétfedelű orosz kruzikok. Mint a kukoricadaráló, olyan volt a hangja. Po–2-es, kukoricadaráló, Po–2-es. Viaszosvászon, erős viaszosvászon volt a szárny, a törzse is, deszkafunér, minden, de príma gépek voltak azok. Voltak egész női ezredek, repülőezred-bombázók ezekkel a gépekkel. Lőttek rá, na de hát fölülről kell lőni lefele, a Gellért-hegyről. Nagy ágyúkkal meg nem is lőhették, ugye. Géppuskákkal meg igen, na de hát… Egy, egy – százan lőtték, senki nem találta el. Bejött a gép, fölrepült, kiszórt egy csomó röpcédulát, azt vissza is repült a Duna fölött Csepelre. Hát Csepel el volt foglalva. Onnan néztük. Persze mindig részegek voltunk, nem voltunk részegek, csak mindig bennünk volt az egy-két deci rum. És aztán átkerültem, a Városligetben volt négy üteg, oda kerültem aztán, de többnyire a tiszteknek a szobáját takarítottuk meg befűtöttünk. Ekkor nem jártam haza. A Nefelejcs utca és a Garay utca sarkán volt a garázs, a Keletinél. És a Garay utca 23-ban volt apámnak az öccse, mi ott laktunk náluk. Vecsést ott kelletett hagyni, mert kitelepítettek bennünket a németek. Egész Vecsést, a lakosság többségének onnan el kellett jönnie. Ott maradt minden. Máshol nem szolgáltam, mert január 18-án, mikor el kellett hagyni Pestet, többen nem mentünk. Tehát már sokan lemaradtak. Akkor már ment a lógás. 
Aztán mentünk egyszer apámnak a munkahelyére, apám, az öccse meg én, ott szedték össze a népet. El voltak bújva ott a fal mögé, a másik ház mögé az emberek, el voltak bújtatva. Jön az orosz: „Állj! Papírokat stb.!” Apám egy hete nem borotválkozott vagy kettő, én meg gyerek voltam, lányos arcú voltam amúgy is. És: mehet, mehet!, apámat befogták, és elvitték fogságba. Úgy szedték össze a hadifoglyokat, civilben volt pedig. Hát, ő se volt katona, olyan volt, mint én. Vagy nyolc hónap után jött haza. Romániából szökött meg. Sikerült neki megszöknie Iasiból, onnan került haza.
Március valahányadikáig maradtunk a Garay utcában. Akkor kimentünk Rákospalotára, anyámnak a bátyjához, nevelőanyámnak a bátyjához. Nem volt gyerekük, volt egy nagy lakásuk, később el is vették a felét, beköltöztettek másokat. Az is a MÁV-nál volt tiszt. Aztán március 15-én, ez le van írva, elmentünk Vecsésre, gyalog. Nem volt közlekedés. A szomszédasszonnyal beszélgettünk stb., minden. Egy idegen család, nem idegen, a túlsarokról beköltöztek ide. Milyen egy család volt! Telihordták poloskával a lakásunkat, meg az ágynemű eltűnt, az étkészlet is. Sok minden eltűnt. A bútor egy része. Akkor mondtam, hogy mi jövünk haza, költözzenek el. Ki is költöztek, de a poloskák maradtak ott. Kivittük a ruhát az udvarra, petróleummal leöntöztük, nehéz volt petróleumot is szerezni. Na, csak az, hogy azt hiszem, március 13-án, akkor mentünk ki először, hogy majd a hónap vége fele szerez apám egy kiskocsit, négykerekűt a munkahelyéről, tíz kilométer, elhúzza oda, ott fölpakoljuk, amink van, és kijövünk Vecsésre.
És alighogy elmentünk, rá két óra múlva, mi gyalog mentünk újra, már túlvoltunk a repülőtéren, mikor vagy öt kilométerrel följebb hallottuk, hogy irtó dübörgés jön Vecsés felől, robbanások stb., minden, és repülőgépek mennek jobbra-balra. Két német bombázó berepült Vecsésre, és ott volt a bombaraktár Vecsésen, odáig már meg volt csinálva a vasút, odáig ment a vasút, ott vágták el ezrivel a bombák. Láttuk. 98 kiló, 105 kiló ráhullt. Nekünk nem szóltak, orosz őrség se volt. Ott volt vagy 300 méteren minden bomba meg lőszerek stb. És a bombaraktárt a németek kifigyelték repülőről, és két bombázó elindult. Na és ugye időben figyelmeztették őket, jöttek a vadászok, és elkezdték lőni őket. Majdnem el tudtak jutni a bombaraktárig, a zárda – pont a templom tornya kapott találatot, nem nagy torony volt. Akkor a mi házunk, és itt volt a Mitrovics néninek a háza… Ide kapott egy bombát, össze is dűlt az a része. Egy szoba maradt meg. A mi házunkon, onnan tizenöt méterre volt, megrepedt a fal, a tető lement, minden nyavalya. A falak fölfogtak sok mindent, de ki lehetett látni az égbe, meg az ablakok kimentek, a tető fele lement, de bent, amúgy, nem lett semmi a házban. Két órával hamarabb, mikor a Mitrovics néni háza is összeszakadt, meg minden ott a konyhában, ha ott vagyunk, mert mondta, hogy maradjunk ott, aludjunk ott, akkor meghalunk mi is.Voltak zsidó ismerősök, tőlük is vettek el vagyont. Hát a likőrgyárban, például, jelen voltam, amikor a Braun lakásából mindent vittek el. Ott volt Braun is, négy borotvája volt: elefántcsontnyelű, ezüstnyelű, minden fajta. Odaadták a nyilasok, hogy: „Vidd el apádnak, jó lesz neki!” Néhány könyvet is elvittem, mert azokat is dobálták kifele. Én aztán bejártam a gettóba, vittem nekik a kaját, miegymást, hátizsákban. Gyerek voltam, de néha jól seggbe rúgtak a nyilasok. Volt, hogy kaptam olyan pofont, majd elestem. Azt hitték, hogy zsidó vagyok. Elvitték Braunt is. Voltak zsidó osztálytársaim is: egy meghalt Mauthausenben, kettő életben maradt, hazajött. Rozmann Tibi, Rozmann Gyuri meg Forschner Gyula. A Forschner az meghalt. Mellettem ült az iskolában. 
’45 márciusában visszaköltöztünk Vecsésre, és elkezdtük javítani a házat. Volt egy kastély, tőlünk három kilométerre, hoztunk vagy 250 cserepet. Eléggé meg volt rongálva a kastély. Emeletes volt, gyönyörű oszlopok voltak meg minden. Orosz parancsnokság lett meg miegymás, de akkor már elmentek onnan. Meg fűrészeltük – gyönyörű díszfák voltak – a fát, vittük tüzelni. A parkok gyönyörűek voltak, volt ott mindenféle fa. A kastélynak a végén csak a fundamentumai maradtak, az utolsó tégláig elhordta a nép. Pedig valamit lehetett volna vele csinálni: volt benne húsz szoba, nagy termek, alagsorok, konyha, minden. Mindent széthordott a nép. Ez a magyar nép a háború után iszonyú pusztítást végzett ilyen szempontból. Ma sincs, és soha nem is lesz már olyan gyönyörű az a park. Volt mindenfajta fa, ezerfajta fa. A világ minden végéről telepítették oda. A kastélyt nagyon sajnáltam, de hát vitte mindenki, én is vittem. A végén a tetőszerkezet, gerendák, másik emelet, faburkolat. Szedték le őket.
Nem minden testvérem költözött vissza Vecsésre. A bátyám megismerkedett egy lánnyal. Ott volt a házban az egyik lány, ott dolgozott, és Csurgóra költözött le vele. Nem ismerem őket. Tehát én lettem a családfenntartó, mert apám fél évig mankóval járt, tolókocsival. Apám olyan április végén kezdett el dolgozni újra, de akkor már nem a műhelybe került vissza, akkor már megtették fürdőt kezelni.Én mentem iskolába, újra, meg főleg a Teleki térre. Volt igazolványom, hiába volt igazoltatás, nekem van munkahelyem, én diák vagyok. Feketéztem. Vettem, eladtam mindent, amit csak el lehet képzelni. Mindent. Például: jöttek a bulgárok, Bulgáriából, uszályokkal hozták a higanyt. Egy félliter higany nyolc kiló. Hogy nehogy rám cseppenjen, így fogtam végig. A fogorvosoknak kellett a higany, amalgámosan tömni. Akkor ilyen fogorvosi készülékek közül is, amit lehetett. Akkor ventilátorok. Apámnak a nővére kalapos volt, kalapokat készített, kalapszalonja volt, a férjének meg elektromos szaküzlete volt. És csinálta a villanyrezsókat, akkoriban annak nagy keletje volt. Mondta, hogy ennyibe került, na adott nekem hármat, ki a Telekire, duplán eladtam. Mindennel foglalkoztam. Úgy értettem én a dolgokat. Villany, kis villanymotorok ventilátorokhoz stb., azért kellettek a villanymotorok. Árulták húsz pengőért, akkor már a pengőnek rosszabb volt az értéke, el tudtam adni negyvenért. Egy hónap múlva már ötvenért adták, eladtam százért. Megvették. Hogy az miért nem adta el?! Tudja a fene, eladhatta volna. Én meg megvettem, megálltam valakinél, már adtam is el, néha négy-öt is volt nálam. Már volt olyan is, ha megmaradt, kis haszonnal odaadtam annak, aki majd továbbadja. Nem kellett stand, csak jönni-menni kell, aztán… Menni kellett, kitől mit megvenni, tudom, hogy körülbelül ki akarja eladni, és aztán viszem a kezemben, és mászkálok. Megkérdezik, hogy mennyi, ennyi. Mondtam egy jó magas árat."Ó az sok." "Hát – mondom –, mennyi nem lenne sok?" "Ennyi." "Jó, vigye.” Tudtam venni kenyeret, magamat tápláltam megfelelően. Hát el kellett költeni majdnem mindennap az egészet, ahogy megkaptam, másnapra már a pénz tíz-húsz százalékkal kevesebbet ért. Volt olyan, hogy egyik nap a gyufa volt egy pengő, másnap már egy húsz, harmadnap egy ötven, ötödik nap már két pengő volt. Naponta a pénzt el kelletett költeni. A végén már 10 ezer pengősökkel gyújtottak rá, ott vitte a szél. 
Még a családnak is tudtam juttatni belőle. Hát jegyre ment a kenyér, én meg egy kétkilós kenyeret vettem, kukoricakenyér volt, nem tiszta kukorica, de kukoricaliszttel, húsz-harminc százalékban kukoricaliszt volt, de öt pengő volt. Amúgy kettő–kettő ötven volt egy kiló. Amúgy meg öt pengő volt egy kiló! Tíz pengő volt egy kétkilós kenyér, és egy kilót, de néha kettő kilót is tudtam vinni haza. Tehát segítettem a családnak ilyen szempontból, meg mentem a likőrgyárba, megvolt az ismeretségem.A negyedik évben aztán már nem mentem tovább tanulni, és ’47-ben elhelyezkedtem apám vállalatánál. Mehettem volna pótvizsgára, de nem mentem el. Úgyse akarok én kereskedő lenni. Nem gondolkodtam azon se, hogy esetleg mást tanulnék, Nekem nem voltak ilyen ambícióim. Megélni kellett, túlélni. Akkor a túlélés volt a lényeg. Nem voltam még tizennyolc éves, nem vehettek föl villamoskalauznak. Viszont ott kapok munkaruhát, bakancsot, cipőt, kabátot. Ott mindjárt felöltöztetnek, ugye? És rendes fizetést kapok. De mivel apám ott dolgozott, kivételesen a vezérigazgató elintézte, hogy éngem tizennyolc éves korom előtt fölvehessenek. Kalauz voltam, villamoskalauz. A bátyám is villamoskalauz volt, a nővérem is, apám is ott dolgozott. Az egész família ott volt a Villamosvasútnál.
A BESZKÁRT-tól ’48 februárjában számoltam le, hogy majd valahol olyan munkát keresek, ahol jobban lehet keresni. Pesten szerettem volna elhelyezkedni, valami olyan helyen, ahol... Irodában jól tudtam volna dolgozni, viszont nem volt. Akkor már tömegben jöttek vissza, ugye, a hadifoglyok, itt volt a rengeteg ember, munkanélküliség volt. Csak Budapesten volt 150 ezer munkanélküli.
Végül semmit nem találtam, és úgy határoztam ott az utcabeli gyerekekkel, hogy elindulunk valahova a világ végire. Azt határoztuk el, hogy mi elmegyünk tengerésznek Vlagyivosztokba. Azért pont oda, mert Vlagyivosztoknak olyan szép neve volt. Olvastam róla sokat. Olvastam sok nagy utazót: gróf Széchenyit, akkor Kőrösi Csoma Sándort. Ezeket mind elolvastam, énnekem rengeteg könyvem volt. De például India engem nem érdekelt, éngem a tenger érdekelt. Szlovákiáig jutottunk el, és ott elfogyott a pénzünk. Hárman mentünk együtt. Az utazáshoz engedély ekkor nem kellett, hát határok se voltak. Aztán átmentünk Csapra, hogy majd onnan jövünk haza. Igen ám, de nem tudtuk, hogy melyik sín megy Csapra. Azt ott feküdt egy ingben, gatyában, hosszúgatyában egy férfi a napon, május elseje volt, délután volt már. És ott van egy vagon, rajta egy ilyen piros zászló, amivel szoktak integetni a vonatkísérők, ugye, és a töviben, az ajtón kívülről meg ott volt egy ingben, gatyában egy katona. Alszik. Odamentem, rákiabálok, semmi. Majd megrázogatom, fölkel: „Sto ti!? (na mi van!?) – oroszul. Tudtam valamennyit oroszul, egy pár szó rajtam ragadt, ugye, itt Magyarországon. Aztán mondtam, hogy Csapra akarunk menni. Berohant mindjárt a vagonba, kijött, gatya, tiszti zubbony, sapka, puska, diótörő, ugye. Szuronyos puska, az volt az, azt jelenti. Még gatyában telefonál: „Várjuk meg... Mindjárt intézkedik.” Húsz perc múlva jön egy lovastiszt, pár perc múlva odajön egy kiskatona is. Na mindjárt papírokat, igazolvány, mutatja, hogy mi van, na, jól van. Azt mondja, hogy majd a kiskatona elkísér bennünket, megmutatja, hogy merre kell menni. Elmentünk hárman a kiskatonával, volt még kajánk, fehér kenyér meg szalonna. Az egyik háznál az egyik gyerek a nagykabátját adta oda, kaptunk érte kettő nagy szalonnát, és kajáltunk, a katona is evett. Szomjasak voltunk, azt mondja: „Mindjárt ott leszünk.” Tizenöt kilométer volt, mire odaértünk. Na, ott aztán átadott bennünket, leültünk, ott már voltak vagy harmincan-negyvenen. Május elseje volt egyébként. Nem engedtek el, ugye akkor én tizennyolc éves voltam, bajuszom volt, miegymás, fekete voltam. Mondta is, hogy „legalább huszonkét éves vagyok, ne hazudjak”. Mondom: „Miért hazudok?! Miért hazudnék én magának?! Miért nem engednek bennünket el? Most jön a vonat, fölszállunk és megyünk.” „Nem lehet. Először majd Magyarországról érdeklődnek, hogy mi hogy van.” Táviratoztak. Tudja fene, hogy mit. Reggel átkísértek a határőrizeti szervekhez, ott aztán három vagy négy napig ott voltunk. Mindenkit lenyírtak kopaszra, hogy nincs-e tetoválva. Üzenet vagy térkép a fejünkre tetoválva. Hát így nem látja meg?! Tiszta röhej, mit csináltak velünk. Csak hogy megalázzák az embert, minél jobban. Aztán öt nap múlva átkísértek az ungvári börtönbe. Ott voltunk egy darabig, huszonnegyedikén már el voltunk ítélve. Délután háromtól fél négyig mind a hármunkat elítéltek. Hogy milyen okkal, azt nem tudom, nem magyarul folytak a tárgyalások. Viszont éngem ’46-ban tárgyalt a Népbíróság Pesten, de nem tudtak elítélni, vagyis a bátyámat, de én is ott voltam, és hasonlítunk a bátyámmal nagyon, öcsémmel is. És akkor a nő nem tudta megmondani, az a zsidó nő, hogy ki robbantotta föl az üzletét, mert senki nem robbantotta föl. A ruszki géppisztollyal belelőtt a zárba, fölment a roló, és dobáltak ki mindent, hadd vigye el a lakosság. Mindenki vitte, amit dobáltak kifele. Rövidáru üzlet volt. A nő azért mondta, mert azt mondta a házmester, ott a Garay utca 23-ban, hogy a bátyám robbantotta föl. Nem is robbantották föl. És akkor persze ez mind hamis vádnak bizonyult, így együtt fölmentettek mind a kettőnket. De emlékszek rá, hogy egy gyönyörű arany cigarettatárcája volt az ügyvédnek, Lendvay Győző megkínált bennünket, én is kivettem egy cigarettát, Virginia volt, a kedvenc cigarettám volt egyébként, illatos. És úgy megjegyeztem az arany cigarettatárcát, életemben nem láttam ilyet. Anyám öccsének volt ezüst cigarettatárcája, de az se arany. És Ungváron ismerős az a pasas nekem, egyébként zsidó volt, és úgy nézem, nem tudtam, hogy hova tegyem. A végén, amikor vége volt a tárgyalásnak, azt mondja: „Nem érdekes. Két év – azt mondja – az itt semmi. Egy évvel ezelőtt ezekért tíz éveket adtak.” És úgy is volt. A bátyámra egyébként azért terelődött a gyanú, mert a házmester azt mondta, hogy a bátyám intézte, hogy ne őrá tanúskodjanak, a nőnek meg csak ott volt neki bérelve az az üzlet. És ott volt egy oldalkocsis motorkerékpár. Kitolták, be is indult. Senki tudott erről, hogy el akarok menni Vlagyivosztokba, még a családomtól se köszöntem el, délután volt, elindultunk, azt mentünk.
Visszatérve a Szibéria előtti időkre, elmondhatom, hogy énnekem baráti köröm nem alakult ki.Én voltam a legszegényebb és a legrosszabbul öltözött. Ha mentem a táncórákra, apámnak az esküvői ruhájában mentem. Huszonöt évvel azelőtti divat, de fekete ruha volt, fehér ing, fekete nyakkendő, fekete lakkcipő meg egy munkacipő. Más nekem nem volt, de nagyon szerettek velem táncolni. Ismerkedtem lányokkal is, némelyiket a szüleimnek is bemutattam, hát már tizenhét évesen a harmadik csajt is vittem haza, de az eljegyzés egyikkel se került szóba. Később aztán meg akartam én nősülni, el akartam venni egy lányt, meg akartam nősülni. Augusztusban, ez le van írva a gyerekkori naplómban, de nem voltam még tizennyolc éves, szülői beleegyezés kelletett, mert az volt a helyzet… Jó, hát azért nem, hát aludtam is vele. Német származású volt. A bátyja disszidált a háború után közvetlenül, és Belgiumba eljutott, Mouscronba, bányában dolgozott, és a lány ki akart menni hozzá. És írt nekik, meg rólam is, és ő küldött meghívólevelet, a lánynak is meg nekem is. Igen ám, de csak úgy mehettünk volna ki együtt, ha férj-feleség vagyunk, és apám nem egyezett bele. Ha ő abba beleegyezik, akkor én oda kerülök és nem négy hónap múlva Szibériába. Nem írta alá. Azt mondta, hogy, a bátyám akkor már nem élt velünk, két öcsém van, nővérem stb., hogy az ő fizetése nem túl sok, énnekem meg mindig volt pénzem azért a családra, és beszéljünk, mint férfi a férfival, ugye. És hogy mégis hát hogy képzelem, hát kell a pénzem, stb. Hát ha kimegyek, akkor mi lesz. Mondtam neki: „Apám! Onnan sokkal többet tudok segíteni.” „De még gyerek vagy, fiatal vagy.” „Apám, nem ez az érdekes. Nem vagyok én köteles vele élni, ez a papír miatt kell, hogy ki tudjunk menni. Őt mindjárt elhelyezik a konyhára, meg is írták, én meg kapok olyan felszíni munkát, ahol háromszor annyit keresek, mint itthon. És megtanulom a nyelvet is meg stb.”  És az apám nem írta alá. Pedig már minden rendben volt, csak még az kellett volna, az ő beleegyezése is meg a házasságlevél is. Már mehettünk is volna Belgiumba. 
Miután elítéltek az 58. paragrafus miatt, az ungvári börtönben voltam október elsejéig, május elsejétől. A határőrizeti zárkában voltam, azt hiszem, hat napot, a többit az ungvári börtönben október elsejéig. A két társammal voltam együtt meg még nyolcan-tízen, mikor mennyien voltunk a zárkában. A másik két fiúval egy utcában laktunk. Az egyiknek az apja meg apámmal együtt dolgozott. Az egyik tizenöt éves volt, a másik tizenhét, én voltam tizennyolc.
Hogy miért kelet felé és nem nyugat felé indultunk el? Hát először is semmilyen tájékozódási lehetőségem nem volt, mert oda senki nem ment, ez az egyik. A másik, azt se tudtam, hogy mi van ott. Fogalmunk se volt róla, azt se tudtuk, hogy hol és mi van. Vlagyivosztok az Vlagyivosztok, egy csodás élmény. Nem sokáig tartott a lelkesedés, úgyhogy nem volt érdekes. Ilyen gyerekes hogyhívják volt. Csak aztán úgy alakult, hogy ott ezt komolyan vették, és nem gyereknek, minket felnőtteknek tartottak. A szovjet rendszerben az volt a lényeg, hogy ha csak lehet, mindegy, hogy milyen, ha munkaképes, elkapni és vinni a Szovjetunióba. Minden jog és igazság nélkül.
A börtönben magyarországi magyar nem volt egy se, kárpátaljai magyarok voltak, bulgár volt benne, volt román, volt benne szlovák. Őket, csakúgy, mint engem, a határról vitték el. Le van írva, hogy amikor mi mentünk Csap felé, a határ felé, egy kissrác csörgő italosüvegekkel ment át a határon, nem volt sorompó, ment át a határon, a vasúton, és ott volt egy őrház, május elseje volt. És egy tíz perc múlva már jött is vissza biciklivel, üres üvegekkel. Megint csörömpölt, az üres üveg. Tehát vitte át a határon az italt a szovjeteknek. Tehát nem volt ott ellenőrzés semmi. Ott mindenki azért volt ott a börtönben, hogy majd elviszik őket valahova dolgoztatni, összefogták, majd valamilyen ürüggyel bezárták őket. A tizennyolc-húsz éveket úgy dobálták, mint a fene. Ingyen munkaerőnek. Gondolkodtam azóta, de nem tudom, mi alapján ítéltek el, pedig kaptunk végzést is, de nem beszéltem még akkor az oroszt. Még később se tudtam lefordítani, mert még a vagonban elvették tőlem és elszívták cigarettának. Mahorkát csináltak, hát nem volt újságpapír. Elszívták cigarettának, meg is vertek volna, ha nem adom oda. Miután öt hónapig az ungvári börtönben voltam, október elsején átvittek bennünket Lembergbe a volt német koncentrációs táborba. A németek kivonultak, a szovjetek tovább használták mint koncentrációs tábort. Voltak ott villanydrótok stb., minden, barakkok, akadályok. Egy 6x10-es helyiségben olyan 300-an voltunk. Ott talán tízen, ha voltunk magyarok, magyarországi magyar meg csak egyedül én voltam. Hogy a másik két fiú hova került, nem tudom. Amikor vittek bennünket Lembergbe, akkor még láttam őket, de utána már nem láttam. Lembergben szétválasztották minket. Lembergben egy tábor egy volt, hát város volt az a tábor, ezrek voltak ott. Barakkok voltak külön. Lembergben voltunk hét napot a koncentrációs táborban. Hát ott egy nagyon nagy zsúfoltság volt. Ez nekem mind le van írva, naprakészen, hogy melyik nap mi volt. Utána bevagoníroztak bennünket, és huszonöt napig voltunk a marhavagonban. Mi Lembergben őrökkel nem találkoztunk. Mindent magyarul intéztek, magyar elítéltek. Ők vitték a kaját, mindent. Az elítéltek intéztek mindent. Nem kaptunk rendes kosztot. Balandának hívták, abban benne volt nagyjából, ami a boltokban selejt áru volt. Ha a halat kivették, hát lehámlott a gerincről a hal. Büdös volt, mint a veszett szentség! Belerakták a bab közé, zöldbab közé, paradicsomot meg minden nyavalyát, összefőzték. Halleves. De Ungváron se volt jobb, tehát az étkezés az nagyon, nagyon gyenge volt. Sehol nem kapott el betegséget senki, akit ismertem. Ungváron, illetve Lembergben nem kellett dolgozni. Akkor csak úgy gondoltam, hogy a két évből ennyi már eltelt és majd egyszer elengednek. Miután nem engedtek levelet írni akkoriban, a család nem szerzett tudomást arról, hogy mi történt. Semmit nem engedtek. Semmit az égvilágon. És akkor huszonöt napig voltunk a marhavagonban. 
Nagyjából már tudtuk, hogy Irkutszkba kerülünk. Úgy tudtuk meg, hogy a börtönben ott minden, meg a lágerben is minden elterjed előbb-utóbb. Vannak irodák, ott takarítanak, ott valahogy, a lágerben meg a börtönben is, valahogy mindenről mindenkinek előbb-utóbb tudomása van. Könyvekből volt valamilyen elképzelésen Irkutszkról: mongolok, burjátok stb. Valakinek a könyvében én olvastam róla, Tibetről is meg arról is, a mongolokról, olvastam róla. Irkutszkról is, de arról semmi sejtésem nem volt, hogy mit fogunk Irkutszkban csinálni. Én nem értettem semmihez. Lembergben, ugye, ott volt az irodaajtó meg minden nyavalya, és én mindent összerajzoltam, gyufaszállal meg mit tudom én, mivel, faszéndarabbal. Olyan csajokat rajzoltam, hogy a férfiak… olyan szépeket. Jól rajzoltam, csipp-csupp, csipp-csupp, már a csajszi kész is volt. Akkor más volt az irodán, bodor hajfürtöket csináltam neki, klassz ujjaim vannak, kis orr, szemet, mindent, villámgyorsan. És akkor kiverte a balhét az egyik tiszt. Hát én voltam. Mondtam, hogy hudozsnik (művész – orosz), mit tudtam én, hogy mi az, hogy művész, hudozsnik (művész – orosz). Most már tudom, akkor nem tudtam. A művész összerajzolta. Na, hoztak meszet, meszeljem le! Lemeszeltem. Másnap megint összerajzoltam. Megint összerajzoltam. Nem volt nekem semmi szakmám, a kalauz, az nem szakma.Akkor öt nap múlva jöttek különböző csoportok, vagy hat-hét helyről, köztük Irkutszkból is, listákkal, kinek 200, kinek 300, kinek 60 ember kell. Ilyen és ilyen korosztály, ilyen és ilyen egészségi állapotú, minimum, ennyi nő, ennyi férfi, lehetőleg ilyen szakmában, és akkor válogatták az embereket. Akkor mindenkinek fölírták a szakmáját, mi a szakmája. Mi a szakmám? – akkor mondták, hogy ez szpecialnoszty (különlegesség – orosz)). Hát, ugye, ez hasonlított a németre is, és azt hittem rá, hogy szakma. Mondom: „Nekem nincs szakmám, én most végeztem el az iskolát, tizennyolc éves vagyok, még nem volt szakmám." "Na, hát írja be, hogy hudozsnik (művész – orosz)" – a mellettem levő mondja. Mondom: "Az micsoda?" "Ne törődjek vele!” Irkutszkban nem a városban voltunk mi, hanem onnan egy harminc-negyven kilométerre idébb, vagy ötvenre. Az már Angarszk volt. Az építkezés területén tizenhat láger volt. Gorod, (város – orosz), város, magyarul, Gorod Irkutszk sesztnadcaty, tehát Irkutszk város 16, mert tizenhat láger volt. Ott a várost építettük. Gyárakat, üzemeket, mindent. Ott ma egy világváros van. Amikor leszálltunk a vonatból, azt se tudtuk, hogy hova érkeztünk. Semmi, egy kietlen táj, fenyőfák itt, ott, amott, ugye. Még akkor nem volt hó, és elindultunk. Nem, akkor már volt hó, hét-nyolc centi hó volt, és nyári ruha, félcipő. Nem kaptunk ruhát a börtönben. Nekem bakancsom volt, kitűnő bakancsom volt nekem, az a városi bakancs, a börtönben ellopták. Mentünk a fürdőbe, és ott eltűnt a bakancsom. Hát valamelyik szovjet katona… És kaptam egy ilyen vastag fatalpú cipőt, mint a német lágerekben volt. Aztán azt elcseréltem egy ócska csizmára, meg adtam oda még egynapi kenyéradagomat, és abban az ócska csizmában voltam, de… Körülbelül nyolc kilométert mentünk gyalog az 1-es lágerba, a hóban, és aznap éjjel lett egy piszkos nagy, hideg vihar, november 2-án éjjel. Nagy tüzet raktak ott az őrök, azok is összebújtak ottan mindannyian, mi meg ott álltunk a kapuban vagy húsz percet, mire jöttek értünk. Hoztak három asztalt, rajta iratokat, át kellett mindenkit venni, egyenkint. Ott kiabáltak, mire mindenkit átvettek, anyja neve stb., nézték a papírokat, akkor átvették, akkor álljon ide, álljon oda. És akkor, míg harmincat lent ott igazolnak, addig nem lehet menni, az körülbelül egy fél óra, a tízediknél, 300-nál már eltelt hat-hét óra hossza, és akkor, amikor van ötven darab, akkor beengedték, ötvenet megint beengedtek. Ott álltunk négy óra hosszat abban a viharban, összebújva, mint a birkák. Elmenni? Hát ki, hova ment volna!? El lehetett volna menni, de hova, minek?! Hát ott fagysz meg. Aznap éjjel tizenhét °C volt a hideg, ekkora hőmérők voltak a láger bejáratnál, a kapunál. Mínusz tizenhét volt és szélvihar. És elkezdett esni a hó, de bitangul. Úgy esett, hogy harminc centi volt reggelre. Ritkaság azért egyébként, és a szél meg fújja, hol elviszi, hol meg összerakja. Na csak a lényeg az, hogy mikor bekerültünk a lágerba, hajnali kettő volt, még világosban érkeztünk meg, ugye. Fél kettő felé érkeztünk meg, hát már, ugye, november 2-án fél ötkor sötét van ott, északon, és hajnali kettőkor érkeztünk be a lágerba tönkrefagyva. És le oda, egy rossz lépcsőn lefele, abba a barakkba, itt-ott egy-egy homályos égő, egy szál dróton, be volt fűzve úgy nagyjából. Hát ott a fűtéssel nem volt probléma azért, mert adtak szenet is meg fa is, ugye, volt, meg hát ott nem probléma a tüzelő. És reggel kaptunk kenyeret meg egy darab halat tíz órakor… Csak kétszer kaptunk enni a vagonban naponta, és akkor kaptunk egy félnapi adagot, utána csak hajnali kettőkor kaptunk egy tányér levest meg tíz deka kenyeret. A kenyér az a barna kenyér volt. És akkor kaptunk egy-egy tányér levest is, elég híg valami volt, mindegy, hogy milyen volt, csak meleg volt. Hát így alakult. Néhány nap múlva, két vagy három nap múlva aztán kaptunk ruhákat. Senki nem tudott ott semmit, csak annyit hogy építkezés lesz, mert hát azt már láttuk, amikor jöttünk este is, hogy ott már voltak három-négyemeletes házak is fölhúzva, a tégla vakolatlan, ablak nélkül. Tehát már ott folyt az építkezés. ’47-ben. 
Hát ott minden érdekelt engem, mindent kérdeztem, később már.
Én tisztekkel voltam együtt, művészekkel, professzorokkal, mindenki tudta, hogy hoznak a lágerba egy hudozsnikot (művész – orosz), egy művészt. Néha kaptam művészi munkákat is, de hát itt, ott, amott. Volt egy rendes, bejáratott leningrádi festőművész a lágerban, politikai volt, az intézte az ilyen dolgokat, még színpadokat is festett néha segített ebben, abban, amabban. Aztán csináltam gyönyörű munkákat. Volt, hogy abbahagytam fél tizenkettőkor éjjel, éjjel-nappal dolgoztam, néztem, és masszírozom a nyakam: Na Gúth Zoltán, ezt te csináltad! Istenem, soha nem tudtam volna elképzelni korábban, hogy én olyanokat csinálok. Tetszett mindenkinek, a tisztnek is, mindenkinek. Tábornoknak a lakását is csináltam. Díszítőfestést csináltunk a lakásokba: selyembársony, toalettbársony. A bársonyfestés megrácsosodik vagy hullámosra összemegy, és három-négy színben legyen ez a bíbor-bársony hullám, ez a legnehezebb. Gyönyörű munkákat csináltam. Hát volt ott kitől tanulni, voltak perzsák… szóval volt kitől tanulni. Meg tanítottak bennünket, toborozták a szakmákat, hogy ki mit akar tanulni, hát kellett a szakember.
Egyre nagyobb volt építkezés, a végén 150 ezren voltunk elítéltek meg 100 ezren civilek. Hogy akkor, amikor odakerültem, mennyien voltak ott, nem tudom, azt senki nem tudta, de nem kevesen, sok ezren. Hát naponta érkezett egy-két szerelvény, 300-600 ember naponta. Volt legalább vagy 1500 kitelepített német, Engelszkből, Engelszk városából, német kitelepítettek. Később dolgoztam is egy munkahelyen velük.
Visszatérve az első néhány naphoz. Volt, hogy kivittek bennünket dolgozni, de nem csináltunk akkor se semmit. Kivittek az Angarára, rengeteg rönk volt ott az egyik öbölben, hatalmas rönkök, de be voltak fagyva a vízbe, voltak csörlők, de nem lehetett kihúzni se. Mi nem csináltunk semmit, azt kellett volna csinálni. Akkor kivittek egy-két kisebb-nagyobb ilyen munkára, de hát olyan szinten volt megerőltető, hát le voltunk gyengülve, huszonöt nap a vagonban. Olyan voltam, mintha a szél vitt volna. Se menni nem tudtunk rendesen, se állni, hát ha csak fekszik az ember huszonöt napot, semmi mozgás. Egyszer voltunk Novoszibirszkben fürdőben, se mosakodás, semmi nem volt a vagonban huszonöt napig. A szálláshelyünkön hármas priccs volt, 600-an voltunk egy barakkban. Ennyire látszott ki a földből a barakk teteje, a többi a föld alatt. Itt, az ablak alján ilyen vastag volt a kilélegzett pára odafagyva. Tehát alig jött be valami fény. A többi mind a föld alatt volt. Hiába volt ennyi ember egy helyen, ott nem ütötte fel a fejét bolha, poloska, betegség, mert ott a lágerekben még a fáknak a törzsét is másfél méteren tavasszal meszes klórmésszel kelletett lekenni, mindent. Minden évben volt festés. A barakkokat, jurtákat, aztán jurtákban laktunk, onnan jurtákba mentünk, azt is meszelni kelletett. Minden évben tisztasági meszelés volt, azt is sokszor mi csináltuk. A fürdés úgy volt, hogy tíznaponta mentünk fürdőbe, akkor vittük a lepedőt, mindent. Nagy helyiségek voltak, ott kint voltak ilyen hogyhívjákok, ilyen kőrakások meg vasrakások, abban tűz égett, az izzott, és akkor ilyen csöveken ráöntötték a vizet, és a forró gőz bement oda. Ott vannak fölakasztva a ruhák, minden, lepedők stb. És az bármit megölt. Aztán később lettek tetűk. A jurtában meg a barakkban sem volt hideg, mert annyi fát vittünk, amennyit akartunk az erdőirtásról, akkor már dolgoztunk az irtáson. Meg ott állandó munkák folytak, ugye, építkezések, rengeteg fahulladék van. Mindent építenek, ácsok, minden, hát ott minden sátortetős volt, rengeteg fahulladék volt. A barakkban mi csak addig voltunk, amíg ott voltunk, egy hat-nyolc napig. Télen is jurtákban laktunk. Meleg az nagyon. Harmincnyolc-negyven-negyvenhatan laktunk egyben, mikor mennyi volt, mennyi jurta volt kész. Rengeteg jurta épült ott, és azok úgy meg is maradtak a civileknek később. Tehát itt épült a lágerban minden. Étterem, kultúrterem, kórház, minden épült. Hatalmas épületek. Az egyik kórházban ott aztán Wallenberg volt fogva tartva, tehát ott volt betegen, oda vitték át Kolimáról. És ez mind ott maradt a végén. Amikor kész lett, akkor a rabokat elvitték, egy része fölszabadítottan ott maradt a szakmájában, és dolgozott tovább, csak nem engedték onnan el. Ott kapott letelepedési engedélyt, és kapott mindjárt lakást, mindent.
Ebben a lágerban, ez általános láger volt, vegyesen politikai meg köztörvényes, ott össze volt keverve minden. Hát ott főleg a szovjetek voltak, már a kárpátaljai magyar is szovjet volt. Aztán később, ’50-ben olyan lágerbe kerültem, ahol a többség nem szovjet volt, japánok, volt japán hadifoglyok, ezrével vitték el azokat is, akkor koreaiak, kínaiak, perzsák délről meg akit össze tudtak szedni. Voltak huszonöt évesek, húszévesek, tízévesek, kétévesek, mint én is, de nem számított ott a két év, úgyse engedtek el. Ugye én csak két évet kaptam, de nem engedtek el, hát nem jöhettem el onnan, hat és fél év után jöttem haza, amikor Sztálin már meghalt, utána. Hazudtak mindenhol, becsaptak mindenhol, minden lehetőséget megpróbáltam, hogy már két év után is hazajöjjek, nem engedtek. Elzártak előlünk mindent, jogtalanul. Hát eleinte nem nagyon alakult társaságom, barátság, mert jóformán egyedül voltam magyar, és akkor még nem tudtam olyan szinten beszélni oroszul. Értettem én már nagyon jól, csak beszélni nem nagyon beszéltem, meg kivel mit beszéljek!? Amellett olyan fiatal, mint én, a jurtában nem volt senki.
Aztán jártam én a lágerban, és találtam magyarokat, kárpátaljaiakat. És mivel én festőművésznek voltam bediktálva, hát befogtak hol meszelni, hol valami másra, ugye. Ha már szakmabeli! Aztán mikor már ment az építkezés nagyban, toborozták a szakmunkásokat, ki akar ácsnak jelentkezni, ki akar festőnek jelentkezni stb. És akkor éngem megkértek, Viktor Mihajlovics Kondratyenko, sokat tanultam tőle. Ő kijevi pályaudvar igazgatója volt, de aztán egy hatvantonnás vagon dohány eltűnt, aztán ő is belekeveredett, kapott tíz évet. Értett a festéshez, nem csinálni, hanem úgy volt hozzá ízlése meg tapasztalata stb., és ő volt a brigádvezető, és éngem megkért, hogy ő akar egy brigádot, festőket csinálni, és szedjek össze olyan festőket az ismeretségi körömből, fiatalokat, akik akarnak festőnek tanulni. Ez le van írva. És akkor volt Janicsko, szlovák, nem, cseh volt, gimnáziumban érettségizett gyerek, de volt tehetsége a munkához… Gimnáziumi érettségije volt. Egy évvel volt idősebb nálam. Akkor volt Gúzov Gyuri, az moldován volt, de jól beszélt magyarul, nem csángó, de jól beszélt magyarul. Gúzov Gyuri, akkor Kövi Feri, kárpátaljai, annak a rokonainál voltam is aztán látogatóban, de ő addigra meghalt, ’57 évesen szívinfarktusban. Ő ott tanulta ki a festő szakmát mellettem. Akkor ki volt még olyan, aki érdekesebb volt? Sztankó Misi, az is olyan szlovák-magyar vegyes volt, ruszin. Mindegyik nyelvet elég jól beszélte. Egy átlagos műveltségű, de nagyon nagyszerű ember volt. Életemben egyetlen barátom volt, az a Misi volt a lágerban. Aztán elváltunk, különmentünk. Decemberben ismerkedtünk meg. Január, február, úgyhogy már márciusban együtt is dolgoztunk. Aztán később lett problémám is, mert egy másik nagy fejes is akarta, annak volt brigádja a városban, ott dolgozott, harminc festője volt, és ezért is meg akartak kapni minket, de a Kondratyenko is akart egy nagyobb brigádot, tudta, hogy én meg tudom szervezni, be tudom tanítani is, a munkánk szép, elismerik, és mondta, hogy majd ő ad nekem brigádot. És elkezdett intrikálni a vezetőségnél mindenhol, hogy én a fasizmust szervezek a lágerban, szedem a fasisztákat össze. Nem érdekelt ott a parancsnokságon senkit, hogy magyar csoportosulás alakul ki. Ez elítélt volt, aki engem elkezdett intrikálni, mert ő akart minket megkapni. Neki olyan minőségű festője, mint mi voltunk, nem volt, hát én tízéves koromban már festettem, tehát neki nem volt. És sok lakásban beindultak a díszítőmunkák, tábornokok, vezérőrnagyok stb., tehát ilyenek, párttitkárok, városiak meg professzorok kapták a négyszobás lakásokat.
A lágerban a munkaidő után szórakozásnak havonta egyszer-kétszer volt mozi. Volt, aki elment, volt, aki nem, a magyarok többsége nem. Én, hacsak lehetett, mindig ott voltam. Ilyen háborús filmek voltak, meg Tarzan a rettenetes, meg amit összeszedtek a világon, összezabráltak. Kantin vagy kocsma egy se volt a láger területén. Évente egyszer volt egy ilyen nagy meeting, amikor a lágerek összejöttek, és kiváló sportolók, kiváló zenészek, énekesek satöbbi fölléptek. Műsort adtak nekünk. Azt volt az 1-es lágerben is, ahol a föld alatt voltunk, ott is volt egyszer egy előadás. Azok a gyönyörű nők ott, azok a gyönyörű ruhák, és ahogy érzem, az irtó kölniszaguk! Hát nekünk az isteni áldás volt. Úgy elgondolkodtam, hogy ezek a csodálatos lények itt vannak, tíz-húsz évre kerültek ide be, mind politikaiak.
Egy idő után bevezették a fizetést meg azt is, hogy aki dolgozik, annak ennyi százalékra ennyi napot elengednek, két napot elengednek vagy három napot elengednek a büntetéséből. Másoknak engedtek is, nekem nem engedtek el. Akik velem együtt voltak, Gúzov Gyuri meg Kövi Feri, nekik már engedtek el. Aztán éngem is hívtak, csak egész másért. Éngem nem engedtek el, tehát nem kaptam meg a kedvezményt se.
Később már küldhettünk levelet. Mondtam a Kövi Ferinek, hogy: „Van valami lányismerősöd?” „Van – azt mondja –, Barkaszi Olga, ott lakik a Sumla utcában…” Egy magyar diáklány Kárpátaljáról. Avval levelezett, írtam neki levelet én is, kaptam választ, írtam még egy levelet, küldött nekem verseket, dalokat: „A rózsa azt jelenti, hű vagyok.” Leírta, hallgatta, ugye, a magyar rádiót, leírta nekem, és a dallamot már én költöttem hozzá. Majdnem olyan volt a dallam, mint a magyar, mikor hazajöttem, annyira adta magát a szöveg, hogy kilencven százalékban magyar dallamot énekeltem, annyira hasonlított a dallam a leírt szövegéhez. Ungváron lakott. Egyszer írtam neki, hogy küldenék a szüleimnek egy levelet, és azt mondja, ő azt átküldené nekik, postán. Hogy ne legyen baj, megírta, hogy neki van egy ismerőse, ottani magyar, aki a szovjetek alatt disszidált, Ungvárról Csapra, nem, Ungvárról Csapon keresztül Záhonyba. Ott lerakják, ugye, és hozzák vissza a szerelvényt, át kell mindent rakni, ugye, más a nyomtáv. És én írtam a szüleimnek egy levelet, Olgának meg a szüleimnek. Odaadta annak a mozdonyvezetőnek, az átvitte egy magyar mozdonyvezetőnek, az elvitte Pestre, és föladta apámnak Vecsésre a levelet. A levélben nem írtam meg, hogy mi van, úgy nem mertem megírni. Ha megtalálják, fölbontják, hát ez micsoda, a KGB, ugye a legszigorúbb… Ez ’49-ben volt. Egy hónap múlva kaptam választ, Olgáék küldték nekem a választ.
’50-ben vagy ’49 végén már elég tűrhetően tudtam oroszul. Jó, mondjuk azt, ami a szakmai meg a lágerzsargon, tehát nem szépirodalom, de akkor már olvasgattam is. Hát én már a börtönben is olvastam. Csak ott ukránul olvastam, és ott a lágerban is jutottam hozzá könyvekhez, több is volt. Ott a lágerban még könyvtár is volt!
’50-ben én is azt hittem, meg fogom kapni a plusz napokat és már szabadlábra fogok kerülni, de az másnál számított, nálam meg nem. Ezt Maruszkának az ezredes nagybátyja döntötte el. Maruszka volt az, akit hozzám akartak adni. A nagybátyja ezredes volt ott Irkutszkban. Behívtak, azt hittem, na, most én is kapok szabadulást, de nem. Kérdeztek ezt, azt, amazt, akkor eldöntötték, hogy engem kiszemelt ő a felesége húgának. És engem száműztek. Tehát nem engedtek el. Elvittek januárban, a legnagyobb telekben elvittek vissza oda, ahol voltam, a tizenhármas lágerban, és onnan felkerültem erdőirtásra. Totál olyan volt, mint a cárok alatt. A jó ruhákat elszedték tőlünk, azt láttam egy nagyon szép, csinos kis csajszikán. Szőke haj, kék szem. Prérisapka, cobolyprém, bunda, minden. És nézem, fehér csizmában volt. Olyan csizmája volt, mint amilyeneket mi kaptunk. Jó csizmákat kaptuk. És énnekem magas volt, kicsit levágtam belőle. Nézem, a csajszi lábán az én valjinkim, csizmám volt. Valjinki. Az a neve, valjinki oroszul a csizma. Az apja volt ott a táborparancsnok. Levetették a csizmám, adtak egy olyan rongyból készült vacakot. Olyan, mintha paplanból készítették volna, dupla volt. És akkor láttam, hogy ennek a csajszinak a lábán az én valjinkim van. Megismertem, de hogy mertem volna szólni. Mindenkitől elvettek minden jó holmit. Hát ott olyan szegénység volt. Ahol mi korábban voltunk, az egy kiemelt munkahely volt. Egy városépítkezés. Hát ott volt százötvenezer magamfajta, kitelepített Volga menti németek Engelszből meg mindenfélék. Kövér Ferit sem engedték el. Megvolt ott, hogy hol kellett tartózkodnia. Ő viszont később megkapta a pénzét, megváltott egy jegyet Kijevig. Onnan tehervonatokkal meg evvel-avval átment valahogy a határon, hazament és hónapokig bujkált. Nem volt neki szabad elmenni Kárpátaljára, vissza, ott kellett volna neki maradni, azért van a plusz öt év, hogy az a száműzetés. De nekem nem volt semmi, nekem elvették azt! Másik lágerba, egy olyan lágerba kerültem, ahol totál legatyásodtam. Erdőirtás… Se kaja, se semmi, a ruhákat leszedték rólunk, szóval… Elvittek oda, négy hónapig ott voltam, hogy teljesen tönkremenjek. Fizikailag, ruhában, mindenben. Teljes semmi. Nem mondtak nekem semmit. Betettek zárkába, és ott voltam akkor két napig. Harmadnap jöttek, hogy holnap egy őrrel, de már nem mint őr jön velem, mint szabad ember, mehetek. Elvisz a női lágerba, ott is volt női láger, és majd ott az orvos éngem megvizsgál. Nyolc, vagy tizenöt kilométerre volt? Nem is tudom, mennyire! Na, oda menjek, megvizsgál az orvos, megkapom a papírt, avval visszajövök. Megkapom a vonat… Pénzt kapok, mindent, akkor elengednek. De száműzetésről szó sem volt! Nekem lejárt a büntetésem. Nekem nem volt száműzetés. Tehát úgy gondoltam, hogy hazamehetek majd. Tehát elküldtek ebbe az erdőirtásba, Resotiba.  A foglyok ugyanabban az épületben voltak elszállásolva, elfogva, ahol mi voltunk. Még a cárok alatt építették, abban még Benyovszky is volt. Ott mondták is nekem, hogy itt volt egy magyar, a Benyovszky. Ott más magyar nem volt. Miután megérkeztem ide, egy darabig ott voltunk, aztán vagonba, és elvittek minket vagy harmincöt kilométerre egy lágerba. Olyan kétszáznegyven-háromszázan voltunk. Főleg japánok, kínaiak, koreaiak. Akik ott voltak, többségben hadifoglyok voltak. Hiába dolgoztam jól, meg festő voltam, meg megbíztak kiemelt munkákkal, akkor azért nem alkalmaztak tovább festőnek, hogy engem totál tönkretegyenek. Se pénzem ne legyen, az egészségem is tönkrelegyen, lefogyjak, ruhámat elvegyék. Hogy mi volt a céljuk ezzel? Hogy totál tönkre tegyenek. 
A hazatérésem később azért hiúsult meg, mert Bogatolban nem adtak semmilyen papírt. Nem is tudtak rólam. Nekem adtak egy ekkora kis papírt, hogy azt kell odaadnom a parancsnoknak. Megnézhettem volna, de nézte meg a fene, nem érdekelt éngem. Megkapom a papírokat, fölülök a vonatra, aztán megyek haza. Azt hittem, hogy a papírjaimat majd csak akkor fogom megkapni, mikor majd Moszkva leküldi nekik ide. De ide csak akkor jön meg a papír, ha őnekik éjfélig odaér, hogy én itt megjelentem. Abszurdum, hülyeség. Hogy őnekik megírják Moszkvából, hogy én élek, és itt meg itt jelentkeztem. És hogy tudják, hogy itt vagyok és küldjék a papírjaimat ide. Hazugság az egész. Egyetlenegy céljuk volt, hogy én oda abba a kolhozba, Puzanovóba odakerüljek. Tehát ne tudjak elmenni a lágerból, hogy ne tudjak kikerülni a lágerból. Akkor én mondtam, hát hogy menjek el? Se egy fillérem nincsen, semmi. Nem baj, ott majd mindent kapok. Most mivel tudok odamenni? Hát oda nincs semmilyen közlekedés, nem is volt, soha nem is volt oda közlekedés. Negyvenöt kilométer. Hát, messze van? Hát, nincs olyan nagyon messze. Itt kimegyek, két kilométer, az az út meg egyenesen megy. Későn, sötét éjjel értem oda. Étlen, szomjan. Még akkor volt a bokros részen hó, ahol összefújta a szél. Ott nincs por, piszok. Kikapartam, ettem egy kis havat, mentem. Akkor sötét volt már, mikor megérkeztem. Ez az irkutszki ezredes úgymond azért választott ki éngem, mert énrajtam látták, hogy milyen vagyok: művészlélek, egészséges vagyok, erős vagyok. Hát olyan hetvenöt kiló voltam a lágerben is, voltam én nyolcvanhat kiló is. Vannak olyan fényképeim. Sovány is voltam. De akkor nagyon lerobbantam. Mindig írom, hány kiló voltam. Ötvenvalahány kilóra fogytam le. Na, akkor ott szóba se álltak velem. Úgy tettek, mintha nem tudnának rólam. Vittem egy ekkora cetlit, odaadtam, megnézte, azt mondta, most nem tudnak velem foglakozni, mert a parancsnok nincs itt, mert ugye ünnep van. Még tartott az ünnep. Menjek át a szomszédba, ott az egyik rendőr odavan szénáért, a felesége ott van, most épp kisbabája van. Ott majd kapok enni-inni. Odamentem, éppen volt főtt krumpli, kenyér nem volt, meg adott egy fél liter tejet. Ő mindezekért pénzt kap, ő fölírja nekem a vacsorát, reggelit. Megfizetik neki. Padlón csinált helyet, ott voltak a bundák, szép hely, bundákon kell aludni, hát azt mondja: „Ágyon adna helyet, de annyi a poloska, nem tudnák tőlük aludni. Na, jó. Már reggel aztán megyek be a parancsnokhoz, irtó rosszul aludtam az éjjel. Irtó fáradt voltam, el lehet képzelni. Éhes is voltam, hát azzal a két szem krumplival nem laktam jól, de hát nem mertem kérni, nem is akartam kérni. Mit kértem volna, mikor kenyere sem volt. Vártam egy félórát, akkor megjött a parancsnok, s mondta, hogy igen, tudnak rólam. Majd ők Bogatolba megírják, hogy megérkeztem, és majd ha Moszkvában megkapják a papírt, akkor majd átkérik ide. Azt mondja, ez belekerül egy-két hétbe, lehet, hogy háromba is, mire ezt elintézik, mert lassú a posta, meg minden-minden lassú. És majd intézik, de addig is elküldenek éngem egy kolhozba, és ott leszek addig… Ott már tudnak rólam. Nem volt ez bonyolult terv! Elvinni éngem egy jó munkára, ott… kipihenem magam. Szóval ez meg volt csinálva. Jóképű gyerek voltam, erős voltam, ott meg nem volt férfi. Hát nem volt férfi. Nem kaptak még személyazonosságit se. El se hagyhatták a kolhozt. Hiába volt ezredes, nem tudta volna elintézni, hogy a rokona elhagyhassa a kolhozt. Akkor mindenkit el kellett volna engedni. Ki fogja megtermelni a kolhozban a kenyeret? A tizenöt éves lány úgy zsákolt, mind én. Nem volt férfi, aki dolgozzon. 8500 hektár gabona, azt meg kell termelni valakinek, az iszonyú mennyiség. A kolhoz Puzanovóban, Szibériában volt.
Magyarországon semmit nem tudtam én Sztálinról. Hát Németországról, a közgazdaságiba jártam, kereskedelmibe, tizenkét oldal volt, Oroszországról, ami tízszer akkora, két oldal volt. Mit tanultam meg? Volt a Bedo-rendszer, ugye, a munkarendszerben akkor volt a Sztahanov-rendszer meg a Ford-rendszer, a futószalag-rendszer, ezeket tanultuk ’43-ban, ’44-ben. Tehát ugye ezek a munkarendszerek, az orosz rendszer pedig a Sztahanov-rendszer, de arról nem volt több tíz sornál, míg másfél oldal volt a Ford- meg a Bedo-rendszerről. A Ford a futószalag-rendszer. A Bedo az meg az angol rendszer volt, a Sztahanov-rendszer meg a kinti. Én csak akkor kezdtem, amikor már iskolába jártam ’53-ban a Szovjetunióban, akkor kezdtem ezekre a dolgokra rájönni. Ott volt politikai foglalkozás, kitűnő voltam politikából. Egészen addig nem is találkoztam ilyesmivel, hogy politikai foglalkozás. Még a kolhozban se. A kolhozisták még annyit se tudtak a világról, mint én, még a lágerekről se, annyit se tudtak, mint én. Azt tudták, hogy vannak lágerek, de azt, hogy mi van ott, nem tudták. Hát jellemző, a kolhoztagok nem kaptak személyazonossági igazolványt. Nem volt személyi igazolványuk, ’64-ben kaptak először személyazonossági igazolványt, tehát a tanárnő, a tanítónő ott nem úgy volt, mint itt, hogy diplomakor oda megyek, ahova akarok, meg mehetek bármelyik országba dolgozni. Ott három évig meg sem kapta a diplomáját, aláírta, megmutatták, kész, megmondták, hogy hova mész, Szibériába, ide-oda. Azért igyekeztek minél előbb férjhez menni, mert akkor elviszi őket a férjük. Mindegy, hogy ki, hogy lakatos vagy egy traktoros vagy akárki.Hogy egy nap miből állt az étkezés a lágerban? Mindig főtt étel volt reggelire. Káposztaleves vagy borscs céklával vagy gerslileves, reggelire volt leves. Ebédre általában mindig volt kása, hajdinakása, rizs nem volt, azt később vehettünk, amikor már a gyárat csináltuk, a gyárnak ebédlője is volt, rendes étterem, ott lehetett mindent venni, beálltál a sorba a civilek közé, úgy kaptál kaját a pénzedért, mint bárki más, úgyhogy… Az sokkal jobb minőségű volt, mint amit kaptunk. Tejberizst, tejbegrízt lehetett venni, vagy amit kaptunk ugyan a lágerban is néha, köleskását, húst, sült húst, halat nem vettem, azt úgyis kaptam a lágerban. Lehetett venni jó húslevest, bármit meg lehetett venni. A lágerban a halon kívül is kaptunk húst, még füstölt tevehúst is ettem! Mindennap meg volt szabva, mennyi húst kelletett kapni, annak nagyjából a felét megkaptuk, de hát ugye a raktáros lecsíp belőle, a konyhás levesz belőle a konyhán, ha nem akarják súrolni a kondérokat, odaadja másoknak súrolni kis kajáért, a kivételezettek lecsípnek belőle, mire megkaptuk egyharmada nem volt. Egy nap tíz deka húst kaptunk meg mondjuk öt-hat deka halat, hatot. Halat legtöbbször heringet kaptuk, szkunbria volt meg lazac, nagyon ritkán kambala, lepényhal. A vacsora az mindig kása volt, kenyérrel. Inni teát kaptunk. Fenyőlevélből csinálták a teát. Volt egy bizonyos fenyőfajta, aminek zöldes színű volt a teája, sok C-vitamin is van benne meg minden, skorbut ellen volt, abból csinálnak, fenyőlevélből balzsamot is. Nekem arcvizem is volt fenyőlevélből. Vodkát vagy ilyesmit nem lehetett venni a boltban, semmilyen szeszt nem lehetett, de hozzá lehetett jutni, hát kijárt mindenki mindenhova… Én nem szereztem, azért nem adtam volna pénzt. Ha az étteremben beálltam a civilek közé és vettem valamilyen jobb minőségű kaját magamnak, a szakács vagy a többi civil nem tudott megkülönböztetni a civilektől, mert teljesen új honvédségi ruhákat kaptunk. A háborúnak vége, rengetegmillió katona leszerelt, a gyárak tovább dolgoznak, azokat a ruhákat kaptuk meg mi. De ha a katona leszerelt, a saját katonai ruhájában megy haza és azt viseli továbbra is, csak a jelvények nem voltak rajta, vagyis ugyanúgy jártunk, mint ők. Téli ruházatnak, a mínusz harmincöt fokban, kaptunk egy trikót, egy fehér, nyak nélküli inget, ilyen begombolósat, kaptunk vattanadrágot, pufajkát, buslátot. A pufajka az nyak nélküli, a buslát az meg hosszúujjú, vastag, belső zsebe is van, eddig ért, az volt a buslát. Téli kesztyűt csak később kaptunk, de aztán amikor dolgoztunk, akkor már kaptunk kesztyűt is és téli sapkát, kaptunk usankát, most is vannak orosz usankáim, van fekete is. Itt is azt használtam, amikor hidegek voltak, mostanában már nem, de amikor még dolgoztam, usankában voltam, nagyon szerettem, olyan szép díszesek voltak. Hát a lágerben, amit kaptunk, az mind honvédségi volt, tehát jó anyaga volt. Persze aztán leírom, hogy ’50-ben, mikor elkerültem, mikor erdőirtásra küldtek, ’50-ben a kotedzsékből, tehát amikor a lakásokat készítettük, akkor éngem elvittek vissza a lágerba, és onnan erdőirtásra, ott aztán mindent leszedtek rólam. A tisztálkodás az úgy zajlott, hogy tíznaponként volt fürdő. Volt egy nagy, közös fürdő, azt általában hamarabb fölépítették. Zuhanyzók nem voltak benne, hanem ilyen kis fakádak, olyanok, mint a dagasztóteknők, csak kicsik – nacsavka, úgy hívták. Abba öt liter forró vizet kaptunk, egy darab szappant, és volt egy akkora helyiség, amibe általában száz ember ruháját fogasokra be lehetett rakni. Voltak ilyen hatalmas nagy kövek meg vasak egymásra rakva, alatta fűtöttek, izzott, rálocsoltak egy fél vödör vizet, az a forró gőz aztán a tetőt, mindent megégetett, ruhát, fehérneműt, mert vinni kellett a fehérneműt, ágyneműt, mindent kelletett. Az ágyneműt cserélték, az inget minden tíz napban cserélték, az alsógatyát is. Aztán, amikor volt ismeretségem, akkor sorakozó helyett én mindig a fürdőbe mentem, úgyhogy mindennap fürödtem. 
Visszatérve a kolhozhoz. Szóval elindultam a rendőrségről visszafele, amerről jöttem, Bogatol fele, és a tizenhármas kilométernél vezet egy út be, tehát Bogatoltól mintegy húsz-huszonkét kilométerre. Olyan harminckét kilométerre Bogatoltól volt egy új farm, azon én túlmentem, tizenhárom kilométert visszamentem, és azon az úton kellett bemenni, két út volt csak, két helyen, de mondták, hogy melyiken kell bemenni, elindultam. Egy kis erdőrész lett, aztán a nagy sík területek, szántók, de akkor még nem volt szántás, május nyolc-kilencedikén, akkor még nem volt szántás, akkor még ott sokfele hó volt, tizenöt-tizenhatodikán, akkor kezdődtek ott a szántások meg a vetés. Az előző évben sokat fölszántottak és látom, messze-messze-messze volt egy lovas, álló lovas, mint a Winnetou, na. Mondom, majd attól megkérdezem, hogy merre van Puzanovo. Közelebb megyek, látom, hogy megemeli a kezét, de akkor még több száz méterre volt, látni lehetett, hogy csak néz, közeledek, megfordult, elment, a kolhozelnök volt. Tudták, hogy mennem kell, megkapták papíron már előző nap, tehát én ott már el voltam adva, már Irkutszkban eladtak, ugye, hogy nekem már… Ott már elhatározták, hogy mit csinálnak velem.
Az első naptól kezdve ott laktam egy családnál, és egy lánnyal, Surával akartak összehozni. Sura tizenhét éves volt, egy szobában aludtunk mindig, néha föltálalta a fenekét ott, ugye. Alvás közben így volt az ő ágya, mondjuk, itt volt az ajtó, egy méter hézag, kis szekrényke volt ott, itt volt az ő ágya és akkor a másik oldalon meg az én ágyam. Bábuska meg a kisebbik lánya a kemencén aludtak, ott hárman is elfértek, mert nagy, akkora volt a kemence. Egész novemberig ott laktam. Dolgoztam is persze. A kolhozelnök azt mondta, hogy semmiről nem tud, ír, ha majd megjönnek a papírjaim, addig leszek itt, és addig Volkova, akinél laktam, minden napra kap utánam fél kiló gabonát. Volt kolhoz, ahol egy munkaegységre nem adtak fél kiló gabonát, ott egy kilót adtak egy munkaegységre, kapok egy fél liter tejet, havonta, nem tudom, mennyi húst leírnak, mert beadás volt, ugye. Szóval megvolt, hogy ezt én kapom, amíg nem kapok fizetést a kolhozban. Gondoltam, egyen meg benneteket a fene! Fizetést ott nem kaptam, a kolhoztagok sem kaptak, soha nem kaptam egy fillért se. A munkaegységeket is terményben kaptuk.
A faluban kilencvenkét ház volt, háromszázötven-négyszáz lakosa lehetett, pontosan nem tudom megmondani. Volt olyan település, amelyikben csak tíz ház volt. És sokkal többen voltak a nők. Hát jellemző, hogy százkét ház volt Puzanovóban a háború előtt, amikor odakerültem, kilencvenkét házban voltak lakók, a többi gabonaraktár, tartalékraktár zabnak, meg vetőmagraktár. És akkor Uszkov, a téeszelnök után volt még egy ház, de abban sem laktak, az is gabonaraktár volt. Kihalt a nép.
Volkováék házában volt egy kisebb szoba, ahogy bementünk, volt egy előtér, bementünk a konyhába, a konyha volt olyan négy és félszer négyes nagyjából vagy nagyobb. Két és félszer négy és feles szoba egy, ami az idősek hálója volt, de aztán raktárnak használták mind a hármukra, és itt volt egy nagyszoba, az olyan négy és félszer ötös volt körülbelül. A sarokban volt egy akkora fikusz, minden házban volt fikusz. Voltak mellékhelységeik, melléképületek is. Volt tejistálló, volt hely a disznónak, baromfinak.
Szinte mindenhol, minden háznál volt ilyen melléképület, mert tehenet kelletett tartani, mert beadás volt. Ott mindenkinek meg volt szabva, hogy mit kell beszolgáltatni. Az nem személyre volt szabva, hanem háztartásra, és ha van férj-feleség, akkor többet kell beszolgáltatni. Nagynak nem volt nagy a mennyiség, amit be kellett szolgáltatni, ez attól függött, hogy mit kaptak a kolhoztól, mennyit kaptak, tehát nem a beszolgáltatás volt sok, hanem a jövedelem volt kevés. És ha nem volt nekik hús beadnivaló, akkor összeálltak hárman-négyen, leadtak egy borjút, és akkor ők kifizették a részüket, mert ő is kapott pénzt a két gyerek után, az jár mindig a nőnek, anyasági segély, ott nem volt tartásdíj. Tehát a férj akárhány gyereket csinált, nem kellett tartásdíjat fizetnie, de a nő kapta a pénzt anyasági segély címen, itt a nagyanya kapta, mert a lánya meghalt. Hát nem tetszett ott a beszolgáltatás senkinek, de nem panaszkodtak, nem beszéltek erről soha, ott ez rázós dolog volt ilyesmiről beszélni. És ez úgy derült ki, hogy sosem beszéltek ilyesmiről, ez tabu.
Onnét nem mehettem sehova, mert semmi papírom, igazolványom nem volt. Semmikor nem kaptam papírt. Amíg kint voltam a Szovjetunióban, személyazonosító okmányként később állampolgárság nélkülit kaptam akkor, amikor elmentem önkényesen, és elintéztem a rendőrségen. Addig vertem a vasat, amíg oda nem adták. Ez ’52-ben volt.
Aztán, ’51 márciusában járunk, ugye, akkor elmentem egy újabb erdőirtásra. Ivanovkára, ez nekem mind megvan térképeken egyébként. Ott addig voltunk, míg ott kiirtottuk azt az egész erdőrészt, amit megvettek, akkor mentünk át máshová. A kirgiz állam vett ott egy erdőrészt, Kirgíziában nincs erdő, ott vett 200 hektár erdőt, azt irtottuk ki meg lett elszállítva. Az erdőirtáson erdőt irtottam, szállítás, rakodás. Hogy el tudjak menni erdőirtásra, nem a kolhozelnöktől, hanem a rendőrségtől kellett engedély, mert a kolhoznak semmi köze nem volt énhozzám.
Az erőirtáson már fizetést is kaptam, mint a többiek. Az attól függött, hogy dolgoztam. Ott meg volt szabva. Az első negyven norma, mindegy, hogy húsz nap alatt vagy két hónap alatt csinálja meg az ember, az ilyen és ilyen árban van. Utána minden húsz norma húsz százalékkal többet fizet. Tehát fél év alatt, fél évig tart, ugye, a tavaszi, fél évig a téli szezon. Tehát igyekezni kell minél hamarabb megcsinálni a normát, hogy minél több fizetést kapjon az ember. Tehát van, aki ugyanazért a munkáért ötven-hatvan százalékkal többet kapott, mint én, mert neki már sok normája volt  ledolgozva. A fizetésből kijöttem ugyan, csak menni nem nagyon tudtam sehova. Kijönni kijöttem, tehát életben maradtam. De megcsináltuk a fusipénzeket. Eladtuk a fát, több fát rakodtunk fel az autókra, mint amennyi el lett számolva, de az mind elment cigarettára, ebédre, erre-arra. Húsz-harminc-negyven rubel. Hát nemcsak egyedül csináltam én ezt. Az erdőirtáson eleinte nem volt bolt, csak később lett bolt, de ott nagy ellátásunk nem volt, csak épphogy a minimum. Vettünk egy láda mézescsókot, egy láda heringet, egy láda vodkát, amikor fizetés volt. Ittunk-ettünk. Később, amikor már nyílt bolt Ivanovkán, ott csak a legminimálisabb dolgok voltak, soha nem láttam ecetet, pirospaprikát, ott ilyesmi nem volt. Tehát olyan ellátás ott nem volt, ott az ellátás iszonyú minimumszintből állt. Korábban a kolhozban nem volt pénzem, ott úgy tudtam ruhát venni magamnak, hogy mondtam, hogy adjanak előleget a fizetésemre. Kiírtak nekem egy mázsa rozsot, azt én megkaptam a tartalékból, levittem a vízimalomba, megőrölték, és bevittem, Surkáéknál laktam, Volkováéknál, a rokonnak, a párttitkárnak elvittem a lisztet, és olyan árban, amilyenben a piacon is megvehette volna, én házhoz szállítottam neki a lisztet. Persze olyan gabonát adtak nekem, ami a legjobb minőségű, és ő ezt nagyon jól tudta, és azért mondta, hogy oda vigyem. Jól van, mézet kaptam náluk, vodka, minden. Megkaptam az árát, elmentem Bogatolba, a szánszállítással, munka közben elmentem, és bevásároltam magamnak, ruhát, mindent, ami kelletett.
Sehol nem volt Tyuhtyet járásban áram, csak egyedül a járási központban volt egy kis vízi erőmű. Amikor volt elég víz vagy nem volt nagyon lefagyva, vagy nem volt nagyon nagy a tavaszi áradás, hogy nem lehetett működtetni az erőművet, akkor volt áram. Le is van nekem írva, hogy amikor megérkezek Puzanovóba, gyertyával világítottak a rendőrségen. De akkor már nekem semmi se volt furcsa, hát akkoriban olyan dolgokat átéltem ott, hogy az elképesztő. Hát el kell képzelni, hogy én belekerültem egy olyan helyre, ahol az após ilyen hogyhívjákkal őrölte a gabonát, egy óra alatt megőrölt három kiló búzát. Abból lett három kiló liszt, korpával együtt, ugye. Azt kiszelelték stb. Három kilót egy óra alatt! Hát az órabérért kaphatott volna három kiló lisztet, de hát neki az idő úgyis elmúlik, és lisztet meg nem kap. Vagy kap, de hát ahhoz meg pénz kell, pénz meg nuku. Na, mondjuk neki volt 120 rubelje havonta, a fia után. Tehát én belekerültem ott, amikor mentem legelőször Kocsik Bélához, átmentem a Kanda folyónál, és túl a Zimavjo, három ház, összesen három ház. Egyikben lakik az erdész első felesége, a másikban ők laknak, a harmadik egy barakk. Zimavjo, zima, tél, Zimavjo, telelő. Tehát az azért volt otthagyva, abban priccsek voltak, dupla priccs, lópokróccal, kimustrált katonasági lópokróc, tetű már nem volt benne, mert nem aludtak ugye benne emberek. Ott aludtam egy éjszakát, 125 kilométer, valahol aludni kelletett útközben egyszer. És amikor lenéztem a folyóra, úgy végignéztem... Ott valamikor nagy vihar volt, végigsöpört a vihar hat-nyolc kilométeren, és több száz méteren kidöntötte a fákat, mindent. Olyan fák, csonkok maradtak ott, két-három méteres csonkok, és egyszer – ugye hát ott a rengeteg levél –, egy nagy villám felgyújtotta. Vagy a vadászok dobtak el egy gyutacsot. Hát a gyutacs parázslik fél órát–egy óra hosszat, nem a gyutacs, hanem a fojtás, és akkor meggyulladt, leégett az egész, régen valamikor. Na most, ami megszenesedik, az a faszén. Tízezer éves faszénmaradványok vannak ott, a faszén nem oxidálódik. Az megmarad. Az ősrégi, megégett faanyag, a faszén itt is megmaradt. Ahogy elnéztem, jött egy nagy madár, a szárnya szétterítve, vannak ott ilyen nagy madarak, nagyok, és akkorát azóta se láttam, meg addig se, volt olyan két-három méteres, persze a szárnyaival, és szépen ment lefele. Ott se egy villanyoszlop, semmi. Mondjuk egy villanyoszlop volt az úton, két szál dróttal. Ennyi volt a kultúra, vagyis hát a technika, a civilizáció. Ment az úton a kocsi, mire odament, ott volt egy rendőr, egy szál rendőr, oda vezetett a telefondrót, oda-vissza. Ennyi volt az egész. Amúgy rádióval kommunikáltak mindenhol, a kolhozban, mindenhol. Rádiók voltak, meg is tanultam rádiózni. Hát ha ott vagyok száz kilométerre a gépállomástól és valami van. És minden pénteken brigádgyűlés, a járási brigádgyűlés. Én odakerültem olyan helyekre, ahol mintha tízezer évvel ezelőtt megállt volna az idő. A termelésben, mindenben. Maguk csináltak mindent, ők lőtték a szarvast, voltak különböző fák, nem magasak, ilyen négy-öt méteres bokrok, lehántották a kérgét, annak a kérgével cserezték ki a bőröket. Csináltak csizmákat meg mindenféléket, maguk csináltak mindent. A kenyeret ők sütötték, bolt nem volt. Mindent maguk csináltak az égvilágon! Az öltözetüket. Na, aztán vettek ugye pénzért is, de ott, ahol én éltem, mindenhol ott voltak az évszázadokkal azelőtti szerszámok, minden. Tehát én ott nem csodálkoztam semmin, amikor már megszoktam.
A főútvonal sóderos volt, sóder. Egyszer majd leírom, mert a tyuhtyeti szintén járási főútvonal, ugye, és azt minden évben javították, a nagy lukakat betömték sóderral, csak sóderral. Ráadásul náluk a sóder más, a legnagyobb kavics is csak ekkora volt, mert mi már a Szajáni-hegységtől mintegy harminc-negyven kilométerre voltunk. Ott valamikor tenger volt, és ugye a tenger az hullámzik, és csinálja a kavicsokat, de mi már vagy negyven kilométerre voltunk a Szajáni-hegységtől, tehát itt már a kőből alig jutott, de amit a folyó elvitt áradásokkor, az még itt is lerakódott rengeteg, de már csak apróbb, egy-két centisek meg három-négy milliméteresek, de mégse homok. És le van írva, hogyan jöttek oda különböző kolhozokból, minden kolhoznak meg volt szabva, melyik részt kell javítania, az állam ezért fizetett, és akkor szállították a lovakkal, ökrökkel a sódert az útra, ahova kelletett. Mi magunk, a kolhoz is bányászta ki, szedte ki a folyóból a sódert, az államnak. Az út földdel is volt keverve, de hát föld abban nagyon kevés volt, minimálisan. Mint ahogy itt is vannak a sóderbányák, hát azt a víz elmossa, a könnyebbet meg még messzebb viszi. Tehát a két-három milliméterestől a tíz-húsz milliméteresig volt. Ott kövezett utak nem voltak, hát a Moszkva–Irkutszk útnak az a része, amit én ismertem, az az 1500 kilométer, mondjuk Novoszibirszktől Vlagyivosztokig vagy ötezer kilométer a távolság, az sóderos volt.
Mentünk rajta kis kocsival, mert mikor vittük a motorokat javítani vagy kaptunk új motorokat, dízelmotorokat, kaptuk a dízeltraktorokat, hát ott már a háború előtt is voltak dízeltraktorok, csak nem tudták beindítani a sorozatgyártásokat. Ott minden technika megvolt, csak minden abbamaradt a háború miatt, és öt-hat-nyolc év után kezdett folytatódni. Én ’34-ben készült kombájnokon kezdtem, tanultam az iskolában. Hát ott az út hol kettő, hol négy-hat-nyolc-tíz méter széles volt, hát attól függ, hogy mikor hol volt eső, hol kellett arrább menni. Ott az út, mint Mongóliában, az ideális nyom függvényében változik. Tehát a nyomvonal megvan, de például, ha itt nagyon kitart az út, akkor megkerüli vagy tíz méterrel, és akkor ott megy. Senkinek nem volt személygépkocsija. 1952-ben elindítottak ott egy buszt, hogy majd lesz Tyuhtyetből busz Bogatolba. Na és a puzanovói földek környékén nagy esőt kaptak, el is akadt a busz. Két nap múlva elvontatták, megszűnt a tömegközlekedés, ez volt ott. Személykocsit nem is láttam. Azonkívül ott nem volt senkinek még autója, a lakosság döntő többségének nem volt hova, miért utaznia. Nem volt igazolványa se, minek, ha úgyse mehet sehova! Meg hova menne, minek menne, miből menne!? Vagyis a Szovjetunióban a fejlődés ilyen szempontból megállt, az előrelépés megállt. Utána olyan tömegben indult be mindenhol a hatalmas építkezés, hogy elképzelhetetlen, de nem volt szakember. Jellemző, én egy professzorral fűrészeltem a fát, egy észt történelemprofesszorral, majd nálunk dolgozott két mérnök, de mind a kettő villamosmérnök volt. A vizeket is használták közlekedésre, tehát hajózás is volt. Ahogy a Csulim így bemegy, ott mutattam is a térképen, és visszamegy 200 kilométert, de alig öt-hat-nyolc kilométerre a másik ágától. Ez mintegy 400 kilométer, de nem vágták át, mert minek hatvan-nyolcvan méteres árkokat kiásni, amikor ott akkor nem lesz víz. Meg hát minek! Arra se pénz nem volt, meg szükség se volt. Ott nem volt olyan, hogy most kevés a föld vagy kevés az erdő vagy kevés a hegy. Hát ott evvel nem volt probléma, ugye ott minden emberre tízszer annyi terület jut, mint Magyarországon. Tízszer, százszor! Amikor így távolabbra mentem el, mondjuk, az erdőirtás helyszínére, akkor gyalog mentem, hát a láger környékén vágták a fát, amikor elfogyott, tíz év alatt, ott maradt a láger, és tíz kilométerrel arrább mentek egy másik lágerba. Hát ezek a lágerek, ahol én voltam, még a cárok alatt épültek, akkor is irtották ott az erdőt elítéltek.
Nem tudtam, mennyi ideig leszek kénytelen ott lenni, de nem akartam önálló házat. Semmit nem akartam én önállót. Én haza akartam menni, de nem tudtam, hogy mikor kapom meg, én vártam mindig az irataimat, hogy egyszer majd megkapom. Hazudtak, mindenki hazudott! Akármit kérdeztem, csak hazudtak. Sehol egy papírt nem mutattak, sehol egy papírt nem kellett aláírnom, az égvilágon semmit. Egyszer hívtak csak be fényképet csináltatni, biztosan Magyarországról írt Moszkvába a Belügyminisztérium vagy valami, és csináltak fényképeket… Gyomka, a rendőrparancsnok behívott a tyuhtyeti rendőrségre, hogy fényképet kell csinálni az igazolványomhoz. Hát csak úgy bementem én, egy példánya meg is van, azt hiszem, a fényképnek. Úgy nézek ki, mint egy pionír az Egyesült Államok vadmezőin. Tehát ők akkor már tudták, hogy énnekem intézik az útlevelet, de nem mondták, és amikor megjött, aláírtam a papírt, azt mondták, elküldik Krasznojarszkba, nyilvántartásba veszik és mehetek. Elvitték, nem adták oda. És azt se mondták, hogy elmehetek máshova dolgozni, még akkor se mondták meg. Mehettem volna Krasznojarszkba is, csak nem mondták.
A lány, aki a feleségem lett, Anna Vasziljevna Scsurevics. Az apja, Scsurevics lengyel volt, 1905-ben vándoroltak ki Lengyelországból oda, még a cárok alatt. Ott minden kivándorolt kapott húsz hektár erdőt meg ami kell a beinduláshoz, tehát állatot stb., mindent, és kapott ingyen húsz hektár erdőt. Azt kiirtotta, abból építettek házat, nagy kerítéseket, tehát a farkasok, medvék ellen, és ott kezdtek ugye aztán földet művelni. Kitűnőek voltak azok a földek, hát nem kellett trágyázni. A felesége viszont orosz volt, és ő orosz-lengyel vérből származott, Anna Scsurevics, hát a neve nem orosz, hanem lengyel, az apja volt lengyel. ’905-ben vándoroltak oda ki, akkor ő még gyerek volt, Vasziljev. Ugyanakkor az én gyerekeim már az én véremet is hozzáadták ahhoz a keverékhez. Tehát ott kevert világ volt nagyon, mindenhol. ’51 és ’53 között dolgoztam az erdőirtáson, akkor én azt akartam, hogy nekem családom legyen. Az erdőirtáson ott voltak családosok is. A feleségem is akart gyereket, hát ott minden nő akart gyereket. A többségének nem lehetett gyereke, nem volt kitől. Ott a nő élete olyan volt, ami itt elképzelhetetlen, hát az egy egész más kategória, ahogy ott viselkedtek a nők, az itt fölfoghatatlan. El nem hagyhatta a területet, el nem mehetett, mindegy, hogy hogy nézett ki vagy milyen volt, el nem mehetett, csak akkor, ha úgy ment férjhez, hogy az elvihette onnan. Lett is gyerekünk, Ljudmilla meg Zoltán. Zoltán akkor született, amikor én már eljöttem. A lányunk ’53. januárban született. Le van írva, hogy vittem szánnal éjjel a szülészetre, tizenkét és fél kilométer. Január, negyven fok hideg… A kolhoznak volt szánja, hát ilyesmit a kolhoznak biztosítani kell. Bezrucsekából Tyuhtyetba, ott van Tyuhtyetban a kórház, az volt a járási központ. Ljudmilla születése után én dolgoztam tovább, hát valakinek dolgozni kell. A feleségemet hazavittem az apjához Bezrucsekába, ott volt harmincvalahány kilométerre. Hazavittem, kértem szánt, és hazavittem, és én visszamentem az irtásra. Később aztán az erdőirtásra vittem őket, oda- vissza.
Mezőgazdasági iskolai bizonyítványa

Az erdőirtáson adtam be a papírt, hogy lehet menni iskolára, vagyis hát helyettem beadták. Aláírtam nagy nehezen, nem akartam. Az ottani vezetők, a párttitkár, Gyomka, a rendőrfőhadnagy vagy rendőrparancsnok, a gyárigazgató. Azért adták be egyébként a papírt, mert toborozták a kombájnosokat, minden évben minden kolhoznak kellett küldeni x embert kombájnosnak, traktorosnak, ennek-annak. Én nem kolhozban dolgoztam, de az teljesen mindegy, bárki jelentkezhetett, mert ugye vége lett a háborúnak, tank nem kell, repülő nem kell, ágyú nem kell, gyerünk megint traktort, kombájnt gyártani. Éjjel-nappal csinálták a kombájnokat, de ennyi kombájngépészt kiképezni, kellett egy hosszú idő. Az iskola Acsinszkban volt. Az egy nagyváros. Mondták, hogy kell orvosi vizsgálat, miegymás, munkakönyv stb. Na jó, hát akkor gyerünk, munkakönyvet csak akkor kapok, ha elintézem a járásnál. El is intéztem, de ők csak akkor vehetnek föl, hogyha orvos igazolja, hogy alkalmas vagyok. Akkor vissza Bezrucsekába, tizenkét kilométer, délben Acsinszk, tizennégy, huszonnyolc kilométert kellett gyalogolni és egy nap alatt. Akkor másnap megint be Tyuhtyetba, orvosi vizsgára. Elmentem orvosi vizsgára, holnap menjek be az eredményért, vissza Bezrucsekába, másnap be a kórházba. Így mentek a napok. Közben február 2-án kezdődött az iskola, én minden papírral, mindennel 4-én lettem kész. Közben a kocsi elment az emberekkel, én csak egyedül mehetek, kaptam ott pecsétet mindjárt. Már el volt indítva a papír, a gépállomás fölvett állományba, mehetek. Alkalmi autóval, negyvenöt kilométer, ugye, Bogatol, onnan meg vonattal Acsinszkba. Úgyhogy én három nap késéssel kezdtem az iskolát. Na, amikor megérkeztem oda, már két napja folyt a tanítás, mégpedig tizenkét órában naponta, később tizennégy, mert el kellett végezni egy tanév alatt a két évet, kell a kombájnos, a kombájnok jönnek ezrivel. Én ott hét hónapig tanultam. Na, mire én odakerültem, már nem volt a kollégiumban hely. Hál’ Istennek! Sokkal közelebb, egy kilométerrel közelebb kaptam magánlakásnál helyet, valami öregnél. Az iskola adott nekem ösztöndíjat, de ez nem jó ösztöndíj volt, sokkal kevesebb volt, mint amennyit az erdőirtáson kerestem. És jól tanultam, ugye. Akkor is, mondtam, megmutatom, hogy én itt jól fogok tudni tanulni. Csak nekem roppant hátrány volt az a három nap, háromszor tizenkét óra, ugye, nagy lemaradás, több száz ismeretlen szó. Beletelt tizennyolc-húsz napba, mire én utolértem őket, tehát február végére értem úgy-ahogy utol őket, nagyjából, de még nem tudtam, mert nekem a régi szavakat is ismételnem kelletett néha, mert elfelejtettem, hát gépalkatrészek meg a mezőgazdaság alapszabályai, agronómia, nekem meg kell tanulni az agronómiát is. Hogyan kell szántani, milyen minőségűnek kell lennie, hogyan kell boronálni, hogy a kombájn simán tudjon menni, ne akadjon mögé, a barázdát hogyan kell szántani, mert mindent kelletett csinálni aztán a gépekkel, a kombájnnal is, azt mind meg kelletett csinálni, tehát meg kellett mindezt tanulni. A mezőgazdaság alapszabályai, hát mi a mezőgazdaság, hogyan kell mindent termelni, timieliazer-módszer, Micsurin meg a többiek. Ezt mind tanulni kelletett. Meg ott voltak, amit elértek eredményeket. A Szovjetunió története, ugye, a kommunista párt története, ez is történelem, ugye tanulni kellett, akkor… Szóval mindezt tanulni kelletett. Amiből vizsgáztunk, hat tantárgy volt. 
Addigra már egy nagyon keveset tudtam Sztálinról is, de hát az első hónapban volt csak néhány óra politikai foglalkozás, az csak az első órákon volt. Sztálin halálakor sírva mentek az emberek az utcán. Szesztilalom volt napok óta, már akkor beteg volt, napok óta eszméletlen volt stb., stb., és mondták, hogy a zsidók el akarták pusztítani, mert zsidó orvosok voltak főleg körülötte. És ki is nyírták volna a zsidókat, de azokat aztán amnesztiában részesítették, jött egy hatalmas amnesztia, később aztán engedték ezrivel naponta szabadon a lágerból az embereket. Ott le is írom, hogy hogy gyilkoltak, raboltak a vonatokon ezek az elítéltek, akik szabadlábra kerültek. Bementek öten-hatan a boltba, fölöltöztek stb., nem fizettek, leütötték az eladókat. Éjjelente nem lehetett az utcán járkálni. Hát, én nem sokat tudtam róla, de mint egy nagy hadvezért, akit úgy ismertem a háború alatt meg, hogy megnyerte a háborút, hát úgy sajnáltam bizony. Nem hogy sajnáltam, hanem az, hogy ki volt, és a végén úgy halt meg – az osztálytársam mondta is –, hogy már nem tért eszméletéhez, pedig milyen jó lett volna, ha még a halála előtt néhány mondattal az utókort tájékoztatja valamiről. Na, az nekem nem tetszett. Mit tud csinálni egy ember egypár mondattal?! Na de hát nem érdekes. Az az igazság, hogy a nép között, ahogy jártam, láttam, hogy mindenki sajnálja, mindenki sír, zokog. Nem mindenki, de úgy az utcán mennek sírva az emberek, és ezen senki nem rökönyödött ott meg. ’53. augusztusban fejeztem be az iskolát, és akkor szeptembertől elmentem a gépállomásra dolgozni. Elküldtek kombájnosnak. Minden kombájnon kettő kell. Elmentünk kombájnosnak, Sztyepannal voltam együtt kombájnos Szmirnovkában, ott, ahol volt az erdőirtás, a faluban, ahol laktam. Ugyanott laktam, és ott voltam kombájnos, de akkor még nem tartott a családom velem, mert elintéztem a lakást, miegymást, aztán odahoztam őket, ott voltam kombájnos, és közben a feleségem ott volt. A gépállomáson, mikor befejeződött az aratási idő, akkor bementünk a gépállomásra, és szétszedni a kombájnokat. Nekünk kellett kijavítani is, hát mi tanultuk a javítást is, magunknak kellett megcsinálni. És mindenkit még beosztottak valamire. Én például be lettem osztva a körmös és a hernyótalpas traktorok első futóművének javítására. Csak futóműjavítással foglalkoztam, ketten csináltuk. Egész télen ezt javítgattuk, hát volt vagy harminc körmös, volt vagy 120 darab hernyótalpas, különböző. Akkor jöttek divatba a dízelmotorok. A motorokat meg el kellett vinni Acsinszkba, messze nagyon, Bogatolon keresztül Acsinszkba, az új motorokat, mert az első évben kaptak akkor is vagy tizennégy első éves dízelt, Natyik traktorokat. Itt a gépállomáson végül is tél végéig dolgoztam, jóval tél végéig, mert az volt a helyzet, hogy énnekem tudniillik van egy útlevelem, ilyenkor én már rég haza akartam menni ezzel az útlevéllel, lett volna pénzem is, 6-700 rubelt kerestem a gépállomáson, annyit kapott a főmérnök.  
Na mondjuk, általában 450-500, ott le van írva minden hónapban, hogy mennyit kerestem. És, mondom, itt van egy gyerek, a feleségem, legalább 1000 rubel kell, útiköltség, kaja, minden, tíz nap a határig. Tehát pénzt kell összerakni, de sehogy nem tudok pénzt gyűjteni, a feleségem nem dolgozik, ott van a gyerek, ugye, albérletet fizetek, ágybérletet. És akkor ha itt maradok télire, totál minden, meg nem tudok pénzt összerakni, még az utazásra sem, mert nekem is kell egy normális ruha, ugye, meg útiköltség, 365 rubel maga az útiköltség, az háromheti kereset átlagban, nekik is ugyanannyi. Tehát össze kell rakni a pénzt, hiába volt nekem 3-4-500 rubel megtakarított pénzem, az semmire nem elég, és ha itt  maradok télire, téli ruha kell, minden, az legalább három havi kereset, tehát három hónap alatt egy fillérünk nem marad. Nagyon, nagyon nehéz volt. Megtudtam, hogy voltak, akik elmentek Krasznojarszkba dolgozni, jöttek látogatóba ismerősök, és akkor úgy beszéltem velük. Egy zsidó tanár volt, a felesége meg a gyereke is, de csak ő jött vissza, és akkor beszéltem velük. Akkor bementem a rendőrségre, és mondták, hogy mehetek Krasznojarszkba is. Mondtam, hogy ezt eddig miért nem mondták?! Na, akkor visszamentem a gépállomásra, le kell számolnom. Utána Tyuhtyetban találtam apró munkákat, hogy több pénzem legyen, azok se sikerültek, egyik se. Kaszálást vállaltam, a járás kaszáltatott rengeteg szénát, hát a járásban, ott mindenki lóval közlekedett télen-nyáron. Ott nem volt semmi más közlekedési lehetőség, a távolságok meg nagyok. Ott nem volt… mondjuk a rendőrségnek, még a rendőrségnek se volt gépkocsija! Csak lovak voltak. Ilyen alkalmi munkákat hónapokig, négy hónapig vállaltam. Elég jól kerestem azokra a napokra, aztán ha négy-öt nap nem volt semmi, akkor… De én azt hittem, hogy itt keresek annyi pénzt, hogy el tudok indulni, el tudom intézni a dolgaimat. Így el is indultam, és Krasznojarszkban kaptam olyan munkát, hogy meg tudtam keresni nem egész egy hónap alatt majdnem 600 rubelt. Krasznojarszkban festő voltam. Díszítőmunkák, festőmunka.
Aztán Krasznojarszkban elmentem a rendőrségre, hogy mi van a papírokkal, elmentem, hogy mikor kapom meg a papírokat. Azt mondják, hát a papír itt van, azt mondja, mondjam, hogy mikor akarok hazamenni, és már állítja is ki a papírt, csak mutassam be, hogy van pénzem a vonatjegyre vagy a vonatjegyet mutassam be, és már kapom is az útlevelet, írjam alá és mehetek. De hogy én vinni akarom a családomat is. Azt nem lehet. Azt kérvényezni kell a Verhovnij Szovjettől… Hogy van az magyarul? Szóval írnom kell a legfelsőbb vezetésnek Moszkvába, onnan kell kérvényeznem, és akkor, amikor ők összeülnek tanácskozásra, akkor ezt is megtárgyalják, de azt mondja, ez hónapokba telik. Mondom, megette a fene, két hónap múlva itt van szeptember vége, jön a tél, még téli ruhám sincs. Azt mondja, hogy ez hónapokba telik, mire el tudja intézni, az minimum két-három-négy hónap. Na csak az, hogy a végén akárhogy latolgattam, nekem innen mennem kell, mert ha most én nem megyek haza... Én akár rögtön mehettem volna már akkor, ha nincs család vagy ott akarom őket hagyni, de én vinni akartam őket is. Őket viszont nem tudom elintézni, ezt a telet én már nem tudom úgy kibírni, hogy… Egyáltalán, tavaszra se lesz semmi pénzünk, mert ő nem fog dolgozni. Egyedül dolgozok megint, lesz megint egy gyerek, végem van, soha nem tudok hazamenni. Gondoltam, elmegyek haza, megnézem, milyen ott a helyzet. Apám nem írt soha semmit, ha apám megírja, milyen itt a helyzet, soha nem jövök haza. Már a következő hónapban kaptam volna 4,50 órabért, meg is mondta az igazgató, amikor már mondtam, hogy haza akarok menni, amikor megtudta. Azt mondta, adok 50 kopejkát, tavasszal kap lakást, ha a felesége fölépül, ott volt a vállalatnak egy külön óvodája is, Krasznojarszk nagy város, minden volt. Azt mondja, utána a felesége is dolgozhat, de addig is lakást kapnak, mindent, és nem volt drága a lakás, már a lakbér. Harminc-negyven rubel lett volna egy kétszobás lakásnak a bére, falun fizettem húszat. Csak a lényeg az, hogy én megkapom a legmagasabb fizetést, csak maradjak itt, mert itt annyi díszítőmunka lesz, hát épült egy hatalmas város, ugye, és ott minden díszített. Olyan üzletek, olyan univermagok (áruház – orosz), ezek az általános, univerzális magazinok (bolt – orosz), hatalmas nagyok, mint a moszkvai Gum, azoknak olyan díszítése volt, mindnek. Gyönyörűen meg volt csinálva minden.
De akkor végül eldöntöttem, hogy hazajövök. Bementem a parancsnoksághoz, de azt mondják, hogy kell engedély, hogy a feleségem is jöhessen. Azt mondtam, hogy megbeszéltem vele, és mindenbe beleegyezett. Egy szót se szóltam. Mindegy volt, hát énnekem az elhiszi. Na, megkaptam a papírjaimat végül, hogy bementem, és mondtam az igazgatónak is, és akkor mondta, hogy az előző napig leszámolok. Csak nem tudtam másnap elutazni, mert nem kaptam jegyet. Csak az utána való napra lett helyjegy, mert nem adnak ki mást, csak ülőhelyet meg minden ülőhelyhez jár egy fekhely is. Távolsági vonat, én a Moszkva-Vlagyivosztokkal mentem, mert volt Krasznojarszk-Moszkva is, de a krasznojarszkira mindig előre lefoglalták a jegyeket. A feleségemmel ezt semennyire nem beszéltem meg, Moszkvából írtam meg neki, hogy utazok haza. Tehát ő nem is tudta, hogy én úgy döntöttem, hazajövök. Én úgy gondoltam, hogy egy-két hétig itthon leszek, megnézem, hogy mi van, ha jó, akkor idehozom őket, elintézem, az is beletelik egy évbe. Hazáig, vagyis Budapestig 6500 kilométert utaztam. Azt hiszem, hét vagy hat napig, hat-hét napig.
Az út elején kénytelen voltam vásárolni – vettem egy csomag papírt, ceruzát, vettem egy oldaltáskát a boltban, tiszti oldaltáskát, 120 rubel volt, bőr, a fényképen rajta is van, és vettem egy csomag lapot, füzetet, papírt, írtam végig az úton sok mindent. Mindent, ami a naplóban most is benne van. Benne volt az agyamban az egész, csak írni kellett. Rövidítésekkel, gyorsírással, sok mindent leírtam, egy lapra ráfért háromoldalnyi.
Mikor Moszkvában megérkeztem a Jaroszlavi pályaudvarra, akkor nekem át kellett menni a Kijevi pályaudvarra metróval. Le a metróba, de volt nyolc óra időm a vonatig. Addig utaztam a metrón összevissza, ott csak egyszer lemegy az ember, aztán átszáll, mehet, ahova akar, nem kell másik jegy. Öt kopejka volt a bedobó. Nem is jártam a felszínen, csak a metróban, de így is csak nyolc megállót volt időm végignézni. Hogy mit néztem a megállókon? A díszítést. Hát azt elmondani nem lehet, az olyan, mint egy Ermitázs, mint egy gyönyörű múzeum, millió festmény, millió szobor, némelyik fehér márvány, 200 méteren, hatalmas, mint egy bazilika. Ott olyan metróállomás van, hogy az iszonyú, harminc-negyven méterrel a föld alatt. Volt ott vörös márvány, szürkés márvány, volt, amelyik rózsaszínes, és márvány, tehát tiszta márvány. Gyönyörű dolgok vannak, és ugyanolyan szobrok, bronzszobrok, márványszobrok stb., gyönyörű festmények, azok a vázák, mint a művészeti alkotások. Gyönyörű! Maga a főpályaudvar is megcsinálva. Utána Moszkvában fölszálltam a vonatra, az ment Kijevig, Kijevben át kellett szállni, ott megismerkedtem egy sráccal meg fiatalokkal… Ott átszálltunk a másik vonatra, és avval lementem Lembergbe (Lviv, Ukrajna), nem kellett volna leszállnom, de ott már lehetett.
Lembergben bementem a borbélyüzletbe, lengyel volt ott a többség, hát Lemberg lengyel volt valamikor, és ami ott volt berendezés, az mind Lengyelországból maradt, de olyan volt, mint egy budapesti, a nagybátyám, Juci néni férje, az férfifodrász, férfiborbély volt, de ez bárhol elment volna a világon. Ilyen kölni, olyan kölni, minden, az arcomra kenőcs, minden nyavalya, úgyhogy húsz perc alatt úgy kicsinosítottak, hogy na. Aztán este fölültem és reggelre Csapon voltam. Csak át a Kárpátokon.
Ekkor gondolkoztam már azon, hogy milyen lesz hazajönni, benne volt az emberben, de olyan túlságosan nem, de mégiscsak hat és fél évet voltam távol. Hát igen. Örültem, hogy végre hazaérek. Bár ne jöttem volna. Egy hét múlva mentem be Andropovhoz, az akkori szovjet nagykövethez, hogy megyek vissza. Andropov azt mondta, hogy ezt nem fogják megengedni.
Csapnál szerettem volna átszállni, de közben a vonat elment, ugyanis bent voltak a papírjaim az irodában, minden papírom bent volt. Nem engedtek fölszállni arra a vonatra, ami átjött Magyarországra, mindent elvettek tőlem, mindent le kellett adni. Ott volt egy ezredes, egy főhadnagy meg egy százados, egy tolmács, az kárpátaljai magyar lehetett, mert elég jól beszélt magyarul. Négy óráig nézték az én irományaimat, volt vagy kétszázvalahány oldal. Amiatt tartottak ott. Végül aztán behívtak, összecsavarta, és előttem beletette a szemetesbe, a papírkosárba. Azt mondja: „Ez magának nem kell. Én e nélkül is megőrzöm, ez itt van a fejemben. Ez nem kell, ez itt marad.” Ezek a lágerélmények meg minden kinti dolog, ami volt. Elvették az egészet.
Amit ’54 elején kiállítottak nekem útlevelet, amivel hazajöttem, azt meg a magyarok vették el Záhonyban. Bevonták, ahogy ők mondták, csak hát reklamáltam. Ezt be kell vonni a határon – azt mondják. Egy ekkora stencilezett papírt állítottak ki arról, hogy hazatérek, de olyan szarul nézett ki, mint az a ruszki, aki adta. Egy tízszer tizenötös stencilezett papír, hogy én mint hadifogoly ekkor és ekkor kerültem haza. Nem mondtam, hogy nem hadifogoly vagyok, mit foglalkoztam én azzal! Csak mondták, hogy be kell mennem, adnak húsz forintot, mert az jár nekem mint hazatérőnek. Mindenkinek adták, aki hadifogoly hazatért. És akkor avval a papírral el kellett volna mennem Nyíregyházára, a katonai parancsnokságra. Ott kellett volna jelentkeznem. Sokan egy-két hónapig ott voltak, akik gyanúsak voltak, meg eleve beköpték őket, többet, hiszen a hazatért hadifoglyok közül két év alatt vagy hatszázhatvanat itt végeztek ki Magyarországon az ott elkövetett bűncselekményekért. Többsége nemcsak a civil lakosság ellen, hanem a magyar-magyar ellen is rengeteg bűncselekményt elkövetett. A hazatért hadifoglyok között mindenkit kihallgattak, ott voltak egy-két hónapig. Oda kellett volna még nekem elmenni, és ott kellett volna lennem nekem is egy-két hónapig. Jaj – mondom –, a holmim fönt van a vonaton, szaladok, aztán mindjárt jövök vissza – Egye meg fene a húsz forintotokat, megyek vissza a vonatra a tisztekhez. A vonat már fütyült is, indult is, de hát vittem a papírt magammal, hogy hadifogolyként jöttem haza. Nekem onnantól kezdve az volt a személyazonossági igazolványom, el kellett volna mennem oda, ahol a papírom van, Nyíregyházára, ott kaptam volna egy-két hónap után ideiglenes igazolványt, és avval mehettem volna haza. Így meg már fél tizenkettőre a Keletiben voltam. Pár nap múlva mentem el a katonai parancsnokságra a hét kerületben, mert sokáig ott laktam. „Tegnap jöttem haza Szibériából és valami ideiglenes igazolvány kell.” Ő ilyet még nem látott, és hogy és Nyíregyházán mit mondtak. „Én nem voltam Nyíregyházán.” „Hát pedig először oda kellett volna menni.” Mondom: „Elnézést, uram, nekem erről halvány fogalmam se volt.” Na, úgyhogy a katonai parancsnokságon voltam, kiállították azért, meg is van a katonai könyvem, kiállították ott a katonai könyvem, az volt az igazolvány. Na, aztán elmentem, biciklivel elmentem – megvolt még a biciklim, a régi –, elmentem Monorra, a Monori járásban volt Vecsés, és akkor ott adtak egy ideiglenes személyazonossági igazolványt fél évig.
Tehát fél tizenkettőre odaérkeztem a Keletihez, apáméknak halvány fogalma sem volt, hogy jövök. Akkor leszálltam a vonatról, és kimentem. Én kalauz voltam, de néztem a villamost, hogy itt nem jár 47-es, csak a 42-es, a 47-es nem jár. És akkor megkérdeztem ott az egyik asszonytól, aki ott állt a megállóban, fél tizenkettő volt éjjel, szerda, huszonegyedike, a napéjegyenlőség, nem fogom elfelejteni azt a napot meg az időt, szeptember huszonegyedike olyan nap, hogy azt nem lehet elfelejteni, egyszer van egy évben, és mondom, hogy: „Tessék mondani, melyik villamos megy a Bartók Béla útra?” – vagyis a Horthy Miklós útra, mert akkor át volt keresztelve Bartók Béla útra, a háború előtt meg Horthy Miklós út volt. És akkor azt mondja, hogy: „Nem értem, hogy hova akar menni!” Mondom: „Hát a Bartók Béla útra.” – Nem érti. Akkor állt még ott egy rendőr, nem volt szolgálatban, odament hozzá, azt mondja: „Itt van egy ember, nem értem, mit mond.” Odajött, azt mondja: „Tessék, állok rendelkezésére, mondja, mit akar!” Mondom neki. Azt mondja: „Uram, maga orosz?” Mondom: „Nem, magyar vagyok.” „Akkor miért beszél oroszul?” Atyaisten, akkor jutott eszembe, hogy én már Magyarországon vagyok, magyarul kell beszélni, és oroszul beszéltem, akkor kapcsoltam.
Akkor én fölültem a vonatra, irány Vecsés. Szálltunk lefele, és ismerős hangot hallottam beszélgetni. A Czanó Laci! Az apja még az első világháborúban katona volt, itt volt hadifogoly, megnősült, itt is maradt, Czanó Laci a fia volt. A Laci hangja, olyan érdekes hangja volt, és megismertem, öten-hatan voltak előttem, sokan mentek haza a munkából. Kiabálok neki: „Laci!” Hátranéz. Odajön, azt mondja: „Te kiabáltál?”  Mondom: „Igen.” „Ki vagy te? Jaj – azt mondja –, te vagy a Gúth Zoli!” Egy utcában laktunk egyébként, egy évvel idősebb volt nálam. Azt mondja: „Te merre jártál, hol voltál? Azt mondták te odavagy valahol külföldön iskolában.” Úgy tudták, hogy én odakint voltam iskolában, és visszajöttem…
És akkor becsengetek. Abban a lakásban én voltam a háború alatt, abban a lakásban is voltam, ott laktak a tisztek meg volt közöttük egy angol tengerész is, az is a szovjetekkel valahol összekeveredett. Kifogták valahonnan és odahozták a kórházba mint sebesültet, angol volt. És akkor becsengetek, a nevelőanyám kijön, én mindjárt megismertem, egy idős ember nem sokat változik, ugye. Én sokat változtam, meg a ruha, minden egészen más. „Kit keres?” Mondom: „Gúthékat. Itt laknak?” Kinyitotta az ajtót, kertes ház volt, kinyitotta, rám néz. Mondom: „Anyuka, nem ismer meg?” „Hű!” – majd elájult. Azt mondja: „Te vagy, Zoli!?” – akkor ismert meg. Összeborultunk, zokogtam, amennyi a könnyeimből tellett, ott a kapu előtt, a verandán, aztán bementünk. Apám meg le lett százalékolva egy idegösszeroppanás miatt, de közben elhelyezkedett a zsidó templomban, a pesti nagy zsidó templomban – ilyen szalagos, hatalmas nagy, négyméteres szalagos kazán volt, amelyik a központi fűtést látja el az egész templomban. Mindent az lát el. A napi fogyasztása tíz-tizenkét mázsa szén volt, és akkor ott volt ilyen fűtő, tehát kazánkezelő, mint nyugdíjas, ott dolgozott az apám. Mondta, hogy délután jön, csináljunk neki meglepetést, hogy meg lesz lepődve. Akkor bementünk. Bementem, lefeküdtem. Olyan fél négy-négy óra fele jött haza apám. Baromfiudvar meg minden, anyám az kint tett-vett, apám meg jött be az ajtón. Én hallottam, hogy beszélgetnek, bejön a konyhába, leteszi a cuccokat, én a szobában voltam – kétszobás volt, előszoba, konyha, az előszobából nyílik, egyik szoba, a másik szoba, itt meg volt a nagy spejz. És akkor beszélgetnek, ez, az, amaz, azt mondja: „Készítek be tűzifát.” És akkor azt mondja anyám: „Apus, van számodra egy meglepetés.” „Mi?” „Menj csak be a szobába!” Nem tudta, mi az, bejön, mindjárt megismert apám. Hát így alakult a hazajövetel.
Senkinek nem mondtam, hogy kényszermunkán, táborban voltam. Senkinek, mert én ott aláírtam, hogy nem beszélek róla, nem is beszéltem. Nagyon sokáig nem is beszéltem róla, a gyerekeimnek se sokat mondtam el róla, ott van a naplóm, ott van a lányomnál. Azt mondja: „Apukám! Engem a nyomor nem érdekel.” Nem olvasta el, a másik fiam, az elolvasta, mind a kettőnél ott van, azok olvasgatják meg el is olvasták, azt hiszem, mind a kettő. A lányom az azt mondja, őt a nyomor nem érdekli, neki a jobb lét kell. Én nem tudtam, hogy itt mi a helyzet vagy milyen rezsim van itt, itten bárhova mentem irodába, úgy néztek rám, mint egy hazaárulóra, aki Szibériában volt, az már csak bűnös lehet. Hát énnekem itt több bajom volt a kommunizmussal, mint a Szovjetunióban. Ott a végén engem, de mindenhol, megbecsültek a munkámban, de itt! Ahol legutoljára dolgoztam, már a díszítőmunkákon, a legmagasabb fizetést kaptam, szinte már azonnal, és ha ott maradok, a legmagasabb fizetést kaptam volna, amit a Szovjetunióban el lehetett érni. Kaptam volna kilencszáz rubelt egy hónapban, egy kolhoztag évente keres annyit, és kaptam volna annyi privát munkát meg mindent. Szóval ott egész más volt ott, sokkal enyhébb volt a rezsim, mint itt, Magyarországon. Rákosi túl akart tenni Sztálinon, túl is tett.
Rögtön a régi munkahelyemre mentem, oda mentem vissza, ahol voltam. Simán visszavettek, hát ismerték az egész családunkat, apám, bátyám, nővérem, én, együtt dolgoztunk a villamosnál. Apám, mikor nyugdíjba ment, a nővérem már akkor nem dolgozott ott, mert átment a buszhoz, egy buszsofőr felesége lett, átment a buszhoz, és nekem minden papírom ott megvolt. Azonnal fölvettek. Vizsgára kellett menni, jelzem, többen kibuktak, akik mentünk. Nekem semmi probléma nem volt, simán ment minden, voltam villamoskalauz előtte fél évig. Nekem megvolt Budapest, le tudtam volna rajzolni minden utcát, meg kellett tanulnunk a megállók nevét, az összes villamosmegállónak. Sok minden megváltozott. Más képe volt Budapestnek, de hát azt könnyű volt megtanulni.
Aztán itt én sehogy nem tudtam beilleszkedni, mert a magyar mentalitás, ami itt volt már a háború után, egész más volt, más volt itt az a rezsim – svájcisapka, lódenkabát. Egy magyar csoport érkezett Csapra, úgy néztek rám, mint a nem tudom, kicsodára, biztos ki voltak oktatva, hogy  senkivel nem beszélünk stb. Én meg – hú, magyarok! – megkérdeztem: „Honnan jönnek?” Egyik-másik-harmadik-negyedik, senki nem válaszol. Az egyik azt mondja: „Pestről jövünk, jutalomkiránduláson vagyunk, tíznapos” – már rászóltak. Ez a határon volt, mikor megérkeztem. Amikor a papírjaimat nézegették, nem tudtam elindulni és akkor jött egy magyar vonat, bejött a vonat, és akkor mentek az útlevél-vizsgálatra ki. Már akkor láttam, hogy itt valami nem stimmel, minden szín egyforma, csupa lódenkabát, svájcisapka, bakancsok. Hova csöppentem, ez Magyarország?! Meg én mindig gyanús voltam. Aztán egy szénbányába toborzás volt, és akkor mondták, hogy ennyit meg annyit lehet keresni, jó, akkor odamegyek. Kerestem a végén, kerestem az első hónapban annak a felét! Ez a bánya Pécsen volt, az István-bánya, a legveszélyesebb bánya volt. Előtte évben volt ott egy bányarobbanás, volt egy női bányász is, úgy megégett, hogy a melle helyén ott voltak a bordái, ott voltak a csontjai. Fényképen láttam. Meg mondták is, tizenkét halott volt egy robbanásnál, de akkor én még nem voltam ott. Nem sokkal később otthagytam, de nemcsak a pénz miatt. Negyvenöt fok volt, meleg van és csöpög a víz, sokszor izzadok, mint a dög, ingben, gatyában lehet lenni, de nem szabad levetkőzni, mert súlytörés van, az véd. És mondja az egyik srác, aki szintén ott dolgozott, szintén vecsési gyerek volt, ott dolgozott a bányában, levette az inget, és jött az ellenőrzés. Előző nap is volt ellenőrzés, és volt egy idősebb bányász, már régi bányász, és figyelmeztette, hogy tilos. Ott volt, akkor öt-hat méterre dolgozott, fölvette az inget vizesen, és dolgozott tovább, meleg volt. Énrajtam is mindenem vizes volt, leveszi az ember, kicsavarja, fölveszi, csak pont akkor ne jöjjön ellenőrzés. Ő meg levette és úgy dolgozott, és mondja a bányamester, hogy vegye föl, tudja, aláírta, hogy tilos. Kész, azonnal szedje a cuccát, a következő két csillével fönt van a lift. Ledobnak két csillét, följebb megy, megint két csillét, és a négy csille viszi, ugye, az kétszáz méteren megy, mint a veszett Isten, irtó gyorsan megy, és másodpercenként hat-hét métert tesz meg, és akkor mondtam neki, hogy: „Ne menj föl, maradj lent!” Mondom a bányamesternek: „Azt az embert miért nem küldte föl?!” "Ahhoz nekem semmi közöm." „Uram, ez is egy ember, az is egy ember, ha annak nem kell azonnal kitakarodni a bányából, akkor ennek se – mondom –, akkor engem is küldjön föl!” „Mehet, hogyha akar.” „Megyek is, majd azt én elintézem, hogy ne küldjék el a bányából.” De mire én felmentem a bányából a műszak végén, ugye, addigra már ő is fönt volt szegényem, dumál erre-arra, nyavalygott összevissza. A bányamester már ott van fölöltözve, a papírokat adják ki, neki meg valami elszámolást intéznek, másnapra nem is kell bejönni. Na szóval, ott vagyok, ez meg csak szövegel nekem. Mondom: „Emberek maguk?!” – beolvastam nekik. Erre egy másik elkezd szövegelni, azt mondja: „Ne szövegeljen, ne magyarázzon a demokráciáról!” Ő most volt három hónapig Moszkvában továbbképzésen. Ott képezték ki a bányamestereket meg a szakszervezetiseket, ez szakszervezetis volt. Mondom: „Ide figyeljen, uram!” „Ő nem úr, ő elvtárs.” „Ide figyeljen, uram. Én hat és fél évig voltam a Szovjetunióban továbbképzésen, most jöttem meg, tudom bizonyítani, nem három hónapig, annyit én is tudok, mint maga a Szovjetunióról. Nem az a lényeg, hogy járt-e a Szovjetunióban, hanem hogy ember vagyok-e vagy nem! Ezt a gyereket, itt van egy hónapja, és elküldi?” Elment. Megkaptuk a ruhát, csizmát, bakancsot, mindent, használtan, majd újat kapunk, ha letelik az egy hónap, aláírtuk a papírokat, kész. Egy hónapon belül voltunk, két-három nap volt a hónap végéig, még hatan leszámoltak. Az új toborzottak között adtak húsz forint toborzási pénzt mindenkinek, azt levonták, amikor egy hónap belül az ember elment. Amikor fölmentem a minisztériumba, ezt is végig elmondtam. Mondom: „Maguk erről nem tudtak, ennek már van vagy tíz éve, ezt maguk nem tudták, hogy minden hónapban nyolc-tíz ember elment?” A lényeg az, hogy annyi pénzem nem maradt, nem kerestem annyi pénzt, amennyit levontak az új ruhának a felére, mert úgy számolták, hogy újat kaptunk mindenből, és ötven százalékban veszik vissza. De használtat kaptunk, ragasztott gumicsizmát, ócska, vacak, koszos inget, szürke volt már a kosztól, mosástól, kabát, nadrág. 2700-at számoltak oda. Nekem 2000 a keresetem, abból 600-at levontak erre-arra, a maradék 1400-ból hétszázat levontak a ruhára, és még maradt több mint 1000 forint, amit nekem később fognak levonni a fizetésemből. Tulajdonképpen annyit se kerestem, amit már levontak, levontak mind a nyolcunknak, tehát ők nyolcunktól levonták nyolc bányásznak egy havi keresetét. Ezt valakik zsebre tették. Így van?! Szövegelt, dumált nekem. Én akkor már tudtam, hogy itt nagy probléma van. Odajön, és így meg akart fogni, én meg: „A kurva anyádat!” – bemaszatoltam neki egyet. Csúszott a kövön vagy három métert. A többiek kiszaladtak mindjárt a nagy üvöltözésre. Mondom: „Ide figyeljen, ha még egyszer – nem tegeztem –, ha még egy szót szól, beletaposom, kitaposom a belét! Addig hallgasson, amíg nem ütök még egyszer.” Na jó, leszámoltam, elmentem és másik hat is elment. Elmentem Sztálinvárosba, a bátyám ott volt vezető szerelő, hegesztő-lakatos, nagyon jól kerestek. Építették a vasművet. A munkakönyv az nem volt nálam, hogy ott festő voltam, azt a munkakönyvet nem hoztam el onnan, mert még egy napig kellett volna várni, hogy kiállítsák a papírokat, mindent. Mondom, nem kell nekem az a munkakönyv, írják ki a fizetést. A fizetést soron kívül kiírták egy jó fél órával később, még az igazgató is bent maradt, hogy ki tudja adni a pénztár, még alá tudja írni. Másnap adták ki volna a munkakönyvet, abban bent lett volna, hogy festő vagyok, nem is akár milyen kategóriában. Így fölvettek mint betanított festőt, mert nem volt papírom. 
Mindjárt ismerkedtem a várossal, jártam szórakozni, evés-ivás, jól kerestem, de voltak problémák ott is. Munkásszállón laktunk a déli városban, az valamikor a háború alatt hadifogolytábor volt, élire rakott téglák, az volt a padló, alatta a föld, a víz fölszivárog, tiszta penész volt minden, millió patkány. Jellemző, hogy én írtam a naplómat folyamatosan, akárhol voltam, én írtam a naplómat tovább, újra ezt a naplót, újra írtam le. És egyszer, amikor odavoltam Vecsésen, volt egy bőrönd a szekrényemben, volt benne egypár munkáscucc, egy pár munkáscipő, két szódásüveg, egypár üres üveg, italos üveg meg ilyen apró-cseprő dolgok, nem nagy értékek. A lakatot leverte a srác, és mindent eladott tíz forintért, az üvegeket, a szódásüvegeket, azt a vastagot meg mást is, és úgy hagyta, és nekem ott voltak benn a papírjaim alulra letéve a polcra. Mikor jöttem vissza, látom, hogy nyitva a szekrényajtó ennyire, és előtte ilyen apró, dupla kör alakú papírok, ahogy a patkány harapta a papírt, az szétnyílt, ugye, de annyi, hogy vagy 200 oldalt összerágta a patkány egy szálig, ekkorákra. Oda is fialt három nap alatt, pénteken utaztam el, szombat, vasárnap, hétfőn tízkor lehetett kezdeni, fél tízre voltam ott, és láttam, hogy mi van, odafialt, csinált magának fészket abból a sok papírból. Haj, mit kínlódtam össze, írtam ezeket, cipelem, hurcolom magammal, hát nagy idő az, 240 oldalt leírni. Na, papírom nem volt, vettem újra mindent, és elkezdtem leírni ismét. Sztálinvárosban ilyen barakkokban laktunk, lakott vagy 1500 ember, nők is, férfiak is. Mindenki az építkezésen dolgozott akkor. Voltak villanyszerelők, voltak külön vállalatok, szóval minden, ott voltak a munkásszállók, annak a gondnoksága, és azok a cégek ott béreltek helyeket. De volt olyan munkás is, aki a városban máshol lakott, mert hát akkor már a városban voltak lakók, legalább 3000-4000 ember lakott a kész házakban, mert a házak épültek sorra. Mi is festettük a lakásokat, az északi városban. Akkoriban nem volt ágy- meg albérlet, mindenki hozta magával az ismerősét, akkor ott még nem volt annyi lakás, hogy tudjanak kiadni albérletet, és bátyám is ott lakott például egy konyhában, konyha, két szoba. Ő a konyhában lakott, ott volt neki ágya, lehetett sütni, főzni stb. Akik ott laktak még, szintén kaptak lakást, négyen-öten egy kétszobás lakást, de azt mind a vállalatok bérelték. A cégnek a déli városban lehetett csak embereket elhelyezni, de ott meg csak ilyen barakkok voltak,  meg volt még egy közelebbi rész is, ott is csak ilyen barakkok voltak. Lakni a régi falusi részben se lehetett volna, mert amikor odakerültem, ott már két éve ment az építkezés, ott már minden hely foglalt volt. Hát dolgozott ott vagy 10 ezer ember, 12 ezer ember, építették a vasművet, építették a hajókikötőt… Amikor odakerültem, már legalább 10 ezer ember dolgozott ott, az Április 4. gyárban vegyészek dolgoztak, építőipari vállalat dolgozott, több száz lakás, iskola, kórház, vasút meg minden épült, vasmű épült, kokszolómű. Ott hatalmas építkezés volt. Aztán még voltam én ’56 után Sztálinvárosban, de akkor már csak rövid ideig. Végül is a bányabeli összeszólalkozás miatti eljárás, a bírósági tárgyalás miatt hagytam ott az építkezést. Megérkeztem, ülök a folyosón, senki. Majd jött valaki, bement a másik terembe. Éppen tíz óra volt, kiszólnak, hogy menjek be, bemegyek, azt mondja a bíró: „Álljon föl!” Ott egy ilyen gipszcímer, gipszből. Volt annyi pénzem, hogy futotta, ott volt a Nádor étterem, fölötte volt a bíróság, hét konyak kifutotta, megittam mind a hét féldecit, több nem is futotta volna. Minek, úgyis megyek a börtönbe! Nem érdekelt, fel voltam készülve, hogy megyek a börtönbe. Gondoltam, egy ilyen verekedés nem olyan súlyos, kapok egy évet-fél évet, nem bántam volna, ha börtönbe kerülök, nyugodtabb a börtön, ott nincs probléma, a feleségem ott, én itt kóválygok összevissza. Nem érdekelt semmi. Neve, minden, megkérdezték, hol lakik, ezt mindenkitől megkérdezték, semmi mást, fölolvasták a vádiratot:  Ekkor és ekkor leszerződtem a bányához ide és ide, lázítottam a fiatalságot, és az én lázításom miatt nyolcan szintén leszámoltak. És a bányavállalat százötvenezer tonna szenet nem tudott kitermelni. Négy hónap börtönt adtak nekem, börtönre ítéltek. Ez már a Rákosi-rendszer utóhatása volt, ez még ’56 előtt volt. És akkor na addig-addig, ameddig, ez, az, amaz, majd bejött egy férfi, és azt mondja: „Elnézést, elkéstem.” Ő volt  a védőügyvédem, a kirendelt védőügyvédem, de már majdnem vége volt a tárgyalásnak.  Az egész tárgyalás folyt húsz percig, a hivatalos része, aztán folytatódott négyszemközt, többszemközt a beszélgetés. Na, később összedobták nekem a vonatjegy árát meg adtak húsz forintot, bementünk a Nádorba, mindjárt egy üveg pezsgő, minden stb., és azt mondták, hogy ők ilyen esettel még az életben nem találkoztak. Azt mondja: „De uram, értse meg – meg is mutatta –, itt van a papír, hogy magának négy hónapot kell kapnia!” Azt is ideküldték a vallomásommal együtt, de nem volt joga megmutatni, az akkori törvény szerint tilos volt. Megírták a papírt, hogy föllebbezzem meg. „Én nem föllebbezem meg – mondom –, megyek a börtönbe és kész.” Odaadták a pénzt, menjek nyugodtan haza, megírták a papírt, írjam csak alá, aláírtam, és átváltoztatták javító-nevelő munkára. Ott kellett letölteni, ahol dolgoztam, ott kell letölteni. Ott, Sztálinvárosban ugyanúgy dolgoztam még négy hónapig, nem számolhattam le. Ugyanott, ahol dolgoztam, ugyanannál a cégnél, ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, úgy elintézték, aztán a végén mondták is, hogy: „Sajnos – mutatták, azt mondja, nézzem meg, kinyitotta –, látja, magának négy hónapra el kelletett tűnni, ki volt adva, nem tehettünk mást.”
Vecsés volt az állandó lakhelyem, és akkor minden hónapban kaptunk egy ingyen utazást. Gondoltam, hogy elmegyek haza. Bemegyek a fülkébe a vonaton, ment a vonat Veszprémbe, Hajmáskérre, akkor nem tudtam, de ment Hajmáskérre is, ott volt a Déli Hadseregcsoport parancsnoksága, később Pesten volt, Mátyásföldön. Gluhov volt a hadseregparancsnok. Akkor jöttem visszafele, és az a vonat ment tovább, ugye, Veszprémbe, Veszprém előtt van Hajmáskér, és megcsapja az orromat a kellemes kölniillat, szovjet kölni. Ült két csajszi bent, megkérdezem: „Le lehet ülni?” „Mozsno (szabad – orosz)?” „Pozsalujszta (kérem – orosz)” – leültettek mindjárt. Az egyik az egyik főhadnagynak a felesége volt, a másik az egyik ezredesnek a felesége volt, orvosnő. Kérdezték, honnan tudok oroszul, így, úgy, amúgy, beszédbe elegyedtünk: „És mi a foglalkozása?” Mondom: „Festő vagyok.” „Festő! Ők épp most beszéltek a vezetőséggel, hogy kéne egy festőt fölvenni, aki a tiszti lakásokat tudná itten csinálni. És milyen jól beszél! Egyúttal tolmács is lehetne, mert keresnek ilyen embereket.” Fölvennének, gyöjjek el! Azt mondta, beszél Gluhovval, mert az a parancsnok. Volt Hajmáskéren vagy ötezer katona. Légvédelem, tankosok, páncélosok meg tüzérség, aknavetősök meg kiképzés, ugye. Kiképzés is volt. És akkor menjek oda hozzájuk dolgozni, ha akarok. „Hát – mondom –, nekem most úgyis május elsejével munkahelyet kell változtatnom.” Nem kellett volna, maradhattam volna ott továbbra is, éngem nagyon szerettek ott is, és… „És – mondom – hol lehet ezt elintézni?” Na, hogy biztos legyek, bementem Andropovhoz, és mondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy ide akarom hozni a családomat, már akkor elintézték ott a papírokat, ő intézte el egyébként, nem tudom, hogy hogy s mint, de már el volt intézve… Azt mondták, hogy a következő hónapban, április végén már a család itt is lesz. Addigra nekem jó munkahely kellett, több fizetés, mint amennyit itt kaphatok,  lakás kellett, miegymás. Bementem Andropovhoz, írt egy ekkora papírt, behajtotta négy darabba, odaadta, ezt adjam oda Gluhovnak. Odaadtam, rögtön fölvettek, 3600 forint alappal.
Aztán megjött a család, én elmentem apámékhoz, levittem őket oda Hajmáskérre egypár nap múlva. Akkor láttam először a fiam, és fél év múlva a fiam, akár oroszul, akár magyarul beszéltünk neki, a kétéves gyereknek, az mindenre magyarul válaszolt, az anyjának is meg nekem is. Mindent megértett ő, de mindent magyarul válaszolt. A feleségem nem kezdett el magyarul tanulni. Hát miért beszéljek vele magyarul, amikor magyarul nem ért! Én nem akartam magyarul tanítani, mert még akkor is, ’56 előtt is azon gondolkodtam, hogy itt összeszedjük magunkat, rendbe, és ha nem látjuk olyannak a helyzetet, ha lehet, visszamegyünk Szibériába. Az ugyanis a helyzet, hogy az orosz nép lelkivilága egész más, mint a magyar nép lelkivilága.
Ott a lágerek stb., stb., az egy kényszerhelyzet volt. A rómaiaktól ki fogja számon kérni azt, hogy hány keresztényt égettek meg ezrével a szurokban, ugye. Ki fogja tőlük számon kérni? Vagy Napóleont, hogy végigharcolta fél Európát, és milliószámra pusztította el az embereket? Senkit nem érdekel. Száz év múlva csak azt fogják mondani az emberek, tanulni az iskolákban, hogy Sztálin volt az az ember, aki húsz év alatt, tehát 1920-tól... ’18-ban alakult meg a Szovjetunió, egypár területtel, és folyt a háború még ’22-ben is a fehérekkel, ugye ’23-ban is. Ez alatt a tizennyolc-húsz év alatt olyan államot hozott létre, olyan birodalmat, ami szétverte a német hadsereget. A feleségem a tiszti étkezdében kezdett el dolgozni. Nem illeszkedett be, sehogy nem illeszkedett be. Mi egy magyar családnál laktunk, mint férj és feleség, egy kislány és egy kisfiú, és szovjetek között dolgoztunk, csak velük találkoztunk, sehol nem jártunk, sehova nem mentünk, én magam se. Se egy mozi, se egy magyar film, se egy magyar újság, egyáltalán nem foglalkoztunk semmivel, én azt se tudtam, mi van Pesten. Csak aztán már mikor augusztus-szeptemberben kezdődtek a szóbeszédek, akkor kezdtem hallgatózni jobban a tisztek beszélgetéseire. Sokszor meghívtak éngem a tisztek, a feleségemmel együtt ritkán mentünk, ő a gyerekek miatt legtöbbször nem jött. Jellemző, négy tiszttel elmentünk Hajmáskéren a kocsmába, a kocsma az egyetlen szórakozóhely. Szórakozóhely?! A feleségem nem ellenezte ezt, hát miért ellenezte volna?! Szibériában jellemző, hogy a férfi iszik. Meg akkor olcsó volt az ital, ötvenkét forint volt egy liter pálinka. És kis híján ránk támadtak ott vagy húszan, akik ott italoztak a kocsmában. ’56. augusztus körül volt. ’56 augusztusának végén bementünk Várpalotára, ott van nem messze, a Korona étterembe. Lejtős mellette az út, ide beállt a kocsi, két tiszt volt meg én mint tolmács, meg a sofőr, bementünk az étterembe, közben eleredt az eső. Ott voltunk vagy két óra hosszat, ott táncoltak, szórakoztak, ittak, mi is ott iszogattunk ezt, azt, amazt, és mire kimentünk, mind a négy gumi ki volt szúrva, késsel. Három centiméteres lyukak rajta. Most azon a sáros úton, jó, hogy volt nálunk két faék, én is a Zsigulival mindig vittem magammal két faéket, hogy bárhol megállok, tudjak egyet rakni a kerekek alá. Meg amikor Vecsésen voltunk, amikor már elmentünk Hajmáskérről, november után, már a forradalom után, véresre verték a feleségem a hentesüzletben. „Rohadt kurva ruszki, menj haza!” – én meg hallgattam kint. Aztán berohantam, de akkor már folyt az orrából a vér. „Megzabáljátok a húst, azért éhezünk mi magyarok!” Aztán mondtam nekik: „Szerencsétlen asszony, hát ez a szerencsétlen szibériai lány a hibás, mert neked nincs hús?” „Maga ki!? Majd agyonverünk téged is, te rohadt ruszkibérenc!” – nekem. November után bementem újra Andropovhoz, de nem tudott fogadni, mert nem tudom, kik voltak nála, mondta, hogy jöjjek be másnap. Na jó, akkor másnap bementem megint. Vecsésre gyalog mentem vissza, nem volt közlekedés, szinte semmi közlekedés nem volt. A főbb vonalakon már úgy helyre volt állítva, ugye, egy hónap múlva már volt közlekedés, de nem nagyon. Leszakadva a vezetékek, kitörve az oszlopok, ugye a sín, a sínbe is bele volt lőve, de hát… akkor már volt közlekedés, de csak a főbb vonalakon. Úgyhogy onnan úgy három-négy kilométert már gyalog kellett mennem, a Fradi-pályától. És Andropov mondta, hogy a családnak megvan az útlevele, ők szovjet állampolgárok, még le sincs az útlevelük járva, de éngem ő nem tud javasolni, mert neki ebbe beleszólása nincs. Éppúgy, mint azelőtt, kell kérni útlevelet, abba kell kiutazási engedély, vízum. És nem adták meg a kiutazási engedélyt. Eltelt egy hónap, két hónap, vártam, semmi. Megint bementem, semmi. Telt az idő, kitavaszodott. Én közben elköltöztem Hajmáskérről, már tovább nem alkalmazhattak, minden magyart elbocsátottak, aki a szovjet hadseregnél volt polgári alkalmazott, megvan a bélyegző a személyazonosságimban, a munkakönyvemben. Nem alkalmazhattak, de amíg ott voltam és dolgoztam, tehát október 23-ig, utána már nem dolgoztam semmit, arra a három hétre megkaptam a fizetésemet, valami 3000 forintot. Abba is beletelt vagy két nap, mire megkaptam, mire elintéztük a papírokat, mindent, és akkor be kellett mennem Fehérvárra, Fehérváron beütötték a személyazonosságimba, hogy el vagyok bocsátva. Úgyhogy leszámoltam és kész. Amúgy senki nem tudta, a szüleimen kívül, hogy a szovjeteknek dolgozok, senki nem tudta. November 3-án mondtam a sógoromnak: „Értsed meg, hogy 4-én szarrá lövik Budapestet!” Persze nem helyeseltem, helyeselte a fene! Hát miért helyeseltem volna? Minden harcnak ellene voltam, nemhogy helyeseltem volna, csak tudtam, hogy milyenek az erőviszonyok, hogy Amerika le fogja szarni Magyarországot. Egy katona nem volt itt amerikai, egy angol nem volt itt, az ENSZ leszart bennünket, amikor már a harcok a vége fele voltak: „Csak még két hétig tartsanak ki” – hallgattuk a rádiót. „Csak még két hétig tartsanak ki, csak még egy hónapig tartsanak ki, december, tavasszal minden segítség megy, ejtőernyősök stb.” – így ment az amerikai propaganda. Az egész rokonság ott lakott Pesten, de azok nem érdekeltek, a nővéremhez mentem volna. És akkor 4-én olyan hét-nyolc óra fele indultam befele. A két gyerek is jött volna, de mondom, a kisebb öcsémet nem engedtük. Mondom: „Majd elmegyünk így, lemegyünk ezen az úton, mert arra jobb az út, itt aknák lehetnek, ugye, meg minden nyavalya.” Semmi nem lett, de tudtam, hogy hol vannak a szovjet tankok. Akkor azok már készenlétben voltak, azok nem mozdultak ki onnan az állásokból, akik védték a repülőteret, azok ott maradtak. Reggel mentem nyolc óra fele, persze ott az úton már nem engedtek be a szovjetek. Nem volt közlekedés, gyalog mentünk, leállt minden. Egy jó két és fél órába telt, mire beértünk. De csak a Kőbányai útig, nem a nővéremékig jutottunk, onnan már nem lehetett továbbmenni. Onnan már minden kihalt, senki nem ment sehova. Ott volt egy széttaposott magyar ágyú, mellette egy vippon, magyar katonasági vippon, rajta egy nagy, hatalmas doboz, teli cigarettával, bolgár cigaretta. Na, megtömtem a zsebeimet cigarettával, katonai oldalzsák is volt ott, benne egy tár, dobtár megtöltve, meg mellette egy nagy csomó töltény. Na, beleraktam a zsebembe egy csomó töltényt, ott volt egy géppisztoly egy dobtárral, föl a vállamra. Mentünk az öcsémmel a dohánygyár felé, a Könyves Kálmán körútnak van egy sarka, ahol van egy dohánygyár, onnan jöhettek ki, és itt aztán nem tudom, hova lettek, elszaladtak. Ott volt egy páncéltörő ágyú, egy 45 milliméteres, a tank széttaposta, ott volt széttörve, na, mindegy, mentünk tovább. Az úti cél még mindig a nővérem lakása volt, de aztán jobbnak láttam nem menni tovább. Akkor elindultunk visszafele. A Könyves Kálmán körútról fordultunk vissza. A Könyves Kálmán körút-Kőbányai út sarkáról, ahol a dohánygyár van. Visszafordultunk, vittem a dobtárast, mentem kifele Vecsés fele. Aztán már elmentünk a végállomásnál is tovább, mondom, tovább nem megyek fegyverrel, megállok, nézem, hogy hova tegyem, és akkor látom, hogy kihoztak egy közepes páncéltörőt meg egy légvédelmi gépágyút, oda a nyílt terepre, ahol a sóderbánya volt, az teljesen nyílt terep, ott lett kirakva vagy húsz láda lőszer, ilyen magosan, de se egy védősánc, semmi előtte. Ott van egy százados, én tudtam, hogy ott vannak a tankok a domb mögött, akkor megálltam, és mondom: „Százados úr, százados elvtárs, hát ott vannak a domb mögött a szovjet tankok!” „Miféle tankok?!” „Hát nem küldött ki megfigyelőt, hát csak föl kell menni a sorompóig, onnan mindent látni, és onnan önöket szintén nem látják most még, de ha egy tank fölmegy oda a sorompóig, csak épphogy kiemeli a csövet, akkor önöket látja. Az első lövésből, 6-700 méteres lövésből szétlő itt mindent! Eltalál egy ilyen rekesz lőszert, itt félóráig robbanni fognak a lőszerek.” Ez már kint volt, amikor mentem haza Vecsésre, már majdnem a tankokig elmentünk, a sorompóig. A sorompón túl, mintegy 300 méterre voltak beásva a tankok, mert a töltés ott volt, ugye, lejjebb, onnan ment megint föl Vecsésnek az út, és abban a völgyben, ott voltak a gyümölcsöskertben beásva a szovjet tankok. „Na, aztán akkor mit csináljanak?” Na, egye fene! Mentem én is vissza velük. Igen, de akkor már probléma volt, mert lövöldözések voltak, itt-ott becsapódások. Ott maradtam aztán velük, az öcsém is ott maradt egy ideig. Mentünk aztán befele gyalog megint, mondom, elmegyünk a nővéremékhez, és ha csak lehet, igyekszünk kihozni őket a városból. Megpróbálunk bemenni, de csak nem sikerült, mert a Határ útnál már teljesen le volt zárva minden, addig el se mentem, csak a Kossuth térig. Az öcsémmel mentünk visszafelé, de már akkor meg esteledett… Az 50-es végállomásánál a moziban aludtunk, az előtérben. Sokan voltak ott, nemcsak mi. Volt néhány fegyveres, nők is voltak, fegyver nélkül… Még mindig nálam volt a dobtáras, nehéz volt, a fene egye meg, a teli dobtár, a másik dobtár, tele a zsebeim lőszerrel. És akkor, miután fölkeltünk, mentünk volna el a nővéremékhez, de a harmadik vagy negyedik villamosmegállónál benézek az egyik utcába, és látom, ott van egy kisteherautó, másfél tonnás. Odamentünk, látom, hogy jó karban van, 540 kilométer van benne, megnéztem, a benzintartály teli van, senki a közelben, de se egy irat, se holmi, semmi, teljesen üres. Később megtudtam, a Ferencvárosi pályaudvarról vitték el, ott volt egy egész szerelvény, lerakták, elvitték, oda leállították, nem tudom, milyen célból, nem is érdekelt. Volt ott egy srác a közelben. Magyar katona volt, de át volt öltözve civilbe már, ment volna haza, otthagyták a laktanyát, mindent otthagytak a katonák, elmentek mindenhonnan. Mondom: „Gyerünk!”  Na, jött is. Fölültünk, de csak a Kossuth térig jutottunk el, tovább már nem. 6-án a Kossuth téren voltunk, és jöttek oda hozzám, géppisztoly nálam, ugye, minden, hogy: „Gyöjjek már ide, hát itt van bezárva a tele üzlet! Nyissák ki és az élelmet adják el!” Sorba álltak mindenhol az emberek kajáért. Megnéztem a címet, szóltam az öcsémnek, odaadtam két fegyverest hozzájuk, menjetek, és a boltvezetőt hozzátok ide. Negyedóra múlva ott is voltak az asszonnyal, aki a vezetője volt annak a boltnak. Nagyon meg volt rémülve az asszony. Mondtam: „Hölgyem, semmi probléma nincs!” Voltak férfiak is, akik álltak a sorban, mondom: „Uram, ön ki?” Ő a kispesti pályaudvar igazgatója. Mondom: „Igazgató úr! Mindenféle ennivaló van, amit akar, megkapja, kifizeti, mint bárki más, ha segít az öcsémnek meg ennek a nőnek kiárusítani.” Valami két-három kiló kolbászt, zsírt, ezt-azt összevásárolt, ki is fizette, blokk, minden, kifizette. Az öcsém is odament, mondta, hogy olyan háromkilónyi kolbászt nekem is rakjál el, fizess be, papíron. Akkor még nem voltak magas árak. És akkor mintegy három óra alatt... Ott rendet kellett tartani, hát a nép tülekedett ám! Jött egy ürge, látom, hogy falfehér stb., tiszta lágertípus, börtönből szabadult, onnan is szabadult. Azt mondja: „Uram, én politikai voltam, most kerültem szabadlábra. Kéne egy kis ez, az, amaz.” Mondom: „Uram, én senkivel nem tehetek kivételt! Azt akarja, hogy mindkettőnket agyonverjenek?!” Probléma volt a kajával. Ott is állt vagy hetven-nyolcvan ember, ennél a boltnál, de mindenhol. 
Aztán elmentünk Kispesten a tanácsházára. Bementünk, mondtam, hogy menjetek föl, és mondjátok meg, hogy itt és itt ezt tettük. Én nem mentem, rólam ne tudjon senki. Én szeretem az orosz népet, de gyűlöltem a Szovjetuniót, a szovjet rendszert, nem a Szovjetuniót. A tanácsházán leadták a papírt, átvették, kaptak elismervényt, miegymást 45 ezer forintról, akkor az nagyon nagy pénz volt, egy átlagembernek az három-négy évi keresete volt. Közben már hívtak amoda, egy másik utcából, a másik oldalról, ott a hentesbolt. Mondja: „Uram! Most vettem ezt a másfél kiló kolbászt, ez 2 forintos kolbász és nekem 3,60-ban adta!” Mondom: „Uram, és akkor mit tehetek én?!” „Hát jöjjek oda, és nézzem meg én!” Mondom: „Uram! Ehhez nekem semmi közöm, én csak itt segítek.” Belecsöppentem nyakig, hát, mondom, egye meg a fene. Ott voltak hárman is. Azt mondják: „Becsapott bennünket, átvert bennünket.” Egy olyan 300 méterre volt, odaértünk hamar. Bemegyek a boltba, két nagydarab segéd van benn. Az egyik inas volt, fiatalember, olyan tizenhét-tizennyolc éves, nagydarab srác, a másik is, az meg a hentes. Mondom: „Uram, mondja el a panaszát!” Mondta, és mutatta neki. Én meg mondom: „Nézze, uram, most cserélje ezt ki vagy adjon másikat, de még egyszer ne jöjjön senki értem oda.” Akkor odajött az a fiatal srác, lökdösött kifelé: „Menjen innen a fészkes fenébe!” Mondom: „Ide figyelj! Látod a gitárt? Leemelem, úgy fejbe váglak vele, hogy itt terülsz el!” Aztán jött mindjárt a mester is, csitította meg ilyesmi. Visszamentem, nem telt bele tíz perc, ott volt a papírokkal a mester, tudta, hogy hol vagyok. Letérdelt, úgy könyörgött, azt mondja, hogy itt van minden papír, minden rendben van, az inas volt a hibás, mert ő számolta el a 2-es kolbászt stb. Letérdelt, mondtam: „Uram, keljen föl! Én nem vagyok Isten, engem nem kell imádni, álljon föl! De örüljön, hogy ilyen olcsón megúszta.” Úgy hálálkodott ott. Na és eltelt a nap. Akkor már nagyon nagy harcok voltak Pesten, hatodikán volt ez, hatodikán este. Közben, ahogy mentünk, a Piros iskola előtt katonák meg minden, katonák, civilek, mindenféle népség. Ahogy megyünk, ott van egy közepes ágyú... Odahozták azt négy megállóval feljebbről, oda, ahol egy szabad rész volt, ott volt az iparvasút, oda beállították a közepes ágyút Vecsésre irányozva, de utána megfordították, hogy ha esetleg Pest felől jönnek a tankok, mert mondták, hogy a Határ úton is sok tank van meg ágyú. Megálltuk, mondom, mi ez a nagy csődület. Ugyanott állt ez az ágyú, ahol az előző ágyú volt. Azt elvitték onnan, és akkor egy újabb közepes ágyú volt ott, jó páncéltörő. Én megállok, éppen indulni akarunk, de jön ám nagy sebességgel egy autó lefele. Látom, hogy szovjet autó gyártmányilag, a rendszámot nem láttam. Megállítják, papírokat, ez, az, amaz, nézegetik, jó, mehet, pár perc. Semmi nem volt a kocsin, semmi nem volt a platón. Szovjetek voltak, fiatal szovjet katonák és alig mentek húsz métert, már a közepessel rá is lőttek. Igen ám, de ha csak egy centivel van följebb a cső, már elmegy fölötte, ugye, még egy lövés, de közben a kocsi ment. A katonák akkor rükvercbe rakták, kiugráltak a kocsiból, át a kerítésen, a telken, a másik kerítésen át. Elszaladtak, a kocsi meg ment magától hátrafele, nekiment a járdaszigetnek. Leállították, elvitték, átfestették, később avval furikáztak. A két katona meg elszaladt a házak közé. Gyerünk, keressük meg a katonákat! Akkor látom, hogy 300 méterre a két katona ott szaladgál az úton, elő a dobtárast! Egy rövid sorozat, még egy rövid sorozat, elesett. Na, mondom, majd ha visszajön a másik, oda is odapörkölök. A másodikra azonban már nem tudtam lőni. Én nem tudom, ki töltötte be a tárat, de az egyik golyó lazán lehetett benne, volt pár milliméter hézag, így tehát nem tudta beütni, mert ugye gyorsan kell, hogy a golyókat beüsse. Ott volt 300 méterre, nem vagyok vele szemtől szembe, háborúban ez így van, ha itt van öt méterre, nem lövöm le, de ha messzebb van, odapörkölök, vagy talál, vagy nem. A háború az ilyen. Nem jött vissza, meg se sebesült, csak elesett. Egy jó húsz perc múlva ott a közepes ágyúhoz jött egypár ember és mondják, hogy: „A szovjetek agyonlőttek egy férfit, fiatal férfit, ott sír a felesége két gyerekkel.” „Mikor?” „Pár perccel ezelőtt.” Ott csak én lőttem, és az az utca így volt, az Üllői út, az az utca így ment párhuzamosan, itt történt fél kilométerre a gyilkosság. Mondom, hogy én véletlenül se lehettem, mert én csak az utcába lőttem be, de oda a két szovjet katona se juthatott el, mert a civilek elfogták őket. Akkor én még ott voltam, és mindjárt agyon akarták ott helyben lőni őket, de azt mondtam, hogy: „Nincs agyonlövés, ez a két katona megadta magát, ne akarjál olyan bandita lenni, mint a többiek, akik gyilkolják az embereket.” Tizenkilenc évesek voltak, húszévesek, mind a kettő papírjait elolvastam, leveleiket stb. Hát a kiskatonának a zsákjában van mindene, ugye. Nagydarab srácok voltak amúgy, de meg voltak piszkosul rémülve, tízen nyüzsögnek ott körülöttük, hogy agyon kell lőni őket. Fölraktuk a kisplatóra a két katonát, az öcsém ott van pisztollyal, kopaszok voltak, sapka rajtuk, akkor még két civil is velünk jött, hogy biztosan leadjam őket. Mondom, ne adj Isten, hogy éngem igazoltassanak, a szovjet pecsét ott van a személyazonosságimban, magyar személyazonossági, de szovjet pecsét van benne. Onnan egy olyan másfél buszmegállóra ott a polgári iskola, akkor bementem oda. Nyüzsögtek vagy ötvenen, kivették a puskaszíjat nadrágszíjnak, madzagot kötöttek rá, úgy néztek ki, mint a szedett-vedett hadsereg, fiatal srácok is, mindenkinél fegyver, kinél géppisztoly, kinél puska, kinél pisztoly, kézigránát. Egy tizenhat éves srácnak mondom: „Hívd ide a parancsnokot! Ki a parancsnok? Itt van ez a két ember, fogságba ejtettük őket, szovjet hadifoglyok, ki kell őket hallgatni.” De már oda voltak állítva a falhoz, ott könyörögtek. „Na – mondom –, százados úr, én a két katonával tovább foglalkozni nem tudok, nekem más dolgom is van, önre bízom őket, át vannak adva, semmilyen papír nem kell, amit akarnak, azt csinálnak.” Közben kihagytam, hogy még hatodikán jött két tank Pestről befele. Ott is van egy Hősök tere, ott is volt egy közepes ágyú. Az rálőtt az egyik tankra, és kilőtte. Éppen emelkedett és pont a tartó-, tehát nem az első hordókereket, hanem az első tartókereket kilőtte, ki is repült belőle, de ment tovább, hát attól még megy tovább a tank. Előtte mondtam a srácoknak, ahogy ott izegtek-mozogtak. Mondom: „Lőttetek már ágyúval? Ha visszavág az ágyú, pláne itt, semmi alátámasztás nincs egy méterre, visszaver az egész, eltalálja valaki fejét, szétroncsolja.” Aztán rálőttünk a másik tankra, a tank meggyulladt, az egyik főhadnagy kiugrott a tankból, és elkezdte a köpenyével oltani a tüzet, persze lelőtték, lebukott a tankról.  A tűz elaludt, a tank meg ment a földeken, most ott lakótelep van, de akkor nem volt ott semmi, ment a szántóföldön Kispest irányába. Én odamentem a lelőtt katonához, föl volt fordítva, elvettem az iratait, megnéztem a fényképeit: feleség, két gyerek stb. Közben Vecsés felől, lefele az ágyú felé jött egy nagy fekete személyautó, nagy fejesek jöttek, magyarok, nem tudom, kik lehettek, mentek Pestre, azt hitték, már tiszta a levegő. Mondtam nekik: „Lőjetek, barmok!” „Hát ez magyar!” „Tudom, de ez is szovjet gyártmány, ZIL, nyomás oda neki!” Az meg látta, hogy mi itt a helyzet, rükvercbe gyorsan, nem akárki lehetett, aki benne volt. Amikor elkezdtek lőni, az már jó 300-400 méterre volt, az emelkedőn ment fölfele a végállomásig, elmenekült. Aztán volt még pár eset, amikor lőni kellett. Nyolcadikán este már csendesedett a harc. Itt-ott egy-két ágyúzás, néha még egy-egy géppuskasorozat hallatszott, Csepel fele egy-két ágyúlövés, semmi más. Visszamentem a két kiskatonáért, civilben jött velünk a két csaj is, aki vigyázott rájuk, meg az öcsém. És amikor elmentünk aludni, a dobtárast letettem a lefolyóba, az árok mellé, a géppisztolyt is odadugtam. Vége volt, lehetett hallani a távolodó csata zajait. Nyolcadikán be is fejeződött, és akkor elindultam Pesterzsébet felé a Határ útra, a Határ útról pedig visszafele az Üllői úthoz. Akkor már nem voltak ott harcok. A lényeg az, hogy megálltam a szovjeteknél, volt ott egy főhadnagy meg egy százados. Odamentem hozzájuk. Nem magyarul mondom neki: „Százados úr, én hoztam önöknek ajándékot, meglepetést.” „Milyen meglepetést?”  Mondom: „Százados úr, az egyik Szása, a másik Sura. Itt van ez a két katona, foglyul ejtették őket a magyarok, ki akarták őket végezni, én közbejártam és sikerült őket megmenteni.” Elmondtam neki az egészet. Azt mondta, én jól beszélek oroszul, megkérdezte, nem volna-e kedvem ott maradni, szükségük lenne egy tolmácsra. Mondom: „Uram! Nekem Vecsésen feleségem van és két gyerekem, szovjet állampolgárok, nem tudnak magyarul, menni kell haza.” Egy év múlva írtam a két címre, a két katona címére, jött a tízéves évforduló, megint írtam a két címre, megint, Moszkvába, válasz nincs. Pár hónap múlva reklamáltam, válaszoltak, ekkor és ekkor megkaptuk a levelét, ilyen és ilyen nevezetű katonák ott nem voltak, és végeztünk. Nyolcadikán értünk vissza Vecsésre az öcsémmel. A végállomásnál otthagytuk a kocsit, és elindultunk gyalog hazafelé. A feleségemnek nem beszéltem erről a pár napról. Akkor Vecsést is lőtték, a szélső házakat, a lövéseket ők is hallották, rohantak is le a pincébe. Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el. Akkor a másik is meghívott és mondtam az öcsémnek, hogy két csinos kalauzcsaj meghívott, gyere el te is! Eljött, bemutattam neki a Klárit, megismerkedtek, később ’56-ban is együtt voltunk. Ő kalauznő volt, és egyik éjjel ott aludtunk a  kalauzszállón, volt egy kalauzszálló Kispesten, a dobtáras a fejem alatt, bebiztosítva, úgy aludtam, öcsém meg Klárival fönn az emeletes ágyon. És rengetegen disszidáltak, aki csak tehette, ugye, rengetegen elmentek. Klárinak a bátyja határőr főhadnagy volt, és amikor menni akartak, akkor ő segített nekik a határon.
Később aztán elhelyezkedtem Pesten. De aztán vissza kellett mennem, március tizenöt-tizenhatodika körül Fehérvárra, mert ott volt a parancsnokság és oda kellett elmennem, hogy bélyegezzék be a munkakönyvembe, hogy szobafestő, másképp sehogy nem tudtam volna elhelyezkedni. Szobafestő, hát az mindenhova kellett, felvettek. Nem tudom, hogy hányas számú építőipari vállalat volt, volt vagy tíz, ahol megfordultam. Mindegyik szélhámos banda volt, volt, ahol csak két napig voltam.
Tavasszal, '57 tavaszának közepén döntöttünk úgy, hogy a feleségemék visszamennek. Bementem vele Andropovhoz, gyalog kellett bemenni, mondtam neki, hogy: „Sehol ne beszélj semmit, mert csak oroszul tudsz!” Bementünk Andropovhoz, mondta neki, hogy ő haza akar menni, és ha majd úgy alakul a helyzet, és én hívom, akkor visszajön. Andropov mondta, hogy később nem lesz olyan könnyű se nekem kimenni, se neki bejönni, nagyon gondoljuk meg. Akkor semmilyen papír nem kellett, mehettek haza azonnal. Másnap be is hoztam őket, bevásároltam mindent, ami kellett. Adtam neki pénzt, adtam neki festőcuccot háromezer forintért, bepakoltunk,  elindultunk. Kivittem a Keletibe, fölültek, Záhonyban szálltak át a szovjet vonatra és avval mentek Moszkváig, onnan Krasznojarszkig. A feleségemet soha többet nem láttam.
’56 decemberétől kezdtem dolgozni szobafestőként Pesten. Én mindig Pesten dolgoztam, illetve nem mindig, mert az Országos Szakiparnak az egész országban volt munkája. Küldtek mindenhova. Akkor csináltuk a Tőzsdepalotát, akkor lett átalakítva a TV-székház. Naponta hazajártam Vecsésre, Vecsés az ott van másfél kilométerre Budapesttől.
Nyugodtan mehettem volna Nyugatra, még előtte is. Kocsival is átmehettem volna, akkor nem volt határőrizet. Engem hiába igazoltattak volna ott a szovjetek útközben. „Én orosz vagyok” – mondtam volna. Nyugodtan mehettem volna, de hova menjek? Két gyerek stb., minden. Hogy kitegyem őket annak, mint sok magyart. Félsz amúgy nem volt bennem ’56 miatt, mert hát éngem sehol nem fényképeztek, és sehol nem írtam alá semmit, én erre gondoltam.
Aztán mindenhonnan elutasítottak. Dobinak is írtam, hogy kimehessek, a Legfelsőbb Tanács elnökének. Kaptam egy papírt, levelezőlapot, államit, hogy adjam be a kérvényt és támogatnak. Beadtam a kérvényt és elutasítottak. Majd fél évig jártam a hatóságok nyakára. Andropovot csak egyszer kerestem föl, mikor a feleségem a családdal elment, meg utána még egyszer, hogy nem tudom a kiutazást elintézni.
Visszatérve ’57-hez. Volt, hogy ugyanannál a cégnél dolgoztam Pesten, de leküldtek vidékre egy-két hónapra, akkor vissza Pestre. Aztán elmentem egy másik céghez, vándoroltam. Közben ültem fél évet. Aztán megint kis vándorlás, egy év múlva megint ültem kilenc hónapot, mert három hónapot elengedtek. Tiltott határátlépés miatt kerültem börtönbe mind a kétszer. A Szovjetunióba akartam menni ’57–58-ban. Tehát miután nem jöttek meg a hivatalos papírok, hogy mehetek, próbálkoztam illegálisan. Átmentem a határon. Ott a határ olyan ám, hogy ilyen szögesdrót, olyan szögesdrót, amolyan szögesdrót, húsz méteren gereblyézett föld, harminc-negyven centire a földtől hajszálvékony drót, ötméterenként kis cövek, minden tízediken egy rakéta, belebotlasz… De hát én ezt mind ismertem, mind tudtam, ugye. Beregdarócnál mentem át először. Előtte még átvittem Ausztriába az öcsémnek a néptáncos barátait stb., de én visszajöttem. Nem nagyon beszélek erről, mert ez hihetetlen. Az, hogy én átmentem a Szovjetunióba, az hihetetlen, senki nem ment oda. Amikor éngem átadtak, megmondta az ezredes, hogy nagyon sajnálja: „Gúth elvtárs! Nagyon sajnálom, de olyan törvény van, hogy bárkit itt mi magyar határsértőt elfogunk, azt vissza kell adnunk. Nem tehetünk semmit az ügyben.” Csapnál kaptak el. Én kiabáltam a járőrre, hogy tartóztassanak le, mi lesz már. Ott beszélgettek, szövegeltek, dumáltak, mind a kettőt agyonlőhettem volna, a két járőrt. Bajban is voltak, megígértették, hogy ne szóljak senkinek. Először is, hogy tudtam átmenni a rakétarendszeren, de az nem volt érdekes, csak az, hogy olyan hangosan beszéltek, hogy húsz méterre is hallottam. A végén már én kiabáltam nekik vagy öt-hat méterről, hogy már itt vagyok, nyomás, tartóztassanak le. Ha elrejtőzök, az rosszabb, mert akkor úgy fognak el, mint tiltott határátlépőt. Így nem voltam határátlépő, önként jelentkeztem a határon. Én nem tudtam, hogy milyen változások vannak! Azt hittem, hogy úgy van, mint régen, hogy mindenkit összeszednek, és ott tartják a Szovjetunióban. Gondoltam, kapok öt évet és kész. Azt hittem, hogy így jutok be a Szovjetunióba, bekerülök majd egy szovjet börtönbe, szabadon engednek, aztán meg megyek Szibériába a családhoz. Az ezredes megmondta, hogy nagyon sajnálja, majdnem a határig le is kísért, odajött, átölelt, kétszer megcsókolt, azt mondta: „A szívem fáj önért! Odaát nem fognak magával kesztyűs kézzel bánni.” Meg volt telefonon beszélve, előrementem a határon, ott kinyitották a kaput, átmentem, ott várt rám egy terepjáró, egy GAZ 67-es, egy főhadnagy meg egy százados meg a sofőr, a negyedik hely üres volt. Ez ’57-ben volt. ’57 végén.
Akkor Sátoraljaújhelyre bevittek ezek a határőrtisztek, akik átvettek a szovjetektől. Volt sok zaklatás, de fizikai bántalmazás nem. Sokszor kihallgattak: ki küldött, miért küldött stb., merre voltam ’56-ban, mit csináltam. Tiltott határátlépésre hivatkozva ítélték el, és fél évet kaptam. Azt Sátoraljaújhelyen töltöttem le majdnem végig. Másodszor aztán, mint visszaeső, egy évet kaptam, de kilenc hónap után szabadlábra helyeztek. Akkor Királyhelmecen mentem át Szlovákiába, onnan akartam Csapra menni, de a határon nem tudtam sehogy átkerülni, nem tudtam a cseh-szovjet határon átmenni. Királyhelmecre még simán eljutottam, onnan akartam átmenni a szovjet határon. Olyan farkaskutyák voltak már mindenfele akkor! Mit volt mit tenni?! Jelentkeztem ott is önként, mint határátlépő.
Miután először kiengedtek, akkor megint visszakerültem Pestre egypár napra, egy másik céghez. Aztán leszámoltam, otthagytam a céget önkényesen. Nyolc évig önkényes kilépő voltam, nem érdekelt, pedig akkor büntették. Ott olyan munkát kaptam csak, hogy… szóval átvertek. Amit ígértek, annak a felét se kerestem volna meg, és olyan munkára küldtek, ahol régi, ócska, vacak házak voltak. Hatalmas ajtók, hatalmas ablakok, minden relés, rozsdás, vacak, aztán csináljuk meg szépre. Ugyan! Másnap leszámoltam, otthagytam önkényesen, ez azt jelentette, hogy nem kaphatok két évig munkaruhát, nem kaphatok annyi szabadságot. Másnap már mentem is át a határon. Elfogtak.
Aztán a Budapesti Szakipari Vállalatnál dolgoztam. Ott helyezkedtem el, mikor szabadultam. Az utána kettévált, az egyik rész lett Országos Szakipari, a másik Budapesti Szakipari. Odaszóltak, hogy éngem pateroljanak ki Budapestről. Így lehelyeztek ide, Borsod megyébe. Ózdra küldtek le. Akkor már Piroskával együtt jöttem. Ózdra küldtek le, szétnéztem, még aznap visszamentem Miskolcra. Távirat a főnökségnek: „Én oda nem megyek!” Visszamentem Pestre. Na, akkor hova akarok menni? Mondtam, hogy megyek Tiszaszederkénybe.  A bátyám itt volt az erőműben. Előtte Sztálinvárosban dolgozott, aztán miután ott befejezték, átjöttek ide, és az erőműben vezető szerelő volt, és itt dolgoztak, mert a régi erőmű akkor épült. Elmentem a bátyámhoz, még Palkonyán lakott albérletben, lejöttem, és ide voltam helyezve hivatalosan a vállalattól. A vállalatnak itt rengeteg munkája volt. Épült a város, meg akkor csináltuk az erőműhöz a lakótelepet. Hát ’59-ben kerültem ide először, de aztán újra börtönbe kerültem, és ’61-től vagyok itt folyamatosan. A papírok alapján az első büntetésem 1957. június 21-től december 17-ig tartott. Akkor helyeztek szabadlábra, 179 napot voltam bent. Másodszor pedig 1960. július 9-től 1961. április 9-ig voltam benn. Piroskával, a későbbi feleségemmel már itt házasodtunk össze ’62-ben. Amikor Piroskával idejöttünk, még nem volt tizennyolc éves. ’62-ben volt a tizenkilencedik évében, tehát akkor múlt el tizennyolc éves. ’61. december 24-én. Tehát ’62-ben nősültem meg, februárban, akkor már elmúlt tizennyolc éves. ’58-ban ismertem meg Gyulán. Gyulán akkor kiküldetésben dolgoztam, a kórházban csináltunk felújítást. Lengyel Piroska a teljes neve, az anyja tizenhat vagy tizenhét évesen szülte, és az apjára nem is emlékezett, mert még egyéves se volt, amikor elvált az asszony. Nem gyulaiak voltak, de ott laktak Békés megyében. Őnáluk voltam nagyon sokszor. A nagyapja is ott lakott, tehát őt a nagyszülei nevelték, az anyja nem nevelte. Amikor megismertem, már legalább a hatodik vagy a hetedik apukája volt. Amikor megismerkedtünk, Piroska akkor járt iskolába, akkor végezte a nyolcadikat, és utána pedig elhelyezkedett egy gazdaságban, ugye mezőgazdasági szakon akart tanulni, és egy ilyen kertészetben dolgozott, nagy kertészetük volt. Vannak róla fényképek is. Amikor megismerkedtem vele, éppen cukorrépát kapáltak, kimentem, le is fényképeztem a cukorrépa-kapálásnál. 
Közben az történt, hogy mikor én másodszorra is szabadlábra kerültem, megint írtam a hatóságoknak, hogy ki akarok menni a Szovjetunióba. Egyszer csak kaptam egy papírt, hogy ekkor és ekkor jöjjek be Gyulára a tanácshoz, és hozzak egy húszforintos okmánybélyeget. Vittem az okmánybélyeget, és el voltunk választva Annával. Nem tudtam, hogy miért kell jelentkezni, ott derült ki, hogy miért, amikor a papírokat aláírtam. Én mondtam, hogy vagy engedjenek ki vagy válasszanak el. Azért kértem ezt, mert én neki hiába írtam oda. Ha nem akart volna elválni, akkor minket nem választanak el, közös megegyezés kellett. Öt év eltelt, és ő nem volt hajlandó idejönni. A szovjet belügyminisztérium, az itteni Belügyminisztérium meg az ügyvédek nélkülem, hivatalból intézték el. Felszólították, hogy jöjjön ide, és ő azt válaszolta, hogy ő nem vándormadár. A lányom, mikor idejött, azt mondta, hogy ez nem így volt, hanem a párt mondta, hogy mit írjon, és a párt mondta, hogy ne jöjjön ide vissza. Ezt ’64-ben írta. Akkor már elváltunk, de én akkor írtam a feleségemnek, hogy elrontottad a saját életed is, tönkretetted a gyerekeid életét is, mert téged már senki nem fog ideengedni.
Gúth Zoltán lányával, Ljudmillával
Gúth Zoltán lánya, Ljudmilla gyermekeivel
Gúth Zoltán unokája, Alekszander Bjelov
Amikor idejött a lányom, ’70-ben, akkor tizenhét éves volt. Sokfelé jártunk, Pestre, össze-vissza, mindenhol. Az egész megyét bebarangoltuk, barlangokba mentünk. Kivettem egy hónap szabadságot, jártam vele mindenhova. Fölöltöztettem tetőtől talpig, kivettem 10 ezret a bankból, hogy legyen mindenre pénz. Akkor az pénz volt, nekem három havi keresetem volt. A lényeg az, hogy a lányomnak elintéztem akkor mindent, egy évre. Két hónap múlva már el is küldtem a papírokat, minden papírom megvolt, egy évre idejöhetett, tartózkodási engedély egy évig és munkavállalási engedély is. Elküldtem. Egy hét, két hét, öt hét, hat hét, válasz nincs. „Apukám! Ekkor és ekkor megyek férjhez" – írta nekem a levélben. „Én itt úgy nézek ki, mint egy királynő.” Ekkor a szovjet feleségem meg a lányom Krasznojarszkban lakott. A lányomtól született két unokám, őket Szasának és Ljubának hívják. Szasa az műbútorasztalosnak tanult, hogy mit csinál, azt nem tudom. Tizenegy éve hogy itt voltak utoljára. Itt volt az anyja meg a harmadik férje, az építészmérnök, meg Szasa, hárman voltak itt. Ljubáról csak egy fénykép van, nem tudom, mi történt vele. Az elment az anyjától valahova délre, férjhez ment, lett egy gyerek. Hat-nyolc éves volt a gyerek, amikor különmentek, most már az a lány, a dédunokám, az olyan tizennyolc-húsz éves. Aztán abbamaradt a levelezés. A lányom összesen háromszor volt itt. Utoljára ’98 decemberében. A gyerekeim egyébként nem hívtak meg soha a Szovjetunióba, nem is lehetett. Krasznojarszk egész területe zaprety negzvona (zárt terület – orosz), zárt terület. A fiam, Zoltán, ő nem volt itt Magyarországon egyszer sem, pedig küldtem neki is a meghívókat. Őt gyerekként láttam hét-nyolc hónapig, aztán soha többet. Meg nem mondom, hogy mivel foglalkozott, vagy mit tanult. Azt tudom, hogy lett neki családja, egy elvált asszonyt vett el feleségül, gyerekkel, lett egy saját gyerekük is. Ha én lettem volna, biztos nem úgy éltek volna, ugye. Az asszony elkezdett piálni, otthagyta, visszament az anyjához, és akkor ő nevelte föl a közös gyereket, talán Zoltán az is. Lett egy Zoltán Zoltán is. Apám után a lányom az unokát Sándornak, Alekszandernak nevezte el. Aztán a feleségem is elkezdett inni, egy idő után Krasznojarszkban már annyi tartozásuk volt a lakásra, akkor a fiam már megint ott lakott, a fűtés, világítás, minden, hogy nem tudta kifizetni. Fölajánlották nekik, hogy kifizetik a tartozást, és adnak nekik egy kisebb lakást, nem ment bele sehogy. Elmentek valahova, aztán ott iszogattak ezekkel, és mérget tettek a vodkájába, meghalt a gyerek. Akkor elmentek egy teherkocsival, a feleségemet kipaterolták, elvitték egy ócska, vacak, rozoga, lelakott lakásba. Elvitték, ő pedig meghalt. Anna vagy hat éve hogy meghalt. Egyik versemben is benne van. Azt hiszem, 2004-ben halt meg vagy 2003-ban, így valahogy. 
Amikor idekerültünk Tiszaszederkénybe, kint a faluban béreltem egy szobát. A bátyám akkor már itt lakott a városban. Itt én csak lakásokat festettem, az épülő lakásokat. A gyárban vasmázolás, hát azt megcsinálja akárki! Meg ott nincs is olyan pénz. Engem a vasmázolás nem érdekelt. Mindjárt, ahol a víztorony van, van a tér a fákkal, szemben van velük három épület, azt a három épületet kezdtük csinálni. Már el volt kezdve, ott kaptam én is egy szintet és másodmagammal dolgoztam. Eleinte, míg jól ki nem tanulta a szakmát, csak másodmagammal dolgoztam vele. Megbeszéltük a főnökséggel, hogy ha ketten csináljuk a munkát, ugyanannyit fog keresni, mint én, fele-fele. Így az itteni építkezésekben vagy tizenöt évig vettem részt, ha volt munka. Ez a tizenöt év nem volt folyamatos, volt, amikor abbamaradt, mert azt mondták, házgyári lakások lesznek csak. Akkor egy évig itt semmi nem épült, nem volt semmilyen munka.
A jobb festőket összeszedtem, elmentünk Pestre, a 43-ashoz, és megtanultuk a tapétázást, mert azt mondták, hogy tapétázva lesz minden. Akkor mi innen leszámoltunk, elmentünk a 43-ashoz, ott fölvettek bennünket, mert volt ott egy ismerősöm, egy építésvezető. Nyolc évig laktam albérletben, de nem végig a faluban, mert amikor már itt fölépültek lakások, kerestem egy lakást. Semmi bútorunk nem volt, de miért lakjak én a faluban? Szederkényben tartottam én nyulakat is. Vettem egy íróasztalt, valami irodákat számoltak föl, csináltam belőle egy nyúlólat. Olyan nyulaim voltak nekem, hogy! Vadas márkájú nyulaim voltak. Aztán amikor beköltöztünk a városba, akkor se szűnt meg ez a lehetőség, hogy nyulat tartsak. A cégtől száz forintért meg tudtam venni szekrényeket, két szekrényt meg két asztalt, megvettem 400 forintért, megcsináltam azokat nyúlketreceknek. Negyvenhét nyulam volt a végén! Földem? Most is vannak kiskertek, sokaknak van itt kiskertje, úgy volt nekem is kiskertem. Kiskertet akkor kezdtem el művelni, amikor megszületett a lányom. A lányom ’64-ben született. Azért pont akkor, mert akkor találtunk olyan albérletet, ahol a közelben ott volt a lehetőség, ahol most kollégium van, ott voltak konyhakertek, az oldalban. Akkor még albérletben laktunk, nyolc évig albérletben laktunk, csak később kaptunk lakást. Albérlet, munkásszálló. Fizetni kellett. Két család, kaptunk egy emeletet, ahol két lakás volt, és ott laktunk. Amikor megszületett a fiam, akkor is munkásszállón laktunk. Többfele volt munkásszálló akkoriban. A cégnek legalább 600 embere volt. Minden cég hozta ide az embereket, építőket stb. A TVK-t építették vagy ezren, azok mind munkásszállón laktak. Visszatérve a kertekhez, sokan műveltek itt kertet, csak állatokat nem tartottak. Időnként aztán ellopták belőle a termést, akkor abbahagytam. Amikor ideköltöztünk, akkor itt csináltam kertet, itt is abbahagytam két-három év múlva, mert itt is ellopták a termést. Csak saját részre termeltem, csak annyit, amennyi kellett. Kis zöldség, répa, zöldbab. Akkor már nem volt tervben, hogy elköltözzünk innen. Az a helyzet, hogy én erősen nyilvántartott voltam, tehát én akárhova mentem volna, nekem múltam volt: visszaeső politikai bűnöző. Semmi közöm nem volt a politikához. Később megsemmisítették, de ez engem egész életemben elkísért. Nem próbáltunk ezért máshová elmenni. Meg minek?! Magyarországon nem volt olyan helyzet, hogy nagyon ugrálhattam volna. Lakás nem volt sehol. Itt egy tanácsi lakást szerezni akkor, amikor az évi keresetem volt 40 ezer forint, és annyit kellett adni a tanácsnál dugipénzként? Minden építővállalat kapott évente három lakást. Én körülbelül a hatodik évben lettem bejegyezve egy kétszobás lakásra. Nem is, engem nem jegyeztek be! Kivertem a balhét. Akkor a feleségem egy másik asszonnyal fölment a Kádár-titkárságra, és kiverte a balhét. Akkor kiutaltak egy kétszobás lakást, de azt a kétszobás lakást a cég aztán nem nekem adta oda, nekem adott egy másfél szobás lakást, azt odaadta a párttitkárnak, a vállalati párttitkárnak. Piszkos dolog volt az nagyon. Az első lakás még máshol volt, ott, ahol a gimnázium van. Amikor megkaptuk, már megvolt a fiam, úgy ’70 körül volt. Utána már egyből ideköltöztünk, ’72-ig laktunk ott. Ezt a nagyobb lakást úgy tudtuk megszerezni, hogy akinek volt két gyereke, az kaphatott egy nagyobb lakást, és nekem jött a harmadik. Kiutalták az egy plusz két félszobást. Akkor így kellett már kiutalni a nagycsaládosoknak, akkor már ez törvényben volt. Itt még nem volt egyetlen épület sem, lehetett látni a tévétornyot, itt se volt semmi, csak a kiásott árkok, a vezetékek. Ez volt az első átadott ház. Amikor mi beköltöztünk, millió csótány volt, de minden lakásban. Millió csótány! Na, én két hónap alatt minden csótányt kiirtottam ebben a lakásban. 
A ’80-as évek elején volt nálam egy házkutatás, de akkor nem voltam itthon, tehát nem tudom, hogy folyt le. Csak a lányom mondta, hogy volt itt négy rendőr, mindegyik máshol kutatott. Ők voltak a lakásban ketten a feleségemmel. Akkor előtte elmentem Gyulára, mert problémáim voltak a rendőrökkel, és hát az egyikkel naponta találkoztam. Úgyhogy nem csíptem már. Zaklatott a rendőrség. Volt egy összezördülés, amikor nekem estek a rendőrök, utána meg folyamatosan megbüntettek a bicikli miatt, meg voltak még dolgok. A házkutatást meg szerintem azért tartották, mert akkor már kijártam rendszeresen külföldre, és felfigyeltek erre a tevékenységre. Jártak is hozzám külföldiek, lengyelek, szovjetek, jártak hozzám rendszeresen, volt, hogy tizenketten voltak itt.
Volt, hogy itt volt az, aki azokat a platinákat hozta, hét év alatt hétszer volt itt, hétszer hozott egy-egy komplett platinát. Ennek a vámja a határon 150 dollár lett volna Lengyelországban. Rendszeresen kijártam. Mindent vittem, mindent hoztam. Például: ott olcsó a vodka meg a pezsgő, negyedrésze a benzin, mint itt. Meg hát jól beszéltem oroszul, a föllépés is számított meg a kinézet. A Lengyelországban feltöltött két tank benzinnel én el tudtam menni Bécsig. Egy példa, hogy mit lehetett csinálni: olajos hal, amit ott megkaptam két nejlonzacskóért, két nejlonzacskóért egy olajos halat, azt Bécsben el tudtam adni tíz schillingért, tizennyolc volt a boltban. A boltban tizennyolc volt ugyanaz a szovjet olajos hal, a sprotni. Vittem tízet. A magyar kenyérnek itt tíz forint volt kilója, az a csomagolt, a celofánba csomagolt kenyér olyan volt, mint az álom. Ott a péknek el tudtam adni tíz schillingért! Az huszonöt forint volt, vittem négyet, az száz forint. Az pénz volt, nyolc forint volt az órabérem. És ő azt kitette a kirakatba, de nem adta el, hanem a saját családja ette mindig meg. Vittem pezsgőt, vittem vodkát. Három-négy pezsgő, három-négy vodka, duplán el tudtam adni, de nekem itthon mindig volt, itthon is. 
Volt egy eset, amikor Pestről vissza kelletett, hogy jöjjek, ott kellett hagynom a munkát. Részlegvezető voltam már. A legjobb szövetkezetnél voltam részlegvezető, a tizenöt kerületben. A feleségem nagybeteg lett, a gyerek iskolába járt, ott kellett hagynom, és fél pénzért eljöttem ide dolgozni. Muszáj volt, a gyerekek miatt. Ez már ’80 körül volt. Amikor Pesten vagy máshol dolgoztam, munkásszállón laktam, és ingáztam. Amikor hazajöttem Pestről, fölvettek négy hónapra, szeptembertől decemberig, hogy ha ledolgozom a hátrányt, azt a 74 ezer forintot behozom nullára, akkor kapok 10 ezer forint prémiumot a fizetésemen kívül. Ez itt volt a kesznyéteni termelőszövetkezetnél. Volt egy festőrészlegük, a vállalat intézte el a festőmunkákat, hogy lehessen az anyagokat lopkodni. Máz három van kiírva, kettő kell, egy anyag megmaradt, vitték. Egy gépészmérnököt tettek meg a festőrészleg vezetőjének, aztán amikor ment a nagy balhé, akkor meg is mondta: „Gúth elvtárs! Én ehhez nem értek, nyakamba akasztották ezt a részleget.” Olyan eltolt munkák voltak! Sok mindent újra kellett csinálni, az egész laktanyában. Öntötték rá a festéket, húzták el, ilyen hullámos lett, bezsírosodott. Akkor megnyomtam, alul nem tudott kiszáradni, följött az egész, azt mind lekaparni, lemosni. Olyan pénzek mentek el rá! Én négy hónap alatt helyrehoztam ezeket a munkákat, megcsináltam mintegy 145 ezer forint értékű munkát. Behoztam a lemaradást, és 1 millió 40 ezer forint tiszta bevételt értem el. Többet, mint az állattenyésztésben, nem kellett leszámolnom, maradhattam. Csináltam egy ideig, aztán mikor baleset ért, autóbaleset, abbahagytam. A TVK-nál is kitűnő munkát végeztünk, azt mondták, hogy az általunk végzett munka a legjobb minőségű. Mondtam már, hogy jártam én sokféle iskolába.
Mikor szabadlábra helyeztek, akkor idehelyeztek, és innen mentem középfokú festővizsgára is, ’62. október 24-én vizsgáztam. Magánúton tanultam, de Pesten kellett vizsgázni, október 24. napjára lettem beosztva, Király Ferenc volt a vizsgáztató. Csináltam még út- és hídépítő technikumot is, de az a helyzet, hogy soha nem végeztem el. Beírtam, hogy nincs érettségim, azért, hogy tudjak járni iskolába és kapjak több szabadságot. Ha lett volna érettségim, akkor nem mehettem volna iskolába. Soha  nem végeztem el, és mehettem egy másikba. Ez is már Tiszaújváros volt, Miskolcra jártam be. Hetente egyszer kellett menni, útépítési technikum, levelező tagozat. Ez volt ’63-tól. Azért pont ezt a szakmát csináltam, mert nem mehettem volna a gépiparba, ha egyszer festőként dolgozok az építőiparban, csak az építőiparba mehettem. Három és fél évet jártam oda, és a negyedikben, amikor ismétlés volt, abbahagytam. Még azt a fél évet kellett volna kijárni, de nekem mindegy volt, én nem akartam út- és hídépítő lenni soha. Én nem akartam semmi sem lenni. Jellemző, hogy nekem hiába volt meg a… Már akkor hiába voltam negyedéves az út- és hídépítőben, a főnökömnek nyolc általánosa volt itt a városban, még technikusiban se volt. És ő volt a főnököm! Én még művezető se lehettem! Hiába volt meg a végzettségem, neki volt pártkönyve. Azt meg is mondta: „Én ehhez nem értek, engem ideállítottak.” Nekem telefonáltak Pestről, egy illető, hogy majd leküldenek egy ilyen embert, nagy párttag, de ha lehet, ne engedjem semmibe beleszólni, mert abból csak baj lehet. Egy-két év kihagyás után aztán mentem pénzügyre egy másik iskolába. Pénzügy, Miskolcra szintén. Közgazdaság és pénzügy. A pénzügyi végzettségem az megvan, ebből levizsgáztam, mert már akkor olyan idős voltam, hogy nem mehettem volna újra tovább, és akkor levizsgáztam. Itt van az érettségi, pénzügy, közgazdasági. Ez ’78-ban volt, akkor végeztem. ’73-ban kezdtem járni. Korábban azért nem fejeztem be, mert én tanulni akartam, hogy legyen szabadságom. Megcsináltam egy-két fusit, havi kereset. Hát rengeteg maszek munkám volt nekem itt a városban is, minden főnök velem csináltatta a lakását.
Piroskától három gyerekem született. ’64-ben született az első, a lányom, Edit. ’66-ban Zoltán, és ’74-ben Tamás. Mindannyian itt jártak alsó- és középfokú iskolákba Tiszaújvárosban. Edit idejárt a Hunyadiba, aztán gimnáziumba. Valami főiskolát is elvégzett Pesten, nem tudom, milyet. Akkor Tamás szintén szakközépbe járt, majd elvégezte a technikusit is ötödik évben, és úgy ment föl Pestre tanulni. A lányom a Jabilban technikus, a fiam meg festőművész Pesten. A Tamás meg a UPL amerikai cégnél alvállalkozó. Ez egy nemzetközi szállítmányozási vállalat, gyorsposta meg ilyesmik. Van húszegynéhány embere, egy többemeletes irodájuk van a repülőtéren, három éve építették. Editnél van kettő unoka, két fiú, az egyik Gödöllőn tanul, gépipariban, a másik itt a városban most fog végezni szintén gépészetin, szakközépben. A lányom itt lakik Tiszapalkonyán. A középső fiam, Zoltán, ő most Üllőn lakik. Bérel egy családi házat, annak a kertjét műveli, és rengeteget elad a piacon. A legkisebb Pesten lakik. Tamásnál is van két unoka, egyik az harmadik osztályos, a másik most lesz egyéves. Zoltánnak van egy lánya, ő már felnőtt. Zoltán Hollóházán tanult porcelánfestőnek.
 Politikával nem nagyon foglalkoztam a rendszerváltás előtt, de később ruszin képviselő lettem. Az a helyzet, hogy van itt egy asszony, ruszin, és jöttek ezek a kisebbségi dolgok, hogy kisebbséget lehet alakítani, ha összejön a harmincas létszám. Összetoborozta azokat, akikről tudta, hogy valami köze van a nyelvhez. Úgyhogy a ruszinok között most van tatár, zsidó, ukrán, de ő a ruszin egyedül. Van még egy kazah, szóval ilyen mindenféle népségek. És akkor éngem megválasztottak képviselőnek, három éve vagy négy éve voltam kisebbségi önkormányzati képviselő. Ez volt az első politikai szerepvállalásom, de egy év után leadtam. Egy évig jóformán semmit nem kellett csinálni. Fogadóórákat kellett tartani, azokat megtartottam, soha nem volt ott senki. „Zoli bácsi, találkozunk? Mikor megyünk az étterembe?” A ruszin pénzen, ugye, enni, inni, táncolni lehetett, hol a Főnixben, hol a Hollóban. Kaptunk pénzt erre, arra, amarra, kirándulni mentünk Kárpátaljára: Visk, Beregszász. Visszaugorva a szocializmushoz, említettem, hogy elismerték a munkánkat. Volt egy díj, amit Huszár Andor után másodiknak kaptam meg. Azt a várostól kaptam. Ez egy jelvény a város közösségéért, aranyjelvény. Ez ’62-ben volt. Aztán amikor nyugdíjba mentem ’89-ben, akkor kaptam egy kiváló dolgozó jelvényt. A kíváló dolgozó cím mellé járt valami minimum pénzjutalom is, valami nagyon kevés. Megtartottam egyébként, de az unokámnak se kellett. Kíváló dolgozó, annak adták, akinek akarták. A városért azért nem járt semmi. A pénzt mindig máshol kapták. A jelvényből csak hármat adtak ki összesen. Amikor ’89-ben nyugdíjba mentem, nagy kertünk volt Palkonyán, három kert, rengeteg-mindent árultam a piacon. Három kert volt! A legnagyobb póréhagymám egy méter nyolcvankét centi volt, a fiam is annyi, a folyosón le van fényképezve, kiló hetven volt az egy póréhagyma. Itt én kezdtem harmincvalahány éve először árulni a piacon póréhagymát, azt hitték, kukorica, nem is tudták, hogy mi az. A rendszerváltás egybeesett a nyugdíjba menetelemmel. Abszolúte nem örültem neki, de nem is érdekelt. Énnálam ez nagy változást nem hozott, nekem semmivel nem lett jobb, se rosszabb. Az már nem az a rendszer volt, ami börtönbe dugott kétszer, ami miatt el kellett válnom tulajdonképpen a szovjet feleségemtől, az egy egész más rendszer volt már. Az a rendszer állandóan alakult, változott. Voltak ugye a hatalmas visszásságok, amiket tapasztaltam, az a rengeteg nívótlan munka, az a torz szemlélet, de ugyanaz van most is. Ugye többpártrendszer alakult ki, de én mindig a szocialistákra szavaztam, és most is arra fogok, mindig is. Itt az egyetlen olyan erő, ami tényleg, ha csak látszatban is néha, de a munkásokkal van. 
Jegyzőkönyv a szibériai kényszermunkatáborokban való raboskodásról

Énrólam a városban itt édeskeveset tudtak. Én nem dicsekedtem a múltammal, ’56-tal se, pedig lehetett volna, én az utolsó napig ott voltam ’56-ban is, de én erről nem írtam. Én ismerem a világot meg a népek gondolkodásmódját is, én ismerem annyira, hogy semmit nem vártam a rendszerváltástól. Semmit. Az nekem belülről elégtétel volt, de nem nagyon zavart, akkor már nem zavart. Az akkori szovjet hadsereg már nem az volt, ami volt húsz-harminc évvel korábban, és az akkori kommunista párt már az se az volt, mint a régi. A kárpótlás úgy indult el a számomra, hogy nyilvántartásban voltam, és akkor megkerestek a hatóságok. Konkrétan Szibériáért, ’56-ért is kaptam kárpótlást. Akkor a Terror Házából is kaptam egy papírt, egyszer meghívott az igazgatónő, elmentem. Kaptam pénzt is egy összegben, meg a nyugdíjamban is folyósítanak valamennyit. Kaptam 860 MOL-részvényt, volt mit a banknak elsikkasztani. A börtönért is kaptam kárpótlást. Meg kaptam egy olyan levelet, hogy a Magyar Országgyűlés meg a kormány nevében megkövetik a családomat meg éngem az elszenvedett sérelmekért stb. Itt a városban vagy a megyében nem kaptam ilyet, csak az Országgyűléstől. Civil szervezetekkel is kapcsolatba kerültem. Ezek szoktak is hívni néha, de erről se tudtam, csak kiválogattak ilyen gulagosokat, meghívták őket a rehabilitáció után, ’92-ben. Nem vagyok benne azonban ezekben civil szervezetekben, semmilyenben. Néha meg voltam hívva, elmentem, avattuk az emlékművet, gyűjtöttünk rá pénzt, én is adtam, Pesten az öt kerületben például, olykor elmentem még néha, de aztán már oda se mentem el. 
 
Az interjút Ispán Ágota Lídia és Kovács Csaba készítették 2012-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Kovács Csaba és Somlai Katalin.
 
« Vissza a listához
Gúth Zoltán
Hely: 
Tiszaújváros
Készítés időpontja: 
2013
« Vissza a listához
Kuklay Antal 70 éves
Hely: 
Sárospatak, Képtár
Készítés időpontja: 
2002

Vigh Szabolcs 1934. november 19-én Budapesten született. Középiskolai tanulmányait a Piarista Gimnáziumban kezdte, az államosítást követően a Fazekas-, majd az Eötvös-gimnáziumban tanult. A gimnáziumi évek alatt illegális katolikus ifjúsági bázisközösség tagja volt. 1953-ban a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián folytatta tanulmányait. 1956. november 3-án részt vett az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalásában, hogy azok tartalmát kívülállók ne használhassák fel.

A forradalom leverése után családja Hollandiába disszidált, ő itthon maradt. 1957 júniusában letartóztatták, de nyugati közbenjárásra nem ítélték el. 1958-ban pappá szentelték. Tizenhét évig lelkipásztorként működött. Alkalmazkodott a törvényes keretekhez, de nem lett kollaboráns ´békepap´. Állandóan megfigyelték, de nem tartóztatatták le. A konszolidáció ellenére sem utazhatott Hollandiába menekült szüleihez. Többször próbálták ügynöknek beszervezni, de ezt mindig megtagadta.

1971-ben a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián doktorált a születésszabályozás témájáról. A születésszabályozásra és a hitoktatásra vonatkozó egyházi gyakorlat megújításán dolgozott. Munkájában a Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására egyházi elöljárói állandóan akadályozták, majd leállították.

1976-ban Hollandiába emigrált. Felmentést kért a cölibátus alól és megnősült, fia született. Hollandiában először a tilburgi egyetemen folytatott kutatást a családtervezés módszereinek erkölcsi megítéléséről a fejlődő országokban, majd a teológiai fakultás könyvtárában végzett dokumentációs munkát. Nyugdíjazása óta egy holland SOS-telefonszolgálat önkéntes munkatársa. 2006 óta főleg magyarországi napi- és hetilapokban, folyóiratokban, valamint tanulmánykötetekben jelentek meg visszaemlékezései, illetve a születésszabályozás erkölcsi megítéléséről szóló időszerű írásai. 2019. június 16-án elhunyt.

 

Vigh Szabolcs
Ahogy mondani szokták, jó középpolgári családban születtem. A nagyapám fűrésztelep-tulajdonos volt Szolnokon. A Tiszán tutajozták le a fát, és Szolnokon volt egy iparközpont. Az első világháborúban tönkrement, mert – mint nagy hazafi – hadikölcsönt vett fel. Így aztán a háború végén fölköltöztek Pestre, és a Kisfaludy közben laktak. Apámék öten voltak, a negyedik és az ötödik fiú, apám a legfiatalabb. Érdekes apróság, hogy apám művész akart lenni színdarabokat írt a középiskolai önképzőkörben –, de az apja sokkal reálisabb volt, és azt mondta: „Fiam, a komédiásoknak nincs kenyérkeresetük. Neked tanulnod kell!” Szóval jogot tanult, és ügyvéd lett. A nagynénik jól férjhez mentek – abban az időben ez volt a szokás. A nagybátyámnak pedig jó hivatalnok-beosztása volt a Fiatnál. Kedves, szakállas, bajuszos férfi volt a nagyapám. Arra emlékszem, hogy nyálas puszikat kaptam tőle. Joviális, barátságos ember volt. És a nagyanyám is ilyen volt. De nekem inkább az maradt meg, hogy mindig jól kellett viselkedni. Szépen kellett köszönni, és utána kaptunk cukrot, és akkor a nagypapa, nagymama megcsókolt. Szóval inkább felszínes emlékeim vannak. Azt hiszem, a harmincas évek végén halt meg a nagyapám – akkor csak négy-öt éves voltam –, és 42 vagy 43-ban a nagyanyám.
Vigh Szabolcs édesanyja szüleivel
Anyám egyedüli gyerek volt. Az édesapja hadbíró volt. Anyám 12-ben, Temesváron született. Az első világháború után nagyapám nyugdíjba ment a katonaságtól, följöttek Pestre, és egy érem-, jelvény- és kitüntetés-üzletet kezdtek. Morzsányi cégnek hívták. A Klotild-palotában volt, a Belvárosi templom mögött, a Váci utca elején. Sok emlékem fűződik ehhez az üzlethez. A nagyapám nem volt kézműves, de nagyon szívesen foglalkozott ezzel. Megmaradtak tőle díszes bőrkötések meg díszes faragványok is. Hogy a történet rövid legyen, azt hiszem, 27-ben meghalt, és akkor nagyanyám özvegy maradt. Miután a lánya férjhez ment 33-ban, ő újból férjhez ment – szintén egy katonatiszthez, aki akkor már nyugalmazott volt –, és ők ketten vitték tovább az üzletet. Oda mint iskolába járó kisgyerekek – mert a piaristákhoz meg az Irányi utcai iskolába jártunk – minden délben bementünk, és kaptunk ezt vagy azt. Szóval velük nagyon intenzív volt a kapcsolatunk. Róluk az az emlékem, hogy érzelmileg nagyon jóindulatúak voltak, nagyon kedvesek, dédelgetők, aranyosak, de ez nekem kicsit túlzó volt. És karácsonykor, születésnapkor sok ajándék volt. De nem is az ajándék volt a döntő, hanem hogy nagyon jelen voltak az életünkben.  Édesanyám Sebők Gabriella. Öt gyereke volt. Gimnáziumot végzett, de tovább nem tanult, és az ő sorsa – de hát ez akkor természetes volt –, hogy otthon maradt.​
A kétéves Vigh Szabolcs
A Gellérthegy oldalában, a Kelenhegyi úton laktunk. Jártunk a gellérthegyi játékparkba, homokoztunk, a galambokat etettük. Apám többször levitt minket a Duna-partra sétálni, a jégzajlást nézni, sirályokat etetni a Ferenc József hídról. Gyakran jártunk a Szikla-kápolnába vasárnapi misére. Emlékszem a Szent István-napi búcsúkra, fönt a Citadellán, igazi, régi fajta búcsú volt, hajóhintával, habcukorral és pereccel. És a szánkázás. A hegy oldalában volt egy szabad telek, és apám mindig odavitt minket szánkózni. Emlékszem a lovas kocsikra, amelyekkel a jeget cipelték föl a Kelenhegyi úton, és ahogy a kocsisok ütötték-verték a lovat, hogy fölmenjen, és közben káromkodtak.  Ötszobás lakásban laktunk, emeletes házban, ahol a kertben is lehetett játszani. Volt egy kis, taposható, piros autóm. Még emlékszem, hogy húsvétra egyszer kaptam egy nyuszit. A kertben kerestük a húsvéti tojásokat. Apámnak nagyon jó beleérzése volt, nagyon szívesen és odaadással törődött velünk. Karácsonyra villanyvonatot kaptunk, és játszott velünk apám is. Este leült az ágyunk mellé, és mesélt… Anyámtól pedig inkább fegyelmet és rendet tanultuk. A legidősebb öcsém, Balázs 37 augusztusában, Gyula 39 decemberében, Ildikó 43 februárjában, András meg 45 januárjában született, de ő már Balatonfüreden. Nagyon sokat játszottunk egymással. Sokszor éreztem azt, hogy én vagyok a legidősebb. Azt hiszem, hogy a szüleimnek voltak ilyen irányú elvárásaik, amelyeket ki is mondtak. Egy kicsit az irányító, a szervező, a legidősebb szerepében éltem. Talán kicsit komollyá is tett. De nem esett rosszul.
Szánkóznak a Vigh fiúk
Érdekes apróság, hogy apám filmezett, 8 mm-es filmmel. Megmaradt jó néhány film a kisgyerekkorunkról is. Ma is megnézhetők, és ma is nagyon élvezem. Fényképeztek is, de aztán az nem is volt annyira érdekes, mint a filmezés.
Apám református volt, liberális mentalitású. Tehát ő nem szigorú vallási kötöttségekkel élő ember volt. Anyám katolikus volt, és ő is vegyes házasságból születetett. Abban az időben a katolikus egyházban előírás volt a reverzális. Anyám nagyon – szerintem aggályosan – lelkiismeretes volt, komolyan vette a reverzálist, és igyekezett is megvalósítani. Minden vasárnap mentünk templomba, rendesen fölöltözve, és az apácákhoz jártunk óvodába. Tehát nálunk a gyerekeket katolikus elvek szerint nevelték. Minden evés előtt, evés után imádkoztunk. Minden reggel és este imádkoztam az ágyban. Elsőáldozó voltam, még az apácáknál. A középiskolában kötelező volt a vasárnapi diákmise, nekem el kellett mennem. És ahogy nőttek a testvéreim, úgy lett egyik a másik után elsőáldozó. Ez mindig nagy családi ünnep volt. 
Jó középosztályi szinten éltünk. A szüleim szokás szerint időnként meghívtak néhány jó barátot, és akkor volt egy kisebb parti. Úgy emlékszem, nem voltak nagy házi ünnepségek a háború előtt sem. Pár ismerős családdal jártak össze. Az volt a szokás, hogy ha volt egy gyerekzsúr, akkor meghívtak néhány gyereket, és játszottunk a villanyvonattal. És ez a meghívás aztán viszonozva lett…. Emlékszem a karácsonyi ebédekre az ebédlőszobában a nagy asztalnál, vagy a nagy születésnapi uzsonnákra habos kakaóval… Apácákhoz jártam óvodába. Ez egy úgynevezett német óvoda volt, és ott elég jól megtanultam németül. Azt hiszem, hogy abban a miliőben ez többlet volt, és a szüleim ezt is akarták nekünk nyújtani. Volt nevelőnőm is. Ők is német nyelvűek voltak. Akkor ez tudatos választás volt, hogy ezáltal a nyelvet is segítsék, és abban az időben a második nyelv a német volt Magyarországon.
A Bartók Béla útra jártam elemi iskolába. Községi iskola volt. Két éve még el is látogattam oda a fiammal és a feleségemmel. Lényegében ugyanaz az épület. Emlékszem a tanító nénire, Zaháry Eszterre, és a hitoktató nénire, Weinek Dalmára. És Asztalos Gyuszira, akinek a papája festő volt, és ott lakott a művészházban, srégen szemben velünk. Ő jó barátom volt. Ami mélyen megmaradt, hogy nagyon pontosan föl voltunk készítve arra, hogy ha jön a légiriadó, akkor a hátsó kapun kell távozni, és hogy ki milyen útvonalon megy haza. 
Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk! Nem akarta, hogy ilyen háborús dolgokat nézzünk – ugye, kisgyerekek voltunk, nyolcévesek… Gyerekkori, apró élmény volt, amikor a németek mentek Jugoszláviába, átvonultak Budapesten, és ott mentek el a Gellért téren. A papámmal voltam ott, álltunk a sarkon és néztük a tankot meg a páncélos hernyótalpast – nagyon élveztem. A játékaim egy része is ágyú meg tank volt, meg ólomkatonák voltak – úgyhogy erre is nagyon emlékszem. Később észrevettem, hogy apám az angol rádiót, a BBC-t hallgatja. Tulajdonképpen nekem azt nem volt szabad tudnom, hogy ő a BBC magyar nyelvű adását hallgatja. Talán egyszer „rajtakaptam” őt, és akkor azt mondta, hogy menjek el, és erről ne beszéljek mások előtt. Azt tudom, hogy amikor az utolsó évben, körülbelül 44 tavaszától 45-ig Balatonfüreden voltunk, volt elemes rádiónk – mert már az összes rádiót begyűjtötték –, és akkor már nekem szabad volt tudnom, hogy ő hallgatja. Apámnak tulajdonképpen elég nagy gondja volt az, hogy átlavírozza négy gyerekkel a háborút. Hogy ő hogy úszta meg, hogy nem vonult be, arról soha nem mesélt. De ennek az eleje az volt, hogy levitt minket Balatonfüredre, mert volt egy ügyfele, aki régi épületekből szállodát, éttermet és strandot épített ott. És ezt az ügyet apám kezelte mint jogtanácsos. Ott volt egy gondnoki lakás, ami még nem volt teljesen befejezve. Az is az életnek a szerencséje, hogy az iskolák bezártak március 31-én, mi pedig április 3-án reggel, amikor elkezdődött az igazi pesti bombázás, 44-ben, az utolsó vonattal még lementünk Balatonfüredre. Apám azzal a tudattal tette ezt, hogy a felesége és a négy gyerek legyenek védettebb helyen. Ő visszajött Budapestre, mert dolgozott. Karácsony előtt már fenyegetett Pestnek a bekerítése, és úgy mesélte, hogy az utolsó autóval tudott kijutni, mielőtt a gyűrű bezárult. És akkor aztán ott volt velünk, amíg március 25-én be nem jöttek az oroszok. Amint mondtam, gondnoki lakásban laktunk, ami a Szívkórház közelében volt. Az épületbe ideiglenesen beköltözött a Földtani Intézet is. Volt egy udvar, és odajöttek a német rádiósok. Apám velük beszélgetve egyszer csak jön be a lakásba, és mondja, hogy most már tényleg vége mindennek, mert a rádiósok megtudták, hogy a balatoni csata is összeomlott, a németek mindent összecsomagoltak, és mennek, mert jönnek az oroszok. Akkor én már eléggé figyeltem az eseményeket. Tudtam például a Horthy-féle proklamációról, és nemcsak utólag tudtam, átéltem mint tízéves gyerek, „hogy na most – hogy úgy mondjam – megszabadulunk mindentől”. Aztán mégse sikerült. Csak mint hírek jutottak el hozzám ezek, és én – idézőjelben – úgy „politizáltam” a felnőttekkel, hogy itt-ott beleszóltam a beszélgetésükbe. Sok mindent fölszedtem, sok mindenhez hozzászóltam, de ezek nem nagyon voltak véleménynyilvánító megjegyzések. Úgy értem, hogy a tárgyra vonatkozólag. De mit tudom én, ha jöttem, hogy „ezt hallottam Pali bácsitól, hogy így vagy úgy…”, akkor kaptam azért egy kiigazító megjegyzést, hogy „Pali bácsi túloz”, vagy „Pali bácsi nagyon egyoldalú”. Szóval nagyon finoman és nagyon tapintatosan próbáltak eligazítani, nem a mai, holland módon, hogy „mindenről nyíltan kell beszélni”, mert tudták, hogy ezt nem lehet. A háború szörnyűségei nem nagyon jutottak el hozzám. Ugye, tudtam azt, hogy légiriadó, és légi veszély Ungváron, és néztük, amikor a Balaton fölött mentek a bombázók Pest felé. És tudtam a normandiai partraszállásról… És voltam annyira – hogy mondjam? – okos, hogy amikor bejöttek az oroszok, akkor az összes német repülőgépfényképet és folyóiratot eltéptem és eldobtam, hogy „ezt nem szabad az oroszoknak látni”. Ilyen szempontból én azt hiszem, nem annyira nyíltan és verbálisan, de nagyon jól követtem azt, hogy most itt valami nagy változás lesz.
A zsidóüldözésekről én nem tudtam. Arról, hogy zsidócsillagot hordanak emberek, arról tudtam, de nem volt nagyon téma. Még Pesten fölöttünk lakott egy nagyon kedves, idősebb házaspár, akikről csak utólag hallhattam, hogy őket is elvitték… Egyszerűen ez elhallgatott téma volt. Tehát nem tudatosan beszéltek ellene vagy hogy „erről nem szabad beszélni”, hanem egyszerűen nem beszéltek róla. Azt hiszem, hogy ugyanazért, amiért a háború után is nagyon sok témáról nem volt szabad beszélni: mert az veszélyes lehet. A gyerek könnyen elszólja magát, és az veszélyes lehet a családra is. Én azt hiszem, hogy a szüleim ebben nagyon is kifinomultak voltak. Az első időszakban, tehát a világháború alatt egyszerűen olyan légkör volt, hogy: „erről nem beszélünk. És mi elég nagy család vagyunk ahhoz, hogy minden, ami szóba kerül, az itt, közöttünk kibeszélésre kerül.” Úgy értem, hogy nincs nagy igény arra, hogy mi beszélgetni máshova menjünk. Tehát minden, ami téma volt, az otthon maradt, és ezáltal nem is jöttek másféle témák be. És ez elég sok volt ahhoz, hogy egy gyereknek a lelkivilágát kitöltse.   
De a háború utáni időszak, azt hiszem, külön fejezet. Ott aztán éreztem, hogy a szüleim hogyan építették be ezt a hallgatást egy már fiatal kamasznak és egy idősebb kamasznak a világába. De erről majd később.
Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette. És mi meg az ajtóból láttuk a mi lakásunkat, ahol a zabráló oroszok vitték az iskolatáskámat, a télikabátomat, meg a testvéremét. Utána meg többször jöttek randalírozni. A nagyapám, tehát az anyai nagyanyámnak a második férje is nyugalmazott katonatiszt, alezredes volt, és ők is lejöttek ugyanabba a lakásba, még 44-ben, és ott együtt éltünk. Emlékszem, azt mondta apám a nagyapámnak, hogy „dugja el az uniformisát, ha jönnek az oroszok”. Ő meg elég ügyetlenül dugta el, mert az oroszok megtalálták, úgyhogy apám nagyon dühös volt. Aztán egyszer egy részeg orosz revolverrel fenyegette apámat, hogy lelövi, ha nem ad – mit tudom én – bort neki. Volt háztartási alkalmazottunk, aki tudott szerbül, és ő könyörgött, illetve ő tudott úgy beszélni az orosszal, hogy végül is aztán nem lőtte le apámat. Ezeket utólag hallottam, én nem voltam jelen. De előtte meg volt más. Ott álltak a magyar aknavetősök az ablakunk alatt, és lőttek. És azt élveztem. Igazi ágyú, amelyik lő! Meg volt katonai pékség. Ez egy földszinti lakás volt, alatta volt alagsor, ahova jöttek többször különböző katonai egységek. Német pékség, magyar pékség, aknavetősök – és mindegyiket ismertük. Szóval gyerekként úgy emlékszem vissza, hogy a német és a magyar katona ismert volt, tehát attól nem kellett félni. Az orosz volt az ellenség, attól kellett félni. És azt tapasztaltuk is, hogy ők zabrálnak és randalíroznak. Azt hiszem, épp mentünk a templomba március végén, húsvétkor, és akkor találtunk az utcán itt egy ezüstvillát, ott egy kanalat, amit tőlünk elvittek, és aztán elszórták. Ezek az emlékek maradtak meg róluk.
Apám, azt hiszem, már májusban visszajött Pestre, hogy munkát keressen és intézkedjen. És a nagyszülők is előbb-utóbb visszajöttek. Mi csak az iskolaév kezdetén, tehát a nyár végén jöttünk. De még addig sok minden volt. Mert ezt az egész komplexumot, ahol Balatonfüreden laktunk, lefoglalták az oroszok, és nekünk át kellett menni egy másik házba. Az egy villa volt, de a villának az egyik részében laktak az oroszok, és a másik részében a nagyanyám, nagyapám egy szobában, mi meg egy másik szobában. Anyámnak kellett főzni az oroszokra, és így megszoktam azt, hogy oroszok vannak körülöttünk, és az orosz leves, amiben tésztába csomagolt húsdarabok voltak, milyen finom.
A szexualitás is teljesen tabu volt otthon. És ez meglehetősen formális kizárás volt: ezt nem illik, erről nem illik beszélni. A szüleim velünk, felénk is ugyanolyan szemérmesek voltak, mint mások felé. Ez a polgári tartózkodás vagy talán általános társadalmi szokás erősen élt.
Egy érdekes apróság, most is visszajön, hogy amikor a húgom született, akkor én voltam a fő szervező a két másik öcsém felé, hogy „lány ide pedig nem kell”. Nem tudom már, hogy miért, de ez megmaradt bennem. Tudom, hogy valamilyen módon szerveztem azt, hogy Ildikó nem kell nekünk. És azt hiszem, hogy ez nem is volt annyira idegen abban az időben, amikor ugye külön lányiskola és külön fiúiskola volt, szóval a fiúk a lányok ellen voltak.
Amikor apám visszament Pestre, akkor én mint a legidősebb fiú erős támasza voltam anyámnak. Tehát bevásárlások és intézkedések… Aztán sikerült valami teherautót találni. Emlékszem, összeköttetés kellett ahhoz, hogy a cuccunkat a teherautóval felhozzák Pestre, és tudom, hogy utólag anyám mindig mondta, hogy én milyen nagy segítsége voltam. Szóval, nyár végén visszajöttünk Pestre. A lakásunk találatot kapott, úgyhogy azt már apám elintézte, hogy a hajózásnak az épületében, a Vigadó utcában kaptunk új lakást. Tehát ahol ő dolgozott, ott kapott lakást, és oda költöztünk be. De az is olyan állapotban volt, hogy a központi fűtéses lakásban nem volt központi fűtés, hanem papírral voltak beragasztva az ablakok, és csak egy kályha volt, a gyerekszobában. Oda kellett menni mindegyikünknek.
Apám szerencsés élete úgy alakult, hogy neki a Magyar Hajózási Rt. volt az egyik ügyfele a háború előtt is, és ő ott megmaradt mint jogtanácsos. Apámnak nagyon jó diplomáciai érzéke volt. Nem volt soha párttag. És a vezetőkkel is jól ki tudott jönni, de a dolgozóknak az érdekeit is tudta képviselni. Sokszor mesélt arról, hogy ennek a hajósnak, annak a hajósnak az ügyét hogyan segítette. Úgy érzem, hogy ő széles látókörű, szociálisan is gondolkodó ember volt. A Magyar Hajózási Rt.-nek voltak olyan hajói, amelyeket mint német hadizsákmányt lefoglaltak Hollandiában, és ezeket föl kellett jogilag szabadítani. Tehát elkezdődött egy tárgyalássorozat. És ennek érdekében apámnak többször ki kellett utaznia. Ő mint jogtanácsos egy másik vezető tisztviselővel járt ki ezekre a tárgyalásokra. Így volt ő az ötvenes években többször Hollandiába, ami akkor ritkaság volt. Ott se volt abban az időben rózsás világ, de egyre jobban érezte, hogy itt mennyire lehetetlen helyzet van. Később mesélte, hogy akkor tett egy fogadalmat a Stephansdomban, hogyha sikerül a családját kivinni, akkor áttér a katolikus vallásra. Ezt aztán Hollandiában később, az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején meg is tette.
Magyarországon abban az időben még nem volt semmi, és amikor jött haza Hollandiából, hozott nekünk dzsekit, golyóstollat vagy valami mást. És csokoládét! Megjött, kinyitotta a kofferját, és az olyan volt, mint egy karácsony! Mindenki kapott valami ajándékot. Emlékem nincsen arról – vagy legalábbis most nem ugrik be –, hogy ő miket mesélt. Tudtam azt, hogy ott egy másik világ van, de az nem volt olyanná varázsolva, hogy ott paradicsom van, és itt pedig pokol. Nem csinált belőle olyan romantikát, hogy minket nagyon feltüzelt volna. De arra emlékszem, hogy 56 közelében párszor elsóhajtotta, hogy „de jó lenne, ha én titeket ki tudnálak juttatni Nyugatra!” Ez volt az ő álomvilága. Akkor már téma volt otthon, hogy most már egyetemre kéne menni, de mi osztályidegenek vagyunk, illetve értelmiségi származásúak, fölvesznek-e az egyetemre?
Nagyanyám – ő volt a katolikus ág – lelkesen gondoskodott arról, hogy mi a közelben lévő piarista iskolába be legyünk íratva. Úgyhogy én ott kezdtem a középiskolát a piaristáknál, a Duna-parton. Ez az iskola nagyon szigorú volt. Emlékszem, hogy a latin nekem nem ment olyan könnyen, és volt egy latintanárunk, akinek az volt a módszere – de nem rítt ki az átlagképből –, hogy „te ősállat, te ősbarom. Te még mindig nem tanultad meg? Megint nem készültél?” De ez nem volt igazán komoly fenyegetés. Aztán volt egy joviális magyartanár, akit nem vettünk komolyan, és volt egy nagyon szigorú számtantanár, Péntek József, aki nagyon jól tanította a számtant, és tartottunk tőle. A vallási nevelés nagyon deszkás volt. (Ez még ötven évvel ezelőtti szleng.) Volt két – most mai kifejezést használok – száraz kóró hittantanár az iskolában. Az egyik elrettentőbb volt, mint a másik. De tulajdonképpen nem ez volt a lényeg, hanem hogy az egész iskolában rend és fegyelem volt, és kötelező volt hétköznap reggel a kápolnába misére menni. De mindez csak része volt az egésznek, szóval nem volt túlzásban a vallási tartalom. Rend, fegyelem, lecke és szigorúság. Ugyanakkor volt néhány tanár például Szemenyei László és Kovács Mihály, aki nagyon aktív volt, sportolt, és a diáksághoz közel állt. Ők a cserkészetben voltak vezető személyiségek, és értük én is nagyon lelkesedtem. Eleinte diáktáborok voltak a Balatonnál. Volt az iskolának egy nyaralója, és odamentünk nyáron egy vagy két hétre. Amit sose felejtek el, hogy onnan írtam panaszkodó leveleket a szüleimnek, hogy itt a gyerekek – oda az ország minden részéből jöttek, nemcsak úri gyerekek – nagyon csúnyán beszélnek, és ronda vicceket mondanak. Ez volt a „második ablak”, ami kinyílott előttem a világ felé. Az első volt az elemi iskola Füreden a parasztgyerekekkel és az oroszokkal, és utána meg jött ez az iskolatábor. Nagyon szigorú volt ez a szerzetes iskola, és minden, ami a szexualitással kapcsolatban volt, bűn volt, még arra gondolni, róla fantáziálni is tilos volt. Nemcsak csinálni, gondolni is. És ezek a deszkás hittantanárok ezeket belénk sulykolták. Aztán az iskolatáborban pedig jött a másik oldal. Hogy ezek a gyerekek arról beszélnek és úgy beszélnek, amit nem szabad, ami tilos. És ami bűn! Mert a tilos még kevésbé veszélyes, de ha az emberbe belesulykolják azt, hogy „emiatt, ha nem vigyáz, a pokolba kerül” – akkor az eléggé ijesztő lesz. Jobban, mint az orosz tankok. És én ezt komolyan vettem. 
Cserkészkirándulás
 Csak harmadikos (hetedik általános) koromban lettem cserkész. Az én cserkészavatásom 48 tavaszán volt, és 48 júniusában államosították az iskolákat. A cserkészcsapatunk átalakult „Szívgárdává”, de tulajdonképpen ugyanaz volt, csak más névvel. Tanulóként ugyanabban az épületben maradtunk, de államosítva lettünk. Az összes paptanár elment, és civil tanárok jöttek. Az iskola egy boltívvel volt összekötve a rendházzal, ahol megmaradhattak a szerzetesek. Mi meg általános iskolások voltunk, és fölöttünk volt az Ady Endre Gimnázium. Kaptunk egy új hittantanárt a szerzetesek közül, Ördögh Jánost, aki fiatalember volt. Aztán jött a fordulat, minden megváltozott. 1948 őszén, amikor elkezdődött az államosított iskola, egész elemi ellenállás tört ki belőlem, belőlünk. Kiabáltunk, kifütyültük az igazgatót, megdobáltuk a számtantanárnőt az óra alatt. Csúzliztunk. És a szünetben összetörtük a ruhásszekrényeket, föltéptük a linóleumot, és a nyitott ablakon kidobáltuk az udvarra. Vagy mint a lövészárokban, egymással csatáztunk. Szóval anarchia volt. Meg is szüntették az iskolát az év végére. 

Tiltakozás a nyugati rágalomhadjárat ellen Mindszenty perbe fogása miatt
UMFI Magyar Filmhíradó 50. 1949. február
Filmhíradók Online
 
A Mindszenty-per és a papok letartóztatása volt a folytatás – 48 őszéről beszélek már, 48 karácsonyán fogták el Mindszentyt. Én már tizennégy éves voltam. Voltak ifjúsági összejövetelek és előadások, hogy „mit csinálunk, hogyha a kommunizmus teljesen úrrá lesz, és mindent betiltanak?” "Akkor földalatti mozgalommá alakulunk át, és titokban fogjuk csinálni, amit eddig csináltunk." A hittantanárunk Ördögh János volt, aki később Örkényi Jánosra ’magyarosított’. Három lelkes piarista, Juhász Miklós, Török Jenő és Bulányi György nagyobb összejöveteleken – ezt ifjúsági lelkigyakorlatnak nevezték – arról tartott előadást, hogy nézzük a francia munkáspapságot, Emmanuel Suhard bíborost és a francia katolikus ifjúsági mozgalmakat, mint a JOC, JEC, JAC, azaz munkás-, értelmiségi, és parasztifjúság, hogy nekünk is ilyesmivé kell átalakulnunk, a cserkészet égisze alatt, de titokban. És ez várható, mert a kommunizmus egyre jobban terjed, az iskolákat államosítja, nem lehet tudni, hogy mi lesz utána. Erre pontosan emlékszem. És ebben az időben alakult ki többek között bennem is az igény, hogy kéne valamit csinálni, szervezni valamit, ahol komoly tartalom is van. Ez összetett dolog volt. Mindent, amit ezek a kommunisták elvesznek tőlünk, szeretnénk titokban tovább csinálni. Akkor már egyre világosabb volt számunkra, hogy a történelem meg van hamisítva. És a természetrajz is hazug. Mert minden föltaláló orosz, és minden hős orosz. Ez nem igaz! És csak úgy kapsz egy jó Verne-regényt, hogyha a barátod kölcsönzi, mert a könyvtárban nincsen. Tehát végeredményben, ami számunkra érték volt, azt mind elvették. És ebbe tartozott bele a vallás is. Tehát azt akartuk, hogy hozzunk létre egy olyan csoportot, amelyik világnézeti alapon, titokban, lakásokban összejőve próbálja azt adni, amit az iskolában nem lehet. A számtant, a fizikát meg a kémiát nem kell kicserélni, de a történelmet, a filozófiát, az irodalomról való nézetünket próbáljuk helyre tenni. Csoportunk alapítását 48 karácsonyára tesszük, amikor Mindszentyt letartóztatták. Akkor kerestem meg egy társammal együtt Ördögh Jánost ezzel a kéréssel. És ő vállalkozott erre. Tehát létrejött ez a csoport. Ördögh a maga módján modern akart lenni, és bekapcsolt minket a plébániájába, a kőbányai lengyel templom liturgiájába 1949 tavaszán. Ami azt jelentette, hogy a nagyhéten nemcsak a papok, nemcsak a kórus, hanem civilek is bekapcsolódhattak az asszisztenciába. Tehát segédkezhettünk a templomi szertartásban. Nagyon jól emlékszem rá, hogy ez valami különleges, új dolog volt abban az időben. Haladó volt az egyházon belül is. Ahhoz hasonló, mint amikor Szunyogh Xavér bencés szerzetesnek kiadták a mise szövegének a fordítását, hogy azt mi ne csak latinul, hanem magyarul is olvashassuk. Aztán volt nyári biciklitáborunk, ahol nemcsak sátoroztunk, hanem beszélgettünk is.  
Cserkésztábor
Ez egy összefonódása volt a cserkésztábornak, a tábortűz romantikájának és a tartalomnak. Beszéltünk magunkról, ugyanakkor hoztak elő témákat is, és ebből lassacskán kialakult Ördögh vezetésével a Pilis cserkészcsapat. Olvastunk Prohászka Ottokárt és más ismert könyveket, például Schütz Antaltól az Isten a történelembent, ezekről és hasonló világnézeti könyvekről számoltunk be egymásnak. És vitatkoztunk az új Európáról, hogy annak kereszténynek kell lennie. Például ilyen elgondolások jöttek be, hogy „új középkor”. És hogy mi leszünk az új értelmisége ennek az új világnak. Ezzel a lelkesedéssel kezdtük el ezt a csoportmunkát. Egyre jobban működött, úgyhogy rendszeresen összejöttünk otthon, vagyis lakásokon. Például a szüleim lakásán. A szülők hallgatólagosan eltűrték, többé vagy kevésbé. Talán nálunk volt inkább hallgatólagos, úgyhogy apám hallgatólagosan, félve eltűrte, anyám meg hallgatólagosan lelkesedett érte. Más szülőknél pedig vagy lelkesedtek, vagy hasonlóképpen voltak, mint nálunk. Minden szülő érezte azt, hogy ami az iskolában van, az nagyon-nagyon semmi, és ez a kiscsoport, igaz, hogy kicsit rázós, de nem baj, ha van. És volt aztán egy-két szülő, aki nagyon lelkesedett. Emlékszem, apámat időnként nyugtatgattam, hogy „nem lesz ebből semmi”, és ügyeltem arra, hogy a ház előtt mindig körülnézzek, hogy nem követnek-e, és hogy hallgassam a vezetőnek a figyelmeztetését, hogy ne együtt tóduljunk ki a kapun, hanem egyesével. Minden héten egy este összejöttünk, és akkor volt egy előadás. Vagy egy idősebb vezető, Loskay Rudi vagy maga Ördögh, és később lassacskán mi is úgy kinevelődtünk, hogy mi magunk is tartottunk előadásokat vagy önmagunknak, vagy fiatalabbaknak. Szóval ez a csoportszervezet pár év alatt alakult ki. És a nyári táborok és a vezetői táborok is. Kialakult egy egész szép, romantikus ideológia, hogy mi vagyunk a Pilis Cserkészcsapat, és mi építjük föl a jövő keresztény Magyarországát. És erre készülünk föl, vagy legalábbis a kádereit képezzük ki. Nem volt piros-fehér-zöld soviniszta romantika, mint amit most látunk az utcán, hanem inkább az, hogy el kell mélyülni, az alapokat jól meg kell tanulni, tehát hogy a tudás milyen fontos. És hogy a keresztény szociológiát jól meg kell tanulnunk, illetve, hogy annak a gondolatait magunkévá kell tennünk. A történelmet úgy kell ismernünk, amint az van. Emlékszem, Alföldy Géza volt egy lelkes tagunk, aki a történelemanyagot feldolgozta. Én is szerettem a modern kor történelmét, úgyhogy én is tartottam előadásokat arról. Mindenkinek voltak könyvei otthon, és azokat egymás között cserélgettük, mert a könyvtárakban mindez zárolva volt, a könyvesboltokban szintén. A családi, baráti körünkben, a Pilis-tagok szülei között ebben az időben sokféle aktuálpolitika is szóba került. Ha jól emlékszem, a 46–47-es választások idején leginkább arról beszéltünk, hogy ki kire szavaz, ki van előnyben, ki van hátrányban, a kisgazdapárt, a kommunista párt állandó téma volt. Aztán amikor egyértelmű lett, hogy a kommunisták, az oroszok átveszik a hatalmat, akkor visszatérő téma lett, hogy mikor jönnek az amerikaiak. Tehát hogy ez így sokáig nem tartható, majd csak csinálnak valamit, majd csak felszabadítanak. Csak ki kell bírni addig, át kell vészelni ezt az időszakot. Voltak a legkülönbözőbb jól értesült források, hogy innen és innen ezt hallotta, és hamarosan lesz változás, és onnan is hallotta, hogy lesz változás. Jól emlékszem, maga Ördögh János is tett időnként megjegyzéseket arról, hogy jó forrásból tudja azt, hogy ez már nem tart így sokáig. Ez állandó szalmaszál volt, amibe legalább a beszélgetés kapcsán időnként mindenki belekapaszkodott. Miután nyitott szemmel jártam, tudtam azt tizenkét éves koromban, hogy a választásokon a kisgazdapárt győzött, de mégiscsak a kommunisták vezetnek mindent. És utána jött az egységpárt. Ezeket azért követtem, de olyan szerencsés voltam, hogy ez engem a mindennapi élet menetében tulajdonképpen nem zavart. Tehát nekem azért nem kellett kimennem az utcára, hogy „én mást akarok”, mert az életem tele volt minden olyannal, ami vagy jó volt, vagy kötelező volt. Én a 2-es villamoson olvastam a Thibault családot, mert csak ott volt rá időm. És azáltal, hogy ennyi elfoglaltságom volt, hozzászoktam egy nagyon jól beosztott és jól rendezett élethez, amit szívesen is csináltam. Egyébként annyira le voltam terhelve a mindennapi dolgokkal: angolóra, franciaóra, aztán jött a németóra – mind az iskolán kívül –, plusz az illegális csoportmunka, az arra való fölkészülés, hogy nekem nem sok időm volt másra.
Az egész Pilis-csoport arra volt fölépítve, hogy minket jól kiképezzenek a katolikus világnézettel, hogy amikor ez a rendszer már megváltozik, akkor olyan felnőttek legyünk, akik ezen az alapon állnak, és ezen az alapon tudnak továbbmenni. Ehhez kapcsolódott egy romantikus elképzelés is, hogy egy kastély a Pilis tövében lesz majd a székházunk. Emlékszem, volt egy ebédlőbútor, amit Ördögh János valakitől átvett, hogy majd az lesz az első berendezése a székháznak. Ezek voltak azok, amiken én akkor nevettem és nevetségesnek tartottam. Az tényleg olyan romantika volt, amin mi is nevettünk. De mégis szimbólum volt, hogy valami felé készülődünk. A céllal viszont egyetértettünk: hogy készülünk arra, hogy más legyen. Nem fordítottuk le konkrétan, hogy milyen hírek alapján, és hogy mikor lesz a változás, de a változásban mint olyanban, bíztunk. Papkoromban már úgy éltünk, hogy az elnyomás örökké tart. De ekkor még bíztunk abban, hogy lesz valami változás.
Az elnyomás 49 tavaszától egyre fokozódott. De az élet haladt tovább, mi jártunk iskolába meg a földalatti csoportba. 51-ben elvitték a szerzeteseket. Akkor Ördögh János magánlakásba költözött, és onnan szervezte tovább a csoportmunkát. Később visszakerült a rendbe, először Pesten volt, majd Kecskemétre helyezték. Ekkor mi, fiatalok vettük át a vezetést. Úgyhogy egy piramisszerű szervezet jött létre: volt a három felső tagozat egy-egy csoporttal, és aztán voltak alattunk csoportok, akiket mi vezettünk. Én egy nyáron elmentem kétszer két hétig hátizsákos táborba, egyszer mentem a saját csoportommal, egyszer meg vittem fiatalabbakat, tizennégy éveseket. Sas őrsnek neveztük a mi csoportunkat. Alföldy Géza volt az egyik legjobb barátom. Úgy emlékszem magunkra, hogy rendszeresen együtt mentünk hazafelé, és mint kamaszgyerekek, panaszkodtunk. Arra már nem is emlékszem, hogy mivel nem voltunk megelégedve. Csak azt tudom, hogy rám szóltak, amikor hazaérkeztem, hogy „hol voltál ilyen sokáig?” Hát Gézával csavarogtam a Váci utcában, és dumáltam. Később aztán egy őrsben voltunk, és a táborokban is nagyon jól megértettük egymást. Aztán később már történelmi kérdésekről, politikáról vitáztunk.  
Amikor a volt piarista iskolát 49-ben megszüntették, mi széjjelmentük. A legtöbben elmentek az Eötvösbe, az volt a kézenfekvő. Azt hiszem, az volt a tanácsi javaslat is, az volt a belvárosi iskola. Azonban apám szolnoki iskolaigazgatójának a fia igazgató volt az államosított bencés iskolában, a Baross utcában, ami Fazekas-gimnázium lett. Apámnak az volt a gondolata, hogy én menjek oda. Úgyhogy ott folytattam a tanulást. De a Pilis-közösségben mozogva kezdett megerősödni bennem az a gondolat, hogy én pap akarok lenni, és nem akarom a latint elfelejteni. És két osztály után azt mondtam, hogy én át akarok menni az Eötvösbe, hogy latinból is legyen érettségim. Úgyhogy így váltakozott az életem. Tehát három év piarista, egyéves államosítás, kétéves Fazekas után végül is az utolsó két évben az Eötvösbe jártam. És akkor egy osztályba kerültem Alföldyvel, Báldi Tamással és Ginter Károllyal. És majdnem minden vasárnap mentünk kirándulni. Korán reggel misére, és utána ki Hévvel a Pilisbe túrázni.  
A nyári táborok mindig nagyon izgalmasak voltak. Sátorral mentünk, mi vittünk mindent. Tehát vittünk gúlasátrat, ami olyan, mint egy piramis. Abban az időben még nem volt duplasátor, és alja sem volt. Vittünk viharkabátot, és mondjuk, gyékényt, de ha nem akartál túl sokat cipelni, akkor a viharkabáton feküdtél, és pokróccal takaróztál. Mindig elosztva vittük az élelmiszert, a lábost, a főznivalót. Szabad tűzön főztünk. Emlékszem, nem lehetett csak úgy kenyeret kapni, tehát úgy kellett elindulni, hogy két-három napra annak a nyolc-tíz embernek legyen elég kenyere. Annyit kellett vinni, hogy majd talán a harmadik faluban egyszer megint lesz kenyér. De ezt mi marhára élveztük. Sokat lelkiztünk, vagyis beszélgettünk mindenről, ami szóba jött. Izzadás, cipelés, sátorverés, főzés, rőzsegyűjtés – mindez kitöltötte az időt.
Én, azt hiszem, nagyon céltudatosan készültem az érettségire. Ki volt minden tétel dolgozva, kivonatolva, és nagyon sokat tanultam. Elég jól sikerült. Én majdnem mindig kitűnő tanuló voltam. Volt egyszer egy fizikatanárom a volt bencéseknél, aki „jól átszúrta a kártyát” – ez holland kifejezés –, vagyis keresztüllátott a szitán, és ha jól emlékszem, hármast adott. Akkor apám nagyon meglepődött, hogy „hát te nem vagy kitűnő?” Szóval nagy volt az elvárás, hogy nekem jó tanulónak kell lenni. „Mert ha nem vagy jó tanuló, akkor aztán ilyen hátránnyal, mint értelmiségi, egyáltalán nem vesznek fel az egyetemre.” Azt hiszem, hogy nekem sokat kellett tanulni. Ha összehasonlítom magam Alföldyvel vagy Báldival, Ginterrel, ők könnyebben tanultak. Nekem sokat kellett gürcölnöm, legalábbis az volt az érzésem, hogy nekem nem megy olyan könnyen. De jó jegyeim voltak, és kitűnőre érettségiztem.
Eszembe jutott valami. Apai nagyapám, amikor Szolnok városában volt, még az első világháború előtt, a közéletben és a gazdasági ügyekben folytatott tevékenysége elismeréséül Ferenc Józseftől nemességet és nemesi előnevet kapott. Újvárosit. Így lett ő újvárosi Vigh Gyula. És apám ezt nagyon nagyra értékelte, és nagyon fontosnak tartotta. Még Hollandiában is kérte ennek – ami ott nem annyira kézenfekvő – az elfogadtatását. És én se akkor, se később nem nagyon értékeltem ezt, amit ő kicsit zokon vett. Én a 45 utáni korban nőttem föl, és úgy éreztem, hogy én mindenkihez tartozom, én nem akarok különleges lenni… Egy vagyok a többi közül. És ami különbség, az a fejemben vagy a cselekedetemben van, de nem kellenek a nemesi előnevek. Persze ebbe bele is nőttem. 45 után mindenki egyforma volt. A háború miatt nem volt nagy különbség. Nem lehetett nagyon ugrálni, hogy „én ki vagyok, mi vagyok”. Utána meg jött a kommunizmus. Akkor meg pláne nem lehetett. Inkább csak olyan megjegyzéseket hallottam otthon, hogy „sajnálom, hogy nektek ez a nevelés vagy ezek a szokások hiányoznak, és nem tudom átadni stb.” Én meg azt mondtam, hogy „ez nekem nem hiányzik”. Persze az úgynevezett proletáregyenlőséget nem tartottuk jónak. Egyrészt nagyon sok mindent elvettek– akár anyagilag, akár társadalmilag –, ugyanakkor ennek még örülni is kellett. Azt hiszem, a szüleim igen rámenősek voltak: ki kell tartani, tovább kell menni, meg kell találni itt is az utat. És csinálták is. Lehetetlen lett volna öt gyerekkel, külön nyelvórákkal, illegális csoportokkal másként túlélni. Ha elkeseredettek vagy letörtek lettek volna, akkor én tizenöt éves koromban ezt nem csinálhattam volna. Ha nincs egy legalább hallgatólagos védőgyűrű, aki ezt támogatja.
Volt egy nálam három évvel idősebb vezetőnk, akivel nagyon jó barátságba kerültem. Ő volt tulajdonképpen az én igazi eszményképem. Loskay Rudolfnak hívták. Papnak készült. Ő talpraesett, hozzám közelebb álló és gyakorlati valaki volt. Például összeállított egy brosúrát a keresztény világnézetről, az elméletéről és a keresztény világnézet helyzetéről, és ez engem sokkal jobban érdekelt, mint a megújított liturgia és az igazi papi dolgok. Úgy mondanám, hogy engem igazán a világnézeti kérdések lelkesítettek, mert a teológia már egy leszűkített valami. És abban az időben alakult ki bennem, hogy az ifjúsági munkának a világnézeti célja a legfontosabb az ember számára. Ez olyan cél, amit én szívesen átadnék másoknak. Azért is akartam az utolsó két évben latint tanulni, hogy a teológiára mehessek, és pap lehessek. Ezt anyám hallgatólagosan pozitívan tűrte. Apám egyrészt nagyon megértő volt, ilyeneket mondott, hogy „én is író akartam lenni”, sőt volt olyan megjegyzése, hogy „én is lelkész akartam lenni”. Viszont tett olyan megjegyzéseket, hogy „veled nem voltam elég határozott. Majd a többi gyerekekkel inkább az leszek, hogy nehogy ők is hasonló, értelmetlen választásokat csináljanak.” „Nemcsak a vallásosságod gyakorlása által vagy diszkriminálva, hanem azon felül még ezt a foglalkozást is választod. Nem gondolod, hogy ezzel az egész családra veszélyt hozol?” Ugye, anyám minket mindig beíratott hittanra, és sokszor szóba került otthon, hogy ez is rossz pont, és hogy apámnak ez ellen is kellett lavíroznia. Tehát az én választásom még mindennek a tetejébe jött, illetve jönne.
Úgyhogy ebben a tépelődésben végül is arra az elhatározásra jutottam, hogy akkor nyelveket akarok tanulni. Tehát beadtam a német–angolra szakra a jelentkezésemet, és a sorsra bíztam, hogy mi lesz ebből. De oda nem vettek föl, azt javasolták, hogy menjek jogra. Akkor én a következő, ügyes taktikát alkalmaztam. Loskaytól láttam, hogy ő is két szakon tanult. Tehát beiratkozom a jogra – ezzel megnyugtattam apámat –, és titokban beiratkoztam a teológiára mint bejáró hallgató, tehát nem mint papnövendék, hanem mint civil egyetemi hallgató. De ez nem tartott sokáig, mert én már az első hetekben az állandó marxizmus–leninizmustól úgy megcsömörlöttem, hogy azt mondtam, hogy leállok. Hamar beadtam az unalmast. A bökkenő ott jött, hogy apám ismert valakit az egyetemről, akivel összefutottak, és megkérdezte apámtól, hogy „miért hagyta abba a fiad a tanulmányait?” Összeomlott a világ. Apám rettenetesen dühös volt. Azt mondta, hogy szóba se áll velem, mert én félrevezettem őt. Én meg azt mondtam, hogy nem akarok ilyen marxista szabályokkal foglalkozni egész életemben. „Ehhez nekem semmi kedvem. Engem jobban lelkesít, hogy pap leszek, és vezető leszek, és az ifjúsággal foglalkozom, és világnézetet hirdetek…” Hát aztán tudomásul vette, mert nagyon liberális gondolkozású volt. Ha nem is lelkesedett, de elfogadta. És nem tagadott ki….
Vigh Szabolcs jogi kari határozata
   Így aztán egy évig civil hallgató voltam. Ez azt jelenti, hogy nem voltam tagja egyetlenegy papi szervezetnek sem, tehát nem voltam sem egyházmegyei, sem szerzetesi növendék. Viszont egy év után jelentkeztem az esztergomi egyházmegyénél, hogy most már teljesen be akarok vonulni. Erre pedig apám azt mondta, hogy „oda viszont nem megyek be téged meglátogatni”. Ott az volt a szabály, hogy mi nem mehettünk haza, viszont egy héten egyszer jöhetett látogató a családból. Azt hiszem, apám így akarta kifejezni, hogy eddig, és ne tovább. Vegyem tudomásul, hogy neki is vannak határai. Édesanyám támogatott ebben is. Bár azt hiszem, jobb szerette volna, ha én mérnök leszek. Az a szíve mélyén nagyon imponált neki. Nekem volt érdeklődésem a technika felé, de ott se éreztem magam igazán otthon.
Miért akartam pap lenni? Jó barátommal, Loskay Rudolffal, aki szintén pap lett, nagyon sokszor átbeszéltem ezt a vívódást, hogy akarok-e pap lenni. Ő elmondott nekem sok minden negatívumot is az egyházról, a papokról. Nem kendőzte el, hogy van fekete vagy sötét, vagy nem annyira arany oldala az egyháznak, a keresztény világnak. Kimondta, hogy vannak olyan papok, akik nőznek. Tehát hogy a hivatalos egyház sem hibátlan. És pontosan ebben érlelődött meg az én kamaszkori idealizmusom: ha van Isten, és a kereszténység egy igaz valami, akkor jó az egész társadalmat eszerint fölépíteni. És a Loskay Rudolf barátomtól hallottak erősítettek meg abban, hogy ha ezt mások felemás, nyárspolgári módon csinálják, én majd megmutatom, hogy kell ezt csinálni. Illetve majd mi megmutatjuk, majd mi másképp csináljuk, hiszen nemcsak én voltam, hanem ebben támogattuk egymást. Ez lelkesített. Ha én azt választom, amiről azt gondolom, hogy a legfontosabb, és azt akarom az embereknek adni, akkor ez a legjobb foglalkozás, amit el lehet képzelni.
Az az érdekes, hogy erről az időszakról nincs túl sok emlékem. Sokkal jobban visszaemlékszem a Magyar Futárra, mint hogy hogyan is volt az első évem a szemináriumban. Ne haragudjon, de nekem eredetibb, hogyha itt most vicces kifejezéseket használok. Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem. Vagy a városba egyedül nem mehetsz ki, csak a sétaidő alatt, kettesével vagy hármasával; egy héten egyszer van nagyséta, akkor kimehetsz a hegyekbe, de akkor se egyedül. Még kamasz koromban volt egy romantikus álmom, hogy én jezsuita szeretnék lenni. Az pedig ismert, hogy a jezsuiták nagyon katonás rend. Nekem volt erre adottságom. Elfogadtam a rendet és a szigorú életet, és ezt próbáltam a lehető legjobban csinálni. Nagyon jól tudtuk önmagunkat gúnyolni, és talán ezáltal relativizálni azokat az ellentmondásokat, amelyekről mi is láttuk, hogy nem egészen jók. Úgy éltünk, hogy a cél érdekében ezt mi vállaljuk. Engem annyira lelkesített az, hogy pap akarok lenni, hogy elfogadtam, hogy ennek ez az ára. De ha az ember már benne van, akkor ott is van humor, ott is van érdekesség. Voltak, akik futballoztak és biliárdoztak. Számomra inkább az volt a fontos, hogy jól tudjak vitatkozni, ezért olyanokat kerestem, akikkel jól lehetett vitázni valamilyen témáról. Most kisarkítom: „van-e Isten vagy nincs?”, vagy hogy „mi a természettudomány és a teremtéstörténet összefüggése?” És szívesen kerestem olyan társat, mondjuk, sétára, akivel ilyen témákról tudtunk beszélni. A mi kiképzésünkben az volt nagyon jó, hogy a tanárok minden tételt megkérdőjeleztek. Ez volt a módszer. Például: „Mi az ember lelke?” És akkor Kant erről ezt mondta, Nietzsche erről azt mondta, Szókratész erről azt mondta. Kisarkítva: „Miért van igaza Kantnak?” Vagy: „Miért nincs igaza Kantnak?” Tehát így megtanítottak bennünket kritikusan gondolkozni és mérlegelni. Így került szóba az is, hogy van-e Isten. Isten léte a bibliai kinyilatkoztatás nélkül is föltételezhető. Tehát akkor is, ha nem vagy katolikus vagy hindu, vagy református, gondolati következtetések alapján eljuthatsz oda, hogy Isten léte lehetséges. Ezért volt az alapképzésben a filozófia az első, és csak utána jött a teológia. Például nagyon jó alapozó tanár volt Kecskés Pál, úgy a filozófiában, mint a társadalomelméletben. Írt is egy könyvet, ami már a harmincas években megjelent. Minden, ami az ötvenes években számunkra jó volt, az a harmincas években született. Minden úgynevezett ’régi’ volt az, amit még sikerült megtartani. Kecskés úttörő volt a keresztény társadalomelméletben. Ő nagyon jó benyomást tett rám. A világos fogalmazása, a logikus fölépítése, az érthető előadásmódja és a kritikus gondolkodásra való tanítása. Meg Szörényi Andor, aki az újszövetségi szentírásnak volt az oktatója. Ő is kritikusan tudta a témákat fölvetni. És nem félt az ellenvéleményeket elmondani. Sokszor nagyon harcosan védte vagy támadta az ellenvéleményeket. De szerintem abból is nagyon sokat tanult az ember. Én olyan világban nőttem fel, ahol már a középiskolában az volt a fő téma, hogy van-e Isten? „Butaság hinni vagy nem hinni?” Végeredményben erről szóltak az említett diákönképzések is. Az iskolában azt mondták, hogy „nincs”, és hogy „ez hülyeség”, és hogy „ez reakció”, a másik oldalon meg, hogy „ez elhivatottság”. Például volt egy tanár, Takács József. A dogmatikában volt ő nagyon éles eszű kritikus, és szintén provokatív, gondolkozásra serkentő valaki. Nagyon-nagyon elvárta, hogy kérdezzünk, és szinte agresszívan provokált bennünket. Ezáltal nagyon jó dialógusok, viták, kritikus mérlegelések kerültek szóba. A társaim a szemináriumban többnyire vidékről jöttek. Érdekes társaság volt. Jó néhány parasztszülő gyereke járt velem. Ez úgy működött, hogy minden egyházmegyében nézték azt, hogy kinek van olyan veleszületett adottsága, hogy érdemes elküldeni őt a pesti Hittudományi Akadémiára – tehát volt pozitív szelekció. Jó néhányan viszont iparos- vagy kereskedőcsaládból származtak. És voltunk páran, akik hasonló értelmiségi körökből jöttünk. De én kicsit kilógtam. A régi csoportmunkás társakkal jobban összeillettünk, jobban otthon éreztem magamat közöttük. Itt pedig éreztem azt, hogy akármennyire is megvan a jóindulat és a közös cél, valahogy még sincs az a láthatatlan összehangoltság. Ebben benne volt az, hogy mi a Gellérthegy oldalában laktunk, és hogy 45 után fontos volt, hogy én három nyelvet tanuljak. Ők pedig egészen más, számomra ugyancsak különösen érdekes értékeket tudtak nyújtani. De mégse voltunk azonos hullámhosszon… Nyáron meg dolgoztam a Kőbányai Sörgyárban a hordótisztítóban. Nagy öntudattal töltött el, hogy én ilyen munkát is tudok végezni. És keresek zsebpénzt. Vagy dolgoztam az Erzsébet híd roncskiemelésénél, a búvárok mellett mint segédfullajtár. Túráztam a régi Pilisbeli barátaimmal, és közben persze tudtam sok mindent a politikáról, de úgy éreztem, hogy ezek közt a keretek között kell megtanulni jól, ügyesen lavírozni. Akkor már annyira rá voltam állva arra, hogy nekem itt a helyem. „A világ forog, de én itt biztos ponton állok. Nekem most tanulnom kell, és ez untig elég. A többi pedig nem érdekel.” Ha hallottam is Rajk temetéséről, hidegen hagyott. 
Mindszenty és Grősz József a börtönből házi őrizetbe kerültek, majd Grősz kiszabadult. Ezek voltak számunkra az enyhülés jelei. Tudomásul vettük, hogy ez egy enyhébb szakasz, és majd lesz valami… Nem voltak túl nagy elvárások vagy túl nagy remények. Legalábbis egyáltalán nem emlékszem arra, amit már később olvastam, hogy ez mint egy hólabda növekedett. Nem volt nagyobb jelentősége, mint hogy Rákosit leváltották. Annyira szürke, egyforma, katonás, különösebb események nélküli életet éltünk, hogy nem emlékszem semmire. Vizsgára készültem – sikerült, vagy nem egészen sikerült. Mondjuk, az volt földrengés, hogy Takács professzort, akiért nagyon lelkesedtünk, leváltották az év közepén, mert azt hiszem, hogy nem volt hajlandó a békemozgalom irányába olyan nyilatkozatokat vagy olyan lépéseket tenni, amit az állam és a püspöki kar is követelt. Ez sokkal jobban foglalkoztatott bennünket. Ki lesz az utóda, miért viszik el, miért nem tiltakoztak ellene?
56-ban már annyira benne voltam a szemináriumi életben, hogy a politika nem igazán érdekelt. Hallottam arról, hogy „készül valami”, de nem érdekelt. Október 23-án éjszaka dörögtek a fegyverek, másnap korán reggel lementem a sekrestyébe, és a sekrestyés mondta az aznapi feladatok kapcsán, hogy „lőnek a múzeumnál az orosz tankok!” Éppen lelkigyakorlat volt, ez azt jelenti, hogy csöndben vagy. Nem beszélsz senkivel, csak az előadókat, az elmélkedéseket hallgatod, és magad vagy. Ez egy hétig tart, minden évben egyszer van, és akkor pont azon a héten volt. Tehát nem lehetett beszélni erről, semmi különöset nem lehetett csinálni. Hogy aztán ezt száz százalékig betartottam-e vagy sem, azt nem tudom, de gyakorlatilag az első hét kiesett. Október 28-ig, vasárnapig, tulajdonképpen nem tudtunk semmit. Aztán megszűnt a lelkigyakorlati szilencium, jöttek a látogatók, és megindult a mozgás. Ez is hallott valamit, az is volt kint. És a fölszentelteket, tehát a hatodéves teológusokat (ötödévben volt a szentelés, a hatodik év a doktorálási év) – Kuklay Antalt, Varjú Imrét, Mézner Ferencet, Schimmer Jóskát, Zöldi Sándort, Marcheschi Károlyt – fűtötte a papi küldetés. Azért vagyunk papok, hogy menjünk a sebesülteket szentségekkel ellátni – és mentek is. Jártak kórházakban, kaptak feladatokat a sebesültek összeírására, a hozzátartozók értesítésére. Én másban vettem részt. Hoztak küldeményeket a Magyar Vöröskereszttől vagy külföldi katolikus akcióktól, vagy vidékről, és ezeket a szemináriumban raktározták – azzal az elképzeléssel, hogy az megbízható hely. Ebből jött a következő feladat, hogy ezt el kell osztani. De hogyan, kiknek? Így kerültünk tehát hétfőtől az utcára. És akkor láttuk, hogy mi van az Üllői úton, és mi van a Baross utcában, és mi van a körúton. Micsoda romok, halottak, kilőtt tankok…. Olyan érzés volt, hogy „hála Istennek, most már nem vagyunk bezárva imádkozni, hanem csinálhatunk is valamit”. Persze tele voltunk örömmel, hogy megszűnt ez a rohadt kommunizmus, és itt a szabad világ. Akkor már az utcán voltak a különböző röpcédulák, a hírek, és a vitatkozás, hogy mi lesz, hogyan lesz. És ideiglenes kormány, és Nagy Imre az Nagy Imrov – ilyen plakátok voltak, amelyek szuggerálták, hogy ő is az oroszok megbízottja. Meg a hírek a véres csütörtökről. Ezekről aztán már rengeteget beszéltünk, és ebben már benne éltünk. A szolgálati szabályzat előírta, hogy egyedül nem mehettünk az utcára, „sétapárnak” nevezték ezt a rendszert. Mindig be kellett jelenteni, hogy kimegyek ezért vagy azért, és mindig kettesével kellett menni. Ebben a zűrös időben is meg kellett tartani ezt a formát. Kuklay nagyon sokszor engem vitt magával. Volt, hogy megmondta, hogy „a nyomdát keresem”, vagy „most ide akarok menni, most oda akarok menni”, de volt, hogy nem is mondta, csak úgy ment. Én aztán mentem vele, örültem, hogy végre mehetek valahova, és csinálhatok valamit. Nagy általánosságban emlékszem csak vissza: Ferencváros, Józsefváros, Népszínház utca, szoba-konyhás lakások, egyszerű emberek… Az volt a benyomásom, fontos, hogy mindenkit összeírjunk, de sok helyen úgy éreztem, hogy nincs igazán szükségük segélyre. Persze nem volt jólét. Igaz, nem az én szektorom volt a Tompa utca vagy a Tűzoltó utca, tehát én nem jutottam el azokba a nagyon szétlőtt részekbe. Szerdán, 31-én volt egy papi gyűlés a Központi Szeminárium dísztermében, amelyen szóba került, hogy mindenhol kiosztják a káderlapokat, és az Állami Egyházügyi Hivatalban rengeteg titkos dosszié van, amiket át kellene adni az egyháznak. Én nem voltam jelen, de az előbb felsorolt társasághoz – Kuklaytól Marcheschiig – tartozott Marosfalvy László is, szintén ötödéves, aki belső vezetőnk is volt, amikor mi másodévesek voltunk. Ő jezsuita volt, amit akkor én nem tudtam. Laci odajött közénk, és azt mondta, hogy csináljunk valamit, mert így nem fog történni semmi. Erre összejöttünk páran, Marosfalvy Laci, Kuklay Tóni, Tabódy István – én is ott voltam –, és azt hiszem, még voltak vagy ketten. Elkezdtünk tárgyalni, hogy ki kéne menni az ÁEH-ba, és hogy hogyan kellene ehhez hozzáfogni. Laci azt mondta, hogy vannak jezsuiták, akik egyetemeken tanulnak, és tagjai a Nemzetőrségnek, és van fegyverhasználati joguk is. Ezeknek a fedezete alatt kéne kimenni. Én viszont a következőt vetettem fel: „Nem tartom jónak, hogy mi, kispapok vagy papok azt a rizikót vállaljuk, hogy fegyveres összetűzésbe kerüljünk, ha esetleg azt az épületet fegyveres ávósok őrzik. Másrészt mi a jogalapunk, hogy odamenjünk?” – „Igen, igen, mondasz valamit” – mondták ők. – „Mit csináljunk?” És akkor valaki felvetette – hogy ki volt az, nem tudom, lehet, hogy éppen én –, kérdezzük meg egyházjogász professzorunkat, Bánk Józsefet. Marosfalvy és Kuklay elmentek Bánk Józsefhez konzultálni. Mit is kellene csinálni? Hogyan lehetne ezt jogilag járhatóvá tenni? Bánk azt mondta, hogy már az új, törvényes kormány bevonásával lenne okos cselekedni. Azt javasolta, hogy kérjük a prímás hozzájárulását. Akkor lett köztudott, hogy Mindszenty kiszabadult. Marosfalvy mint jezsuita fölvette a kapcsolatot titkos rendfőnökével, Pálos Antallal, és vele konzultált mind a két variációról. Hogy „elmegyünk a prímáshoz”, illetve hogy „a nemzetőr jezsuitákkal kimegyünk”. És Pálos Antal is a Mindszenty-vonalat javasolta. Ez a huzavona viszont nem tetszett Tabódynak. „Ti annyit vacakoltok. Ebből nem lesz semmi. Húzzátok az időt, ahelyett, hogy csinálnátok valamit!” – és otthagyott minket. Sok helyen már kiszórták az iratokat, vagy épp hogy sikerült megmenteni őket, mielőtt még elégethették volna, és Tabódy, mint nálunk jóval idősebb, tapasztaltabb ember, ezt tudta. Gondolom, ez vezethette arra, hogy azonnal cselekedni kell. Másnap Marosfalvy, Kovács Gyurka – szintén osztálytársam volt, és jezsuita – és én mentünk föl a Várba. Az Úri utcai palotájában tartózkodott a prímás. Marosfalvy volt az idősebb, a vezető, a szóvivő, és mi a ketten pedig a fiatalabbak közül a kísérők. Marosfalvy ment be a prímáshoz, mi pedig kint vártunk. Marosfalvy azzal tudott bejutni a prímáshoz, hogy azt mondta, P. Csávossy Elemértől – aki nagy név a jezsuiták között – hozott üzenetet. Én az előszobában ültem, Gyurkával együtt. Laci volt bent, és elmondta, hogy mi az elgondolás. Miután kijött, azt mondta, hogy majd jön utasítás a prímástól. Annál én sokkal kisebb fiú voltam, hogy mindent elmondtak volna nekem. Várjuk meg, amíg jön intézkedés a prímástól. November 2-án szintén a városban csatangoltam, azt hiszem, Kuklayval. Sokfelé voltam, és nem sokat csináltam. De az egész forradalomnak az eufóriáját, hogy mindenki lelkes volt, azt éreztem mindenhol. Egy napig igazi szabadságot tapasztaltam az utcán. Harmadikán reggel Marosfalvy vagy Kuklay szaladt a lépcsőházban, hogy „telefonáltak a prímási palotából, hogy menjünk a Bazilikához”. Erre azt mondtam, hogy „én is akarok menni, vigyetek el engem is”. Így kerültem bele. Elmentünk hárman a Bazilikához, és onnan katonai dzsippel tovább. Az autón volt Turchányi Egon, Mindszenty titkára, Lieszkovszky Pál, Turchányi ismerőse, a háború alatt alezredes volt, ha jól emlékszem. Aztán Mindszenty három testőre a rétsági alakulatból. Ott szállt fel Németh János, a Bazilika káplánja és mi hárman, Kuklay, Marosfalvy és én. Hogy ment az út? Azt a vádiratból tudom, hogy útközben az autó elromlott, és várakozni kellett. Én erre már nem emlékszem. De arra viszont nagyon jól, hogy amikor megérkeztünk a Pasaréti útra, ott álltak a kertben a géppisztolyos jezsuita nemzetőrök: Weissmahr Béla, Nagy Ferenc, akiket a teológiáról ismertem, és társaik, akiket nem ismertem. Én nyugodt voltam, mert azt éreztem, hogy az alaphelyzet a következő: mi kimegyünk az érvényes, hatalmon lévő kormánynak a megbízásából egy épületet átvenni. Akkor már nem féltem attól, hogy ott fegyveres harc lehet. Tudtam, hogy Marosfalvynak van egy másik akciója is, hogy a jezsuita nemzetőröket megkérte, hogy jöjjenek az ÁEH épületéhez. Mosolyogtam azon, hogy most mindkettő összefutott. Úgy látszik, ők úgy intézkedtek hátulról, hogy ha az egyik nem sikerül, akkor sikerüljön a másik. Turchányi mint vezető lépett fel, hogy átveszi az épületet. Olyan volt az egész, mintha beleestünk volna egy elvarázsolt kastélyba. Mindenki: „Hehe, itt vagyunk.” Engem rendkívül zavart, hogy tulajdonképpen senki sem tudta, hogy mit akarunk, Turchányi pedig nagyképűen mondott dolgokat, de ő sem tudta igazából, hogy mit akar. Szóval nem volt logikus cselekvési terv. Lementünk az irattárba, ahol zsákok voltak teletömve papírokkal, itt úgy éreztem, hogy én csak fullajtár vagyok. Nekem végre kell hajtanom azt, amit ők akarnak. De éreztem, hogy senki sem tudja, hogy mit akar. Mennek ide, mennek oda, nézik ezt, nézik azt… Ki kellene nyitni a vasszekrényt. Nincsen kulcs. És akkor odasúgta nekem az egyik takarítónő, hogy az egyik ember magasabb beosztású káder. A másik oldalról szintén odasúgta valaki, hogy „ezzel az emberrel legyenek óvatosak”. Erre föl elhatároztam, hogy én akkor ezt az embert nem vesztem szem elöl. Állandóan mellette voltam. Ez egy magasabb beosztású ÁEH-tisztviselő volt, Telepó Sándor. Folyton mentem utána. Eközben a pincében az irattárat kinyitották, és az iratokat zsákokba tették. Akkor derült ki, hogy Turchányi nem marad ott. Mi legyen akkor a zsákokkal, mi legyen a személyzettel? A személyzet holnap is akar dolgozni, kik jöhetnek be? Tehát ezeknek az embereknek belépőt kellene kiállítani. Én vállaltam, hogy kiállítom a belépőket. A magam józan esze szerint kérdéseket tettem föl, és Telepónak is tettem föl kérdéseket, úgy, mint másoknak. Olyanokat, amelyek alapján ki tudtam mondani, hogy neki adok vagy nem adok belépőt. Már akkor is az volt a szokásom, hogy nem előítélet alapján, hanem tények, kérdések alapján teszek különbséget. A konkrét kérdésekre nem emlékszem. Persze, Telepóról tudtam ezt a hátsó információt, de én ezt úgy akartam objektiválni, hogy ő is lássa azt, hogy nemcsak azért nem kap belépőt, mert nekem ő nem tetszik, hanem nem is érdemli meg. Erre dühösen elment. Miután az irattárat felnyitották, néhány zsák iratot felraktak arra a katonai dzsipre, amivel kiérkeztünk. Ezzel a viszonylag kevés irattal Turchányi és a katonatisztek visszamentek a prímási palotába. De az iratok nagy része ott maradt. Ennek kapcsán vetettem föl a kérdést, hogy van-e értelme innen az iratokat elvinni, mivel az egész épületet átadták a prímásnak. Tehát sokkal egyszerűbb az iratokat itt megtartani, és itt biztosítani az őrzésüket. Ezt a gondolatot Marosfalvy el is fogadta, és ebben mind a hárman, Kuklay, Marosfalvy és én megegyeztünk. Marosfalvy akkor fölvette a prímási palotával a kapcsolatot. Miután telefonon valószínűleg nem sikerült elintéznie, személyesen ment oda. Hogyan? Úgy, hogy Vénusz Gyula a szemináriumból kora délután megérkezett hozzánk teherautóval, hozott élelmet. Miután megebédeltünk, Marosfalvy és Vénusz elmentek a prímási palotába, és ott sikerült Marosfalvynak elintéznie egyrészt azt, hogy az iratok maradjanak az ÁEH-ban, másrészt hogy az épület őrzését az újpesti nemzetőrök vegyék át. Ezzel a jó hírrel érkezett vissza a délután végén. Aztán a teherautón Vénusszal, Kuklayval visszamehettünk a szemináriumba. De még vissza kell ugornom a legelső megbeszélésünkre, amikor azt a kérdést tettem fel, hogy közprédává akarjuk-e tenni az egyházi szennyest? És ennek kapcsán jött elő, hogy egy megbízható, tekintéllyel rendelkező egyházi vezetőnek a hozzájárulását kellene kérni ahhoz, hogy ezeket az iratokat biztonságba helyezzük. Nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön, akik visszaélnének velük, ártanának az egyháznak – én akkor egyházhű voltam, még nem voltam annyira kritikus, mint ma –, mert azt tudtuk, hogy mi mindenre lehetne felhasználni ezeket az iratokat. Téma volt, hogy papokat megfigyeltek és titkos jelentéseket gyűjtöttek róluk, keresték a gyenge pontjaikat: iszákosság, nőzés, anyagiak vagy az ördög tudja, micsoda, hogy aztán ezzel zsarolhassák őket, hogy beálljanak békepapnak. És pontosan ebből az alapgondolatból kiindulva azt mondtam, hogy ez nem az én dolgom. Nagyon is gyerekes dolognak tartottam ebben szaglászni. Én ezért aztán nem turkáltam az iratok között. Ösztönösen nem érdekelt. Nem tartozik rám, és erre most nincs idő. Persze akkor nem kezdtem el így filozofálni erről, láttam, hogy fontosabb ügyek is vannak, fontosabb, hogy Telepó szemmel legyen tartva, hogy rend legyen, és oda vigyék az iratokat, ahova tartoznak. Mindeközben be volt kapcsolva a rádió, és mondták, hogy jönnek be az oroszok. November 3-án délután már nyíltan beszéltek arról, hogy Nyíregyházánál meg Záhonynál nagy létszámú csapatok vonulnak át a határon. Aggasztott, hogy mi lesz velünk, ha fegyveres harcok törnek ki. Persze akkor nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy ha az oroszok Nyíregyházán vannak, akkor holnap itt is lesznek, de azt éreztem, hogy mégsem olyan rózsás a helyzet, mint ahogy tegnapelőtt vagy tegnap gondoltam. Féltem volna ott maradni éjszakára. A Mindszenty-beszédet már a szemináriumban hallgattuk. Nehéz felidézni az akkori gondolataimat. Oly sok mindent olvastam erről utólag. De megpróbálok az akkori negyedéves kispap szemszögéből beszélni, aki nagyon lelkesedett az egyházért, Mindszentyért, akiből sugárzott bizonyos vezetői karakter. Azokban a napokban sokféle beszélgetésben elhangzott, hogy nincs igazi vezetője az országnak, Nagy Imre lassan halad, mindig csak a követelések hatására tesz egy-egy kis lépést. Mindszenty pedig vezető egyéniség. Tudtuk, hogy Mindszentynek nincs politikai hatalma, de nagyon vártunk valakit, aki végre mond is valamit, ami aztán az egész ügyet továbbviszi. Hogy mennyire kerültem a beszéd hatása alá? Jól beszélt, és mindenről beszélt, de nem éreztem azt, hogy „ez az, amit vártam”. Persze én mint lelkes illegális csoportmunkás, majd mint lelkes, elkötelezett, idealista papnövendék lelkesedtem Mindszentyért mint mártírért, mint vezetőért. De nem lelkesedtem – már akkor sem, és még kevésbé a börtönben – a feudális főúrért, az anakronisztikus főpapért. November 4-én ágyúlövésekre ébredtem. Nagyon meg voltam ijedve, ezt nem vártam. Ugye, sokáig nem voltam benne az eseményekben, akkor végül is belekerültem, sőt belemásztam jó erősen, és a következő nap jönnek az oroszok. Aztán ez a félelem elmúlt, és átalakult egy másik lelkesedéssé. Ha fegyverrel nem lehet, akkor csináljunk mást! Aktívan részt vettem abban, hogy csomagokat vittünk a szétdúlt városrészekbe. Azt hiszem, élelmiszer volt bennük. A részletekre megint nem nagyon emlékszem. Tudom, hogy állandóan összejöttünk és beszélgettünk. Így határoztuk el, hogy a december 11-i országos munkástanács-sztrájkkal szolidárisak leszünk, és nem megyünk órákra, mi is tiltakozunk. És ebben én is benne voltam, de nem voltam hangadó vagy előkészítő, csak támogató. Szőrmentén hallottam még a Kuklay–Marosfalvy-féle brosúrakészítésről is. Azt hiszem, akkor ösztönösen leálltam, és ez nyilván érezhető volt rajtam, úgyhogy akkor engem már nem kapcsoltak bele, mert én már „félős gyerek” voltam. Nem voltam ellene vagy nem húztam ki magam semmiből, de nem is jelentkeztem. 
Ezek a napok nagyon összemosódnak. Abban az időszakban elég intenzív kapcsolatom volt a családommal. A szüleim azon gondolkodtak, hogy ők nem akarnak itt maradni. Apám egyike volt a Magyar Hajózási Rt. Forradalmi Bizottsága háromtagú vezetőségének. Akkor erről semmit sem tudtam. És utólag is elég szűkszavú volt. Évekkel később elmesélte, hogy valakitől kapott „drótot” – ahogy mondták annak idején –, hogy hármójuk közül kettőt már letartóztattak, és ez a valaki azt mondta neki: „ha nem húzod el a csíkot, akkor téged is letartóztatnak”. Ez volt apámnál a döntő. Tehát november elejétől a családban ez központi téma volt. Persze megkérdeztek, hogy akarok-e velük menni. Akkor már az én gondolatvilágomat az foglalta el, hogy mit csináljak, és nem a szeminárium, és nem az akciók. A szemináriumi fölépítésben van egy úgynevezett spirituális, lelki vezető, akivel az ember bizalmasan mindent meg tud beszélni, és aki nem a felügyeleti vonalba tartozik – tanácsadói szerepe van. Én ennek az embernek elmondtam a félelmeimet, hogy amiatt, hogy kint voltam az ÁEH-ban, el fognak kapni, le fognak tartóztatni, kínozni fognak… És a kimenetel körül jár a gondolatom. Ám tépelődésem végén arra jutottam, hogy talán a munkástanácsokkal és a sztrájkkal mégiscsak el lehet valamit érni. Jön a békés kibontakozás, és nem kell annyira félni. Mivel valamikor hithirdető akartál lenni, és a katolikus gondolatvilágnak az alapgondolata, hogy Jézus föláldozta magát értünk – tehát vértanúnak is kell lenni. Diákkoromban olvastam egy romantikus regényt a harmincas évek oroszországi földalatti egyházáról: Jezsuiták, nyárspolgárok, bolsevikok. Úgy éreztem, itt a lehetőség, most lehet föld alatt tevékenykedni. A küldetést itt lehet most teljesíteni. Miért menjek el egy nyugodt, kényelmes világba, hogyha ott vagyok, ahol lenni akartam? Bejött apám egyszer, kétszer, háromszor – akkor már meglátogatott –, és próbált rávenni, hogy menjek velük. Neki is elmondtam azt, hogy miért maradok. Aztán jött a menekülés előkészítése. Mi lesz a nagyszüleimmel? Apám bölcs és előrelátó volt. Mint jogász sok mindent előkészített, hogy mentse, ami menthető a számunkra. Eldöntöttük, hogy egy lakásban fogok lakni a nagyszüleimmel, és apám tudta, hogy lehet azt jogilag elrendezni, hogy védhető legyen akkor is, ha ők disszidáltaknak lesznek nyilvánítva. És elmondta, hogy kik lehetnek majd a tanácsadóim. Ezzel telt az idő körülbelül november közepétől december közepéig. Apám a maga józanságával segítette az itt maradásomat, ám ez sok gondot jelentett. Volt egy négyszobás, berendezett lakásunk. De ez már nem a Vigadónál volt, mert oda hajósiskolát szervezett a MAHART, de a Pozsonyi úton volt egy irodájuk, amire elcserélték. Így 51-ben odaköltöztünk a Dunára néző gyönyörű lakásba. Az akkori rendelkezések értelmében mi hárman nem maradhattunk egy négyszobás lakásban. Úgy kellett intézni, hogy a jogfolytonosság rendezve legyen; átírni kettőnk nevére a bérleti jogot. Először odaköltöztek az anyai nagyszüleim; másrészt a lakás kiürített felére megfelelő partnert kellett találni leválasztás céljából. Mindebben nagy segítségemre volt apám testvére. A szemináriumban nem igazán lelkesen, de mindig megadták ezekre a kimenőt. Tulajdonképpen 57 ezzel telt el. Amellett hogy ment a rendes szemináriumi élet, én tanultam, vizsgákat tettem, és ezeket a lakásügyeket intéztem, másra nem is volt időm. Azt hiszem, hogy a sors-, bajtárs- és kurzustársaim ezt mind látták és tudták, és ezért nem is avattak be más dolgokba, amikkel ők tele voltak. Hallgatólagosan nagyon értékelték azt, hogy én itthon maradtam.  Volt egy önképzőkör, úgynevezett Magyar Iskola. Ez még a XIX. századból eredő elnevezés. Az előadásokat, a programot maguk a növendékek tervezték és hozták létre. Tartottunk például egy emlékező estet, ahol az ötvenhatos cselekményekről beszéltünk, és ahol Varjú Imre részletes előadást tartott kórházi élményeiről. Ez 56–57 fordulóján lehetett. Aztán volt egy emlékezetes március 15-i ünnepségünk a MUK-periódusban. Ebben az időben csinálták ők a brosúrát, amit én is olvastam, és lelkesedtem érte, de ebbe nem voltam beavatva.
Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”. Most már nem titok, elárulhatom, hogy a vicerektor fedőneve „Hívő” volt. Semptey rektor helyettes nagyon merev és nagyon szigorú ember volt. Például bezárta az udvarra vezető ajtót, és eltette a kulcsot, hogy ne tudjunk a jogi karon lévő ellenállókkal kapcsolatot tartani. Ő mindenhol a maximális óvatosságot tartotta szem előtt. Éljük ezt túl anélkül, hogy bármilyen baj érjen bennünket. A közelgő nyári szünet miatt a holmim egy részét már hazavittem, és a második fordulóra vártam, amikor 1957. június 17-én jöttek a nyomozók, hogy én is a listán vagyok. Akkor szintén jött két tanú, és az egyiknek még gyorsan a kezébe tudtam nyomni a noteszomat. Mert az ismert volt, hogy nevek és címek segítenek a további felgöngyölítésben. Nem találtak nálam semmit. Én már fölkészültem erre a letartóztatásra, mindent eltéptem és elégettem, és a régi fényképalbumból kiszelektáltam még az illegális csoportéletet is. A börtönviselt társakkal beszéltem arról, hogy mi lesz, ha elvisznek, hogyan bánnak velünk, hogy kell vagy lehet ezeket a kínzásokat elviselni… Mint idealista, az volt az elképzelésem, hogy én nem árulok be senkit. De mit csinálok, ha kínoznak? Konkrétan emlékszem arra, hogy mondtam Vénusz Gyulának, aki szintén kint volt az ÁEH-ban, hogy „Gyuszi, én nem láttalak ott. Akármi is történik – te nem voltál ott. Én nem tudok rólad.”
Határozat Vigh Szabolcs előzetes letartóztatásról
  Aztán elvittek egy Pobedával a Fő utcába, a Gyorskocsi utcába. A többi már ismert. Kuklay nagyon szemléletesen írt erről. Ennél én se tudok többet elmondani. A nadrágszíjat ki kellett venni, a cipőfűzőt ki kellett venni a cipőből, és a fal mellé kellett állni, a fal felé kellett fordulni. Aztán fölvezettek egy cellába, ahol egész éjjel égett a villany. Úgy kell aludni, hogy az embernek a takaró fölött legyen a keze. Ha viszik valahova, akkor minden sarkon kigyullad egy jelzőlámpa, hogy ha jön valaki szembe, ne láthassuk egymást. Mindjárt az első éjszaka írattak velem egy önvallomást. Ezt most megkaptam. Az önvallomásban igyekeztem semlegesen és szárazon leírni a dolgokat. Leírtam, hogy az ÁEH-ban voltam, szóval ott nem okoskodtam. Az volt az én adum, hogy Marosfalvyról meg Kovács Gyurkáról tudtam, hogy disszidáltak, tehát mindent igyekeztem Marosfalvyra kenni. A hierarchikus struktúrára hivatkoztam: én mindent parancsra tettem. És mint kisfiú, mindenhol csak szolgalelkűen kiviteleztem azt, amit a nagyok és hatalmasak parancsoltak. Így próbáltam menteni magam. Hogy az egész megtervezésében nagyon is aktívan részt vettem, és kezdeményező voltam – ezt sikerült elhallgatnom. Lényegében elfogadhatóan bántak velem. Volt szóbeli erőszak, megpróbáltak ijesztgetni, fenyegetni. Én nem panaszkodhatom túl vad kezelésről, amikor éjszaka elvittek kihallgatni. Hál’ Istennek, megúsztam mindazt, amit az ember az ötvenes évekről tudott. Volt egy nagyon érdekes élményem. Együtt ültem egy újságíróval, a nevét nem tudom. Ketten voltunk a vizsgálati cellában, és ugye engem nagyon foglalkoztatott – mint igazi és öntudatos kispapot –, hogy most szabad-e hazudni, vagy nem szabad hazudni. „Vajon szabad-e hazudni olyan helyzetben, amikor arról van szó, hogy másokat mentsek?” Az erkölcstanban azt tanultuk, hogy mellébeszélni lehet, de hazudni nem szabad. Nem tudtam, hogyan másszak ki ebből a dilemmából. Ezen töprengve időnként valamit kimondtam ennek az újságírónak is. És ő – aki az ötvenes években már ült egyszer – azt mondta: „Ne valljál be semmit, mert akármit is bevallasz, azt úgyis ellened használják! Próbálj mindent letagadni!” Ez nekem sokat segített. Úgy látszik, Vénusz Gyuszit is csűrték-csavarták. Az volt a taktikájuk, hogy: „Ugye, maga is ott volt? Mert a másik mondta.” És akkor az ember beugrott, hogy „na, ha már tudják, akkor minek tagadjam?” De én akkor is tagadtam. És ez volt a szerencsém. Mindig azt mondtam, hogy „akkor valószínű, hogy rosszul emlékszik”. Akkor behozták, szembesítettek vele. Ő mondta, hogy „igen”, én mondtam, hogy „nem” – a szembesítés eredménytelen maradt, állapította meg a nyomozó. Tehát Vénusz bevallotta, hogy ott volt az ÁEH-nál, hiába állapodtunk meg az ellenkezőjében. Mondtam magamban: „Hülye vagy, hogy bevallottad. De én akkor is kitartok amellett, hogy nem voltál ott.” Júliusban átvittek minket, a Turchányi-per tagjait a Markóba. Tizennégyen vagy tizenhatan voltunk egy cellában. Úgy aludtunk, mint a heringek. Ott az ember már felszabadultabb volt, a pszichikai nyomás sokkal kisebb volt, mint a Gyorskocsi utcában. Mindenki mesélte a saját történetét. Aztán voltak különféle szórakozások, viccek, játékok, élettörténetek. Én úgy fogtam föl, hogy a „rácsos akadémián” lenni legalább olyan hasznos, mint a teológia. Én ott annyi mindent tanultam az életből! Abból a háttérből, amit már elmondtam – zárt családi, polgári kör, és lelkes illegális csoport, keresztény világnézeten felépített középiskolás kor és zárt szemináriumi diákság –, én nagyon sok mindent nem láttam, nem hallottam és nem tapasztaltam az életből. Kezdve a szexualitástól a mindennapi emberi dolgokig. A Markó nekem nagyon szép emlékeket hagyott. Ott azt éreztem, hogy ha valahol a világon nyíltan és őszintén mernek az emberek beszélni – az a börtön. Ez sokkal nyíltabb világ, mint az összes, előtte átélt – akár egyházi, akár otthoni, akár iskolai. Ott nem voltak taktikázások, mindenki mindenről sokkal nyíltabban beszélt. Illetve olyan témákról beszéltek, amiket már egyszer bevallottak, és így már nem kellett titkolni. Nyilván én se beszéltem arról, amit nem vallottam be. De amit bevallottam, arról mertem beszélni. A különböző történetek a csepeli munkástanácsról és a Keresztény Magyar Pártról, a Corvin közről vagy a Nemzetőrségről olyan kaleidoszkópot adtak a forradalomról, amiről nekem halvány fogalmam se volt. Mint kispap, az esti imádságot vagy istentiszteletet valahogy megszerveztem. Nem sokra emlékszem ezzel kapcsolatban. Az emberi kapcsolatok sokkal jobban felvillanyoztak és érdekeltek, mint mondjuk ezek a szertartások. Még arra az egyre emlékszem nagyon világosan, hogy megpróbáltuk a tárgyalás előtt eljátszani a pert, hogy gyakoroljunk. Nemcsak vádlott volt, hanem volt ügyész, ügyvéd és bíró is. Tudtuk, hogy ekkor és ekkor lesz a per, akkor előtte csináltunk egy gyakorlóestet. Nem azt mondom, hogy mindenkinél, de többeknél. A per előtt lehívattak egy szobába, és jött hozzám két nyomozó, hogy „mi fog magával történni?” Mondom: „fel fognak menteni”. „Hogy képzeli ezt?” „Én a törvényes kormány ideje alatt csináltam, amit csináltam. Parancsra. Én nem követtem el bűncselekményt.” „Na, hát maga nagyon naiv. Magát be fogjuk vágni a szegedi Csillagba négy évre. És ott majd elgondolkozhat az ártatlanságáról. De mi tudunk magának segíteni.” Kérdem: „Miben?” „Ha maga is ad valamit nekünk.” „Mire gondolnak?” „Hát nem hajas babát kérünk magától.” „Nem tudom, hogy mire gondolnak.” Elkezdték hülye gyerek módjára, hogy hűséges tagja vagyok-e a népi demokráciának? És ha megtudom, hogy ez vagy az a társam demokráciaellenes cselekedetet csinál, akkor én azt jelentem-e? Már nem tudom, hogy pontosan hogyan bújtam ki ez alól. Talán valami olyasmit mondtam, hogy: „maguknak van elég jó szervezetük, amely magától is rátalál az ilyenekre”. Mindenesetre dolgavégezetlenül elengedtek. És akkor decemberben jött a per. Én elég konok, fafejű, lelkiismeretes valaki voltam. A pernek az egyik kulcskérdése, amit a cellában is gyakoroltunk, hogy bűnösnek ismerem-e el magam vagy sem? Én persze mindig nemet mondtam. Az ügyvéd úgy próbált segíteni, hogy ex tunc ex nunc – tehát hogy akkor nem ismertem fel, hogy bűn, de most igen. És erre is adtam valamilyen dodonai választ. Mindig úgy csűrtem-csavartam, hogy a kecskének is jó legyen, meg nekem is. Az ügyvédem annak az ismert színésznek, Major Tamásnak a testvére: Major Ákos. A bíró B. Tóth Matild volt. A perben sokan voltunk, tizenheten. Ha nagyon erőltetem, akkor talán mindenki eszembe jut: Turchányi, Lieszkovszky, Kuklay – én voltam a negyedrendű vádlott –, Fábián Pista, Nagy Jenő, Vénusz Gyuszi, Iván Laci, Schimmer Jóska, Varjú Imre, Marcheschi Károly, Mézner Feri, Pavlics Pista, Nagy Árpi… Hát itt van a vádiratban Tabódy is. Aztán Brunner Tibor és Zöldi Sanyi. Most már mindenkit elmondtam. A perből szavakra már nem emlékszem, csak arra, hogy a központi kérdés számomra az volt, hogy mennyire vagyok hajlandó másokat bemártani. Számomra lelkiismereti kérdés volt, hogy én nem fogom azt mondani, hogy „Turchányi bűnös”. És ekörül is voltak különböző kérdések. Rákérdezésekkel nyaggattak, hogy ítéljem el, de én kibújtam. Az ügyvéd szeretett volna olyasmit elérni, hogy mondjak valamit, ami nekik is tetszik. „Most már ne legyél annyira fafejű. Mondjál valamit, csak ne olyat, amiben kitérsz.” Aztán végül is elfogadták, úgy értem, hogy abbahagyták. Az ügyész szólt az ügyvédemnek, hogy kérje a szabadlábra helyezésemet. Szóval addig előzetes letartóztatásban voltunk. December 11-én szabadultam. Megtaláltam apám hagyatékában két levelet, amelyekből kiderül, hogy összeköttetést tudott szerezni egy nemzetközi jogászprofesszorhoz, páter Beauforthoz, aki a Nijmegeni Egyetemen volt professzor, és a felsőháznak is a tagja és a hollandiai ENSZ-küldöttségnek hosszú időn át állandó képviselője volt. Ebből a két levélből kiderült, hogy ő megköszöni a páter segítségét, és a páter ezt visszaigazolja, tehát világos, hogy ő tett valamit. De az nincs leírva, hogy mit tett, és hogy hogyan. Ahogy engem először beállítottak negyedrendű vádlottnak, aztán megszüntették az eljárást – holott még később is az orrom alá dörgölték, hogy „maga nem volt ártatlan”. Egy kirakatperbe nagyon jól belevágott volna az, hogy mint értelmiségi származásút, akinek a szülei disszidáltak, bezárnak négy évre a szegedi Csillagba. Nyilván volt valami ilyen, hogy engem hagyjanak békében. Ezek jól megalapozott, logikus következtetések, a tények és a levelek alapján. Minket szétválasztottak, megtévesztettekre és vezetőkre. Abban az időben nemigen történt olyan, hogy az ügyész szólította fel az ügyvédeket, hogy kérjék a vádlott szabadlábra helyezését. Persze nem voltunk olyan nagy halak. És azt hiszem, hogy a püspöki kar is próbált valamit tenni az érdekünkben, de erről nagyon keveset tudok. Volt egy osztálytársam, aki az ügyvédek felé a kapcsolatot tartotta, és a püspöki kar részéről összekötő volt. De ő se beszélt sokat róla, és azóta se beszéltem vele. Ezek a dolgok tabutémák voltak mindig is Magyarországon. De biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon volt alkudozás a püspöki kar részéről is… Talán elképzelhető, hogy mennyire megkönnyebbültem a felmentéskor. Velem szemben végül is „a cselekmény csekély volta és társadalmi veszélyességének elenyésző volta miatt a BHÖ 56-os paragrafusa alapján megszüntették az eljárást”. A többiek pedig fél évtől tíz évig kaptak ítéletet. Kuklay kapott tíz évet. Az ítélet valamikor januárban volt. Tehát én akkor már szabadlábon voltam. Karácsonykor otthon voltam. Vagy lehet, hogy a szemináriumban, vagy egy ideig hazamehettem szabadságra? Erre már nem emlékszem pontosan.
Vigh Szabolcs szabadlábra helyezési igazolványa
 A pap egyik legfontosabb feladata, hogy pasztorális munkát végezzen. Amikor kijöttem a börtönből, elmentem négy-öt börtöntársam hozzátartozóihoz. Többek között beszéltem Bali Sándornéval is. Bali Sándor ugyan nem volt cellatársam, de valahogy megkerestem a családját a Podmaniczky utcában. Meglátogattam azokat a katonatiszteket, illetve a családjukat is, akik minket kísértek. Kettőnek a nevére emlékszem. Galajda Béla és Tóth József. Őket is lecsukták, és nekik külön perük volt a katonai bíróságon, de a címük rajta volt a vádiraton. Tóth József, azoknak a katonatiszteknek az egyike, akik Mindszentyt kiszabadították, Piliscsabán élt. Beszélgettünk, és emlékszem, azt kérdezte: „Hogy lehet az, hogy most a püspöki kar körlevélben a téeszcsékbe való belépésre szólít fel, ugyanakkor az egyház pedig elfogadja a magántulajdont? Ez a kettő ellentétben van. A püspöki kar kiszolgálója lett ennek a rendszernek, mi pedig az egyházért vállaltunk rizikót. Hát ez nem fér a fejembe.” Én ezzel a kritikával teljesen egyetértettem, és a jövőben sem akartam kétkulacsos magatartást tanúsítani, mint pap, hanem egyértelműen cselekedni, viselkedni, vagy legalábbis hallgatni. Ha már úgy éreztem, hogy ezzel a rendszerrel szemben nem lehet beszélni, akkor legalább nem vagyok hajlandó olyan dolgokat fölolvasni vagy kimondani, amelyek alapvető emberi érdekeket sértenek. 
Ebben az időben újabb krízisbe kerültem: akarok-e pap lenni vagy sem. Ez akkoriban nagyon foglalkoztatott. A börtönben kezdődött, és a szabadulás után erősödött. Ennek a krízisnek azt hiszem, ugyanaz volt a gyökere, mint az első tépelődésnél, hogy akarok-e cölibátusban élni vagy nem akarok? Az életben sok mindent láttam, és kezdett kérdőjellé válni, hogy alkalmas vagyok-e rá, vagy sem. Akkoriban ez volt számomra a központi kérdés, mint ahogy aztán ez a gyakorlatban is megmutatkozott. Minket hősökként fogadtak a szemináriumban: hurrá, ezek a nagyfiúk! Elmondtuk a többieknek a történteket. És hogy hogyan tudtunk ott mint papok pasztorációs munkát végezni. Ez a munkáspapság ideálja. Szóval, nem hierarchikus trónusról hirdetni az igét, hanem az emberek között lenni. Erről meséltünk, és ez mindenkinek nagyon tetszett. És ha az ember olyasmit mesél, amivel egyetért, és azt szívesen hallgatják, akkor az lelkesíti. Végeredményben ezzel telt az én első pár hónapom – december, január, február. Meg itt volt a papszentelés. A papszentelés három lépcsőben történik, az első a szubdiakonátus, amikor az ember fogadalmat tesz a cölibátusra. A többiek nagy lelkesen készültek erre, én meg tépelődtem, hogy akarom-e vállalni vagy sem. Ezért elhalasztottam, nem tudtam véglegesen eldönteni. Az avatások fix időponthoz vannak kötve, szentelés nincs akármikor. Azzal, hogy halasztást kértem, egy lépcsővel lemaradtam az osztálytársaimtól. A második fokozat a diakonátus. Azt én akkor kaptam, amikor a többieket már papokká szentelték. A harmadik fokozat a pappá szentelés, ami az én esetemben 1958. november 2-án volt. Elég körültekintően próbáltam a kételyeimet feloldani. Ez a tépelődés lelki vezetőkkel, orvossal való beszélgetéseket is jelentett. Az életet eléggé sokrétűen megláttam a börtönben, és akkor fölmerült a kérdés, hogy akarom-e mindazokat a következményeket, amelyek a cölibátussal járnak. Lényegében arról volt szó, hogy alkalmas vagyok-e rá? Végül is meg tudtam nyugtatni magam, hogy ha nehéz is, de nem lehetetlen, és ha már nem lehetetlen, akkor most miért a tépelődés? Akkor most miért vagyok itt? Akkor hülye vagyok, hogy itt maradtam, és mégsem leszek pap. Nem lettem volna fanatikusan pap, hogyha meggyőződtem volna arról, hogy én erre abszolút nem vagyok alkalmas. De miután megnyugtattak, hogy nem vagyok rá alkalmatlan, tehát amikor a tépelődésen már túl voltam, akkor teljes gőzzel a papszentelésre koncentráltam. 
Ebben az egész konszolidációs színházban 58-ban jött az egyház konszolidációja, hogy mi is kapcsolódjunk be a békemozgalomba. Az volt a menetrend, hogy májusra összehívtak egy békegyűlést, amire el kellett volna mennünk. Itt a növendékektől nemcsak passzív részvételt kívántak, hanem énekkari szereplést és versszavalást. Hárman ezt megtagadták, nem hajlandók többet tenni, csak passzívan részt venni. Erre azon nyomban eltávolították őket a szemináriumból. Amikor ezt közölték velünk az ebédlőben, fölálltam, és azt mondtam, hogy „én se érzem magamat kevésbé bűnösnek, mint ezek hárman. Ha őket eltávolítják, távolítsanak el engem is.” Ez volt a szikra a puskaporos hordóban. Abban a pillanatban elkezdték mondogatni, „Szabi, ne menjél el!” „Én is elmegyek, ha őket kiteszik!” Vacsora után összedugták a fejüket, és létrejött egy közös, szolidáris elhatározás, hogy akkor mindannyian elhagyjuk a szemináriumot. „Ez akkora szembeszegülés és engedetlenség volt, hogy megtorpanásra bírta az elöljáróságot, és megsemmisítették az elbocsátó és a visszahívást javasló határozatot.” Ez persze az egész társaságot még inkább öntudattal töltötte el. Amúgy is, idézőjelben, mi voltunk a „hősök”. És most már nemcsak a forradalom volt, a kórházak és az utcák, hanem volt a börtön, és aztán volt ez is. Mindezek nagyon erős közösséget alakítottak ki. Ezután volt valami átszervezés, az idősebbeket, az ötödéveseket, akik már kész papok voltak, kihelyezték. Így mentünk bele az őszbe… A parlamenti választások előtt volt egy nagygyűlés, amire szintén nem mentünk el. Csak szavazni mentünk. Az ÁEH, látva ezt az ellenállást, megpróbálta sorainkat lazítani, hogy „üljünk le, beszélgessünk egymással”. A lényeg az volt, hogy az ötvenes években kialakult a békepapi mozgalom, majd Mindszenty őket félretette, a konszolidáció alatt pedig visszakerültek. Mi nem akartunk ezekkel a békepapokkal együttműködni. Az egész vita abban csúcsosodott ki, amit az ÁEH képviselője így fogalmazott meg: „nézzék, akár a tojás megy a kőnek, akár a kő megy a tojásnak, mindig a tojás törik el”. Ne okoskodjunk, úgyis mi húzzuk a rövidebbet. Ez egyértelmű volt. Majd újra kitűztek egy békegyűlést január 23-ra. Megint tanácskoztunk, és megint arra jutottunk, hogy nem megyünk. Nekem az volt a szerencsém, hogy már a kezemben volt a kihelyezésem, hogy én január 15-től úgyis költözöm, tehát engem ez közelről nem érintett. Akkor folytatódott – ami már nem az én életem –, hogy a szemináriumot újra tizedelték. Tizennégy embert kitettek. A többiek tiltakoztak ellene, azt mondták, hogy mind elmennek. Próbálták őket egyenként meggyőzni, hogy írják alá a hűségnyilatkozatot. Azt szintén megtagadták. Ekkor hatvankettőt a hetvenből utcára tettek. Ők pedig folytatták a teológiatanulást az úgynevezett földalatti kiképzésben – Tabódy vezetésével –, és titkos utakon kaptak Rómától hozzájárulást, hogy – szintén titokban – fölszentelhessék őket. De ebben én már nem vettem részt, mert lent voltam Nógrád megyében, Endrefalván.
A papszentelés központilag történik. Ha valaki pap akar lenni, akkor vagy egyházmegyéhez, vagy szerzetesrendhez kell tartoznia. Én, mivel különleges utam volt, elmaradtam egy lépéssel. Tehát amikor engem diakónussá szenteltek, az osztálytársaimat Esztergomban akkor szentelték pappá. A papszentelést általában az egyházmegye székhelyén, központilag végzik, az én pappá szentelésem azonban 58. november 2-án történt az egyetemi templomban. A pappá szentelés ünnepélyes mise keretében történik, ahol az előírt szertartás alapján a püspök föladja a szentségeket. Ez egy hosszú és színes liturgia. Az újonnan szentelt aztán a saját falujában, plébániáján tartja első miséjét. Ez az újmise, ami hasonlít egy templomi esküvőhöz. És abba aztán neki is van beleszólása. Azt hiszem, az volt akkor a fő elképzelésem, hogy a résztvevők ne csak egy sematikus szertartáson vegyenek részt, ahol minden a helyén van, és mindenki tudja, hogy ezt így kell csinálni, hanem megértsék a szimbólumokat. A szertartás, a liturgia és a rítus verbálisan és mentálisan közelebb kerülhessen hozzájuk. Hogy ezt hogyan csináltam? Csak az adott előírások keretében tudtam. Kerestem egy olyan plébániát itt, Budapesten, ahol megítélésem szerint egy kevésbé békepap a plébános. Nem akartam a Lehel térre menni, ahova tartoztam volna, ahol egy nagy békepap volt a plébános… Végül is a XIII. kerületben, a Béke téri Szent László-templomot választottam. Volt egy professzorom a teológián, akivel jól megértettük egymást, Cserháti József, aki később püspök is lett. Őt kértem meg kézvezetőnek. És volt egy nagyon szimpatikus, jó tanácsadó régi barátom, Előd István piarista atya, ő volt a szónokom. Az osztálytársaim voltak az asszisztensek, meghívtam a régi, illegális Pilisből közvetlen csoporttársaimat, a Sas őrsöt, valamint ismerősöket, rokonokat. Volt egy sajátos meghívóm. Annak a rajzát tudatosan úgy választottam, hogy kifejezze, hogy én demokratikus pap vagyok – akkor abban éltem, hogy a különböző társadalmi osztályok egyenlők –, és hogy én mindenkihez küldve vagyok. Ezen a régi jelmondatom volt a fölirat.
Meghívó Vigh Szabolcs papszentelésére és újmiséjére
A mise végén az ember kioszt egy emlékképet. Ezzel kapcsolatban is voltak elgondolásaim, hogy olyan kép legyen, ami akkoriban az én szememben inkább korabeli volt, tehát nem valami XIX. századbeli édeskés giccs. A beuroni kolostornak voltak modernebb szentképei, azokat tudtam beszerezni. A szüleim segítettek ebben. És készítettem pecsétet is, „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek” idézettel, Szent Pál leveléből. Ezzel a fölirattal osztottam ki az emlékképet.
Endrefalvára, egy Nógrád megyei faluba mentem mint fiatal és lelkes káplán dolgozni, de túl sok falrengető dolgot nem tudok mondani. Próbáltam a lehető legjobban csinálni, és komolyan venni. Abban az időben is voltak problémák. Például a szülőket megpróbálták távol tartani attól, hogy beírassák gyermeküket hittanra. Én úgy gondoltam, hogy nem csinálok semmi olyat, amit „nem szabad”, de mindig próbáltam kiskapukat keresni. Elmentem a családokat meglátogatni, egy-két beszélgetésre, hogy mégis írassák be a gyerekeiket hittanra. Egy ilyen faluban, ahol van egy elfogadott hagyomány és rend, a fiatal káplánnak sok dolga van. Biciklivel télen, hóban hittanórára menni, vasárnap három helyen misét tartani. A hitoktatást komolyan vettem, a vasárnapi istentiszteletekre jól fölkészültem, utánamentem a gyerekeknek, hogy járjanak a hittanórára. Volt cigány része a falunak – őket is meglátogattam, éppen úgy, mint a parasztcsaládokat. Nem tettem különbséget. Még akkor sem, ha sárpadlós volt a szoba belül. Ott is jó beszélgetéseket folytattam. Ha akadékoskodtak a hitoktatásban, akkor a magam diplomatikus módján szóltam emiatt. Ha az iskolaigazgató akadályozott, vagy az egyházügyi megbízott Salgótarjánból behívatott, akkor megmondtam, hogy „ehhez jogunk van, ez biztosítva van az állam és az egyház közötti megegyezésben”. Próbáltam olyan módon kiállni azért az ügyért, amiért úgy éreztem, hogy ott vagyok, hogy az ne váltson ki eleve ellenszenvet. Általában a falu fele járt hittanra. Elég jó volt az arány. Aztán a fölsőbb osztályokban csökkent. Próbáltunk úgy nyomást gyakorolni – főleg a cigányszármazású gyerekekre, mert ők az első áldozásért nagyon lelkesedtek –, hogy csak az jöhet első áldozónak, aki hittanra is jár. Ezt aztán az állam nem vette jó néven, úgyhogy az első áldozást biztosítani kellett a hittanóráktól függetlenül is. De abban az időben egy kis faluban még elment ez az árukapcsolás. Szorosabb kapcsolat nem alakult ki a falusiakkal. De voltak, akikkel jól el tudtam beszélgetni, és becsültek. Jó pár tanítóval tudtam beszélgetni. De mindig nehéz, rázós helyzet volt, ha a hittanóra került szóba, a tanító még akkor is, ha szimpatizált velünk, nem akarta mutatni, hogy közel áll hozzám. Inkább mi, a környező települések káplánjai tartottunk össze. A szexuális nevelés nem volt valami sikeres abban a formában, ahogy én kaptam, ahogy az akkori vallásos ifjúsági könyvekben le volt írva. Jöttek külföldről is, már modernebb könyvek, és azokat olvasva láttam, hogy ezen változtatni kell. Voltak elképzeléseink is, hogy a hittanórán hogyan lehetne, de éreztük azt is, hogy mindent nem lehet. Főleg azért, mert mi kényes helyzetben vagyunk, hogy erről beszéljünk. Aztán külföldről jött egy ismertető füzet, azt hiszem, felsős általános iskolásoknak. Nem biológiaórai füzet volt, hanem hittanórai füzet, hogy a szexuális erkölcsről és az azzal kapcsolatos ismeretekről hogyan világosítsák fel a szülők vagy a hitoktatók a gyerekeket. Ezt lefordítottuk, majd legépeltük, és odaadtuk a fiúknak és lányoknak a fölső tagozatban. Ez, úgy látszik, elég korai és naiv cselekedet volt, mert a szülők csodálkozva nézegették. Ennek híre eljutott a plébánosokhoz is, azok pedig rendreutasítottak minket, hogy hogy csinálhatunk ilyen hülyeséget. Az ötvenes évek konzervatív világa egyáltalán nem engedte azt, hogy egy pap bármit is mondjon egy gyereknek a szexről. Akármit mondott is, attól már fölháborodtak. Azt hiszem, nem értették, tehát fölháborodtak. Akkor már nem voltam tinédzser, és a teológián is volt lelkipásztori orvostan. Voltak könyveink is. Itthon is jelentek meg könyvek, például Hirschler Imrétől. Volt róla tudomásom, hogy mi ez, és volt elképzelésem, hogy gyerekeknek mit hogyan lehet magyarázni. De azt hiszem, hogy más egy kis, eldugott nógrádi faluban erről a kérdésről beszélni, mint Budapesten. Lelkesek voltunk, idealisták voltunk, azt mondtuk, hogy „itt valamit csinálni kell…” Volt még egy nagy kalandom itt 1961 tavaszán. Új plébániát építettek. A bontáskor találtak egy rozsdás davajgitárt. Mindjárt rendőrség és ÁEH, és óriási fölhajtás volt. Kihallgatás, rendőrnyomozók. Meg voltunk ijedve, hiszen ez párhuzamosan futott a nagy letartóztatási hullámmal: abban az időben göngyölték fel az összes illegális csoportot. Féltem, hogy ez a géppisztoly jó ürügy, hogy engem is elvigyenek. De aztán megúsztam.
Csak most tudtam meg, hogy Pomogáts Béla már 1959. május 6-án kihallgatása alkalmával elmondta hogy „1952-ben Ördögh három csoportja a következőképpen nézett ki. A második csoportot Vigh Szabolcs vezette. Tagjai: Ginter Károly, Alföldy Géza, Báldi Tamás, Füredi Péter stb. voltak. Ezek is az egyes tagok lakásán jöttek össze.” Ezek után Ördögh Jánost 1959-ben kihallgatták. Ezzel egy időben egy belügyi pótjelentés pesti lakásom megfigyeléséről 1959. júniusából ’Kapcsolatai’ címszó alatt a Sas őrs tagjait, úgy mint „Vigh Szabolcs, Ginter Károly, Báldi Tamás, Kádár Ágoston, Alföldi [Alföldy] Géza, Loskai Rudolf” szintén felsorolja. A központisták kizárása után tehát újból keresték feltételezhető ’illegális’ tevékenységeim összefüggéseit. Pomogátstól aztán 1960-ban – nyilván a „Fekete Hollók” fedőnevű 60–61-es országos letartóztatási akció előkészítése céljából – egy hosszú, huszonegy oldalas önvallomást csikartak ki, amelyben ismertette az egész illegális Pilis-munkát. Részletesen leírta mind a szervezeti felépítést, mind az ideológiai célkitűzéseket. A rólam szóló személyi jellemzésében azt állítja, hogy nagy szerepem volt az Ördögh-féle csoportban. Majd elmondja, hogy tudomása szerint Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly és Vigh Szabolcs továbbra is kapcsolatban, illetve barátságban vannak egymással. Mindezek után 1961. július 14-én 13 órára a belügy betervezte „beszervezés és személyes megismerés céljából” a kihallgatásomat, de lefújták. Nevemet ugyanis Szeifert József rendőr-őrnagy a listáról utólag kihúzta. Feltehetőleg egyrészt azért, mert 59-ben Ördögh kihallgatása után az egész Pilis-munka leállt. Másrészt pedig egy kizárt központista Hrotkó Géza osztálytársam ugyan pesti lakásomban lakott és a titkos papképzés miatt le is tartóztatták, de én a Tabódy-féle „földalatti teológiában” már nem vettem részt. (Csak időnként vészjeleket továbbítottam feléjük.) Ezután áthelyeztek Tátra. Esztergomtól nyolc kilométerre, a Kis-Duna mellé. Én olyan vagyok, hogy ahol megszoktam, ott szeretek maradni. Endrefalván a három év alatt kialakult egy bizonyos menet. Akkor éreztem igazából, hogy nagyon szeretnek. Már tudtam, hogy kitől mit várhatok, és ők is látták azt, hogy tudok valamit adni – és ezért jól éreztem magam ott. De nem bántam azt se, hogy más helyre kerülök. Igaz, Endrefalván barátságos, jószívű főnököm volt, Táton pedig inkább olyan lagymatag valaki. Tát se volt sokkal nagyobb település, mondjuk, három-négy ezer ember lakta. Ott az volt az érdekes, hogy magyar, sváb és tót nemzetiség lakott együtt. A plébánián volt káplánszoba, én ott laktam. Volt házvezetőnő. Endrefalván a plébánosnak a nagynénje, Táton pedig egy feloszlatott szerzetesrendi apácanővér, aki nem rendházban lakott, hanem a plébánián kapott állást, és ugyanakkor orgonált, tehát kántor is volt. Ő főzött, takarított, mosott. Kaptam reggelit, ebédet, vacsorát. Teljesen ki voltunk szolgálva. Nekem annyi munkám volt, hogy örültem, ha azt el tudtam végezni. Endrefalván biciklivel jártam a másik két faluba hitoktatni, sárban, hóban, melegben. Táton is volt egy filiánk, és ott már volt kismotorom, amit a szüleim küldtek. Hogy mennyi volt a fizetésem, már nem tudom, de azt hiszem, arra nem volt elég, hogy az ember a fizetéséből egy motort tudjon venni. Végül is mindenre nekünk kellett költeni. Ha reverendát akartam venni, akkor is nekem kellett megfizetnem. De már nem jártunk olyan gyakran reverendában. Hittanórára meg misére igen, de egyébként civilben jártunk. Lakást, teljes ellátást és szerény fizetést kaptunk. Volt egy nagy, általános megegyezés az állam és az egyház között, hogy az államosított egyházi javak fejében a papok fizetést kapnak, illetve úgynevezett fizetés-kiegészítést. Az is kegy volt, hogy ki kap, ki nem kap. És kitől vonják meg mint büntetést, és kitől nem. Hogy én mikor kaptam és mikor nem kaptam, arra már egyáltalán nem emlékszem. Ezek piszlicsáré huzavonák voltak, abban az összefüggésben, hogy jó fiú vagy-e vagy sem, jársz-e békegyűlésre vagy nem.
Vigh Szabolcs elsőáldozókkal
 Táton ugyanazt csináltam. Káplán, hitoktató voltam. És ott is volt egy igen emlékezetes kalandom. Egyszer hajnalban kopogtattak. Egy régi típusú parasztház volt a plébánia, az udvarban hosszú félig nyitott veranda, ahonnan nyíltak a szobák, és az én szobám a ház vége felé volt. Kinéztem. Két férfi állt ott, elmondták, hogy megszöktek a börtönből, menekülnek, bújtassam el őket. Havas idő volt, valamikor az év elején, 63 januárjában vagy februárjában. Még egy pár éve jól emlékeztem, hogy mit is mondtam nekik, mára csak annyi maradt meg, hogy valami olyasmit, hogy menjenek ide vagy oda, de itt nem maradhatnak… Mentek tovább a faluban. Én, amint elmentek, kimentem, és a nyomokat eltakarítottam. Nagyon be voltam gazolva. Tudtam, hogy föl kellett volna jelenteni őket. Mindjárt elmentem Pestre, egy régi osztálytársamhoz, jó barátomhoz, és átbeszéltem vele az egész ügyet, és aztán késő éjszaka mentem csak haza, koromsötét volt, emlékszem, egész úton csúszott a motor. Jó orrom volt, mert másnap vagy harmadnap jöttek a nyomozók. És egy egész orosz zászlóalj vette körül a falut, tankokkal, fegyveresekkel. Végül tűzharcban megölték őket.
Rendszeresen hallgattam külföldi rádiókat. Szabad Európát, a Vatikánt, Amerika Hangját, BBC-t, persze nem a plébános rádióján, hanem a saját rádiómon. És kicsit halkabbra tettem, hogy ne lehessen hallani. Én úgy nőttem föl, hogy úgy kell rádiót hallgatni, hogy ne hallja más. Ezt már nagyon jól tudtam kisgyerek koromban is. Azt tudom, hogy nem járattam újságot. A plébániára a Magyar Nemzet járt. De 65-től Pesten mindig volt előfizetésem napilapra. Az Élet és Tudományt nagyon szerettem olvasni. Engem akkor is inkább az foglalkoztatott, hogy a dolgokat jó alaposan világítsuk meg. Ha hittanórát tartottam, akkor próbáltam a szentírásból nemcsak éppen a szöveget elmondani, hanem elővenni más könyveket, különböző megvilágításokat keresni. Mégis mit jelent az, hogy teremtés, a világ keletkezése stb. De ugyanezt tettem, ha szóba került egy szent. Milyen történelmi közegben zajlott le az élete? Tehát szerettem mindig alaposan utánanézni a háttérnek, és annak alapján beszélni. Mindez annyi időt vett igénybe az egyéb fizikai elfoglaltságokkal együtt, hogy én nem emlékszem arra, hogy túl sok egyébre időm lett volna.
Táton és környékén volt egy nagyon jól összetartó papi csoport, akik nem voltak békepapok. Mi rendszeresen összejártunk, mindig beszéltünk valamilyen témáról. Összetartottunk, egymást megkerestük, hogyha problémák voltak, és támogattuk egymást az egyházpolitikai útvesztőben. Ott is volt egy néhány vezető egyéniség, akik félreállítottak voltak. Erdős Mátyás volt spirituális és dogmatikatanár Esztergomból, nagyon lelkes, vezető egyéniség, aztán Nagy Miklós bácsi, ő is a Mindszenty-pernek volt valamilyen résztvevője, és egy eldugott faluban volt plébános. Rédey Jóska volt Sárisápon. Ő is nagyon lelkes kolléga volt. Volt egy közvetlen osztálytársam is Dorogon. Ő most a Béke téren plébános, Hajnal Robi. Leginkább velük jártam össze. Aztán két év után, 63-ban megint áthelyeztek. Akkor a szomszédos plébániára, Tokodra kerültem. De ott már a plébános azzal fogadott, hogy neki vigyáznia kell rám, és a jobb útra kell engem terelnie. Értettem, hogy ez mit jelent. „Hallgatni arany.” Az ember tudomásul veszi, hogy itt ez várható. A tokodi plébános hírhedten impulzív ember volt, valami összecsapása volt Pesten, és azért került vidékre egy kis plébániára. Ott is mentek a megszokott hittanórák és a vasárnapi istentisztelet meg a búcsújárás. Én nem voltam olyan nagy ifjúsági vezető, mint azok a kollégáim, akik nagyon jól meg tudták a fiatalságot kapni és lelkesíteni, de a következetes, rendszeres oktatásba az endrefalvai tapasztalat alapján aztán a szexuális nevelést is másképpen építettem be. Az volt a fő elképzelésem, hogy nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. A többi, a társadalomban gyakorolt normák szintjére kell tenni a szexuális normákat is, nem kell annyira kinagyítani, ezt is természetesen kell elmondani. Így próbáltam korszerű lenni, de ugyanakkor megmaradni azok között a keretek között, hogy ne háborodjanak föl se a hívek, se a plébános. A katolikusok abban az időben azt mondták a szexualitásról, hogy három célja van: a gyermeknemzés, az egymás közötti szeretet és az érzéki vágy csillapítása. Ez a klasszikus tanítás. Mi még ebben nőttünk föl, ezt tanultuk, és erről sokat vitatkoztunk a teológián. De hogy mit jelent ez a gyakorlatban, akkor értettem meg, amikor egy jó barátunk beteg felesége, akinél fölmerült a születésszabályozás problémája, föltette a kérdést, hogy mit lehet itt csinálni. Ha valaki komolyan veszi az egyház tanítását, akkor nem akar bűnt elkövetni, a jó utat akarja folytatni. Ez volt számomra nagyon erős indíték arra, hogy jobban utána kéne nézni, hogy mit is lehet ilyenkor mondani. Próbáltam olyan brosúrát készíteni, amelyben igyekeztem mindent leírni, hogy mit lehet tenni a születésszabályozás érdekében figyelembe véve az egyház által egyedül elfogadott időszakos megtartóztatás módszerét. Az a cél vezetett, hogy aki tanácsot kér, tehát egy átlag hívő ember is megértse.65-ben végül is Pestre kerültem, a Szent Mihály-templomba, a Váci utcába, ahol Balogh páter – annak idején a kisgazdapártban is politizáló Balogh István – volt a templomigazgató. Kértem, hogy a nagyszüleim halála után a saját lakásomban lakhassak. Ezt is nagyon nehezen hagyták jóvá – egyházi és állami részről egyaránt. Ezzel ugyanis lehet zsarolni, hogy „a saját lakásában akar lakni, tehát csak akkor engedjük meg, ha Balogh páterhez kerül, ő megnevel. Ez volt a kompromisszum. De nem sikerült neki sem, így egy év után túladott rajtam.
Vigh Szabolcs pesti lakásában
 Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam. Nem kaptam nagyon lelkes támogatást a plébánosoktól, így eleinte eléggé döcögött, de amikor jött a Humanae vitae – ez egy pápai körlevél volt a helyes születésszabályozásról – híre, fölgyorsultam. Biztatást kaptam Kecskés Pál filozófiatanártól, és az erkölcstan tanszék professzorától, Zemplén Györgytől is, nála doktoráltam. Én teológus voltam, tehát meg kellett maradnom a teológián belül. Kecskés professzor adta nekem azt a gondolatot, hogy a történetiség oldaláról közelítsek a témához, vagyis hogy hogyan változtak és alakultak át az egyházi előírások és törvények ebben a témakörben. A klasszikus fölépítése a teológia tudományának az, hogy mi van erről a szentírásban? Mi van az egyházatyák hagyományában? Mi van a teológiai múltban? A szentírást és az egyházatyákat, tehát a múltat vettem a szakdolgozat, a licenciátus témájának, ez lett a disszertáció bevezetése, és az abból a levonható konklúziók adták aztán magát a disszertációt. Ennek a vonalvezetése az volt, hogy erről a témáról a Bibliában olyan üzenet, kinyilatkoztatás nincs, hogy így vagy úgy kell a születésszabályozást jól vagy nem jól csinálni. Ha megnézzük a későbbi teológiai és egyházi iratokat, bizonyos változást látunk. Időről időre más módon reagálnak erre a kérdésre – többnyire az adott helyzet függvényében. Szent Ágoston szerint a szexualitás csak a gyereknemzésre való. Ez a teológiai nézet nagyon erősen meggyökerezett a katolikus tanításban. Míg aztán később, Nagy Szent Adalbert vagy Szent Alfonz teológiájában látni bizonyos nyitást a házastársi szerelem értékelése irányában az utódnemzéstől függetlenül is. Ezt a változást ki tudtam mutatni a legújabb teológiában is. Sőt, ennél az enciklikánál, amelyben a pápa hivatalosan a hagyományos nézetet erősítette meg, az előkészítés során a teológusok között volt egy többségi és egy kisebbségi csoport. Tehát magából abból a tényből, hogy a pápa tanácsot kért, világos, hogy nem egyértelműen biztos, hogy mi a jó és mi a rossz. Ebből vontam le azt a konklúziót, hogy itt még további fejlődés és változás lehetséges. Ez azok közé az erkölcsi előírások és útmutatások közé tartozik, amelyek változandók. Ennek tudatában lehet arra számítani, hogy tovább is változhat és módosítható. Ám Zemplén professzor menet közben barátságosan figyelmeztetett, hogy „ha te ezt így leírod, akkor az nem fér bele a katolikus teológiába”. Mert ez a pápai döntéstől olyan mértékben tér el, hogy ha ilyeneket hirdetsz, akkor már nem tarthatod magad a katolikus egyházhoz tartozónak. Na jó, kicsit élesen fogalmaztam, hogy érezhető legyen a különbség. „Ha szerinted minden változhat az erkölcsben, akkor eltérsz attól, hogy vannak olyan alapértékek, amelyek változatlanok.” Szóval itt átléptem a határt, és akkor Zemplén professzor visszaterelt engem, hogy meg ne bukjak. 1971-ben summa cum laude fokozattal avattak doktorrá. Gál Ferenc dékán külön kiemelte disszertációm magas színvonalát. Doktori értekezésemben erkölcsteológiai kiindulópontként Karl Ranher neves zsinati teológus alapgondolatát választottam, amit a következőképpen tudok összefoglalni: Az ember egy adott világban él, és az hat rá. De ez a világ változik. A változó világ miatt az ember maga is változik. Megváltozik tehát a megváltozott világ és a megváltozott ember közötti kapcsolat is. Az ember feladata, hogy ezt a fejlődést felismerje, és a fejlődés és a változás következményeit beépítse az életébe, más szóval erkölcsi eszméit, normáit eszerint fejlessze tovább. 72-ben Nyíri Tamás, aki szintén haladó gondolkozású filozófiatanár volt, megkeresett, hogy írjak a Vigíliának. Így született meg A családtervezés lelkiismereti válsága című cikkem. Ebben írom, hogy a szeretet a Biblia szerint is a legnagyobb érték, és az erkölcsi értékek rangsorolásánál a házasságon belül ennek mindig elsőbbséget kell adni.
Vigilia címlapja
  Ez volt a disszertációm közérthető, gyakorlati alkalmazása. Az volt a célom, hogy az ebből levonható konklúziókat úgy próbáljam közkinccsé tenni, hogy azt az emberek el is tudják olvasni, meg is értsék. Szóval én azt a klasszikus erkölcstani „mantrát” alkalmaztam, hogy: „Mi történik akkor, ha különböző értékek egymással ellentétbe kerülnek?” Erről írom a Vigíliában megjelent cikkemben, hogy „a megoldás útja tehát csak az lehet, hogy olyan esetekben, amikor különböző értékek egy időben ütköznek, a fontosabbak védelme miatt a kevésbé fontosakat kell mellőzni”. És itt jön a kulcsmondatom: „Nem vitás, hogy az értékek egyidejű ütközése esetében a fogamzásgátlás tilalmának biztosítása bír a legkisebb jelentőséggel. Sőt az lenne a hiba, felelőtlenség, ha házasságuk fontosabb értékeit a védekezés elmulasztása által veszélynek tennék ki.”  Én azt mondtam, hogy ezáltal az embereket neurotikussá tesszük. Érett, felnőtt emberek nem akarnak a szakadék szélén egyensúlyozni, attól reszketve, hogy mikor esnek megint bűnbe, hanem világos útmutatást igényelnek arra, hogy hogyan lehet „bűn elkövetése nélkül”, egészségesen katolikus keresztényként élni. De a fogamzásgátlás engedélyezését az egyházon belül kimondani akkor nem lehetett. És ha én azt mondom, hogy „engedem”, akkor nem vagyok katolikus. Mindazok, akik még ma is hivatásból foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ha szó kerül erről, akkor tinglitangliznak. Nem akarják a pápát elítélni, aki mind a mai napig nem engedélyezte a fogamzásgátlást, viszont érzik azt, hogy amit mond, az lehetetlen. Aztán a Teológia főszerkesztője, Szennay András – akit szintén a Hittudományi Akadémiáról ismerek – keresett meg. Így a Teológiában is írtam egy tanulmányt 1972-ben: A születésszabályozás az egyházi tanítás fejlődésében, és egy másikat 1974-ben A családtervezés a gyóntatási gyakorlatban címmel. Ez utóbbiban nyíltan kimondtam, hogy a gyóntató adott esetben a házassági szeretet és szerelem érdekében a fogamzásgátló eszköz alkalmazását is elfogathatónak nyilváníthatja, holmi téves bűntudat elkerülése érdekében. Amikor ezek megjelentek, akkor úgy éreztem, hogy van értelme, hogy itt vagyok, tudok olyan dolgokat előhozni, amiket elképzeltem, hogy szeretnék csinálni.
63-ban, amikor amnesztiát adtak, és mindenki azt mondta, hogy most már enyhülés jön, akkor azt mondtam, hogy én is megpróbálok útlevelet kérni. Beadtam, elutasították, megfellebbeztem, megint elutasították – öt éven keresztül minden alkalommal. Például 64. október 14-én ezt írták: „Belügyminisztérium Útlevélosztálya. Értesítem, hogy útlevélkérelme ez idő szerint nem teljesíthető.” Nem olvasom föl végig, de itt semmi indok nincs. Ez azért érdekes, mert előtte behívtak egy közel négyórás beszélgetésre. „Maga szeretne kimenni – mondták. – De magának volt egy büntetett előélete.” „Nem, megszüntették az eljárást.” „Igen, megszüntették. De maga nem volt ártatlan.” Szóval megint oda lyukadtunk ki, hogy ha én tudok nekik valamit adni, akkor ők segítenek nekem. Erre aztán egyértelműen azt mondtam: „köszönöm, nem”. Ekkor én még vissza akartam jönni. Tudtam, hogy ha az ember odaadja a kisujját, akkor vége. Megtanultam, hogy sokkal könnyebb nemet mondani, mint taktikázni. Tudtam, hogy én a tárgyaláson végig nemet mondtam, kerek-perec, és ennek az eredménye az lett, hogy felmentettek, és kiszabadultam. Ez akkor olyan erőt adott nekem, hogy úgy gondoltam, ez a legokosabb. Nemet mondani, és nem csűrni-csavarni, mert abban csak el lehet veszni. Most utólag már látom, hogy kiutazásomat arra akarták felhasználni, hogy beépítsenek. Mindenesetre én azt próbáltam garantálni, hogy vissza fogok jönni. Tehát – hogy úgy mondjam – én nem leszek rossz pont mint disszidens. A dolgok egyre jobban mentek, jól éreztem magam. Úgy tűnt, egyre inkább megvalósul az az elképzelésem, amiért pap akartam lenni, és Magyarországon maradni. Úgy éreztem, ezen az úton szívesen megyek tovább. Tehát nem láttam értelmét annak, hogy én meneküljek. Szóval itt sem rosszabb, mint misszionáriusnak lenni Afrikában. Oda se azért megy az ember, hogy a Zserbóban kávézzon. 
A szocialista országokhoz a betétlapot már 64-ben megkaptam. Akkor voltam először motortúrán Szlovákiában és Lengyelországban egy kollégámmal. 65 nyarán itt volt édesanyám. 66-ban egy jó baráttal, Pauka Lászlóval voltam egy nagy lengyelországi motortúrán. Fölmentünk egész Gdańskig. Akkor született meg az a gondolat, hogy a szüleimmel ott találkozzunk, hiszen oda én is el tudok menni, és a szüleim sem féltek már Lengyelországba menni. Édesapám Krynicában – a háború előtt volt neves üdülőhely – foglalt szállást. Gyönyörű szép hetet töltöttünk együtt. Fölszabadultan örültünk egymásnak. Azt hiszem, akkor a lengyel szabadság jobban érezhető volt, mint Magyarországon az enyhülés. Úgy éreztük, hogy nem kell félni, nyugodtan nyaralhatunk.  Nagyon mélyen megmaradt bennem, ahogy a vasútállomáson elbúcsúztam a szüleimtől. Találkozunk-e még valaha? Jól emlékszem, hogy apám milyen meghatódottan, könnyes szemmel búcsúzott el. Azt mondta: „Nagyon tisztellek és becsüllek. És örülök neki, hogy ilyen szépen csinálod a választott hivatásodat. De szeretnélek többször látni. És nagyon sajnálom, hogy ez ilyen nehezen megy.” Ő éveken át összeköttetései révén próbálta kiutazásomat elősegíteni, de eredménytelenül. Jól illusztrálja ezt az a levél, amelyet egy magas rangú római prelátus írt neki 1965-ben.
Találkozásunkkor tanácsoltam apámnak, hogy keresse meg a bécsi érseket, König bíborost, neki biztos van kapcsolata Magyarországgal. Végül 68 januárjában tudott vele beszélni. Kérte a közbenjárását, hogy az útlevelemet megkaphassam. König fölvette a kapcsolatot a magyar püspöki kar titkárával, Cserháti püspökkel. Ismertem őt mint dogmatikatanárt, az újmisémen a kézvezetőm volt. Realista és jól taktikázó egyházpolitikusnak tartottam. Békepaphoz, mint Beresztóczy vagy Horváth Richárd, én soha nem mentem volna segítséget kérni. De Cserhátit el tudtam fogadni, benne megbíztam. Cserháti püspök próbált az ÁEH-nál közvetíteni, garanciát adni, hogy én vissza fogok jönni. Megígérték neki, hogy megkapom az útlevelet, ennek ellenére a tavasz folyamán, háromszor vagy négyszer újból visszautasították. Erre április végén apám egy nagyon kemény hangú levelet írt egy magas beosztású bécsi ismerősének. Ebben leleplezte azt a propagandát, amely az enyhülés látszatával csalogatja a turistákat Nyugatról, de igazi arca a kulisszák mögött nem változik. A magyar megbízott – írja apám – az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában szót emel a jogegyenlőségért, mindenki számára, Afrikától Európáig, de az ő fia még tizenkét év után sem látogathatja meg külföldön élő családját. Ez az ismerős aztán továbbította a levelet a bécsi magyar sajtóatasséhoz. Csak ezután kaptam Cserhátitól újból egy levelet, melyben azt írja, hogy beszélt az ÁEH elnökhelyettesével, és felelősséget vállalt a visszatérésemet illetően. Most idézem: „Ami őket meghatotta, elsősorban az volt, hogy nem szűntem meg ostromolni a hivatalt ebben az ügyben. König bíboros úrnak az előbb írtam meg, hogy az útleveledet megkaptad. Kedves édesapádnak most már nem írok, hiszen bizonyára már tud az eredményről. Igaz szeretettel ölel: Cserháti, Pécs, 68. június 5-én.” Tehát így született meg a végeredmény, június 13-án kézhez kaptam az útlevelet.
Újra együtt a Vigh család
  Természetesen Hollandiában mentem látogatóba. Arra emlékszem, hogy a családom milyen lelkesen fogadott az amszterdami repülőtéren. Különleges élmény volt először repülni, nagy repülőteret látni. Sokféle összejövetel volt aztán. A szabadságom hat hétig tartott, megmutatták nekem fél Hollandiát. Kézről kézre adtak egymásnak. Ekkortájt már az enyhülés szellemében többen mehettek külföldre tanulni. Szüleim utánjárása révén lehetőséget kaptam egy külföldi ösztöndíjra. Kértem az egyházmegye hozzájárulását, hogy a Nijmegeni Katolikus Egyetem közvetítésével a washingtoni Georgetown Egyetem Kennedy Institute of Ethicsnél kutatóként a témámat kimélyíthessem. Az alábbi választ kaptam: „Hivatkozással a főtisztelendő káplán úr folyó hó 19-én kelt kérelmére, értesítem főtisztelendőségedet, hogy a jelenleg érvényben lévő gyakorlat szerint csak az állami szervek által elismert és jóváhagyott ösztöndíjas állomáshelyekre küldhetők ki ösztöndíjasok, akiknek a személyét a magyar püspöki kar ajánlja. Így főtisztelendőséged egyéni kérelmével kapcsolatban sajnálatomra negatív választ vagyok kénytelen küldeni. Imáimban ajánlottan vagyok… Esztergom, 73. október 29-én, Kisberk Imre püspök, apostoli kormányzó.” 
Vigh Szabolcs útlevélkérelmének elutasító határozata
  De azt megelőzően 1970-ben – König után – legnagyobb meglepetésemre újból elutasították kérelmemet az itt látható indoklással. 71-ben viszont húgom esküvőjére kiengedtek. Majd ismét egy váratlan fordulat következett: 72-ben az öt szocialista országba szóló útlevelet kérelmeztem. Valamilyen apróságot rosszul töltöttem ki az űrlapon, és ezt hazugságnak, félrevezetésnek értelmezték, és öt évre eltiltottak mindenféle kiutazástól. Ekkor írtam egy hosszú föllebbezést az útlevélosztály vezetőjének. Ezek után egy magas rangú rendőrtiszt behívott. A következővel állt elő: „Változtak az idők, már nem vagyunk ellenségek. Olyan embereket pártolunk, mint maga, és én segítek magának, hogy ez az ügy el legyen intézve.” Aztán 73-ban beadtam a hollandiai útlevélkérelmemet. Ekkor megint fölhívott ez a rendőrtiszt, hogy akar velem beszélni. Följött a Pozsonyi úti lakásomba, és letette a szalonasztalra az útlevelet, és azt mondta, hogy volna még egy kis kérése. „Miről van szó?” – kérdeztem. Ha Hollandiában vagyok, akkor tájékoztassam őt arról, amit ott látok. „Arra nincs szüksége magának. Ön sokkal könnyebben és gyorsabban, újságokból és egyéb forrásokból megtudja azt, amit én talán alig ismerek.” De más, ha tőlem kapja meg. „Ne haragudjon, de erre én nem vállalkozom.” Látszott, hogy nagyon meglepődött, de megköszönte, fölállt, és otthagyta az útlevelet. Ezek miatt tehát úgy gondoltam, hogy az én zavaró ügyeim el vannak simítva, és most már meg fogják engedni, hogy külföldön tanulmányokat folytassak. És ezért voltam meglepődve, amikor 73. október végén mégis elutasítottak. Most, utólag, az egyházi ügynökök beszervezésének ismeretében már világos, hogy miután én a tavasszal megtagadtam a titkos együttműködést, ősszel a BM–ÁEH akadályozta meg a tanulmányutat. De más téren is szemmel tartottak. 73-as hollandiai utam után szeptemberben a budapesti papságnak a Központi Szeminárium dísztermében előadást tartottam a hollandiai egyházi helyzetéről. Erről a nagy érdeklődéssel hallgatott továbbképző előadásról „Fekete Mihály” ügynök már október elején részletesen beszámolt a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak szóló jelentésében.
De az ajtót egészen más tette be. Nem sokkal ezután – itt is látszik, hogy ezek párhuzamosan mentek – volt egy esperesi konferencia a születésszabályozásról. A különböző plébániákon dolgozó papok összejöttek egy fejtágítóra. Én is hozzászóltam, és a helyszínen kifejtett álláspontomat felkérésre írásban benyújtottam az espereshez, aki csatolta a konferencia jegyzőkönyvéhez. Legnagyobb döbbenetemre a püspök leiratában rendreutasított, merthogy eltértem a tanítástól. És ezzel indult meg a robbanás. 1974 májusában így válaszoltam a püspöknek: „Én disszertációt írtam ebben a témában, és a teológiai kar engem elfogadott. Több írásom jelent meg egyházilag jóváhagyott folyóiratokban, ahol érvelésemet eddig mindenhol elfogadták. Hogy lehet az, hogy a püspök nem fogadja el?” Ekkor úgy éreztem, ez az a pont, amin föl tudom mérni, hogy van-e még kilátásom arra, hogy Magyarországon tudjak élni, és értelmes munkát találjak, vagy pedig befejeztem. A püspökkel folytatott levelezésből kiderül, hogy állandó tinglitanglival, kegyes mesékkel jobbra-balra tologattak. Személyesen nem fogadott, hanem érdemi válasz helyett 74. július végén újból áthelyeztek. És akkor jutottam arra a konklúzióra, hogy nem akarok tovább itt maradni, ki akarok menni Hollandiába. Mivel magyarázom ezt a püspöki reakciót? Egyrészt én nem dőltem be, nem álltam be a békevonalba, ügynöknek sem tudtak beszervezni, ugyanakkor progresszív hangú pap voltam. Másrészt 71-ben megindítottam egy templomi hitoktatási csoportot, hogy a vasárnapi diákmisékre tematikus anyagot állítsunk össze. Ezeknek köszönhetően bizonyos nevem lett, de mindez a félénk és betokosodott egyházi vezetőknek nem tetszett. A budapesti plébániákon vasárnaponként a kora délelőtti órákban kimondottan az iskolás gyerekek számára tartottak misét. Egypáran káplánok összeálltunk, és azt mondtuk, hogy ez így nagyon kevés. Nincs iskolai hittantanítás, próbáljunk egy olyan tematikát összeállítani, amit normális körülmények között a hittanórán adnánk le, de jelen körülmények között a vasárnapi mise keretébe építjük be. Mindig az volt a probléma, hogy olyan szigorúak az előírások, hogy nem lehet semmit se csinálni. Na, ekkor Rómából is jött egy kis nyitás, amely kimondta: „Azt a vasárnapi misét pedig, amelyen gyerekek jelentősebb számban vesznek részt, úgy végezzék, hogy az a gyermekek pszichológiai adottságainak és a pedagógiai követelményeknek megfeleljen.” Mi azt gondoltuk, hogy ezt kihasználjuk. Hollandiában látott példákból kiindulva létrehoztam egy munkacsoportot, minden héten összejöttünk. Mindig valaki más vállalta a téma kidolgozását, az előírásoknak megfelelően, de sokkal inkább a gyakorlati élethez közelítve. Nagyon jól ment a közös munka, és kidolgoztunk egy négyéves tematikát. Írtunk is róla egy tanulmányt a Teológiában. Gondolkoztunk azon, hogy ebben az enyhülési korszakban ezt könyv formájában ki is lehetne adni. De ez is arra a sorsra jutott, mint a születésszabályozás. 
A diákmisével kapcsolatos tevékenységem nemcsak 1974-ben, de még 1978-ban is szerepel egy-egy rólunk szóló titkos ügynöki jelentésben, pedig akkor már két éve Hollandiában éltem. Még szomorúbb az, hogy Pauka László, aki aktív résztvevője volt a csoportnak, és személyes jó barátom is volt, a kivándorlásom után, 77. február elején úgymond ’öngyilkos’ lett. 76 elején vándoroltam ki, így azt már csak könyvekből tudom, hogy ebben az évben megint volt egy ÁEH-s nyomás a püspökökre, hogy járjanak el azokkal a papokkal szemben, akik az ifjúsággal aktívan foglalkoznak, vagyis ismét megindult a bázisközösségek elleni hajsza. Paukát a Krisztinavárosból elhelyezték, egyre nehezebb helyekre került. Többszörös kérése ellenére sem fogadta őt Lékai érsek, aztán ezt és ki tudja, még mi minden mást nem bírta tovább. Tragikus halála mélyen érintett. Mi egy ’nyitottabb, türelmesebb és szolidárisabb egyházra gondoltunk’.
Történetemből nem iktatható ki, bár ez már nagyon személyes, hogy diákkori barátom, Géza 65-ben kiment Nyugat-Németországba, és ott újból megnősült. Az első felesége, Éva itt maradt két kisgyerekkel, és én mint régi jó barát és lelkipásztor a kapcsolatot továbbra is fönntartottam a családdal. 73-ban fölébredt bennem a szerelem, beleszerettem Évába. De nem mertem elmondani, küszködtem magammal. Mit csináljak? Pap vagyok, nem akarok a nőtlenségi fogadalmam ellen tenni, és kilépni sem akarok. Nem akarok alkalmat adni arra, hogy zsarolhassanak, és beépítsenek. Önmagammal vívódtam. Tulajdonképpen ezt a vívódást tettem mérlegre. Arra gondoltam, ha találok még célkitűzést és támogatást arra, hogy én mint pap tovább tudjak dolgozni, akkor előbb-utóbb a szerelem is elmúlik. De nem kaptam támogatást a papi munkámhoz. És akkor kimondtam Évának, hogy szeretem. Viszont mindjárt hozzá is tettem, hogy „én Magyarországon nem akarok megnősülni, még ha ki is lépek, mert azokkal a terhekkel, amelyeket egy kommunista rendszerben az ember nyakába tudnak rakni, nem akarok egy egész családot megterhelni. Tehát én csak úgy tudok veled továbbmenni – ha téged is érdekel –, hogyha megpróbálunk kivándorolni, és kint folytathatjuk közösen az életet.” És ő igent mondott. Ez volt 74 végén, és 75-ben kértem kivándorló útlevelet. 
Minden ilyen kérelemhez a munkaadónak a hozzájárulása kellett. Viszont ahhoz, hogy egy pap kikerülhessen az egyházmegye kötelékéből, és máshova mehessen, ahhoz nemcsak annak a püspöknek a hozzájárulása kellett, ahonnan elmegy, hanem annak is, ahova érkezik. Tehát gondoskodnom kellett arról, hogy legyen valaki, aki engem Hollandiában átvesz. Ment egy puhatolódzó megkeresés az esztergomi érsektől az utrechti érsekség felé, amire ők azt válaszolták, hogy nincs ellene kifogásuk. Lényegében itt mutatkozott meg Lékai László jóindulata, akit az előző évben neveztek ki az esztergomi főegyházmegye apostoli kormányzójává, hogy ő úgy ítélte, ez elegendő ahhoz, hogy engem elengedjenek. Tehát hozzájárult ahhoz, hogy elhagyjam az egyházmegyét, s így tőlem is megszabadult. Akkor be kellett adnom az útlevélkérelmet, és megint számolnom kellett azzal, hogy: „Végleges külföldi letelepedésre útlevelet kaphat az, aki 55. életévét betöltötte, és szülőjéhez, gyermekéhez vagy házastársához együttélés céljából kíván külföldre távozni.” Viszont a rendelet 4. pontja szerint: „a belügyminiszter az 1. bekezdésben meghatározott feltételek alól indokolt esetben felmentést adhat”. Tehát nekem külön indoklást kellett írnom, hogy egyedülálló vagyok, hogy nehezen viselem az egyedüllétet, a család megközelítése nehézkes stb. Igyekeztem az indoklást sötétre és hatásosra festeni. Végül is 75 októberében megkaptam a hozzájárulást. Ezt követően leadtam egy nagyon jó főbérleti lakást a Duna-parton. Ez hozzátartozott a kivándorláshoz. Rengeteg mindent kellett intéznem, így nem értem rá búslakodni. Tudtam, hogy mit akarok, és akkor abba vágtam bele. Úgy, mint máskor is az életem folyamán. 76. február 20-án ültem föl a Keleti pályaudvaron a vonatra. Kijött a nagybátyám elbúcsúztatni – akkor láttam utoljára. Ő érzelmileg olyan közel állt hozzám, mint egy második apa. 56-tól kezdve minden ügyben mellettem állt, ő volt az, akivel minden problémámat meg tudtam bizalmasan és atyailag beszélni. Nagyon szeretett, és én is nagyon becsültem és szerettem őt. Így nem könnyű szívvel búcsúztam el Magyarországtól. De valami romantika élt bennem, hogy Hollandia a szabadság országa, ott majd a kibontakozás jön. Volt egy nagy optimizmus bennem, hogy ott sokkal jobb lesz. Engem a szolidaritás gondolata tartott Magyarországon, és a kivándorláskor az volt a legfontosabb számomra, hogy ezt hogy tudom lezárni. Az egyik legmegnyugtatóbb érzés az volt, hogy azok a központisták, akikkel szolidáris voltam, és ha a gyakorlatban nem is voltam mindig velük, de lélekben mindig összetartottunk, a félreállításból lassacskán visszakerültek az úgynevezett rendes keretbe. Tehát már nem voltak fűtők, csónakosok vagy sekrestyések. Így már nem éreztem azt az erkölcsi nyomást, hogy cserbenhagyom őket.
Hollandiai életem nagyon gyorsan kezdődött, mert a velem sokat törődő családom több mindent is előkészített. A legfiatalabb öcsém fölfedezte, hogy van egy intézmény, ahol a nősülni szándékozó papoknak adnak tanácsot, segítik őket – mert abban az időben az én esetem Hollandiában eléggé széles körben műsoron volt. Földerítette azt is, hogy van Dél-Hollandiában egy bázisközösség, ahol a tébolygó és utat vesztett emberek, akik szeretik a közösségi életet, együtt lakhatnak. Ezt egy hölgy vezette, és volt ott egy jezsuita páter is. És ugyanebben a faluban volt egy szociális munkahely, ahol én Szent Bernát iratainak és egyéb középkori latin szövegeknek kartotékos földolgozását csinálhattam. Ez egy óriási telitalálat volt! Úgyhogy én két héten belül Bergeykben voltam, egy olyan helyen, ahol nyugodtan gondolkodhattam arról, hogy hogyan tovább.   Tehát megérkeztem Rotterdamba, és március közepén már Dél-Hollandiában voltam. Volt munkám, fölvettek a közösségbe. És persze nagyszerűen, mások között tudtam nyelvet tanulni. A problémámmal nem voltam egyedül, több pap és apáca volt, aki válságba jutott a hivatásában, és egy átmeneti időre odament, hogy eldöntse, mit akar tenni. Ez minden szempontból nagyszerű volt. Több parasztházat modernizáltak úgy, hogy a padláson voltak az egyéni szobák. De engem olyan megértéssel fogadtak, hogy az elején nem a közösségben laktam, hanem egy a faluban élő, a közösséghez tartozó családnál kaptam szobát – ahol gyerekek is voltak –, hogy még közelebbről ismerjem meg a holland családi életet, a nyelvet. Ez a közösség ötven és száz fő között volt. Az én helyzetemben lévők lehettek körülbelül húszan. A közösségben tartottak nyilvános vasárnapi miséket, hogy bárki lejöhessen az akkori Hollandiában modern és előremutató szertartásra. Voltak meghirdetett heti programok is. Ha közöttük akartál élni, akkor azzal kellett kezdeni, hogy egy három hónapos exodus-programot – „kivonulást a társadalomból” – kellett végigcsinálni. Én is részt vettem egy ilyenen. Azon keresztül aztán sok minden szóba került, ami az ember múltjával, problémáival, döntéseivel összefüggött. A mi szemünkkel félig szerzetesi életformájuk volt, tehát közös imádság reggel, és közös étterem, ahol beosztás szerint kellett dolgoznunk vagy rendet tartanunk. Ugyanakkor egy jó részüknek közönséges munkája is volt a faluban. A nyelvtanulás elég gyorsan és jól. Először, azt hiszem, édesanyámtól kaptam egy kazettát, de a gyakorlat által is sokat tanultam, úgyhogy elég hamar olvastam már újságokat. Először ebben a faluban latin szövegeket elemeztem. Aztán néhány hónap elteltével azt kérdezték tőlem, hogy lenne-e kedvem a tilburgi teológiai fakultáson dolgozni. Tehát kihelyeztek az egyetemre –bár továbbra is a szociális munkahelytől kaptam a fizetést –, ahol előálltam a disszertációmmal.
Közbevetőleg el kell itt mondanom, hogy amikor kivándoroltam, lemondtam a magyar állampolgárságról. Úgy döntöttem, hogy ha elmegyek, akkor száz százalékig megyek el. Pontot tettem az itteni életem végére, nem akartam kétfelé lavírozni. Teljesen be akartam illeszkedni a holland társadalomba. A mi családunkban van egy kifejezés, hogy „sőberli” – ez fotel és ágy egyszerre, azt hiszem, a háború előtti időből. Ha valaki ezt is akarja, meg azt is akarja, az olyan „sőberli”. És mindenre, amire valaki azt mondta, hogy „ez is legyen, meg az is legyen”, apám azt mondta: „a fotelágy se nem fotel, se nem ágy”. Ö úgy gondolta: „ha egyszer kivándorolsz, akkor csináld teljesen”. És én átvettem ezt. Eljöttem, ott már nincs semmi keresnivalóm. Nem akarok a jövőben olyan helyzetbe kerülni, hogy kérdés legyen, hogy ide tartozom-e vagy oda. És a történelem utolért, mert Hollandiában most ez az egyik fő téma. Aki itt van, az ne kacsintgasson hátra. Miért van két útlevele, miért van két állampolgársága?  Tehát ekkor már nem voltam magyar állampolgár, igaz, de még holland sem, viszont rögtön megkaptam a letelepedési engedélyt, mert a szüleim garanciát vállaltak értem.
Hogy a munkámhoz visszatérjek, 78-ban volt egy Nemzetközi Katolikus Interdiszciplináris Kongresszus Brüsszelben Population Problems címmel, és arra engem is meghívtak mint a témában szintén jártas valakit. Majd részt vettem egy országos demográfiai kutatási programban, ami már nem katolikus, hanem általános téma volt. A kutatás végén készült egy kiadvány, amelyben meg jelent a cikkem: Vallás, egyház, népesedési kérdés és etika. Ez volt 81-ben. Még nem voltam olyan hosszú ideje Hollandiában, a holland sem ment olyan könnyen, de egy cikket meg tudtam írni, Ebből viszont nem lehetett megélni. Bizonyítani lehetett egy kicsit azt, hogy mihez értek, ki vagyok. De kiderült, hogy én mint megnősült, kiugrott pap a katolikus intézményekben, a teológiai fakultásokon belül állást nem kaphatok az egyházi kritériumok miatt. Voltak jó néhányan a mi fakultásunkon is olyanok, mint én, de olyan döntés született, hogy ezeket a helyeket a jövőben megnősült pap már nem töltheti be, a meglévők ugyan „kihalásig itt maradhatnak, de senki újat”. Ennek oka, hogy a hatvanas évekbeli rövid holland nyitás a római figyelmeztetés után nagyon gyorsan bezárult. Munkaalkalom szempontjából is ez épp egy rossz időszak volt, sok akadémikus állás nélkül volt, láttam, hogy kilátástalan, hogy én az egyetemen egyetemi szintű munkát kapjak. Akkor azt tanácsolták nekem, hogy pályázzak meg a teológiai fakultás könyvtárában egy most megüresedő állást – ez ugyan nem tudományos állás volt, hanem egy alacsonyabb rangfokozatú, de biztos és fix. Elfogadták a pályázatomat, és így kaptam végleges állást 79-ben. Szóval nem voltam könyvtáros, hanem dokumentációs munkatárs. És onnan mentem nyugdíjba. Huszonhárom évig dolgoztam ott. A munkaadóm támogatásával ’84-ben egy továbbképző tanfolyamon szakirodalom-kutatási képesítést szereztem. A munkám pedig részben érdekes, részben viszont száraz volt. Rengeteg üres adminisztrációval járt. Az utolsó években aztán beletanultam a komputerhasználatba. Végül is azt mondhatom, hogy engem nagyon jól fölkaroltak, egyáltalán nem panaszkodhatom. Még 76-ban megkeresett Kozma Gyuri, egy disszidált központista, jezsuita Bécsből, hogy lefordítanék-e egy német imakönyvet magyarra gyerekeknek. Lefordítottam. 1978-ban pedig Boór János – szintén disszidált volt jezsuita – Münchenből, hogy fordítsam le Bernard Häring cikkét a születésszabályozás kérdéséről a Mérleg számára. Mindezek fölébresztették bennem az ambíciót, hogy a szabad világból próbáljak valamit nyújtani az otthon maradottaknak, segítsek abban, hogy a diákmisékről szóló könyvünk megjelenhessen Magyarországon. A legkülönbözőbb személyekkel leveleztem – többek közt írtam Lékainak, egy professzornak a Hittudományi Akadémián és egy bécsi kiadónak –, abban a naiv hitben, hogy én már jó fiú vagyok, az állam nem néz rám rossz szemmel, a megnősült papoknak mindig örülnek. De akármilyen módon próbáltam érvelni vagy közvetíteni, végül minden kátyúba jutott.
A házasságunk, családi életünk jól indult. Egy év után azonban problémák merültek fel. Kezdődött azzal, hogy az otthon maradt nagyszülők állandóan siránkoztak, hogy hiányolják az unokáikat. Aztán az apósom elkezdte ellenem hangolni a lányokat. Ehhez tartozik, hogy még a házasságkötés előtt felkerestem Gézát, aki Heidelbergben professzor lett, és elmondtam neki a tervünket, és hogy én támogatni fogom, hogy a lányaival találkozzon. Gondoltam, hogy ez fontos, főleg a gyerekek és a jó összhang miatt. Megállapodtunk egypár dologban, és a gyerekek tartották a kapcsolatot az apjukkal. Később azonban, ha valami nem tetszett nekik, rögtön azzal jöttek a lányok, hogy „nekünk ide kellett jönnünk, mert ti összeházasodtatok”. Különösen a kisebbik. Még nevelési tanácsadót is bevontunk, de valahányszor megállapodtunk vele valamiben, a kamaszgyerek újból és újból megpróbált minket kijátszani.
Mikor 79 végén az oroszok betörtek Afganisztánba, a holland külügyminisztérium óvatosságra intette a magyar és cseh emigránsokat, akik még nem voltak hollandok, hogy nem tud nekik segítséget nyújtani, ha szülőhazájukba utaznak. Illetve a belügyminisztérium megtörtént esetek alapján figyelmeztetett, hogy azok, akik rendszeresen látogatják a szocialista országokat nagyobb rizikónak teszik ki magukat, hogy megkörnyékezze őket a titkos rendőrség. Egyértelművé vált tehát, hogy kiskorú gyerekeink miattam zsarolás veszélye nélkül nem utazhatnak Magyarországra, amint azt korábban elképzeltük. Sajnos ezt a lányok apja sem értette meg, pedig akkor ő mint menekült Nyugat-Németországban védelmet kapott. De Éva sem tudott a lányaival szemben százszázalékosan mellém felzárkózni. Mint anya – érthető módon – félt, hogy elveszíti őket.
Amikor végleg egyértelművé vált, hogy Éva nem tud elég határozott és következetes lenni, és az élet mindennapos ügyeiben – megállapodásainktól eltérően – ismételten a gyerekei mellé áll, akkor azt mondtam, hogy ebből nekem elég. Végül is föltettem neki a kérdést: ki a fontosabb, a gyerek, vagy én? Szerintem van bizonyos sorrend. És hiába mondta neki mindenki, hogy a gyerekei hamarosan fel fognak nőni és elmennek otthonról, ő nagyon féltette őket. Ezzel lezárult a házasságunk, 81-ben elváltunk. Ez olyan szempontból volt megrázó, hogy annyi energiát fektettem ebbe a házasságba, minden nehéz akadályt legyőztünk, és úgy tűnt, hogy sikerül, de végül mégsem. Éva, akire mindent rátettem, nem állt mellettem, vacillált, és nem tudta teljesen letenni a voksot mellettem. Én viszont nem voltam hajlandó azt a kockázatot vállalni, hogy feleségem Magyarországra utazó gyerekein keresztül próbáljanak beszervezni. Megalapozott feltételezésem utólag beigazolódott, mert egy ÁBTL-dokumentum tanúsítja, hogy a BM csak 1987-ben zárta le a dossziémat.  Dühös voltam rá. De technikailag nem volt probléma, Éva korrekt asszony. Mindent meg tudtunk beszélni, mindent el tudtunk intézni. 
A válás után Tilburgban éltem, és nem akartam búslakodni. A magam módján próbáltam új lehetőséget találni. De sokáig nem sikerült. 1985-ben egy holland barátom születésnapján találkoztam Ingriddel. Sokat beszélgettünk. Aztán szóba került, hogy nagyon szeretném, ha gyerekem lenne. Kiderült, hogy ő is szeretne gyereket. Lassacskán kiderült, hogy szeretnénk összekapcsolni életünk hajóját. Ingriddel, aki nálam tizenhárom évvel fiatalabb, az elképzeléseink, a vágyaink, az igényeink elég közel álltak egymáshoz. Így összeházasodtunk. Ingrid először egy pályaválasztási tanácsadókat kiképző főiskolán szerzett diplomát, aztán szociális munkás főiskolát végzett, és amikor megismertem, egy hágai művelődési ház vezetője volt. Most pedig idősek gondozását szervezi, illetve felnőttoktatási kurzusokat szervez.
Vigh Szabolcs és felesége, Ingrid
                               
Vigh Szabolcs és fia, Péter
  Péter fiunk 87. augusztus 10-én született. Nagyon vidám, jókedvet sugárzó srác. Régóta érdeklődik a zene iránt – először csak furulyázott, aztán szaxofonozott. A zeneiskola tanárai biztatták, hogy többre is képes. Ő nem a humán gimnáziumot választotta, hanem tudatosan reálgimnáziumba ment. Azt mondta, hogy azt az időt, amit latinra, görögre fordítana, azt inkább a zenére fordítja. Persze minden szülői aggódás és bölcsesség megvolt bennünk: hogy a zenésznek nem könnyű a megélhetés stb. Gyerekkorában nagyon sokfelé vittem őt a technikai érdeklődését fölkelteni – de nem harapott rá. Úgyhogy maradt a zene mellett, és ezt mi el is fogadjuk. Nemcsak tiszteljük, hanem támogatjuk is. Volt egy országos pályázat, ahova 2002-ben ő is elküldte önállóan komponált zenedarabját, amely bejutott a legjobb négy közé, és így az amszterdami koncertteremben a január elsejei koncerten lejátszották. A televízió élő adásban sugározta. Ott állt a pódiumon, és olyan boldog volt! Mi is természetesen. Így alakult, hogy ő most az amszterdami Zeneakadémián tanul szaxofont és zeneszerzést. Amszterdamban lakik, és nagyon boldog, hogy ez sikerült neki. Próbálok vagy próbáltam mindent megtenni, hogy jó apa legyek. Hogy megint nagyképű legyek, tudatosan emancipáltan próbáltuk nevelni Pétert. Születésétől kezdve heti négy napot dolgoztam. Egy napig én foglalkoztam vele, egy nap Ingrid volt vele, így Péter csak három napig járt bölcsődébe. És később is nagyon szívesen és nagyon tudatosan csináltam mindent, ami a nevelésével függött össze. Mindenhonnan azt hallottam, hogy milyen könnyű két nyelven fölnevelni egy gyereket. Én megpróbáltam, amikor Péter még egészen kicsi volt, de nem tudtam elviselni, hogy a mamája más nyelven szólítja meg őt, mint én. És ezért föladtam.
Vissza kell lépnem egy kicsit a múltba. Én voltam többek között az, aki 56 után nagyon aktívan próbáltam egy kurzusösszetartást fenntartani, hogy jöjjünk össze évenként, rendszeresen. És ők ezt megtartották. Most is rendszeresen összejárnak, és engem is mindig meghívnak. Tehát nagyon is értékelnek. Viszont úgy érzem, hogy – a kifejezés nagyon rossz, de most nem tudok mást használni – kinőttem közülük. Nemcsak az ő érdeklődési világuk, de a normarendszerük is más, mint ami az enyém lett. Például ha én valamit a mai szemszögből kimondok, akkor ők meghökkennek, aztán tiszteletből hallgatnak. Ez mindenképpen éreztet egy bizonyos határt. De ez csak akkor van, hogyha egy kicsit mélyebbre megyünk. A mindennapi találkozás szintjén nagyon kellemes és kedves a barátkozás, de elég kevés a közös témánk. Mert ha én a közös témát a magam oldaláról világítom meg, az annyira idegen abban a világban, amiben ők élnek, hogy azt jobb nem érinteni. Az én életvitelem és a gyakorlati felfogásom sok esetben hasonló ahhoz, amit ők teljesen elutasítanak, tehát inkább hallgatok, mint hogy a minimális kapcsolatot ezzel elrontsam, hogy én is veszélyes idegen legyek.
Nekem ma az elképzelésem az, hogy egyházi közösséghez tartozni azt jelenti, hogy az ember ott otthon érzi magát, oda szívesen megy, és visszhangot kap. Ilyen környezetet én nem találtam. Úgyhogy nem járok rendszeresen templomba, de időnként elmegyek vagy elmegyünk. Formálisan nem szakítottam az egyházzal, de eléggé eltávolodtam – nem a szemlélettől, hanem a formális kötelezettségektől inkább. A hitem megmaradt. A feleségem viszont nem hívő. Ez egy olyan tény, amit kölcsönös toleranciával tudomásul vettünk. Ez egy igen fontos bázis. Viszont az életvitelemben ezzel a ténnyel is számolok. Nem akarok például olyan liturgiákat erőltetni, amelyek nem jelentenek sokat. Egy aktív hívő partnerrel hamarabb elmennék egy olyan vasárnapi misére, ami nem egészen tetszik, de egyedül nem megyek el. Én kezdeményeztem, hogy Péter legyen elsőáldozó, hogy kapjon hitoktatást, hogy kapja meg azokat az értékeket, amiket én is értéknek tartok – de nem forszíroztam, hogy maradjon katolikus. Elég ritkán beszélgetünk ilyen kérdésekről. De amikor ezek a témák szóba kerültek, akkor jólesett, hogy erről is tudunk eszmecserét folytatni. De már nem úgy, mint amikor én harminc évvel ezelőtt befejeztem a papságot. Azóta sok mindenben változtam. Úgy érzem, sokkal nyitottabb és türelmesebb és sokrétűbb elképzelésem van a vallás és az ember viszonyáról és annak a gyakorlásáról is. Megértem, hogy a piramis jellegű, szigorú egyházi struktúrákban is van jó, de én azt nem támogatom, és azzal nem tartok együtt. Elfogadom a feleségemet úgy, ahogy ő gondolkozik. Ez a toleráns vonal Hollandiában, és én nagyon is megszoktam, hogy sokféle vélemény lehetséges, és hogy tudjuk egymást értékelni és elfogadni és becsülni. Ennek a toleranciának nálam valószínűleg mélyebb gyökerei vannak, de Hollandiában tudott igazán kibontakozni. Én majdnem egészen az emigrálásig abban hittem, hogy egy jól összetartó, egységes szervezetnek vagyok az igehirdetője, aki arról van meggyőződve, hogy a mi elképzelésünk teszi igazán jóvá a világot – minden területen. Ebből aztán egyre jobban kinőttem. Ma már úgy látom, hogy a világ sokrétű, gondolatban, hitben és a gyakorlatban is. És ennek a sokféle mozaiknak kell utat keresni, hogy együtt is tudjon élni, és együtt is tudjon sok mindent csinálni. És ez nem egyszerű dolog, de úgy látom, hogy jó út.
Találtam egy társaságot, akik egyszerű emberek, nagyrészt nem is értem őket, tájszólásban beszélnek, sokszor alig tudom fölfogni, amit mondanak. De minden héten nagyon szívesen egy napot együtt biciklizek velük. Van aztán másféle baráti kör. A kint élő magyarokkal időnként összejövünk. Az a társaság is egyre idősebb lesz. Én még inkább a fiatalabbak közé tartozom. Leginkább a feleségem baráti, ismeretségi körével járunk össze.
A magyarokat nagyon szívesen fogadták 56 után, és azt hiszem, a magyarok nagyon jól beilleszkedtek. Én egy kicsit kilógok, később jöttem, és nem tudtam fölépíteni azt az értelmiségi karriert, amit azok tudtak, akik húsz évvel korábban érkeztek. Aki odaérkezett mint diák, és otthon orvosnak vagy mérnöknek, vagy ügyvédnek, vagy közgazdásznak tanult, az ment tovább azon az úton, amit elkezdett. (Persze nagyon sok szakmunkás is érkezett, de róluk most nem beszélek.) Nekem több hátrányom is volt: az egyik, hogy nem volt olyan szakmám, amiben tovább tudtam volna menni, és még csak az se volt, hogy zenész vagyok magyarul, és aztán zenélek hollandul. Én nagyon sokféle állást megpályáztam, de nem sikerült. A nyelv volt a fő akadály. A másik pedig, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor végleges állást kerestem, eleve rossz helyzetben voltak az egyetemi végzettségűek. Munkanélküliség volt. Így lettem könyvtáros, dokumentalista, és ott jól éreztem magam. De ha szívem szerint választhattam volna pályát, nem ezt választottam volna. Gondolkoztam azon, hogy szociális akadémiát végzek a szociális munkához. De azt megértették velem, hogy az én nyelvkészségem soha nem lesz olyan, hogy az egyszerűbb embereket könnyen megértsem, és főleg azt, ami a sorok között van – tehát erre nem leszek alkalmas. Ezt tudomásul kellett venni. Ötvenkét évesen egy második házasságot elkezdeni, gyereket fölnevelni stb., megint adott annyi feladatot. Illetve tudatosan eldöntöttem, hogy fő célom a család, a gyerekem. A többi nem annyira érdekes. Kereseti lehetőségre szükség van, és hála Istennek, jó munkám volt. A karriert meg leírtam.
Mióta nyugdíjas vagyok, és a fiam iskolájában sincs már feladatom – korábban a szülői munkaközösségben tevékenykedtem, majd a gimnáziumi könyvtárban önkéntes munkát vállaltam –, egy huszonnégy órás SOS-telefonszolgálatnál teljesítek önkéntesként rendszeresen szolgálatot. Van egy mindenki által elérhető telefonszám, amelyről mindenki tudja, hogy ez kölcsönösen névtelen és bizalmas, és akárki akármilyen problémával megkereshet minket. Éjszaka és hétvégén még az ifjúsági és a szociális gondozás is hozzánk tartozik – nekik akkor nincsen hivataluk. A mi feladatunk az, hogy kiszűrjük, krízisproblémáról van-e szó, vagy pedig hangulati gondról, ami beszélgetéssel is orvosolható. Ha viszont komoly problémáról van szó, akkor tudjuk mozgósítani a szakembereket.
Mivel én itthon aktív voltam, és sok – hogy úgy mondjam – harcostársam maradt itt, nagyon érdekelt, hogy hogyan alakul a helyzet. Drukkoltam nekik, hogy sikerüljön. Szemmel tartottam, ha nem is minden részletében – hiszen akkor más központi célok voltak az életemben, egy fiatal gyerek és a család és egyebek –, de folyamatában. Emlékszem, nagy föllélegzés és öröm volt, amikor a 89-es folyamat kibontakozott, és végül is eredmény született. Emlékszem az első lépésekre, a kempingezőkre a követségen meg a határon, és hogy a keletnémeteket átengedték Sopronnál. És akkor a berlini fal ledőlt. Éppen édesanyámnál voltam, amikor Ceauşescu összeomlott karácsony előtt, akkor szinte fölugrottam örömömben. Pesszimista voltam. Nem nagyon bíztam abban, hogy a szovjet impérium igazából föladja a kelet-európai országokat. Nem voltam politikai jós vagy elemző, és annyiszor volt már csalódás, hogy én nem láttam olyan szempontokat, amelyek nagyon biztatóak lettek volna arra nézve, hogy itt döntő változás lesz – ami mégiscsak megtörtént. Ezért aztán nagy örömmel jöttünk hárman, Péter fiammal együtt, aki még nem volt hároméves. Még élveztük a réginek és az újnak az előnyeit. Szabadság volt, de ugyanakkor még régi árakon tudtunk egy villát bérelni Leányfalun, és bejártuk a régi kirándulóhelyeimet. Az egy nagyszerű élmény volt számomra, hogy Magyarország fölszabadult. Annak idején beleadtam magamat az egész ügybe, mindegy az, hogy mit csináltam, de az volt számomra a fontos, hogy Magyarországon legyen szabadság és demokrácia. És ez most sikerült. Ez mérhetetlen nagy örömmel töltött el. 
 
« Vissza a listához
Kovách Erzsébet az őt gondozó széki asszonnyal
Készítés időpontja: 
2011
« Vissza a listához
Kovách Erzsébet Nagyszékelyben
Hely: 
Nagyszékely
Készítés időpontja: 
2010

Oldalak