Jelenlegi hely

Státusz: 
« Vissza a listához
Bálint György általános iskolásoknak tart foglalkozást
Hely: 
Budakeszi
Készítés időpontja: 
1990
« Vissza a listához
Bálint György harmadik feleségével, Antóniával
Hely: 
Budapest
Készítés időpontja: 
1999
 

Molnár Mihály 1922-ben született Békéscsabán, gazdálkodó családban. Általános és középiskolai tanulmányait Békéscsabán végezte, majd 1944-ben Budapesten jogi diplomát szerzett. 1944 nyarán nem tett eleget a bevonulási felhívásnak, 1945 februárjában viszont önként jelentkezett az új magyar hadseregbe a náci Németország elleni harcra. Augusztusban belépett a kommunista pártba. 1945–1948 között Békés, majd Zala megyében volt jegyző. 1948-ban átigazolták az MDP-be, de néhány hónappal később koncepciós váddal kizárták. Egy ideig szülei gazdaságában volt segítő családtag, majd miután apját kulákká nyilvánították, földjét széttagosították, bérelt földön önálló gazdálkodásba fogott. 1952-től a Szarvasi Vágóhídi Vállalatnál, majd a Békéscsabai Kézműipari Vállalatnál dolgozott könyvelőként. 1956-ban munkahelye munkástanácselnökévé, valamint a békéscsabai városi munkástanács elnökhelyettesévé választották. 1957-ben első fokon három év börtönbüntetésre ítélték, 1958-ban másodfokon büntetését egy évre mérsékelték. Szabadulása után segédmunkás, majd fordító és belső ellenőr volt Budapesten. 1983-ban nyugdíjba ment. 1992-ben a Független Demokratikus Magyarországért Emlékéremmel tüntették ki. 2002-ben halt meg.

Molnár Mihály
Apám nagyon értette a dolgát, az állattenyésztést, a növénytermelést, és méhészkedett is. A gyakorlatban szerezte meg a szaktudását, de kapcsolatban állt szakképzett agráremberekkel, ispánokkal, uradalmiakkal. Az árvizek ellenére is fejlesztette a gazdaságát. Volt például cséplőgépünk, traktorunk, amerikai, McCormick gyártmány. Később lett – ma már muzeálisnak tűnő – kévekötő és aratógép is, így a szántási, aratási, cséplési munkákat magunk végeztük. Voltak alkalmazottak is, egy béres, esetleg kettő, egy gépész és kisegítő, összesen legfeljebb öt személy. Én is elsajátítottam a mezőgazdasági ismereteket, de sohasem vonzott ez a munka, noha egy ideig segítő családtag voltam.
Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett. A felvételi előtt bizonyos kiegészítő tárgyakat kellett tanulnom, amik nem szerepeltek a gimnáziumi tananyagban, például ábrázoló geometriát. 1940 őszén került sor a felvételire Pesten, a Ludovika Akadémián. Nem tetszett az ott tapasztalt katonai drill, távol állt tőlem. A kötelező levente-foglalkozásokat is utáltam, ahol primitív őrmesterek ordenáré módon egrecíroztak. A felvételin tulajdonképpen megbuktam, mégpedig tornából. Magasugrásnál leütöttem a lécet, és távolugrásban sem teljesítettem jól. De nem bántam. Gyorsan dönteni kellett, hogy ne veszítsek évet. Jelentkeztem a jogra, oda felvettek, bár jobban érdekelt volna a lingvisztika. Mint említettem, kétnyelvű voltam, a gimnáziumban tanultam latint, németet, angolt, majd elkezdtem az olasz nyelvet, amit aztán Budapesten fejeztem be felsőfokú nyelvvizsgával. Mint egyetemista még a francia nyelvet is tanultam három éven keresztül. Az egyik vakációban az ógöröggel is foglalkoztam. Majd magánszorgalomból elkezdtem tanulmányozni a szomszéd nyelveket, a csehet, a románt, a szerbet és a horvátot. Amikor a rendszer 45-ben megváltozott, megismerkedtem az orosszal. Ha nem kellett volna hirtelen döntenem, filozófia vagy nyelvi szakra megyek, akár finnugor nyelvészetre, akár szlavisztikára. Pályatévesztéssel indultam, amit aztán később nem tudtam korrigálni.
Tavaly ünnepelte Békéscsaba a betelepítés 275. évfordulóját. 1718-ban volt a betelepítés. Harruckern György, a Habsburgok udvari szállítója a törökök által elpusztított területekre szlovákokat, németeket telepített be, akiknek az utódai aztán vagy asszimilálódtak, vagy úgy-ahogy megmaradtak. Ha jön valami notabilitás Szlovákiából, Budapest után mindig Békéscsabára vezet az útja, mert ott még most is sok szlovák él.
 
A békés megyei szlovákok nagygyűlése 
Magyar Világhíradó 765. 1938. október
Filmhíradók Online
 
A nagyszüleim természetesnek vették, hogy ők is, és az ismerőseik is szlovákul beszélnek. Emlékszem, hogy vasárnap kint üldögéltek a ház előtt, és ha ismerősök jöttek, szlovákul szólaltak meg. Ha én is ott voltam, mondták, hogy a gyerek is tud, csak nem beszél. Úgy látszik, ezt fontos volt mintegy megmagyarázni. Húsvétkor locsolni jártam a nagymama két testvéréhez, ők is szlovákul beszéltek. Én mindent szépen megértettem és magyarul válaszoltam, ők is megértettek engem. Olykor korholtak, hogy miért nem szólalok meg szlovákul, de nem volt belőle probléma. Akkoriban a városházán is nagyon sokan tudtak szlovákul. A polgármester nem, mert az nem odavaló volt, de a hivatalnokok igen. A tanyasi ember nem is tudott jól magyarul. Ha bejött a tanyáról adót fizetni vagy valamit elintézni, szlovákul diskuráltak, függetlenül attól, hogy volt-e rá valamiféle nemzetiségi törvény. Nem érzékeltem, hogy problémát okozott volna, ha valaki az utcán szlovákul beszélt. A templomban szlovák nyelvű istentiszteletek voltak. Az egyház ügyelt rá, hogy szlovákul tudó papokat telepítsen oda. A nagyapa is szlovák istentiszteletre járt naponta a Nagytemplomba, a rézkötésű, csatos imakönyvét mindig ott tartotta. Nagymama viszont csak vasárnap meg ünnepeken ment templomba. Szlovák egyházi kiadványok is voltak. Emlékszem, gyerekkoromban az Evangélikus Híradó, az Evanjeliky Hlásnik járt nekünk, havilap volt, Luther Márton képével.
A szüleim olyan hívők voltak, mint az emberek nagy része: a gyereket megkeresztelik, temetéshez hívják a papot, de ami közte van, nem nagyon gyakorolják. Anyám nagy ünnepeken elment templomba, de nem volt bigott vallásos, apám meg pláne nem. Engem nem befolyásoltak, és nem is lettem vallásos. A metafizikus dolgok nem tudják lekötni a gondolkodásomat. A gimnázium nyolcadik osztályáig vasárnaponként kötelező volt csoportosan istentiszteletre menni az Evangélikus Kistemplomba. Az érettségi előtti többhetes felkészülési időszakban viszont fel voltunk mentve e kötelezettség alól. Mondtam is az osztálytársaimnak, hogy most vagyok utoljára templomban. Így is lett. Hetvenegy éves vagyok, és a templomba úgy lépek be, mintha egy műemléket látogatnék, istentiszteleten nem veszek részt. Ha néha elkísérem a feleségemet, aki lengyel lévén, buzgó katolikus, ott elidőzöm valamennyit, de a megtérésnek, a magába szállásnak semmiféle jele nem mutatkozik nálam, és nincs is hiányérzetem miatta. Ebből a szempontból kiegyensúlyozottnak érzem magam. Szigorú erkölcsi elveim vannak, és véleményem szerint az erkölcs és az egyház két kategória. Egy ateista lehet nagyon szigorú erkölcsű. Ami az ateizmust illeti, nem fejtek ki propagandát, se pro, se kontra. Magánügynek tekintem, és békésen együtt élek ilyen, olyan, amolyan vallásúakkal meg nem hívőkkel. Nem is érdekel a dolog, csak ne ártson a másik embernek.
Az osztálytársaim közül nem volt senki, akivel rosszban vagy ellenséges viszonyban lettem volna. 1940-ben érettségiztünk, és máig tartunk találkozókat a gimnáziumban. 1950-ben volt az első, aztán ötévenként, az utóbbi időben pedig háromévenként találkozunk. Ennek az osztálynak egyik sajátossága talán az, hogy faji megkülönböztetések nem voltak. Ez nem mindenütt történt így. Az osztálynak talán a negyede zsidó fiú volt. Én az egyikük mellett ültem, aki arrafelé lakott, mint én, és általában együtt mentünk haza az iskolából. A zsidó ünnepeken ők nem jártak be, és a leckéért hozzám jöttek a lakásra. Kifejezetten jó kapcsolatban voltunk. Néhányukkal a mai napig is, például Lőcsei Palival. Voltak az osztályban olyanok is, akik egy kicsit jobbra húztak, de egyiküknél se jelentkezett olyan szélsőség, amit a nyilassággal tudnék jellemezni. Jó emlékeket őrzök a gimnáziumi tanárokról is, sokat tanultam tőlük, jó alapokat adtak.
 
Volt egy húgom, és született még két öcsém, akik korán elhunytak. Az egyik csecsemőkorában, a másik néhány évesen, torokgyíkban. Ez nagyon lesújtotta a szüleimet. Én akkor még kicsi voltam, maradandó nyomot nem hagyott bennem, a húgom halála viszont igen. Ő bejárt hozzám a gyulai börtönidőszakomban. Kilenc évvel volt fiatalabb nálam, nagyon aktív, verseket írt, egy kis színdarabot is csinált, amit előadtak a gimnáziumi önképzőkörben. Nyomtatásban is jelent meg verse. A Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumba járt, majd könyvtáros lett. A férje, Tibori János, a tanára volt, még az érettségi előtt megházasodtak. Egy gyereke van, Tibori Timea, ő Budapesten él. A húgom tüdőrákban halt meg a szabadulásomat követő évben, 1959 októberében. Nagy csapás volt számomra, pótolhatatlan veszteség, amit máig érzek. Olyan valakit veszítettem el, aki teljesen megértette a gondolkodásomat. Sokan voltak a temetésén, mondhatom, hogy nagy tömeg, ami fiatal korának és közéleti szereplésének is szólt. Olyanok is eljöttek, akiktől nekem akkorra már elváltak az útjaim, mert ellenforradalmárnak minősültem. 
A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Nem kellett felvételizni, csak az érettségit tanúsítani. Abban az időben létszámkorlátozás volt a numerus clausus miatt. Már megjelentek a zsidótörvények, a 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, igazolni kellett, hogy a négy nagyszülő közül egyik se zsidó származású. Az én esetemben ilyen kizáró körülmény nem állt fenn, felvettek, sőt még bizonyos ösztöndíjat is kaptam, mivel kitüntetéssel végeztem, és az ötven holdat nem vették olyan vagyonnak, ami az ösztöndíjat kizárta volna. Négy éven keresztül rendszeresen tanultam és bejártam az egyetemre, nem úgy, mint az úgynevezett mezei jogászok, akik csak a vizsgákra mentek be. A kollokvium nem volt kötelező, csak ajánlatos, mert a szigorlatoknál előnynek számított. Az előírt szigorlatokat egy kivételével jelesre tettem le. A kereskedelmi és váltójog vizsgán múlt, hogy nem lettem sub auspiciis gubernatoris, tehát kormányzógyűrűs diplomás, hanem summa cum laude fokozattal végeztem. Az egyetemen az akkori élvonalbeli jogi meg gazdasági kiválóságokat volt módom hallgatni. Sőt a jogbölcseletnél Moór Gyula professzor mellett adjunktusi teendőket láttam el. Jó kapcsolatom volt Szandtner Pállal, a politika professzorával is, aki azt ajánlotta, ha végeztem, helyezkedjek el az egyetemen, a gazdasági részen, de végül nem lett belőle semmi. A professzorok könyveit máig őrzöm, olyan is van, amelyiket olykor előveszek és belelapozok. Például Moór Gyula jogbölcseleti könyvét, amelyben egy egész fejezet foglalkozik a marxizmus filozófiájával és gazdaságelméletével. Tulajdonképpen ott ismerkedtem meg ezekkel a kérdésekkel, mert a Horthy-időben nem tanították az iskolában, csak az egyetemen. Megvan egy csomó egyetemi jegyzetem is, amelyek Püski Sándor kiadásában jelentek meg. Püski a Szerb utcai kis boltjában, az egyetem jogi karával szemben, különböző jegyzeteket is árult, például jogbölcseletet, pénzügytant, politikát. Az egyetemi előadásokat – akkoriban még nem lévén magnó – gyorsírással lejegyezték, és kőnyomatos kiadásban megjelentették. Ha a professzornak nem volt saját könyve, ezek szolgálhattak alapul a felkészüléshez. Természetesen én jegyzeteltem az előadásokon. 
Albérletben laktam, mégpedig váltogattam az albérleteket. Abban az időben nem volt nehéz szerezni. Hazamentem vakációra, és amikor visszajöttem, találtam újat. Több helyen laktam. A legjobban Fischer Adolféknál éreztem magam a Horthy Miklós úton. Egy műegyetemi hallgatóval laktam együtt a harmadik emeleten egy utcára néző kis szobácskában, ahova a fürdőszobán keresztül lehetett bejutni. Fischer néni nagyon aranyos volt.1944 húsvétján hazautaztam vakációra, és táviratot kaptam Fischeréktől, hogy azonnal jöjjek fel, mert őket kiköltöztették, a holmim ott maradt a lakásban, menjek értre. Mindjárt indultam. Ők még ugyanabban a házban voltak, talán még ugyanazon az emeleten is, de több zsidó famíliával összezsúfolva. A gettózás azután következett. 1945 után valami miatt fent jártam Budapesten, bementem a házba, ahol a Fischer helyett más név volt kiírva, semmit sem tudok róluk. Az egyik kollégám fogadott be néhány hónapra, aki a Sövény utcában lakott az édesanyjával. Ez március 19. után történt, amikor a nácik már bevonultak. Nem szerettem a hitleri társaságot és magyarországi követőiket sem. Az egyik imrédista beállítottságú korábbi albérlőtársammal nagy vitáink voltak. Főleg akörül, hogy egyesek túlzottnak találták a zsidók gazdasági térhódítását és a visszaszorításukat kívánták, mások meg liberális elgondolásból úgy voltak, hogy a diszkriminálásuk sérti az állampolgári egyenlőséget. Az utolsó időben, 44-ben az is megtörtént, hogy a turulosok, a Bocskai-sapkások azzal jöttek be az egyetemi tanterembe, hogy a zsidók hagyják el a termet. Ez a maroknyi hangadó társaság a német bejövetel után úgy érezte, hogy nekik minden megengedett.
1933 óta, vagyis tizenegy éves koromtól naplót vezetek. Akkor kezdtem, amikor cserkész lettem. Eleinte naponta írtam, ákombákom betűkkel. Később sem tudtam megszabadulni a naplóírástól, szenvedélyemmé vált. Általában hetente írtam, hétfőtől vasárnapig összefoglalva, mert nem történt mindennap megörökíteni érdemes valami. Azóta tulajdonképpen mindent rögzítettem – annak a húsz hónapnak a kivételével, amit utólag visszaemlékezésként leírtam. A hosszú idő alatt nyilván változott a napló stílusa. Egy gyereknek más a fontos, mint annak a fiatalembernek, aki illúziókat táplál a kommunizmust illetően, és más annak, aki kiábrándulttá és szinte cinikussá válik. Mást-mást találnak megörökítésre méltónak. Feljegyeztem, ha valahova utaztam, ha túrán vettem részt, ha erre mentünk, arra mentünk, ezt láttuk, azt láttuk. Megörökítettem a Történelmi Igazságtétel Bizottsága közgyűléseit is, elég részletesen.
Kifejezett politikai, pártpolitikai felfogásom nem volt. Nem tartoztam sehova. Még a Vitézi Rendhez sem, noha apám után mint várományosnak a Budapesten töltött négy év alatt feladatom lett volna jelentkezni náluk, és eljárni a rendezvényeikre, de nem tettem. Egyszer elmentem az ajtóig, de visszafordultam. A négy év alatt semmiben sem vettem részt. Ebben az is szerepet játszott, hogy a leventénél uralkodó katonai drill fényévnyi távolságra állt tőlem. Az apám mondogatta is: nem tudom, honnan vette magát ez a gyerek. Ebben száznyolcvan fokos eltérésben voltunk, bár a túlzásokat ő is elítélte. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át, ha felvesznek a Ludovikára. A Horthy-katonaságban követelmény volt a keménység, de az én gondolkodásomba nem fért bele. Olyan újságokat olvastam, amelyekre ma azt mondanánk, hogy polgári baloldali. Még véletlenül sem azt, ami közép, vagy jobb, vagy pláne szélsőjobb, azokat szennylapoknak tartottam. A nagyszüleim még emlékeztek a 19-es kommünre. Emlékszem, hogy nagyapát csitítani kellett, amikor megváltozott a rendszer, mert neki 19-et idézte. Rossz emlékei voltak róla, azt hiszem, őt, mint gazdát, túsznak vitték. Nekem nem volt előképem, ehhez nem kaptam muníciót az iskolában. A fehérterrorról hallgattak, a Horthy-rendszerben nem lehetett róla beszélni. A vörös terrorról talán lehetett valamit, de csak érintőlegesen, a legújabb korral alig foglalkoztak.   
1944 nyarán hazakerültem Gyulaváriba, a tanyára. Közeledett a front, augusztus vége felé már ágyúdörgést hallottunk a túloldalról. Ott nem változott a román határ. Olyan plakátok jelentek meg, hogy a leventék vonuljanak be. Én nem voltam katona, mint egyetemistát felmentettek, évekig kaptam a halasztást, s ily módon megúsztam a második világháborút. Ekkor viszont már nem úszhattam volna meg, de nem mentem. Az szolgált ürügyül, hogy kint, a tanyán nem tudok róla. Habár a nem tudás nem mentség. Sokan elmentek, és bizony rosszul jártak. Én ezt megúsztam, mert 1944. október 6-án a keleti rész felszabadult. Ma is nyugodtan mondom, hogy felszabadult. Október 15-én az országban változás állt be, a legitim rendszert Szálasi, a nemzetvezető testvér uralma váltotta fel, mi viszont nem estünk bele, nálunk október 6-tól a szovjet katonai igazgatás időszaka következett. Október 6-a után a románok fosztogatni kezdtek. A földünk közvetlenül a román határig nyúlt. Azért is osztották ki ezt a területet vitézi telkeknek, hogy a honvédők majd helytállnak a végeken. Apám nem volt otthon, a Székelyföldön sorozott, később a Vajdaságban. Ő vonult, ahová parancsolták, később Ausztriából, az amerikai zónából tért vissza. Csak anyám volt otthon, az apám öccse és az ötfős személyzet. A román katonák egy nap terepszemlét tartottak, majd másnap jöttek rabolni. Nagy kifosztást csináltak, megvan a lista. Állatokat hajtottak el: lovakat, marhát, disznót. Az evőeszközt fiókostól vitték el, évekig emlékeztetett rájuk a fiókhiány. Elvitték a távcsövet, a fényképezőgépet, az egyik hangszeremet. Szóval, ami tetszett nekik, azt mind pakolták és vitték. Ezért nem volt kárpótlás. 
Anyám aztán úgy tudta összeszedni magát, hogy még az inflációs időben kifizette az adósságot. Mert nemcsak az árvizek miatt voltunk nehéz helyzetben, hanem az is közrejátszott, hogy az anyai nagybátyámnak volt egy szerencsétlen vállalkozása, amelyben az apám meg az anyai nagyszüleim vállaltak kezességet. Emlékszem, gyerekkoromban mindig adósságokról volt szó, jelzálog, váltó, ezeket kellett nyögni, meg óvatolás, hosszabbítás, ez nehezedett rá a család életére. Anyám rendezte az adósságokat. Azon kívül az apám méhészkedéséből szerzett pénz tette lehetővé, hogy részben pótolni tudjuk, amit a románok elvittek. A méz kincs volt akkoriban. Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott. Ezután úgy döntöttünk, hogy Békéscsabára megyek, ami távolabb esett a határszéltől, meg gondoltam, ott nagyobb az embertömeg, oda nem merészkednek a románok. Aztán egy orosz őrjárattal megállították a román betöréseket. Anyám ott maradt egyedül a személyzettel. Mivel tőlünk elvitték a marhákat, a nagybátyámtól viszont nem, az övét behajtottuk Békéscsabára. Gyula és Békéscsaba között olyan területen mentünk át, amelyik a friss harcok nyomát mutatta. Helyenként vérnyomokat láttunk, és az a szag is megmaradt az emberben emlékként. A húgom is a nagyszülőknél volt már akkor. Békéscsabán újabb orosz csapatok vonultak át, azok már foglaltak. Dörömböltek, bejöttek, és ha valami tetszett nekik, óra stb., elvitték. Nekünk szerencsénk lett annyiban, hogy hozzánk egy ukrán műhelycsapat, masztyerszkaja költözött be. Kocsijuk volt, reggel elmentek valahová dolgozni, este jöttek vissza. Lefoglalták a helyet, és a jövő-menő csapatok már ki voltak onnan zárva. A két utcai szobából az egyiket birtokba vették, és hatalmas dáridókat csináltak. A nagymamát bábuskának nevezték, nagyapát gyéduskának, hozták a kocsijukon a libákat – azokat valaki siratta –, és mondták a nagymamának, vágja le, főzze meg. Bennünket is meghívtak. Nagyapát – mint időset – kellő tisztelettel a főhelyre ültették. Tanultam tőlük oroszul. Az egyik cirill betűkkel leírta a nóták szövegét, és velük együtt énekeltem. Ha bort hoztak valahonnan, ment a nagy mulatozás. Így telt 1944-ben a negyedik negyedév. Amikor ezek elmentek, kicsit nehezebbé vált a helyzet, mert az utánuk jövők rámoltak, elvittek ezt-azt. Nem lehetett mit tenni ellenük, azt csináltak, amit akartak. Örülhetett az ember, ha nem erőszakoskodtak, és megúszta kisebb tolvajlásokkal. 
Közben december 22-én megalakult a debreceni kormány. Láttam a készülődést, mert abban az időben bejártam a Kisgazda Egyletbe, a kisgazdapárthoz. Nem párttagként, csak mert az egyletbe járt a nagyapa meg két gazdálkodó fia is, és ez az épület lett azután a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt székháza. Ezen kívül szerveződött még négy párt: a Szociáldemokrata Párt a régi szocdemekből; az új párt, a Magyar Kommunista Párt; a Nemzeti Parasztpárt, amely az agrárproletárokat foglalta magába, és volt még a kis létszámú, polgári rétegeket tömörítő Polgári Demokrata Párt, a kiskereskedők, kisiparosok pártja. Békéscsabán a legerősebb a kisgazdapárt volt. Ezt az 1945-ös választások is megmutatták.
 
Választási agitáció 
Heti Hírek 8. 1945. október
Filmhíradók Online
 
Három településen, Gyulaváriban, Dobozon és Tótkomlóson viszont kommunista párti többség lett. Békéscsabán egy nyomdász szervezte a kisgazdapártot, de általában gazdálkodókból verbuválódott. Bementem hozzájuk, mert nem volt mit csinálnom, még nem indult meg az élet. Segítettem a tagnyilvántartásban, meg megbíztak ezzel, azzal, közben beszélgettünk. Gyöngyösi János, a debreceni kormány külügyminisztere békéscsabai volt, ő is a kisgazdapárthoz tartozott. Békéscsabáról is mentek küldöttek Debrecenbe, ahol a református kollégium oratóriumában volt az a bizonyos történelmi jelentőségű esemény, amikor megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés. A másnap megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormány elfogadta, hogy Magyarország a szövetséges hatalmak oldalán bekapcsolódik a náci Németország elleni harcba. 1945 februárjában Békéscsabán is megjelentek a toborzó hirdetmények. Nem is tudom, milyen indíttatásból, bizonyára azért, mert nem szerettem a nácikat, elmentem a városházára, jelentkeztem katonának, és márciusban megkaptam a behívót. A szegedi 5. hadosztályba kerültem, amelynek egy része önkéntesekből állt. A reguláris katonaságból is többen inkább azt választották, hogy hadra foghatók legyenek a náci Németország ellen, mint hogy hadifogolyként kivigyék őket Szibériába. Amikor bevonultam, ott voltak a régi katonák és a hozzám hasonló zöldfülűek is, akiket ki kellett képezni. Egy darabig Békéscsabán voltunk. Engem már az elején kiszemeltek századírnoknak. Eléggé lezseren kezelték a dolgot. Estére hazamehettem, és másnap korán reggelre kellett visszamenni, mintha valami munkavégzés lett volna. Akkor váltott komolyabbra a dolog, amikor kivezényelték az ezredet. Emlékszem, amikor a gyomaendrődiek vonultak be nagy énekszóval, zárt alakulatban, énekelve a „Bajtárs, a fasisztáknak öt perc az élet, csak öt perc, és nem lesz tovább”. Később az ezredet Póstelekre, egy korábbi grófi majorságba vezényelték, és én kerékpározhattam Békéscsaba meg Póstelek között mindenféle megbízásokkal. Azért helyezték át az alakulatokat, mert a szovjet parancsnokságnak kellett a kétkezi munka a repülőtér rendbe hozására. Olyan feladatot is kaptam például, hogy kocsival szállítsak lapátokat a munkához. Egyszer az önkéntesek demonstrációszerűen hangot adtak az elégedetlenségüknek: nem lapátolásra jelentkeztek, hanem arra, hogy a náci fenevaddal végezzenek. Az MKP megyei titkára jött csitítani a hangulatot. Áprilisban mégiscsak bevagoníroztunk és elindulunk. Budapesten a MÁV Kórházban töltöttünk egy éjszakát, azután mentünk tovább. Az alakulat úgy nézett ki, mint egy rongyos gárda. Rendes uniformisunk se volt, legfeljebb egy-egy katonasapkát adtak a ruhatárból, egyiknek, másiknak jutott zubbony, hozzá civil nadrág, amit össze tudtak szedni a régi katonai raktárakból. Gyalog mentünk végig a Podmaniczky utcán és a Nagykörúton a Kelenföldi pályaudvarig. A hidakat felrobbantották, a Boráros térnél ingó pontonhídon mentünk át, amit a szovjet hadsereg rakott le. Az emberek integettek, éltettek bennünket. Azt hiszem, az első magyar alakulat voltunk, az új Magyarország első hadserege, amelyik így átmasírozott a fővároson. A lakosság kimutatta a szimpátiáját, cigarettát, cukorkát adtak nekünk. A Kelenföldi pályaudvaron bevagoníroztunk, méghozzá egy szovjet szerelvénybe. Elhelyezkedtünk, ki hová tudott: a lépcsőkre, ütközőkre vagy felkapaszkodott a vonat tetejére. Többször megálltunk, óraszám nem tudtuk, mikor indul újra a vonat. A civilek is úgy közlekedtek, hogy felkapaszkodtak valami szerelvényre, ha valahova el akartak jutni. Esetleg egy napot is kellett várni, míg jött valami. Martonvásárnál egy rendkívül nagy zivatar folytán szinte szétszóródott a társaság, mintha az eső lemosta volna az embereket az ütközőkről. Aztán eljutottunk Székesfehérvárig, ahol a hadosztály-parancsnokságon szállásoltak el bennünket. Másnap folytattuk az utunkat Hajmáskérig. Géppuskás századba kerültem, de ott is írnokként használtak, a tábori bíróságnál lettem jegyzőkönyvvezető. Több olyan tárgyaláson vettem részt, amit szökés miatt rendeztek, és fogdákban is jártam a katonai ügyésszel. Emlékszem olyan ügyre, hogy egy felcser kiadta magát orvosnak, rájöttek, és a hadosztály-parancsnokságon bedutyizták. Aztán jött a szovjet hadsereg, kiszemelte magának azt az óriási területet, és davaj, davaj, átadni minél előbb.
Május 9-ét, a felszabadulást ott ünnepeltük. Akkor már többen úgy gondoltuk, hogy nincs értelme bent maradni a hadseregben. A leszerelés napok alatt lebonyolódott. A hadosztálytörzs maradt utoljára, nekünk kellett Hajmáskérről Szombathelyre szállítani a ládákba rakott irattárat. Én ott szereltem le. Kérdezték, hogy mi a tervem, kívánok-e továbbszolgálni? Nem kívánok, mondtam, haza akarok térni. A szolgálatról június elején kaptam egy emléklapot a hadosztályparancsnok aláírásával. Ennek alapján vettek fel aztán az Ellenállási Szövetségbe, és ezért kaptam meg tavalyelőtt a Független Demokratikus Magyarországért Emlékérmet, amelyet a honvédelmi miniszter, Für Lajos adott ki. Jó nagy késéssel, mert Rákosi meg Kádár semmibe vették ezt az önkéntes szolgálatot, sőt egy csomó katonát meghurcoltak, becsuktak vagy kivégeztek.Mire hazaértem Békéscsabára, az elmenetelemkor csak embrionális állapotban lévő pártok már kialakultak. Augusztus vége felé beléptem az MKP-ba. Az egyik ajánlóm Lőcsei Pál barátom volt. Telve voltam a náci Németország elleni, valamint a győztes Szovjetunió melletti érzéssel, és ebben a vonatkozásban az MKP képviselte a legharciasabb, legkeményebb vonalat. 1945. november 4-én volt az első szabad választás, amely valóban szabad volt. A Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett. Elég sokat kapott az MKP is, országosan tizenhét százalékot, és a Szociáldemokrata Párt is. A maradék a Nemzeti Parasztpárté meg a Polgári Demokrata Párté volt, de elenyésző a többihez képest. Békéscsabán besegítettem az MKP választási kampányába. A választások után igazoló bizottságok alakultak, amelyek a szövetséges nagyhatalmak, Anglia, Amerika, Franciaország, a Szovjetunió egyezsége alapján létesültek, és előírták a nácitlanítást. Az igazoló bizottságok tagjait a koalíciós pártok adták, és volt egy szavazati jog nélküli, úgynevezett jogi képesítésű tag is. Engem az MKP ajánlott, be is vettek jogi képesítésű tagnak, és jegyzőkönyveket vezettem a tárgyalásokról. Akkorra már csak kis ügyek maradtak, a nagyok jobbára lementek, amíg katona voltam. A legsúlyosabb ügyekben az igazoló bizottság a népbíróságra tette át az ügyet, ami akár halállal is végződhetett. Ilyen ügyünk nekünk már nem volt, csak olyan, amelyben a legenyhébb ítélet, a megrovás született. Miniszterelnöki rendelet szólt arról, hogy kik esnek igazolás alá. Például a városi és megyei tisztviselők csak igazolással tölthették be a munkakörüket. A katonatisztek is. Iparosoknál és kereskedőknél előfordulhatott az iparengedély megvonása és állásvesztés. Ez ellen viszont lehetett jogorvoslatot kérni a bíróságon. Három évig tartott a megbízásom, miközben az ügyek száma egyre csökkent. A békéscsabai igazoló bizottságtól Gyulára kerültem, itt is az MKP delegáltjaként lettem tag. Végül 1948-ban az igazoló bizottságokat Békés megyei igazoló bizottsággá vonták össze, de akkor már csak szórványügyeket tárgyaltunk. Mellékmunkaként csináltuk, ülésenként adtak valami honoráriumot.
 
A Magyar Kommunista Párt seregszemléje Békéscsaba dolgozó népe fölött 
Mafirt Krónika 25. 1946. április
Filmhíradók Online
 
1946 elején az MKP támogatásával a szeghalmi járás főjegyzőségére kerültem járási jegyzőnek. Ez a régi szolgabíró megfelelője. A főjegyző az Orosházáról származó kisgazdapárti Ravasz György volt, én pedig a helyettese. Szeghalmon eléggé mostoha körülmények között éltem. Albérletben laktam, a közlekedési viszonyok rettenetesek voltak. Békéscsabáról sokszor csak Vésztőig tudtam eljutni vonattal, onnan gyalog mentem Szeghalomra, ami még legalább tíz kilométer. Hetenként jártam haza, a nagyszülői ház volt a bázisom. Előfordult, hogy amikor kerékpárral mentem, kilyukadt a gumi, amit nem lehetett pótolni. Ha lerobbantam, a kerékpárt tolva tettem meg az út hátralévő részét. 1946 őszén sikerült a megyeközpontba kerülnöm, ami akkor még Gyula volt. A megyeházára helyeztek vármegyei jegyzőnek, egyben a főispán mellé személyi titkárnak. A főispán körülbelül a mostani köztársasági megbízottnak felel meg. Minden megyének volt főispánja, a kormány hatalmát és a törvényességet reprezentálta, a megyei adminisztráció felett gyakorolt bizonyos felügyeletet. Fel volt osztva Magyarországon, hogy ebben a megyében ez a párt adja a főispánt, abban egy másik párt. Békés megyében a szociáldemokrata Keresztes Mihály orosházi asztalos lett a főispán, én a titkár, és a kisgazdapárti Molnár Jenő, korábban öcsödi községi főjegyző az alispán. Belevetettem magam az államigazgatási munkába. Látogatásokat tettünk a megyében, szemléket tartottunk a községházákon. Általában én néztem az adminisztratív dolgokat, a főispán pedig a politikai ezekkel-azokkal társalgott. Kezdetben szakemberek adták a megyei vezetést, tehát a régi garnitúra átöröklődött. 1946-ban még nem is volt idő kicserélni, az csak később kezdődött, 1948-ban. A közigazgatás átszervezésének országos szinten Vas Zoltán volt a vezetője. Ehhez államigazgatási reform is kapcsolódott, de akkor még nem tanácsrendszernek hívták. Még községi elöljáróság volt és városháza, polgármester és főispán, a tanácselnök csak később jött. A koalíciós korszak aztán szépen átváltódott egypárti rendszerré. Ennek egyik mutatója az 1947. augusztusi választás, amelyről már nem mondhatom, hogy szabad volt, ez a hírhedt kékcédulás választás. Én is tudtam róla, mert a főispánhoz jöttek jelzések, hogy gépkocsin hordanak brigádokat a megyében, itt szavaznak le, aztán átmennek egy másik helységbe, és ott is szavaznak. Megvolt róla a véleményem, amit persze nem mondtam el. Nem tudok róla, hogy valaki szóvá tette volna. 
Akkoriban még aktív voltam. A passzivitás később, 1948-ban kezdődött, és egész életemben tartott, kivéve a forradalom rövid időszakát. Benne voltam a VAOSZ-ban – Városgazdálkodási Alkalmazottak Országos Szövetsége –, a közalkalmazottak szakszervezetében, és részt vettem a gyulai szervezet kiépítésében. Bekapcsolódtam a szövetkezeti mozgalomba. Akkor alakultak az ipari szövetkezetek. Nem a téeszek, abban az időben ezzel még nem jöttek elő, sőt épp az ellenkezője történt, Révai nagyon tiltakozott, hogy ők nem akarnak kolhozt. Egy évvel később aztán bekövetkezett. Én a Gyulai Asztalosipari Szövetkezetet patronáltam. A Hangya Szövetkezet megszűnt, és áfészek, általános beszerzési, fogyasztási, értékesítési szövetkezetek alakultak, a bankoknál takarékszövetkezetek. Volt egy kalendárium Békés megyében, abban megjelent egy cikkem a szövetkezetekről, statisztikai adatokkal. Úgyhogy nagy aktivitás volt bennem, szakszervezeti, szövetkezeti és államigazgatási területen egyaránt, ma már csodálkozom, hogy tudtam én annyi mindent csinálni.
Nem tetszett, ahogy változtak a dolgok, de akkor még nem voltam abban a stádiumban, hogy elítéljem. A magasztos cél miatt mentegettem mindent. Később persze egyre-másra történt olyasmi, ami rátett még egy lapáttal, egyre szaporodtak a baljós jelek. Vannak, akik 47-től számítják a fordulat évét, én 1948-tól. A kékcédulás választáskor még nem inogtam meg. A megingás akkor következett be, amikor az MKP bekebelezte a Szociáldemokrata Pártot, és a kettőből lett az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja. Ekkor Réti Laci bácsi sorsán keresztül – a felesége távoli rokon – beleláttam kicsit a szociáldemokrácia előtörténetébe is. És az általam nagyra becsült Laci bácsit, az ős-szociáldemokratát az egyesülés után nem vették fel az MDP-be. Marosánt, Szakasitsot felvették, aztán később becsukták őket, egy csomó közkatonát meg fel se vettek. Ezt már nem tudtam elfogadni. Akkor megszakadtak a szálak, a lelkesedésem szépen elpárolgott, visszafogott lettem, már nem szóltam hozzá a politikai témákhoz. Engem még Gyulán átigazoltak az MDP-be, de csak novemberig maradtam, amikor mint osztályidegent kizártak. Ez azonban már Zalaegerszegen történt.Az MKP közigazgatási káderei között voltam nyilvántartva, és Budapesten, az MKP közigazgatási osztályán úgy döntöttek – nem én kértem, sőt nagyon nem örültem neki –, hogy menjek Zalába vármegyei főjegyzőnek. Huszonhat évesen nagy előrelépésnek számított, viszont nem akartam elmenni, úgy gondoltam, ha kiszakítanak a környezetemből, szabad préda leszek. De nem lehetett válogatni. Ha ott fenn úgy döntöttek, hogy a Molnár megy Zalába, akkor nincs visszabeszélés. Mint elkerülhetetlent, elfogadtam. 1948 júniusában elutaztam Zalaegerszegre. Nagyon intenzív időszak következett. Az ott töltött pár hónapban nem volt vasárnapom, szabadnapom. A vezetőket beosztották, hogy ez itt tart kisgyűlést, az ott, falunapon vagy valamilyen tábla leleplezésén meg hasonlókon vesz részt. Akkor még nem volt szabad szombat, hétfőtől szombatig bent intéztem az ügyeket, vasárnap meg kiszállásra mentem. Hétköznap estékre is jutott valami, például megyei pártbizottsági ülés vagy hasonló. Esténként csak beesett az ember az ágyba. A megyeháza legfelső emeletén laktam, egy bútorozatlan szobába letettek valamit, hogy ne a csupasz padlón aludjak. Nem is lett végleges lakásom, mert hamar megszűnt az ottlétem. A megyei pártbizottságon Németh Károly, a későbbi államelnök volt a káderes, a megyei párttitkár pedig Lakatos Dezső, aki Budapestről került oda. Akkor így zajlott. Amikor engem Zalába tettek, Békés megyébe Budapestről küldtek egy vasmunkást, akinek fogalma sem volt az államigazgatásról. Így züllesztették le a szakigazgatást.
Gyulán még nem vettem észre semmit. Egy rakomány dicsérő irománnyal érkeztem Zalába. A változás a Szociáldemokrata Párt beolvasztásával kezdődött, de akkor aztán nagy iramban. Beidéztek egy bizottság elé, amelyikben benne volt Németh Károly, Horváth László, a közigazgatási felelős, aki rosszul viszonyult hozzám és Lakatos Dezső, a megyei párttitkár. Ezzel tulajdonképpen meg is lett pecsételve a sorsom. Annál is inkább, mert nem hazudoztam. Akkoriban kezdődött a kulákozási kampány. Olyan kategóriák voltak, hogy kulák, középparaszt és szegényparaszt. A kulák ellenség, pók, vámpír, pióca. A középparaszt ingadozó, közülük, akit meg lehetett nyerni, be kellett vonni a téeszbe, akit nem, azt a kulákkal kellett egy kalap alá venni. Előbb a korlátozás, aztán a kiszorítás, utána a felszámolás – ez volt a menetrend. Érintve voltam én is, apám földje révén, és láttam, hogy csak ideig-óráig maradhatok, korábbi érdemeim abszolút nem számítanak. Ezt sok-sok ember tudja tanúsítani. Ellenállók, akiknek ilyen meg olyan nagy érdemeik voltak, nem olyan kicsik, mint nekem, börtönben, bitófán végezték. Akkor kezdődtek a hírhedt ötvenes évek. Ehhez kapcsolódik még, hogy Lakatos Dezsővel, a megyei párttitkárral konfliktusom támadt. Tudjuk jól, hogy ezek az emberek élet-halál urai lettek egy megyében. Elvárták, hogy az elvtárs mindenhez szóljon hozzá, de a negatív hozzászólást kevésbé tudták elviselni. Lakatos Dezső egyszer azt mondta, hogy fitogtatom a marxista tudásomat – sok mindent összeolvastam, tudtam idézni is –, aminek az lett a következménye, hogy utána egyetlenegyszer sem szóltam hozzá. Ott voltam, meghallgattam, amit mondtak, de nem szóltam hozzá. És volt még egy ügy, amire azt mondták, hogy Pócspetrihez hasonló. Pócspetriben az egyházi iskola államosítása miatt lett konfliktus, és a községi jegyzőt koncepciós eljárás során felakasztották. Dokumentumfilm is készült róla. Engem tulajdonképpen azért helyeztek Zalába, mert nem voltam hívő, és velem akarták erősíteni az antiklerikális megyei vezetést. A katolikusság igen erős volt Zalában. Az iskolák állomosítása során egy kisközségben valamilyen inzultus történt, és emiatt fegyelmi eljárás indult a községi főjegyző ellen. Nekem osztották ki az ügyet. Szokásom szerint alaposan megvizsgáltam a dolgokat, tanúkihallgatás, jegyzőkönyv, és olyan határozatot hoztam, hogy a főjegyzőt megrovásban részesítem, mert nem biztosította kellőképpen a rendet. A klerikális reakciót nem láttam megalapozva a tanúk által, és legjobb lelkiismeretem szerint a megrovást, tehát a legenyhébb határozatot hoztam. Később kiderült, hogy a megyei vezetés elbocsátást várt volna el. Végül a megyei pártbizottság a távollétemben úgy döntött, hogy az általam hozott határozatot meg kell semmisíteni. Azt a szerencsétlent elbocsátották, engem pedig kizártak a pártból. Nem sokat gondolkoztak, a bizottsági meghallgatás után azonnal meghozták ellenem a határozatot: osztályidegen, kizárni! Lehívtak az alispánhoz, ahol a megyei közigazgatási felelős, Horváth László közölte a döntést, és felszólított, hogy adjam át az MDP-igazolványomat. Az előzmények után nem is ért annyira váratlanul. Szó nélkül átadtam, nem tiltakoztam. Fellebbezésnek nem láttam volna értelmét. Az MDP-hez nekem tulajdonképpen semmi közöm nem volt. Az MKP-hoz igen, abba önként mentem be, és addig hittem is benne, amíg meg nem szűnt. A vége felé kevésbé, de az elején még hittem, hogy új utat vág a magyar politika történetében. Hát új utat vágott, nem vitás, de nem olyat, amire én vágytam volna. Aludtam rá egyet, majd bejelentettem az alispánnak, hogy szabadságot vennék ki, mert át kell gondolnom a dolgot. Nem ellenkezett, megadta az engedélyt. Ami szabadság még járt nekem abban az évben, azt mind kivettem, és hazautaztam Gyulaváriba. Először még a szüleimnek se szóltam, mert gondolkoztam, hogy mit csináljak, mi a jobb: bevárni, míg kirúgnak, vagy előzzem meg? Végül beadtam a felmondásomat, 1948. december 31-vel felmondtam az államigazgatásnak. Nem is tartottam már igényt a hátralévő felmondási időre. Elfogadták, lehet, hogy még örültek is neki, hogy nincs velem probléma. Vissza se mentem Zalaegerszegre. Csalódás volt bennem, 1945 óta táplált illúzióim odalettek. 
Ezután következett egy segítő családtagi időszak, mert ugyan próbálkoztam elhelyezkedni, de mindenütt falakba ütköztem. A szüleim a kuláküldözés folytán úgy vették, hogy még egy csapással több, és egyre rosszabbra vált a helyzet. Aztán jött a tagosítás. A szüleim hiába akarták leadni a földet – írásban felajánlották az államnak –, nem fogadták el. Ellenben azt a földet, amelyen a lakóházunk is állt, széttagosították: a szélrózsa minden irányában, diribdarab földekből adták ki az ötven holdat, amit gyakorlatilag nem lehetett megművelni, bejárni se jóformán. Nagy beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő, a kulákokra különadót vetettek ki, egyre elviselhetetlenebbé vált a helyzet. A disznóvágás is elmaradt, mindent elvettek adóban. Ez volt a padlásleseprés időszaka. A tagosítás után segítő családtagként már nem tudtam létezni. A messze lévő tagosított földdarabokat az apám próbálta bérbe adni, mert ő csak a közelieket tudta vállalni. Én meg önállósítottam magam, a békéscsabai határban béreltem pár hold földet, ahol ezt-azt termesztettem és disznót tartottam. Teljesen egyedül csináltam. Ha fogatra volt szükség, volt a környéken, az ember kifizette vagy a termésből megadta. Voltak kaláka munkák: én segítek neked a lekaszált gabona behordásánál, te meg nekem. Noha sose voltam agrárember, belekényszerültem a növénytermesztésbe: cukorrépa-egyelés, kaszálás, kapálás, árpatermelés stb. Ezeket a terményeket részben be kellett szolgáltatni, ami azon felül maradt, szabadpiacon el lehetett adni, és adót kellett fizetni utána. Keserves élet volt. Kerékpárral jártam ki Békéscsaba határába. Mindez addig tartott, amíg egyszer a városi tanácstól – akkor már tanács volt – kijött egy ismerősöm, azzal, hogy a megyei tanács élelmiszeripari osztálya vezető könyvelőt keres, menjek oda dolgozni. Mondtam, hogy nem értek a könyveléshez. Majd beletanulsz – válaszolta. Mivel a mezőgazdasági bérlet eléggé keserves dolog volt, ráálltam. A következő mezőgazdasági szezont már nem kezdtem el, 1952 márciusában elszegődtem a Szarvasi Vágóhíd Vállalathoz. Albérletben laktam. Onnan is hazajártam Békéscsabára hetenként vagy kéthetenként, most is az volt a bázisom. Szarvason tanultam meg a könyvelés csínját-bínját, tanfolyamot is végeztem. Először alapfokút, majd képesített könyvelő tanfolyamot, végül mérlegképes könyvelői oklevelet szereztem, de azt már 1956 után.
Hiány volt szakemberekből, kultúra nélküli embereket tettek kulcspozíciókba, de mindenkit nem lehetett kicserélni, írástudatlanokkal megtölteni az államigazgatást és a vállalatokat. A munkát valakinek csinálni kellett, botcsinálta elvtársakkal nem lehetett létezni a sztálinista rendszerben sem. Tényleg autodidakta módon tanultam meg a számlarendet és az iparvállalatok könyvvitelét. Egy év múlva a centralizálás jegyében Békéscsaba székhellyel létrehozták a Békés Megyei Húsipari Vállalatot – a békéscsabai vágóhíd és a húsfeldolgozó összevonásával –, és engem szemeltek ki az egyesített vállalat főkönyvelőjének. Addigra már értettem a dolgom, mint számviteli szakembert választottak ki. Két év után azonban politikai okból elbocsátottak. A megyei húsipari vállalat vezetőjével – egy orosházi hentessel – megvoltam, ő a szakmai dolgokba nem szólt bele, az élelmiszeripari osztály vezetőjével viszont konfliktusom támadt. Egyszer behívtak a megyei tanácsra, és a nagy fluktuáció ürügyén megkaptam a felmondólevelet. A dolog háttere az volt, hogy kötelességszerűen jelentettem az igazgatónak, ha a számlázó hibásan számlázott, és abból kára származott a vállalatnak. Az igazgató ilyenkor általában megrótta a hibázót, az egyik könyvelőt viszont elküldte. Én nem javasoltam az elbocsátását, csak elmondtam, mi történt, hiszen az volt a dolgom. A primitívségüket mutatja, hogy a fluktuáció így szerepel a felmondólevélben: „fluktoráció”. Kimondottan politikai jellegű volt az eltávolításom. Később megtudtam, a Sütőipari Vállalat főkönyvelőjét tették a helyemre, akivel jól bevásároltak, mert részeges volt. 
Próbáltam elhelyezkedni, de még le se telt a felmondási időm, amikor kijött a lakásomra a városi ipari osztály vezetőnője. Akkor alapították a Békéscsabai Kézműipari Vállalatot, kellett nekik egy vezető könyvelő, és hallhatta, hogy éppen akkor menesztettek. Egyéb híján igent mondtam, bár csak alacsonyabb fizetést tudtak adni, mivel a vállalat alacsonyabb kategóriában lévő, bedolgozó textilipari vállalat volt. Megint a nulláról kellett indulni, mint Szarvason, de volt már benne gyakorlatom, hogyan lehet a semmiből valamit csinálni. A vállalat súlypontilag az otthoni foglalkoztatást volt hivatva segíteni, a központi gárda az alapanyagról, az értékesítésről és a minőségi ellenőrzésről gondoskodott. Nagyrészt varrónők dolgoztak ott, de volt kötöttáru, paplanos és bőrös részleg is. Nyereséges vállalat volt. Még a forradalom idején is nyereséget produkált, mert a bedolgozók tudtak otthon dolgozni. 
 Így érkeztünk 56-hoz. Az 1956-os év az erjedés időszaka volt. Akkortájt nagyon sok újságot olvastam, egynémely cikk máig megmaradt az emlékezetemben. Például Háy Gyula híres cikke, a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? – a parvenü, a mindentudó pózában tetszelgő semmit nem tudó tökéletes leírása, aki felfele hajbókol, lefele tapos. Az SZKP XX. kongresszusára Hruscsov új hangot vitt be. A szent Sztálint azelőtt nem lehetett bírálni, csak hódolat illette meg. 1953 után ugyan egy kicsit lazult a dolog, de ez továbbra is tabutéma maradt. Akkor jött 1956 februárjában a XX. kongresszus és Hruscsov titkos beszéde a Központi Vezetőséghez, amelyről külföldi adásokból lehetett tudomást szerezni. Aztán júliusban az értelmiségi párthatározat. A forradalom nem úgy jött, hogy október 22-én még minden úgy volt, mint addig, és 23-án, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben világra jött, hanem érlelődött. Kezdődött 1953-mal, az első Nagy Imre-kormánnyal meg Lőcsei Paliék lázadásával a Szabad Népben. 
A pártsajtóból meg az Irodalmi Ujságból szereztünk tudomást a változásokról. Abban az időben megnövekedett az érdeklődés irántuk, mert olyan témákkal is foglalkozni kezdtek, amelyek azelőtt tabunak számítottak, például az üldözöttek rehabilitálása. Mindebből képet lehetett alkotni arról, mi foglalkoztatta az értelmiséget. A Viharsarok Népe című megyei lap monopolhelyzetben volt Békésben, és csak fokozatosan állt át, megvárta a fenti átalakulást. Október végén, november első napjaiban azonban nemcsak a pártsajtó hangja változott meg, hanem megjelentek új sajtótermékek is, például a Független Újság.
1956. október 4-én Békéscsabán a TIT-ben nagygyűlést rendeztek, amelyen több száz ember vett részt. Zsúfolásig megtöltötték a Független Kisgazdapárt korábbi székházát, ami akkor kultúrház volt. Én – békéscsabai viszonylatban – innen számítom a forradalom előzményeit. Mivel Békéscsaba akkor már megyeszékhely volt, ami ott történt, kisugárzott az egész megyére, ha ott rendeztek egy nagygyűlést, azt már nem tudta elhallgatni a megyei pártlap sem. Engem név szerint említenek a gyűlésről megjelent tudósításban, hogy Molnár ezt meg ezt mondta a Losonczy Géza–Friss István vita kapcsán – az egyik, Budapestről meghívott előadó ugyanis felszólalásában a Losonczy Géza és Friss István között a Szabad Népben lezajlott sajtópolémia részleteit elevenítette fel. Nekem tapasztalataim voltak róla, pontosan tudtam, mi a kuláküldözés, mi az osztályidegen meg a káderpolitika, mit jelent az, ha valakit félretesznek, és hogy diplomával sem lehet elhelyezkedni, mert politikai akadálya van. 
Budapesten történt, ami történt 23-án, aminek a híre lejött vidékre is. Október 26-án Békéscsabán utcai tüntetés kezdődött, amely az éjszakába nyúlt. A Szabadság téren – ahol korábban a békéscsabai gyalogezred emlékére emelt, az ötvenes évek elején ledöntött és elföldelt első világháborús emlékmű, a 101-es obeliszk állt – népes tömeg gyűlt össze, és a csatlakozókkal egyre dagadt. Nem tudom megmondani, honnan indult, csak feltételezem, hogy a diákok kezdeményezése lehetett. Én is csatlakoztam hozzájuk. A menet a pártház felé vonult, ahol valaki felolvasta a debreceni munkástanács pontokba foglalt követeléseit. A tüntetők innen a Viharsarok nyomdához vonultak, ahol megkezdődött a követeléseket tartalmazó röplapok nyomtatása. A tömeg hömpölygött tovább, és amerre a menet elhaladt, a középületeken lévő ötágú csillagok a kövezetre kerültek, összezúzva. Közben már éjfélre járt az idő, de a tömeg – a nyomdához visszatérve – türelmesen megvárta, míg a nyomdából kikerültek a Követeljük! röplap frissen kinyomtatott példányai. Utána még egyszer elvonultunk a pártház előtt, majd a Munkácsy utcán visszakanyarodva az ÁVH épülete előtt. Az egész úttestet elfoglaló, széles sorokban haladó menet a Sztálin úton a laktanya felé tartott. A tüntetés a vasútállomásnál ért véget 27-én, szombaton hajnali két óra felé. A hangulat igen lelkes volt. Szünet nélkül hangzottak az ütemes jelszavak: Tartsatok ki, pestiek! Rákosinak kötelet, Gerőnek se egyebet! Ruszki, mars ki! Vesszenek az ávósok! Aki magyar, közénk áll! Éljen a katonatanács! A Kossuth nótát, a Himnuszt, a Szózatot is elénekeltük több ízben. A nyomda előtti várakozás közben a budapesti ifjúság egy képviselője beszámolt a fővárosban lezajlott eseményekről. A laktanya előtt a rendőrség és a honvédség képviselői már csillag nélküli sapkával álltak. A tüntetés végével a tömeg rendben szétoszlott. Rendzavarás nem történt. Emlékszem, felfegyverezett ávósok álltak a kapuban, és hallgatták az ellenük skandált jelszavakat. Nyilván nem érezték túl jól magukat, de nem reagáltak rá. Imponáló volt a tömeg merészsége. Később azt hallottam, hogy bizonyos hódmezővásárhelyi alakulatok tűzkészültségben voltak, de tűzparancsra nem került sor. Október 27-én, szombaton délben ünnepség kezdődött a Kossuth-szobornál. Kokárdásan, nemzetiszín és fekete zászlókkal vonult oda a nép. Az ünnepség kezdete előtt a megyei tanács ifjúsági parlamentje stencilezett röplapokat osztogatott, amelyeken a nemkívánatosnak tartott személyek neve szerepelt. Az ünnepség megindító volt: őszirózsák a szobor talapzatán és sok – rég nem látott – Kossuth-címer. Beszéltek a honvédség, a rendőrség képviselői, beszámoló hangzott el az ÁVH lefegyverezéséről, és megérkeztek Gyuláról a kiszabadított politikai foglyok. Elhangzott egy felhívás: jelentkezzenek a vasúti sínek felszedésére, hogy meggátolják a szovjet katonai szerelvények Románia felől történő esetleges behatolását. Beszédet mondott a debreceni küldött és Fekete Pál tanár is. A hatalmas tömeg, miként az éjjel, most is rendben hazament, rendzavarás nem történt. Az ünnepség után diákok és rendőrök megkezdték a 101-es obeliszk kiásását. Este Kaskötő István színházi dramaturg a SZOT épületének egyik ablakából ismertette az aznap megalakult ideiglenes Forradalmi Tanács összetételét az utcán várakozókkal. 
Október 28-án, vasárnap délelőtt a SZOT épülete előtt az előző esti élénk csoportosulás helyett katonai karhatalom fogadta az arra járókat. Az emberek az úttesten és a szemközti épületek kapualjaiban izgatottan tárgyalták az eseményeket. Egyesek – feltehetően funkcionáriusok – új Forradalmi Tanács választásáról beszéltek, amely úgymond nem a csőcselékből tevődik össze. Heves viták kezdődtek, miközben a csoportosulás egyre nőtt. Közben egy katonai teherautó érkezett a színház elé. Néhány katona behatolt a színházba, a kint maradtakat pedig az egyre növekedő sokaság körülvette és sértegette. Azt beszélték, hogy reggel a pártbizottság sugalmazására katonai puccs történt, két szervezőt letartóztattak és a laktanya fogdájába vitték őket. A tömeg nem tágított, követelte a letartóztatottak szabadon bocsátását, végül egy autóval odahozták őket. A felizgatott emberek csak azután oszlottak szét, miután kicsikarták, hogy a Forradalmi Tanács három órakor ülést tart az irodaházban. Délután az irodaház szűk utcájában nagy tömeg gyűlt össze. Az ülés nyitott ajtók mellett folyt, a folyosón tolongtak az emberek, sokan az utcára szorultak, és követelésükre hangszórót kellett felszerelni. A puccsért felelős Tóth István alezredessel szemben óriási ellenszenv nyilatkozott meg.
A forradalom kitörésének hetében lényeges változás következett be a Viharsarok Népe békéscsabai napilapban is. A szerdai szám még kétkulacsos, a csütörtöki, sőt még a pénteki szám is úgy ír a felkelőkről, hogy nem szabad kesztyűs kézzel bánni velük, szombaton azonban már óvatosabbá vált a hang, az ellenforradalmár banditák szabadságharcos hősökké váltak. Vasárnap az új Kossuth Népe című lap első számát lefoglalta a katonai puccs, de később a tömeg követelésére mégis szétosztották.Október 29-én, hétfőn munkahelyemen kilenctagú ideiglenes munkástanácsot választottak, amelynek én lettem az elnöke. Nekem tulajdonképpen az első, az alakuló ülésen volt szerepem, azután inkább a város felé orientálódtam. A vállalat küldöttjeként én jártam be a városhoz. Szerdán délután a városháza nagy tanácstermében a karzatáról hallgattam a Forradalmi Tanács ülését. Az volt a véleményem, hogy sok a szalmacséplés és nagyon szétfolynak a dolgok. November 1-jén, mindenszentek napján délelőtt a föld alól már kiásott és az eredeti helyén ismét felállított 101-es obeliszkhez őszirózsát vittek az emberek. Rég nem látott jelenség volt, hogy a templomból egész katonai alakulat fordult ki. Az emberek ünneplő ruhában sétáltak a napfényben és kapkodták az újságokat: Népszava, Igazság, Hétfői Hírlap, Kossuth Népe, Független Újság. November 2-án, pénteken délben a városháza előtt Fekete Pál hangszórón keresztül tette közzé a hírt, hogy szovjet csapatok vannak Békéscsaba közelében. Este a sógorommal elmentem a TIT-be, ahol Iványi Gergely tanárral és még néhány egybegyűlttel beszélgettünk a Forradalmi Tanács munkájának megjavításáról. Ennek hatására szombat délelőtt megírtam egy újságcikket Sztrájk helyett munka címen, amelynek a Független Újság másnapi, november 4-i számában kellett megjelennie. 
Szombaton délután 15 órakor a városháza nagy tanácsterme megtelt a helyi munkástanácsok küldötteivel és a járási kiküldöttekkel. Fekete Pál elnökölt. Addig nem volt külön Békés megyei és békéscsabai Forradalmi Tanács, a megyeszékhely Forradalmi Tanácsának tevékenysége a megyére is kihatott, de akkor megalakult az önálló békéscsabai Forradalmi Tanács. Az elnök Kaskötő István lett, és – mint az egyik elnökhelyettes – én is bekerültem a testületbe. A városi Forradalmi Tanács elnökségének első ülésén úgy terveztük, hogy hétfőn elkezdődik a munka. November 4-én, vasárnap hangos lövések törték meg a hajnali csendet, majd a zaj elült. Szovjet harckocsik tűntek fel a városban, az utcánkban is. Délelőttre kidőlt fák, széttaposott útszegélyek jelezték a szovjet harckocsik útját, a járdán mindenfelé üvegcserepek. A főtéren lövegek, harckocsik, rohamsisakos szovjet gyalogos katonák voltak. A városházát, a BM mellette levő megyei főosztályát és a megyei tanács épületét is összelőve találtuk. A főút torkolatánál, az Irányi és a Munkácsy utcánál is harckocsik álltak. Ugyanez a kép fogadott a Petőfi utcai iskola, a laktanya és a Kazinczy utcai rendőrség előtt is. A Független Újság november 4-i kinyomtatott számát, melynek harmadik oldalán volt a Sztrájk helyett munka című cikkem, a szovjetek nem engedték forgalomba kerülni. Mint később megtudtam, Fekete november 4-én hajnalban, amikor meghallotta az ágyúzást, kerékpárral lóhalálában kiment Békéscsaba határába, a kommendatúrára, hogy beszéljen az orosz vezetőkkel: ne lőjenek, mert a városban nincs semmiféle ellenállás. Mivel orosz szakos volt, szót is tudott velük érteni. Meg is szűnt a lövöldözés. Azután tankokkal jártak le-föl, járőröztek is, de támadás nem volt többé. Fekete Pál nemrégiben a város díszpolgára lett, és Békéscsaba megmentője címmel írtak róla az újságban. 
Kedden a városi tanács titkárságán jött össze a Forradalmi Tanács néhány tagja. Az elnök nem volt jelen, viszont megjelent a pártbizottság titkára, mint megfigyelő. Arról tárgyaltunk, hogy érintkezésbe kell lépni a szovjet katonai parancsnoksággal. Másnap ismét összejöttünk néhányan: a Forradalmi Tanácsból négy tag, a párttitkár, több városi és megyei ügyintéző. Megjelent egy szovjet őrnagy s arról beszélt, hogy a szovjet hadsereg vérét ontja a mi szabadságunkért az ellenforradalmárok elleni harcban. Hangoztatta a rend, ezen belül a munka felvételének szükségességét, és kijelentette, hogy csak a „törvényes” szervek intézkedési jogát ismerik el. Csütörtökön is összejöttünk, és a Forradalmi Tanács létjogosultságáról tárgyaltunk. A Kádár-kormány nyilatkozata tanácsadó, javaslattevő szervként jelölte meg a forradalmi tanácsokat, valamint a hasonló nevű és funkciójú társadalmi szerveket. Úgy határoztunk, hogy Kaskötő István, Zsíros Andor és Komjáti Ferenc délután Szolnokra utazik tájékozódni. Kaskötő aztán eltűnt, valaki mondta, hogy disszidált. Ő előrelátóbb volt, mint én.November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni. Hatalmas sorok voltak a kenyérüzletek előtt, a ruházati és cipőboltokban aggasztóan megnőtt a vásárlók száma. Megismerhettem az addig titkosan kezelt káderanyagomat. „Mint szakember megfelelő. Politikailag nem megfelelő. Alapos ellenőrzés alatt kell tartani” – írták rólam 55 márciusában. November 12-én, hétfőn több üzem is sztrájkba lépett Fekete Pálék letartóztatása miatt. Miután nagy nehezen sikerült orosz tolmácsot kerítenünk, Komjáti Ferenccel és Zsíros Andorral hármasban átmentünk a Munkácsy utcába, és elmondtuk a katonai parancsnoknak, hogy az emberek tájékoztatást kérnek a letartóztatásokkal kapcsolatban. Azt a választ kaptuk, hogy az illetők nem letartóztatásban, hanem ideiglenes feltartóztatásban vannak mindaddig, amíg a szerepüket nem tisztázták, különben sincsenek Békéscsabán. Végül megígérték, hogy érintkezésbe lépnek Budapesttel, és majd tájékoztatni fognak bennünket. A választ nem tartottuk megnyugtatónak. Az üzemek dolgozói is bizalmatlanok voltak, mert délután – minden központi szervezés nélkül – a városban általános lett a sztrájk. Másnap, november 13-án Békéscsabára érkezett Birkás Imre országgyűlési képviselő, a kormány Békés megyei összekötője, hogy tájékozódjon a megyében folyó sztrájk megszüntetésének lehetőségéről. A városi tanács titkárságán keresztül összehívatta a vállalati munkástanácsok küldötteit és a Kádár-kormány álláspontját ismertetve előadta jövetele célját. Elsőnek szóltam hozzá, azzal, hogy a Forradalmi Tanács hovatovább elvesztette a jelentőségét, taglétszáma leapadt, s így akár meg is szüntethető. Utánam még huszonnégyen szólaltak fel. Követelték a szovjet csapatok kivonását, bírálták a Kádár-klikket, elítélték a deportálásokat és a letartóztatásokat. Izzó, szenvedélyektől fűtött hangulat volt, csak úgy áradt az elkeseredés és az elszántság az emberekből. Erős kifogások merültek fel a Békés Megyei Népújsággal szemben is. Amikor Tóth Géza újságíró felszólalásában – az újság másnapi számában megjelenő Megbékélés című cikkét magyarázva – kijelentette, hogy őt és családját kiirtották volna, ha nem jönnek a szovjet tankok, kitört a botrány. Ez volt a gyűlés egyetlen kirívó mozzanata. Végül Birkás Imrén volt a sor, hogy válaszoljon a felszólalásokra, ám addigra annyira elérzékenyült, hogy a szemét kellett törölgetnie. A gyűlés úgy határozott, hogy Birkás legépelt jelentését a felterjesztés előtt ismertetni kell a Forradalmi Tanáccsal és a nagyobb üzemek munkástanács-tagjaival. Arról is határozat született, hogy Gál Pál tanárt a kormányösszekötővel Budapestre küldik, hogy tájékozódjék, visszatérése után pedig számoljon be a tapasztaltakról. Fekete Pált néhány napos szovjet fogság után szabadon engedték. Szajoltól kerékpáron és gyalog tette meg az utat hazáig. 
November 16-án, pénteken behívtak a városi tanácshoz. Ott volt a tanácselnök, a pártbizottság titkára és néhány munkástanácstag. Hosszas vita folyt a sztrájkról, végül az a határozat született, hogy az általános sztrájk addig tartson, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot. A pénteki megbeszélés szerint vasárnap reggel a megyei tanácselnök szobájában kellett találkoznunk. Meglepetésünkre a megbeszélteken kívül Birkás Imre és több munkástanácstag is ott volt. Birkás, majd Gál Pál adott ismertetést a budapesti útról. Gál ekkor már egyértelműen a kormány platformjára helyezkedett. Meglepő volt a változás a négy nappal korábbi álláspontjához képest. Ezután Gál Pál, Kávási Ferenc, Komjáti Ferenc, Ozváry Tibor, Takács János és én szerkesztettünk egy memorandum-félét, mely a munka megindítását lett volna hivatott előmozdítani. A Gál által szövegezett bevezetés a sztrájk értelmetlen és káros voltáról szól, azt követte a Kádár-kormány fenntartásos elismerése, amennyiben követeléseink – a függetlenség, a személyes szabadságjogok biztosítása, a munkástanácsok gazdasági önkormányzati rendszerének elismerése, a bürokrácia leépítése, végül a sztrájkjog biztosítása – teljesülnek.Hétfőn délelőtt ismét összeült a munkástanácsok küldöttértekezlete, amelyen mintegy száz-százötvenen vettek részt. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, Klaukó Mátyás, az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke és Kávási Ferenc, a megyei tanács elnöke is. Birkás közölte a kormány szempontjait, amit a Budapestről visszatért Gál Pál tanár is megerősített. Erre lehurrogták, mondván, hogy megvesztegették. Így vetődött fel a gondolat, hogy küldöttséget indítsanak Budapestre a munkástanácsok követeléseivel. A nyolcfőnyi küldöttségbe engem is beválasztottak, és tagja lett Takács János MSZMP intéző bizottsági tag is. Végül a pénteken megszűnt Forradalmi Tanács helyett a küldöttek megválasztották a Központi Városi Munkástanácsot. Az értekezlet jócskán belenyúlt a délutánba. majd a Megyei Rendőrkapitányságon magyar–orosz nyelvű igazolványokat szereztünk be az útra. Másnap, 20-án reggel fél hatkor gyülekeztünk a megyei tanács előtt. Négy küldött beült az MSZMP gépkocsijába, szintén négy a megyei tanácséba, és csatlakozott hozzánk a gyulai küldöttség gépkocsija is, három emberrel. Kunszentmártonban és Kecskeméten igazoltattak, de fennakadás nélkül eljutottunk Budapestre. A Soroksári úttól már láttuk a harcok nyomát. A Parlament tudakozójából a szemközt lévő Földművelésügyi Minisztérium 101-es szobájába irányítottak, ahol két előadó éppen dunántúli küldöttekkel tárgyalt, majd mi következtünk. Az asztal túloldalán Kovács Sándor ült, akit nyilvánvalóan a küldöttségek leszerelésével bíztak meg. Egyikünk megmondta neki, hogy mi a házigazdához jöttünk, de csak a portáig jutottunk. Erre ő megígérte, megpróbálja kieszközölni Kádár Jánosnál, hogy fogadjon bennünket. Ez nem sikerült, helyette Apró Antalra vagy Dobi Istvánra kaptunk ajánlatot. Hogy a nap ne teljen el hiába, Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét választottuk. Több mint három órát beszélgettünk. Dobi nagyon közvetlen volt és nyíltan beszélt velünk. Például olyanokat mondott, hogy „ezek” nem engednek, úgyis keresztülviszik, amit akarnak, tehát semmi értelme a sztrájknak. Az „ezek” alatt Kádár meg a csapata értendő. Mindenesetre némi bepillantást engedett a kulisszák mögé: ha szép szóval nem, akkor majd kényszerrel megoldják. Érthettünk belőle. Hét óra után jöttünk ki az elnöki szobából, és akkor rögtön lecsaptak ránk a rádió munkatársai. Egy riporternőnek sikerült a küldöttség néhány tagját megszólaltatni. Köztünk vita volt arról, hogy milyen nyilatkozatot tegyünk a rádióban a munka felvételéről. Kelletlenül megszövegeztem egy rövid közleményt, amelynek utolsó mondata – Takács János ösztönzésére – a munkafelvételről szólt. A riporternő ezután levezetett bennünket a stúdióba, ahol legépelték a közlemény szövegét, majd Kurilla Károly magnóra olvasta. Később megtudtuk, hogy a Kossuth Rádió még aznap este kétszer is sugározta. Mivel este nyolc órától kijárási tilalom volt, nem hagyhattuk el a Parlament épületét, amely körül volt véve szovjet tankokkal. Kádár János engedélyével a parlamenti konyhán vacsoráztunk, majd szovjet kísérettel átmentünk a Földművelésügyi Minisztérium szemközti épületébe, ahol a 101-es szobában székeken, asztalokon éjszakáztunk. November 21-én, szerdán reggel indulás előtt sétát tettünk a városban. Utunk jelentős része összelőtt házak és romok között vezetett. A Práter utcánál és a Rákóczi téren friss sírok emlékeztettek a harcokra. Hazafelé Békéscsaba előtt, a szarvasi és az orosházi út találkozásánál váratlanul egy rendőrségi gépkocsi került elénk, és arra utasított bennünket, hogy egyenesen a megyei tanácsra menjünk. Kávási, a vb-elnök fogadott minket, de meglepetésünkre egész értekezlet gyűlt össze jöttünkre. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, a megyei tanács titkára, a városi tanács elnöke, néhány funkcionárius, a megyei és a városi rendőrség képviselői, üzemi munkástanácsi küldöttek és két szovjet tiszt tolmácsostul. A rögtönzött értekezletet Kávási nyitotta meg, felkért, hogy számoljunk be az utunkról. Kényszeredetten mondtam néhány mondatot, de érdemben nem nyilatkoztam, azzal, hogy egyrészt még nincs áttéve a gyorsírt anyagom, másrészt a küldöttség még nem alakíthatta ki egységes állásfoglalását. Csakhamar kiderült, hogy a munka másnap reggeli felvételére kívánnak igénybe venni bennünket. A szovjet tiszteknek folyamatosan fordították az elhangzottakat. A munkafelvétellel kapcsolatban a megjelent munkásküldöttek előtt úgy nyilatkoztam, hogy az adott körülmények között értelmetlen a sztrájk, a vezető szovjet alezredes számára azonban ez nem volt eléggé egyértelmű. Másfél–két óra után végre kezdtek szétszéledni a megjelentek. Akkor a szovjet tisztek még egyszer közrefogtak, és ismételten arról akartak megbizonyosodni, hogy másnap a munka felvételére fogom buzdítani a munkásokat. Másnap délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a küldöttek meghallgatására az irodaházban, nem is fért be mindenki a terembe. A szovjet megfigyelők is ott voltak. Meg is jegyeztem Hidasi városi rendőrparancsnoknak, hogy apolitikusnak tartom a jelenlétüket. Hogy minden egybegyűltnek jusson hely, átmentünk a Balassi Kultúrotthonba. A fő beszámolót én tartottam. A sztrájk kérdésében úgy foglaltam állást, hogy az adott körülmények között értelmetlen. A hallgatóság természetesen mást várt. Először fagyos hallgatás volt, majd nemtetszésüket nyilvánították: bevették a cuclit, beinjekciózták őket stb. Volt, aki rákosista szócsőnek nevezett. A végrehajtó bizottság és a rendőrség jelen lévő tagjai a munkafelvételt szorgalmazták. A szovjet hadsereg képviselői az első sorban ültek, a tolmács fordított nekik, és ők szorgalmasan jegyzeteltek. A zárószót én mondtam. Erélyesen visszautasítottam a rágalmazó megjegyzéseket, majd elmondtam, hogy a megbízatásunknak eleget tettünk, és arról valósághű tájékoztatást adtunk. Kértem, hogy a követeléseket és a sztrájkot ne tekintsék feltétlenül összetartozónak. Így is lett, másnap a legtöbb helyen felvették a munkát. Nyilván azok is aludtak rá egyet, akik azt mondták, hogy öltsünk gyászruhát. Mit lehetett tenni? Korábban még gondoltak rá, hogy jön külföldi segítség, de hamar rájöttek, hogy esze ágában sincs segíteni senkinek. A munkástanácsok küldöttei néhányszor még összeültek, de egyre nehezebb lett a helyzetünk. A Független Újság – kényszerű hallgatás után – ismét megjelent, de a fejlécen már nem a Munkástanácsok lapja, hanem a Megyei Tanács lapja felirat szerepelt. Az MSZMP újságja, a Néplap pedig nem hozta le tájékoztatóinkat és felhívásainkat, ezért december 5-én Kocziszky Mátyással Kávásinál és Birkásnál tárgyaltunk a munkástanács újságjának ügyében, de nem jártunk sikerrel. December 4-én, kedden délután összeült a Városi Központi Munkástanács. Az értekezleten részt vettek olyanok is, akik nem voltak tagjai a munkástanácsnak, ők erősen kritizálták a testület munkáját. Végül olyan határozat született, hogy másnap meg kell választani a Megyei Munkástanácsot. December 5-én délután össze is jött a munkástanácsi küldöttek közgyűlése, de mivel a vártnál kevesebben gyűltek össze, nem sikerült megalakítani a megyei testületet. Viszont az a határozat született, hogy követeléseink alátámasztására másnap legyen egy tüntető megmozdulás. Csütörtökön reggel az utcákon özönlött a tömeg, az emberek rendezett menetben vonultak a 101-es emlékműhöz és virágokkal borították el. Elképesztően sokan gyűltek össze, harmincezer emberről beszéltek. Szombaton az a hír terjedt el Békéscsabán, hogy Sarkadon tizenhat fiatalt letartóztattak, szabadon bocsátásuk érdekében a Barnevál munkástanácsa sztrájkot és tüntetést szervezett. A városi munkástanács tagjai közül azonban senki sem tudott a tüntetés elrendeléséről, tehát nem általuk szervezett akció volt. Napközben már szovjet harckocsik vonultak a városban. Az utcán és az üzemekben ideges hangulat uralkodott. Kocziszky Mátyás, Komjáti Ferenc és én átmentünk a megyei rendőrparancsnokságra, ahol a szovjet parancsnok a város lövetésével fenyegetőzött. Az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke arra kért bennünket, csitítsuk le az embereket, mivel ránk hallgatnak. Komjáti és én elmentünk a Ruhagyárba, a Kötöttárugyárba és a MÁV-hoz, hogy beszéljünk a munkásokkal. Az egyik MÁV-dolgozó úgy nyilatkozott, hogy fasírttá aprítják a városi munkástanácsot, ha nem lép fel kielégítően a sarkadi ügyben. Ugyanaznap, a Békés Megyei Népújság december 8-i számának vezércikkében egyebek mellett a következő sorok jelentek meg: „Mert lényegében miről van szó? Egyes emberek, akiknek sehogyan sincs ínyükre, hogy mégsem sikerült a munkás-paraszt hatalmat megdönteni, most azon törik a fejüket, hogy tévesszék meg a becsületes embereket, hogyan hergeljék őket a kormány ellen. Vajon elképzelhető-e, hogy a békéscsabai dr. Molnár, akinek az apja horthysta őrnagy, a munkások érdekét képviseli? Kicsit nehéz elképzelni. Jóllehet demokratikus jelszavakat mond, s így beférkőzik a munkásküldöttségekbe is, de alig hihető, hogy a tűz a vízzel összeférjen.” Erre én bejelentettem, azonnal befejezem a ténykedésemet a városi munkástanácsban, de a munkástanácstagok kiálltak mellettem, és a másnapi lapszám téves információra hivatkozva korrigálta a rólam írottakat. Ezen a héten ismét megjelent a Független Újság, de már nem a munkástanácsok, hanem a megyei tanács lapjaként. December 9-e után úgy értékeltem a helyzetet, hogy a területi munkástanácsok mint a szocialista munkáshatalom letéteményesei törvényen kívül kerültek. Ekkor már ki sem mozdultam a munkahelyemről, feléje sem néztem a városházának. Egyesek a vállalati munkástanács újraválasztására tettek lépéseket, abba sem folytam bele. Ha valamelyik munkástanács tagja tanácsot kért tőlem, azt válaszoltam: visszavonulni! 
Valószínűnek tartom, hogy nem a békéscsabaiak közül kerültek ki, akik feketelistára tettek. A tanácselnök, Blahut János, akit személyesen is ismertem, a többi vezetővel együtt október végén felszívódott, csak valamikor novemberben került vissza Békéscsabára. A tanácselnök-helyettes, Ozváry Tibor viszont nagyon aktívnak akart mutatkozni a forradalomban: felajánlotta a szolgálatait a Forradalmi Tanácsnak, és mint egy titkár, végezte a városi munkástanács adminisztrációját. Talán úgy gondolta, ha rendszerváltozás lesz, átmenti magát és ő lesz a tanács elnöke. Helyiséget biztosított az összejöveteleknek, és november 4-e után is többször küldött értünk, szinte nélkülözhetetlenek voltunk a számára. A peremben azonban – tanúként idézték be – úgy fordult, hogy mi le akartuk váltani az államigazgatás vezetőit és kicserélni a mi embereinkre. Mindent elhallgatott, ami ránézve kompromittáló lehetett, és kiemelte az „érdemeit”, amit pszichikailag meg tudok érteni. Egy másik tanúm – a városi munkástanács egyik tagja – nagyon találóan ex lex állapotként jellemezte az akkori helyzetet: a régi igazgatási rend alapjaiban meggyöngült, az új még nem állt fel, elő kellett ráncigálni azokat, akik mögött tömegbizalom volt, és egy darabig felhasználták őket. A hatalomátvétel elején még úgy nézett ki, hogy valamilyen kiegyezés lesz. Az országos helyzetet is úgy szokták kommentálni, hogy Kádár fokozatosan ment át a sztálinista vagy posztsztálinista vonalra. A munkástanácsokat elismerte, aztán fokozatosan megszüntette. December 8-án csak a területi munkástanácsokat helyezték törvényen kívül, a vállalatiak még maradtak, aztán ahogy a régi struktúra visszajött, azok szépen elhaltak.
A peremben tanúként a munkahelyemről egy-két munkástanácstag jelent meg és az igazgató. Ő nagyon jól viszonyult hozzám, pozitív dolgokat mondott rólam, hogy nyugodt voltam, nem adtam ki megalapozatlanul a vállalat pénzét. A sztrájk vádjával kapcsolatban elhangzott, hogy a vállalat valójában bedolgozó jellegű volt, a nőknek, háziasszonyoknak adott munkalehetőséget, és 56 őszén is úgy történt, mint máskor, otthon dolgozott, aki dolgozott. Az átvevő úgy tanúskodott, hogy nem sztrájkolt, hiszen ha valaki bevitte a készárut, ő átvette.
A vállalatok vezetői nem döntöttek a munkástanács nélkül. Azelőtt az állami vállalatoknál és a tanácsi vállalatoknál egyszemélyi vezetés volt, nem a kollektíva döntött, hanem az igazgató. Az üzemi háromszög is pártdirektívák alapján működött, olyan nagy volumenű dolgokról, mint a vállalat profiljának megváltoztatása, nem dönthetett, az a városi tanács ipari osztályára vagy a megyei tanács élelmiszeripari osztályára tartozott. Amikor létrejöttek a vállalati munkástanácsok, az volt a cél, hogy azok irányítsák a vállalatokat. Még csak kikristályosodóban volt ez a rendszer, amikor felszámolták.
Engem eleinte a maguk oldalára akartak állítani. A megyei tanácselnöknél beszélgettünk a Belügyminisztérium kiküldöttével, aki finoman ajánlatot tett, hogy igénybe venné a szolgálataimat. A városi tanácsnál egyszer arról volt szó, hogy engem javasolnak a város jogászának. Az volt az érzésem, hogy le akarnak kenyerezni, és a népszerűségemet be akarják fogni a vitorlájukba. Én halogattam, nem egyeztem bele. Ez később megpecsételte a sorsomat. November 4-én nem gondoltunk megtorlásra – nekem fegyver sem volt a kezemben –, eszünkbe sem jutott, nyilván sok másnak sem, különben nem kétszázezren mentek volna el Magyarországról, hanem kétszer annyian.Békéscsabán 1957. február közepén kezdődtek a letartóztatások. Először a hangadónak tekintett munkástanács-vezetőket vitték el. Le akarták fejezni a maradék ellenállást, ami Békés megyében akkorra tulajdonképpen már meg is szűnt. 1957. február 15-én még a Békéscsabai Kézműipari Vállalat vezető könyvelőjeként dolgoztam. Este a kapun erős dörömbölés riasztott. Valaki kaput nyitott és a gangra nyíló ajtón át négy rendőr nyomult be a szobámba. Házkutatást tartottak, néhány jelentéktelen irományt összeszedtek, majd a vezető felszólított, hogy öltözzek, mert előállítanak. Négy fegyveres kíséretében tettem meg az utat a városi rendőrkapitányságig, ahol nagy éjszakai forgalom volt. A zárkában, ahova bekerültem, a begyűjtöttek a felöltőiken hevertek a betonpadlón. Én is leheveredtem a felöltőmre, és próbáltam magyarázatot találni az éjszaka történtekre. Egy hetet töltöttem ebben a fogdában, s ez idő alatt egyetlen alkalommal vezettek elő, hogy aláírassák velem a közbiztonsági őrizetbe vételemről szóló határozatot. A Békés megyei Rendőrkapitányság indokolása szerint erre az adott okot, hogy mint a Békéscsabai Forradalmi Munkástanács elnökhelyettese aktívan kivettem részemet a városban lefolyt ellenforradalmi cselekményekből; már az első felvonulás megszervezésében is részt vettem s magam is felvonultam; vállalatomnál az igazgatót arra kényszerítettem, hogy a becsületes kommunista munkásokat bocsássa el; osztályhelyzetemnél fogva arra lehet következtetni, hogy ellenforradalmi tevékenységemről nem mondok le. Február 24-én délután ponyvás tehergépkocsin többedmagammal Budapestre, a Gyűjtőfogházba szállítottak, másnap pedig továbbvittek Kistarcsára. A kistarcsai internálótábort magas fal vette körül, a tetején szögesdrót villanyvezetékek, belül emeletes épületek. A begördülő szállítmányt csaholó kutyákat tartó rendőrök fogadták, a platóról leugráló őrizeteseket gumibottal ösztökélték gyorsabb mozgásra a körletek felé. Egy gumibotütés engem is ért. Zsúfolásig megtöltöttük a C-épület egyik termét, ahol a padlóra szórt szalmán lehetett elhelyezkedni. Az első napokban megjelent a körletben egy civil ruhás rendőrtiszt, Tegze Sándor hadnagy, aki könyvelőket keresett a konyhairodára az élelmezési adminisztráció végzésére. Jelentkeztem. Az iroda a kétemeletes C-épület alagsorában, a hatalmas méretű konyhába vezető rövid folyosóról nyíló kis helyiség volt, ahol négy őrizetes dolgozott. Az egyikünk, Máthé Lajos három hónap után szabadult, és Békéscsabán felkereste a húgomékat, hogy hírt adjon felőlem. Nekünk kellett megtervezni a napi kalórianormával megállapított étrendet és kiszámítani a hozzávaló nyersanyagmennyiséget. Az étkezési létszám ingadozásaiból – ami három- és ötezer között volt – következtethettünk a begyűjtésekre, illetve a vád alá helyezettek elszállítására vagy a szabadulásokra. A konyhairoda helyzeténél fogva a hírek, fülesek vételének és továbbadásának a helyévé vált. 
Amikor a konyhairodába kerültem, a teremből az épület egy másik, kisebb méretű, emeletes vaságyakkal berendezett helyiségébe helyeztek át. Ebben a körletben voltak a háziak, akik különféle munkákat végeztek a táborban. A háziakat általában a közbűntényesek közül válogatták, kivételek voltunk mi, konyhairodások. Körletünknek többször volt „civil” látogatója, aki az őrizetesek között elvegyülve elbeszélgetett velük. Azt bizonygatta, hogy a közbiztonsági őrizet nem számít priusznak, hogy az őrizetbe vétel nem szolgálhat a munkahelyről elbocsátás indokául, hogy csak átmeneti biztonsági intézkedésről van szó a rend helyreálltáig. Közben pedig fényképeket is mutogatott, ráismerünk-e valakire? A nyájasan elbeszélgető persze nyomozó volt, ami a többség számára nyilvánvalónak tűnt, akadtak azonban közlékeny zárkatársak is. A körlet életének megkeserítésére szolgáltak a rendőr körletparancsnok által időnként végrehajtott zárkakutatások, a hipisek. Ilyenkor felforgatták az ágyakat, turkáltak a szalmazsákokban, a személyi holmik között, és a nagy felforgatás után elrendelték a rendcsinálást. 
A táborból havonta lehetett levelezőlapot küldeni, kaphattunk csomagot postán, és a vasárnapi beszélő alkalmával a látogató is átadhatott legfeljebb másfél kilogrammos csomagot. Persze mindezek ellenőrzés alá estek. A levélpostai küldeményeket olykor csak egy havi késedelemmel kaptuk meg, vagy meg sem érkeztek; a csomagok olykor megdézsmáltan, de általában megjöttek. Mivel a háziknak dupla élelmiszeradag járt, csak olyan dolgokat kértem, amelyekhez bent nem juthattunk hozzá: keksz, kockacukor, cukorka, kolbász. Mint házinak minden vasárnap lehetett húszperces beszélőm. E célból látogatási jegyet küldhettem a hozzátartozóimnak. 
1957. augusztus 2-án pénteken reggel azt a parancsot kaptam, hogy szedjem össze a holmimat. Kistarcsáról ponyvás tehergépkocsin szállítottak el néhányunkat. Tökölön, az internálótáborban megálltunk, ott valakit vagy valakiket még felvettek. Sötét volt, mire Békéscsabára, a megyei rendőrkapitányság fogdájához értünk. Ezzel a nappal közbiztonsági őrizetem előzetes letartóztatássá vált. A békéscsabai rendőrkapitányság augusztus 2-i határozatában izgatás bűntette gyanúja miatt nyomozást rendelt el ellenem, s egy másik határozatában elrendelte egy hónapig terjedhető előzetes letartóztatásomat.
Az ételt egy rendőr hordta a közeli városi bírósági börtönből. A napi séta a zárt udvaron történt. Vécé és mosdóhelyiség a folyosóról nyílt. Napközben a zárkaajtón kopogtatással kellett engedélyt kérni, hogy vécére mehessünk. A folyosó felől egész éjszaka erős fény világított be a cellába, és a priccsen csak háton volt szabad feküdni. Ebben az időben teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, se levél, se csomag, se beszélő. A külvilágot egyedül a fodrász képviselte, aki időszakonként – letéti pénzünk terhére – némán megborotvált bennünket. 
Augusztus 22-én kihallgatásra állítottak elő. Hrabovszky Mihály nyomozó hadnagy közölte velem a terheltként felelősségre vonásomról hozott határozatot, és felszólított, mondjam el az „ellenforradalom” alatti tevékenységemet. Azzal vádoltak, hogy kommunistákat távolítottam el a békéscsabai Kézműipari Vállalattól, a nyomozótiszt azonban a városi szerepvállalásomról is akart volna hallani tőlem, mivel szerinte hangadó voltam a városi ellenforradalomban. Elismertem, hogy a vállalati munkástanácsba beválasztottak, de a vádakat tagadtam. Másnap, augusztus 23-án aláíratták velem a nyomozás befejezéséről szóló határozatot. Augusztus 26-án negyedórán át tanulmányozhattam a nyomozati anyagot Hrabovszky Mihály rendőrnyomozó hadnagy előtt. A nyomozás kiegészítését nem kértem, azt nyilatkoztam, hogy majd a bíróság előtt fogok élni ezzel a jogommal. 
Zárkatársaimmal együtt még aznap átszállítottak Gyulára, a megyei börtönbe. A zárkában emeletes, szalmazsákos vaságyak, az ajtó közelében fedeles küblik voltak. A napi mosdás mosdótálakban történt, zuhanyozásra csoportosan vonultunk át a középszárnyban lévő zuhanyozóba, ahol percekre kimért melegvíz-adagban részesülhettünk, takarékosság okán közbenső szappanozási szünettel. A csapot egy házi kezelte, akit egy kis többlet meleg vízért spanglival meg lehetett vesztegetni. 
Ételosztásnál csajkával a kinyitott zárkaajtóhoz járultunk, ahol az ügyeletes felügyelő úr vagy nő ellenőrzése mellett a rabszakács kiadta az adagot: híg kávé, „mosogatólé” leves, kása, tarhonya, lóhús, szalonna, savanyú káposzta, kenyér. A rabkoszt kiegészítésére meghatározott összegig meghatározott cikkeket lehetett speizolni a letétben lévő, a hozzátartozók által kiegészíthető pénzből, vagy a rabmunkát végzők esetében a keresményükből származó letét terhére. Civil ruházatunkat csíkos egyenruha (nadrág, kabát, sapka), alsónemű, bakancs, kapca váltotta fel, a civil holmi letétbe került. Délelőttönként körséta volt a magas fallal kerített udvaron, az őrtornyokba telepített géppisztolyos őrök ellenőrzése alatt, fegyőrök, smasszerok felügyelete mellett. Séta közben tilos volt a beszéd. A börtönkönyvtárból, ahol sok szovjet irodalmi mű volt, lehetett könyvet kölcsönözni. Emlékezetemben leginkább Nagy Lajos novellái maradtak meg.
Levélírásra időszakosan volt lehetőség. Ilyenkor zárkán kívül, a középszárny körfolyosóján egy asztalhoz ültettek le néhányunkat, kaptunk papírt, írószert, mert ilyesmit nem volt szabad magunknál tartani a zárkában. A hozzátartozóktól kapott, cenzúrázott levelet sem tarthattuk magunknál, elolvasás után vissza kellett adni. A levelezésen kívül a külső világgal való kapcsolatot húgom létesítette, ő volt az, aki a kért és engedélyezett csomagokat hozta Gyulára a beszélők alkalmával. A beszélőre szólítás mindig nagy esemény volt az életünkben. Számomra különösen az volt, amikor egyszer anyám jelent meg a rács túloldalán.Vádiratom 1957. szeptember 29-én kelt, kirendelt ügyvédem, Szakáll János egy beszélőn ismertette velem. A népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádoltak, mert munkahelyemen izgató beszédeket tartottam, a dolgozókat sztrájkra uszítottam és elbocsátottam a népi demokráciához hű kommunistákat. Az első tárgyalásra 1957. november 26-án került sor, a békéscsabai tanúk nagy számára tekintettel a békéscsabai városi bíróságon. Gyuláról bilincsben kísért az őr vasúton Békéscsabára. A Körös hídján átmenve szembetalálkoztam Nyikó Tibor egykori kollégámmal, aki nem adta jelét, hogy ismer.  A tárgyaláson személyi adataim és a vádirat ismertetése után a bíró kérdésére elmondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek, a vádakat koholmánynak minősítettem. Péter József tanú, a Kézműipari Vállalat volt igazgatója sem igazolta az ellenem felhozott vádakat. A Kézműipari Vállalat volt boltvezetője viszont ellenem tanúskodott. Azt vallotta, hogy 1956. október 23-a után kommunizmusellenes kijelentéseket tettem, a vállalati bélyegzőből kivágtam a „Sztálin út” részt, szerepem volt a békéscsabai 12 pont kinyomtatásában, egy küldöttség tagjaként részt vettem egy budapesti titkos munkástanács-értekezleten, komoly szellemi irányítója voltam az ellenforradalomnak, a városi munkástanácshoz jártam utasításért, a megyei pártsajtó bojkottálására szólítottam fel, és rávettem az igazgatót, hogy felmondjon neki. A vallomása zavaros és valótlan volt, pontról pontra cáfoltam. Az ügyésznő további tanúk beidézését, valamint a hivatkozott sajtócikkek és felmondólevelek beszerzését, a védőm pedig szabadlábra helyezésemet kérte. Az ügyésznő visszautasította, a tárgyalást elnapolták, és az őr vasúton, bilincsben visszakísért a gyulai megyei börtönbe. A második tárgyalásra 1957. december 23-án ismét Békéscsabán a városi bíróság épületében állítottak elő. A tanács elnöke, a két ülnök és a védőügyvédem ugyanazok voltak, mint az első tárgyaláson, a vád képviseletét viszont Pálfi Ferenc ügyész vette át, aki vádmódosítással élt. A tárgyalást ismét elnapolták. A teremből kijövet a húgom kis csomagot szeretett volna átadni nekem. A kísérő őr hozzá is járult, de az ügyész észrevette és megtiltotta.  A harmadik tárgyalás már Gyulán, a megyei bíróság épületében volt 1958. január 16-án. Az elnök ismertette a szervezkedésben való tevékeny részvételre kiterjesztett vádat. Én ismét úgy nyilatkoztam, hogy nem érzem bűnösnek magam, mert a Forradalmi tanács 1956. november 3. és 19. között, a munkástanács pedig november 19. és december 9. között elismert szervezetek voltak. A budapesti út előkészítésében több megyei és városi személy is részt vett, a Dobi Istvánnál tett látogatásunkról Kádár Jánosnak is tudomása volt, a Sztrájk helyett munka című cikkem pedig a rend helyreállítását célozta. Az ügyész a nép igazságérzetének és érdekeinek megfelelő szigorú börtönbüntetés alkalmazását indítványozta, mivel én voltam az események eszmei irányítója. Védőm tizenhét iratot csatolt be, amelyek mellettem szóltak, és a mellett érvelt, hogy az eredeti vád szinte szétmorzsolódott. A sztrájkra uszítás nem bizonyosodott be, az eszmei irányításra nem volt konkrét bizonyíték, a módosított vádat illetően pedig elmondta, hogy december 8-án én mentem csillapítani a felbőszített tömeget, és hogy november 4. után nem fejtettem ki semmiféle irányítást, ezért bizonyítottság hiányában felmentésemet kérte. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy tizenegy hónapja vagyok letartóztatásban s átgondolva eddigi életemet, kijelentem, hogy cselekvőségem nem volt államrendellenes, az esetleges hibákat az akkori túlfűtött idők hozták magukkal. 1944-ben doktoráltam, azóta különböző munkahelyeken dolgoztam, mindig bérből éltem, az 1945-ös választások során párttevékenységet is elláttam az MKP-ban, osztályhelyzetem miatt sok kellemetlenségem volt, ezért örömmel üdvözöltem a XX. pártkongresszus által hozott új szellemet. Az ellenem indított hajszában két tanú személyes sértődöttségből vitt nagy szerepet, akik felett munkaköri feladatom volt felügyeletet gyakorolni. Tiszta lelkiismerettel egy pillanatig sem gondoltam az ország elhagyására, bűnösnek nem érzem magam, olyan ítéletet kérek, amely lehetővé teszi, hogy bármely munkaterületen hasznos munkát végezhessek.  A bíróság zárt tanácskozás után az ítélethirdetést elnapolta. A negyedik tárgyalásra január 24-én, szintén Gyulán került sor. Kádár Géza, a tanács elnöke kihirdette az ítéletet. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban történt tevékeny részvétellel elkövetett bűntettben mondattam ki bűnösnek, s ezért főbüntetésként három év börtönre, mellékbüntetésként ötszáz forint erejéig ingóvagyon-elkobzásra és három évre egyes politikai jogaim gyakorlásától való eltiltásra ítéltettem. A kiszabott börtönbüntetésbe beszámították az 1957. február 16-tól fogva tartásban eltöltött időt, és nyolcszázhatvan forint eljárási költség megfizetésére köteleztek. Pálfi Ferenc ügyész súlyosbításért, Szakáll János kirendelt védőm és én enyhítésért fellebbeztünk. A bíróság a másodfokú határozat meghozataláig elrendelte letartóztatásom meghosszabbítását. Az ügyvédem elkészítette a fellebbezést és egy beszélőn aláíratta velem. 
Apám, Molnár Mihály 1958. január 21-től szervezkedés vádjával előzetesként ugyancsak a gyulai megyei börtönben volt. Egyszer sem találkozhattam vele, még csak nem is láthattam, bentlétéről füles révén szereztem tudomást. Egy alkalommal tévedésből engem vezettek át az ő tárgyalására. Apám 1958. március 14-én szabadult. Aznap Tarsoly törzsőrmester kihívott a zárka elé, és átadta a csomagot, amelyet apám hagyott ott nekem. A börtönélet egyhangúságában változást jelentett a hír, hogy lehetőség lesz a gyulai zárkákat munkahellyel felcserélni. Azt hittem, előzetesként nem vagyok munkavégzésre kényszeríthető, de nem így történt. A kiválasztottakat előzetes orvosi vizsgálat után egy nap útnak indították. A Sztálinváros melletti Pálhalma Büntetés-végrehajtási Munkahely Hangospuszta majorjába kerültünk. Az uradalmi cselédházakra emlékeztető épületeket szögesdrót kerítés vette körül, az őrtornyokban őrök vigyáztak. A drótkerítésen kívüli majorudvaron gazdasági épületek voltak: gépszín, szerszámraktár, terménytároló stb. A főleg politikaiakat foglalkoztató parancsnok lovon járva ellenőrizte területét, és cifra káromkodásával tette magát emlékezetessé.  Reggeli után kivonultunk munkára. A kapu előtt oszlopba sorakoztunk, majd megtörtént a létszámellenőrzés és a munkabeosztás. A kéziszerszámokat polgári gazdasági alkalmazottak adták ki, a munkavégzéssel kapcsolatos szakmai eligazítást civil agronómus végezte. A tábla széléről egyszerre indították el a rabok sorát, és bizonyos távolságban követte őket az őrök sora. A sorból kilépni csak a legközelebbi felügyelő engedélyével lehetett. Az ebédet a munkahelyre hozták ki, ivóvizet pedig lajtos kocsiból folyamatosan hordtak a rabtárs vizesek. A munka befejeztével menetoszlopban vonultunk be a majorba, a táborkapu előtt ismét létszámellenőrzés volt. A mezei munka időtartama hét–tizenkét óra lehetett. Volt közte kapálás, mélykapálás, ekekapálásnál lóvezetés, kaszálás, silókukorica-vágás, borsónyüvés, aratási és cséplési munka, földmunka. Az ekekapálásnál a végtelennek tűnő táblán vezettem a lovat, és a végére érve máris fordulnom kellett vissza. Burgonyavetésnél a kapával megnyitott földbe kellett néhány vetőburgonyát beszórni és a megemelt földdel betakarni. Az egyik rabtársam, aki mellettem dolgozott, a rabtartóinkra szórt szitkok kíséretében minden egyes fészekre rávert a kapa fokával.  A kapálásnál rendszeresen a lemaradók közt voltam a paraszti munkához szokottakhoz képest, akiknek a tábla végére érve be kellett várniuk a lassúbbakat. Ez persze rontotta az elvárt teljesítményt. Ezért az egyik este mint fasiszta szabotőrt engem is kiállítottak a felsorakoztatott rabok elé, de a százados fenyegetésein kívül más következménye nem lett a dolognak. Ha lett is volna sem lettem volna képes intenzívebb munkára. Egy alkalommal az egyik őrmester a sapkalevél elmaradása miatt lefasisztázott, mire bátorkodtam megjegyezni, hogy 1945-ben önkéntes voltam a német fasizmus ellen toborzott hadseregben. Mikor egyszer silókukorica-vágásnál a kiszabott sorszélességgel haladva nem tudtam az élen járókkal lépést tartani, ez az őrmester – kérésem nélkül – engedélyezte, hogy félszélességben vágjak. Cséplésnél az igénybevétel maximális volt. Napfelkelte előtt kivonultattak, és csak napnyugta után mentünk be. Előfordult, hogy váratlanul leállították a munkát, sorakozó, bevonulás, a szokásosnál is szigorúbb, ismételt létszámellenőrzést tartottak, ilyenkor tudtuk, hogy valaki megszökött. 
Egyszer látogatóm érkezett, a sógorom, Tibori János, akivel a major egyik színjében beszélgethettünk. Gyuláról elkerülve ez volt az első beszélőm. Egy vasárnap délután kultúrműsort engedélyeztek, és néhány hangszert bocsátottak rendelkezésünkre. Az egyik rabtárs jól hegedült, én másodhegedűsséget vállaltam, s összeállt egy kis zenekar a rabtársak szórakoztatására.
1958. október 10-én volt a fellebbviteli tárgyalásom Budapesten. Lakatos Imre tanácsvezető bíró kihirdette az ítéletet: a Gyulai megyei bíróság ítélete megváltoztatásával cselekményemet a népi demokratikus államrend elleni folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettének minősítette, és ezért egyévi börtönbüntetésre ítélt, a mellékbüntetések kiszabását mellőzte, a börtönbüntetés végrehajtását háromévi próbaidőre feltételesen felfüggesztette, közbiztonsági őrizetemmel, valamint előzetes letartóztatásommal a kiszabott börtönbüntetést teljes egészében kitöltöttnek vette.
1958. október 11-én, szombaton reggel már nem vonultam ki munkára. Szekéren tettem meg az utat Hangostól Pálhalmáig, a munkahely-parancsnokságra. A végelszámolásnál hatszáz forint tizenöt fillért kaptam. Kézhez vettem a szabadlábra helyezési igazolványt, és hatszázegy nap után végre őrizet nélkül gyalogoltam Sztálinváros külső vasútállomása felé. Budapesten meglátogattam Patay László unokatestvéremet, aki az internálótáborban rendszeresen meglátogatott, és egy rokon családot.
Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben. Gépfűrésszel szabtam méretre vas-, réz-, bronz- és alumíniumrudakat, és az anyagraktárakból szállítottam kiskocsival vagy kézben az öntvényeket. Később szaporodtak is a sorstársak. Név szerint emlékszem Baranyi Ferencre, a költő apjára, aki monori községi jegyző volt. Nagyon népszerű lettem a melósok körében. A gyáriak természetesen fusiznak – a nyomtató ló száját nem lehet bekötni –, és nem mennek drága pénzen csavart venni a csavarboltba. De ezt csinálták a vezetők is. Ha resztli volt, abból mindig adtam nekik, senkinek nem mondtam, hogy nem. Rájöttek, ha valami háztartási készülék használati utasítását németül, angolul, oroszul el kell olvasni, akkor jöhetnek hozzám, készségesen lefordítom nekik. Hálásak voltak mindezért. 
Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek. Hat forint meg hat ötven, akkoriban ilyen órabérek voltak. Az egyik esztergályos kollégám, Tóth Andor apja a Posta Kísérleti Intézet igazgatója volt, régi postás, munkáskáder. A fiú beajánlott az apjához fordítónak. Elmondtam neki a múltamat, de nem érdekelte, leküldött a főkönyvelőhöz, hogy vizsgáztasson le számvitelből, és az intézeti könyvtárba, hogy vizsgáztassanak le nyelvből. Mindkettőn megfelelőnek találtak.1968. július végén átkerültem a Posta Kísérleti Intézethez. A Laboratóriumi Felszerelések Gyára felkínálta, hogy órabért emelnek, maradjak, de én már elhatároztam, és különben is, az a munkakör megalázó volt számomra. A munkásokkal jól megvoltam, sőt azzal az adminisztrációs, anyaggazdálkodási részleggel is, akikkel dolgom volt. Ők tudták, hogy doktor vagyok, nem segédmunkás pályára készültem. Nem én voltam az egyetlen, a deklasszáltak csak ilyen munkákat kaptak, az idegen nyelveket ismerők esetleg fordítók lettek. Így kerültem én is be a Nemzetközi és Dokumentációs Csoporthoz. Főleg angolból és németből fordítottam műszaki szövegeket, hiszen ott elektromérnökök dolgoztak. Németből és angolból középfokú nyelvvizsgát szereztem, ez elvárás volt.   Innen mentem nyugdíjba 1983-ban, és máig is jó viszonyban vagyok az intézettel. Számomra azilum volt ez a munkahely, itt nem ért politikai diszkrimináció. Annyi változás történt a munkámban, hogy évek múlva kellett nekik belső ellenőr, és akkor egy darabig a fordítás mellett elvégeztem a negyedévenkénti mérlegellenőrzést is. Aztán az lett a vége, hogy mivel az ellenőrzési vonalon növekedtek az igények, a fordítási munkám elmaradt, és csak belső ellenőr voltam. A nyugdíjba vonuláskor Kiváló Dolgozó Oklevéllel tüntettek ki, ami meglepett, nem számítottam rá. Az igazgató toleráns, humánus ember volt. 
 Évekig albérletben laktam, aztán önerősen építettem a jelenlegi lakásomat, 65-ben költöztem be. Nálam lakott egy 56-os, Csabacsüdi József, akivel korábban egy zárkában voltunk. Mivel megemelték a befizetési kötelezettséget és arra már nem volt pénzem, ő adott bizonyos összeget, aminek fejében befogadtam a kétszobás lakás kisebb szobájába. Őt csúnyán megverték a szarvasi rendőrségen, soha nem heverte ki azt a megaláztatást. Sokat jártunk együtt kirándulni, fürdőbe. Vele voltam egy lengyelországi túrán is. De 1976-ban öngyilkos lett.
 
Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag. A Magyar Füzetek kiadója akkor Kende Péter volt, akinek megkaptam a párizsi címét Kende Évától. 1985-ben volt egy eszperantó kongresszus Hollandiában, Amersfoortban. Repülővel mentünk, az írást szépen zsebre tettem, a vékony papír nem volt feltűnő. Egy francia eszperantista, akit már ismertem, készséggel vállalta a kézbesítést Párizsba. A következő évben Névtelen aláírással meg is jelent az írásom a Magyar Füzetek kiadásában, a Magyar munkástanácsok 1956-ban című kiadványban, amelyet Kemény István és Bill Lomax szerkesztett. Névtelen egyenlő Molnár Mihállyal. 
Kende Péterrel később találkoztam Budapesten, a Körszállóban, Lőcsei Pali mutatott be neki. Kende kérte, ő szeret személyesen megismerkedni mindazokkal, akiknek megjelenteti az írását. Egy kicsit szomorú voltam amiatt, hogy csak egynegyed részben hozták az anyagot, bár bizonyos mértékig érthető. Fekete neve benne van, de egy csomó munkástanács-tagét nem hozza, mert itthon esetleg utánuk néztek volna, amit el kellett kerülni. Én meg azért ragaszkodtam hozzá, hogy névtelenként szerepeltessenek, mert attól tartottam, hogy bevonják az útlevelemet. 
Őshallgatója voltam a Szabad Európa Rádiónak, az ötvenes évektől hallgattam. Szinte az egész szerkesztőséget ismertem a hangjáról. 88 júniusában is onnan tudtam meg, mi történik Magyarországon, hiszen a tabu dolgokról nem szólt a Kossuth Rádió. Akkor jelent meg a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, a TIB alakulási nyilatkozata. A TIB 1988-ban még nem volt legális szervezet, Hegedűs B. András mondta egy közgyűlésen, hogy az ő lakásán alakult meg. A Szabad Európa Rádió adásában az is elhangzott, hogy jelentkezzenek 56-osok, írják meg, mikor, mennyire voltak büntetve. Mivel a TIB se irodával, se helyiséggel, semmivel nem rendelkezett, Maléterné Gyenes Judith és Halda Alíz, Gimes Miklós élettársa voltak a TIB irodapótlói, abban az embrionális állapotban náluk lehetett jelentkezni. Halda Alízt hívtam fel telefonon, és jelentkeztem. Küldött egy levelet, abban egy stencilezett adatlapot, amit megválaszoltam. Az akkor beküldött adatlap szőrén-szálán eltűnt, amit rossz néven vettem. Egy évvel később újabb, nyomtatott belépési nyilatkozatot adtam be. Többet vártam a TIB-től, mert az alapszabálya szerint is feladata lenne az érdekképviselet, amit nem lát el megfelelően. Bizonyos mértékig azért elégtételt kaptam, többre már nem is számítok, mert elmulasztották a lehetőséget. Elégtételt kaptam abban, hogy a gyulai megyei bíróság írásba adta, hogy az ítéletem semmis. Semmis, ami alapján elítéltek, és ami folyományaként kilenc évig segédmunkás voltam, majd utána is meg kellett húznom magam, és tudomásul vettem, hogy nem ugrálhatok. A Posta Kísérleti Intézetnél még viszonylag megvoltam, de nem lehettem olyan állampolgár, mint más. Nem beszélve a nómenklatúra kivételezettjeiről, akiknek privilégiumaik voltak. Tehát örültem, hogy semmissé nyilvánították az ítéletemet, aminek alapján még a Németh-kormány idejében ötszáz forint nyugdíj-kiegészítést kaptam. Később aztán mindenki kárpótlásért jelentkezett, a nyugati hadifogolytól kezdve az égvilágon mindenki. Nem vagyok megelégedve azzal sem, hogy tizenegyezer forint kárpótlást adtak minden bent töltött hónapra. Ott voltam a TIB nagygyűlésén, amikor Antall József ígéretet tett az 56-osok ügyének rendezésére. Hát intézték a dolgot, de előrevették a vagyoni kárpótlást. Én kaptam vagyoni kárpótlást is, én aztán igazán jogosult vagyok hozzászólni: nagy sértés volt, hogy a személyi kárpótlást hátrább tették. Gesztus lett volna ezzel kezdeni, pláne amikor az új országgyűlés első ülésén 1956 emlékét foglalták törvénybe. A gyakorlatban azonban másképp történt, s emiatt felemásan éltem meg a változást. 
 
Az interjút 1994-ben készítette, és a visszaemlékezést Molnár Mihály korabeli naplóbejegyzéseinek felhasználásával szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 

Faragó Vilmos 1929. január 20-án a Békés megyei Újkígyóson született. Édesapja, Pfeff József borbélymester volt. Édesanyját, Grün Irént hároméves korában elvesztette. A hat elemit az újkígyósi római katolikus elemi iskolában járta, majd Békéscsabán polgári iskolában tanult. 1945-ben a Békéscsabai Felsőkereskedelmi Iskolába iratkozott be, 1947-ben a békéscsabai Áchim András Népi Kollégium tagja lett. 1949-ben érettségizett. 1953-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar szakán. 1953–1955 között tanársegéd volt az ELTE újságíró tanszékén. 1955–1956-ban gimnáziumi oktatóként, 1956–1957 között a Népművelési Minisztérium főelőadójaként dolgozott. 1957–1962 között a Népművelés rovatvezetője, majd olvasószerkesztője volt. 1962-ben – Dobozy Imre és Nemes György meghívására – az Élet és Irodalom munkatársa lett. 1964–1967 között az újság rovatvezetője, majd olvasószerkesztője, 1973-tól főszerkesztő-helyettese volt. 1989-ben leváltották, 1990-ben nyugdíjba vonult. 1995–1998 között a Magyar Hírlap munkatársa. 2013. január 20-án Budapesten halt meg. 

Faragó Vilmos
Pfeff Sebestyénnek hívták az apai nagyapámat és Engelhardt Annának a nagyanyámat. Egy Zarándhódos nevű, most Erdélyhez tartozó községből vándoroltak át a XX. század elején egy Almáskamarás nevű, most Békés megyéhez tartozó sváb faluba. Két hold földjük volt, szegényparasztok voltak, nagyapám ezért községi csősz lett. Ősz hajú, huszárbajuszú ember volt, tökéletes magyarsággal beszélt. Korán meghalt, öt-hat éves koromban láttam utoljára. Nagyanyám rosszul beszélt magyarul. Nagyon szeretett bennünket és szeretetre méltó öregasszony volt. Az egész almáskamarási sváb rokonság a kisebbségnek abban az állapotában létezett, hogy saját német kultúrájától már régen elszakadt és a magyarba nem kapcsolódott be. Ebben a községben majdnem tiszta sváb lakosság élt, tehát ők nem éreztek magyar többségi nyomást, sőt szoros sváb közösséggé alakulhattak, saját hagyományaikkal, öltözködésükkel, konyhakultúrájukkal, beszédükkel. Nem svábok voltak, mint ez utólag kiderült, hanem schwarzwaldiak. Ha rekonstruálom a beszédüket, leginkább a bécsi osztrák dialektusa emlékeztet. Két sváb nagyközség volt ebben a régióban: Elek és Almáskamarás. Mindkét település úgy létesült, hogy a török hódoltság után Harruckern báróék megkapták az egész körzetet, és Békéscsabára, Tótkomlósra tótokat telepítettek be, Almáskamarásra, Elekre svábokat, Orosházára dunántúli magyarokat. Így alakult ki ennek a régiónak ez a vegyes nemzetiségű összetétele, és minden emlékem szerint a tökéletes etnikai békesség jegyében éltek, annyira, hogy említés sem történt róla, ki tót, ki oláh vagy sváb. Ez így is volt az 1940-es évekig, amikor a Volksbund elkezdett működni, és egyszerre csak kiderült, hogy a svábság külön etnikum, a zsidótörvények hatására pedig tudomásul vette a környék, hogy a zsidók is valamilyen különös emberfajta.
Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt. Grün Adolfnak volt két fia, közülük az egyik karpaszományos tisztként esett el az első világháborúban, főhadnagy volt. Nagy alakú fényképe aranykeretben ott függött a Grün család egyik szobájában, a képen katonatiszti ruhában áll. Ez is a család erős asszimilációját bizonyítja. Volt egy másik fia is, Sándor, és több lányuk, ebből az egyik az én édesanyám. Az első világháború alatt orosz hadifoglyok kerültek a faluba, akiket a parasztokhoz osztottak ki dolgozni, és azok bejárogattak a Grün-kocsmába. Közülük kettő udvarolni kezdett két Grün lánynak. Az egyiket Böskének hívták, a másikat Irénnek. 
 
Már a Böske név is mutat bizonyos asszimilációs igyekezetet, de az is, hogy az egyik legjobb újkígyósi sertés vastagkolbászt Grünéknél lehetett kapni. Annyiból állt ennek a családnak a zsidósága, hogy húsvét táján pászkát aprítottak a tejeskávéba, húsvét vasárnapjára pedig maceszgombócot főztek a marhahúsleveshez. A család egyébként teljesen átvette a katolikus vallás világi szokásait, tehát karácsonyt ünnepelt karácsonyfával, a húsvétját húsvétkor tartotta, sonkát főztek főtt tojással, tormával, télen disznót vágtak, szóval minden a teljes asszimiláció jegyében történt. A katolikus vallást Grün Sándor és családja vette föl később, persze abból a kényszerből, ami a negyvenes évek elején következett. Sándor boltot nyitott Újkígyóson. A kocsma volt az egyik sarkon, a bolt a másikon. Vegyesbolt volt, ahol a kocsikenőcstől a végvászonig meg a selyemcukorig mindenfélét lehetett kapni. Tehát a két hadifogoly udvarolni kezdett, és el is vették feleségül Böskét és Irént. Az egyik hadifogoly ott tanulta ki a pékséget, és ott kezdtek egzisztenciát alapítani, amikor 1921-ben jött a rendelkezés, hogy a volt hadifoglyok térjenek haza. A feleségek választhattak, hogy velük mennek vagy ott maradnak. Mindkét Grün lány vállalta, hogy kimegy a bizonytalan Szovjetunióba. Irénék az első gyereküket itt hagyták a nagyszülőknél. Böske nagynéném a férjével egy Polock nevű belorussziai városba került, Irén, aki később az anyám lett, egy Harkov nevű városba ment a férjével. Böske néniék a német támadásig Polockban éltek. Irén férje hamar meghalt Harkovban, és ő egy újabb gyerekkel Lengyelországon keresztül visszajutott Újkígyósra. Mivel az apja már nem élt, Grün nagyanyához ment, akkor már ő volt a kocsmáros. Egy kövér, terebélyes, alacsony néni, mindig festőkötényben járt, és valahányszor megképződik előttem, úgy látom, hogy gurul felém, nagyon jó kedélyű, és valamit mindig hoz nekem, egy szem cukrot vagy almát. Az egész falu úgy hívta, hogy tésasszony.
1919-ben a kommün nem hagyott mély nyomot, először is nagyon rövid ideig tartott, mert oda a románok hamar bevonultak. A kommünről mindig csak azt mesélték, hogy néhány hőzöngő volt ez idő alatt, és mihelyt vége lett, mert bejöttek a románok, akkor ezeket összefogdosták, és mindegyik kapott huszonötöt, „douzese csincs”, attól kezdve ez belekerült a falusi szótárba. Nem emlékezett senki úgy erre az időre, mint valamilyen reménységeket ígérő rövid korszakra. Minthogy meglehetősen konzervatív gondolkodásúak voltak, minden szélsőséget rosszul fogadtak, így a kommünt is. Persze volt a falusi szegénység, akiknél azért ez másképp élt. Ezzel kapcsolatos egy történet. Az uradalmi cselédasszonyok a grófnét levitték a kastély mosókonyhájába és odaállították a mosóteknőhöz, hogy mosson ő is, és elégedetten nézték, hogy a grófnő mos. Ez körülbelül ki is elégítette minden elképzelésüket egy igazságosabb társadalomról. Itt senkit nem akasztottak fel, senkit nem bántalmaztak, ha eltekintünk ettől a huszonöt botütéstől. Azt hiszem, a konzervatív beállítottságú tudat miatt nem mozdult a falu, de ez következett a létformából, abból, hogy a falu közvéleményét ez a közép- és jómódú parasztság határozta meg, s az berendezkedett egy szisztematikus gazdálkodásra. Ehhez a gazdálkodáshoz nyugalomra, békességre, piaci viszonyokra, megbízható kupecekre volt szükség és semmiféle fölfordulás nem volt kívánatos.
Volt egy enyhe német szimpátia, de ebben a néhány ott élő svábnak a világon semmi szerepe nem volt, az ottani svábok és néhány zsidó család tökéletesen úgy viselkedett, mintha magyar család lett volna. A svábok jöttmentek voltak, volt köztük borbély, mint az apám, volt egy kereskedő, egy asztalos, inkább iparosok voltak. Zsidó család összesen három volt. Az egyik kocsmáros, a másik kereskedő, a harmadik a bádogos, aki ereszcsatornákat készített, meg vödröket, locsolókat. Azt hiszem, hogy amikor a falu közvéleményét még nem zavarta meg az antiszemita propaganda és a zsidótörvények, addig semmiféle megkülönböztetés nem volt nemre, fajra vallásra, csak a különbségek egy természetes tudomásulvétele.
Az almáskamarási sváb család feje, Pfeff Sebestyén kétholdas szegényparaszt és falusi csősz volt. Nyilvánvaló, hogy a két hold nem adott kenyeret ennyi gyereknek, mindenkinek el kellett döntenie, hogy mi lesz belőle. Minthogy az én apám, Pfeff József bizonyult fizikailag a leggyengébbnek a családban, úgy gondolták, hogy iparosnak adják, de hogy miért éppen borbélynak, azt nem tudom. Tizennégy évesen elvitték az Elek nevű sváb nagyfaluba, ahol az ottani borbély inasa lett, és az akkori szokások szerint ott is lakott a mesternél. Az inasnak nemcsak a szakmát kellett tanulnia és gyakorolnia, hanem besegíteni disznót etetni, udvart söpörni, a gyerekre vigyázni, és amikor levizsgázott és borbélysegéd lett, még egy darabig segédként ott dolgozott a mesternél. Körülbelül húszéves korában körülnézett a környéken, hogy hol kezdhetne egzisztenciát alapítani. Újkígyósra került, és úgy találta, hogy ott tud kuncsaftokat szerezni. Az újkígyósi borbélyok házakhoz jártak. Egy idő után apám bérelt egy kicsi helyiséget, amelyben volt két szék, két tükör, néhány szerszám, minthogy pedig vízvezeték nem létezett, volt egy falra szerelhető víztartály, aminek csapja volt, és ha kinyitották, folyt belőle a víz. Apám uras megjelenésű volt, lakkcipőt hordott, és hozzá kamáslit. Volt egy csíkos nadrágja, hozzá egy sötét zakó. Elegáns úrnak számított, ezért a falusi intelligenciának, az uradalom intézőinek és a jobb parasztoknak ő lett a borbélya. Házakhoz járt, úgy, hogy az inas ment elöl egy kis tálkával, pamaccsal és egy szappannal. Az volt a dolga, hogy előkeresse a delikvenst, mert a delikvens nem ült ott, a borbélyt várva, hanem fenn volt a szénapadláson vagy lenn a kertben és elő kellett keresni. Személyes élményként is tudom mondani, később ezt én is csináltam. A borbély egész évben ingyen dolgozott, és alig várta, hogy a cséplésen túl legyenek, mert volt, akitől búzát kapott, volt, akitől árpát, másoktól kukoricát, takarmányrépát. Ha nincs az a néhány értelmiségi, akit pénzért borotvált apám, akkor nálunk hónapszámra egyetlenegy fillér nem lett volna.
Apám az édesanyámmal úgy találkozott össze, hogy járt a Grün-kocsmába, és ott voltak a Grün lányok. Valószínűleg a kocsmárost is ő borotválta és hajvágta, s az ilyen házhoz járó ember félig-meddig családtaggá válik mindenütt. Végképp azzá vált, amikor a Szovjetunióból hazakerült Grün Irént elvette feleségül. Úgy tudom, nagy szerelem volt. Olyannyira, hogy végül már azért volt muszáj gyorsan a házasságot megkötni, mert én elindulóban voltam. Tehát ezek szerint szerelemgyerek volnék. Az anyám alacsony, kerek arcú, barna hajú, szép szemű, szomorkás szépasszony volt. Az apám magas, szőkésbarna, jellegzetesen sváb legény. Valószínű, hogy ezt a szerelmi kapcsolatot nem vették feltétlenül jó néven. A falu megkérdőjelezte, mert zsidó lány, mert van két gyereke, mert idősebb. Anyám családjában viszont jó néven vették a borbélymester házassági szándékát, hiszen mire számíthatott Újkígyóson két gyerekkel egy harmincvalahány éves özvegyasszony? Az apai nagyszülők Almáskamaráson húsz kilométerrel arrébb voltak, és nem hiszem, hogy gondot okozott nekik. Sőt az a gyanúm, hogy ezt is az apám emelkedése bizonyítékának tekintették, hiszen ő már kiemelkedett a szegényparaszti környezeből, és kiemelkedett az etnikai elzártságból is, mert egy magyar faluban telepedett le. A házasság 1928-ban, a katolikus egyház szertartása szerint köttetett, és anyánk kötelezte magát, hogy minden születendő gyermeke a katolikus vallást fogja követni.
 
Az ifjú pár a két gyerekkel a Templom utca végébe költözött Elekesékhez albérlőként, akiknek volt egy szobából és egy nyári konyhából álló melléképületük. Én abban a kis házban születtem. Később, amikor apám egy bérelt bolti helyiségben megnyitott egy kis borbélyműhelyt, annak a közelébe költöztek. Egy önálló ház volt, udvarral és kerttel, szintén bérelte apám. Az első házasságból származó két gyerek a nagyszülőnél maradt. Én 1929. január 20-án születtem. Az almáskamarási nagyapám másik fia után – aki az első világháborúban meghalt – kaptam a Pfeff Vilmos nevet. Az öcsém 1932-ben született, anyánk meghalt a születésekor. Anyám háznál, bábaasszonnyal szült. Az is lehetett, hogy valami műhiba történt, de anyám akkor már 38 éves volt, és szült egy nagy fiút, ami túlságosan igénybe vette. Nekem összesen három évem volt az édesanyámmal együtt. Egyetlen emlékem van, az is a temetésről, hogy a ravatal az udvaron volt és engem síró asszonyok ölelgettek és sajnáltak, de nem tudtam, mi történt. Akkor a néhány napos öcsémmel visszakerültünk a sváb nagyszülőkhöz Almáskamarásra. Háromtól ötéves koromig voltam ott, ötéves koromban az apám újranősült s én visszakerültem Újkígyósra, később az öcsém is.
 
Akkoriban hol svábul beszéltem, hol magyarul, és nem vettem észre, hogy mikor váltok. Ami nagy szomorúságom, hogy ezt a sváb nyelvet teljesen elfelejtettem.
Édesapám 1936 körül nősült meg újból. Lindner Ilonát, az újkígyósi Keresztény Polgári Olvasókörben működő kocsma kocsmárosának a lányát vette el. Nem az övék volt a kocsma, az apja bérlő volt, Lindner Józsefnek hívták, ő is sváb. Apám odajárt mint kocsmázó és borbély, és a második anyámat mint ott sürgölődő leányt ismerte meg. Az a gyanúm, ez a házasság se ment simán. A falu közvéleménye és a közvetlen család itt is meghányta-vetette a dolgot, mert itt most az apám volt hátrányos helyzetben, neki volt két gyereke és ő került egy zsidó családdal rokoni kapcsolatba. Anyámnak mint fiatal lánynak ráadásul azonnal azt a terhet kellett fölvállalnia, hogy még nincs is saját gyereke, de már van két gyerek. Anyám húszéves volt, amikor házasságot kötöttek, apám huszonhét. A kocsmáros nagyapának volt egy háza Újkígyóson, kerttel és földterülettel a kert mögött, ide költöztek be az új házasok. Anyám családjában faluszerte arról voltak híresek a lányok, Margit néni, vagy a nagyanyám, Ilona, hogy csak oda kell ülni melléjük, és a jókedv hamarosan olyan mesélő tehetséget és humorérzéket hoz elő belőlük, nagy, egészséges kacagásokkal, hogy én, aki félárvaként, szomorúságban és folytonos identitás-bizonytalanságban éltem ott Újkígyóson, elátkozott királyfiként, fürödtem ebben a jókedvben, felszabadultságban és identitás-azonosságban.
 
Állandó, meghatározó szomorúság volt számomra gyerekkoromban a félárvaság, és az, hogy a falu meglehetősen brutális törvényei miatt a nevelőanyám – bár nagyon rendes asszony volt – nem mert engem és az öcsémet szeretni, mert megszólták volna. Mit ajnározza őket, nem is az ő gyerekei. Apám furcsa, introvertált ember volt, az érzelmeiről soha semmit el nem árult, és abban a téveszmében élt, hogy az új feleség iránti tapintatból soha többé nem szabad emlegetni az első feleségét.Ez számomra azt jelentette, hogy az én anyámról soha nem beszéltek. Grün nagymamáék sem emlegették, pedig elég rendszeresen eljárogattam hozzájuk, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy minket az új anyához hozzá kell édesítsenek. Tekintettel erre a különös helyzetre, amelyikben nem érezhettem magam teljesen otthon, mert nem voltam teljes jogú családtag, az anyám nem volt édesanya s az apám ridegen bánt belünk, én az alkalmazkodás maximumára törekedtem mindig, hogy soha sehol ne okozzak gondot, súrlódást, veszekedést.
 
A Keresztény Polgári Olvasókör nagyon laza képződmény volt, a jobb parasztok tartoztak ide, de ott senki nem olvasott rajtam kívül. Egy L alakú épületben volt a kocsma, ott laktak nagyapámék, volt egy nagyobb terem, egy söntés és egy kisebb terem. A kocsma és az olvasóterem tehát egy épület volt, és az olvasókör annyit jelentett, hogy volt egy szekrény, ami lakattal volt bezárva. Ha azt nekem a nagyanyám kinyitotta, abban megtaláltam a Jókai-összest és a Herczeg Ferenc-összest. Ezt, mint egyszeri beruházást, az olvasókör beszerezte, de attól kezdve oda új könyv nem került. Énnekem ebből megvolt az a hasznom, hogy minden Jókait és Herczeg Ferencet elolvastam. Hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy a legjobb magyar író Herczeg Ferenc, mint egy édes mesét olvastam és nagyon élveztem. Elég korán eltűnődtem azon, hogy vajon az irodalomban miért nem találkozom azzal a faluval, ami valóságosan létezik körülöttem. A valóságos falut zavarosabbnak, szegényebbnek, kevésbé idillinek, cájgnadrágosnak találtam. Újkígyóson osztott iskola volt, de több épületben zajlott a tanítás. A helyi iskolák két tantermesek voltak. Három épület volt és háromszor két tanterem. Ha valamit tudok a világról, azt ebben a hat tanévben tanultam meg kiegyensúlyozott kedélyű, tanítani szerető, gyerekeket szerető tanító bácsiktól és tanító néniktől.
Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul. Egy nyári reggel elindul a templomba és találkozik a rossz gyerekkel, aki azt mondja, menjünk le a folyóra, fürödjünk. A csábító ördög olyan hatásosan működik a rossz fiúban, hogy a jó gyerek végül is elcsábul. A folyóhoz mennek, ahol a jó fiú kihevült testtel ugrik bele a vízbe, tüdőgyulladást kap, hazakerül, de mire a pap megérkezne, hogy az utolsó kenetet föladja, a jó fiú meghal. És mit gondoltok, gyerekek, ez a fiú, aki mindig jó fiú volt, de egyszer nem ment templomba, hová jutott halála után? A pokolba, mondta a káplán úr, ebből is láthatjátok, mennyire be kell tartani az egyház törvényeit és nem szabad bűnben leledzeni, vagy rögtön igyekezzünk meggyónni. Én azon kezdtem gondolkodni, hogy ez valami irtózatos igazságtalanság, és ha ezt az Isten így rendelte el, akkor nem lehet igazságos Isten, ez egy gonosz, veszélyes, sértődékeny úr fölöttünk. Ez egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, mert egy naiv vallásosságból a kételkedés, a gondolkodás útjára lökött, és éppen egy pap, anélkül, hogy tudta volna, indította ezt el bennem. Én ezt megfogalmaztam magamban, de nem volt kivel megbeszélni.
A társadalmi lázadásom abból állt, hogy fölgyülemlett bennem egy súlyos ellenérzés a helyi társadalom nagyparaszti garnitúrája ellen, épp azért, mert lenéztek, s közben nagyon sok bunkóságot, faragatlanságot, durvaságot, béresekkel való rossz bánásmódot, a kapzsiság, a kisszerűség és egy hipokrita vallásosság sokféle módját érzékeltem. Ez elvezetett bizonyos kételyekig a falu szokásrendjével és erkölcsi törvényeivel kapcsolatban. Ezek csak lassan gyűltek bennem, mint a szociális lázadás apró jelei, és csak belül zajlottak, senkivel megbeszélni nem lehetett. Gyakran voltak olyan vágyképzeteim is, hogy majd elmegyek és huszár leszek, és egy huszárszázad élén bevonulok Újkígyósra, végig a Wenckheim utcán, gyönyörű mente lesz rajtam, zsinórok, és kard az oldalamon, s ez lesz majd a nagy elégtétel. Kettős életem volt: volt egy lelki életem, és volt egy szurtos, klottgatyás életem.
1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van. A mostohaanyai rokonsághoz hozzátartozik egy községházán dolgozó ember, aki névnapokon, disznótorokon ott van nálunk, és a felnőttek politizálnak Hitlerről, zsidókról, oroszokról, és azt hallom ettől a nagybácsitól, hogy a zsidók milyen gonoszak, betolakodók ebben az országban, és hogy a zsidókat igenis meg kell büntetni. Azt hallom egy nénitől, hogy a zsidókkal még ráadásul az is baj, hogy Krisztus urunkat ők feszítették meg, és ennél nagyobb vétket elképzelni se lehet. S akkor elkezdett minden összezavarodni bennem, de az identitásommal még nagyobb bajom lett, haragudtam apámra, hogy miért azt vette feleségül, akit feleségül vett, nem tudtam mit kezdeni a Grün nagyanyám iránti szeretetemmel, elkezdtem őket szégyellni.
A legnagyobb árulást is elkövettem. 1941–42-ben már bejártam Békéscsabára a polgáriba, és hazafelé jövet Grün nagyanya mindennap kiállt a kapu elé, hogy na, jönnek a vonatról. Egyszer, amikor a társaimmal jöttem, éreztem, hogy a társaim azt kezdik figyelni, hogy na, most ez odaköszön a zsidó nagyanyjának, vagy nem köszönoda. És én nem köszöntem oda. Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a másik oldalon ott áll a nagyanyám. Soha ezt az árulást megbocsátani nem tudom magamnak. Talán ebből következik, hogy hosszú ideig voltak olyan álmaim, hogy a nagyanyám meg a nagybácsi meg a nagynéni visszajöttek Auschwitzból, én benézek a házuk ablakán, a pókhálós és poros ablak mögött látom az arcukat, néznek kifelé, és semmi más nincs az arcukon, csak néma szemrehányás, néma vád. Lehet, hogy ez szentimentálisan hat, de ez az álom nagyon sokáig előjött.
Soha nem esik szó róla, hogy a második világháború a gazdag parasztság számára gazdasági konjunktúrát jelentett. Ez jelentette az igazi kiemelkedést a harmincas évek elejének válságából, ekkor tudták megfizetni az adósságaikat, ekkor szabadult meg a falu az örökváltság terheitől is. Minden árucikknek konjunktúrája lett, búzának, kukoricának, disznónak, baromfinak. Elkezdtek ipari növényeket termeszteni, kendert, lent, ricinust, és ez a konjunktúra mint egy polgárosodási folyamat is belejátszhatott abba, hogy átvenni a szerepet a zsidóktól. Nem volt ellenükre, hogy a zsidó konkurencia, a zsidó gabonakereskedő eltűnt, akiről mindig az volt a gyanújuk, hogy valahol becsapja őket, és most meg is érdemlik, hogy így bánjanak velük. A lakosság nagy részében passzív antiszemitizmus volt, csak néhány aktívabb, nyilaskodó ember fordult elő. A Grün Sándor bácsi boltjának lehúzott redőnyére egy éjszaka ráfestették a hatágú csillagot, és akkor Sándor bácsi úgy gondolta, hogy noha már ki van keresztelkedve és minden vasárnap ott vannak a templomban, elmegy Újkígyósról, mert itt túlságosan szem előtt van. Beköltöztek Békéscsabára, hátha ott el lehet jobban tűnni.
Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják. Katolikus vallásban nevelkedik, semmiféle zsidó vallásosságot nem tapasztal maga körül. A vád tehát végképp megfoghatatlan a számára. Az édesapám nem segített ezeknek a gyerekkori kínoknak a feloldásában. Azt hiszem, hogy az apámból nem az ehhez való intelligencia hiányzott, inkább valamilyen erős gátlás tartotta vissza. Ezt nem lehet gonoszságnak tekinteni. Inkább fatalizmusról lehet szó, amelyik mindig belenyugszik a dolgok folyásába, és valamilyen csodában reménykedik, hogy talán nagy baj mégse lesz. A másik oldalon ott volt a svábság, és ez az apámat is befolyásolta. Választania kellett volna Hitler és a tisztesség között, és ő nem választotta Hitlert, de azt a fajta tisztességet se, amelyik egy karakán kiállást kellett volna hogy jelentsen, vagy legalábbis egy csöndes, de szívós ellenállást az ellen a mágikus hatás ellen, amely Hitlerből és a Harmadik Birodalomból sugárzott rá és az almáskamarási sváb rokonokra. Ennek nem tudott ellenállni, ahogyan a falu más lakóinak is imponált a német civilizáció, a német hadsereg fegyelme és felfegyverzettsége, majd imponáló győzelmei. Ennek hatása alól ő se tudott teljesen kikerülni. Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is. Az én almáskamarási sváb rokonaim az analfabetizmus szintjén álltak kulturálisan, és a legszegényebb szegényparasztság szintjén szociálisan. Ha érkezik hozzájuk egy olyan agitáció, amelyik kulturálisan a nagy német nép kultúrájához köti őket, szociálisan pedig nemcsak hogy jólétet ígérnek, földet, földosztást, hanem úri pozíciót is ebben az országban, akkor ennek nagyon nehéz ellenállni. Anélkül, hogy ezek a rokonok igazából tudták volna, ki az a Hitler, mi az a nácizmus, van-e valamilyen tisztességfedezete ennek az ideológiának, sodródtak a többiekkel, és beléptek a Volksbundba. Majd egy rendkívül erős agitáció kezdődött Almáskamaráson és az Elek nevű sváb faluban is a fiatal fiúk SS-be léptetése dolgában. Ígéretek sokasága hangzott el, hogy a világ elit hadseregébe fogtok belelépni, egy győztes hadsereg katonái, a világ urai lesztek. Az az unokatestvérem, Engelhardt Jóska, akinek két elemije volt és írni-olvasni nem tudott, tátott szájjal hallgatta ezeket az ígéreteket, akárcsak Ádám, az öccse. Mindketten a közeli Bánkúti József főherceg uradalmába jártak aratni, kukoricát kapálni, répát szedni, ehhez a szegényparaszti léthez képest összehasonlíthatatlanul más létezésmódot ígértek nekik, és mire észbe kaptak, már jelentkeztek az SS-be, be is vonultak, és időnként kaptunk tőlük tábori lapot. A keleti frontra kerültek.
Az egyik nap Grün nagymama volt az eszembe, a másik nap a sváb nagymama. A svábság és a zsidóság birkózása bennem már csak azért is el-elbillent a svábság javára, mert hiszen én valójában nem voltam zsidó. Sőt a zsidó rokonaim sem voltak zsidók, sem a külsejükben, se a viselkedésükben, se a szokásaikban nem lehetett tetten érni semmi olyasmit, ami mássá tette volna őket. Arról is sokáig meg voltak győződve, hogy vannak ugyan ezek a zsidótörvények, de akik az országot vezetik, mégiscsak urak, és a németekről sem hihető, hogy valami kegyetlen dolgot hajtanak majd végre, hiszen a német mégiscsak kultúrnép. Ez a fajta zsidó önámítás át- és átjárta az asszimiláns zsidóságot, és az újkígyósi rokonság hasonlóképpen viselkedett. Minthogy azonban a nyomás egyre nagyobb lett, elérkezett a második zsidótörvény is, a kocsmát föl kellett adni, 1941–42 körül átváltottak gabonakereskedésre, a Grün-rokonságban kezdett nőni az ellenérzés a kormányzat és a hivatalos politika ellen. Amikor Észak-Erdély is visszakerült, addigra engem már ez a Grün családból érkező hatás annyira megérintett, hogy az észak-erdélyi bevonulásról készült másfél órás dokumentumfilm mozibeli vetítésére – bár az egész iskolát kivezényelték – nem voltam hajlandó elmenni, a falu iskolásai között egyedül. Ez volt az lázadásom. Úgy gondoltam, hogy ez nem az én ügyem. Hogy annak ugyan örülni kell, hogy a csonka Magyarország visszaszerzi az elhódított területeket, de ezt a visszaszerzést olyan hatalomnak köszönhetjük, a hitleri birodalomnak, és olyan hazai politikai vezetés hajtja végre, amely az ellenségünk. Abba az örömbe tehát, hogy Észak-Erdély visszakerült hozzánk, egy akkora üröm vegyült, hogy ez engem is visszafogott attól, hogy elmenjek megnézni ezt a filmet, és azonosuljak vele. A tanító bácsi felelősségre vont emiatt, súlyos szemrehányást tett: rossz magyar vagyok, ha ebből az általános örömből ezzel a gesztussal kivonom magam.
A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország. A háborút olyan dolognak tekintették, amelyiknek nagyon kétes a kimenetele. Hitler addigi hadisikerei, amelyeket Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Franciaországban elért, imponáltak ugyan, de emlékszem olyan felnőtt-beszélgetésekre, amelyekben fejcsóválva az hangzott el, hogy ebbe bele fog törni Hitler bicskája. Mi magunk is belekeveredtünk a háborúba, és ez a parasztember számára csak annyit jelent, hogy itt a baj, mert a fiúnkat el fogják vinni katonának, és a fiúnk segítségére itthon nem számíthatunk, a fiúnk talán haza sem jön. Ezek is belejátszhattak abba, hogy szkeptikusan ítélték meg, ami 1941 nyarán elkezdődött.
Hivatalosan akkor kellett számot adnom először a származásomról, amikor fölvettek a békéscsabai polgári iskolába. A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell. Úgyhogy az igazgató zordan fogadott bennünket, és azt mondta, hogy majd a jövő nyáron. Akkor én már a hetediket végeztem volna, és túlságosan öregecske lettem volna ahhoz, hogy elsős polgárista legyek. Valaki aztán fölvilágosított bennünket, hogy végezzem el az elsőt magánúton, úgyhogy az elsőt magánúton elvégeztem. Hamar kiderült, hogy óriási előnyben vagyok a többiekhez képest, hiszen ők négy elemit jártak ki, én meg hatot, ezért én már mindent tudtam, amit a polgári első-második osztályában tudni kell, két évvel érettebb voltam. Néhány hét alatt kezdtem kitűnni, érettebbnek látszottam, és tudtam, hol van Tunisz és Madagaszkár, tudtam osztani, szorozni törtekkel is. A baj akkor kezdődött, amikor minden gyereknek a nagyszülőkig visszamenően hivatalosan igazolnia kellett, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Mintha az döntötte volna el az ő kicsodaságát, hogy ki volt a nagyanyja. Abban az osztályban volt egy stréberségig összeszedett fiú, eredetileg újkígyósi, de akkor már Békéscsabán laktak. Volt egy olyan pillanata ennek az igazolásos időszaknak, amikor ez a fiú az első padban ülvén hátrafordult, és azt mondta, hogy is hívják a te anyádat? Egy egész osztály előtti színvallásra kényszerített. És én mondtam, hogy Lindner Ilonának, a nevelőanyámat csakugyan így hívták. Mire ő: de volt neked egy édesanyád is, azt hogy hívták? És akkor mondanom kellett, hogy Grün Irénnek. Ez a Grün név az osztálytársaim körében egyértelművé tehette, hogy itt egy zsidó anyáról van szó. Nagyon kemény, rossz pillanat volt. Összegyűjtöttük a keresztleveleket, és ezek a polgári iskola számára igazolták, hogy velem baj van, mert az apám római katolikus ugyan, de az anyám zsidó és a nagyszülők is azok. A tanárok egy része visszafogottabbá vált, másik része pedig úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Viszont továbbra nem vehettem részt a leventefoglalkozásokon, méltatlanná váltam rá, egy-két társammal együtt, akikről szintén kiderültek ilyen bajok. Karszalagot kaptunk, és míg a többiek leventefoglalkozást űztek, minket iskolai közmunkára fogtak, hogy lapátoljuk a szenet be a pincébe, vagy takarítsunk. A dolog megalázó volt, mert elkülönítettek a többségtől, szalagot tettek a karunkra és kényszermunkát végeztettek velünk. Ez azonban csak néhányszor történt meg, majd elfelejtkeztek az egészről.
 
Egy szerény jövőelképzelés következtében történt úgy, hogy nem gimnáziumba, hanem polgáriba mentem. Már az is órási dolognak számított, hogy továbbtanulok. Minthogy hat elemit jártam és a családban semmilyen indíték nem volt arra, hogy engem továbbtaníttassanak, meg se fordult a fejünkben, hogy gimnáziumba mehetnék. Már csak azért sem, mert a gimnázium nyolcosztályos volt, ez azt jelentette volna, hogy a családnak tizennyolc éves koromig el kell tartania, és ezt a luxust nem engedhették meg maguknak. Az apám a polgári iskolai továbbtanulást is fölöslegesnek tartotta, de előttem az emelkedésnek ez is valamilyen csodálatos lehetősége volt, és rettentően büszke voltam rá. Ezzel kezdődött meg a faluból való kiemelkedésem története. Görcsösen vágytam rá, ami nem szép tőlem. De menekülni akartam onnan, a szégyeneim helyszínéről, egy új közegbe, ahol nem ismerik az előzményt, ahol, ha értékelnek valamire, akkor saját értékeim alapján teszik és nem a fölhalmozódott szégyenek és a családi vonatkozások ismeretében.
Volt néhány kedves tanárom és volt néhány újdonság, amihez ismeretként a polgári iskola révén hozzájuthattam. Az egyik, hogy színvonalasabb matematikaoktatásban részesültem, és újdonság volt az idegen nyelv, elsőtől kezdve német nyelvet tanultunk. Minthogy a polgári praktikus iskola volt, levelezést tanított, hogyan kell egy kérvényt megfogalmazni, milyen legyen a külalakja. Németből is levelezésfélét kezdtünk tanulni. De az egész iskolának volt egy kellemetlen, katonás jellege. Ahogy mentünk bele a háborúba, úgy vált ez az iskola egyre inkább egy katonai előképző hellyé, ahol a leventeoktatás maga is egyre katonásabb lett, és az iskolai formulák, rituálék is militarizálódtak.
A falu eközben még mindig a háborús konjunktúra áldásait élvezte. A hadigazdálkodás egyre több gabonát, konzervet, élelmiszert kívánt, a merészebb paraszti vállalkozók szép vagyont gyűjtögettek össze ebből a konjunktúrából. Ezen még az sem rontott sokat, hogy elkezdődött az úgynevezett Jurcsek-rendszer, amely egy hadigazdálkodásos, beszolgáltatásos rendszer volt. Lehetett Jurcseket szidni, de a falu nem élt rosszul, élvezte egy világháború előnyeit, és tekintettel arra, hogy a második magyar hadsereg veresége után nagyon kis létszámú magyar hadsereg tartózkodott a keleti fronton, itt még csak egy-egy családból hiányzott valaki. 1944 nyarán kezdődött a munkaerőhiány, amikor újabb egységeket küldtek a frontra.
1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé. Amikor már zordra fordult a helyzet, a nevelőanyám – az öcsém és énirántam való aggodalomból – ránk parancsolt, hogy ne menjünk át nagyanyáékhoz, s a kerítésen át is csak akkor beszéljünk velük, ha meggyőződtünk róla, hogy ezt senki nem látja az utcáról. Ez mindenképp egy furcsa, zavaros érzelmi helyzetet hozott létre, hogy a nagyanyámtól tartózkodnom kell. Időnként csendőrök jöttek ellenőrizni. A nagymama, ha kiállt az utcára, eltakarta a csillagot. Nem éreztek istenbüntetést abban, hogy a sorsuk ilyenné alakult, mert semmilyen vonatkozásban nem érezték bűnösnek magukat. Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket. Végignéztem, hogy Lócskai Pali bácsi beállt az udvarba a kocsival, hogy egy batyuval hogyan száll föl a nagyanyám, nagyon nehézkesen és sírva, a nagynéném, Manci néni és az unokabátyám, Pista. Egy hét múlva a gyulai gettóból értesítés jött, hogy vigyünk be ágyneműt, cukrot, és én akkor biciklire ültem. Lócskai Jóskával bementünk Gyulára, megérkeztünk a gettó bejáratához, ahol egy csendőr állt. Láttuk, hogy Manci néni ott van egy kerítés mögött és félve integet nekünk, majd beszél a csendőrrel és a csendőr megengedi, hogy odamenjünk a kapuig és a csomagot átnyújtsuk neki. Mondta, hogy nagymama beteg, fekszik és Pista sincs jól. A nagynéném valósággal elhessegetett onnan, és zavartan búcsúztunk egymástól. Én őt akkor láttam utoljára, a nagymamámat és az unokabátyámat akkor se. Arról már nem tudtunk, mikor vitték át őket Békéscsabára, mikor várakoztatták őket két-három napig a békéscsabai állomáson egy pajtaszerű, óriás raktárban, majd ott rakták őket vonatra, és a vonat Auschwitzba ment. Ezen a vonaton vitték Auschwitzba Grün Sándort, a feleségét és a fiát is, akik akkor már Békéscsabán laktak, és azt a mostoha leánytestvéremet, akit anyám még a Szovjetunióból hozott haza csecsemőként. Ők voltak az én közvetlen rokonaim, akik közül senki nem jött haza. Mi, az öcsémmel azért úszhattuk meg, mert még lehetett formulát találni arra, hogy mi kivételezettek lehetünk. És mert – ezt utólag gondolom így – a falu elöljáróságában volt annyi tisztesség, hogy nem hozták apámat meg a nevelőanyámat ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy a két gyereket fogják és elviszik.
Feltűnően kevés zsidó család élt ebben a faluban. A Grün nagymamához tartozó családtagjaimon kívül egy Bender Ottó nevű bádogosmester és a családja, valamint egy orvoscsalád. Az orvosék és a bádogosék ingóságait Grün nagyanyámék házában gyűjtötték össze egy kocsmai nagyterembe, ahová sok bútor és minden egyéb elfért, majd lepecsételték Grün nagymama házát. Ebben az időben már megszerveződött a légoltalmi szolgálat és engem, mint tizenöt éves fiút bevontak ebbe, ami két dologból állt. Egyrészt ülni kellett egy rádió mellett, és ha bemondták, hogy Bácska–Baja légiveszély, akkor a templomtoronyban ülő légoltalmi ügyeleteseknek kellett szólni és félreverték a harangot. Másrészt fönt kellett lenni a toronyban a harangok mellett. Akkor történt, hogy én éppen ott voltam a községháza udvarán – ott volt ugyanis a rádióhallgatás –, amikor megérkezett a községi fogat, egy lovas kocsi és abban tökrészeg emberek. Kiderült, hogy leltározni jártak a Grün nagymama-féle házban, és ott találtak az orvosék révén italokat. Az italt megitták és bizonyos elmozdítható és értékesnek vélt tárgyakat magukhoz vettek. A községi kocsist, aki a lovakat vezette, és aki szintén részeg volt, Ábris bácsinak hívták. Ábris rendkívül boldogan emelt ki a kocsiderékból egy nagy papírzacskót, hogy elhozta, amit ott talált, az összes kristálycukrot. Vitte be az istállóba, hogy eldugja, amikor egy perc múlva káromkodva jött ki, hogy a fene egye meg ezeket a zsidókat, még most is becsapnak: ez nem is cukor, hanem keserűsó. És lehetett érezni, hogy a zsidókra csakugyan haragudni kell és el is kellett innen vinni őket, hiszen becsapták Ábris bácsit, mert cukor helyett keserűsó van a zacskóban. Akkor odanyúlt a kocsiderékba, mert minden fényképet, amit találtak, összeszedtek, azokat szétszórta az udvaron és mindenki taposgált rajta. Én ott voltam légoltalmi szolgálatos és néztem, hogyan taposnak a nagyanyám fényképén, a nagynéném fényképein, talán meg az enyém is ott volt a többi között. Nem mertem szólni, nem mertem föllázadni, nem mertem kiabálni és nem mertem sírni. Azon se, hogy láttam, hogy a kocsiderékban ott van a nagyanyám pöttyös bögréje, és a jól ismert falióra, amelyik minden negyedórában egy kedves hangot bocsátott ki. Néznem kellett ezt a társaságot, amint tökrészegen és teljes közönnyel viseltetnek a hullarablás iránt, amit akkor ők csináltak. A falu népe persze látta, amikor elvitték őket, de minthogy a kocsma már rég megszűnt, egy utcával arrébb már nem is tudtak a dologról, a közvetlen környék pedig sopánkodva tudomásul vette. A velünk szemben lakó család kárörömmel beszélt erről. A falu nem úgy élte ezt át, mint egy egész falun esett szégyent. A legtöbb, ameddig valaki eljutott, egy fejcsóváló sajnálkozás volt. Mint valami természeti csapást fogták föl, ami mindenképpen rajtunk kívül esik, tehát nem tehetünk semmit se ellene, sem mellette. Azt hiszem, hogy akkor is ugyanaz lett volna, ha például a faluból összeszedik a barna szeműeket. Vagy később a svábokat. Olyan politikai vákuumot éreztem, olyan apolitikusságot, amiben semmi nem mozdult, amiben a tudatosságnak, az ország életében való felelős részvételnek semmiféle jelét nem láttam. Úgyhogy nekem az az alapérzésem, hogy ez az ország minden szörnyűséget, amit velünk csináltak, passzív szemlélőként élt meg és csinált végig. Márpedig a történelem akkor már nagyon pörgetett bennünket.
Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt. De ez egy ember történelmi szerepének a megítélése, egy asszonyé, akinek fogalma sem volt róla, mi az a Volksbund és mi ez az egész, ami itt körülöttünk van. Nem tudott se írni, se olvasni, mérhetetlen szívjóság volt benne, és mindenféle kétlelkűség, álság meg cinizmus hiányzott belőle. Népviseletben járt, sváb nagyszoknyában, blúzban, fejkendővel. Ő volt az, akitől a legtöbb babusgató szeretetet kaptam. Ez a Rézi néni aztán megbűnhődött azért, hogy a két fiát elengedte az SS-be, mert menekülnie kellett Magyarországról. Ő még a kitelepítést sem merte megvárni, tudta, hogy az ő bűne nagyobb, mint az átlag sváboké, tudta, hogy bűnösnek fogják tartani. Ezért 1944 nyár végén befogták a két lovukat, fölrakták az oldal szalonnát, két nagy kenyeret, ágyneműt, dunnát, párnát, és elindultak Almáskamarásról. Addig mentek-mendegéltek, míg Heidelbergbe nem értek. A többség Almáskamaráson maradt. Szorongani szorongtak, de attól nem tartottak, ami azután bekövetkezett. Nem tartottak se attól, hogy a fiatalabbjait már 1945-ben elviszik a Szovjetunióba, bányába dolgozni, és arról se tudhattak, hogy egy-két év múlva az egész falut kitelepítik. Számomra az volt a kérdés, mit kezdjen az ember valamivel, amiről nem tehet, amibe belekeveredett, amiben választania kellene, és mégse választ radikálisan, vonzódik ide is, meg oda is. Ezt lehet erkölcsileg megítélni, sőt elítélni. Ha így van, akkor most nekem is el kell ítélnem magam. Én tizennégy-tizenöt évesen hányódtam ide-oda, attól függően, honnan éreztem nagyobb életveszélyt. Minthogy én a gettóba vitelt és Auschwitzot az öcsémmel együtt megúsztam, ebből arra következtettem, hogy én ide tartozom, hogy én mégse tartozom azok közé, akiket ilyen súlyosan büntetnek. Tehát, ha fájlalom is, ami az anyai nagyanyámmal és annak a családjával történt, de én most megúsztam, és nem tehetem az esetért közvetlenül felelőssé az almáskamarási sváb rokonokat.
1944-ben tizenöt éves voltam. Nagy izgalommal olvastam a fronthelyzetről. Soha nem képzeltem azonban, hogy mi is fronthelyzetben leszünk majd. Egyébként is úgy gondoltam, a szovjet hadsereg valahol az Észak-Kárpátoknál fog belépni a Kárpát-medence területére, tehát ha idáig ér is a front, sokkal később kerülünk sorra. 1944. augusztus 23-án azonban a románok kiugrottak, és átálltak a szovjet oldalra, minek következtében a szovjet hadsereg valahol Kisinyov, Iaşi környékéről néhány nap alatt odaértek a falunk szélére. Újkígyós 25–30 kilométerre van a román határtól, és a szovjet csapatok már szeptember végén ott voltak Aradon, úgyhogy egy pillanat alatt fronthelyzetbe kerültünk. 1944. szeptember elején elkezdődött a polgári iskolai tanítás Békéscsabán, ekkor én negyedik osztályos voltam. Nagyon zavart körülmények között folyt a tanítás, sűrűn voltak légiriadók, mert a Békéscsaba–Lökösháza–Kürtös–Bukaresti vonal nagyon fontos katonai vasútvonallá vált. Attól kezdve nem mentem be az iskolába. Egy-két nap múlva megjelent egy parancs a környék minden falujában, hogy a tizennyolc-ötven éves férfiak jelentkezzenek a községházán, háromnapi hideg élelmet vigyenek magukkal, takarót, evőeszközöket. Ekkor a községházán apám is gyülekezett. Elvitték a faluból a teljes munkaképes férfi lakosságot. Újkígyós ott maradt egy szorongó, riadt állapotban, munkára és hadra fogható férfiak nélkül, a front közelében.
1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni. Ekkor már megijedtünk és átmentünk a szomszédba, akiknek egy tökéletes légoltalmi pincéjük volt. Majd légi csata kezdődött fölöttünk, szovjet és német vadászgépek lövöldöztek egymásra. Ültünk abban az óvóhelyfélében, fölöttünk időnként le akart szakadni az ég, dél lett, amikor a szomszéd bácsi azzal a hírrel jött, hogy gyertek ki, mert a Wenckheim utcán végig óriási tankok állnak. Följöttünk, harminc hatalmas tank állt sorban az utcán. Nyíltak ki a kör alakú tetők a tankokon, bújtak ki belőlük a katonák. Alig bújtak ki, elkezdtek dinnyét enni, mikor már kiették, elkezdték viccből egymás fejéhez csapni a héjat. Óriásiakat kacagtak, füstösek, kormosak voltak. Olyanok voltak, mint a cséplőmunkások, amikor leáll a gép, pihennek, és még van erejük és kedvük egymással tréfálkozni. Odajött hozzám egy katona és egy üveg befőttet nyomott a kezembe. Ott álltak egy óra hosszat, majd jött egy parancs, becsukódtak a páncéltornyok fedelei, és csörömpölve elvonult az egész cséplőgépes társaság. Akkor a szomszédok összeszaladtak, hogy most mi történt velünk. Kiderült, hogy az üveg befőtt Bozóék spájzából való, mert oda bementek a katonák, és leemeltek néhány üveggel, és mint afféle jószívű emberek, az egyiket rögtön nekem adták ajándékba, és a dinnye is ugyanonnan származott. Tizenöt éves voltam, teli szorongással amiatt, hogy az én furcsa születésem miféle helyzetbe sodorhat még, de akkor valami óriási megkönnyebbülést éreztem. Azt, hogy ha ezek az oroszok ilyen könnyedén ideszaladtak, akkor itt megszűnik az eddigi törvények érvényessége, itt új világ kezdődik. És lehet, hogy egy rossz világ lesz, de legalább életben maradok benne.
A front mögött valószínűtlen egzisztenciák sokasága járkált géppisztollyal, félig katona-, félig civil ruhába öltözötten és megszédülve attól, hogy fegyver van a kezükben, és elkezdődött, amit aztán az egész ország zabrálásának nevezett el. Ezek között a furcsa figurák között voltak magyarok, románok, ruszinok, szovjet szökött katonák. A falu teljesen ki volt szolgáltatva nekik, amíg oda nem helyeztek egy kis szovjet helyőrséget, sebesült, lábadozóban lévő, idős szovjet katonákból. A parancsnok beköltözött a kántortanító házába. A községházán még megvolt a hintó és a két csődör. Az az Ábris, aki 1944 nyarán részegen szidta a zsidókat, amiért becsapták őt, hogy a zacskóban nem kristálycukor van, hanem keserűsó, ott maradt a községházán, és mivel valamilyen hadifogságbeli előzmények miatt gagyogott valamit egy szláv nyelven, ő lett a helyi szovjet parancsnok tolmácsa, csicskása, mindenese, és aki a szovjet parancsnokot képviseli tolmácsként, a második számú hatalom a faluban. A zabrálások idején az egész falu bújt és rejtegetett. Gyorsan elkezdték levágni a disznókat, és a szalonnát, zsírt a legelképesztőbb helyekre eldugdosták, kútba eresztették a zsírosbödönt, a szalmakazlakba dugdostak be rengeteg mindent. Dugdosták a lányokat, fölöltöztették őket madárijesztőnek. Szétbogozhatatlanul összekeveredett a hivatásos zabráló a rekviráló orosszal. 1944 nyarán a búza, árpa nagyon jól termett, és ősszel csodálatos kukoricatermés volt. Tekintettel arra, hogy a front már nyár végén közel volt, és a közlekedés, a szállítás összezavarodott, a falu nyakán ott maradt az egész nyári termés. Ezért élelmezésileg különös helyzetbe kerültünk, miközben Budapest már éhezett, mi belefulladtunk a szalonnába, a zsírba, a kolbászba. Rengeteg búza, liszt volt mindenütt. Ami már-már istensértő dolog volt, csöves kukoricával fűtöttünk. Korábban nagyon sok disznót, borjút és marhát levágtak, rengeteg hús volt a faluban. Olyannyira, hogy amikor 1945 telén és tavaszán megérkeznek a cserélők, a batyusok, akkor Újkígyós készen állt arra, hogy fél kiló szalonnát adjon egy férfiöltönyért. És ez így is történt.
A mama éppen állapotos volt, és hogy legyen egy férfi a háznál, elküldött Dézsiékhez, beszéljem rá Miskát, hogy amíg ilyen bizonytalan a helyzet, lakjon és aludjon nálunk. Ő a falu szegénységéhez tartozott és a vitákban elkezdett furcsákat mondani. Kiderült, hogy az apjával együtt ő már tagja a helyi kommunista pártszervezetnek, amelyik valamikor 1944 novemberében a kultúrházzá lett leventeotthonban alakult meg. Valamilyen műsoros este volt, ahová Dézsi Miska hívott minket. Én is elmentem. Verseket mondtak meg énekeltek, meg volt egy asszonyság, aki harmonikakísérettel magyar nótákat énekelt. Mikor az egésznek vége volt, akkor a színpadról valaki azt mondta, hogy elvtársak, most pedig énekeljük el az Internacionálét. Fogalmam se volt, hogy mi az, hogy elvtársak és mi ez az Internacionálé. Legnagyobb csodálkozásomra az egész tömeg elkezdte énekelni, hogy Föl, föl, ti rabjai a földnek... Kiderült, hogy amíg mi otthon összebújtunk a kukoricatűz mellett, addig a falu már elkezdett szervezkedni. A kommunista pártnak nagyon sok tagja lett hirtelen, de még több tagja a kisgazdapártnak. A falu többségének a rezerváltságából, óvatos várakozásából, szkepsziséből derült ki, hogy az ország történetének ezt a kommunista kezdetét nem tartják a sajátjukénak, és 1945 elején már manifesztálódott is, hogy egy nagyon erős kisgazdapárt működött a faluban, egy nagyon gyenge szociáldemokrata párt, a parasztpárt viszont szinte egyáltalán nem. Ez a három párt volt létező Újkígyóson.
A helyi kommunista párt vezetésének már az első pillanatban súlyos szervi hibái voltak, amik a Magyar Kommunista Párt egészét is jellemezték. Az egyik vezetője ugyanis egy volt nyilas suszter lett, aki a dologtalanságáról volt nevezetes és arról, hogy el tudta szellenteni a Rákóczi-indulót, tehát politikailag és erkölcsileg kétes egzisztencia. A kisgazdapárt helyileg a Keresztény Polgári Olvasókörben kezdett gyülekezni, és a falu teljes gazdalakossága ehhez a párthoz tartozott. Viszonylag hamar kiderült, hogy el fog kezdődni egy politikai küzdelem. A községházán a kommunisták vették át az irányítást, de a főjegyző és a községi bíró nagyon hamar hazakerült, és be-bejárogatott a községházára. A kisgazdapárt nagyobb létszáma ellenére nagyon kevés erővel és hatalommal bírt, és nem is nagyon léptek föl.
1944–45 fordulóján Budapesten a legszörnyűbb események sokasága zajlik, az ostrom, a nyilasok, az éhezés, a bombázások, a halottak sokasága, amikor Újkígyós nem tud mit kezdeni rengeteg ennivalójával és azzal, hogy el kell kezdeni valamilyen normális civil életet. Miközben Európa szenved, az országnak ez a régiója bálokban, kultúreseményekben tobzódik. Ekkor iratkozom be én is tánciskolába, fél zsák búzáért. Egy kitűnő üzleti érzékkel megáldott békéscsabai fiú, egy társával és egy nyolcadikos gimnazista lánnyal kitalálták, hogy Újkígyósra jönnek, és meghirdetik: Újkígyós teljes bejáró diákságát felkészítik, hogy a tanév végén, magánúton vizsgát tehessenek. Mindezért terményt kértek. Üzleti vállalkozásnak tekintették meg kalandnak, önmaguk kipróbálásának. Életem legnagyobb élményeinek egyike volt ez. Tőlük tudtam meg, hogy ami kinyomtatva olvasható, nem biztos, hogy mind igaz. Tőlük tudtam meg, hogy van tehetséges és közepes író, sőt van tehetségtelen is. Tőlük tudtam meg, hogy az egész világ ezzel a kritikai mérlegeléssel tekintendő. Ők semmilyen pártnak nem voltak elkötelezettjei, de a népi írókon nevelkedtek, tudták, ki az a Veres Péter, Illyés Gyula, mindent olvastak tőlük. Ez a népi írókon nőtt kultúra keveredett egy városi, polgári műveltséggel is. Nem éreztek ellentmondást abban, hogy a Puszták népét olvassák, és mondjuk, amerikai slágereket szeretnek. Hallatlan nyitottság jellemezte őket és azt az iskolafélét, amit szerveztek. Ott tapasztaltam először, úgy is lehet tanulni, hogy nem fenyeget bennünket nádpálca, megbuktatás vagy felnőtti dorgatórium. A legjobb életkorban ért ez engem. Tizenöt-tizenhat éves voltam, ekkor kezdtem érezni, hogy egy világ kezd kinyílni előttem, hogy mindent más színben nézhetek és láthatok. A sok magamba fojtott búbánat – mert egy rosszkedvű, savanyú kis kamasz voltam –, keserűség váltódott föl valami megkönnyebbülésre, valami jobb kedvre, annak az érzetére, hogy a világ tele van olyan izgalmas dolgokkal, amelyek szellemiek. Könyveket adtak a kezembe, és kikacagtak, amikor eldicsekedtem, hogy én mennyi Herczeg Ferencet olvastam már. Akkor derült ki számomra, hogy Herczeg Ferencet kézbe venni egyszerűen nem illik. Ezzel a körrel 1945 nyár elejéig, tehát a negyedikes polgári iskola magánvizsgájáig tartott a kapcsolatom. Addigra úgy éreztem, hogy én egy kicserélt ember vagyok.
1945 tavaszán történt a földosztás. Nagyon sok kiosztható föld volt, a Weinckheim-uradalomnak akkor már csak körülbelül 16 ezer katasztrális holdja volt, de voltak kisebb, öt-hatszáz holdas, felosztható birtokok is, amelyek tulajdonosai nem dicsekedhettek valamilyen ellenállási érdemmel. A teljes Weinckheim-uradalmat felosztották. Megalakult a földigénylő bizottság, amely kizárólag helyi tagokból állt, a helyi kommunistákon kívül a kisgazdák is képviseltették magukat, s egy parasztpárti meg egy szocdem párti is volt ebben a bizottságban. Állandó veszekedés folyt, de nagyjából rendben lezajlott az egész, méghozzá olyan korán, hogy még maradt idő a tavaszi szántásra és vetésre is. Differenciáltan kaptak, két holdtól tíz holdig. A kézi szerszámon kívül az uradalomtól semmit nem lehetett elhozni, a föld mégis fel volt szántva, mire vetni kellett. A hadifogságban lévőkre is gondoltak, a feleség itt volt helyette és ő kapott. Mindenki, aki igénylő volt, földhöz jutott. Almáskamaráson is megkezdődött a földosztás, mert föl kellett osztani a hatalmas József főhercegi uradalmat. Ezt felosztották a közvetlen környék népessége között. Aki Volksbund-tag volt, az érvényes törvények szerint nem kaphatott földet. Ekkor már csak egy nagynéném élt Almáskamaráson, hiszen az idősebb még 1944 őszén kocsira ült és elindult nyugat felé az urával együtt. Egy Franciska nevű nagynéném élt ott, három kicsi gyerekkel, a férj magyar katonaként valahol. A férj megérkezik, fogságból, és folytatják megszokott életüket, amíg a falut 1945 nyarán körül nem veszik a szovjet katonák és fiatalokat össze nem gyűjtik, és el nem viszik őket a Donyeck-medencébe. De az én rokonaimat ez nem érinti. Ez a nagynéni már középkorú asszony, a férje egy középkorú férfi. Ez egy büntetőakció volt, és a volt Volksbund-tagok munkára képes asszonyaira, lányaira és férfijaira terjedt ki. A falu svábsága úgy érezte, hogy most életük egy büntetéses korszaka kezdődik és ez az első állomás. Arra nem gondoltak, hogy kitelepítés lesz belőle, de arra, hogy őket itt mindenféle diszkriminációk és atrocitások fogják érni, föl kellett készülniük. A kitelepítés a kollektív büntetés jegyében történt, mindenféle jog és erkölcs szerint is elítélendő, de egyúttal rettenetes ostobaság volt, mert az ország lakosságának egy szorgalmas, tehetséges részétől fosztódtunk meg, olyan emberektől, akiknek a munkája segítette volna az országot a háború utáni mélypontról följebb emelkedni. Máig hiányzik ennek a száz-kétszáz-háromszázezer embernek az ország gyarapodásához való hozzájárulása. Nem szólva arról, hogy érzelmileg is mekkora kárt okozott: az ország egy több százezres ellenséget szerzett magának. Olyanokat, akik sírva és nosztalgiával gondoltak haza, a parasztházaikra, a földjükre, a diófáikra, a lovaikra, és közben az öklüket rázták azok miatt a magyarok miatt, akik ezt csinálták velük. A helyükre jórészt Szlovákiából elűzött magyarokat telepítettek be, és a környék olyan szegényeit, akiknek nem volt saját házuk. Akkor ebek harmincadja kezdődött, a meglévő jószágállomány fölélése, a házak állapotának a romlása.
 
Rákosi meglátogatja a szlovákiai magyar áttelepülteket
Mafirt Krónika 1947. május
Filmhíradók Online
 
Senki nem érezte véglegesnek a helyzetet, senki nem érezte igazán a magáénak a javakat. Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket. Egyrészt az akkori szegénység, élelemhiány miatt, másrészt cigánynak tekintették őket, furcsa beszédük, sok szoknyájuk, tarkabarka viseletük miatt, és amiatt, hogy szedett-vedett népség, batyukkal jönnek, és az amúgy is kevés élelemből még ők is fogyasztani akarnak. Néhány kemény év következett a számukra, de mindegyik kis faluban új negyedecskék épültek a betelepültek számára. Amikor én először odajutottam, akkor már jó egzisztencia, szép házak, beépültség fogadott. A fiatalok között még villongások voltak, de addigra a környék már befogadta a betelepülteket. Az én nagybátyám, aki szegény ember volt, építési vállalkozóként bukkant elő. Így kerültem abba a helyzetbe 1947-re, hogy semmiféle rokonom nem maradt Magyarországon. Minthogy mindkét esetben születési okok miatt fosztattak meg az állampolgári jogtól, élettől, mikor ez a sváb kitelepítés lezajlott, akkor végképp kénytelen voltam arra gondolni, hogy ha ennyi baj van a származással, akkor én nem fogok származni. Ebből az elhatározásból következett a névmagyarosításom is, Pfeffből ezért lettem Faragó. Bár ez egy picit később történik, de az elhatározás ekkor született meg bennem.
1945 júniusában beiratkoztam a kereskedelmi középiskolába Békéscsabán. Nem simán, mert akkor én már tizenhat éves voltam és kérdésessé vált, hogy a szülők vajon még bírják-e négy évig anyagilag, hogy engem taníttatnak. Beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy amikor hazajövök, és nyáron segítsek. Elkezdődött a bejárás egy újfajta iskolába, számomra idegen tantárgyakkal és ismeretlen tanárokkal. Gyorsírás, gépírás, könyvvitel, közgazdaságtan, áruismeret, német nyelvű levelezés, kereskedelmi levelezés, amelyik – tekintettel arra, hogy akkor a németekre úgy haragudtunk, hogy még a nyelvet se akartuk megtanulni – egy hónap után átment angol kereskedelmi levelezésbe. Egy csomó olyan dolgot kellett ott tanulnom, amihez semmi kedvem nem volt. Az kárpótolt, hogy magyar irodalmat is tanultunk, és szerencsére volt egy magyartanárnő, aki maga is elárvultnak érezte magát a humán ismereteivel és költészetszeretetével egy ilyen könyvvitellel, gépírással, gyorsírással foglalkozó praktikus iskolában. A magyar irodalomba én beleszerettem, akkor még rettenetesen kicsi olvasottsággal.
Az iskola akkortájt egy ijedt állapotban volt, hogy vajon az új rezsim elfogadja és igazolja-e őket. Ehhez hozzá lehet számítani még azt, hogy Békéscsaba egy szlovák város, és reggeltől estig Csehszlovákiából érkezett brigádok járták, amerikaiaktól kapott dzsipeken, hangszórókkal, és ki volt plakátolva, hogy hej szlováci, vagyis hogy a szlovákok ébredjenek nemzeti öntudatra és települjenek át Szlovákiába. Ezt a kampányt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt folytatták, és ki is élezték vele a helyi lakosságban a szlovák–magyar ellentétet. Békéscsaba az átlagosnál is fölbolydultabb város volt ekkor.
 
A Magyar Kommunista Párt seregszemléje Békéscsaba dolgozó népe fölött
MAFIRT Krónika 1946. április
Filmhíradók Online
 
A tanári kar ijedt emberekből állott és olyanokból, akiknek a német orientációját hirtelen át kellett váltani angolra. Elkezdődött Magyarországon egy anglofilia, amerikai filmek sokasága jött az országba.
Az 1947-es választás nyár végén volt. Ezt a választást már amolyan bennfentesként éltem át, mert mint diákot Újkígyóson bevontak valamilyen választási cédulák kitöltésébe. Olyanokéba, mint amit most kopogtatócédulának hívnak. Ez volt az a választás, amelyiken nagyon sok párt szerepelt, hiszen a kisgazdapárt addigra már felrobbant és sok kis pártként létezett tovább. Kiszakadtak belőle pártocskák és ezek mindegyike részt vett a választásokon. De nagyon jól tudtuk, hogy az igazi erőt továbbra is a maradék kisgazdapárt, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt jelenti. Addigra létszámban is megerősödött a helyi kommunista párt, kvázi konszolidálódott is. Amikor elérkezett a választás napja, nagyon irigyeltem azokat, akik már szavazhatnak. Ha választhattam volna, a szociáldemokratákra szavazok. A választási manipulációkról semmit nem tudtam, csak utólag értesültem a nekünk járó Népszava című szociáldemokrata lapból ezekről a csalásokról, a kék cédulákról. Tapasztaltam én magam is teherautón érkező valakiket, akik ott kék cédulával szavaztak, de ez akkor törvényesnek látszott lenni. Csak később derült ki, hogy aki kék cédulával szavazott Újkígyóson, az szavazott Csanádapácán is, és lehet, hogy egész Tótkomlósig elment szavazni, többször szavazott. Én azt hiszem, nemcsak hogy tisztességtelen dolog volt ez a kék cédulás választás, hanem értelmetlen is. Akárhány brigád járta az országot, számban ők nem adhattak le annyi szavazatot, amely valamiféle nagyarányú szavazatnyereséghez juttathatta volna a kommunista pártot. Ostobaság volt kitalálni, mert súlyos erkölcsi kockázatok rejlettek benne és néhány nap alatt napvilágra is került a dolog. A kommunista párt ekkor több százalékot szerzett, mint az 1945-ös választáson, de mivel a kisgazdapárt addigra szétesett, a baloldali blokk – a szociáldemokrata párt, parasztpárt és a kommunista párt együtt – megszerezte a szavazatok ötven százalék fölötti többségét.
Ezzel egy időben, 1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket. Ez a három diák volt a kollégium alapítója. Én 1947 szeptemberében harmadikosként, bejáró diákként folytattam a kereskedelmi iskolát, és amikor az osztálytársaimtól azt hallottam, hogy Békéscsabán van egy olyan kollégium, amelyik ingyenes, és még enni is adnak és ott lehet aludni, elmentem hozzájuk. Akkor már nem abban a villában voltak, amelyikbe 1947 tavaszán betörtek, egy kúriaszerű épületet kaptak a nagymalom mellett. A hatóságok még segítettek is, hogy minden hálószobába emeletes vaságyak és valahonnan megtömött szalmazsákok kerüljenek. Minden kollégista maga volt köteles otthonról dunnát, párnát, ágyneműt hozni. Addigra a kollégium már kapott egy gondnokot. Amikor 1947 októberében szorongva odamentem bejelentkezni ezekhez a fiúkhoz, hogy nem vennétek-e föl engem, akkor körbeszimatoltak, leültettek, kifaggattak. Különböző kérdéseket tettek föl, amelyek a családi helyzetemre, származásomra, politikai rokonszenvemre vonatkoztak. Megéreztem, hogy az fog imponálni nekik, ha baloldali valakiként jelenek meg, bár nem voltam hozzászokva, hogy az ember minősítéséhez hozzátartozik, milyen párttal vagy politikai irányokkal érzi magát elkötelezettnek. Olyanfajta magabiztosság jellemezte őket, amelyikben egy kis bántó, ironikus fölény is érződött. A nékoszisták magatartására ez általánosan jellemző volt. Lehet, hogy még az enyémre is, mihelyt én is megszereztem a Nékosz-önérzést. Fölvettek, de némi gyanakvással. Idegen szagot éreztek rajtam, szocdemséget, egy származásbeli bizonytalanságot. A borbélysághoz mindig valamilyen félúriasság képzete társult és félszegnek találtak. Nem láttak maguk közül valóan önérzetesnek és kemény föllépésűnek.
Akkor elkezdődött az életemnek gyönyörű két éve, ami azonban nem az életkörülményeimben jelentett gyönyörűséget. A kollégisták folyamatosan éheztek, az életkörülményeink rendkívül szegényesek voltak. Sivár hálótermek és tanulószobák, és valahonnan egy öreg, lehangolt zongora is. Szerzetesi szegénységben éltünk. A Nékosz arról volt nevezetes, hogy nagyon sok kollégiumban másodlagosnak tekintették a tanulást, nálunk valami okból ez volt a legfontosabb. Mikor beléptem ebbe a közösségbe, ezek a törvények már meg voltak alkotva és működtek. Volt a kollégiumnak egy vezetősége, a kulturális titkárból, a gazdasági ügyek titkárából és a szobaszövetkezetek vezetőiből állt. Volt egy fegyelmi bizottság, népbíróságnak hívták. A légkör hasonlított a korábbi polgári iskolai drillre, és én magam is sokszor lázadoztam ellene. Eleinte rosszul éreztem magam ebben a számomra ismerős, de nem várt rendben, nem láttam sehol magunk körül felnőtteket, akik az ilyet diktálni szokták. Elcsodálkoztam azon, hogy a fiatalok maguk is hajlamosak rá, hogy egy ilyen drillszerű fegyelemben éljenek. Minthogy azonban hamar szobaszövetkezeti elnök lettem, attól kezdve már a magaménak éreztem ezt a drillt, és én is kezdtem gyakorolni másokon. Mihelyt az ember egy hatalmi szerkezeten belül van, nemhogy elviselhetőnek, hanem szükségesnek érzi azt a fajta viselkedést is, amelyik kívülről nézve nem föltétlenül rokonszenves.
A kollégium 1947 szeptemberétől folyamatosan működött, és a következő év nyarán, amikor a vidéki diákok fölvételizni jöttek a középiskolába, mi is fölvételi vizsgákat tartottunk. A gyerekek tudták, hogy ez valami „komenista” hely és ennek megfelelően kell beszélni. A Nékoszt szeretjük, a Nékoszra nosztalgiával gondolunk vissza, a Nékosz nagyszerű intézmény volt, de ne képzeljük, hogy a hipokrízis teljesen hiányzott volna belőle. Kommunista szellemiség dominált a kollégiumban, a vezetés legtöbb tagja pártszervezetszerűen is kommunista volt. És minthogy ők egészen fiatalon léptek be a pártba, egy bolsevik avantgardizmus jellemzi őket, amely megfér a korszak amerikanizált kulturális javainak az élvezetével.
Jó kollégista voltam és a tanév végére már átestem a teljes hasonuláson. Addigra megtanultam ötven népdalt, tanultam olyanokat történelemből és irodalomból, amit az iskolában nem tanítanak. Megerősödtem baloldali meggyőződésemben. Minden más pártot szétesőbbnek, arctalanabbnak, jövőtlenebbnek érzékeltem, és egyre inkább úgy láttam, hogy ezé a párté a jövő. Hogy be is lépjek ebbe a pártba, az különösebben nem jutott eszembe. Ez hozzátartozik az alkatomhoz is. Soha nem éreztem, hogy nekem közvetlen dolgom volna a világot megváltani, és úgy képzeltem, hogy egy meditatívabb attitűd is elegendő ahhoz, hogy az ember baloldalinak vagy forradalmárnak érezhesse magát. Imponált az elképzelés, amelyik végre minden lényegi különbözést megszüntet, hogy végre nem lesz fontos se az, hogy milyen vallású voltam, se az, hogy ki volt apám, ki volt anyám. Azonban magunk is diszkrimináltunk, megkülönböztettünk és ítélkeztünk. Úgy folytattunk kvázi osztályharcot, hogy aki nem akar velünk egyforma lenni, azt elpusztítani nem kell, de ki kell iktatni a politikából. A Nékosz-öntudat átjárt és önérzést adott és nagyon sokat javított tartásomon, magabiztosságomon, otthonosságérzésemen.1949 nyarán értesítést kaptam a budapesti bölcsészkarról, hogy menjek felvételizni. Akkor Pestre utaztam, életemben másodszor. A szóbeli felvételi jelentette az első mellbeverő élményt számomra arról, hogy itt egy új kurzus kezdődik. Addig Újkígyóson és Békéscsabán éltem, az otthonossá válás jegyében, és 1949 nyarán már szinte abban az érzésben, hogy végre igazán otthon vagyok, és az a világ, ami most itt alakulóban van, minden ízében az én világom lesz. Ezen a szóbeli felvételin tapasztaltam először – noha már túl voltunk a Révai-féle Nékosz-kritikán, de akkor még nem tudtam, hogy ez elég hamar a Nékosz felszámolását fogja jelenteni –, hogy nékoszistának lenni gyanús dolog. Aki a szóbeli felvételit vezette, már tudta, hogy a Nékoszt felszámolják. Hanák Péter volt, a későbbi történettudós, akkor fiatal bölcsészkari történelem szakos tanársegéd. Neki korábban nyilvánvalóan nem volt semmi köze a Nékoszhoz, és bennem valamilyen narodnyikot próbált kitapogatni, amit nagyon nehezen talált meg. A mi kollégiumunk kommunista szellemben vezetődött, de semmiféle népi, nemzeti egyoldalúság nem volt jellemző ránk. Ez tehát nem talált. Akkor megpróbálta a szociális helyzetet körültapogatni és azt kérdezte, hogy hány szék van apád borbélyüzletében? Ha ugyanis azt mondom, hogy négy, akkor ez az ő számára azt jelentette volna, hogy az apám nemcsak inast, hanem segédet is tart, tehát kis kizsákmányoló. Minthogy azonban összesen két szék volt és azt is csak szombat este meg vasárnap délelőtt használták a kuncsaftok, ez 1949-ben ugyan nem jelentett túlságosan jó ajánlólevelet, de nem jelentett kizáró okot sem. És minthogy az írásbelim színvonalát jónak találta, én azzal a megnyugvással távoztam, hogy engem ide föl fognak venni, de ez nagyon furcsa hely lesz számomra, mert engem itt gyanakvással fogadtak már a felvételin is. Nyár végén valóban értesítést kaptam az egyetemről, hogy az egyetemre föl vagyok véve. Pestre utaztam és beköltöztem a József Attila Népi Kollégiumba. A József Attila-kollégium a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt. A sarkon áll az Újságíró Szövetség épülete és mögötte egy másik épület, amelyikben most az Újságíró Szövetség oktatási központja van. Mulatságos, hogy ha odamegyek fiatal újságírók közé órát tartani, ugyanazon a helyen ülök, ahol valamikor az ágyam állt. A József Attila-kollégium az átmenetiség furcsa állapotában volt. Még népi kollégiumnak számított, de már mindenféle gyanakvásokkal körülvéve. Kezdett diákszállóvá átalakulni, ám az önkormányzat még működött, az igazgató diákigazgató volt. Beköltöztem ebbe a kollégiumba a számomra ismeretlen fiúk és lányok közé. Idegen volt a környezet, az egyetem, a városban időnként eltévedtem. Az egyetemen akkor még a MEFESZ működött. Egy Juhász Péter nevű békési fiú volt a MEFESZ személyzeti vezetője volt, és ő odavett maga mellé, én lettem a helyettese.
 
1949-et írunk, a Rajk-pernek voltak utcai megnyilvánulásai is. A leggyakoribb jelszó az volt, hogy „Vesszen Rajk és bandája! Kötelet a nyakába!” Valahányszor ez a kiáltozás felharsant, mindig megrémültem, mert valami vérszomjat érzékeltem belőle. Elhittem ugyan, hogy Rajkék esetében politikai bűnözőkről van szó, de ez a vérszomj idegen volt tőlem. Szerencsére senki sem kényszerített rá, hogy én magam is ilyesmiket kiáltozzak. Az egyetemen a Rajk-per csak annyi közvetlen hatással járt, hogy bennünket, kádereseket arra intettek: mostantól kezdve figyeljük azt is, nincsenek-e az egyetemen olyanok, akik Rajk híveként vagy titoistaként befurakodtak. A kollégiumban szintén érzékelni lehetett a szigorodást, az éberség megnövekedését és az ideológiai túlérzékenységet, amely minden, a szabványtól eltérő megnyilvánulást gyanúsnak minősített. Volt köztünk néhány művészettörténész hallgató, és egyszer átmentünk a közeli Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumba, és ott kiállítva láttunk egy kínai bronzlovacskát. Minthogy tökéletes kidolgozottságú volt, az egyik művészettörténész fiú megsimogatta a bronzlovacskát és meglehetős iróniával azt mondta: mintha a szocialista realizmus mintái alapján készítették volna. Ebből kollégiumi fegyelmi lett a fiú ellen, mert iróniával nyilatkozott a szocialista realizmusról és közben a ló farkát simogatta éppen, ami a tiszteletlenség jele volt. Különösen azok kerültek a veszélyeztetettek közé, akik nagyon alacsonyról indulván, egyszerre akarták befogadni az ideológiai tudományokat, és ez túlságosan megterhelte őket, gyomorrontás helyett agyrontás következett be náluk. Egyébként nagyon sok áldozatról csak később derült ki, hogy áldozat, s ha az életpályákat végigkövetnénk, jól látható volna, hogyan siklottak ki életek, hogyan váltak boldogtalanná emberek attól, hogy természetes közegükből kiemelve olyan prés alá kerültek, amely a személyiségüket eltorzította, boldogságukat elvette. Azonban ettől a korszaktól mégsem tudja elvenni senki, hogy egyben a nagy mobilitás korszaka volt.
Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós. Pais Dezső az öreguras, recsegő, száraz hangú előadásmódja komikus volt ugyan, és nem vette jó néven a későket se, de amikor először vizsgáztam nála, akkor derült ki számomra, milyen csodálatos ember. Nem tételeket osztogatott, hanem beszélgetni kezdett a hallgatóval, és aszerint minősítette, ahogyan a hallgató válaszolni próbált. Az első vizsgán mindenkiről feljegyzést készített. Tudnivaló volt, hogy valaha, a harmincas évek elején Rajk László is vizsgázott nála. És amikor a Rajk-per elkezdődött, ő előkereste Rajkról készített céduláját és recsegő hangon azt mondta, hogy nekem már akkor se tetszett ez a Rajk, mert leíró nyelvtanból nem tudott semmit. Körülbelül ez volt a politikai véleménye az aktuális perről. Szalai Sándor is a tanárunk volt, ő szociológiát adott elő. Szeretettel ugyan, de az őrült Szalainak nevezték. Csodálatos jelenség volt, és a számunkra teljesen ismeretlen szociológiai műveltség sokaságát zúdította ránk. Olvasottságban, ismeretekben és előadókészségben lenyűgöző egyéniségnek bizonyult számunkra. Gyakran német szociológiai művekre hivatkozott, aztán franciára, és mi kábultan hallgattuk. 1950-ben letartóztatták és elítélték, eltávolították az egész tanszéket, és a szociológia maga is burzsoá tudománnyá minősült. Lukács Györgyöt is hallgattunk, akkor őt még nem kényszerítették arra, hogy a nagy előadótermi előadásait hagyja abba, oktató tevékenysége viszont később már csak abból állt, hogy egy Lukács-szemináriumot vezetett. Az irodalmat két évig Waldapfel József adta elő. Ez is ennek a tanintézménynek az egyetemi jellegére utal, hogy nem iskolásan, a magyar ősköltészettel kezdtük elsőéves korunkban, hanem a magyar felvilágosodással, és a másodév végén jutottunk el a XIX. század közepéig, ugyanis Waldapfel Józsefnek ez volt a kutatási területe.
Minél fájdalmasabbak lettek a külvilággal való brutális találkozások, annál nevelőbb hatásúak voltak. Ilyen volt minden kollégista számára a szünetekben való hazautazás.
 
1949–50-ben elkezdődik az erőszakos tsz-szervezés és a falu valami példátlan elszegényedése. Ha hazamegyek Újkígyósra, azt látom, hogy egyetlen tehenünk csont és bőr, és amit enni kap – naponta egy kéve kukoricaszárat –, az táplálékul nagyon soványka. Szánalmas volt nézni a falu jószágállományát. Rosszkedvet találtam otthon, szegénységet, pénzhiányt. Apám akkor már föladta a magánborbélykodást és belépett az újkígyósi vegyesipari ktsz-be. Akkor már nem járt házakhoz, reggeltől estig a borbélyműhelyben volt. A borotválás egy forint volt, és egy forint nyolcvan fillér a hajvágás, és az így befolyó összeg is a ktsz pénztárába csordogált. Apám havonta egyszer kapott ebből a pénztárból a befolyt bevétel alapján havi maximum 350 forint fizetést. Minthogy megszűnt a magánpraxis, megszűnt a házakhoz járás és a terményben való fizetés is. Termény egyébként sem volt senkinél, mert a beszolgáltatás elvitte. Ha az ember egy olyan átideologizált rezervátumból, mint amilyen a bölcsészkar, hazaérkezik egy ilyen közegbe, olyan ordító kontrasztot talál, hogy két dolgot tehet: vagy belátja, hogy ez a valóság, és nem az, amit az egyetemen tanul róla, és akkor ott kellene hagynia az egyetemet, vagy az egyetemen képviselnie kellene azt a valóságismeretet, amit otthon szerzett. A másik, amit tehetett, az az önámítás egyre professzionistább működése, hogy ez csupán az ideológiailag és politikailag képzetlen falu pillanatnyi látványa, a falué, amelyet még a jövő csodálatos perspektívája sem tud lelkesíteni, hogy ezen a helyzeten egy-két év alatt át kell esni, de aztán mindnyájan a mennyországban leszünk. Ebben mint tökéletes bizonyosságban hittem. Úgy gondoltam, hogy ezt a néhány éves kényelmetlenséget igazán kibírjuk, sőt meg is éri, ha egyszer a jutalom olyan nagy lesz majd a végén. Én a két megoldás közül a másodikat választottam. Beláttam, hogy amit itt látok, az nem látszat, hanem valóság, de átmeneti valóságnak fogtam föl, és valóságosabb valóságnak azt a közeljövőt, amelyet számomra az egyetem, a MEFESZ, a DISZ, a szemináriumok ígértek. Addigra az ember már átitatódott, preparálódott, meg volt dolgozva. Az egyik lelkét állandóan elhallgatta, de nincs kedvem hozzá, hogy akkori magamat most utólag teljesen elítéljem, és a korszakot mint a magyar történelem legsötétebb szakaszainak egyikét minősítsem, mert lehet, hogy az volt, de nem ilyenként éltük meg. Egyrészt, mert fiatalok voltunk, és a fiatalember élményei intenzív és erős élmények, másrészt mert akkor még bíztunk egy lehetséges jobb jövőben. Ráadásul a környezetünk, a professzorok többségének szakmai és emberi hitele is belejátszott abba, hogy a politikai vezetést is érvényesnek találjuk, hogy a politikai vezetőket hiteles személyként éljük meg, ne kételkedjünk erkölcsi értékeikben és politikai rátermettségükben.
Ellenséget mindig keresett az egyetem pártszervezete, a tanulmányi osztály, elsősorban a nyugati idegen nyelv szakokon. Ily módon került állandó gyanúba például a magyar–angol szakos Abody Béla, aki évfolyamtársam volt. Déry Felelet-vitája idején is belekeveredett a bajba. Akkor már Bóka László volt az évfolyamfelelős tanárunk, és egy szemináriumot vezetett, ahol meg kellett vitatnunk a Feleletet is, annak a jegyében, hogy a szeminárium is ítélje el Déryt, mivel ilyen messzire eltévelyedett a szocialista realizmus és a kommunista pártosság követelményeitől. Bóka László volt annyira óvatos, hogy nem tartott bevezetőt. Az előadó Révai vitacikkének szellemében, friss olvasmányélményeivel dúsítva kezdte elmondani, hogy Köpe Bálint valóban túlságosan későn találkozik a párttal, de neki nem imponált igazán ez az összejövetel. A polgári származású professzor, a regény másik főszereplője, túlságosan extravagáns. A Corvin-láncot megkapja, de WC-ben tartja egy szögön. Ez egy ellenállási gesztus, de különben minden ízében átlagpolgár figura. A korreferensek helyeseltek, amikor félve szót kért Abody Béla, aki akkor már atyai barátjának tekintette Déry Tibort, majd Eörsi István, aki ugyancsak Déry atyai baráti köréhez tartozott. Abody körmönfontabban és több bocsánatkéréssel, de mentségeket találva Déry Feleletére vitatkozott Révaival, a szeminárium előadójával és korreferensével. Eörsi pedig karakánabbul kelt védelmére a Feleletnek. Bóka úgy próbálta megmenteni a helyzetet, hogy a végén szót kért, és tekintettel óriási retorikai képességére, úgy utasította vissza Abody mentségkeresését és Eörsi karakánságát, hogy mégsem a Révai-féle leegyszerűsítés kategóriáival dolgozott. Az én fejemben meg se fordultak ezek a kritikai szempontok, én ezeket nem találtam bűnnek, hanem úgy képzeltem, hogy Déry írt egy regényt, megvitatható, és ha valakinek hiányérzete van, akkor ezt miért ne adhatná elő.
 
Politikailag egyikőjük se volt a szó valamilyen kemény értelmében ellenzéki. Eörsi István például határozottan kommunista fiatalnak érezte magát. Egyszer Leninről is írt egy verset, amely megjelent a Szabad Népben. Erre azért emlékszem jól, mert fantasztikus honoráriumot kapott érte, 300 forintot, ami az én másfél havi ösztöndíjamnak felelt meg. Ráadásul elhatározta, hogy nem magára költi, hanem meghív bennünket vacsorára egy étterembe. Én akkor voltam először egy igazi pesti étteremben, és nem kellett szorongva az étlap árlistáját néznem, mert mindnyájan Eörsi vendégei voltunk. Abody szintén kommunista szimpatizánsnak tudta magát – mindkettőjük esetében az otthonról hozott kultúra meg alkati izgágaságuk időnként az ellenzékiség látszatába sodorta őket. Egyik sem volt párttag, és én sem voltam párttag. Valószínű, hogy beléptem volna, ha rajtam múlik. Volt azonban egy pártépítési elv, amely szigorúan meghatározta, hogy milyen szociális származásúakkal kell növelni a létszámot, és én ezeknek a feltételeknek nem feleltem meg. Elég, ha csak a kisiparos apára gondolunk, vagy a sváb rokonokra, akik ki voltak telepítve Nyugat-Németországba.
Az első év után megszüntették a népi kollégiumokat, és a bölcsészkari kollégistákat összevonták a volt Eötvös-kollégium épületében, amely akkorra diákszállóvá züllött. Míg korábban minden hálószobában két ágy volt, és minden két hálószoba közt egy tanulószoba, most minden szoba zsúfolva volt emeletes ágyakkal, és nem létezett külön tanulószoba. Valamilyen csoda folytán megmaradt az Eötvös-kollégium könyvtára, ahol a kék köpenyes könyvtárosok még őrizték az Eötvös-kollégium hagyományait. Annyiban is, hogy nagy szeretettel beszéltek velünk, és mindenkit tanár úrnak szólítottak, ez volt a szokás. Összesen ennyi maradt a kollégium hagyományaiból. Az életünk áttevődött az egyetemre. Ebben volt valami hivatalos elhatározottság, hogy irtódjanak ki teljesen az Eötvös kollégium hagyományai, és töltsük az életünket reggeltől estig az egyetem épületében, ahol ellenőrizhetőbbek vagyunk. Az ellenőrzés legfőbb módja az volt, hogy egymást ellenőriztük. Soha nem tudhattuk senkiről, hol, mikor, kinek mondja el, amit látott, hallott, tapasztalt. Egy fortélyos félelem igazgatott bennünket. Az az alkalmazkodás, amely majdnem a stréberségig jellemzett, automatizmusként működött bennem. Az első összeütközésem az egyetemen kvázi politikai okok miatt sem azért történt, mert elhatároztam, hogy ellenállok. Amikor az első tervkölcsönjegyzés volt, és elindult egy verseny az egyetemen, hogy ki tud többet jegyezni, meg voltam győződve róla, hogy ez csak az oktatókra vonatkozhat. Minthogy én összesen 180 forint ösztöndíjat kaptam, meg se fordult a fejemben, hogy én is jegyezzek. Mint kiderült, az évfolyam már 98 százalékban jegyzett tervkölcsönt, csak néhány maradtunk, akik nem jegyeztek. Berendeltek a pártszervezet irodájába, és akinek velem beszélgetnie kellett, az Czine Mihály volt. Leültetett maga elé és baráti ordenárésággal rám rivallt, hogy hogy képzeled, faszikám, hogy te nem fogsz jegyezni. Én erre mondtam, hogy azért nem jegyzek, mert én kapom azt a 180 forintot, ami éppen hogy csak elég arra, hogy éljek, nekem nincs erre pénzem. Ha abból 10 forint is elmenne, az a 10 forint nagyon hiányozna. Czine közölte velem, hogy ez ostobaság, mindenki jegyez, tehát én is jegyezzek. Rám rivallt, és akkor jegyeztem, ami rettenetes volt, mert talán húsz forinttal minden hónapban kevesebbet kaptam, mint addig. Azonban a tanulmányi osztály vezetője feltűnő jóindulatot tanúsítván irántam, hozzájuttatott egy kis mellékkeresethez. A rádiótól szóltak a bölcsészkari tanulmányi osztálynak, hogy hallgatói reflexióra van szükségük, az egyetem jelöljön ki néhány hallgatót, aki rendszeresen meghallgat bizonyos műsorokat és írásos minősítést küld be. Én is a kiválasztottak egyike voltam. Szorgalmasan hallgattam a kollégium rádióján rádióműsorokat, és egy kockás irka kitépett lapjaira véleményeket írtam a meghallgatott műsorokról, ezért a rádió havonta 20 vagy 30 forintot fizetett, ami óriási segítség volt.
Negyedéves koromban a magyar tanszék könyvtárában egy szőke, copfos, mozgalmi blúzos és szoknyás elsőéves lánynak, aki egy pillanatra elhagyta a helyét, az asztalon lévő egy szem kockacukrát huncutságból elloptam és bekaptam, s mire visszajött, látta, hogy ropogtatom a fogam között. Az első szerelmi kapcsolatom ezzel a leánnyal kezdődött, Sugár Rózsának hívták. 24 éves voltam, és elég öreg fiú hozzá, hogy ezt nevezzem első együtt járásos szerelmi kapcsolatomnak, de sajnos így volt. A szülei pestiek voltak, így közelebbről megismerkedtem egy pesti családdal is, de a kettők között kialakult érzelmi kapcsolat mindkettőnk számára azt jelentette, hogy egymás iránti vonzalomból elkezdhetünk valamit tanulni. Ezen nem a szó végső értelmében vett szexuális kapcsolatot kell érteni, hiszen mindketten úgy gondoltuk, hogy csak a házasságkötés után kezdődhet közöttünk az, amiről mi magunk se tudtuk pontosan, hogy micsoda és hogyan is történik. Lehet, hogy én csak a mulyák rezervátumából ki nem látva képzeltem úgy, hogy bűnnek számít a házasságon kívüli szexuális kapcsolat.
Erre az időszakra esett a névváltoztatásom is. Egy feltételezett katonaélmény indított arra, hogy változtassam meg a nevem. Annyit tudtam a kiképző altisztek lelkéről, nem biztos, hogy kedvelni fognak bennünket. A hivatásos altiszt minden újoncot hivatalból utál. Ráadásul, ha ezek az újoncok úri gyerekek, mert valamilyen egyetemről jöttek és a többséghez képest csak egy, két vagy három hónapig katonáskodnak, akkor ez még külön ok az utálatra. Ha egy szakaszparancsnok elordítja magát, hogy Pfeff honvéd, hozzám, tudtam előre, hogy kétszeresen is dühös lesz rám. Egyrészt mert úri gyerek vagyok, ami természetesen téves elképzelés volt rólam, másrészt mert nem fogja tudni kiejteni a nevemet. Ezért az első katonaságba indulás előtt kértem a Belügyminisztériumot, járuljon hozzá a névváltoztatáshoz. Azért éppen a Faragó nevet találtam ki, hogy lehetőleg olvadjon bele a magyar vezetéknevek nagy szürkeségébe. Ez 1952 tavaszán volt. Elég hamar megkaptam a Belügyminisztérium jóváhagyását arról, hogy mostantól engem Faragónak fognak hívni. Úgy képzeltem, az egyetemen ezt senki nem fogja majd tudomásul venni, meglepő, milyen hamar átváltottak az évfolyamtársaim és a tanáraim is erre a névre.
Megkaptam az értesítést, hogy a Népművelési Minisztériumban fogok dolgozni. Egy tanfolyamcsoport nevű részlegbe kerültem. Minden leendő községi, szakszervezeti könyvtárost – kivéve azokat, akik a bölcsészkar könyvtár szakán végeztek – a Népművelési Minisztérium tanfolyamai képeztek. A tanfolyamcsoport négy emberből és egy Ácsné nevű csoportvezetőből állt. Az volt a dolgunk, hogy ezeket a tanfolyamokat látogassuk, ellenőrizzük, a vizsgákon részt vegyünk. Az egész természetesen fontoskodásnál sokkal többet nem jelentett. Magyar szakos középiskolai tanárként végeztem, erről kaptam diplomát. Lehet, hogy most se szép bevallani, de nem nagyon ambicionáltam, hogy tanár lehessek, mert úgy éreztem, tanítani olyan készenléti állapotot követel, amit én nem biztos, hogy jól fogok teljesíteni, tehát örültem, hogy egy minisztériumi előadói állást kaptam. Elsősorban magyar irodalmat tanítottam, 1016 forint volt az első fizetésem. Nagyon alacsony színvonalon folyt az oktatás, nagyon sokan szinte az irodalom elemi ismerete nélkül jöttek oda, kiskáder-feleségek vagy olyan munkások, akik fizikai gyengeségük miatt úgy gondolták, hogy függetlenített szakszervezeti könyvtárosként csöndesen eléldegélnek majd a gyár könyvtárában. Két és fél hónapig tartott ez a munka, amikor jött az értesítés, hogy a bölcsészkaron újságíró tanszék alakult, és oda hívnak tanársegédnek. Néhány nap alatt kiderült, hogy az újságíró tanszék zord hely lesz számomra. A tanszékvezető Mihályfi Ernő volt, akit régi szerkesztői és újságírói múltja mindenképpen predesztinált erre. Ő azonban közben miniszterhelyettes volt, így a valódi tanszékvezetői tisztet egy Sárkány László nevű adjunktus töltötte be. A Szabad Néptől került erre a tanszékre, azonban ott se újságíró volt, hanem titkárságvezető. A tanszéken még ketten voltak. Néha előfordult, hogy újságírókat is meghívtak előadni, Méray Tibort, Tardos Tibort, Dobozy Imrét, de ezek alkalmi vendégeskedések voltak. A tanterv sajtóelméletből és sajtótörténetből állt. Előadásokat tartottam és gyakorlatokat, mindenféle íráspróbákat. Rendszeresen írásra késztettem a hallgatóságot. Emlékszem egy olyanra, hogy tegyünk próbát azzal, hogy ugyanazt az eseményt hírben, tudósításban, interjúban, riportban hogyan interpretálja a szocialista, és hogyan a burzsoá sajtó. Kitaláltam, hogy az Alpokban lavinaomlás és egy tavaszi áradás következtében katasztrofális helyzet alakult ki. Hogy ír erről egy kommunista újság hírt, tudósítást, interjút, riportot, és mondjuk a Die Presse vagy a Züricher Zeitung hogy írja meg ugyanezt. Emiatt nagyon kikaptam, mert azzal, hogy imitáltuk a burzsoá sajtót, mételyt terjesztettem a hallgatóság között, cinizmusra neveltem, mivel kétféle nézőpont érvényesítésére késztettem őket. Ezen a tanszéken arra kell nevelni a hallgatókat, hogy szocialista újságírók legyenek. Nagyon rosszul éreztem ott magam. 1954-ben már kritikai hangok is jelentkeznek a sajtóban. A hallgatóknak nagyon tetszik, amit az Irodalmi Újságban, néha a Magyar Nemzetben, az Új Hang című folyóiratban olvasnak, és én is lelkes híve vagyok, hogy a nyomás enyhüljön rajtunk, de állandóan éreztük, Sárkány László ezzel az egésszel nem ért egyet, mélységesen elítéli és mindent elkövet, hogy ebből a reformszellemből minél kevesebb jusson be a tanszékre. Közben az egyetemen forrt a politikai légkör, különösen Fehér Ferenc körül, aki akkor már negyedéves volt. Én Sugár Rózsa baráti kapcsolatba is kerültem ezzel az évfolyammal, és barátkoztam a reprezentánsaival. Nem tudtam, hogy ez tilos, hogy Sárkány László rossz néven veszi.
Rosszak voltak a lakáskörülményeim és az anyagi helyzetem. Ágyrajáró voltam a Teleki tér közelében, a Dobozi utcában egy öregasszonynál, akinek szoba-konyhás udvari lakása volt. Ő volt a kockacukros Sugár Rózsa nagymamája, eredeti foglalkozása szerint ószeres, az egész környéket ószeresek lakták. Az 1100 forintos fizetés egy részét a nagymamának kellett odaadnom. Akkoriban kezdtem írni, először az Új Hangnak. A folyóiratnak volt egy nyelvművelő rovatkája, amelybe hol Kolozsvári Grandpierre Emil írt mulatságos glosszákat különböző nyelvi vétségekről, hol én, minthogy az egyetemen nyelvészeti, stiláris kérdésekkel foglalkoztam. Nagyon büszke voltam rá, hogy nyomtatásban is megjelenek. Majd az Irodalmi Újságnak kezdtem recenziókat írni. Még az Esti Budapestnek is írtam könyvekről, és a Csillagba is írtam néhány könyvkritikát. A legemlékezetesebb Déry Tibor Börtönnaplójáról íródott. Akkor Déry még és már megint nem számított a hatalom kegyeltjének. Kockázatot jelentett úgy írni róla, hogy azt a főszerkesztő is vállalni merje, ne sértse Déry Tibort, és a hatalom se üssön a fejünkre, tehát ravaszul kellett írni. Gyakran előfordult, hogy egy-egy cikkemre azt mondta valaki, milyen bátor. Nem szerettem ezt a szót, azt hajtogattam mindig, hogy az újságíráshoz Magyarországon nem bátorság kell, hanem ravaszság, az alkalmazkodás művészete.
Kiderültek politikai nézeteltérések is, ő akkor még érintetlenebbül képviselt egy komszomolka attitűdöt. Bennem már jobban megzavarodott az a politikai magabiztosság, amit korábban magamban érezni véltem. Falun szerzett tapasztalataim végképp nem látszottak alátámasztani, amit ő a szemináriumon tanult, és őszinte meggyőződéssel vallott. Emlékszem veszekedéseinkre például a kulákkérdésben. Én azt mondtam, hogy itt valami súlyos félreértés van. Az ország legjobban gazdálkodó parasztrétege került olyan helyzetbe, hogy lehetetlenné vált a gazdálkodása. Ezek nem szörnyetegek, ezek parasztemberek, akik között ugyanúgy van rossz meg jó ember, mint bármilyen más rétegben. Emlékszem a paprikaméregre, amellyel reagált, hogy a revizionizmus uszályába kerültem. A szülei párttagok voltak, és otthon olyan környezet volt, amely őt politikailag mindenképp befolyásolta.
Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról. Beadtam egy igénylést erre a személyzeti szobára, majd többedmagammal beidéztek, és egy előadó ünnepélyesen közölte, hogy az itt jelenlévők közül, akik mindegyike ezt a személyzeti szobát igényelte, Faragó Vilmos bölcsészkari tanársegédet találtuk a leginkább igényjogosultnak. Erről kaptam egy írást, és boldog voltam, hogy most már lakástulajdonos vagyok. Ha utólag eszembe jut, mindig megborzadok attól a fiatalkori kegyetlenségtől meg érzéketlenségtől, amellyel egy szerencsétlen család nyakára oda bementem. Egy két szoba, hallos Németvölgyi úti lakás volt, személyzeti szobával. A személyzeti szobába társbérlői minőségben valakit beraknak, aki használja a konyhát, a WC-t, a fürdőszobát, borzalmas. A legborzasztóbb az, hogy én ebből semmit nem érzékeltem, hiszen akkor már hat éve kollégiumban laktam, ahol az egyetlen életterem egy emeletes ágy fölső része volt, majd egy Dobozi utcai ágyra járás. Az, hogy egy kétszer három méteres helyiség teljesen az enyém, ha becsukom az ajtót, akkor csak én vagyok benne, ettől boldog voltam, és képes voltam erre a lakásra megnősülni. Aztán a feleségem oda is költözött. A háziak kétségbe voltak esve, és jelentették a tanácsnak. Ráadásul gyermekáldás előtt álltunk. Attól végképp megborzadok, ha arra gondolok, mi történt volna, ha egy síró csecsemővel megtetézve ott lakunk. Akkor – hivatkozással arra, hogy nekem már a Csillagban meg az Irodalmi Újságban is megjelentek recenzióim – jelentkeztem az Irodalmi Alapnál, hogy adjanak egy lakást. Valami hihetetlen szerencse következtében csakugyan kaptam Albertfalván, az akkor épülő lakótelepen egy „CS” típusú lakást. Valami döbbenetes egybeesés következtében, amikor a fiúnk megszületett, már a kezemben volt a lakáskiutalás. Amikor hazahoztuk őket a kórházból, az új lakásba hoztuk, amelyikben egy cserépkályha volt, és én megpróbáltam átfűteni ezt a még soha át nem fűtött lakást. Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy most aztán, ha becsukom az ajtót magunk mögött, senki más nincs jelen, legfeljebb a síró gyerek.
Mire ez a lakás meglett, én már nem az egyetem újságíró tanszékén voltam, ugyanis 1955-ben egy országos racionalizálási hullám kezdődött, amely tulajdonképpen a Nagy Imre-féle revizionizmussal való leszámolás fedőneve volt . El akarták távolítani azokat az embereket, akik azzal gyanúsíthatók, hogy Nagy Imre revizionista köreihez tartoznak. Engem is racionalizáltak tehát. De megint nem az történt, hogy bánatomban elmentem munkát keresni, hanem közölték velem, hogy az újpesti Kanizsai Dorottya leánygimnáziumban fogok szeptembertől magyar irodalmat tanítani. Ez meglehetősen messze volt Albertfalvától, ahhoz, hogy háromnegyed nyolcra beérjek, hajnalban kellett fölkelnem. Elkezdtem négy leányosztályban tanítani, háromban magyar irodalmat, egyben pedig történelmet. Három hónapig tanítgattam, amikor rájöttem, hogy hiszen itt még senkit nem feleltettem, ezért fölszólítottam egy leányt, hogy jöjjön ki a táblához és mondja el Xerxész Görögország elleni hadjáratát. A kislány kijött a térképhez és nézett, mint borjú az új kapura, ezen megdöbbentem és helyére küldtem, majd kihívtam egy újat, aki ugyancsak nem tudta. Majd egy harmadikat, egy negyediket és egy ötödiket, mire az egész társaság sértődötten fölsóhajtott: „Tanár úr, tessék még mesélni!” S akkor jöttem rá, hogy én itt egy mesélő bácsi vagyok. Akkor támadt egy olyan érzésem, hogy ez egy pedagógiai csőd.
Körülbelül az én pedagógiai csődöm kiderültével egy időben odajött hozzám a gimnázium igazgatónője, hogy az iskolában működik egy MDP-pártszervezet. Kevesen vannak és nagyon kérték, hogy lépjek be, erősítsem őket. Úgy éreztem, hogy 1955-ben nem lesz egy konjunkturális gesztus, ha ennek az invitálásnak eleget teszek, egyébként se gondoltam soha, hogy az előmenetelem függhet attól, beléptem-e egy szervezetbe vagy sem. Azt mondtam, jó, belépek, és akkor fölvettek tagjelöltnek. Még az iskolai félév tájékán történt, hogy a Népművelési Minisztérium utánam nyúlt, nem akarnék-e visszamenni hozzájuk? Nem kellett sokáig gondolkodnom, mert rettenetesen messze volt nekem ez az Újpest, továbbá volt ez a fenyegető pedagógiai csőd és az állandó készenléti állapotból származó feszültség, amelyet az otthoni körülmények se enyhítettek. Otthon kicsi baba volt, feleség, egzisztenciális gondok. Fizetés előtt egy héttel már egy fillér nem volt, egy kezdő család fenntartásának a gondjai is rajtam voltak. A minisztérium közelebb esett, nem fenyegetett benne csőd és magasabb fizetést kínált.
Nem a tanfolyamcsoportba kerültem vissza, hanem a népművelési főosztályra, amelyhez a TIT, a különböző szabadegyetemek és azok az ismeretterjesztő előadások tartoztak, amelyekből rengeteget tartottak az országban, és amelyekről mindig nagyon kedvező statisztikák gyűltek össze az év végére. Ezek a statisztikák mindent elfedtek a népművelési tevékenység szervezetlenségeiből és hatástalanságából. Engem elég hamar külön akciókkal bíztak meg. Az egyik akció az volt, hogy szervezzem meg a megyei keskenyfilmtárakat, hogy az ismeretterjesztés minden megyében kapjon egy olyan szemléltető eszközt, mint amit a keskenyfilm jelent. Kaptam hárommillió forintot, hogy végignézvén az országban föllelhető valamennyi ismeretterjesztő filmet, válogassak közöttük, és az általam kiválogatottakból rendeljek példányokat a MOKÉP-tól. 1956 tavaszán-nyarán, amikor ez az akció zajlott, a szemléltetés korszerűsége már nem keskenyfilmeket igényelt, hiszen ott álltunk a televíziós korszak küszöbén, lehetett tudni, hogy azok a lepedőre pergetett, technikailag rossz állapotban lévő kisfilmek halmozódhatnak ugyan a raktárakban, de a kutya nem fogja őket alkalmazni.
Ezzel egy időben voltam az albertfalvai új lakásban új lakos, új apuka és új férj, és ez igénybe vette minden időmet. Nem lehettem valami jó férj, mert nem voltak hozzá előtanulmányaim. Számítottam arra, hogy béketűrésem és viszonylagos nyugalmam békítő és harmóniát teremtő erő, de ez a számításom nem vált be. Annyira két különböző alkatú ember lépett szövetségre, hogy a harmónia megteremtéséhez kevés volt az egyik elképzelt példamutatása. Furcsa házasság volt ez. Óriási feszültségekkel, kirobbanásokkal, kétségbeesésekkel és összebékülésekkel. Azt hiszem, hogy ez nem volt igazán szerelem. Az oldottság hiányzott belőle, egymás természetes tudomásulvétele. Ez a kapcsolat a bizalmatlanság és a bizalomkeresés végletei között tíz évig tartott, és született három gyerek. Az első, akivel odamentünk az új lakásba és aki az Andriska nevet viselte, 1956 augusztusában egyik napról a másikra meghalt. Egy éjszaka történt. A boncolás szepszist állapított meg az agyban, egy visszafordíthatatlan folyamatot. Rettenetes volt. Kilenc hónapos volt, bájos, gyönyörű, kedves kisfiú. Rémülettel gondolok arra az éjszakára és arra az iszonyatos felelősségre, ami azzal jár, ha valaki gyereket hoz a világra, mert egy életért kezd felelős lenni és nem tud igazán helyt állni. Az az éjszaka a magas lázzal, kúpokkal, az állandó telefonálással rettenetes volt. Nem volt telefonunk, kimentem az utcára egy fülkébe, és többször hívtam az ügyeletet. Mindig azt mondták, hogy ha egy kisgyerek lázas, tessék neki kúpot adni, és mire kijött az orvos, Andriska meghalt. Szörnyű élmény volt, de a házasságot nem rontotta, sőt egy sorsközösséget kellett összekovácsoljon közöttünk, és azt a vágyat, hogy gyorsan pótolni kell a hiányt.
 
1957-ben megszületett Zsuzsa lányunk, egy bájos, kedves kislány, és pótolta a hiányt. Majd még egy leány. Így van nekem most két gyermekem.
A munkahelyem országos főhatóság volt, és hamar kiderült, hogy a minisztériumnak ez a részlege hajlamos a reformelképzeléseket elfogadni. Hajlamos arra is, hogy önkritikusan ítélje meg az elmúlt évek politikai és saját minisztériumi akcióit is. Az elégedetlenség önmagunkkal és az országos politikai helyzettel forró hangulatú taggyűléseket jelentett. Többen voltak Nagy Imre-hívek. Minden évben országos ismeretterjesztési irányelveket is kiadtunk, amelyek közül egynek a megfogalmazásában nekem főszerepem volt, mert kiderült, hogy jó mondatokat írni, alanyt, állítmányt egyeztetni kevesen tudtak. Valamilyen rendszert teremteni az irányelvek káoszában, arra szintén én látszottam alkalmasnak. Néhány olyan fogalmat vittem be az ismeretterjesztésről szóló minisztériumi elképzelésekbe, amelyeket pedagógiai ismereteimből szereztem, ilyen volt például a tematikai rendezőelv. Tőlem hallották, hogy a „nagyterem-szemlélet” helyett a kiscsoportos foglalkozásra kell irányt venni, hogy nem összecsődíteni, hanem érdeklődésüknek megfelelően differenciálni kell a lakosságot, a szemlélet aufklärizmusa helyett inkább kérdezzük meg tőlük, mire kíváncsiak és próbáljuk a kíváncsiságot kielégíteni. Ezeket én találtam ki, és aztán a népművelésszakmában éveken keresztül ezeket a fogalmakat használták. Persze visszagondolva erre az időszakra, nem hiszem, hogy elégedett lehetek, csak tényszerűen fel tudok sorolni sok mindent, amivel ebben az időben ott foglalkoztam, és amivel nagyjából sikerült a munkaidőt is kitöltenem.
A Petőfi Körrel már kapcsolatba kerültem, Tánczos Gábor arra biztatott, hogy lépjek be tagnak. Erre nem került sor, viszont két Petőfi köri vitán, a sajtóvitán és a filozófiain részt vettem. 1956 augusztusában halt meg a kisfiúnk, ez belejátszik akkori lelkiállapotomba, és hogy a politika ne töltse ki teljesen az életemet. Teljes szívvel híve voltam annak a megújulásnak, amit a Petőfi Kör fiataljai jeleztek, örültem azoknak a híreknek, amelyek a Nagy Imre-körről hozzám érkeztek. Az elégedetlenség, amely akkor már Rákosi személyével és az egész kurzussal kapcsolatban egyre nagyobb lett, bennem is dolgozott, de én inkább mindig megfigyelője voltam az eseményeknek, mint cselekvő részese. Azt is mondhatnám, hogy rezonőrje voltam a történelemnek és a saját élettörténetemnek is. Ha az eseményekben való részvételt emberi értéknek tekintjük, akkor ez egy értékcsökkenés az én esetemben. Biztos, hogy ez alkati dolog: soha nem gondoltam, hogy nekem meg kell váltanom a világot, és gyanakodva tekintettem mindenféle világmegváltóra. Az ember az alkati indítékból ideológiát is csinál a maga számára, és ez az ideológia az, hogy aki valamilyen ügynek halálra szánt híve, az annak az ügynek könnyen válik a gyilkosává is. Ismerem a mondást, hogy a langyosokat kiköpi az Úr, de az én ideológiámban az is benne van, hogy a történelem mégsem csak ott készül, ahol a politikatörténet, hogy a történelem mégiscsak a napi munkában készül, a családban, a munkahelyen. A történelem nagy sodra a lassú előremozdulás, és nemcsak a lobogós, fáklyás, zászlós pillanatnyi események. A kettő együtt dolgozik azon, hogy történelem készüljön.
1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe. A titkársági kolléga azért jött velünk, hogy előkészítse Darvas másnapi értelmiségi nagygyűlését. Én megyek Debrecenbe és Nyíregyházára is, hogy beszéljek a művelődési osztály vezetőjével a keskenyfilmtárról. Megérkeztünk Debrecenbe délelőtt, ahol már lezajlott egy tüntetés. Izgatottan mondták, hogy a diákok orosz tankönyveket égettek és egy tüntetést szerveztek. Ezek szerint mi most egy olyan eseménybe csöppentünk bele – mondtuk erre mi –, amiről majd mesélünk, ha visszamegyünk Budapestre. Az egyik kolléga azt mondta, hogy „kis Poznań”, amibe érkeztünk. A tüntetésnek akkor már vége volt, csak az utórezgéseit lehetett érzékelni. Én átmentem Nyíregyházára, beszéltem a művelődési osztály vezetőjével, éreztem, hogy a pokolba kíván, és a legkisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy ő most keskenyfilmtárat szervezzen. Elmentünk Hajdúszoboszlóra, mert ott délután öt és nyolc között szintén egy értelmiségi gyűlés szerveződött aznapra, és részt akartunk venni rajta. Az értelmiségi nagygyűlés nem tartatott meg, hanem mindnyájan a rádiót hallgattuk, benne Gerő Ernő beszédét, és az elhangzott beszéd után mindenki véleményt mondott arról, amit hallott. Forró vita kezdődött, az volt az általános vélemény, hogy a Gerő-beszéd egy szerencsétlen szöveg, rendkívül fenyegető és kellemetlen, és ebből még baj lesz. Egy idő után otthagytuk a vitát, mert vissza kellett mennünk Debrecenbe, ahol újabb tüntetés zajlott. Fegyveresek szorították a tüntetőket az Aranybika elől az állomás irányába és lövöldözések is hallatszottak. Mi bementünk az Aranybikába, valamelyikünk szobájába és ott vitatkoztunk. Éjfél körül jöttek valakik, hogy hallgatják a rádiót és Budapesten már lőnek, és valami nagy baj van. Akkor elkezdődött egy tűnődés, hogy mit csináljunk másnap reggel. Nyilvánvaló, hogy a Darvas-nagygyűlésből semmi sem lesz, hogy a keskenyfilmtárak végképp nem érdekelnek senkit és hogy valami nagy dolog kezdődött Budapesten. A hírek szerint a város lángokban áll, mindenütt lövöldöznek, és nem lehet Pestre visszamenni. Akkor én már kizárólag arra gondoltam, hogy nekem családom van, otthon mi van. Úgy döntöttünk, mégis próbálunk visszamenni Pestre. Voltak olyan tervek, hogy ha Pesten vannak a harcok, akkor legkönnyebben Buda felől közelíthető meg a város. Tehát menjünk a váci kompon át a budai oldalra, és Buda felől közelítsünk. Elindultunk a Törökszentmiklós, Szolnok, Nagykáta útvonalon Budapestre. Óriási tankoszlopokkal találkoztunk, azok is Pest felé vonulnak. Mi behúztuk a nyakunkat, és elmentünk mellettük az autóval. Valahol Szolnokon megálltunk egy Pestről jövő sofőrrel beszélgetni, aki azt mondta, hogy lőnek itt is, ott is, de azért be lehet jutni. Nem lehet tudni, hogy kik lőnek és honnan és miért. Beértünk Pestre, amikor egy óriási tömeg jött velünk szembe a Kerepesi úton. Körbevettek bennünket, leállították az autót. És minthogy mi állami autó voltunk, a tömeg számára gyanússá váltunk, és elkezdték az autót le-föl löködni, mi meg rázkódtunk benne. Elég veszélyessé kezdett válni a helyzet, hogy kirángatnak bennünket és valamilyen bajunk lesz. A sofőr mentette meg a helyzetet, letekerte az ablakot, kidugta a fejét és a proletár szolidaritásra hívta föl a tömeg figyelmét, hogy ne toljatok ki már velünk, az úristenit, hát mi is magyarok vagyunk, meg ilyesmit. Akkor a tömeg elengedett bennünket. Elérkeztünk az Oktogonig, itt irtózatos lövöldözést hallottunk. Végül azért szerencsésen befutottunk a Báthory utca 10.-be, a Népművelési Minisztérium elé. A portás közölte, ő se tudja, hogy mi van itt, de mindenütt lövöldöznek és főleg a hidakon nem lehet átmenni. És minthogy én Albertfalván lakom és hídon mindenféleképpen át kell menni, úgy döntök, hogy akkor éjszakára nem fogok hazamenni. Ott laknak a Szemere utcában Eörsiék. Fölhívtam őket telefonon, hogy nem alhatnék-e náluk. Október 24-e van, estefelé, már korán sötétedik, csak Vera van otthon, Eörsi felesége és mondja, hogy nyugodtan menjek oda hozzájuk. Azt az éjszakát ott töltöttem náluk. Éjszaka tankcsatára ébredtünk, mert a Honvédelmi Minisztériumot tankkal lőtték. Vera annyit tudott, hogy Pista a Rádiónál van, és már 23-án éjszaka is ott volt. Én nem értem, mit keres ő ott.
Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez. Talán a békés természetem miatt, vagy az akár még nyárspolgárinak is nevezhető nyugalomkeresésem miatt rosszul fogadtam, hogy lövöldöznek, és nem tudok hazamenni. És nem tudom, hogy kik és miért lőnek, hogy az egésznek milyen a tendenciája, kik irányítják, mi várható? Azt érzékeltem, hogy egy nagyon erős szovjet hadsereg van jelen, a felvonulásának egy részét tapasztaltam az országúton. Nem bíztam abban, hogy egy fegyveres felkelés győzni tud. Nem hittem abban, hogy az általam is remélt változásokat egy ilyen radikális fegyveres fordulat végrehajthatja. Sőt, az volt az érzésem, hogy minden változásremény kockára van téve ezzel a fegyveres felkeléssel.
Elkövetkezett október 25-e reggele, amikor megköszöntem Verának, hogy ott aludhattam, és minthogy a hír az, hogy a Szabadság hídon végképp nem lehet átmenni, ezért egy óriási kerülőt tervezek: a Margit hídon csönd van, azon fogok átmenni Budára. Haza fogok gyalogolni, mert villamosok nem járnak. A Margit hídnak még csak a pesti hídfőjénél jártam, amikor a hátam mögül irtózatos lövöldözést hallok. Az október 25-i parlamenti sortűz volt. Minthogy én a Moszkva tér, Alkotás útja útvonalon mentem, ott nincs tömeg. A tömeg a pesti oldalon van. Rettentő gyaloglások után 25-én dél körül megérkeztem Albertfalvára. A feleségem nincs otthon. Akkor telefonon felhívtam Eörsiné Verát, hogy nála nem jelentkezett-e. Azt mondta, hogy ő nem tud semmit a feleségemről, de neki az a meggyőződése, hogy ha a nép polgári demokráciát akar, akkor meg kell adni. Ez engem teljesen váratlanul ért, mert Vera mindaddig egy lelkes, Lenin-intézetes komszomolka volt. Honnan tudta hirtelen, hogy a nép polgári demokráciát akar és azt meg kell adni? Estefelé hazakerült a feleségem, és elmondta, hogy reggel gyalog indult a Fehérvári úton a városba, és a tömeg megállított egy szovjet dzsipet két kiskatonával. Kiszállították őket, és elkezdődött egy pogromhangulat a kiskatonák ellen. És akkor ő, mint egy forradalmár leány, odaállt a tömegbe, és azt kezdte mondogatni, hogy a forradalom tisztességéhez hozzátartozik, hogy népítéleteket nem hajtunk végre. Ezek kiskatonák semmiről nem tehetnek, engedjük őket el. Akkor a tömeg hangulata ellene fordult. Ha nincs ott a vele együtt Pest felé gyalogló volt kollégista társam, és nem rángatja ki a tömegből, akkor neki ott baja történik. Mindenesetre ők aztán gyalogoltak tovább, a feleségem ment a bölcsészkarra, ott töltötte a napot, és azzal a lelkesedéssel jött haza estefelé, hogy nagyszerű, hogy a fiatalok hogyan viselkednek. Meg hogy a bölcsészkaron segítik a Corvin közben harcoló orvosi egyetemistákat, még kötözőhely is szerveződött, csodálatos lelkesedés uralkodik az egész egyetemen, és ő úgy találja, hogy ez egy nagyszerű dolog, amiben most mi benne vagyunk. Én meg csitítgattam, hogy én ebből a lelkesedésből semmit nem érzékeltem, de folyton le akart valaki lőni, és úgy látszik, hogy én az egészből eddig semmit se értettem, de majd szerzek magam is tapasztalatokat. A feleségemnél ez a fordulat gyorsan ment végbe, az egyik lelkesedésből a másikba esett. Ez történt Pártos Verával és ővele is. Elmondta, hogy ott volt az október 23-i tüntetésen is. Attól kezdve én is megpróbáltam mindennap bejárni a minisztériumba.
Azt hiszem, hogy ennek az eseménysorozatnak a történetéhez hozzátartozik bizonyos komikum, amiről nagyon kevés szó esik. A forradalmár ifjúság voltaképpen az Ifjú Gárdából tanulta meg, hogyan kell forradalmárként viselkednie. Csupa Zoját és Oleg Kosevojt láttam akkoriban az utcán. Még a kronstadti tengerészek, mint 17-es reminisztencia is visszajött számomra az utcán, mert a magyar folyamőrség tagjai karszalaggal és tengerészsapkával ugyanúgy őrjáratoztak a pesti utcán, ahogy annak idején a kronstadtiak tették. Volt ebben a második világháborús partizánromantikából is sok minden. A teherautón zászlókat lengető és éneklő, géppisztolyos felvonulók a 18-as őszirózsás forradalom teherautós, őszirózsás katonáira emlékeztettek. Aki megfigyelő, mint én, és nem olvadt bele abba a kollektív eufóriába, az ezeket a külsőségeket is jobban megfigyelhette az emberek gesztusain. Én úgy láttam, hogy ami itt most történik, ez különböző mintákat követve, meghatározhatatlan irányba halad. Nagyon megnyugtatott, amikor úgy látszott, hogy a Nagy Imre-kormány stabilizálódik, és nagyon nyugtalan lettem, amikor falragaszokat olvastam arról, hogy a Nagy Imre-kormányt is el akarják söpörni, vagy amikor fölsorolták a falragaszok, hogy a Nagy Imre-kormány tagjai között kik a kommunisták, akiket ki kell söpörni. Én úgy érzékeltem akkor, hogy ennek a kormánynak nagyon rövidre van szabva az ideje, és ha az események tovább folytatódnak, akkor itt a káosz lesz az úr, majd pedig egy polgári restauráció következik.
Egyetlenegy olyan pillanatra emlékszem ezekből a napokból, amikor a szorongásom föloldódott és úgy éreztem, hogy csakugyan valamilyen mámoros esemény részese vagyok. A minisztériumból délután indultam hazafelé, és mögöttem egy zászlót lobogtató, éneklő fiatalokkal teli teherautó jött. Ugyanabba az irányba haladt, mint én. Az autó megállt, a fiatalok leszóltak, hogy merre mész? Mondom, hogy merre. Gyere közénk! Fölhúztak a teherautóra és átsütött róluk belém az az eufória, amely őket jellemezte. Itt fiatalok vannak, itt lelkesedés van, és ha ezek a gyerekek ennyire felszabadultnak érzik most magukat, akkor lehet, hogy felszabadultunk? Egy pillanatig sem hittem azonban, hogy a szovjetek ezt tétlenül fogják tűrni. Éppen azért, mert nem voltak illúzióim, november 4-én hajnalban, mikor ágyúdörgésre ébredtem és a rádiót bekapcsolva a Nagy Imre-szózatot lehetett hallani, akkor kétségbeesés fogott el, de annak az érzete is: tudni lehetett, hogy ez be fog következni. Azt éreztem, hogy most aztán mindennek vége, ezek után itt már hitele nem lehet semmiféle szocialista elképzelésnek. És minthogy az alapszerv párttitkára az előző napok valamelyikén, nehogy meglássa valaki, ideadta a tagfelvételi kérelmemet, illegálisan, nehogy valakinek a kezébe kerüljön, ebből arra kellett következtetnem, hogy a szocializmus vagy a kommunizmus illegalitásba fog átmenni, november 4-e után pedig egyszerűen eltűnik a történelemből, mert oly módon kompromittálódott ezzel a szovjet beavatkozással, hogy soha többé feltápászkodni nem fog tudni.
Az október 23-a után újjáalakult pártokat dilettáns képződményeknek érzékeltem, és meg voltam győződve róla, a nemzet érdekei ellen való, hogy az összetartás helyett most millió darabra fogunk megint szétszakadni. Én akkor nem polgári kibontakozást érzékeltem, hanem egy totális jobbratolódást, amely utcai pogromokig, népítéletekig megy. A forradalom tisztaságát a betört kirakatokban érintetlenül maradt kirakott áruk jelentették egy ideig, aztán azok is eltűntek a kirakatból. Azt érzékeltem, hogy van egy lelkes értelmiségi ifjúság, amelyik szocialista meggyőződésből részese az eseményeknek, egészen a fegyveres harcokig. De az erő erről ifjúságról áttolódik, egyre jobbratolódik, és az utcán a söpredék kezd úrrá lenni, amelynek már se a cselekvései, se a frazeológiája, se a jelszavai nem azonosak azokkal, amelyekkel október 23-án a tüntetők lelkesen a Bem-szoborig vonultak. Ez az erő mindent kockáztat, nem fogja tudni a szovjet túlerőt legyőzni, de addig, amíg fegyver van a kezében, kompromittálni fogja ezt a 23-ával kezdődő folyamatot, és a leszámolást az ávósok után Lukács Györgyig és Eörsi Istvánig fogja folytatni. Nem értettem, mit keres Eörsi ezek között a fegyveresek között, és nem tudtam, milyen különbségek vannak fegyveres és fegyveres között is. Hogy vannak Práter utcaiak, ahol Angyal István van, és Corvin köziek. Dudásról semmiféle hírem nem volt, és Szabó bácsiról sem a Széna téren. Láttam olyanok kezében fegyvert, akikről lerítt, örülnek, hogy most fegyver van a kezükben, és ez hatalmat jelent. Kenyérért sorban állóra lőttek rá. Az én számomra a pesti utca akkor az életveszély utcáit jelentette. Mindig úgy mentem el otthonról, mint a halálra szánt, mint aki nem biztos, hogy haza fog érkezni, és akire lőnek az utcán, az nem tud olyan fölszabadultan mámoros lenni és örülni annak, hogy megalakult az ötvenhetedik párt. Aki nincs benne szorosan valamilyen őt is magával sodró közösségben, az az egészen kívül maradt nagyobb tömeghez tartozik, amelyet az utcára is vagy a szükség, vagy a kíváncsiság vitt, és nem politikai indíték.
Úgy éreztem akkor, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezett csoport elárulta az országot, és nem volt számomra ellenszenvesebb figura Kádár Jánosnál, és ez a következő év májusáig tartott. Az, hogy az országot elhagyni, egy pillanatig eszembe nem jutott. Ahogyan nem tudtam fenntartás nélkül átélni az október 23-a és november 4-e közötti lelkesedést, ugyanúgy nem tudtam beleélni magam azok helyzetébe sem, akik azt a konzekvenciát vonták le november 4-e után, hogy az országot el kell hagyni. Véleményem szerint a helyzet november 4-e hajnalán a következő volt: a szovjetek brutálisan beavatkoztak abba a folyamatba, ami itt 23-án elindult, s abban a pillanatban Magyarország felelős politikusai, vagy azok, akik magukat felelősnek érezték, két dolgot választhattak. Az egyik, hogy nem működnek együtt ezzel a brutális hatalommal. A másik, hogy ezt a kényszerhelyzetet, minthogy változtatni rajta nem lehet, elfogadják, és megpróbálnak ezen belül egy lehetséges magyar politikát csinálni. Ha senki nincs a politikai figurák közül, aki vállalja ezt a rendkívül népszerűtlen, utálatos, kellemetlen szerepet, hogy a megszállók segítségével hatalomra kerül, akkor az ország megy bele egy sztrájkokkal, majd később passzív rezisztenciával megbénított helyzetbe, és Magyarország hamar ott tartana, hogy még a magyar nyelv államnyelvként való használatáért is küzdenünk kellene. A szovjetek ugyanis kénytelen lettek volna katonai közigazgatást bevezetni, és Magyarország státusa egy megszállt ország státusa lett volna. Akkor nem következik be az elmúlt évtizedek jó néhány pozitív fejleménye. Tehát nem teremtődik egy versenyképes magyar mezőgazdaság, nem zajlik le a falun egy civilizációs forradalom, az a viszonylagos életszínvonal-emelkedés sem zajlik le, amelyik lezajlott, és nem épül az országban egymilliónál is több új ház, hanem szovjet katonai közigazgatással passzív rezisztenciába bénult ország érkezik el a gorbacsovi változások időszakához. Minthogy azonban voltak, akik vállalták, hogy a szovjet fegyverektől támogatott hatalmat átveszik, a kádári hatalomnak, abban a pillanatban, hogy elvállalta ezt a kényelmetlen szerepet, a legtermészetesebb érdeke volt, hogy minél gyorsabban konszolidálja az ország helyzetét, hogy a sztrájkokat megszüntesse, a bányákat, a gyárakat, a hivatalokat, az intézményeket elindítsa. És attól a pillanattól kezdve ennek a hatalomnak mindenki objektíve ellenségévé vált, aki ebben a törekvésében akadályozta. Ezért nem csodálkoztam, hogy 1956 vége felé letartóztatások kezdődtek. Amit nem értek, hogy miért kezdtek újabb letartóztatásokba 1958-ban, és milyen indítékból kellett megrendezni a Nagy Imre-pert, ami végképp értelmetlen, aljas és ostoba dolog volt, és tudni lehetett, hogy vissza fog ütni. Hogy miért voltak 1958-ban a halálos ítéletek és az akasztások. Itt már nincs logikája a dolognak. Itt kezd irracionálissá válni és akkor az ember magyarázatokért kapkod, hogy Moszkva nyomása, hogy Berlin nyomása, hogy Bukaresté. Vagy arra gondol, hogy valami hatalmi önteltség kezdett úrrá lenni néhány emberen, és az ő hatalombiztonságuk arroganciája indította el ezt az értelmetlen és kegyetlen letartóztatási, akasztási és bíráskodásos folyamatot.
1956 végén, 1957 januárjában az események azt a fajta csalódottságot ébresztették föl bennem, hogy a politika meglehetősen ronda dolog. Minthogy ronda, miért legyen nekem közöm hozzá, pláne úgy, hogy egy olyan politikai hatalom oldalára állok, amelyik ebben a történetben a legcsúnyább szerepet játssza. A letartóztatottak között voltak minisztériumi kollégák is, voltak olyanok, akiket csak néhány napra kaptak el és aztán különböző intervenciókra szabadon engedték őket. De ilyen reménye Eörsi Istvánnak például nem lehetett. Neki szerepe volt a december 4-i nőtüntetés szervezésében. Írt néhány verset, amelyben elátkozta a szovjet megszállókat. Ő maga se csodálkozott, amikor letartóztatták. Ez engem nagyon súlyosan érintett, lelkiismeret-furdalásom kezdődött. Ő börtönben ül, én szabadon vagyok. Bizonyos akcióit nem találtam értelmesnek. Úgy gondoltam, lehet, hogy az ellenállásnak van egy pátosza, csak éppen racionális értelme nincsen, és mi az ördögnek kockáztassa az ember a letartóztatást és a szigorú büntetést valamiért, ami racionálisan nem vezethet eredményre. De minden aggodalmam, szorongásom, rokonszenvem az övé volt. Olyannyira, hogy aztán a tárgyalásokra is eljártam.
Vera, a felesége kiderítette, hogy a Markó utcai bíróság egyik folyosóján, amelyről üvegablakok néznek az épület börtönoldalára, egy bizonyos pozícióból rá lehet látni a Pista cellájának ablakára. És bizonyos időpontban is megállapodtak valahogyan, amikor mi ott jelentkeztünk és mutogatásokkal kommunikáltunk. A bírósági tárgyalást egy bírónő vezette, aki nem volt azonos intellektuális színvonalon a vádlottakkal és különösen Eörsivel nem. A szereplésében volt egy kis pökhendiség is. De hát akkor ő még huszonvalahány éves volt, igazi szuverén egyéniség, és egy Brechttől és Heinétől tanult intellektuális humorral szerepelt a bírósági tárgyalásokon. Az ő elítélése és börtönben ülése számomra éveken keresztül nyomasztó élmény volt.
Eljött 1957 tavasza, volt egy olyan mozgalom, amelynek egyik vezetője egy bizonyos Mezei Éva, színházi ügyekkel foglalkozó, lelkes fiatalasszony volt. Munkabrigádokat szervezett, azzal a jelszóval: köztudomású, nem értünk egyet a Kádár-kormánnyal, de az a véleményünk, hogy az országot és Budapestet újjá kell építeni. Fiatalok, gyertek! Én is jelentkeztem egy ilyen brigádba, és a minisztériumból még jó néhányan. Beöltöztettek overallba bennünket, mindenki kapott egy lapátot a kezébe, és elmentünk a József körútra, a Corvin mozi környékére, ahol volt mit lapátolni. Ezzel megkezdődött az én politikai elszakadásom ettől a végletes elkeseredettségtől, és valamelyes együttműködés a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal. Nagyon sokan voltak, akiknek az volt a véleményük, hogy nem szabad hozzányúlni a romokhoz. Ezt a várost szovjet tankok lőtték szét, maradjon meg mementónak, illetve amíg különböző ENSZ-bizottságok meg nem nézik, milyen állapotban van a város, így kell hagyni mindent. Ez volt a következetesebb folytatása a 23-a utáni eseményeknek. És a következetlenebb az volt, amelyben én vettem részt. Úgy gondoltam, el kell indulniuk a villamosoknak, és akiket kibombáztak a lakásából, azokat vissza kell költöztetni. Egyre inkább érződött, hogy a Kádár-kormány helyzete stabilizálódik, hatalma erősödik. Hogy sokakban átbillent az érzet afelé, hogy most már csakugyan legyen béke, nyugalom és újjáépítés, és dolgozni kezdett az a mechanizmus, amelyik a történelemben mindig dolgozni kezd, hogy ahol a hatalom van, ahol az erő van, az elkezdi vonzani a tömeget. Ezért amikor 1957. május 1-jén valóban több százezer ember vonult föl a Hősök terén, és személyeiben lehet, hogy azonos volt azzal a tömeggel, amelyik október 23-án is fölvonult, akkor látszott, hogy most már az utca is a hatalomé. Elmentem én is a Hősök terére, és a légkör bizony isten olyan volt, amilyenként aztán a híradófelvételek és a kommentárok minősítették. Ugyanis egy Kádár-kormány melletti tömegdemonstráció volt ez. Ezt egyszerűen nem lehet letagadni.
A minisztériumban közben már szerveződött az MSZMP. A volt MDP-tagokat fölszólították, hogy jelentkezzenek az MSZMP-be és elkezdődött egy átigazolás. Engem is szólítgattak, hogy hiszen te is MDP-tagjelölt voltál, nem akarsz-e átlépni? Nem hiszem, hogy valamilyen karrier-okok mozgattak volna. Addigra már konszolidálódott a helyzet a minisztériumban, és többszöri kapacitálásra végül úgy döntöttem, jelentkezem és jelen leszek egy olyan taggyűlésen, ahol kifaggatnak meg minősítenek, hogy mit csináltam 23-a és november 4-e között. Ez az eljárás az én esetemben percek alatt lezajlott, semmi bűnömet nem vélték megtalálni. Minden különösebb megrázkódtatás nélkül átalakultam MDP-tagjelöltből MSZMP-taggá.
Újkígyósra nem mentem ezekben a hónapokban, de leveleztünk. A húgom akkor már nagylány volt, sőt 1957-ben férjhez is ment. Elsősorban ő írta nekem a leveleket és én válaszoltam rájuk. A levelekből az derült ki, hogy Újkígyóson voltaképpen nem történt semmi. Néhányan ugyan előjöttek és hangoskodtak, és egy letűnt rezsim figurái jöttek elő: volt uradalmi intéző, volt leventeoktató, volt csendőr, volt katonatiszt, akik szervezkedésbe és hangoskodásba kezdtek. De mire igazából kibontakozhattak volna, elérkezett november 4-e. Engem ez a híradás, továbbá az, hogy rendkívül rosszul fogadtam Mindszenty jelentkezését, és valamilyen borzongató fenyegetést éreztem abban, hogyan ő beszélt, arról győzött meg, hogy az eseménysorozat, amely október 23-a és november 4-e között lezajlott, mindenképpen aktivizálta az ország jobboldali erőit is.
1957 tavaszán annak az embernek a lelkiállapotában voltam, aki korábban nagyon utálta ugyan Kádárt meg a Forradalmi Munkás-Paraszt kormánynak nevezett képződményt, de Kádár néhány rokonszenves megnyilatkozása miatt, akár az erőfeszítések miatt, melyeket a békesség, a munka és az ország kormányozhatósága érdekében tettek, és amelyek az én reményeimmel vagy törekvéseimmel is egybeestek, az utálat és az undor kezdett bennem egy irántuk való rokonszenvé átformálódni. Hogy ebben nem voltam egyedül, azt az 1957-es májusi tömegtüntetés is bizonyítja. Nem szólva a későbbi évekről, amelyekben különböző hullámzások és mélypontok ellenére végül is volt egy Kádár-mítosz, és volt tömegbázisa annak a politikának, amelyet ő képviselt. Biztosan belejátszik ebbe a fordulatba, hogy az ember élni akart, dolgozni akart, érzékelte, hogy ez a hatalom napról napra erősebb lesz, és végül kénytelen volt azt érzékelni, hogy az ő teljes életének hosszára be fog rendezkedni majd. Bizonyos rokonszenves megnyilatkozásokból még arra is következtetni lehetett, hogy ezt a berendezkedést viszonylag otthonosan fogja csinálni. Hogy tehát ez egy lakható ország lesz. És ha ilyen lesz, akkor jól fogom benne érezni magam, és nekem is érdekem, hogy ez a lakhatóság valóban kiteljesedjék.
Valamit mondanom kell még annak magyarázatul, hogy 1957 tavaszán hogyan fordult át bennem a Kádár-kormány megítélése, és 1957 júniusában miért léptem be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1988-ban történt – akkor még az Élet és Irodalomnál dolgoztam –, hogy mint Konrád György famulusa jelentkezett nálam egy fiatalember, aki hozott egy Konrád–kéziratot hozott közlésre. Azért ő hozta, mert Konrád akkor Amerikában volt. Látszott rajta, hogy ő lesz a Fidesz egyik embere. Valamilyen apropó kapcsán azt mondtam neki, higgye el, nem volt könnyű ezekben az évtizedekben egy olyan kritikai hetilapot szerkeszteni, mint amilyen az Élet és Irodalom volt, megszenvedtünk mi azért, hogy mindvégig legálisan jelentünk meg. Mire a fiatalember az ebben az életkorban megszokott keménységgel azt mondta: „Választhatott volna más életstratégiát is.” Vagyis hogy nem volt kötelező nekem egy kvázi kormánypárti kritikai hetilapot csinálni, akarta ezzel mondani. És akkor én megpróbáltam neki elmondani – ez is magyarázat ahhoz, hogy 1957-ben miért léptem így –, hogy na persze, én elhatározhattam volna 1957-ben, 28 évesen, hogy átmegyek valamiféle illegalitásba. Hogy nem leszek újságíró, nem fogok ennek a kormánynak dolgozni, és nem lépek be a pártjába, hanem elkezdek valami földalatti munkát. De hát ez egyrészt az alkatomtól is meglehetősen idegen lett volna, másrészt kockáztatása lett volna egy most született gyerek sorsának, egy házasságnak és egy életpályának. Akkor már abban a meggyőződésben kellett léteznem, hogy ez a hatalom megszilárdult, mindenre kiterjedően összefon, összeabroncsol bennünket, és amíg élek, engem ez az abroncs fog szorítani. Tehát csak azt a megoldást választhatom, hogy ezen a szorításon belül igyekezek tisztességesen egy szakmát, egy pályát teljesíteni. Akkor állt előttem egy teljes olyan életszakasz, amelyikben ezt az elképzelést megvalósíthatom. Nekem is csak egy életem van. Ha ezeknek az évtizedeknek az elején úgy döntök, hogy nem megyek neki az időnek azzal az elhatározással, hogy újságíró leszek, hanem elbújok az idő alá, és várom, hogy esetleg egyszer majd az én igazságom fölragyogjon, amelyik vagy bekövetkezik vagy nem, hát én nem hiszem, hogy valami magasztos dolgot csináltam volna. De soha életemben nem akartam magasztos dolgokat csinálni. Bennem soha nem szólalt meg egy belső hang, hogy ember, ma reggel indulj el ebbe irányba, neked küldetésed van. Nekem nem küldetésem volt, hanem volt egy kis családom, egy picike lakásom és voltak mocorgó képességeim, és én ezeket akartam szolgálni úgy, hogy közben természetesen egy hatalmat szolgálok, amelyet megpróbálok magunkévá szelídíteni. Ilyesmiket próbáltam a fiatalembernek mondani, akit természetesen egyáltalán nem győztem meg. Nem kívánom senkitől, hogy elfogadja őket, de más magyarázatot nem tudok, és nem tekintem tisztességtelen dolognak, hogy az érzéseim átalakultak, és olyan lépéseket tettem, amelyek most nem tűnnek szalonképesnek, de én most sem akarok szalonképes lenni.
1957-ben szerveződni kezdett a Népművelés című folyóirat új szerkesztősége, és ekkor gondoltam úgy, hogy most leszek újságíró. Kértem a minisztériumi főosztályvezetőt, helyezzenek át ehhez az új szerkesztőséghez, és szerencsére áthelyeztek. Akkor kezdődött számomra egy olyan életszakasz, amelyik mindmáig tart: rátaláltam a hivatásomra. A Népművelés szerkesztősége a Lenin körút 9–11.-ben volt, a Lapkiadó-házban, a negyedik emeleten. Mélynyomású lap volt, tehát meg kellett ismerkednem a tipográfiai titkokkal, betűtípusokkal, hasábszélességekkel és címbetű-változatokkal. Meg kellett ismerkednem a montírozással, a szedéssel, a korrektúrával, a tördeléssel és a nyomással. És végre azt az örömet érezhettem, hogy minden hónapban egy kézzelfogható eredmény áll előttünk, egy mélynyomású képes folyóirat, amely színvonalában vagy érdekességében persze nemigen vetekedhetett mondjuk a Newsweekkel, vagy a Spiegellel, de nem is akarhatott vetekedni, hiszen egy szakmai folyóirat volt. A főszerkesztő eleinte megbízott főszerkesztő volt, Rajcsányi Károly. Hárman voltunk újságírók, Hajnal Gábor költő, Kövendi Judit, Tardos Tibor felesége és én. Jó csapat volt. Öt évig voltam a Népművelésnél, és ez tanuló öt év volt. A harmadik évben a lap olvasószerkesztőjévé neveztek ki, ami kemény munkát jelentett, hiszen mi gyakorló népművelők sokaságától kaptuk a cikkeket és nem várhattunk tőlük, hogy stiláris remekműveket küldjenek. Nagyon sok rossz szöveget kellett magyarra fordítani és élvezhetővé tenni.
Eközben a letartóztatások folytatódtak, és 1958-ban elkövetkezett a Nagy Imre-per, amelynek a folyásáról nem tudtunk semmit, csak már a bírósági végzésről és az ítélet végrehajtásáról. Minthogy 1956. október 6-án jelen voltam Rajkék temetésén a Kerepesi temetőben és megrendítőnek találtam azt a komor, sötét felhők alatti gyászt, amely ott több százezer embert elfogott, és komolyan vettem azt a bizonykodást, hogy soha többé ilyen nem fordulhat elő, rettenetes bűnnek találtam, hogy az előzmények, a tanulságok és a fogadkozások után ismét egy koncepciós per és ismét halálos ítéletek születnek. Az volt a véleményem, hogy politikai magatartásáért, gondolkodásáért senkit elítélni bíróságilag nem erkölcsös, halálra ítélni pedig rettenetes bűn, mert jóvátehetetlen. A tiltakozás annyiban megvolt, hogy a környezetemben ezt mondtam is, de ez nagyon kevés, különösen, ha valaki újságíró. Akkor újságírói kötelessége volna, hogy a tiltakozása nyilvánosan is megjelenjék. Ez azonban az akkori sajtóviszonyok között teljesen lehetetlen volt. Az emberben mindig volt annyi megalkuvási hajlam, hogy belássa, mi az, amit maximálisan tehet, és mi az, amit nem. Öncenzúra volt, de egy Népművelés című szakfolyóiratban tiltakozni nem is lett volna mód.
Akkor már az MSZMP-nek és Kádárnak volt néhány sikere. Közönségét nem fellépéseinek, beszédeinek intellektuális színvonalával ragadta meg, hiszen ilyen színvonala a beszédeinek soha nem volt, hanem egy magatartással, amelyet szerénység, kedély, bizonyos természetesség jellemzett, és annak a hitele, hogy itt valóban egy munkásember szólal meg. Továbbá megszüntették a beszolgáltatást, enyhítettek sokféle kötöttségen. Például – noha nagyon rossz volt az ország nemzetközi híre – már elkezdődött, bár nagyon kicsi mértékben a külföldre utazás. 1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát. Bizonyos rokonszenves intézkedések, Kádár János rokonszenves megnyilatkozásai, attitűdje, bizonyos enyhüléstünetek az elfogadás felé vihettek el bennünket. Aki nincs ellenünk, az velünk van – hangzott a korabeli szlogen. Voltak tények, amelyek, különösen a pártban már bent lévő értelmiséget arrafele lökdöshették, hogy Nagy Imre kivégzését is lenyelje. Ne fogadja el, belülről lázongjon ellene, tartsa hibának, bűnnek, értelmetlenségnek, őrültségnek, ostobaságnak és mégis maradjon belül, és ragaszkodjék ahhoz a hatalomhoz, amelynek a szolgálatába állította magát. A mi dolgunk az, hogy emberiesítsük, otthonossá, a nép számára elfogadhatóvá tegyük ezt a hatalmat. Hiszen amiben élünk, egy olyan adottság, ahonnan menekülni, kiszabadulni úgyse tudunk. 1957 vége felé, amikor az ENSZ-ben a magyar kérdés napirenden volt, készült egy memorandum, amelyben magyar értelmiségiek sokasága tiltakozott a magyar kérdés napirenden tartása ellen, Illyéstől Kodályig. 1957 karácsonyán Mesterházi Lajos jóvoltából már megjelent az Élet és Irodalomnak egy olyan száma, amelyben az egész magyar irodalom fölsorakozott, azok, akik nem ültek börtönben. Ha tehát egy olyan ember számára, mint én voltam akkor 28-29 évesen, Illyéstől Veres Péteren át Kodályig az értelmiség leghitelesebb tagjai dokumentálták, hogy ezzel a hatalommal együtt lehet dolgozni, miért lettek volna nekem akkora kétségeim, amelyek a pártból való kilépésig lökdösnek el? Az igaz viszont, hogy a Nagy Imre-per és a kivégzések jelentettek akkora sokkot, hogy ez éppenséggel kilökhetett volna engem is és még sokakat is a pártból. Hogy ez mégse következett be, tekintsük ezt eme réteg történelmi bűnének akár. Most már utólag jóvátenni nem lehet.
Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul. Apámmal ilyen közelségben nem töltöttem még soha időt. Abban is reménykedtem, hogy a közelség végre olyan kapcsolatot teremthet közöttünk, amely mindig hiányzott. Nem nagyon vált be ez a reménységem. Apám attól kezdve, hogy fölültünk a vonatra, megszeppent falusi módjára viselkedett, tehát nekem kellett gardíroznom, aztán az egész hónap alatt mást sem tett, mint hogy ült a húga konyhájában és mindennap meglátogatta a vendéglőt, ahol borocskákat ivott. Nagy beszélgetések nem voltak. Őt az egész Németország nem érdekelte. Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el. Először is olyan országnak találtam Németországot, amelyet minden hajnalban valakik kisöpörnek, fölmosnak és kiszidoloznak, és mire a nap feljön, addigra tejszagú és illatos lesz az egész ország. Abban a faluban is folyt mezőgazdálkodás, még az istálló környéke vagy a trágyadomb is valamilyen megrendítő látványt nyújtott azzal, hogy olyan szabályos alakzatban volt elhelyezve és nem is bűzlött úgy, mint a jó magyar istállótrágya. A lakások szépek voltak, az autókat, a ruhákat, a cipőket, az árukínálatot döbbenetesnek találtuk. De minthogy nem volt pénzem, a rokonok meg nem adtak, nagyon ki voltam szolgáltatva nekik, és csak akkor mehettem valahová, ha ők is jöttek velem. Ők viszont munkába jártak, akkor ők már beilleszkedettek voltak. A nagynéném, apám húga férjével és a kisebb gyerekeivel egy önálló házban lakott, apám náluk volt. A legidősebb unokahúgom, Franciska már férjhez ment, egy közeli, szintén vadonatúj házban éltek, én ott laktam náluk. Itt disszidensek is voltak és rengeteg kitelepített sváb. Ha bementem a vendéglőbe vagy a szomszéd falu kocsmájába, a sűrű füstben svábok kártyáztak, magyar kártyával, és magyarul káromkodtak hozzá. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy érzékeljem ennek a kitelepítésnek az ostobaságát és értelmetlenségét. Aki magyarul káromkodik, az magyar. És hiába éltek ők már akkor jobb körülmények között, mint ahonnan kiszakították őket, fájt nekik, amit itt hagytak, fájt a gyerekkoruk, a házuk, az istállójuk, a földjük, az összes élményük. Sokat beszélgettem velük. Ők 1956-ban nagyon bíztak a felkelés sikerében. De ehhez a sikerhez azt nem fűzték, hogy tömegesen visszajönnek. 1956-ra már mindnyájan egzisztenciát teremtettek és érzékelték, hogy jobb körülmények közé kerülhetnek, mint amilyenben Magyarországon valaha is voltak vagy lehetnek, tehát nem készültek haza tömegesen.
 
1961 végén történt, hogy az Élet és Irodalomból telefonáltak, Dobozy Imre és Nemes György beszélni szeretne velem. Azt mondták, kellene nekik egy új munkatárs, és a Művelődési Minisztérium sajtóosztályától kérdezték meg, nem ismernek-e valakit, aki alkalmas volna rá. A minisztérium azt javasolta, hogy ez a valaki én legyek. Elsőül azzal bíznának meg, hogy híreket – kulturális és irodalmi híreket – szerkesszek a lap számára, amelyek minden héten megjelennének. Nagy megtiszteltetésnek találtam a felkérést, mégsem tudtam azonnal dönteni, mert akkor már a Népművelésnél már öt éve bedolgozott embernek éreztem magam, hiszen olvasószerkesztő voltam. Tudtam, ha ebből a valakiségből idejövök az Élet és Irodalomhoz, slapajjá süllyedek vissza, ezért gondolkodási időt kértem, amit Nemes már sértőnek talált. Úgy találtam, hogy egy nagyobb presztízsű laphoz mennék át, ha átmennék, mégis meggondolandó, mert itt nekem már 2300 forint a fizetésem. Azt mondták, ennyit az Élet és Irodalom is megad, de hát sajnos le fogok süllyedni a slapajok színvonalára. Odamentem, és 28 évet töltöttem ott, 1961-től 1990-ig. Semmiképpen sem csak munkahely volt számomra az Élet és Irodalom. Olyan tanulóhelyet és jó közösséget jelentett számomra a szerkesztőség, ahová minden reggel örömmel mentem be.
Az első két évben Dobozy volt a főszerkesztő és akkor kerül a laphoz Cseres Tibor mint szépprózai rovatvezető. 1962-ben jön ki a börtönből Molnár Zoltán, Pintér Tamás, Varga Domokos, Fekete Gyula, a pártközpontban és a Tájékoztatási Hivatalban akkorra döntik el, hogy ezeket a börtönből jötteket valamilyen okból az Élet és Irodalomhoz helyezik. Dobozy joviális ember volt, aki hátba veregetésekkel és kedéllyel fogadott minden új jövevényt. Dobozy egyébként a világ legkellemesebb főszerkesztője volt, ugyanis utálta a szerkesztést. Ennek Nemes nagyon örült, mert helyettesként is csinálhatott lapot, és mi is örültünk, mert jobb egy olyan főszerkesztővel dolgozni, aki lezser, mint azzal, aki folyton attól fél, hogy valamilyen hibát követünk el és a pártközpontban majd összeszidják. Dobozy biztonságban érezte magát, ami egyrészt néhány, az 56-os eseményekkel kapcsolatos, a kurzusnak nagyon megfelelő színdarabjával magyarázható, és azzal, hogy legendát teremtett maga körül a szovjet hadsereggel való együttműködése dolgában. Szerette a békességet, és a jovialitásához egy abszolút lojalitás is hozzátartozott. A konfliktusokat mindig elintézte valahogy. Nem csinált belőle nyilvános ügyet. Ha a pártközpontból morogva felhívták valamiért, rögtön próbálta elkenni a dolgot, vagy ha nem sikerült, reggel bement a Tájékoztatási Hivatalba, és valahogy elkedélyeskedte. Egy védőernyőt is jelentett számunkra, hogy ezt a jassznyelven mondani szokták, az a tisztesség megvolt benne, hogy elvitte a balhékat.
Amikor 1963-ban Nemes György lett a főszerkesztő, nagy ambícióval látott a lap arcának átalakításához. Hivatkozott egy politikai bizottsági döntésre is, miszerint szűken irodalmi hetilapból egy vitatkozó, kritikai, társadalom- és erkölcskritikai hetilappá kell formálni az Élet és Irodalmat. Nagyon pontosan tudtuk, hogy most mi kezdődik, mit akarunk. Nemes György a következőket határozta el: a lap maradjon irodalmi annyiban, hogy lehetőleg írók írják, de ne csak szűken irodalmi kérdésekkel foglalkozzon. Különösen ne foglalkozzék irodalomtörténeti, filológiai közleményekkel. Az írók foglaljanak állást a kor politikai, erkölcsi, szellemi, kulturális, irodalmi dolgaiban, legyen egy színvonalas kolumnista-gárdája, olyanokból, akik szuverén módon visszhangoznak egy-egy szakterületet. Adjon gerincet a lapnak a személyiségek jelenléte. Elsősorban ne azzal keltsen érdeklődést, milyen érdekes információkat közöl, hanem azzal, hogy milyen érdekes véleményeket hoz nyilvánosságra. Tehát egy véleménymondó hetilappá váltunk, háttérmagyarázatot próbáltunk adni társadalmi, politikai és kulturális eseményekre. Az is eldöntődött, hogy a lap elsősorban belföldi érdeklődésű legyen, vonzzuk magunk köré a legszínvonalasabb újságírókat és induló szociológusokat, és tartsuk nagyon fontosnak a jó kapcsolatot az írók javával. Ezt a külső felhajtóerő segítsége mellett, Nemes hallatlan ambiciózusságának köszönhetően sikerült is elérnünk. Ha tehát elhatároztuk, hogy a lapban legyen jelen Déry Tibor, ezt könnyű volt teljesíteni, mert Déry Tibor Napok hordaléka címmel ekkortájt kezdte közölni a gondolatait. Rendszeresen jelen volt Veres Péter is, akárcsak Zelk Zoltán, akinek egy Tegnap című rovata volt. Örkény egypercesei is itt jelentek meg először. Örkény hosszú ideig olyan szilenciumfélére volt ítélve, de aztán itt jelentkezett első írásaival. Az Élet és Irodalom első korszakát a „tűztáncosok” jelenléte határozta meg. Ekkor én még nem voltam a lapnál. A „tűztáncosok”: Váci Mihály, Garai Gábor, Mezei András, Nyerges András, Simor András, Györe Imre és így tovább. A lap vezetése az első időben a neofita baloldal kezében volt. Nemes idején a „tűztáncosok” közül Garai Gábor van jelen mint vers-rovatvezető, és később mint főszerkesztő-helyettes, és Mezei András. Elég szoros kapcsolatban van velünk Váci Mihály. A volt „tűztáncosok” és a börtönből kijöttek között nincs feszültség, de megvan a véleményük egymásról. Ebben az időszakban Csoóri Sándor és Nagy László is ír a lapnak. Illyés Gyula rendszeresen jelen van verseivel és reflexióival is, olyannyira, hogy amikor hatvanéves lesz és a hatalom még mindig gyanakodva néz rá az Egy mondat zsarnokságról című verse és 1956-os szereplése miatt, akkor szinte egyedül az Élet és Irodalom köszönti: Nemes György, a főszerkesztő készít vele egy két teljes oldalt kitöltő interjút. Alig múlt el ez a születésnap, Illyés végre útlevelet kapott, hogy Franciaországba utazhasson. Párizsból visszatérve jelentkezett, hogy úti élményeit öninterjú formájában szeretné az Élet és Irodalom olvasóinak tudomására hozni, több folytatásban. Mindnyájan örültünk, hogy Illyés Gyula-interjúkat fogunk közölni, meg is jelent az első. Egy-két nappal a megjelenés után érkezett meg a Külügyminisztériumba Bukarest tiltakozása. Illyés ugyanis Párizsban interjút adott a L’Express című francia lapnak, amelyben – néhány nagyon óvatos mondatban – szóvá tette az erdélyi magyarok helyzetét, a Bolyai-egyetem megszüntetését. Bukarest tiltakozik Budapestnél, Budapest egy kicsit megijed, és széttárt karokkal azt mondja, hogy elvtársaim ott Bukarestben, Illyés egy szuverén magyar író, mi nem vagyunk felelősek azért, mit nyilatkozott Párizsban. Hogy azonban dokumentálja is valamivel, hogy nem azonos Illyéssel, a hatalom odatelefonál Nemes Györgynek: ne folytassa az Illyés-öninterjút, a következőt már ne fogadjátok el tőle! És itt van Nemes tragikai vétsége. Tekintettel az atya–fiú viszonyra, amelyet a hatalom és maga között érez, nem akarja az atya és Illyés között élezni a konfliktust, ezért maga viszi el a balhét. Nem mondja meg Illyésnek, hogy őrá rá van parancsolva, hanem kitalál valamiket, és nem fogadja el a további közlést. Illyés nagyon megsértődik, és elmegy panaszkodni oda, ahonnan a parancs jött. És ahonnan a parancs jött, ott ugyanígy széttárják a karjukat, és azt mondják, hogy most mondja meg, mit csináljak ezekkel a hülyékkel ott, az Élet és Irodalomnál? Nemes így Illyésnél abba a látszatba keveredett, hogy egy csirkefogó. A hatalom pedig annyira tisztán áll Illyés előtt, hogy egyre jobb viszonyban lesz vele, míg viszont Illyés egyre rosszabb viszonyban lesz az Élet és Irodalommal. Ekkoriban kezdi nemzetietlennek tartani a lap szellemiségét. Nyilvánvaló, hogy a párt egész politikáját nemzetietlennek tartja, ahogy a pártlap, a Népszabadság szellemiségét is, de taktikai érzéke azt parancsolja, hogy ne a párttal és a Népszabadsággal kerüljön konfliktusba, egyszerűbb az Élet és Irodalommal konfliktusba kerülni.
Méhkasba került, aki a kortárs magyar írókat bírálta. Hálátlan dolog volt erre vállalkozni, de amikor én az Élet és Irodalomhoz kerültem, a kortárs magyar irodalmat személyeiben nem ismertem. Hozzátartozott tehát naiv elképzeléseimhez, hogy ha egy könyvet rossznak találok, azt meg is írom. Nem gondoltam rá, hogy a mű mögött egy ember áll. Másrészt azt képzeltem, hogy senki nincs, aki jobban tudná, hogy a könyv rossz, mint a szerző maga. Hiszen ő írta, ő ismeri még azokat a gyengéit is, amelyeket az olvasó föl se tud fedezni. Nem gondoltam rá, hogy egy többéves munkát minősítek pökhendi módon, hogy esetleg egy ember érzékenységét sértem, sőt az egzisztenciájára is veszélyt jelenthet a kritikám. Minden héten könyvekről szóló recenziókkal jelentem meg, anélkül, hogy érzékeltem volna ezt a méhkast. Az első botrány akkor támadt, mikor Sásdi Sándor egy regényéről azt írtam: nem tudom, milyen érzés lehet az élő irodalomnak mindig a második vonalában lenni. És noha voltaképpen igaz volt, rendkívül bántó lehetett a szerző számára. Megjelent ez a recenzió pénteken, szombaton délben már jelentkezett Nemes György, hogy Sásdiné, aki orvos, odatelefonált neki, hogy maguk gyilkosok, a férjem szívrohamot kapott, most hozom vissza az életbe. Szégyelljék magukat, meglesz még ennek a következménye! A Sásdi-ügyben telefonok és levelek sokasága érkezett a szerkesztőségbe, és én már akkor rettenetesen bántam ezt az egészet, és méltatlannak éreztem, hogy ilyen helyzetbe kevertem őt és magamat. Ez volt az első lecke, amelyik arra figyelmeztetett, hogy a könyvet valaki írja, és ez a valaki egy érző ember. És még ha rosszul sikerül is a műve, valamelyes szeretettel kell kézbe venni, forgatni, fölmutatni, mert egy produktum.
Azonban amivel a legnagyobb fölháborodást kiváltottam, az a következő volt. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége minden évben pályázatot hirdetett írók között, novella, vers, kritika stb. megírására, amelyet egy zsűri minősített, a Politikai Főcsoportfőnökség jutalmazott, és meg is jelent. Egyik évben Hárs Györgyöt, a költőt behívták katonának, odahelyezték ehhez a főcsoportfőnökséghez, és őt bízták meg a pályázat évi szervezésével. Hárs fölhívott és azt kérdezte: nem akarsz háromezer forintot kapni? Ki az, aki 1967-ben nem akart háromezer forintot kapni? Gyere be, ezt előlegként fölveheted és ezzel részese vagy egy pályázatnak. Most van április, majd szeptemberben be kell adjál valamit, aminek köze van ahhoz, hogy honvédelem, hazafiság. Fölvettem a háromezer forintot és egy idő után elfelejtkeztem az egészről, amikor szeptemberben Hárs fölhívott, hogy nem küldesz semmit? És én azt találtam ki, hogy fölteszek néhány gimnáziumi osztály tanulóinak néhány kérdést. Válaszoljanak névtelenül, tehát feltételezhetően őszintén. Ilyeneket kérdeztem a gyerekektől: büszke vagy arra, hogy magyar vagy? A magyaron kívül milyen más nemzetiségű szeretnél lenni? Vállalnál-e házastársul színes bőrű fiatalt? Véleményed szerint fenyegetik-e valakik most közvetlenül, katonailag Magyarországot? Ha igen, akkor szerinted kik? És ha nem, akkor miért nem? Meg még olyat is kérdeztem – tekintettel arra, hogy ez egy honvédelmi minisztériumi pályázat volt –, hogy szerinted szükség van-e Magyarországon katonaságra? 1967-ben vagyunk, de ha visszaidézzük azt az évtizedet, akkor ezekben a kérdésekben van valami szokatlan, valami provokáló, hiszen nem volt szokás ilyeneket kérdezni. Harmadikosok, negyedikesek válaszoltak, összegyűlt körülbelül százhúsz válasz. Akkor kezdett divatba jönni a szociológia és annak a módszere, az úgynevezett felmérés. És minthogy a válaszok sokaságában vissza-visszatért az a kifejezés, hogy kicsi ország – például: Büszke vagy arra, hogy magyar vagy? Igen, büszke vagyok, mert noha Magyarország kicsi ország, mégis milyen nagyszerű költőket adott a világnak. Vagy: Kicsi ország ugyan, mégis majdnem megnyertük Svájcban a futball-világbajnokságot stb. –, ezért a dolgozatomnak azt a címet adtam, hogy Kicsi ország, és ismertettem a válaszokat. Olyanokat írtam, hogy aki azt írta, hogy büszke, az sztereotípiákkal indokolta, aki viszont azt írta, hogy nem büszke, ilyeneket válaszolt, hogy: mert az természetes, hogy magyar vagyok, miért kellene nekem erre külön büszkének lenni – egyáltalán: elkezdett kínlódni és gondolkozni. Ezért én azt írtam, hogy nekem azok a rokonszenvesebb gyerekek, akik azt válaszolták, nem büszkék rá, hogy magyarok, mert gondolkodtak. Így lett a Kicsi ország-ból nagy botrány. Halálos fölháborodás volt amiatt, hogy most, amikor a kozmopolita kultúra kezd úrrá lenni a magyar ifjúságon, és a kohézió, amely ezt a nemzetet összetartotta, épp most van föloldódóban, és amikor soha nem volna nagyobb szükség nem volt rá, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra, akkor egy Faragó nevű nyikhaj itt azt állítja, hogy neki az tetszik jobban, ha valaki azt válaszolja, hogy nem büszke. Hogy jön ahhoz, hogy ilyenekkel provokálja a gyerekeket, hogy akar-e a fiú néger lányt feleségül? Rengetegen írtak ellencikket. Az első ellencikk a Népszabadságban került nyilvánosságra, és Darvas József írta, egy vasárnapi számban jelent meg. Bementem hétfőn szerkesztőségbe, mindenki erről beszélt. De hát miért ne írt volna Darvas ellenvéleményt? – mondtam. – Én egy véleményt írtam le, őneki bizonyára ellenvéleménye van. Miért baj ez? Mire Nemes azt mondta, elképesztő, hogy válaszolsz te erre. – Tudod, ha ez 1956 előtt történik, és a veled vitatkozó cikk a Szabad Népben jelenik meg, akkor te már hétfőn reggel nem jössz be a szerkesztőségbe, hanem a lap megjelenésének a hajnalán már ott vannak nálad egy fekete autóval? – kérdezte tőlem. Én nagyon csodálkoztam ezen. Miféle fekete autó? És miért lennének ott? Én egyáltalán nem valami gonosztett elkövetésének lelkiállapotában írtam ezt a cikket. Nemes a megjelenés előtt elolvasta, és tudta, hogy kockáztat vele, de arra nem számított, hogy a Népszabadság és Darvas reflektál elsőnek. Azután a Népszabadságban és a Társadalmi Szemlében vita indult, szóbeli viták sokasága támadt. Egyvalaki szólt mellettem, a Társadalmi Szemlében Ancsel Éva, hogy nem érti ezt a felzúdulást. Hát itt nem tanult senki marxizmust? Senki nem tudja, hogy a nemzetfelfogás dolgában az én kérdéseim és következtetéseim egyáltalán nem számítanak bűnnek vagy hazafiatlanságnak? Ez a nemzetietlenség ennek a Kicsi ország-vitának az idején, mint bélyeg került végül is a homlokomra, és úgy érzem, hogy voltaképpen most is rajta van. És minthogy előítéletről van szó, semmi reményem arra, hogy valaha is lekerül.
A hatvanas években a személyi kapcsolatok, a kéziratküldési kapcsolatok még nem olyan kifejlettek, mint később. Amikor már, ha úgy tetszik, illegális csatornákon is jöttek, főleg Romániából magyar írók magyar nyelvű kéziratai. Az Élet és Irodalom nemzetietlenségét cáfolandó mondom ezt. A hatvanas években nagyon is fölfedeztük, hogy vannak magyarok Magyarországon kívül is. Elkezdődött egy könyvkiadói csere, és mi gondot fordítottunk rá, hogy a határokon túli magyar irodalom termését visszhangozzuk. Rendszeres híradással is kísérletezett az Élet és Irodalom: beszámolni róla, milyen vita zajlik a kolozsvári Korunkban, mi történik az Irodalmi Szemle című pozsonyi magyar folyóiratban. Milyen újdonságok vannak, milyen új költői raj rajzott ki Romániában vagy Szlovákiában.
A hetvenes évek elejére derült ki végleg, hogy harc van az Élet és Irodalom megszerzéséért. Miközben ezt a Kicsi ország című dolgozatot írtam, még nem tudtam, hogy már folyik egy hatalmi harc, és azzal sem voltam tisztában, hogy a dolgozatommal „nemzetietlen” álláspontot képviselek, muníciót szállítok ebbe a harcba. Azt sem fogtam föl, hogy valódi nemzeti sérelmek sokaknak fájnak. És ha ezek a sokak azt érzékelik, hogy a kvázi hivatalos sajtó nemhogy írt nem hoz ezekre a sebekre, hanem még bántja is őket, akkor ne csodálkozzam azon, hogy fölforrannak az indulatok. Azonban én az ÉS-ben elhatározott kirekesztő magatartásról nem tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy voltak kedvesebb és kevésbé kedves szerzők, olyanok, akiket több sérelem ért nálunk, mint másokat, a szerkesztőség nem fogadta el valamilyen kéziratukat, vagy a könyvükről olyat írt, ami számukra kedvezőtlen volt. De azok a feltételezések, amelyek szerint mi kiszorítósdit játszottunk volna, vagy eldöntöttük, hogy kit szeretünk és kit nem, és az ne is legyen jelen a lapban, ilyen elhatározásról nem tudok. Nemes György szerkesztése idején a lap jellegét éppen az az általa nagyon következetesen tartott elhatározás jellemezte, hogy mindenki számára legyünk nyitva. Hogy tekintettel a monopolhelyzetünkre – arra, hogy egyetlen irodalmi hetilap vagyunk –, se politikai, se ideológiai, se stílusirányzatbeli, se rokonszenvbeli diszkriminációt ne alkalmazzunk. Biztos, hogy ezt némelyek nem hitték el rólunk.
Én a kritikai rovatban kolumnista voltam, minden héten könyvekről írtam, és hosszú ideig kizárólag ez volt a dolgom. Volt néhány év, amikor kimagaslóan a legtájékozottabb voltam az új magyar irodalmi termésben, mert senki annyi könyvet el nem olvasott, mint én. Tehát miközben mások élték az élet örömeit, aközben én, mint egy szerzetes a cellában, könyveket kellett hogy olvassak, rengeteg marhaságot és színvonaltalanságot is. Fölösleges időtöltés mégse volt, mert legalább ismeretekhez jutottam, és minden névhez tudtam olvasmányélményt fűzni. Ezekből a válogatott írásokból megjelent két kötetem, az egyik 1969-ben, a másik a hetvenes évek végén.
Van egy író, akinek a regénye felfedezésében szerepet játszhattam: Kardos G. György, akinek az Avraham Bogatir hét napja című regénye úgy jelent meg, hogy a szerzőt az írószakma akkor egyáltalán nem is ismerte. Bábszínházi, kőszínházi és rádiódramaturg volt. Mint rendkívül kedves kávéházi fiút, sokan ismerték, de senki nem tudta róla, milyen írói képességek rejlenek benne. Az Avraham Bogatir hét napja kézirata meg is járt egy-két kiadót, és nem vették nagy lelkesedéssel a kezükbe a lektorok, míg végül szerencsére megjelent a Magvetőnél. A regény csodálatos, a regény elbűvölő. Én voltam az első a magyar kulturális sajtóban, aki erről írtam, a fölfedezés örömével. Akkor már zajlottak az Izrael körüli háborúskodások, Magyarországon épp ez az izraeli háború hozta felszínre az addig lappangó zsidókérdést. Ezek a körülmények múló tényezők. Ami maradandó, az a regény saját értéke. Ez nem egy Palesztina-regény, ez egy magyar regény, egy magyar történet. Ehhez nekünk, itteni magyaroknak van szoros közünk.
Hogy volt-e presztízsem? Talán csak annyiban, hogy voltak, akik annyit elismertek, írásaimból nem hiányzik az ítélet, nem egyrészt-másrészt kritikák. Amit kifogásoltak, az ennek a szereplésnek a kizárólagossága, a monopoljellege és szellemiségének két vonatkozása: hogy teljességgel hiányzott belőle a nemzeti ájtatosság vagy népi, nemzeti öblögetés, és a másik, hogy nem ájultam el az irodalmi tekintélyektől, és nem az volt a meggyőződésem, hogy az irodalomnál fontosabb dolog nincs. Én az egészre úgy tekintettem, mint a szellemi produkciók egyikére. Örültem, amikor abbahagyhattam a kritikusi tevékenységet, mert egyheti tehertől szabadultam meg. A hatvanas évek vége felé az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjévé váltam, anélkül, hogy a rendszeres heti recenziózást abbahagytam volna. Ennek személyi okai voltak. Az addigi olvasószerkesztő eltávozott, valakivel pótolni kellett, és a főszerkesztő úgy találta, megkérdezi tőlem, tudom-e együtt csinálni az olvasószerkesztést és a könyvkritika-írást. Minthogy a szó szoros értelmében a szegénység állapotában leledztem, hiszen egy kicsi fizetés nagy rezsivel járt együtt, vállaltam.
Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt. Erkély van hozzá és reluxa, ami akkor rettentő újdonság volt. Szövetkezeti volt a lakás. Addigra én fillért fillérre rakva összegyűjtöttem harmincvalahány ezer forintot, és ebből huszonhétezret kellett lefizetni a lakásért, amelyet akkor 180 ezer forintra értékeltek. A maradékot harminc év alatt kell törlesztenem. A lakás új, a lakás kellemes, a lakás boldoggá tesz, de a házasságon semmit nem javít. A házasság egyre rosszabb lesz. És elkövetkezik 1964 körül, hogy a feleségem a pedagógus-továbbképzés révén fölújítja ismeretségét egy volt egyetemi társával, aki éppen akkoriban vált el. A mi házasságunk rossz. És elkezdődik közöttük egy érzelmi kapcsolat, amit én jól fogadok. A különböző normák, kötelező előírások szerint nekem ezt nem lett volna szabad jól fogadni, nekem a féltékeny és megcsalt férj szerepét kellett volna játszanom. De én úgy fogtam föl, hogy valami segítség érkezett. Ha ez a kapcsolat szerencsésebbnek ígérkezik, mint amilyen a miénk, akkor miért ne legyen. Ekkor még egy gyerekünk van, Zsuzsa. A feleségem egyszer bejelenti, hogy a férfi azzal a javaslattal állt elő: váljunk el és ők házasodjanak össze. És én ezt nem fogadom fölháborodott elutasítással. Ezen a feleségem megbántódik, milyen férj az, aki ilyen könnyen elengedi a feleségét. És lejátszódik egy komikus jelenet. A férfi eljön, és megkéri tőlem a feleségem kezét. Én úgy viselkedem, mint egy apa, aki a lányát most házasítja ki. Akkor jön egy másfél éves időszak, és egyszer csak kiderül, hogy a békességteremtés szándékával újabb gyermekáldásnak nézünk elébe. És megszületik Panna, a kisebbik lányunk, és nagyon örülök neki, azóta is örülök neki és szeretem őt. De ő se tudja ezt a házasságot rendbe hozni. S akkor végül mégis válás következik, Panna még egészen pici, pár hónapos.
 
A vőlegény nem tűnik el, hanem odaköltözik hozzá a feleségem, a két leánnyal. Panna olyan kicsi, hogy semmit nem érzékel ebből, de Zsuzsa már hat-hét éves, és nagy szerelemben vagyunk egymással. Számára rendkívül fájdalmas ez az elválás. Nagyon megszenvedi, máig szenvedi, és én azóta vagyok egy rossz lelkiismeretű, hétvégi apuka a két leánygyermek számára. Megbocsátani nem lehet ezt nekem, tudomásul venni muszáj. Ez 1966 körül történik. A szövetkezeti lakást elcseréljük egy kicsire úgy, hogy a különbözet pénz lesz a feleségé és egy kicsi lakás az enyém. Ily módon jutok én a József Attila lakótelepre egy 29 négyzetméteres garzonlakásba. Nagyon furcsán érzem magam, hogy egyedül vagyok, de érzem azt is, hogy valamilyen feszültségtől, nyomástól kölcsönösen megszabadultunk, hiszen a házasság olyan rossz volt már, hogy az éjszaka csöndjében a ház lakói a mi veszekedésünk hangjait kellett hogy érzékeljék, amit én borzasztóan röstelltem
Akkor kezdődik egy furcsa, új élet a számomra. Mert az derül ki, hogy egy saját lakás birtoklása micsoda érték. Ezt az örömöt szívesen megosztom kollégákkal és másokkal is, ezért a lakásnak több kulcsa lesz, és a lakás használatának órarendje, beosztása lesz. Nekem tudnom kell, mikor menjek el otthonról és mikor kell hazaérnem. Az is akkor derült ki számomra, hogy mennyi olyan nő van ebben a városban, aki a boldogtalanság magányában él, és nem tudtam vissza nem élni ezzel a helyzettel. Ez alatt az öt vagy hat év alatt sikerült kigyógyulnom a rossz önértékelésből, bár ennek a házasság előtt kellett volna inkább következnie, kikutyálkodtam, kilegénykedtem magam, harmincvalahány évesen.
Megismerkedtem valakivel, aki a Móra Kiadónál szerkesztő, tehát szakmabeli. A Móra Kiadónál működött egy Kozmosz nevű részleg, amely felnőtt fiatalok számára adott ki könyveket. Ő évtizedekig ennél a részlegnél dolgozott. Minthogy magyar–olasz szakon végzett, olasz fordításokba kezdett és a legismertebb olasz fordítók közé tartozik. Székely Éva néven fordít. Neki is volt már egy házassága, és nekem is. Megvolt ugyan a honnan jöttség különbsége, de ez mégsem jelentett akkora feszültséget, mint az első házasságomban. Az ő apja az angol-magyar bank cégvezetője volt. A két háború között cégvezetőnek lenni egy banknál nagy rangot jelentett: ötszobás lakást a Szabadság téren, nevelőnőt a háznál, cselédlányt és egy olyan életvitelt, amelyik az enyémtől meglehetősen messze volt. A gyerekkor csak pici korban volt az ő esetében védett, hiszen az apja eltűnt a Don-kanyarban, s mint ahogy szinte az egész nemzedék, ő is félárvaként nevelkedett. Nagyon különbözünk egymástól, ez a különbözés mégsem jelent súrlódást közöttünk. Bizonyára azért, mert a kezdeményezései jó szándékúak, mind az én javamra is szolgálnak, és én alávetem magam ezeknek a kezdeményezéseknek. Évának az irántam való bizalma, gondoskodó szeretete a külső szemlélő számára egy túlzó anyáskodás formáját ölti, és még baráti körökből is ironikus kommentárokat provokál. Az anyahiánytól gyerekkoromban sokat szenvedtem, azt hiszem, hogy ezt a gondoskodást én egy valamikori anyahiány nagyon jóleső pótlásaként is élem át és fogadom jól.
A volt feleségem a két gyerekkel végül mégsem ér révbe, a házasság nem válik valóra, viszont benne laknak egy lakásban, ahol a lehetséges férj főbérlővé alakul át, ők pedig albérlőkké. Ezen a helyzeten változtatni kell. És itt jön megint a szerencse. Minthogy a feleségem a Jedlik Ányos Gimnáziumban tanít, egy csepeli munkáslakás-akció keretében Csepelen kap lakást, és elköltözhet ebből az elromlott kapcsolatból. Majd ott tovább romlik a kapcsolat a volt feleségem és a nagyobbik lány között, mert a nagyobbik lány sirat engem, egy elvesztett apát, visszavágyik hozzám. Rendszeresen találkozunk, de ez neki érthetően kevés. És kezd kamaszodni. És látnivaló, hogy vissza akar költözni hozzám. Na de hát egy garzonlakásba nem lehet visszaköltözni. Én viszont egyedülállóként nem remélhetem, hogy akárcsak lakáscsere révén is egy nagyobbhoz jutok, mert a tanács nem járul hozzá. Ez a helyzet arra késztet – ez teljesen úgy hangzik, mintha valamilyen érzelem nélküli, racionális döntés lett volna, nem ez volt –, hogy összeházasodjam azzal, akivel tartós a kapcsolatom. Évával a hetvenes évek elején házasodtunk össze, és elkezdtünk cserelakást keresni. Ott, a József Attila lakótelepen sikerült egy nagyobb cserelakást találni. Amikor az 52 négyzetméteres nagy lakás a miénk lett, már túl voltunk a házasságkötésen, összeköltöztünk, és hamarosan Zsuzsa is odajött. Az új feleség nagy szeretettel, várakozással fogadta Zsuzsa lányomat, hogy most neki lesz egy nagylánya, Zsuzsa pedig örült nekem. Hamar kiderült, hogy ebben az életkorban – Zsuzsa 73-ban már gimnazista nagylány volt – nagyon nehéz összenevelődni egy nevelőanyukával. Hát nem is sikerült. A kamaszlányok rendetlenségével, kiszámíthatatlanságával, haza nem érkezéseivel telt az az időszak, az aggodalommal, hogy este tizenegy óra van, hol járhat. Szenvedtem tőle, hogy a lány kezelhetetlen, és Éva joggal elvárná, hogy én mint apa üssek az asztalra, és próbáljam megoldani ezt a nevelési problémát. De nekem még soha senkit nem sikerült megnevelnem, mert dolgozik bennem egy talán téves eszme, hogy valakinek a szuverenitásába avatkozom be, ha nevelni akarom. Elkezdődött egy feszült, rossz állapot a lakásban, és ezen az változtatott, hogy Zsuzsát fölvették a szombathelyi tanárképzőbe, és elköltözött.
Nem vagyok biztos benne, hogy az Élet és Irodalom a hatvanas években volt a csúcsán, de hogy akkor volt a legjobb személyi gárda ebben a szerkesztőségben, abban bizonyos vagyok. Sokan voltak első generációs értelmiségiek, Jovánovics Miklós, Erki Edit, Csák Gyula, Pintér Tamás, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Varga Domokos, Lázár Ervin, Katona Éva, Mezei András, de Nagy László is ebbe a kategóriába tartozik. Ő volt a lap képszerkesztője, ezért hozzá az ország grafikusai jártak. Ha hozzászámítjuk azokat, akik nem első nemzedékbeliek: Cseres Tibor, Garai Gábor, Létay Vera, B. Nagy László, Perneczky Géza, Nagy Péter, Abody Béla, akkor látszik, hogy erős gárda volt ekkor együtt. Az Élet és Irodalom egy nagy, népfrontos szerkesztőség volt. Ez volt az az idő, amikor már érvényes volt a kádári kijelentés, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Akkoriban volt olyan illúziónk, hogy mindenki velünk van, és ez a velünk nem föltétlenül az MSZMP-t jelenti, hanem azt, hogy a társadalom konszolidálódott, és hogy berendezkedett egy korábbinál liberálisabbnak bizonyuló diktatórikus rendszer, és ez lesz ezentúl az életünk kerete. Ezt megváltoztathatatlannak tekintettük, és mindnyájan, függetlenül attól, honnan jöttünk, bizalommal fordultunk egymáshoz. Tekintettel a szerkesztőség tagjainak sokféle, de kétségbevonhatatlanul magas tehetségére, ez a gépezet szinte magától működött, mert elég volt mindenkinek fél erejét beleadni, hogy egy eredetileg tizenkét oldalas lap minden héten színvonalasan és érdekesen jelenjék meg. Ez a gárda volt olyan erős, hogy a saját írásaival is meg tudta volna tölteni a lap hasábjait, de nem ez volt a dolga, hanem hogy a magyar írótársadalom egészét mozgósítsa, hogy jelentkezzenek kézirataikkal a lapban. Nemesnek az volt az elképzelése, hogy nyitottak legyünk, hogy ne legyenek előítéleteink, hogy ha valakit utálunk, akkor is közöljük a kéziratát, ha jó a kézirat.
Mi volt az a pont, amelyet nem akartunk átlépni, mint afféle cenzorok? Az Élet és Irodalom-esteken az volt a leggyakoribb kérdések egyike, hogy mekkora önöknél a szerkesztési szabadság, végül is ki irányítja a lapot, és hogyan dolgoznak önök mint cenzorok. Mi mindig azt válaszoltuk – őszinte meggyőződéssel, mert ez csakugyan megfelelt az igazságnak –, természetes, hogy vannak határai a közléspolitikánknak. Ezek a határok egyrészt az alkotmányban fogalmazódnak meg, az alkotmány tiltja Magyarországon a faji, vallási előítéletek publikálását, az uszítást. Voltak másféle tabuk is: az országnak a Szovjetunióhoz való viszonya, a gazdasági és katonai rendszerben való részvétele és a párt vezető szerepe. Továbbá az elmúlt időszak magyar történelmének bizonyos fordulópontjai, amelyekkel kapcsolatban hivatalos álláspont létezett, és nem illett a hivatalos állásponttól eltérni. Tehát 1945-öt a felszabadulás olyan időpontjának kellett tekinteni, amikor egy ország mámorosan várta az ideérkező szovjet csapatokat, teljes lelkesedéssel fogadta őket, és úgy élte át aprajától nagyjáig, mint valódi felszabadulást. Az én meggyőződésem szerint is felszabadultunk 1945-ben, de a dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy kezelnünk illett. Ilyen „a fordulat éve”, amellyel kapcsolatban szintén hivatalos álláspont létezett, miszerint a reakcióval és a jobboldali erőkkel folytatott harc eredményeként a Magyar Kommunista Párt 1948–49-re, minthogy egyesült a Szociáldemokrata Párttal, olyan erőssé vált , hogy nemcsak vezető szerepe, hanem a hegemóniája is kétségbevonhatatlan lett. És a koalíció többi pártjának megszűnése szinte történelmi szükségszerűségként, már-már automatikusan következett be. Ilyen volt 1956 minősítése. Totális kétségbe vonása annak, hogy az ellenforradalom lett volna, nem fordulhatott elő a lapban. Akkoriban nagyon sokan azt mondták, ha az ország megállapodik abban, hogy ezeket a kényes dolgokat nem feszegetjük, akkor az ország lakossága valamiféle cinkosságba kerülhet egymással, és a hatalommal is cinkosságba kerülhetünk. Hiszen a hatalomnak voltaképp ugyanaz az érdeke, mint az ország lakosságáé, hogy eme szorítottságok és kényszerek között teremtsünk egy élhető Magyarországot. S akkor az lesz egy hetilap szerkesztőinek a dolga, hogy összekacsintva a hatalommal és az olvasóval, úgy teremtsen közvéleményt jó ügyek mellett, hogy ezzel senkit ne irritáljunk, noha ez a közvélemény különbözni fog a környező testvér országok hivatalos véleményétől, és nem egyezik se Moszkva, se Berlin, se Bukarest véleményével. Kialakul egy jelbeszéd, amit csak mi értünk. Ez az öncenzúra működött az Élet és Irodalom szerkesztőségében is. Abban különböztünk mégis az összes többi laptól, ahol szintén öncenzúra működött, hogy mi az öncenzúra határait tágasabbnak fogtuk föl, mint a lapok többsége, hogy belőlünk hiányzott a szervilis öncenzúrázás-hajlam, hogy nem szerettük az önbiztosítás túlbiztosításos változatait. Hogy örültünk a vélemények viszonylagos szuverenitásának, és úgy gondoltuk, hogy noha ezzel folytonos konfliktushelyzetbe kerülünk a hatalommal, ezt a konfliktust föl kell vállalnunk. Azzal ámítottuk tehát magunkat, azért működtetjük az öncenzúrát, hogy belülről működtetni tudjuk a viszonylagos szabadságot, vagyis ne kockáztassuk vakmerősködésekkel, hősködésekkel és fejjel a falnak rohanásokkal a lap egész létét. Mindenki másképp érzékeli, hol van a fal, de a végső szót ebben a dologban a főszerkesztő mondja ki, mert ő egyszemélyi felelős a lapért, a balhét neki kell elvinnie. Rengeteg múlott azon, mekkora benne a kurázsi. Nemes György egyebek között azért vált olyan emlékezetes főszerkesztőjévé az Élet és Irodalomnak, mert benne ez a kurázsi elég nagy volt. Mindig vállalta a közvetlen vitát azokkal a hatalmasságokkal, akik fejcsóválva, dörgő kiáltozásokkal, telefonokkal vagy a főszerkesztői értekezleteken szinte hétről hétre kifogásoltak valamit a lapban. Nyilvánvaló, hogy ha a főszerkesztőé a végső szó és mindenki máshol látja a határokat, ebből belső konfliktusok is származnak. A rovatvezető, a belső munkatárs gyakran többet akart merni, mint amekkorát a főszerkesztő, minden kurázsija ellenére. Ezért aztán főszerkesztő és beosztott között szakításig elmenő konfliktusra is sor került. Volt egy ilyen konfliktus Nemes György és Kardos G. György között, és végül Fekete Gyula is otthagyta az Élet és Irodalmat, noha akkor úgy látszott, nem haraggal teszi. Kardos G. György haraggal vált el, később azonban nagy örömmel tért vissza ismét a laphoz.
Volt egy nagy szerkesztőségi vita, amely hetekig izgalomban tartotta a szerkesztőséget. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás idején voltunk a legnagyobb bajban. Ha ugyanis politikai hetilap vagyunk, akkor erre az eseményre reflektálnunk kell valahogyan. Ezt a mindenképpen kínos feladatot Garai Gábor főszerkesztő-helyettes oldotta meg: nyílt levelet írt Prágába, íróbarátainak: keserves napokat élünk meg, de úgy látszik, a szocializmus érdekeit még jó szándékúan se lehet kockáztatni azzal, hogy túlságosan messzire szaladunk. A katonai beavatkozást mint szükségszerű eseményt állította be az olvasó és a prágai íróbarátok számára. Nem tudok olyan legális magyar sajtótermékről, amelyik direktben tiltakozott volna a katonai bevonulás ellen. Személyeket igen: Heller Ágnesékre és a Lukács-iskola más tagjaira, vagy a Filozófiai Intézet jó néhány munkatársára gondolok. Ami pedig azt illeti, belülről hogyan éltük meg: a bevonulásnak csak ellenzői voltak, szerencsétlen, kétségbeejtő eseményként éltük át, katasztrofálisnak találtuk, hogy a magyar hadsereg másodszor vonul be Szlovákiába, és ezzel furcsa emlékei támadnak a szlovákiai szlovák és magyar lakosságnak – mintha ezt egyszer már átélték volna.
A lapnak ilyenfajta reagálás-kényszerébe az is belejátszott, hogy az újság 1968 tavaszától kezdve elhatározott híve volt a csehszlovákiai reformváltozásoknak, ha úgy tetszik, az Élet és Irodalom dubčekista hetilap volt Magyarországon. Alig volt olyan száma, amelyikben ne tájékoztattuk volna az olvasókat, hogy milyen vita zajlik Prágában, mi történik Pozsonyban, milyen tanulmányt írt Ota Šik reformközgazdász. Ezeket az eseményeket rendszeresen interpretáltuk, interjúkat készítettünk cseh és szlovák írókkal. Eufóriát és mámort éreztem, de azzal a bizonyossággal, hogy istenem, szegény lelkes prágaiak, meg fogják még inni ennek a levét. 1968 májusában már tudni lehetett, mert mi már átestünk ezen a leckén, hogy ezt Moszkvában nem fogják tűrni. És amikor 1968. augusztusban 20-án hallottuk a hírt, megdöbbent ugyan mindenki az országban, de mintha már mindenki várta volna. A mi hatvannyolcunkhoz az is hozzátartozott, hogy ugyanakkor indulóban volt egy magyarországi reformmozgalom is, és még mindig volt bennünk annyi illúzió, hogy odaforduljunk ehhez a magyarországi reformhoz.
A reform 1968-tól 1972-ig tartó szakaszában is zajlottak viták az ÉS-ben. Az egyik a frizsiderszocializmus-vita, amely a magyar háztartások éppen hogy elkezdődő picike kis gazdagodásáról szólt, hogy villanyvasalót vett a háziasszony, hogy már televízió is volt a háznál, és hogy olyan státusszimbólum is került a háztartásokba, amilyen a frizsider. Meggyőződésem, hogy a népesedési vitánk valódi kérdéseket tett föl, mert egy ország demográfiai helyzete van annyira szerves része az általános helyzetnek, hogy róla vitatkozva a társadalom egész állapotának a kérdései fölvetődhetnek. Amikor vita indul az alkoholizmusról, az öngyilkosságokról, a bűnözés helyzetéről, a válásokról, a férfi–nő kapcsolatról, a gyermeknevelésről, az oktatás helyzetéről, mindig az ország általános helyzetéhez lyukadtunk ki. Ha valaki azt bogozza, miért születik olyan kevés gyerek ebben az országban, akkor egyszer csak eljut oda, hogy milyen az életszínvonal, mennyire bízik a lakosság abban, hogy a jelenre alapozhat és a jövőre terveket dolgozhat ki. Magyarán, pillanatok alatt eljut odáig, hogyan vezetik ezt az országot. A népesedési vita a rendszer vitájává alakult át, és a hatalom érzékenységét súrolta. A hatalom akkor már reformelképzelésekben él, túl van a megszilárdulás görcsein és sok mindent kezd megengedni. De a hatalmat személyek képviselik és az egyiknek nagyobb a toleranciája, a másiknak kisebb. Ezért minden vitánknál az a helyzet alakul ki, hogy a hatalom egy ponton beavatkozik, dorgálni kezd bennünket, becitál. „Maguk sötéten egyoldalú képet festenek, maguk csak azoknak a vitázóknak adnak szót, akik mindenbe belekötnek. Maguk nem adnak tárgyilagos képet arról a népesedési dologról, mert a Központi Statisztikai Hivatal meg a szakdemográfusok másként látják ezt a kérdést. Maguk nem akarnak tudomást venni arról, hogy a népesség csökkenése nem most kezdődött, nem a rendszer hibája.” Ekkor még Szirmai István, a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának a vezetője okított minket, vagy beosztottjai a pártközpontból. Nem mondják, hogy hagyjuk abba a vitát, de: tessék olyan szerzőket is megkérdezni, olyanoktól is cikkeket kérni, akik a dolgot összefüggéseiben és tárgyszerűbben tárgyalják. Úgy zártuk le a vitát, hogy a tárca szerint illetékes valakivel készült egy interjú, és erre később is hajlamosak voltunk.
Minthogy ez a népesedési vita spontán módon indult, és ebből a spontaneitásból terebélyesedett ki, azt a tapasztalást hozta a számunkra, hogy egy folyamatos vita érdeklődést támaszt körülöttünk. Úgy találtuk, hogy ezt a gyakorlatot folytatni kell, és most már kerestük azokat a témákat, amelyek országosan érdekesek, fontosak. Így indult vita az életmódról. Ez egy távoli visszhangja volt a frizsiderszocializmus-vitának, de most már nem azon vitatkoztak az Élet és Irodalom hasábjain, hogy ördögtől való státusszimbólum-e a hűtőszekrény, hanem egy erkölcsi vita zajlott, hogy hogyan képzeljük el azokat az életkereteket, amelyek között szívesen élnénk. A vita annak a munkahipotézisnek a jegyében zajlott, hogy itt most nálunk szocializmus épül, ez lesz életünk kerete, a nemzedékek végtelen sokaságáig. A dolgunk tehát az, hogy keressük meg ennek az épülő szocializmusnak az elfogadható formáit, normáit, együttélési szabályait. Vitát folytattunk arról, hogy mit kezdjünk a rossz geográfiai elrendezettséggel, hogy ennek kis országnak van egy vízfej fővárosa, kétmillió lakossal, és van egy vidéke, nyolcmillió lakossal. Nem jó, hogy kialakult a vidékiség mint mentalitás, mint életmód, mint provincialitás, de hogyan változtassunk rajta. Ezek a viták még mind Nemes György főszerkesztése idején zajlottak, és mindegyik elment a rendszer kritikájáig. Ennek a riportrovatnak a vezetését Katona Éva vette át, és kitalálódott, hogy a riportok mindig ugyanazon a helyen, a lap utolsó oldalán jelenjenek meg. Ekkortájt vált a a lap tizenkét oldalasból tizenhat oldalassá, tehát amúgy is át kellett alakítani a lap szerkezetét. Katona Éva azzal az ambícióval, hozzáértéssel és empátiával vette kezébe ezt a rovatot, hogy itt az olvasó az ország állapotának valamely vonatkozásáról hétről hétre képet kapjon. Nem valami híg beszámolót, valami lelkes, apologetikus álriportot, ne valami termelési riport unalmat, hanem szociográfiai igényű tudósítást arról, mit látott, mit tapasztalt a szerző az általa meghatározott és bejárt terepen. Minthogy Katona Évának sikerült néhány jó szerzőt találnia, ez magában is példát kezdett mutatni a lehetséges többi szerző számára, milyen az a riport, amelyik az ÉS számára kívánatos. Katona Éva elkezdte olvasni az üzemi és a megyei lapokat, és ha egy írásban tehetséget vélt felfedezni, a szerzőnek levelet írt, fölsorolt neki tizenöt lehetséges témát, és a levelet a későbbi szerzők többsége örömmel fogadta. Annál is inkább, mert noha az Élet és Irodalom ekkor még csak heti harmincezer példányban jelent meg, jobb publicitást adott, mint amennyit a példányszám sugallna, sőt újságíróvá avatódást jelentett. Ilyen volt Szekulity Péter, aki Szekszárdon működött a megyei lapnál, Ordas Iván, Sulyok Katalin, Megay László, Miskolczi Miklós, Keresztes Ágnes, Kovács Zoltán, és a későbbi időkből a legnagyobb fölfedezett, Megyesi Gusztáv. A sajtóirányítás viszont úgy vélte, a tizenhatodik oldal negativisztikus képet nyújt az országról. Minden pénteken frászban vagyunk, mondta az egyik irányító, hogy megint mi az ördögöt találtak ki, amivel ezt az országot befeketíthetik. Időnként azzal a javaslattal is előálltak, hogy a riportrovatot meg szüntetni. Ezt a javaslatot, amely parancs formájában soha nem hangzott el, nem teljesítette az Élet és Irodalom, mindig sikerült a rovatot átmenteni az egyik bírálattól a másikig.
A hatvanas évek végén feljövőben volt az irodalmi életnek az a népi-nemzeti csoportosulása, amely prófétájának, szellemi atyjának Illyés Gyulát tekintette, és amely saját laphoz szeretett volna jutni. Ehhez a csoportosuláshoz tartozott Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Sánta Ferenc, Koczkás Sándor, Fekete Gyula, Varga Domonkos. Bennük meg erősödött a fölismerés, hogy a környezet nem engedi meg azt a luxust, hogy ne gondolkodjunk nemzetben, hanem azt a kötelezettséget rója ránk, hogy minél inkább nemzetben és a határokon túli magyarság hozzánk való lelki tartozásában gondolkozzunk. Minthogy a párthatalom nem ebben gondolkodik, az ő irányítása alatt álló és az ő szellemiségét bármily szuverén módon, de mégiscsak képviselő Élet és Irodalom se képviseli azt, amit ők szeretnének, ezért az ÉS nem az ő lapjuk. Az ÉS-t tehát támadni kell azokért a fogyatékosságaiért, amelyekben leledzik, és ennek a támadásnak vagy odáig kell eljutni, hogy az Élet és Irodalom az ő lapjuk legyen, vagy odáig, hogy ők egy saját lapot indíthassanak. Utólag nyilvánvaló, ez utóbbi lett volna a szerencsés megoldás, hogy az amúgy is polarizáló ideológiai politikai feszültségek jelentkezzenek nyilvánosan, két egymással vitatkozó lapban. Nagyon sok minden artikulálódhatott volna akkor, kibeszéltük volna egymás elleni panaszainkat. Egy iszapháború folyt, egy reménytelen küzdelme ennek a csoportnak saját lapért, és az Élet és Irodalom iránti ellenérzésük odáig ment, hogy írószövetségi elnökségi összejöveteleken hozták szóba az Élet és Irodalom vétkeit. A fő bűnök a következők voltak: nemzetietlenség, a monopolhelyzettel való visszaélés, a szerkesztőség vezetése hitbizományának tekinti a lapot, bizonyos irányzatokat és személyeket kiszorít, azok, akik a lapot szerkesztik, nem elég nagy súlyú emberek, és micsoda igazságtalanság, hogy most is kiváló írók és költők sokasága él az országban anélkül, hogy lapot szerkeszthetnének. Nemes György igazságtalannak találta, hogy mint bűn ez mind a fejünkre olvasódik. Holott nekünk legalább olyan méltánylandó szellemi pozíciónk van, mint amennyi a népi-nemzetieké, ne kívánják tőlünk, hogy olyanok legyünk, mint ők, hadd legyünk olyanok, amilyenek mi vagyunk. Nemes György nagyon sérelmes dokumentumként hordozgatta magánál ezt az írószövetségi a jegyzőkönyvet, és egyre inkább formálgatta magában az elhatározást, hogy az Élet és Irodalom megmentése érdekében kéri a nyugdíjaztatását. Meg is írta ezt 1974-ben Aczél Györgynek. Aczél örömmel vette a levelet, Nemest elbúcsúztattuk és odahelyezték Jovánovics Miklóst főszerkesztőnek. Amikor odajött, úgy döntött, hogy Nemes György ne csak távozzék az Élet és Irodalomtól, de szerzőként se legyen jelen egy ideig. Továbbá, minthogy a második számú bűnbak Faragó, Faragó se írjon egy ideig. Maradjon szürke eminenciásnak, de rendszeres írásaival ne irritálja ezt a csoportot.
 
Olyan nagyon nekem se esett jól, amikor kiderült, hogy Jovánovics úgy gondolja, ne írjak. Akkor már főszerkesztő-helyettes voltam, ez a poszt maradt, Jovánovics úgy gondolta, hogy ez egy kompromisszum. A főszerkesztői elképzelést fegyelmezetten tudomásul vettem, a szervezetem azonban elkezdett reagálni. Rettenetes magas vérnyomásom támadt, gyomor- és egyéb belső panaszok kezdődtek, és olyan depressziós mélypontok, amelyekből – noha akkor negyvenvalahány éves voltam – úgy látszott, néhány év alatt öregemberré fogok összeaszalódni, és a depressziós búbánat kerít a hatalmába. Ez azért volt, mert egy védettségből a védtelenség és a szilencium állapotába kerültem. Az Írószövetség a hatalom képviselőjeként elfogadta Jovánovicsot az Élet és Irodalom élén, olyan emberként, aki eddigi írásaival, magatartásával, hiteles csepeli proli származásával a személyében is garanciát jelent arra, hogy a Nemes-féle feltételezett vagy valódi egyoldalúságok megszűnnek. Jovánovicsot inkább a mi kutyánk kölykének tekintették, mint Nemes Györgyöt, aki polgári, zsidó indulású személyiség volt. Ez a népi, nemzeti csoport azt is kifogásolta, hogy a sajtóban és a kulturális életben a zsidók jelenléte a hazai létszámukéval nincs arányban. Tehát a fő baj az volt az Élet és Irodalommal, hogy vezetőinek magatartásában és a lap szellemiségében zsidó stichet véltek ott rejleni. Jovánovicsot már csak azért is elfogadták, mert ő ilyen bűnökben nem volt vétkes.
Ekkortájt az újkígyósi családtörténetben is változások következtek be. Ilonka húgom, a féltestvérem kereskedelmi középiskolát végzett és érettségizett. Feri öcsém, aki 1945 tavaszán született, híd- és vízépítési technikumba került, később leérettségizett. Ilonka húgom 1957 körül férjhez ment, és termelőszövetkezeti könyvelő lett belőle. A férje a békéscsabai Áfész elnöke lett. 1959–60 fordulóján zajlott le az általános termelőszövetkezetesedés. A legforróbb napokban éppen Újkígyóson tartózkodtam, méghozzá Abody Bélával. Abody Bélának akkoriban a békéscsabai színházban egy színdarabját mutatták be, mondtam, jöjjön el Újkígyósra is, annál inkább, mert nálunk éppen disznóvágás lesz. Olyan forró pillanatokat ritkán éltem át, mint amilyeneket a tsz-szervezés kellős közepén átéltünk. Az egész falu forrongott, berúgtak, sírtak, nevettek. Esténként összegyűlt nálunk az agitálók és az agitáltak egy része. Nehezen értettem, hogy ez a kemény gazdatársadalom, amelyik szívósan tartotta magát a legnehezebb beszolgáltatási években is, mitől vált olyan kezelhetővé, hogy néhány nap alatt belépett a termelőszövetkezetbe az egész falu. 1960-ban már működött a termelőszövetkezet, és alig múlt el egy-két év, már látni lehetett, hogy az a szorgalom, amely a parasztokat egyénenként jellemezte, közös szorgalomként is működni fog. 1965 körül már nagyon jó volt a munkaegység-átlag, jó pénzeket kaptak a termelőszövetkezeti tagok. Minthogy a szövetkezetben végzett munka elég hamar párosult az intenzív háztájival, egy korábbival össze se hasonlítható gazdagodás indult el a faluban. Közben egy civilizációs átalakulás is megkezdődött Újkígyóson, amelyet én hajlamos vagyok civilizációs forradalomnak nevezni. Nem volt a faluban korábban villany, víz. Alakult egy vízműtársulás, kutakat fúrtak és kiépült a falu vízvezetékrendszere, majd elkezdődött egy lázas házépítési verseny, hogy kié lesz szebb. Mindez fürdőszoba-építési versennyel járt együtt, és akkor a langyos artézi víz bekerült a házakba. A hatvanas évek második felétől épült föl a sátortetős, kockaházas magyar falu.
 
A százéves, vert falú ház mellett a mi családunkban is fölépült egy szabályos kockaház, ide költözött be a férjhez ment húgom. Nagyon büszke voltam, hogy ahol nemrég még istálló volt, ott most fürdőszoba és angol WC van, az egyik sarokban egy lemezjátszó, a másikban televízió. Ahányszor hazamentem, mindig elámultam, milyen gyorsan változik az életmód, hogy másként öltözködnek, hogy higiéniailag is jobbak a körülményeik, hogy könyvek kezdenek föltűnni, hogy egy olyan Újkígyós kezd elém ragyogni 1970 körül, amilyenről én álmodni sem mertem. Új, nagy könyvtár, sportpálya épült, elkezdtek járdákat építeni, utakat aszfaltozni. A hetvenes évek második felétől a kockaházas divatot elhagyták, és elkezdődött a legvadabb alpesi házépítkezés, valószínűleg nyugati prospektusok alapján. Egy falunak, és az országnak abból az infrastrukturális állapotból, amelyben létezett, ki kellett emelkednie. Méltatlan a huszadik század második feléhez, hogy az ország falusi lakossága térdig érő sárban járjon, udvari budikba menjen, vízhez csak úgy jusson, hogyha elmegy a távoli kútra a kannákkal, és olyan körülmények között éljen, amelyek ordítóan elválasztják őket attól a civilizációtól, amely a városi lakosságnak már részéül jut.
Egy óriási háztáji gazdálkodás indult el, amely a bika- és sertéshízlalástól, a tojástermelésen át a különböző prémes állatok tenyésztéséig terjedt. Az épülő alpesi házak mellett nagy kiszolgáló melléképületeket húztak föl, infralámpákat helyeztek el, csirkéket és tyúkokat kezdtek nevelni. Az újkígyósi lakosság most tisztább munkával, egy új munkakultúrával, egy új mezőgazdasági és állattenyésztési technológiával új létformában kezdte el élni az életét. Mindig azt kellett tapasztalnom, hogy én vagyok pesti és nekem nincsenek még olyan háztartási gépeim, mint amilyenek ott már magától értetődők, hogy én vagyok a pesti és ők utaznak külföldre. Újkígyóson alakult egy IBUSZ baráti kör nevű társulás, amelynek a tagjai minden évben külföldre utaztak. Lehet, hogy Újkígyós kivétel, mert a kitűnő termőföldi adottságok és a lakosság kivételes szorgalma is nagyon erősen belejátszott ebbe, de ez a falu az életszínvonalbeli és kulturális gazdagodás olyan nagy lépéseit tette meg, amilyenekről Féja Géza, amikor a harmincas években meglátogatta a falut és egy porba fulladt, vízhiányos, voltaképpen mongóliai sátortáborba lépett, igazán nem álmodhatott. És én se képzeltem.
1974-ben járunk, amikor Jovánovics Miklóst nevezik ki az Élet és Irodalom főszerkesztőjévé. Egy új főszerkesztő új személyisége eleve átszínezi a lapot. Új rovatok indulnak és néhány személyiség kezdi új emberként rányomni a bélyegét a lapra. 1974 után, amikor a gazdasági reform befulladt, a reform újjáélesztésének ügye körül kezdett az Élet és Irodalom közvéleményt teremteni, toborozni. Bertha Bulcsunak köszönhető, hogy a lap leghangosabb gazdaságpolitikai vitája, az úgynevezett kesudió-vita elkezdődött a hetvenes évek második felében. A vitaindító cikket Bertha Bulcsu írta, annak az embernek a közérzetében, aki érzékelte, hogy gazdasági reform helyett önkényes gazdasági intézkedések jelentik a gazdaságpolitikát, és olyan ostobaságokig is elmennek, hogy rossz üzleteket köt az ország. Ilyen rossz üzlet van amögött, hogy az országot a magyar külkereskedelem elárasztotta kesudióval, amit Indiából hoztunk be, és ő feltételezte, hogy értékes árucikkeket, szerszámgépeket, híradástechnikai felszereléseket adtunk érte Indiának. Nagy vita alakult ki a cikk nyomán, mert az ország helyzetéről volt szó, és erről mindenkinek kritikai véleménye volt. Az ismerős menetrend szerint a vita dereka táján beleszólt a hatalom, jött egy telefon, menjünk be, beszélni akarnak velünk. Megint elkövetjük azt a hibát, hogy negativisztikusak vagyunk, az ország helyzete nem olyan sötét, vannak kiválóan működő bel- és külkereskedelmi vállalatok, mezőgazdasági nagyüzemek és ipari vállalkozások.
 
Behívtak bennünket és kérték, hogy adjunk szót olyanoknak is, akik egy másik oldalról is láttatni tudják az országot. Akkor egy furcsa kettősség volt jellemző a kulturális pártvezetésre, mert Aczél György éppen miniszterelnök-helyettes volt, és a pártközpontban ugyanilyen jogkörrel, de kevesebb dinamizmussal működött Óvári Miklós. Aczél keményebben beszélt velünk, Óvári majdhogynem könyörögve: értsük meg, olyan légkört teremtettünk, hogy nekik kell a hátukat tartaniuk. Különösen a megyei pártbizottságok panaszkodnak ránk, és ők csak akkor tudnak megvédeni bennünket, ha példákat kínálunk, hogy nem vagyunk egyoldalúak. Minthogy köztünk és eme vezetők között paternalista kapcsolat volt, minden ilyen kérésnek személyes nyomatéka volt, egy szenvedő, panaszkodó ember attitűdjével adták elő a kéréseiket. Mindig sejtették, hogy az a nyomás, amely alatt ők állnak, nemcsak alulról jön, hanem Berlinből és Moszkvából is. Ez az érvelés mindenképp zsaroló jellegű volt, mégis nehezebb volt ellenállni neki, mint a fenyegető parancsnak. Jovánovicsnak óriási humorérzéke volt és a hátterét eléggé biztosnak érezte, ezért volt ereje hozzá, hogy a balhét elvigye. Ismervén a játékszabályokat, megígérte, hogy változtatni fogunk a vita arányain és ezentúl majd közlünk ilyen meg amolyan cikkeket is. Ezzel egy-két hétre megnyugtatta a vezetést, ám a vita dinamizmusa mégiscsak mindig a kritikai attitűd felé sodort bennünket. Aztán a pártközpont odacsapott az asztalra, közölték, hogy nem tartották be az ígéretet, ez így nem folytatható, zárjátok le röviden. És akkor röviden lezártuk.
 
Ezután kezdődött egy újabb vita, amelyet Mezei András indított a tehetségek elkallódásáról Ilyen gazdagok vagyunk? címmel, majd elindítottunk egy oktatási vitát, amely a Ta-ní-ta-ni címet viselte. Ebben a vitában jelent meg Csoóri Sándornak egy hozzászólása, amely diagnózist adott az ország állapotáról. Ebben a cikkben írta le Csoóri azt a mondatot, hogy ez egy beteg lelkű ország. Akik a pártközpontban piros golyóstollal olvasták a lapot, ezt a mondatot kétszer aláhúzták, és Kádár János szeme elé is odakerült. És minthogy az általa vezetett országról azt olvasta, hogy beteg lelkű, nagyon sérelmesnek találta. Most nem barátságos felszólítást kaptunk a pártközponttól, hanem oroszlánordítás kezdődött. Mint mindegyik vitánk, ez is hatalmi szóra szűnt meg. Úgy látszik, hogy a vita-fogalom értelmezése körül nem volt egyetértés köztünk és a bennünket irányítók között. Mi vitán ellentétes nézetek ütköztetését értettük, ők vitán a hatalommal egyetértő emberek egymás mellett futó gondolatfutamait. Ezeknek a vitáknak a hatására emelkedett a lap példányszáma harmincezerről hatvanezerre. Azért csak hatvanezerre, mert nem engedtek nagyobb példányszámot.
1980-ban közeledik az Írószövetség új közgyűlése, új főtitkárra van szükség, és a pártvezetés választása Jovánovics Miklósra esik. Nem akarta elvállalni, de addig-addig győzködték, míg 1981 tavaszára megadta magát. Ettől kezdve Jovánovicsot egyre ritkábban láttuk a szerkesztőségben, és a lapcsinálás felelőssége rám hárult. Nagyon rossz helyzetbe kerül, akin rajta van a felelősség, de nemcsak azért felelős, amit hétről hétre előállít, hanem azért a személyért is, aki formálisan felelős az egészért. Nekem Jovánovics nevében is kellett működnöm, úgy, hogy ne kerüljön bajba miattam. Bajba került. Az történt, hogy elém került Csalog Zsolt egy kézirata, aki riportalanyokkal magnetofon-beszélgetéseket folytatott, és ebből könyv állt össze. Akkoriban rátalált egy Dani nevezetű munkásfigurára, egy nagyszájú melósra, aki mindenféléket beszélt. Abban a részletben, amely ebből a beszélgetésből az Élet és Irodalomban megjelent, Dani azt mondta: megette a fene, mert egy kupleráj ez az ország. Ő autószerelő, és amikor azt mondták neki, menjen el a pártgarázsba dolgozni, azt gondolja: végre azt hittem, hogy olyan helyre kerülök, ahol rend van, de hát a pártgarázs ugyanolyan kupleráj, mint az összes többi Magyarországon. Én olyan szerencsétlen voltam, hogy ahány helyre kerültem, mindenütt hülye főnökeim voltak, akiknek egyetlenegy jogcíme volt arra, hogy főnökök legyenek, hogy ott volt a kis piros könyv a zsebükben. Amikor Daninak ez a monológja az Élet és Irodalomban megjelent, megint oroszlánordítás hangzott a telefonban: „Piros könyvecske, pártgarázs mint kupleráj?” Arra köteleztek, azonnal írjak egy igazoló jelentést. Az igazoló jelentésbe beleírtam, hogy hiszen az a vélemény, ami itt megfogalmazódott, nem a szerző véleménye, még kevésbé az Élet és Irodalomé. Ez egy nagypofájú figura, egy melós Háry János, ez olyanokat beszél, aminek a hitelessége csorbulna, ha különböző óvatoskodó megfontolásokból bizonyos mondatait kihagynánk, a dolgot nem kell komolyan venni. Jovánoviccsal együtt Tóth Dezső miniszterhelyettes elé rendeltek, mellette a Tájékoztatási Hivatal egyik elnökhelyettese és a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, Siklósi Norbert. Tóth Dezső közölte, hogy nem fogadják el az igazoló jelentésünket, és e miatt a súlyos politikai hiba miatt szigorú megrovásban és prémiumcsökkentésben részesítenek minket. Siklósi Norbert egész idő alatt úgy kacsingatott ránk, mint aki tudja, hogy nem kell komolyan venni a dolgot. Következett a sajtónap, amikor a vállalat mindig különböző jutalmakat osztogatott.
 
Fölhívták Jovánovicsot és engem is, hogy menjünk el a vállalati sajtónapi ünnepségre, mert ott valami pénzjutalmat kapunk. Fölment a függöny, és az Osztap Bender-i képességű Siklósi Norbert egy fantasztikus elnökséget toborzott a színpadra, az első magyar űrhajóstól a Tájékoztatási Hivatal elnökén át a Kossuth-díjas Juhász Ferencig mindenki ott volt, aki számított. Nagy ünnepség volt, majd díjosztás. Mondják a neveket, és se Jovánovicsé, se az enyém nem hangzik el. Vége van az egésznek, tódulunk kifelé, amikor odajön hozzánk egy vállalati ember, a szájára teszi a kezét és azt mondja, gyertek le az alagsorba, mert ott fogjátok átvenni a prémiumot. Amikor Siklósi asszisztált a fegyelmihez és nyereségrészesedést is megvonták tőlünk, akkor eldöntötte, hogy kártérít bennünket, de nem merte kockáztatni, hogy a nevünk el is hangozzék a színpadról, hanem az alagsorban rendezett be egy helyet, ahová rajtunk kívül mások is mentek még átvenni a dugi prémiumot.
1981 decemberében elérkezett az Írószövetség közgyűlése, ahol valóban főtitkárrá választották Jovánovics Miklóst, de csak 1982 szeptemberére találtak helyette új főszerkesztőt, Bata Imre személyében. Addig én vezetem a lapot. Úgy látszik, alkatilag sem vagyok igazán alkalmas arra, hogy a felelősség folytonos feszültségében éljek, újabb betegség tört rám, egy heveny ideggyulladás formájában. 1983 tavaszáig betegállományban töltöttem az időt, otthon heverésztem, rengeteget olvastam. Azt hittem, nagyon fogok hiányozni a szerkesztőségből, de kiderült, hogy egész jól megjelenik a lap nélkülem is. Tavaszra meggyógyultam, visszatértem a szerkesztőségbe, és számomra is elkezdődött a Bata-korszak. Amikor Bata Imre főszerkesztő lett, már túl voltunk azon a veszteségen, amit Nagy László halála jelentett, és egy vele azonos formátumú költő jelenléte kezdődött el, Juhász Ferencé. Az a költői világszemléletmód, amelyet Juhász újdonságként hozott a magyar költészetbe, a nyolcvanas évek elejére már modorrá merevül, és olvasók sokaságát irritálja. Tekintettel a terjedelemre is, mindig kérdéses volt, hogy az egy teljes kolumnán elterülő Juhász-versek vajon alkalmas helyen vannak-e az Élet és Irodalomban, amely egy rotációs hetilap, és amely minden műfajban a rövid terjedelmek újsága. Erről rengeteg szerkesztőségi vita volt. Lehetséges, hogy egy későbbi sajtótörténet azt fogja méltányolni ezekben az évfolyamokban, hogy a lap rendszeresen közölte Juhász Ferenc verseit. Az olvasók többsége azonban nem irodalomtörténetben gondolkodott, hanem olvasmányt akart, kritikákat, publicisztikát, olyasmit, ami egy rotációs lap arculatához hozzátartozik. Nagyon sok ingerült telefont és levelet kaptunk tőlük emiatt. Még egy költő nyomatékosabb jelenléte nyomja rá a bélyegét erre az időszakra, Orbán Ottóé. Oravecz Imre státusba is odakerült az Élet és Irodalomhoz, és verseivel is jelen kezdett lenni: egy epikai, költői sorozatot kezdett el a gyerekkoráról, szülőfalujáról. Kántor Péter is idekerült. Száraz György eltávozott a laptól és a Kortárs főszerkesztője lett. Ez nagy személyi veszteség, itt van viszont Kardos G. György. Katona Évánál jelentkezett riportjaival egy Megyesi Gusztáv nevű fiatalember, aki nagyszerű riportokat írt. Az Élet és Irodalom belső munkatársaiban fiatalodni kezdett. A legfrissebb ide került szerző, majd belső munkatárs Kovács Zoltán. Ekkor már itt dolgozott Széky János. Szále Lászlót publicistaként és riporterként fedeztünk föl a Magyar Ifjúságnál. Utoljára fiatalként Széchenyi Ágnes jött hozzánk, a pártközpontból érkezett. Rendszeres szerzője lett a lapnak Papp Zsolt, Tamás Pál, néhány történész, szociológusok, politológusok. Ez a személyi váltás arculatmódosulással járt együtt. Zöldi Lászlót kinevezték második főszerkesztő-helyettesnek, ekkoriban ketten szerkesztettük az Élet és Irodalmat, Zöldi László és én.
A konfliktusok fölszaporodtak a szerkesztőség és az irodalompolitikai irányítás között. Ez volt az az időszak, amikor olyan hírek jártak, hogy a pártközpont az ellenzék egyik gyülekezési gócának tekinti a lapot. Jöttek híradások, hogy az agitpropos közép- és alsó káderek fejtágítókon tartanak előadásokat a magyarországi ellenzékről, és felsorolásukban, hogy hol kapnak teret, az illegális Beszélő mellett legális fórumként az Élet és Irodalom is mindig ott van. Eörsi István ott is írt és itt is. Előfordult olyasmi is, hogy Petri György vagy valaki más a szerzőink közül a Szabad Európában is publikált. Vagy – hogy szélsőséges példát mondjak – Kunszabó Ferenc, aki hol az Új Látóhatár című müncheni folyóiratban jelentkezett, hol nálunk. A sajtóirányítás ezt nagyon rossz néven vette. Ez volt a helyzet olyan Nyugaton élő magyar írókkal is, akiknek az itthoni hivatalos megítélése hónapról hónapra változott, aszerint, hogy mit nyilatkoztak éppen valahol. Nagyon kikaptunk, mert Határ Győzővel interjút készítettünk a születésnapja idején, nagyon kikaptunk, amikor Gömöri György egy verskötetéről közöltünk bírálatot, mert tudnunk kellett volna, hogy a kötet egy nyugati magyar kiadónál jelent meg, ráadásul volt benne néhány olyan vers, amelyik Nagy Imre emlékét ébresztgeti és Kádár János felelősségét firtatja. Akkor már működött bennünk valamiféle dac is, hogy nem fogjuk állandóan figyelembe venni az irodalompolitikai pártirányítók pillanatnyi sértődöttségeit, szeszélyeit, folyton változó, kiszámíthatatlan ítéleteit. A nyolcvanas években erősödött föl a kapcsolatunk a szocialista országokban élő magyar írókkal is. Időnként Balogh Edgár, Méliusz József műveit közöljük, de minden olyan könyvükről, amely közös kiadásban jelent meg, vagy a Kriterion adta ki Bukarestben, és magyarországi terjesztésre is átjött, igyekeztünk kritikai reflexiót közzétenni. Sütő András rendszeresen jelen volt a magyar kulturális életben – színdarabjait, minden nehézség ellenére is, mindig igyekeztek a magyar színházak bemutatni –, és arra mi is reflektáltunk. A nyolcvanas években foglalkoztunk annyit a romániai, szlovákiai vagy jugoszláviai magyar irodalommal és kulturális élettel, mint amennyit akármelyik más orgánum.
Az a véleményem, hogy a monolitikus állam- és párthatalom leépülése nem 1988-ban, a májusi pártértekezlettel indult el, hanem a hatvanas években. Ennek a pártnak ugyanis az a lényege, hogy egyeduralkodik. Mihelyt az egyeduralmából bármit fölad, önmagát kezdi föladni, és mire elérkezünk a nyolcvanas évek végére, annyi mindent feladott már, hogy önmaga is alig létezik, hiszen a hatalmát csak kapkodó, hisztérikus beavatkozásokban, kézi vezérléses megoldásokban próbálja érvényesíteni, de a hatalom igazából már kicsúszott a kezéből. Nem engedelmeskedik neki a műhelyek sokasága, sem az irodalmi és művészeti szövetségek, sem a könyvkiadók, a filmgyártók, a színházak és a különböző sajtóorgánumok. A nyolcvanas években Kardos G. György lesz a lap szépprózai rovatvezetője, és kezdő prózaírók sokaságát csábítja az ÉS köré. Van a fiatal prózaíróknak egy nemzedéke, amely az Élet és Irodalomban jelentkezett első írásaival, Békés Páltól Bächer Ivánon át Andrassew Ivánig. Rendszeresen jelentkezett a lapban Valki László jogászprofesszor, és egy új glosszaíró nemzedék is előállt. Erőteljessé vált az Élet és Irodalom interjúrovata. Szántó Péter tehetséges publicistának bizonyult. Hogy ezt az olvasók is méltányolták, azt abból olvashattuk ki, hogy a hatóságilag önkényesen megállapított hatvanezres példányszám olyan kevésnek bizonyult, hogy a lap ekkor vált végképp pult alóli lappá.
1988 májusában pártértekezlet volt, amely változások sokaságát indította el az országban. A pluralizmus jegyében pártok szerveződését tette lehetővé, és az Írószövetség nagyon hamar ott találta magát, hogy kivonult belőle a politika, a politizáló kedvű írók különböző szerveződésekben, a Magyar Demokrata Fórumban vagy a Szabad Demokraták Szövetségében találták meg működési területüket. Ezzel az Írószövetség elveszítette azt a súlyát is, hogy egy politikai ellenzéki gyűlésnek számítson. Az Írószövetség elnöke, Cseres Tibor azonban úgy találta, nem búcsúzhat el posztjától anélkül, hogy néhány akciójával puvoárt szerezzen neki. Ambicionálni kezdte, hogy az Írószövetségnek legyen irodalmi hetilapja. 1989 januárjában hírek érkeztek, hogy Cseres Tibor úgy döntött, megszerzi az Írószövetségnek az Élet és Irodalmat. Elment az akkor még hatalomnak számító Berecz Jánoshoz, és azt mondta, Pozsgay Imre már beleegyezett, hogy az ÉS az Írószövetségé legyen. Miért ne, válaszolt Berecz. Majd elment Pozsgayhoz, azzal, hogy Berecz Jánosnak is az a véleménye, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS. Egy 1989. januári írószövetségi választmányon Cseres Tibor bejelentette, már kész tény: az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, Berecz és Pozsgay, két politikai bizottsági tag is hozzájárult. Az évtizedek alatt kialakult reflex alapján ez mindenki számára azt jelentette, hogy a dolog eldőlt. Cseres közölte, a dolog március elsejétől válik érvényessé, de már most próbáljuk kitalálni, ki legyen az ÉS új főszerkesztője, és néhány nevet javasolt. A jelenlévők megszavazták Kulin Ferencet. A hír megérkezett, de velünk erről senki egy árva szót nem beszélt. Ugyanebben az időben záródott le az ÉS sok vitáinak egyike, amit mi nyilvánosságvitának neveztünk, sajtóról, nyilvánosságról, pluralista tömegkommunikációról és egyébről szólt, és záróakkordként Zöldi interjút készített Berecz Jánossal. Az interjú végén azt mondta, olyan hírek érkeztek, hogy az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, mi igaz ebből. Ez már eldöntött dolog – válaszolt Berecz –, lesznek keserves személyi konzekvenciái, de hát ez már eldőlt. Megjelentettük ezt az interjút, és írtunk hozzá egy kis kommentárt, hogy miféle házasság az olyan, amelyről a menyasszonyt még csak nem is értesítették. Hátha a menyasszony nem is akar férjhez menni? Hátha igazából egy olyan vőlegény akarja ezt a menyasszonyt, akinek nincsen jogcíme ehhez a házasságkötéshez? Hátha házassági akadály is létezik? Hátha csak arról van szó, hogy nem az Írószövetség akarja, hiszen tízen mi is Írószövetség vagyunk a lapnál, hanem néhány ember az Írószövetség vezetői közül, és őket is azok piszkálják, akik a hozományvadász rokonsághoz tartoznak, vagyis minden ellenszolgáltatás nélkül akarnak egy szép menyasszonyt, hozománnyal együtt. A jegyzetet én írtam. Ez kirobbantott egy általános vitát akörül, hogy el akarják venni az ÉS-t, az ÉS vezetői ehhez nem akarnak hozzájárulni, amikor pedig egy demokratikus szövetség kívánja végre a jogait érvényesíteni. A magyar sajtó – anélkül, hogy forszíroztuk volna – jórészt mellénk állt, mert megérezte, itt nem is arról van szó, hogy kié lesz az Élet és Irodalom, hanem annak az eldöntéséről, hogy érvényes-e még az a hatalom, amelyik hozzájárult, hogy valakik egy szellemi tőkét megszerezzenek. Mintha megérezték volna kollégáink, a rádió, a televízió, a Magyar Hírlap, egymás után szolidaritási közleményeket, állásfoglalásokat juttattak el.
A budapesti pártbizottság 1989 márciusában összehívta az Írószövetség párttagjait, és egy ÉS-vita robbant ki ezen az összejövetelen, ahol Cseres Tibor elmondta: ahogyan mi védekezünk, az egy maffiózó védekezés, Koczkás Sándor, az Írószövetség főtitkára pedig azt nyilatkozta, erkölcstelen, ahogy védekezünk. Nagyon csodálkoztunk, hogy már a védekezés is erkölcstelen lehet. Cseres Tibor azt is elmondta azon az összejövetelen, ahol Kulin Ferencet megválasztották, hogy Bata Imre már a Látóhatár főszerkesztője, Faragó nyugdíjba ment, Zöldi pedig a Népszabadsághoz. Én meg még nem is tudtam róla. Ez a vita heves volt, és egyszer csak ott találtam magam az emelvényen és kikértem magamnak, hogy bárkik ilyen nem tisztességes módon az egzisztenciánkra törjenek. Utána odajött hozzám egy fiatalember, hogy itt vagyunk a TV HÉT stábjával. Kamera előtt kérdezte tőlem, miért nem akarunk az Írószövetség lapja lenni. Fölsoroltam tizenöt okot, köztük főleg azokat, amelyek az eljárás miatti fölháborodásunkban jelölhetők meg, hogy úgy tesznek, mintha mi nem léteznénk, hogy úgy gazdálkodnak velünk és egy szellemi tőkével, mintha velünk ezt meg se kellene beszélni. Az érvek utolsójaként azt is elmondtam, olyan politikai folyamatok zajlanak az országban, amelyek azt mutatják, hogy jobbra fogunk tolódni. Az Írószövetség mostani személyi vezetésében én garanciákat látok, de ki tudja, hogy ez a folyamat őket nem sodorja-e el, és az Írószövetség maga is jobbra tolódik. Ha az övéké lesz az Élet és Irodalom, el fogja veszíteni eddigi kvázi baloldali szellemi arculatát. Aztán az történt, hogy a tizenöt okot mind kivágták és arra kérdésükre, miért ellenzem, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS, az a válaszom hangzott el, azért, mert attól tartok, hogy jobbra fognak tolódni. Majd átadták a szót Knopp Andrásnak, aki akkor államtitkár volt, és akinek én ezzel föladtam a labdát, mert ő méltósággal azt mondhatta, hogy mi ugyan nem a miatt az ok miatt, amit itt Faragó Vilmos az előbb mondott, de úgy találjuk, hogy az Írószövetségnek legyen saját lapja. Ne az ÉS legyen az övé, a minisztérium még ennek az új lapnak az anyagi fedezetét is biztosítja. Ezzel lezárult az ÉS-ügy, és én a szerkesztőség tagjainak szemében erkölcsi győztesévé váltam ennek a csatának, mert a legkövetkezetesebben én próbáltam megtartani magunknak az Élet és Irodalmat. A közvélemény egy része szemében pedig erkölcsi vesztesévé, mert úgy látszik, hogy én valamilyen kádárizmus jegyében akarom megőrizni az Élet és Irodalmat, és egy ilyen ellenzéki politizálásáról nevezetes demokratikus intézménynek, mint amilyen az Írószövetség, nem akarom átadni, mert nem akarom azt a demokratikus, pluralista változást, amely most az országban zajlik, és amelyet az Írószövetség is képvisel.
A szerkesztőség erősen megoszlott. Egyszer szóvá is tettem, meddig tartható, hogy egyik kollégánk az első oldalon egy vezércikkben ezt és ezt írja, majd egy másik kolléga a glossza-rovatban ugyanezt tagadja. A lap kezd kettéhasadni, egy többségre, akik hajlamosak a radikális változásokkal együtt menni, és azokra, akik ugyan nagyon sok változással egyetértenek, de nem értenek egyet azzal, hogy ezek a változások a korábbi évtizedek totális kétségbevonása jegyében és olyanfajta keresztény nemzeti radikalizmus jegyében történjenek, amelyek végül is egy új keresztény nemzeti kurzusba sodorják bele az országot.
 
Ezért néhányan, Kardos G. György, Varjas Endre és jómagam elég sok glosszával, néhány publicisztikai írással – amelyeknek mindig Három kérdés volt a címe –, vitába szálltam olyan sajtó-megnyilvánulásokkal, amelyekből azt a radikalizmust éreztem ki, hogy itt most minden tagadódik. Hogy itt most tisztességes emberek négy évtizedes igyekezete nemcsak hogy megkérdőjeleződik, hanem a bűnös cselekvés kategóriájába sorolódik, és az országnak olyan jövője rajzolódik ki, amelyet én – éppen a pluralizmus és az elképzelt demokrácia jegyében –, úgy gondoltam, hogy vitathatóvá tehetek. Ebben a megosztásban egy idősebb nemzedék, a volt MSZMP-tagok egy része állt szemben egy fiatalabb nemzedékkel, amelyben szintén voltak MSZMP-tagok, de azok ezt minél hamarabb igyekeztek elfelejteni. Így érkezünk el 1989. november végéig. Egy csütörtöki értekezleten kezdődik, az egyik kollégánk elmondja, hogy ő eddig minden ajánlatot, hogy menjen egy másik laphoz, visszautasított, mert jól érzi itt magát és úgy érzi, hogy a lapnak van jövője. Ez a meggyőződése most kezd megrendülni. A lap példányszáma, tekintélye csökken, ezért ő ma olyan valakivel fog tárgyalni, aki neki ajánlatot tesz, és lehet, hogy elfogadja az ajánlatot. Szále László volt. Jelentkezett Széky János kollégánk, aki elmondta, hogy ez a megrendülés a lap jövőjében benne is lejátszódott, sőt néhány más kollégájában is. Ezért ők már össze is ültek és úgy döntöttek, hogy sürgős változtatásra van szükség. Ennek a lényege az, hogy ő lesz az új főszerkesztő, nincs szükség helyettes főszerkesztőkre, olvasószerkesztőre, három szuper-rovatvezető lesz, akik saját jogon adják közvetlenül a nyomdába a kéziratot. Ez azzal a következménnyel jár, hogy bizonyos embereknek távozniuk kell. Bata Imréről úgy gondolja, hogy maradjon itt egy ideig és vezesse be őt a főszerkesztés rejtelmeibe. Ő is, még sokan a fiatal kollégák közül szintén ajánlatokat kaptak, és ha nem dől el gyorsan, ők az ajánlatokat elfogadják, eltűnnek az Élet és Irodalom szerkesztőségéből és néhány rokkant öregember fog itt maradni, és akkor megnézhetjük magunkat. Akkor nem támadt különösebb vita ezen az ultimátumon. Annyira gyermetegnek látszott, hogy én is csak annyit mondtam, dilettáns javaslat, nem lehet úgy lapot szerkeszteni, hogy valaki ne lássa együtt az egészet. Hiszen ha mindenki külön-külön egyenesen a nyomdába küldi a kéziratokat, akkor átfedések, ellentmondások is lehetségesek. Ezt a luxust egy lap nem engedheti meg magának. Minden különösebb vita nélkül szétszéledtünk. Úgy gondoltam, a dolog ezzel el van intézve. Meg se fordult a fejemben, hogy a saját kollégáim olyan akciókat határoztak el, amelyek a lapszerkesztőség személyi változásait, a lap szerkezetének átalakítását, sőt a lap politikai arculatának átalakulását fogják majd következményként jelenteni. Attól tartottam, hogy a politikai folyamatok jobbra tartása miatt külső nyomás nehezedik majd a szerkesztőségre, de hogy ez a nyomás belülről fog érkezni, nem feltételeztem. Ez a szerkesztőség nagyon jó kollektívának látszott addig. Valahányszor szóba került a lap közeljövője, mindig az volt az első bejelentés, hogy ehhez a közeljövőhöz hozzá fog tartozni, hogy maradjunk együtt, hogy itt senkit ne kelljen se kiutálni a szerkesztőségből. Amikor Széky Jancsi bejelentette az ultimátumát, én abban a meggyőződésben voltam, hogy ez a közmegegyezés még tart. Meg voltam győződve róla, hogy ez a csütörtökön föllobbant ultimátum elhamvadt, és hétfőn már nem lesz vele dolgunk. Nekiültünk egy hétfői értekezletnek, ahol nagy csodálkozásomra nem a lap egzisztenciális jövője került szóba, hanem kizárólag a lap politikai arculatáról volt szó, amely néhány kollégánk minősítése szerint egyre rosszabbá teszi az imázsunkat. Azt a látszatot keltjük mostanában, különösen Faragó Vilmos Három kérdés című glosszasorozatával, mintha a kádárizmus utolsó védőbástyája volnánk. A lap politikai arculatát radikálisan át kell alakítani, még a látszatát is el kell kerülni, hogy mi baloldali orgánum volnánk. Szót kértem, azt mondtam, hogy úgy látszik, azért folyik politikai kérdésekről szó, mert a lehetséges átszerveződéssel együtt járó létszámcsökkenés politikai kritériumait próbáljátok most ti itt kialakítani. És ha az a véleményetek, hogy a látszatát is el kell kerülni annak, hogy az Élet és Irodalom baloldali lap, akkor nyilvánvaló, hogy a politikai kritériumok egyike az lesz, hogy aki itt személyében olyan gyanúban áll, hogy baloldali gondolkodású, azt kell elsősorban eltávolítani. Óriási fölzúdulás. Egy kollégám, Szántó Péter azt mondta, hogy ez egy rettentő rossz feltételezés, még rosszabb, mint a Három kérdés című glosszáid bármelyike, amelyek szintén nagyon rosszak, mert azt a látszatot erősítik, hogy az Élet és Irodalom kádárista hetilap. Egyszerre csak előálltak azzal, elsősorban Szántó Péter, hogy hiszen már júniusban javasoltak radikális változásokat, de a szerkesztőség vezetése, és ebbe beleértendő Bata Imre is, voltaképp nem csinált semmit. És azért lépnek most ők föl ilyen radikálisan, mert az idő rohan, és mi itt maradunk egy rossz imázzsal, csökkenő előfizetőkkel és példányszámmal, miközben az egész magyar sajtó milyen szépen átállt az új kurzusnak megfelelő sínekre. Pánikban vannak, féltik az egzisztenciájukat – mondták. Azonkívül olyan nagy fizetésű ajánlatokat kaptak új indulású szerkesztőségektől, hogy ezt meg kell gondolniuk. Nekik családjuk van, ők fiatalok még, nem akarnak egy ilyen, az általános nagy sodrásban hátul maradt orgánum munkatársai lenni.
Következett a keddi nap, ez már december első napjainak egyike, amikor még szintén sok munka van a lappal. Ezért én bent ültem a szobámban, amikor azt vettem észre, hogy egy TV-stáb jár-kel a folyosón, megy be Bata Imre szobájába, majd egy idő után kijön, és eltávozik. Kérdezem Bata Imrétől, hogy mi volt ez. Azt mondja, semmi különös, a TV Híradótól jöttek és ÉS-ügyek iránt érdeklődtek, ezért én és Szántó Péter válaszoltunk néhány kérdésre. Varjas Endre kollégám, akinek a vészjelző készüléke jobban működött, mint az enyém, azt mondta, neki az a gyanúja, hogy itt valami olyasmit mondtak, ami kész helyzet bejelentését fogja majd jelenteni, ezért hallgassuk meg a tv-híradót ma este. Este bekapcsoltam a készüléket, és egy idő után valóban fölbukkant a képernyőn Bata Imre és Szántó Péter, és bejelentették, a fiatalok egy csoportja úgy döntött, hogy átalakítást hajt végre a lap szerkesztőségében és szerkezetében, és három kollégát leváltanak. A két főszerkesztő-helyettest, Faragó Vilmost és Alföldy Jenőt, továbbá az olvasószerkesztőt. Arra a kérdésre, hogy mik voltak ennek az indítékai, Szántó Péter válaszolt. Azt mondta, hogy szakmai viták előzték meg ezt a döntést. Így én a televízió híradójából tudtam meg, hogy a kollégáim úgy döntöttek, leváltanak, és a döntésben benne van a főszerkesztő is. A leváltás engem nem olyan szempontból érintett, hogy olyan nagyon ragaszkodnék bármilyen hatalomhoz, hanem mert nem beszélték meg velem, és áldozatul dobnak oda. Nincs hozzá indokolás, és ráadásul azt hazudják, hogy ebben a megállapodásban az én döntésem is benne van.
Szót kértem a csütörtöki értekezleten, és elmondtam, hogy a három kolléga leváltásáról szóló döntés jogilag törvénytelen, erkölcsileg pedig tisztességtelen, és remélem, tudjátok, hogy ezzel azt a helyzetet teremtettétek meg, hogy ezek után vagy itt maradok közöttetek, és akkor joggal hihetitek, hogy én egy szarházi vagyok. Vagy nagyon jól tudtátok, hogy ezek után nem fogok itt maradni, és akkor ti vagytok szarháziak, mert akárki felelősségre von benneteket, hogy miért küldtétek el Faragót, azt fogjátok mondani, hogy de hiszen mi nem küldtük el, ő maga ment el, mint ahogy aztán egy rádióinterjúban ezt is hallottam. Azt is mondtam még, hogy én ezt egy zagyva elképzelésnek tartom. Ha jégre viszitek a lapot, amelyhez engem három évtized érzelmi szálai kötnek, akkor én most már nem tudlak mivel megfenyegetni benneteket, csak azzal, hogy feljövök majd a síri világból és éjszakánként az ágyatok fölött fogok huhogni. Majd megkérdeztem, hogy na, mi a véleményetek erről? Egy árva szót nem válaszolt senki. Ültek leszegett fejjel, lesütött szemmel, nem szóltak semmit. Minthogy nem válaszoltak semmire, nem reagáltak a sértegetéseimre se, végül azt mondtam, hogy itt vagyok majdnem harminc éve, még soha nem vettem ki a teljes évi szabadságomat, most harminc évre visszamenőleg kiveszek egy bizonyos szabadságidőt és január elsejéig be nem teszem a lábam a szerkesztőségbe. A szerkesztőségi értekezlet feloszlott, én kijöttem a szobából, összecsomagoltam néhány személyes holmimat és eltávoztam a szerkesztőségből. Azóta a tájára sem mentem az Élet és Irodalom szerkesztőségének. Ezt az egész történetet színezi, hogy az irántam jóindulatú kollégáim többsége sem látszott átérezni, hogy itt az oly szép jövőjűnek festett magyar demokrácia ellen is lezajlott egy akció, hiszen itt emberek leváltását semmi más nem indokolta, mint az, hogy néhány kolléga politikai kifogásokat kezdett emelni ellenük. Ezektől a kollégáktól a lap átállását féltették az új kurzusra, és elhatározták, hogy megszabadulnak tőlük. Van egy megígért demokrácia, amelyikben a vélemények pluralizmusa lesz jellemző, de milyen demokrácia az, amelyikben a vélemények egy bizonyos irányultsága szalonképtelenné válik.
Akkor, 1989-ben vitába keveredtem egy Békéscsabán élő költővel, és azt találtam mondani, hogy a negyvenéves történetnek, amely mögöttünk van, mindnyájan szereplői vagyunk. Ha egy rezsim negyven évig működik, abba mindenki beleszervesül, akár akarja, akár nem. Nem fogadom el tehát azt a munkamegosztást, hogy ezentúl lesznek majd vádlók, akik felelősségre vonják a vádlottakat, mert együttműködtek a negyvenéves rezsimmel. Elmentem egész odáig, hogy azt mondtam: aki működött a negyven év alatt, az együttműködött. Aki laborált, az kollaborált. Vagyis az én véleményem szerint a történetnek mindnyájan szereplői vagyunk. Egy rádiós, Kövesdy Zsuzsa a Vasárnapi Újság következő számában írt egy vitacikket az én szóbeli megnyilatkozásomra, amelynek az volt a summája, hogy na persze, hiszen én is együttműködtem a Kádár-rezsimmel, pedig én legjobb emlékezetem szerint a nagyanyámnak segítettem krumplit hámozni a konyhájában. Elvitte ezt a rádiójegyzetét a Hitelhez, és címet a Hitel szerkesztősége adott neki. És hogy valami nagyon nyájas legyen a cím, azt írták oda, hogy „A nemzet rágalmazója”. Míg korábban a pártközpont agitprop osztálya ítélkezett fölöttünk, most olyan helyzet alakult ki, hogy a kollégák egymás között döntötték el, kit ítélnek alkalmatlannak és kit a jövő emberének. Akkor úgy találtam, az lesz a legjobb, ha kérem, hogy 1990. július elsejével helyezzenek nyugállományba. A Lapkiadó vezérigazgatóját se érdekelte, hogy ez a Faragó miért megy hirtelen nyugdíjba,amolyan formális, köszönjük több évtizedes áldozatos tevékenységét és örömmel értesítjük, hogy a nyugdíjkérelmét elfogadtuk levelet kaptam tőlük.
Abban az időben zajlott egy tüntetés a Váci utcán. A Váci utcai antikvárium közkedvelt vezetője Simó Jutka volt. És olyan kiváló emberek, mint Réz Pál és Kardos G. György ott járkáltak tüntetve az antikvárium előtt, „Jutkát akarunk” felirattal, mert az ÁKV központja nyugdíjaztatta Simon Jutkát. Arra gondoltam, hogy ha legalább egy ember megjelenne a Széchenyi utca 1. előtt, aki egy táblán tiltakozik az ellen, hogy engem leváltottak, akkor megnyugodna a lelkem. De egyetlenegy ilyen ember nem akadt. A szolidaritásnak annyi jelével találkoztam, hogy hárman visszavonták a karácsonyi számhoz küldött kéziratukat, hogy ezek után ők ebben a lapban nem hajlandók megjelenni. Ez a három Bárdos Pál, Fenákel Judit és Fehér Klára volt.
Ebben a történetben nemcsak az én lelkemről van szó, hanem egy precedensről, amelyre a szakmának föl kellett volna kapnia a fejét, amelynek az a lényege, hogy valakit saját kollégái politikai okokból nem kívánatosnak minősítenek. És ha egyszer politikai okokból kezdjük egymást nem kívánatosnak tartani, akkor ne reménykedjünk a vélemények pluralizmusában, akkor ami itt alakulóban van, az nem demokrácia lesz, hanem ugyanolyan puha diktatúra, mint amilyen korábban volt, csak a szereplők változnak. Semmilyen keserűség nincs most már bennem, még a kollégáim iránt se. Inkább szégyellem ezt a történetet, és helyettük is szégyellem. Nekik ezzel a szégyennel kell tovább élniük, bennem viszont röstelkedéssé szelídül a szégyen, és talán egyszer el is fogom felejteni. Az ember ilyenkor még van annyira fiatal, hogy váltani tudjon, például, hogy nekihasaljon könyveket írni. És van magánéleti program is, amire oly kevés idő jutott eddig. Hátha én is egyszer végre nagyapa leszek.
Két lányomról, Zsuzsáról és Pannáról, akik az első házasságomból valók, már beszéltem. Most be kell fejeznem a történetet azzal, hogy mindkettőjüknek sikerült főiskolát végeznie és diplomát szereznie. Az idősebb lányom több színházban volt már dramaturg, a kisebbik lányom, Anna pedig a Gyógypedagógiai Főiskolát végezte el, és mozgássérült kisgyerekek tornáztató és szellemi foglalkoztató munkáját végzi, idén van az első munkaéve. Mindkét lány olyan helyen tevékenykedik, ahol mindig is szeretett volna. Velük a kapcsolat, tekintettel az elváltságra meg arra, hogy én szombati apuka vagyok, nem változott azóta, hogy ők dolgozó emberekké váltak. A kisebbik, Panna minden szombaton szorgalmasan meglátogat engem. Valaha moziba jártam vele, meg étterembe mentünk ebédelni, mostanában inkább beszélgetünk.
Itt vagyunk 1990. április 18-án, egy kétfordulós választás után, egy keresztény nemzeti kormány alakítása előtt. Úgy érzem, hogy egy vissza- és egy előretekintést megengedhetek magamnak. Ebben az országban a baloldaliság mindig sok szempontból idegennek számított, az internacionális gondolkodás mindig a nemzetietlenség gyanújába került. Ha tehát most ennek az országnak a rokonszenve egy ilyen párt felé fordult, arról nem a Magyar Demokrata Fórum tehet, hanem a lakosságnak az a része, amely hatalomra emelte, noha már voltak iskolák, amelyeket kijárt az ország, és amelyekben megtanulhatta volna, hogy van a keresztény nemzeti programnál progresszívabb országépítő program is. Úgy látszik, hogy bizonyos etapokat nem lehet átugrani. Ez a kapaszkodás egy nemzeti és vallásos ideológiába, úgy látszik még életképes, és egy urbánus, polgári, liberális Magyarország, amelyről most ugyan programszerűen több helyről hallani lehet, de amelynek az ideje nem jött még el, egyszer majd meg fog talán valósulni, ez lesz hozzá az átmenet. Ez a nemzeti, vallásos ideológiával átszőtt, a magyar múltra mint támasztékra erőteljesebben hivatkozó, felemásan polgári és felemásan demokratikus kurzus fog szerintem elkezdődni, hacsak nem torzul el olyan jobboldaliság irányába, amely már nacionalizmusnak lesz majd nevezhető, hacsak nem támad föl a nemzeti ideológia élesztése közben az idegengyűlölet, a fajelméletek sokfélesége. Ha mindettől meg tudja óvni az új vezetés az országot, akkor két-három évtized után elkezdődhet egy liberális, polgári és urbánusabb, biztonságosabb jogrendű Magyarország kialakulása. Ez a jövő század dolga már, és azoké, akik akkor élni fognak.
Ami ebben a történetben az én személyes sorsomat, vagy az Élet és Irodalomét is illeti, mi ennek a változásnak, és én személy szerint is, sok szempontból előkészítői voltunk. Minden radikális változás nemcsak az előző rezsimet söpri el, hanem az előző rezsim lojális ellenzékét is. És az a furcsa, hogy az előző rezsim bizonyos intézményei és orgánumai, mint ahogy egy mesében átbucskázza magát a kiskacsa, és lesz belőle ezzel az átbucskázó mozdulattal egy gyönyörű királyfi, sokkal könnyebben át tudták menteni magukat, mint az előző rezsim ellenzéke. Az történt tehát velem, velünk, az Élet és Irodalommal, a liberális, lojális ellenzékkel, hogy a mostani radikális változás félreállít, elsöpör bennünket, különösen azokat közülünk, akik ezt az átbucskázó mozdulatot nem végezték el, akik valamilyen kontinuitást fenn akarnak tartani. Akiknek az a véleményük, hogy akármilyen hatalom uralkodik egy országban, alatta mindig működik egy civil társadalom. És a civil társadalomnak megvan a maga izommunkája, eleven lélegzése, a tehetségek érvényesülni akarnak, a gondolatok kifejeződni akarnak, a házak fölépülni akarnak, a gyerekek megszületni akarnak. És akik ebben a szférában élnek, és akik újságíróként ennek a szférának a kifejeződései, akármilyen korlátozottan is, azok tettek valamit az ország akkori jelenéért, és az ország jövőjéért is, és egy valamikori demokrácia az elődjeit kell hogy tisztelje bennük. Azokat az embereket és intézményeket, akik és amelyek azért működtek, a meghatározottságaik szűk keretei között is, hogy az a valamikori demokrácia majd egyszer kiteljesedjék.
 
Az interjút Havril Andrásné készítette 1990-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
 
« Vissza a listához
A váci börtön 50-es zárkájában
Hely: 
Vác, börtön
Készítés időpontja: 
1998
 

Ivánfi Jenő Ivancsics Jenőként 1929-ben született Egerben. Édesapja vasúti mérnök volt, a MÁV főtanácsosa, köztisztviselőként a nevét Ivánfira magyarosította. Ivánfi Jenő előbb a Szent Bernát Ciszterci Gimnáziumban tanult Egerben, majd a miskolci Fráter György Minorita Gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ugyanezen év őszén a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Kiváló eredményei ellenére Mindszenty József hercegprímás melletti megnyilatkozásai miatt az egyre erősödő kommunista hatalom az elsők között távolította el az egyetemről. Tanárai kiállásának köszönhetően tanulmányait 1949-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytathatta. 1952-ben vegyészmérnöki oklevelet szerzett, elhelyezkedni azonban csak vidéken, egy számára kevésbé kívánatos munkahelyen tudott. A Borsodi Vegyipari Tröszthöz került, annak vállalatainál (Pécs, Dorog, Óbuda) tanult bele a szénkémiába és az energetikai iparba, üzemmérnökként a Kazincbarcikai Kokszoló építését ellenőrizte. 1953-ban házasságot kötött Jost Évával. 1954-ben átkérette magát a Nehézvegyipari Kutató Intézetbe, ahol kutatómérnökként dolgozott. Veszprémbe költözött feleségével és újszülött kislányával, Andreával. 1956-ban született második lánya, Mónika. Az 1956-os forradalom idején sebesülteket mentett a tűzvonalból, röplapokat terjesztett a fővárosban. A szovjet megszállás után, miután a családból már másoknak is sikerült kijutnia Ausztriába, ismerőseivel a Szombathely melletti Bucsu községből indulva a zöldhatáron átszökött Ausztriába. Német nyelvtudásának köszönhetően 1956 decemberétől már az alsdorfi Eschweiler Bergwerks-Verein Hauptlaboratoriumában dolgozott analitikus mérnökként. Elhelyezkedése után azonnal kérvényezte a családegyesítést. Noha a német beutazási engedélyt azonnal megkapták, a magyar hatóságok sokszori próbálkozás ellenére sem engedték kiutazni feleségét és két kisgyermekét. Ivánfi Jenő ezért 1961 elején visszatért Magyarországra. Családjához, Debrecenbe költözött. Trágyahordó segédmunkásként, betanított munkásként tudott elhelyezkedni, a politikai rendőrség több alkalommal kihallgatta. 1961 végén a Tiszai Vegyi Kombinát tiszaújvárosi Lakkfestékgyárában kapott ismét kutatómérnöki állást. Szakmai tudása és nyelvismerete révén külföldi szaklapokban publikált, gyakran vett részt nemzetközi konferenciákon, hamarosan a kutatási osztály vezetőjévé nevezték ki. Politikai beállítottsága miatt megfigyelték, a hírszerzés megpróbálta beszervezni, megígérve, hogy családjával külföldön élhet. 1964-ben megszületett harmadik gyermeke, Ádám. 1972-ben áthelyeztette magát a Borsodi Vegyi Kombináthoz Kazincbarcikára. Itt 1982-től termékigazgató, a PVC ablakok gyártásának beindítását szervezte országos szinten. A nyolcvanas évek végén Sajógalgócra költözött, ahol egy XVIII. századi műemlék portát restaurált a családja számára. A Sajógalgóc Baráti Köre Egyesület egyik megalapítója, 2010-ig elnöke, a magyarországi zsákfalvak kutatója. 1989-ben nyugdíjba vonult. Belépett a Kereszténydemokrata Néppártba és annak helyi szervezetét vezette Kazincbarcikán. 1990–1994 között Kazincbarcika alpolgármestere volt. 1991–1998 között a Kazincbarcikaiak a Német Kultúráért Egyesület, valamint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kazincbarcikai szervezetének alapítója és elnöke. 1994-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki. 1994–1998 között a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés tagja. 1998-től 2002-ig a sajógalgóci önkormányzati testület tagja. Egyéni vállalkozóként műszaki-gazdasági tanácsadó. 1999-ben a műemlékvédelemben kifejtett tevékenységéért Podmaniczky-díjat kapott. 2000–2010 között a Sajógalgóci Római Katolikus Egyháztestület elnöke volt. Hosszú évtizedeken át kifejtett szakmai munkája elismeréseként 2002-ben Arany, majd 2012-ben Gyémánt Diplomát vehetett át.

Ivánfi Jenő
Az apai nagyszüleim is Tállyán éltek. Ők Kassáról menekültek Trianon után Magyarországra. Ha most valaki megkérdezi tőlem, hogy magyar vagyok-e, akkor én azt mondom büszkén, hogy magyar vagyok, jóllehet Edmund Riel német származású volt, porosz, a felesége, Charlotte, francia. Münkl Hermina nagymamám a dédapám révén szintén osztrák. Apai ágon a nagyapám, Ivancsics Konrád Horvátországból jött Magyarországra. Kassán telepedett meg. Az ő felesége Morvaországból került Kassára. A horvát nagyapám a morva nagyanyámat elvette feleségül, s hosszú évekig Kassán éltek. Magyarnak érezték magukat, és nem akartak ott maradni. Az apai nagyapám anyagilag igen tehetős ember volt. Nagyon egyszerű foglalkozást űzött, húsfüstöléssel foglalkozott Horvátországban. Kassán már önálló vágóhidat csináltatott magának, és amikor az önálló vágóhíd jól ment, akkor egy polgári kisvendéglőt nyitott. Ebbe a kisvendéglőbe szinte minden alapanyagot ők állítottak elő, mert hatalmas kertjük volt, és a baromfihús, a sertéshús meg a hal is rendelkezésre állt. Iváncsics Konrád nagyapámnak tizenhárom gyereke volt.Édesapám magyarosította a nevét, amikor a Magyar Királyi Államvasutaknál dolgozott. Szakaszmérnök volt Egerben. A Kir. József- Műegyetemet mint út- és vasútépítő mérnök végezte el, így került a MÁV-hoz. Amikor a tanácsosi, főtanácsosi előléptetése szóba került a harmincas években, az állam megkövetelte a neve magyarosítását. Ellenkező esetben nem léptették volna elő. Én is Iváncsicsnak születtem tulajdonképpen, de az én nevemet is magyarosították utána. Így lettünk Ivánfi. Én büszkén mondom, hogy az elmondottak ellenére magyarnak érzem magam, mert a történelem minket mindnyájunkat magyarrá tett a Kárpát-medencében. Édesapám beszélt tótul, németül, magyarul – ez a legtermészetesebb dolog volt. Én is több nyelven beszélek. A magyar tanult embernek a második anyanyelve a magyar után a latin volt. Én nagyon szerettem a latin nyelvet is. Édesapám 1917-ben a kassai főreálgimnáziumba járt. Ott 1917-ben a diákok megkérték a gyors érettségit, amire lehetőség volt, hogy utána kiképezhessék pár hónap alatt őket katonának, mert harcolni akartak a fronton. Az olasz frontra osztották be atyámat, s a doberdói harcokban vettek részt. Ott később hadifogságba került. Amikor onnan két év után szabadult, folytatta a műegyetemi tanulmányait.Atyai nagyapám a Kassáról átmentett pénzből és ékszerekből tíz-tizenkét holdnyi szőlőt vásárolt magának. Tevékenységét szőlőgazdaként folytatta. Évente kétszáz hektó boruk is volt. Az nagy pénzt jelentett, mert kitűnő bort készítettek, és a legjobb tokaji borok Tállya területén teremnek. Édesapám volt a legkisebb fiú. Két bátyja, Kálmán, Pali, és két nővére, Anna ill. Viktória kimentek Amerikába még 1905-ben, amikor a nagy kivándorlási hullám volt. Kálmán a Keleti Kereskedelmi Akadémiát végezte el Budapesten, ahol idegen nyelveket is kellett tanulni. Odakinn a Remington írógépgyártó cégnél kapott állást, a szakmájában szinte rögtön elhelyezkedett. Ekkor Kálmán írt haza a nagyapámnak Tállyára, hogy minden rendben, jöhetnek a lányok is! A nagyapám elgondolkodott, azt mondja, én hiszek Kálmánnak, de én magam is látni akarom, hogy mi van ott! Elment vonattal Tállyáról Hamburgba, ott hajóra szállt. Meglátogatta Palit és Kálmánt, megtapasztalta az ottani életet, majd ezután kijelentette: „Mehetnek, Viktória és Anna is!” Amikor édesapám hazajött az olasz frontról, a nagyapám azt mondta: „Jenő, a te műszaki érzéked és pontosságod nekem imponál, téged a Műegyetemre engedlek, és mindent fizetek, hogy mérnök legyen belőled!” Ez így is történt ment. Nem volt ellentmondás! Én patriarchális családokban növekedtem fel. A dédszüleimnél, a nagyszüleimnél, a szüleimnél is patriarchális volt a család. Ez nem jelentett olyat, hogy például a nagyanyámnak mindenben engedelmeskedni kellett volna, hanem ők megbeszéltek dolgokat egymás között, a nagyapám tett javaslatot, és a nagyapám volt az, aki döntött is. Ő felelt mindenért.
A vallások a családban érdekes módon különbözőek voltak. A Münkl nagyanyámék evangélikusok voltak. Ez a nagyanyám a Felvidékről származott, cipszer volt. Az apai nagyapám, aki Horvátországból jött, katolikus volt. A fiúgyerekek katolikusok lettek, a leánygyerekek pedig evangélikusok. A nagyapám pedig, a másik nagyanyám férje Sátoraljaújhelyről származik, ő református volt. Családunkban mind a három vallás elfogadott és tisztelt vallás volt. Senkinek nem okozott problémát, hogy ki milyen módon hiszi az Istent. XVI. Benedeket kell hogy idézzem a Der Spiegel című lap folyóirat alapján, amit rendszeresen olvastam és olvasok most is, miszerint „a vallás az az út, amelyiken járva az ember Istenhez eljut. És a között nem teszek különbséget, hogy melyik utat járja.” Nem kis bölcsesség.
 Horváth Imre nagyapám, édesanyám atyja, Csányban volt gyógyszerész. Sátoraljaújhelyről származott, de gyógyszerészként több helyen megfordult, Tátralomnictól Gajdobrán, Tarcalon, Horton át Csányig. Ez a nagyapám is kifogástalanul beszélt tótul, németül, magyarul. Ez a három nyelv elfogadott nyelv volt. Amikor mi gyerekek voltunk, ha édesapámék édesanyámmal vagy a nagyszüleimmel olyasmit akartak megbeszélni, ami nem tartozott a gyerekekre, akkor németül beszéltek egymással. Amikor már mi is tudtunk németül – a harmadik gimnáziumtól kezdve –, akkor tótul beszéltek. Horváth nagyapám többfelé dolgozott, Tarcalon is hosszú ideig gyógyszerészkedett. Még édesanyám is, a legkisebb gyermek is ott született, pontosan 1900-ban. Tarcalról ment át nagyapám Hort-Csányba – az Hevesben van, Hort és Csány egymástól nyolc kilométerre lévő falu, nagyközség, de a vasútvonalat a két település között vezették, így a vasúti pálya négy kilométerre van Csánytól, és négy kilométerre Horttól. Miután az anyai ágon voltak ők nagyszülők, rengeteget nyaraltunk gyógyszerész nagyapáméknál. A gyógyszerész nagyapám, meg a nagynéném is – az édesanyám nővére –, Margit, sokat regéltek nekünk! Mindig! És mindent lehetett kérdezni! Amikor már tizennégy éves fiúcska voltam, a nagyapám megengedte, hogy segítsek neki a gyógyszertárban. Én boldogan dolgoztam együtt a nagyapámmal. Kevertem a kenőcsöket, meg a porokat. Ehettem gilisztacukrot, az nagyon ízlett nekem! Kíváncsi voltam mindig, hogy melyik fiókban mi van. Húzogattam a fiókokat. Egy alkalommal nagyapám hosszabb időre kiment valahova. Se beteg nem jött, se nagyapám nem jött, ott álltam és kihúztam a kasszafiókot. Egy csodálatos dolgot pillantottam meg! Egy 9-es Coltot! Kivettem a fiókból a revolvert, majd próbáltam elsütni egy ujjal. Nem ment! Akkor nekitámasztottam az asztalnak, és a két mutatóujjammal meghúztam ravaszt. Eszem ágában sem volt mérlegelni, vagy megnézni, hogy a fegyver töltve van-e vagy nincs. Töltve volt. Óriási dörrenés! Lőporfüst! Szétlőttem a velem szemben lévő üvegszekrényt. Elpucoltam a faluba és csak este merészkedtem vissza. Nagyapám ült az íróasztalnál, kitéve a Colt mellette. A szemembe nézett, levette a szemüvegét, és a következőt mondta: „Ide figyelj! Ha egy férfi használ egy fegyvert, akkor kötelessége azt a fegyvert kipucolni! Te most megkapod a fegyverkefét, az olajat, és utána visszajössz hozzám további néhány szóra!” Én nekifogtam, boldogan húztam, nyomtam a kefét, olajoztam a csövet, megnéztem a tárat, kibillentettem, hogy van-e benne lőszer, megint összeraktam. Akkor az öreg nagyapám kihajtotta a tárat, átnézett a csövön és azt mondta: „Ide figyelj! Adj nekem kezet arra, hogy soha többet az én fegyvereimhez nem nyúlsz és ezzel én elintézettnek tartom a dolgot, mert megbízok a szavadban!” Én álltam a nagyapám mellett szótlanul! Kezet fogtam vele, és soha többet egyetlen fiókot nem húztam ki!
Horváth nagyapám, aki gyógyszerész és orvos is volt, bár csak négy szemesztert végzett az orvosi egyetemen, hasznosította Csányban a tudását az első világháború alatt. Behívták katonának az orvost, és a faluban csak a gyógyszerész maradt – a fél szeme miatt nem volt alkalmas katonának, őt ezért nem hívták be –, és ő gyógyított is. Akár járvány volt, akár alkalmi betegség, akkor őérte jöttek a patikába. Nagyapám egyik elmondása szerint esténként általában egy lámpással járt haza. Kun Béláék voltak hatalmon Szamuely Tiborral, és a páncélvonat járta a falvakat. Az embereknek általában a tenyerét nézték meg, hogyha nem volt kérges, akkor a falhoz állították, és lelőtték. A Lenin-fiúk nem ismertek kegyelmet és kíméletet! Nagyapámat a patikából hazafele menet az odaérkező Lenin-fiúk megállították, és a kezét feltartva meg kellett állnia, nézték: „Ez nem paraszt! Állítsd a falhoz!” Akkor a nagyapám kezéből az egyik Lenin-fiú kivette a lámpást, és az arcába világított, majd odaszólt a többieknek, a parancsnoknak: „Ezt az embert ne bántsátok! Ez gyógyított meg engem itthon, amikor a járványos betegségem volt!” Visszamentek a páncélvonathoz, és életben maradt a nagyapám.
Az édesapám, miután elvégezte a Műegyetemet, Egerbe került a MÁV-hoz szakaszmérnöknek. A Füzesabony–Putnok közötti szakasz állapotáért kellett hogy feleljen műszakilag. De volt a családban bányamérnök is, az ükapám unokája, Dr. Edmund Riel. Amikor őt szakértőként Ankarába meghívták, egész Törökországot bejárhatta, és mindenütt szenet kutatott a törököknek. Törökül perfekt megtanult, a törökök elismerésként pasának kiáltották ki, és kapott föveget a fejére, úgy engedték haza, mert annyit tett Törökországért, amennyit ők nem is vártak! Horváth Imre nagyapámnak egy másik felmenője villamosmérnök volt. Pályázatot nyújtott be Temesvár közvilágításának a megvalósítására. Annyi tízezer koronát kapott ezért a munkájáért, hogy negyvenéves korában – idézőjelben mondom – „nyugalomba vonult”. Otthon, Temesváron egy laboratóriumot épített magának, és attól kezdve saját kedvére dolgozott. Volt egy felmenő rokonunk is, aki Kossuth Lajossal együtt harcolt, és vele együtt emigrált. Milánóban feleségül vette gróf Remo Tanari lányát. Ő az olasz csendőrség ezredese lett. Az első feladata az volt, hogy leküldték Szicíliába, hogy tegyen rendet. Ez a „nagybátyánk” állandóan levelezett az itthoniakkal, mikrobetűkkel, lúdtollal írta a leveleit, hol franciául, hol magyarul, hol németül.
 Az édesapám és édesanyám  házasságkötésük után Egerben telepedtek le. A Fürdő utca 2-ben születtem 1929-ben, ezt pontosan tudom, de az épületet lebontották, s azóta azt a területet beépítették. Később több helyen volt lakásunk, ahogy édesapámat helyezte a MÁV egyik helyről a másikra, Egerből Hatvanba, akkor Hatvanból vissza Egerbe, végül Egerből Miskolcra. A lakást nem kellett eladni soha, MÁV szolgálati lakásokban laktunk. A szolgálati lakást, fűtést, világítást teljesen díjmentesen a MÁV adta. Probléma nem volt, a költöztetést is elvégezték az illető helyett, úgyhogy ez semmi gondot nem jelentett, legfeljebb az, hogy nem tudtunk meggyökeresedni egyik helyen sem.Az elemi iskola első és a második osztályát az egri Szent Imre Herceg Római Katolikus Elemi Iskolában végeztem – az első két osztályt csak –, a Deák Ferenc utcában, ami ma is működik, megint mint Szent Imre herceg római katolikus általános iskola. Az osztályfőnökömet úgy hívták, hogy vitéz Forgách István. Így néztünk fel rá, mikor belépett a tanterembe! Nemcsak tiszteltük, szerettük is. Azért volt vitéz, mert az első világháborúban megsebesült, és a jobb szemét elvesztette, egy fekete kötést hordott, az hihetetlen tekintélyt kölcsönzött neki! Amikor édesapámat áthelyezték Hatvanba, akkor ment a család is, úgyhogy a harmadik elemit Hatvanban jártam. A negyedik elemit megint Egerben végeztem, az Egri Líceum Oktató Elemi Iskolájában. Ő is vitéz volt, aki ott tanított engem, mert akkoriban még első világháborús tanárok voltak. Őt vitéz Derencsényi Tibornak hívták. A cserkészeket az elemiben úgy hívták, hogy Farkaskölykök. Már Egerben cserkész lettem, többször táboroztunk a Berva-völgyben. Oda jártak ki a cserkészek, volt ott a táborkészítés, sátorfelverés, kondérban főzés, fizikai gyakorlatok. Tehát az életre neveltek bennünket, nemcsak fizikailag, erkölcsileg, szellemileg is, mert előadásokat is tartottak. Egyet megtanultunk keményen: a bajtársiasságot. A másiknak azonnal segítségére lenni, ha bajban van. Nem az én életem a fontos – a kettőnké.A gimnázium első évét 1939-40-ben még a Szent Bernát Gimnáziumban, a cisztereknél végeztem el. Oltay Rudolfnak hívták a testnevelőtanárunkat, aki a cserkészeket is nevelte és vezette. Nagy volt a fegyelem! Mert adva volt a tornaruha: rövid nadrág, fehér póló, és itt, elől a nagy pajzs, a ciszterci gimnázium pajzsa volt. Ugyanúgy, mint ahogy egyenruhánk volt, meg egyensapkánk volt, s az utcán meg lehetett mondani rólunk, melyik gimnáziumba járunk. Ha a tanár úr jött, abban a pillanatban tisztelegni kellett, mert ha nem tette az ember, akkor meg is állította azonnal, azt kérdezte: „Fiam, te hova jársz? Hát te nekem nem tisztelegsz?” Ez a fegyelem belénk ivódott. Azt mondja egyik nap Oltay Rudolf tanár úr nekünk testnevelési órán: „Fiúk! Pajzsot a mellre! Kiosztom nektek, mindenkinek a mellén legyen egy pajzs úgy, hogy pattintható legyen: le lehessen venni, és föl lehessen venni. Ha mosásba kerül, akkor a címer, az nem megy a mosodába! De kérjétek meg az édesanyátokat, hogy az ingre a pajzs alá a neveteket hímezze bele, hogy amikor visszajön a mosodából, akkor ki tudjuk osztani.” Eltelik egy hét. Sorba álltunk, kezdődött volna a testnevelési óra. A tanár úr középen áll, és fölteszi a kérdést: „Mindenki beíratta a monogramját a pajzs mögé?” „Atyaúristen! – mondom magamban. – Hát én elfelejtettem szólni édesanyámnak!” Kiléptem a sorból, odaálltam a tanár úr elé, és azt mondtam: „Nem! Tanár úr, én elfelejtettem, és nincs beírva a címerpajzs alá a monogramom!” Levette, megnézte, és azt mondta: „Állj félre!” Félreálltam. „Még egyszer fölteszem a kérdést: mindenki beíratta a monogramot?” Néma csönd. „Most vegye le mindenki a pajzsot!” Még ötnek nem volt beírva. Azt mondja: „Titeket megbüntetlek! Te, Ivánfi, állj vissza a sorba, mert volt annyi bátorságod, hogy elsőnek bevalljad a mulasztást!” Így neveltek a kifogástalan magatartásra! Édesapámat 1940-ben Miskolcra helyezték. Tanulmányaimat a minorita gimnáziumban folytattam, amelyet Fráter Györgyről neveztek el annak idején. A matematikát, a fizikát kedveltem. Amellett a nyelveket szerettem, azért, mert a tanáraim olyan kitűnőek voltak, hogy megszerettették velem a nyelvet. A gimnáziumban még egy tanárom volt, akiért rajongtam, a történelmet tanította. Gergely Károlynak hívták. Ő később a Sárospataki Református Gimnázium igazgatója lett, amikor államosították a gimnáziumokat. De Gergely Károly tanár úr annyira belelkesített engem, hogy például én az ő tantárgyából az órákra nem a történelemkönyvből tanultam, hanem bevettem magam egy-egy könyvtárba Miskolcon, és ott olvastam arról a korról, azokról a személyekről, akikről ő az órát leadta. Így történhetett, hogy amikor fölhívott felelni, sokkal többet tudtam, mint az osztálytársaim. Ők nyugodtan ültek a helyükön, mert tudták, hogy az én felelésem húsz perc. Ha az letelik, utána nem lesz feleltetés, mert már a tanár úr előadása következik. Mi nagyon kedveltük egymást, a tanár úr is engem, meg én is őt, ez bennem maradt a mai napig is, hogy tulajdonképpen mindig a magyar és a világtörténelem érdekelt, most is.Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását. Harminchat éves volt, élt a család tovább, mint addig, de az, hogy ő valahol dolgozzon, szóba nem jöhetett! Volt neki szobalánya mindig, vagy aki főzött, takarított is. Szüleim nagyon rendesen bántak ezekkel a háztartási segítőkkel, akik a vidéki falvakból jöttek fel, fiatal parasztlányok voltak. Kaptak havonta mondjuk negyven pengőt. Külön cselédszoba volt a lakáshoz, amit ő lakhatott, teljes ellátást kapott természetesen, reggelit, ebédet, vacsorát, és ennek fejében neki kellett kitakarítani a lakást, elmenni bevásárolni, meg segített a főzésnél. Amikor férjhez ment, vagy karácsony volt, vagy húsvét, akkor ezek a szobalányok mind kaptak ajándékot, ugyanúgy, mint mi, a gyerekek. Ha haza akart menni, akkor meg szabadságot, és hazamehetett a szüleihez. Alsózsolcáról volt egy segítsége édesanyámnak még a háború után, Erzsikének hívták, emlékszem rá, rendszeresen bejárt Zsolcáról, mert volt autóbusz-közlekedés, és be lehetett Miskolcra jönni, később nálunk lakott. Már eltelt vagy tizenöt év azután, hogy férjhez ment, de Erzsike még mindig jött hozzánk látogatóba Miskolcra, hozott kóstolót a disznóölésből! Megbecsültük maximálisan őket, és a legjobban a szüleim vigyáztak rá, hogy mi is úgy viselkedjünk, hogy ő az édesanyám munkatársa.1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet. Nem is a várost, azt kell mondjam, hogy nagyon jól célzottan a vasúti pályaudvart, a rendező pályaudvart bombázták, a tehervagonokat, mert Miskolc kulcsfontosságú volt a keleti front ellátása szempontjából. Ott kő kövön nem maradt! Szőnyegbombázást csináltak, és az amerikaiak lánccal, vaslánccal együtt dobták le a bombáikat! Négy-öt robbanóbomba össze volt kötve, mint egy koszorú, úgy zuhant le. Ezek több száz kiló robbanóanyagot tartalmaztak, úgyhogy ahová becsapódtak, ott óriási kráterek keletkeztek. Valamennyire a közelebb lévő családi házak is sérültek természetesen, de nem kifejezetten a lakosságot bombázták. Minket, diákokat kiköltöztettek Tállyára, mikor a város bombázása elkezdődött, és ott, a tállyai leventeszervezetnél voltam levente. Az volt a feladatom, hogy az éjszaka támadó meg a nappal támadó bombázókötelékek fordulását figyeljem, és azt jelentsem. Fegyverhasználatot is tanultunk. Kispuskás lövészet volt, tehát nem nagyöblű puskákkal, hanem csak kisöblű puskákkal volt a gyakorlat, gyakorlólövés. A leventeoktatás elsősorban nem is annyira fegyveres kiképzésnek számított, mint inkább fizikai kondicionálásnak. Rendszeres testnevelés volt, sport, hogy a fizikumát az ember meg tudja őrizni minden esetre, ami abban a háborús szituációban adódhat. A sportágak közt volt ökölvívás, birkózás. Én a birkózó szakosztályban voltam egyébként, és nagyon élveztem a dolgot, mert a fiúk szeretnek verekedni, vagy birkózni. Azért választottam a birkózást, mert az nem olyan, hogy szétverni a másiknak a fejét, mint az ökölvívók csinálják, hanem jó fogást kell találni, és hatásosan pontot szerezni. Ez nekem kedvesebb volt. A fegyelmet megtanultuk minden tekintetben. Az engedelmességet, a parancs teljesítését, és azt a viselkedést, ami ahhoz kell, hogy ha az ember egy szervezett és jó erkölcsű társadalomban akar élni, akkor ne mások kárára éljen, de ne engedje azt sem, hogy mások az ő kárára éljenek. Alaki kiképzésnek hívták azt, hogy megtanultunk díszmenetben menni, tudtunk vigyázzba állni, tudtunk pihenjbe állni. Akkor például fölhasználtak bennünket olyasmire, hogy ha Tállyán kigyulladt az egyik ház, tűz keletkezett, égett a padlás, a leventéket kivezényelték az oltáshoz a tűzoltók segítségére. Hasznunkat vették, és mi boldogok voltunk – nem azért, mert égett a ház, hanem mert segíthettünk, hogy eloltsuk a tüzet. Édesapámnak Miskolcon kellett gondoskodni róla – vasúti pályafenntartó mérnök volt –, hogy azonnal rendbe hozzák a kárt, és legalább két vasúti vágány átmenő vágányként működjön a bombázások után.
A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak. Karéjszerűen vették Hejőcsaba irányából körbe a várost, az alsó oldalt, és onnan próbáltak rohamozni. A németek villámgéppuskával dolgoztak, az úgy percenként 1550 lövést ad le. A védők zárótüzelést tudtak kiépíteni, úgy, hogy két szomszédos bunker keresztüllőtt a célirányokon, tehát nem volt hely, ahol át lehetett volna hatolni. Ez az ostrom december 3-ig tartott. Nekünk fölajánlotta a MÁV, hogy ha akarunk, mehetünk nyugatra. Biztosít kocsit, vihetünk koffereket, használati cikket, ami csomagunk van, bepakolhatunk, és megyünk Ausztriába. Akkor édesapám engem kérdezett meg, hogy fiam, neked mi a véleményed? Én akkor nem voltam még olyan idős, tizenöt éves múltam, de hát hatodik gimnazistának számítottam lassan. Én azt mondtam: „Édesapám, ne meneküljünk, énnekem az a véleményem, mert itt nincs kitérés. Hova meneküljünk? Vissza kell jönni majd. És akkor mit találunk itt? Mi lesz a lakásunkkal? Nincs értelme. Próbáljuk itt, a pincében átvészelni és kihúzni az ostrom idejét, mert ha vége van a harcoknak vagy továbbmennek a szovjet csapatok, akkor itt meg kell hogy induljon az élet, addig is próbáljunk meg életben maradni.”A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni. Fönt a lakásban keveset tartózkodtunk, az épületből se nagyon mentünk ki, mert sose tudtuk, hogy mikor indul meg a gránáttűz a város ellen. Volt úgy, hogy perceken múlott az életem: a világítást petróleummal oldottuk meg a pincében, a petróleum viszont a MÁV Járműjavítóban volt elérhető. Gyalog kellett kimenni érte a Soltész Nagy Kálmán utcából, ahol laktunk. A férfiak összefogtak hárman-négyen, elindultak a kannákkal. Mi, kamasz fiúk szintén, segítettünk egy-egy kannát vinni vagy hozni. Édesapám nem találta a kannát valami miatt, a másik három férfi azt mondta, hogy ők elindulnak, menjünk utánuk. Ahogy kiléptünk a házból, a közelükben csapódott be egy gránát, de úgy, hogy az egyik férfinak mind a két lábán nyílt törések voltak, alsó lábszár, felső combrész, ömlött a vér belőle. Nagyon jó volt, a sorsnak köszönhető, hogy egy szovjet tüzérparancsnok rögtön lefoglalta a földszinti lakást. Két géppisztolyos őr állt a bejáratnál, szovjet katonák, és oda nem jöhetett be, abba az épületbe senki! Mi a pincében meglehettünk, a földszinten tobzódott a tüzérparancsnok, attól mi távol voltunk, de ott nem lehetett semmit csinálni! Az élelmiszer-ellátás szinte teljesen megszűnt Miskolcon. A miskolci polgármester, aki akkor hivatalban volt, biztosította a város lakosságának a stratégiai ellátását, tartós élelmiszereket – lisztet, cukrot, füstölt húst, füstölt szalonnát, füstölt sonkát és egyebet, amit csak el lehet képzelni – beraktároztatott. Miskolc avasi részén mély, hosszú borpincék vannak. Ott tárolták ezt a hatalmas élelmiszer-mennyiséget, hogy a város lakosságának azután fejkvóta ellenében lehessen kiadni. Na de mikor a szovjet katonák ennek nyomára jöttek! Hamar nyomára jöttek, mert a bort keresték. De nem ám a dugót húzták ki a hordókból és lopóval szívtak volna bort, hanem géppisztollyal belelőttek boroshordók oldalába, a bor így spriccelt ki, és akkor addig ittak, amíg bírtak. Egy idő múlva már úsztak a borban. Szörnyű látvány volt, ahogy a füst ömlött ki némelyik pincéből, mert a füstölt húst meg a zsírt meggyújtották. A város élelmiszere ott volt! Elkótyavetyélték és tönkretették. Áldott állapotban lévő vagy hatvanöt éves nőket egyformán erőszakolták meg az utcán, ahogy érték! Énnekem mint tizenöt éves fiúnak borzalom volt ilyet átélni, mert én otthon, a szülői házban ilyet nem hallottam!
Az édesapám a háború után a vasútnál maradt. Az államvasutaknak a háború után is működnie kellett. A miskolci MÁV-igazgatóságot bízta meg a szovjet parancsnokság, hogy hozza rendbe a németek által felrobbantott vasútvonalat. Összeszedtek minket, és ugyan magyar felügyelet mellett maradtunk, a Szovjet Főparancsnokság mindenható volt. Nem láttak el bennünket élelemmel… Kaptunk mahorkát, ezt a dohányt a Pravdába lehetett csavarni, megnyálazni, és szívni mint a cigarettát. Én majd kiköptem a tüdőmet, mikor az első mahorkát elszívtam, ott szoktam rá a dohányzásra. Egy csajkában kaptunk teát, csáját, naponta adtak egyszer, meg délben levest. Amit még ettünk, az a kiásott cukorrépa volt, csákánnyal ástuk ki a fagyott földből, egy drótra ráhúztuk, ami egy leszakított vezetékdarab volt, a parázson megpirítottuk, és lerágtuk a drótról. Ez volt az ebédünk. Én ebben a szovjet munkatáborban dolgoztam február-márciusban. Miskolci vasutasok is voltak ott, akik szakmailag irányították egy darabig a dolgot. Nem olyan jellegű láger volt, mint a gulag, mert országon kívülre sem vittek. Félig szökve jöttem el, mert amikor az orosz csapatok továbbvonultak, a románoknak adták át a parancsnokságot. A románoknak ilyen őrző feladatokat adtak a hátvonalban, amikor az oroszok már Ózd fele haladtak tovább északra, akkor Miskolcon is jobbára román katonák maradtak. Én leléceltem Miskolc irányába.Az iskolába 1945 áprilisában kerültem vissza. Ekkor a segítségnyújtás a családnak a gyerekek részéről odáig ment, hogy például a front elvonulása után a legjobb fizetőeszköz a só volt. A sóért bármelyik faluban élelmiszert lehetett vásárolni, mindent: baromfit, füstölt húst, szalonnát, lisztet. Igen ám, de sót honnan lehet hozni? Erdélyből volt a legkönnyebb. Én például azt vállaltam, hogy elutazok vonattal a magyar–román határra. Útvonaluk volt: Miskolc, Szerencs, Tokaj, Rakamaz, Nyíregyháza, Csenger. Tokajon keresztül utaztunk vonattal, ha jól emlékszem, egy teherkocsikból álló, nem menetrend szerint közlekedő, hanem időnként menő, időnként jövő tehervonat-szerelvényen. Híd nem volt, mert azt felrobbantották a Tiszán, ott csak kis komppal lehetett egyik oldalról a másikra közlekedni. Rakamaz volt a másik oldalon, ott gyalog mentünk föl a rakamazi vasútállomásra, ahol ismét vonatra szálltunk, amelyik kiszállított minket arra az aktuális faluállomásra, ahova éppen sóért akartunk menni. Egy egész nagy hátizsákot telepakoltak az édesapámék használt ruhával, és azzal utaztunk le. Na de hogyan? Megrohantuk a vonatot. A vonatra való feljutást, azt két dolog határozta meg: a komp sebessége, amelyik a tokaji oldalról a rakamazi oldalra átvitte az embereket, és ott voltak lovas kocsik, amelyek némi ellenszolgáltatás fejében hajlandók voltak a vasútállomáshoz vinni az utasokat. Visszafele ugyanez volt. Akkor sóval érkeztünk, ami pláne nehéz volt, mert én például huszonöt kiló sót hoztam, ami keményen húzta a vállamat, nem volt egyszerű a dolgunk, tizenhat éves voltam. Olyan lassú volt a komp például odafele, hogy a rakamazi állomáson én már nem fértem be a teherkocsiba, meg a lépcsőn is ültek, úgyhogy akkor fölmásztunk a tehervagon tetejére, és a kocsik tetején fekve utaztunk a végállomásig. Negyven kilométert, ötven kilométert? Fogtuk egymás kezét, és közben kapaszkodtunk a tehervagon tetejébe, amin nem sok kapaszkodó volt, de mozogni nem mozogtunk, és csak ha már teljesen megállt a vonat, akkor lehetett leszállni. Többekkel összebeszéltünk, és együtt utaztunk. Rögtön összebarátkoztunk, volt ott szolidaritás, mindenki segített a másiknak. Aki fönt volt már a lépcsőn, és egy másik megpróbált oda felmászni, azt húzta, nem lökte le, hanem ellenkezőleg, valahogy próbáltak annak is helyet adni. Amikor már levegőt sem lehetett kapni odabent a vagonban, azt mondták, hogy nincs több hely. De akkor elkezdtünk menni a tetőre. Visszaúton Rakamazról megindult a versenyfutás az átkeléshez a kompra. Egyszer csak elkezdett süllyedni az egész komp a Tiszán, amikor könyörgőre fogta a komptulajdonos, hogy „Álljanak már meg emberek! Elsüllyedünk. Nem bírja a sóterhet, a túlterhelést ez a komp! Jövök vissza, és magukat is elviszem!” Megértette szerencsére a hátulja, hogy mi a probléma, visszahátrált, kiment, megemelkedett megint a komp, és átmentünk Rakamazról Tokaj irányába. A révésznek sóban fizettünk. Egy sapka só volt a bére, kimértük, odaadtuk, egy zsákba gyűjtötte. Tokajban várni kellett a vonatra. Befutott, megint helyet kerestünk, bejutottunk, és hazavittük Miskolcra a sót.
​1947-ben, az érettségi után aránylag könnyen felvettek az egyetemre. Nagy vitám volt az édesapámmal ebben a kérdésben, mert ő azt akarta mindenáron, hogy út- és vasútépítő mérnök legyek én is, de én mondtam édesapámnak, hogy nem, én vegyész akarok lenni! Két helyre pályáztam, a Budapesti Műszaki Egyetemre, meg a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára, és oda megkaptam szeptember végén a behívást. El is fogadtam, és Szegeden elkezdtem tanulmányaimat a Természettudományi Karon rendes vegyészként. Szegeden én otthon találtam magam. Rajongtam a városért, megszerettem a kollégáimat, tiszteltem és nagyra becsültem a professzoraimat. Nagyon szerettem Koch Sándort, Bruckner Győzőt, mindketten szinte atyai barátok voltak hozzám. 47-ben elkezdtem tanulni, jól is vizsgáztam egészen 49 januárjáig.Váratlan és meglepő dolog történt azonban velem. Volt egy falitábla az egyetemen, ahova kiírták mindig a professzorok, hogy melyik nap mikor kollokváltatnak, és név szerint föl voltak sorolva azok a hallgatók, akik X. Y. professzorhoz délelőtt tíz órára mentek. Ezért ezeket a híreket úgy időről időre megnéztük. Egyszerre csak láttam, hogy Felhívás, vagy Közlemény, vagy nem tudom én mi, és ki az aláíró? Még a szöveget nem is tanulmányoztam, de láttam, hogy Szeged Városi Pártbizottság. „Hát – mondom – mi a fene ez?” Azon a papíron fölszólították az egyetemi tanárokat meg a diákokat, hogy engem mint politikai megbízhatatlant, zárjanak ki az egyetemről. Én semmiféle pártban nem voltam benne. Én egyetemi hallgató voltam, igaz, kiálltam Mindszenty bíboros mellett, amikor őt hazug módon letartóztatták egy évvel korábban, hogy ő dollárral üzletelt, meg minden egyebet terjesztettek róla. Én "mindszentysta" voltam, magyarul ezt úgy hívták akkoriban. Emlékszem a felhívás egy mondatára, ezt szó szerint tudom megismételni, mert megjegyeztem abból az írásból, hogy „Ivánfi Jenő azokért lelkesedik, akik milliók és milliók szétdúlt és széthasított koponyájából építenek úri becsületet maguknak”. Volt egy egyetemi hallgató, aki lelkesedéssel tanult, a szakmájának élt – igaz, hogy volt önálló hitvallása, világnézete –, és máról holnapra megalakul a szegedi pártbizottság 1949 januárjában, majd rögtön azt követeli, hogy engem, ezt a diákot el kell távolítani. Én csak álltam, néztem és pislogtam, hogy most mi lesz? Az volt az első, hogy elmentem a dékán úrhoz, a dr. Bruckner Győzőhöz, és előterjesztettem a kérdésemet ill. kérésemet. „Professzor úr! Itt az indexem!” Vittem magammal. „Ez és ez van kiírva, adjon tanácsot, hogy mit tehetek!” Azt mondta nekem, mert a keresztnevemen szólított: „Jenő! Tanulj a kollokviumokra, készülj! Tedd le a vizsgáidat! Én a holnap reggeli gyorsvonattal utazok Budapestre a Kultuszminisztériumba – vagy az Oktatásügyibe, ahogy azt hívták annak idején –, és az ügyedben el fogok járni. Különben tájékoztatlak, hogy a szegedi pártbizottság nálunk is járt, és mindegyik professzoroddal alá akart íratni egy ívet, hogy követelik a te eltávolításodat, de egyetlenegy nem akadt, aki aláírta volna!” Minden évfolyamtársam tudta, hogy mi történt, mindenkinek elmondtam, hogy mi a helyzet, és akkor a diákság követelte, hogy az Auditorium Maximumban folytassak le vitát a pártbizottság küldöttjével. Én azt mondtam: „Kész vagyok kiállni! Adják ide a kulcsot!” Meg akarták tölteni az Auditorium Maximumot, hogy megvitathassam a pártbizottság emberével, hogy mi az igazság abban a plakátban! Nem adták ide már a kulcsot. Nem lehetett a vitát megrendezni, arra nem került sor. Bruckner Győző, amikor visszatért, azt mondta: „Jenő! Keresztfélév nincs, azt nem tudsz csinálni, egy évet elveszítesz, de a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fölvesz a dékán úr téged.” Írt az édesapámnak is egy levelet – mert én a szüleimet nem tájékoztattam erről az egész botrányról, nem akartam édesapámat izgatni –, és egy mondat volt a levélben, az utolsó, amit Bruckner Győző írt, hogy „Főtanácsos úr! Büszke lehet a fiára!” Ez az egy mondat nekem azt jelentette, hogy visszakaptam az erőmet, és mentem Pestre, hogy ott tanuljak tovább.Már tavasszal bejelentkeztem, mert nem akartam az utcán tölteni az időmet. Bejártam az egyetemre, hallgattam hol ezt a professzort, hol azt a professzort, lebélyegezték, hogy bejártam, aztán kezdtem szeptemberben a továbbtanulást. A Lónyai utca 3.-ban laktam, nagyon közel az egyetemhez. Albérletben laktam, mégpedig nagyon jó helyen, mert az unokanővérem férjhez ment, ketten voltak eleinte, és a lakásukat rögtön el akarták venni, mert meg volt határozva, hogy legalább hány személynek kell ott lenni. Ezt el akarták kerülni, és megkeresett engem az unokanővérem, hogy költözzek hozzájuk albérletbe, és akkor ameddig én Pesten tanulok, addig legalább bejelentett személyként náluk lakok. Ők nem kell féljenek a lakáselvételtől, énnekem meg biztosítják azt, hogy jól érezzem magam. Odaköltöztem. Az egyetemi templomba jártam misére vasárnaponként. A házmester, az közel hajolva mindig tudósított: „Megint itt volt az az idegen illető, és kérdezte, hogy tetszett-e misére menni! – Mondja meg neki, uram – mondom –, hogy igen, én minden vasárnap ott leszek!” Hogy Pesten milyen professzoraim voltak! Dr. Buzágh Aladár professzor úrnál kolloidkémiát tanultam. Ő egy régi vágású professzor volt, külföldet járt, több nyelvet beszélt, idősebb, tapasztalt ember. Az egyik kolloidkémia-órán, ahogy ülünk bent ott, ököllel valaki kívülről megverte az ajtót. A professzor tovább folytatta az előadást, oda se figyelt, nem érdekelte. A pedellus közben kiment, falfehéren visszajött, megint bezárta az ajtót, odament az asszisztensnőhöz, és súgott valamit a fülébe. Elfehéredetett az asszisztensnő is, odament a professzor úrhoz, súgott valamit a fülébe. Akkor a Buzágh Aladár így a tábla előtt azt mondta a hallgatóságnak és a pedellusnak: „Menjen vissza, közölje az illető államvédelmissel, hogy ide, az egyetemre a rektor úr engedélye nélkül hozzám nem jöhet be! És bárkit akar letartóztatni, itt nem engedem!”Közben Miskolcon az édesapámnak állandó meghurcoltatásban volt része. Már harmadéves egyetemista voltam, amikor B-listázták. Megzsarolták, hogy ha nem lép be a kommunista pártba, akkor elbocsátják. Akkor, 1951-ben volt a bolsevizmusnak a módszere a legkeményebb. Édesanyám megözvegyült máról holnapra. Mi az öcsémmel segítettünk édesanyámon, hogy atyánkat eltemessük. Miskolcon, a Mindszenty-temetőben nyugszik. Nehéz dolog volt nekem az! Akkor voltam huszonegy éves. Miskolcon egy háromszobás lakásunk volt összkomforttal, a párttitkár rátette a kezét, ahogy édesapám meghalt. Először csak azt csinálták, hogy lefelezték a lakást, és édesanyám visszaszorult egy szobára, úgy, hogy már csak egy zuhanyozója volt, meg egy étkezőkonyhája a lakás felében. 1954-ben kitették a lakásból a miskolci Zrínyi utcába, egy szükséglakásba, ahova a víz se volt bevezetve. Villany volt csak. Az öcsémmel vezettettük be a vizet, hogy nála meglegyen. Édesanyám vitte magával az ő édesanyját és a nővérét. Hárman laktak egy szobában, az özvegyi nyugdíjából élt. Nagyanyám, akiknek a patikáját a háború végén felgyújtották, segélypénzt kapott. Édesanyám nővére szintén özvegyi nyugdíjat kapott. Némi segítséget próbáltunk mi is nekik adni, meg az amerikai keresztapám elsősorban, aki csomagokat küldött.
Öcsém érdekes utat járt be. Őt behívták katonának érettségi után, 49-ben. A katonaságnál egy légelhárító osztagnál szolgált Budapesten. Azonban rendkívül kitűnt a többiek közül, mert kitűnő kézilabdás és futballista volt, sportolt a katonaságnál, és azon túlmenően pedig érettségivel rendelkezett. Senki ott a légvédelmi tüzérek között ilyen képzettséggel nem bírt. Egyszer csak megkérdezték, hogy ki akar tiszti iskolára menni. Öcsém vállalta a feladatot. A parancsnok az első helyen ajánlotta tiszti iskolára. Én akkor Pesten tanultam már, és eljött Imre öcsém meglátogatni engem a katonaidejében. Azt mondja nekem: „Te, Jenő! Baj van!” Mondom: „Micsoda?” Azt mondja: „Képzeld el, hogy a parancsnokom fölterjesztett a tiszti iskolára. Kiemelte, hogy érettségivel rendelkezem, hogy nagyon jól sportolok, semmi kifogás nincs a magatartásom ellen, és az Államvédelmi Hatóság nem engedélyezte, hogy a tiszti iskolára fölvegyenek, mert a testvérem vagy.” Az öcsémet énmiattam nem vették fel az iskolára.1951-ben engem is behívtak katonának Városlődre. Az utolsó egyetemi évemet végeztem. Egyetemistáknál július-augusztus volt a katonaidő, két hónap, szeptemberben leszerelés, és akkor vissza lehetett menni az egyetemre. Én nagyon szívesen mentem katonának. Olyan lövészdandárnál voltam, ahol a kiképző keret kommunista kohász-bányász altisztekből állt. Például olyan gyakorlataink voltak, hogy olyan negyvenöt-ötven kilométert kellett egy nap teljes felszereléssel megtenni oda-vissza, a célba jutni, lefolytatni a harcot, aztán vissza a táborba. Reggel négy órakor volt az indulás, óránként tíz perc pihenő. Egymás után hullottak el a legnagyobb szájú kommunista diákok! Kommunista bányászok voltak a kiképző őrmestereink, akik lenézték az egyetemistákat. Az amúgy is szigorú kiképzést nálunk vették a legkeményebben. Álltuk a sarat. A keresztapám, aki édesapámnak a bátyja volt, ezekben a nehezebb időkben, a háború után segítette a családot. Nem pénzzel föltétlenül, hanem UNRA-csomagokkal, amelyekben küldött kakaót, csokoládét, cigarettát, ruhaneműt – mindent, amiről azt gondolta, hogy szükségünk van rá. Többek között küldött haza egy amerikai pilótaruhát, leszedték róla a rangjelzést meg minden egyebet, egyetlenegy dolog maradt rajta, egy tigrisfej volt, azt hiszem, a hátán. Amikor be kellett vonulni Városlődön, akkor én ezt a zöld színű vasalt nadrágot meg a fölsőrészt, a cipzáros dzsekit viseltem, és ahogy álltam ott a sorban, mögöttem is elment egy őrmester, és rám ordított: „Maga honnan jött?!” Mondtam: „Jelentem, Miskolcról!” Azt mondja: „És ez a ruha honnan van?” Mondom: „A keresztapámtól.” Nem beszélt többet. Átöltöztünk katonaruhába. Ezt össze kellett csomagolni, ráírtuk a nevünket mindnyájan, és leadtuk a raktárba. A leszerelés augusztus végén volt. Mindnyájan mentünk, sorba ki voltak a csomagok rakva rajonként, szakaszonként. A sátorlakók mind megkapták a ruháikat – az én ruhám sehol! Akkor mondom az őrmesternek: „Melyik sátorban van a politikai tiszt?” „Abban!” Bementem a politikai tiszthez, és mondtam: „Jelentem, ellopták az öltözetemet! Azonnali kártérítést kérek! – Hogyhogy? – Hát én ezt nem tudom az elvtársnak megvilágítani, de nincs ruhám, amiben hazautazzak Miskolcra! – Utánanézek!” A fiúk közben a saját cuccaikból, ami nélkülözhető volt, összeadták nekem a ruhákat. Visszajön a politikai tiszt: „Nincs meg a ruhája!” „Akkor – mondom – Budapesten a parancsnokságon írásbeli jelentést teszek, hogy itt a városlődi szolgálatom idején ellopták a teljes öltözékemet! Az egész szakasz tanúsítja, hogy miben vonultam be!” A politikai tiszt erre azt mondja, jöjjön be a sátramba! Ott közölte: „Adok magának száz forintot, és hallgasson!” A száz forintot zsebre tettem, és hazamentem. Az egyetemen még azon is csodálkoztak, hogy engem leszereltek. A professzoraim közül többen feltételezték, hogy esetleg még azt megkísérlik megtenni, hogy hiába lenne nekem az ötödik évfolyamom első szemesztere, nem fognak szeptemberben leszerelni, és akkor nem kaphatok diplomát. Amikor a diplomám megkaptam, azt úgy emlegették, hogy te, Jenő, hát ez a világ hetedik csodája, hogy te itt diplomát kaptál! Az államvizsga-papíromban egy iszonyatosan rossz képet festett, hogy „szervetlen és analitikai kémia – jeles. Orosz nyelv – jó. Marxizmus–leninizmus – elégséges. Honvédelmi ismeret közepes.” Amikor én államvizsgáztam, dr. Schulek Elemér professzor úr előtt, akkor szó szerint azt mondta a professzor úr: „Hallgató úr! – mert így szólítottak bennünket. – Önnek ez nem a vizsgakérdés válasza volt, amit itt elmondott, hanem egy előadás. Remélem, hogy még találkozunk!” Schulek Elemér professzor úr azt akarta, hogy ott maradjak tanársegédnek a tanszéken. A Tanulmányi Osztálynak kellett jóváhagynia a javaslatot, egyetlen húzással elvetették. Pedig még dr. Pungor Ernő adjunktus úr is mindent bevetett az érdekemben, mert ismerte a felkészültségemet, a személyi tulajdonságaimat. És nem sikerült neki! Az elhelyezkedésnél három csoportra osztották az évfolyamot. Az első csoportba kerültek azok, akik párttagok voltak, a második csoportba kerültek azok, akik esetleg nem voltak ugyan párttagok, de nem szóltak a rendszer ellen soha, egy meghunyászkodó réteg, aki elviseli azt, ami van, de nem támad, mert tudja, hogy ő húzza a rövidebbet. A harmadik csoportba tartoztak azok, akiket politikailag eleve megbízhatatlannak tartottak, soha nem voltak párttagok, és egyéb érdemük sincs. Én ebbe a csoportba kerültem. Negyvenkét állás volt kiírva. Elsőnek behívták a legjobbakat. Azok kimazsolázták maguknak a budapesti jó cégeket, a nevüket beírták, lepecsételték a kvesztúrán, hogy „igen, ez az állás akkor a magáé”. A legvégén, amikor én is bekerültem, akkor fölajánlották a következőket: Sztálinváros, az Eger melletti Berva–völgyében egy gyár vagy Kazincbarcika. Abszolút egyértelműen Kazincbarcika mellett szólt az én választásom, mert édesapám Miskolcon van eltemetve, édesanyám nagyanyámmal és nagynénémmel Miskolcon élt, az öcsém Miskolcon élt, és azt mondtam, hogy Kazincbarcika legalább oda közel van! Egerben nekem sajnos rokonom senki nem maradt, tehát ott nem volt hozzátartozóm, Sztálinvárosban sem volt semmi  lehetőségem, hogy rokoni kapcsolatokat ápoljak. Vadidegen környezet, nemi betegségek, alkoholizmus!Kazincbarcikán is volt egy politikai fogolytábor. Az nem volt ínyemre! Én a Borsodi Vegyipari Trösztnél dolgoztam, ahhoz tartozott a Kazincbarcikai Kokszoló építése. Budapesten az Anker köz 3.-ban volt a Tröszt központi irodája. A vidéki betanulási idő után már jobbára ott dolgoztam, mi ellenőriztük a műszaki terveket. Sokszor késő estig dolgoztunk. Én soha nem mentem be reggel hét órára meg a Szabad Nép-félórára. Jött a személyzetis, hogy „tíz percet késett, Ivánfi elvtárs!” Mondom: „Akkor meg maga legyen itt este nyolc órakor, amikor én hazamegyek a munkából, és azt bélyegezze rá! Én rábélyegeztem, látja, ott van!” Aztán nem szóltak többet. Annak idején Rákosi Mátyást a műszaki szakemberek, Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke, más kommunisták figyelmeztették: „Hogyha te itt a hároméves tervet, meg az ötéves tervet végre akarod hajtani, akkor vedd el a kezed a mérnökökről!” És őszintén hozzá kell tennem: engem akkor, amikor mérnökként dolgoztam, tulajdonképpen semmi különösebb atrocitás nem ért, nem bántottak, hagytak dolgozni, és még bizonyos önállóságot is élveztem a munkahelyemen. Ez azért volt, mert rá voltak utalva, hogy műszaki eredményeket produkáljanak. Ezt meg mérnökök nélkül nem lehetett. Később, amikor a nálamnál jóval idősebb és jóval kompromittáltabb kollégáimat B-listázni akarták, én két kollégával összebeszéltem: „Gyerekek! Közös megegyezéssel mondjunk fel mi hárman, mert minket alig tűrnek itt meg, ezt látjátok! És menjünk a Nehézvegyipari Kutató Intézethez Veszprémbe, a NEVIKI-be, mert ott rengeteg mérnököt keresnek!” A NEVIKI-kollégákat én a pécsi kiküldetésem idejéből ismertem, mert betanulni a Pécsi Koksz Művekhez küldtek le korábban a tröszttől. Ezen túlmenően voltam Dorogon is, akkor Esztergomban laktam, azután voltam az Óbudai Gázgyárban is. Amikor kértük, nem akadályozták meg az áthelyezésünket. A Nehézvegyipari Kutató Intézethez ugyanis igen nagy reményeket fűztek, így felvehettek bennünket, mérnököket.
Egy dolgot csináltam Pécsen, vagy kettőt. A kísérleti üzemet vezető főmérnök csak időnként jött le. Ha Pestre ment fel, a központba, én szabadon végezhettem a dolgomat, sőt felvételre vagy elbocsátásra is tehettem javaslatot. Egy nap meg is jelent egy leányka, hogy tudnék-e rajta segíteni. Bemutatkoztunk egymásnak, tizennyolc éves múlt, érettségizett. Azt mondta: „Hajnalban az Államvédelmi Hatóság édesapámat letartóztatta, és az ágyból elvitte. Édesanyám egyedül maradt a testvéreimmel, és énnekem nincs állásom.” Rimer Erzsébetnek hívták. Mondom: „Erzsike, én laboránsnak vagy segédlaboránsnak megpróbálom felvenni magát ide. Ha ezt keresztül tudom vinni a főnökömnél, akkor megy.” Lejött a főnököm, azt mondta: „Jenő! Természetes, hogy segítünk! Rimer, akit elvittek a legjobb emberem volt, az egész bányának a műszaki igazgatója! Csak azért fékezte a termelést, mert nem engedte, hogy lerabolják a szénbányát!”
Egy másik alkalommal jelentkezett nálam egy férfi, olyan harminc és negyven év között. Soha nem láttam. Bemutatkoztunk egymásnak. Azt mondja: „Bajban vagyok! Nem tud rajtam segíteni?” Mondom: „Mi a baj? Foglaljon helyet!” Azt mondja: „Nem kapok sehol állást. Megnősültem, és nem tudunk megélni a feleségemmel.” Mondom: „Maga miért nem kap állást?” Azt mondja: „Csendőr voltam.” Mondom: „Nézze, én megpróbálom magát fölvenni, de csak segédmunkásként tudok helyet biztosítani. Ha ez megfelel, és el tudom intézni, akkor értesítem. Jöjjön be hozzám egy hét múlva!” Bejött egy hét múlva, felvettem, és hordta a szenet, ott dolgozott, de meg tudtak élni. Eltelt egy hónap vagy másfél hónap, megint visszajött hozzám, hogy négyszemközt akar velem beszélni. Azt mondja: „A feleségem áldott állapotban van. Nem tetszik tudni szülész-nőgyógyászt? Mert pénzünk alig van, de hát hogyha mégis az a gyerek megszületik, megvizsgálná a feleségemet!” Nekem kitűnő barátom volt ott egy egyetemi magántanár Pécsen, aki szülész-nőgyógyász főorvos volt. A Don-kanyarban is kint volt mint tábori orvos, onnan jött haza. Az ő édesanyja meg az én édesanyám, az ő nagyanyja és az én nagyanyám már barátnők voltak. Amikor én Pécsre lekerültem, az édesanyám fölhívta a figyelmemet: „A Barnáékat látogasd meg, mert generációs barátság!” Mikor Barnának elmondtam, hogy miről van szó, azt mondja: „Tényleg? Hát jöjjön ide a magánrendelőbe, én egy fillért nem kérek tőle, a paraszolvenciát nem fogadom el!” Elkísértem, elvittem. Megszületett a gyerek egészségesen.
Egey Zoltán doktor nagybátyám és felesége, Csiri Budapesten laktak. A Honvéd Kórház Sebészeti Osztályán dolgozott a nagybátyám 56-ig, de miután ő hajlandó volt operálni a forradalmárokat, azonnal elbocsátották a honvédségtől. Én nagyon jó kapcsolatot tartottam velük, bárhol dolgoztam és laktam, hogyha volt szabad hétvégém, meglátogattam őket.
 Az ötvenes évek elején Egey Zoltán a székesfehérvári kórházban dolgozott még. 1952 őszén náluk voltam vendégségben, beszélgettünk, amikor egyszer csak azt mondja nekem Csiri nagynéném: „Te Jenci! Ha nősülni akarsz, akkor menj el Budapesten a Németvölgyi út 51. szám alá, és keresd Járay doktorékat!” Mondom: „Miért? Ott van egy kislány?” „Az több ennél! Az egy feleségnek való kislány! Kosárlabdázik és az országos válogatottban is játszott, kitűnően úszik. Szellemileg, fizikailag egészséges, tele van szeretettel, és neked való partner!” Felírtam a címet: „Németvölgyi út 51/B. Dr. Járay.” Akkor még nem tudtam, hogy mit csináljak. Amikor a diplomámat megkaptam, úgy gondoltam, hogy lazítok egyet. Kihasználom a szabadidőmet. Nem kötöm még le magam, majd csak harmincéves koromban. Egy vasárnap délután nem volt programom. Budapesten mindig volt három-négy hely, ahova szerettem menni. Első helyen mondom a Zeneakadémiát, a második helyen az Operaházat, a harmadik helyen a Magyar Nemzeti Színházat, és a negyedik helyen az Operettszínházat. Ahogy lapozgattam a noteszem, mondom, itt van egy cím. Járai doktor. Fölértem a Németvölgyi útra, fölmentem az emeletre, vasárnap délután fél ötkor becsengettem, és kijött egy nálamnál fiatalabb ember, olyan tizennyolc-húsz éves, és kérdezi: „Kit tetszik keresni?” Mondom, „Ivánfi Jenő vagyok, és dr. Járay Jenő urat keresem”. Azt mondja: „Milyen ügyben? Vasárnap délután?” Mondom: „Magánügyben.” Nagyon csóválta a fejét, bement, és szólt az édesapjának. Bemutatkoztam neki is, beengedett, leültem, kezdtünk beszélgetni. A család a régi dolgokról mesélt, hogy az én rokonaim közül kiket ismernek, közös ismerősökre leltünk. Egyszer csak a szemben lévő ajtó kinyílik, és belibbent a feleségem. Na, mondom, ő már igen! Fölálltam, bemutatkoztam. A vizitnek nem lett volna szabad tizenöt-húsz percnél tovább tartani, akkor azt úgy általában betartották. Tény az, hogy megtetszett nekem a kislány, fölírtam a telefonszámát, meghívtam a feleségem, akkor még Jost Évát, Operába. A szálak egyre erősebbek, sűrűbbek lettek, a hitvallásunk, a világnézetünk, a társadalmi beállítottságunk teljes mértékben megegyezett. A családszeretet például, az közös volt. Áprilisban megkértem a kezét az édesapjától, május elsején lehoztam őt édesanyáméknak bemutatni, hogy ő a választott menyasszonyjelöltem. Amikor a konyhába kiment az édesanyám, a nővére meg Móti, a menyasszonyjelölt, és nagyanyám volt csak velem, ő hozzám hajolt, és annyit kérdezett, szó szerint: „Kisunokám! Hol szerezted ezt a szépecskét?” A család azonnal befogadta. 1953 május elsején a Mátyás-templomban fölhúztuk a gyűrűt egymás ujjára, egy ünnepi ebéden vettünk részt, és megvolt az eljegyzés. Ezután kellett jönni az esküvőnek, amit október 25-re tűztünk ki, szintén 1953-ban.
  A feleségem családját már korábban megismertem. Az ő édesapja ugyanúgy ott lakott Járai doktoréknál, albérletszerűen, mert nem kapott munkát Debrecenben sehol mint építészmérnök. Politikailag megbízhatatlan volt ő is. Építési vállalkozó volt, háromszáz embert foglalkoztatott. Maga gyártotta a parkettát, mindent, amit csak tudott: a téglagyárral szerződése volt, és minden tetőszerkezetet az ő asztalosai, épületasztalosai csináltak, az ő villanyszerelői építették ki a hálózatot, a vízvezeték-szerelői végezték a vízszerelést. Komplett vállalt fel épületeket, többek között templomokat és laktanyákat is.
Az esküvőnk idején még a Borsodi Vegyipari Trösztnél voltam alkalmazásban. Pécsre mentünk vissza úgy, hogy a feleségem Komlón dolgozott, oda járt ki Pécsről naponta "Fakarusszal". A Csepel teherautót átalakították fapados busszá, az volt a Fakarusz. Azzal járt ki. Egy évig voltunk Pécsen, ott került áldott állapotba már a feleségem, és a következő évben, 1954-ben, szeptemberben szülte meg első gyermekünket, Andreát. Így már szükség volt lakásra, mivel albérletbe gyerekkel nem nagyon vettek fel senkit. Épp akkor hívtak a NEVIKI-hez.
A munkahelyváltásom azért is indokolt volt, mert amit a BVK Berentén létesíteni kívánt, azzal nem értettem egyet. A tröszt politikai nyomásra egy képtelenséget akart megvalósítani: barnaszénből terveztek kokszot gyártani az acélgyártáshoz. Az acélgyártáshoz használt koksszal szemben két követelmény van, ne legyen nagy kéntartalma, és ne legyen nagy hamutartalma. Ilyen kokszot barnaszénből előállítani nem lehet. Amikor az NSZK-ban dolgoztam az Eschweiler Bergwerks-Vereinnél, az is egy kokszoló volt, de az tizenegyezer kalóriás szénből lepárolt koksz volt!  Az itteni új kokszolót egy államvédelmis mérnök tervezte a VEGYTERV-nél. Ő kényszerítette ki mindenáron a megvalósítását is Berentén, miután ott nagy mennyiségben volt barnaszén és lignit, ami arra alkalmas, hogy erőműben felhasználják. Ez volt a szakmai része a dolognak, ami engem taszított. A másik oldala azonban még inkább. Kazincbarcikán egy politikai fogolytábor volt. Engem is csak motozással engedtek be időnként – jóllehet ott dolgozó mérnök voltam. A nagy sóraktárat, amit szinte műemlékként még eddig meghagytak, kizárólag a foglyok építették, mégpedig magyarok és németek. Én is kitaszítottként érkeztem Barcikára, mert máshol nem kaptam állást, ők is kitaszítottak voltak.
A BVK-tól a NEVIKI Szénosztályra kerültem, mégpedig a kísérleti Szénosztályra, ott laboratóriumi kísérleteket kellett végeznem a szénnel kapcsolatban. De vissza-visszaküldtek Pécsre, mert ott volt egy kísérleti kisüzem. Ott voltam tartós kiküldetésben hat hónapig a feleségemmel, miután Debrecenben megesküdtünk. A kettőnk lakáskérdése így oldódott meg az új albérletben. A feleségem Komlón volt titkárnő, oda járt ki gyors- és gépírónak. Mi ketten éltünk ott lent, de a feleségem – hála az Istennek – áldott állapotba került, 54-ben meg is született Andrea. Amikor a kisgyerek jelentkezett, nyilvánvalóvá vált, kell lakás, albérletben nem lehet folytatni. Mi akkor minden követ megmozgattunk, hogy a NEVIKI legyen az, amelyik biztosít nekünk lakást. Kaptunk Veszprémben egy kettő szoba összkomfortos lakást, ahol már a gyereket is el tudtuk helyezni.
Andreát a kocsijában odatoltuk a teniszpálya mellé. Nézegette, hogy mit csinálunk, és mi addig teniszeztünk. Nem volt elviselhetetlen életünk. A NEVIKI-től öt percre laktam, tehát elég volt háromnegyed nyolckor elindulni, és már nyolcra ott voltam a munkahelyemen. Kutatómérnök voltam, tudományos munkatárs, így hívtak. Időnként vidékre is mennem kellett. Ott talán másodszor mentette meg az Isten az életemet! Hivatalosan kiküldtek a Péti Nitrogénművekhez, hogy egy ellenőrzésen vegyek részt. Mintát kellett venni egy 900 milliméteres csővezetékben folyó, nagy nyomás alatt álló hidrogéngázból, ami gyúlékony, robbanékony, és a legveszélyesebb gáz a tűz szempontjából. A mennyiségmérés úgy történt, hogy a csőbe betettek egy szűkítő gyűrűt, és akkor a két oldalon mérték a nyomást, ennek a különbözetéből meghatározták a gázáramlás sebességét, illetve mennyiségét. A méréskor nyilvánvalóan kiömlik a hidrogén gáz, tehát a közelben nem lehetett se szikra, se láng, semmi az égvilágán. A négy szerelőnek azonnal tudtak gázálarcot adni. Engem visszatartott a kollégám, aki ott segített, hogy „Jenő, várjál már! Neked nem tudok ötödiket adni.” Vártam vagy három percet, megkaptam én is a gázálarcot, és indultam volna, hogy bemegyek a fúvóházba, amikor iszonyatos dörrenés hallatszott! A tetőn tízméteres lángoszlop csapott ki! Hegesztő dolgozott a tetőn, és a műszakiak nem vették észre. Egy óra múlva megjelent az Államvédelmi Hatóság, hogy szabotázs. Közbevetőleg akartam ezt elmondani, példaként arra, hogy több ilyen eset volt az életemben, amikor keresztet vetettem, és azt mondtam: „Istenem, Uram! Még igényt tartasz a szolgálatomra, úgy látszik, hogy tovább kell maradnom!”Veszprémben a feleségem a Vízműveknél volt gyors- és gépírónő. Azt csináltuk, hogy a feleségem nagyanyja lejött hozzánk, és ő volt Andikával, a kisgyerekkel. Főzött, együtt volt a gyerekkel, gondoskodott róla. Amikor pedig mi szabadultunk a munkából –természetesen mentünk bevásárolni, intéztük a fűtést. A dédmama meg állandóan velünk volt, velünk étkezett, vacsorált. A gyermekünk teljesen beleszeretett a dédanyjába. Ez egy nagyon nyugodt életszakaszunk volt. A nélkülözéseket, azt nem említem, mert azt viselte az ember. Volt annyi akaratunk, hogy tudtunk lemondani. Nem a fizetésből adódott a nélkülözés, hanem mert például nem lehetett húst kapni. A hentes egyszer egy héten tudott húst kimérni, nekem akkor fel kellett négy órakor kelni reggel, és beállni a sorba, hogy húst tudjak venni. Egy kilót adtak, kész! Nem is volt vita. Ha marha volt, akkor marhát, ha sertés volt, akkor sertést. Ezt mi egy kvázi nélkülözésnek tartottuk, hogy egyszer van hús egy héten, és ezért hajnalban fel kellett kelni, hogy nyolcra bemenjek a hivatalba, mert a munkámat, nem akartam elmulasztani.1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított. Lehetetlen elképzelni, hogy én Brusznyai Árpádhoz nem csatlakoztam volna! Abban a pillanatban mellé álltam volna! Október 23-án délelőttös voltam, ebéd után mentem be Budapestre, azzal, hogy este elmegyek a Zeneakadémiára, vagy a színházba, vagy az Operába, ahova tudok, vagy meglátogatom a rokonokat. A Nyugati pályaudvaron kilépek – óriási tömeg. Magyar zászlók, piros-fehér-zöld zászlók mindenütt, és emberek különböző jelszavakat kiabálnak: „Hol a magyar urán? Ruszkik haza! Vesszenek az ávósok!” Mindet nem tudom elsorolni. „Ejnye – mondom –, hát itt a helyem!” A feleségem nagybátyjáékhoz azonban fel kellett ugranom. Ott volt három fiú, szóltam nekik, hogy „Jenő – Járay Jenőnek hívták – ,gyertek le! Odalenn, Budapesten forradalom van! Hát itt, Budán mit csináltok? Semmit nem láttok az egészből, nem tudjátok átélni!” Vették a kabátot, és akkor már négyen mentünk vissza. Így kerültünk a Sztálin-szobor ledöntéséhez, majd tovább a Rádióhoz. Később mentem a hírlapkiadókhoz, és a röplapokat adtam, szórtam. Az új Szabad Népet osztogattam az utcán. A nagybátyám pedig, dr. Egey Zoltán a klinikára járt be állandóan a sebesülteket műteni.
Közben kihirdették az általános sztrájkot. Magyarországon minden gyár leállt. A közlekedés is, énnekem nem volt más közlekedési eszközöm, mint az alkalmi teherautó, hogy a családomhoz lemenjek. Az első az volt, hogy Budapestről mihamarabb Debrecenbe, az akkor már ott élő családomhoz lekerüljek. A falu emberei, a gazdák gondoskodtak élelmiszerről a fővárosnak, így vidékről sok teherautó jött Budapestre. A Nyugati pályaudvar parkolóját rendezték be. Odajöhettek a budapesti lakosok, libasorban álltak, és mindenki kapott egy egységcsomagot. Az egyik teherautóról lisztet vagy cukrot, a másikról füstölt húst, a harmadikról baromfit lehetett kapni. Ezek a teherautók üresen indultak vissza a faluba, ahonnan jöttek, és a sofőrök megkérdezték: „Ki akar vidékre jönni?” Fölszálltam a teherautóra, aktatáska volt nálam, és mentünk. Késő éjszaka érkeztünk meg Szolnokra. Az is meg volt szervezve, hogy a sofőr rögtön az iskolához ment. Ott alhattak azok, akik átutazóban voltak. Ehhez az iskolához aztán jött olyan teherautó, amelyik sofőrje azt mondta, hogy Hajdúszoboszlóra megy. Akkor azok, akik abba az irányba akartunk továbbmenni, fölszállhattunk, és mentünk megint tovább. Hajnalban érkeztünk Debrecen közelébe. Ott közölte a sofőr: „Én itt a városba nem megyek be, mert azt szovjet gyűrű veszi körül, és azonnal átkutatnak mindent. El kell, hogy köszönjünk. Maguk próbáljanak bejutni gyalog. Hogyha beengedik magukat, vagy elkerülik a járőröket, akkor be tudnak menni.” Leszálltam a teherautóról, és azt mondtam, hogy „Uramisten! Segíts! Hogyha idáig eljöttem, akkor most már a város közepébe valahogy bemenjek!” Bejutottam. Amikor megjelentem a feleségeméknél, mindenki csak széttárta a karját! Nem tudták elképzelni, hogy én hogy kerültem oda, honnan jöttem. De rögtön középre kellett ülni, körülöttem az összes rokonság, ismerősök, és mesélnem kellett hogy Budapesten mi van. Mi a helyzet.
November közepére az autóbusz-közlekedés is helyreállt a városok között, és én végre át tudtam menni Debrecenből autóbusszal Miskolcra, hogy nagyanyámat, édesanyámat, nagynénémet, öcsémet megnézzem, hogy velük mi van. Ott töltöttem két napot náluk, majd először visszamentem Debrecenbe, és Debrecenből jöttem vonattal vissza Budapestre megnézni, hogy mi történt. Ismét Járay-ékhoz mentem. Elmentünk sétálni a városba, hogy értékeljük a helyzetet. Amit láttam Budapesten, az elképesztő volt! A város nagy része romokban hevert! Az egyik sógornőmnél ott lakott Feri meg Pali, a család barátai. Felmentünk hozzájuk, és később az Andrássy úton már négyen sétáltunk. „Mit csináljunk, gyerekek? Ezt nem lehet kibírni! Ami itt volt, és ami ezek után fog jönni! Bosszúállás lesz!” Ahogy így sétáltunk, jött a nagynéném velem szemben, megölelt, és azt mondja: „A Zoli meg a Tamás már odaát vannak, Bécsben, sikerült átjutniuk, kaptam hírt is róluk. Innen csak elmenni lehet, itt nem lehet maradni! Iszonyat, ami lesz!” Ők teherautóval mentek el.
  Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram! Ha Ön kint van, rendelkezik állással, el tudja tartani a családját, és van lakása, akkor a családja is kap beutazási engedélyt, azt mi rögtön megadjuk.” Találkoztunk másnap a Déli pályaudvaron, megvettük Szombathelyig a jegyet, kimentünk a vonathoz, volt még négy hely, beültünk. A kalauz közölte: „Uraim! Itt a vonat megtelt, mi indulunk! Nincs menetrend, csak célállomás!” Elindult a vonatunk tömve zsúfolásig! Két dolog szinte mindenkinél volt: térkép és alkoholos ital. Nagyon erős dohányos voltam. Kimentem a folyosóra dohányozni, jöttek a többiek is. Mellettem állt egy kalapos férfi abban a zöld viharkabátban, ami akkor normaviselet volt, a gyárak azt adták az embereknek. A férfi odahajolt hozzám, és azt kérdezte, hogy vezető nem kell maguknak? Elgondolkoztam magamban, néztem az illetőt, aztán: „Nézze – mondom –, ezt meg kell beszélnem a barátaimmal, mert nem egyedül vagyok, de nem kizárt.” Odamentem a társaimhoz, két lépésre voltak a többiek, mondtam, hogy fiúk, itt van egy ember, aki ajánlkozott, hogy ő vezetne minket a határon keresztül. Mit szóltok hozzá? Azt mondták mind a hárman, hogy szükség lenne rá, mert mi ott a határon nem nagyon vagyunk ismerősek. Mondom: „Nézzétek, én odamegyek, és ha szimpatikusnak találom, meg hihetőnek azt, amit nekem mond, akkor elfogadom az ajánlatát. Ha nem, akkor meg nem.” Két dolgot néztem meg: az egyik, hogy a szemembe néz-e, amikor beszél, a másik, hogy milyen a kézfogása. Száraz-e a tenyere, és marokból fogja-e meg az én tenyeremet. Odaléptem hozzá. „Uram! – mondom – Bennünket először is az érdekelne, hogy hogyan gondolja ezt az egészet.” Azt mondta: „Nézze! Szombathelyről jöjjenek ki holnap reggel Bucsuba…” Ez egy falu ott a határon, egy kis létszámú falu, annak idején vasútállomása is volt. „Ott szálljanak le az autóbuszról, a Fő utcán menjenek végig, addig, amíg a falu utolsó házához érnek, ahol jobbkézt van egy kőkereszt, ami jelzi a falu bejáratát. A kőkereszttel átellenben van egy nagy falusi épület csűrrel, nagy kapuval, körülvéve kerítéssel. Zörgessék meg ott az ajtót! Két kuvasz fog ugatva kirohanni, jön a gazda utána. Meg fogja kérdezni: »Ki az?« Maguk annyit mondanak, hogy »a János bácsi küldött«. Ő ki fogja nyitni a kaput, beengedi magukat, bezárja az ajtót, megmondja, hogy hol tartózkodhatnak. Délben, ha szól a harang, én megyek magukért, és indulunk.” Bizalmat keltett az ember, elfogadtam a tervét. Szombathelyre megérkeztünk este, sötét volt. Statárium. Tilos volt az utcán tartózkodni. Akit elkaptak, azt rögtön befogták a szovjetek vagy az Államvédelmi Hatóság emberei. Viszont Feri, aki víz- és közmű-gépészmérnök volt, tehát ezzel a témával foglalkozott, járt ott lenn, Szombathelyen kevéssel előtte, és emlékezett arra, hogy az állomás mellett volt egy munkásbarakk, ahol a munkásai laktak, akik vízvezeték-, csatornaépítés meg egyéb területen dolgoztak, úgyhogy keressük azt. Kaptunk is szállát kaptunk a barakkban. 
Másnap megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba. Kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több. Törülköző, fogpaszta, fogkefe, szappan, tisztálkodószerek, egy nagy darab debreceni paprikás szalonna jól becsomagolva, és mentünk a csűrbe mind a négyen. A csűrben volt egy nagy szekér, rúd nélkül. Csak a férfi jött ki, ővele találkoztunk. Azt mondja: „Én magukat kénytelen vagyok ebbe a szekérbe befektetni.” Napraforgószár meg kukoricaszár volt az aljába betéve, erre ráfektetett minket egymás mellé, és ugyanezzel betakart. Zsebkendőt tettünk az arcunk elé, hogy egyrészt lélegzetet tudjunk venni, másrészt az óránkat meg tudjuk nézni még. Elhelyezkedtünk, és csendben, egymással suttogva ott feküdtünk a szekérben. Szorosan feküdtünk négyen, úgy, hogy kettő laposan tudott feküdni a szekérben, kettő meg a két oldalnak támasztva. Jön a gazda, lehúzza rólunk a takarót, azt mondja: „Szálljanak ki a kocsiból! Sötétedés után jön az éjszakai razzia, és akkor a szuronnyal beledöfnek ezekbe a halmokba. Innen el kell vinnem magukat a zsombékon keresztül a cigányokhoz.” Na most a zsombék tele volt vízzel. November vége volt, havas eső is esett. Bokáig a vízben, iszapban gázoltunk! Vasalt nadrág, félcipő. Úgy néztünk ki, hogy az embertelen, és a lábunk vizes lett, de mentünk. Kopogtatott János bácsi, a cigányok kinyitották az ajtót. „Hoztam menekülőket! – Jöjjenek be!” Nagy örömmel fogadtak a cigányok. „Vendég jött, fiúk! Elő a hegedűket!” Elkezdték nekünk húzni. „Bort az asztalra!” Hoztak egy üveg vörösbort, a cigányok úgy örültek nekünk! El kellett mesélni, hogy mi van Budapesten. Egyszer csak berúgta valaki az ajtót. János bácsi állt ott, azt mondja: „Uraim, jöjjenek, indulunk! Most már elég sötét van!” Elindultunk onnan úgy hét óra fele. Mentünk úgy, ahogy előírta. Az aszfaltutakat vagy a főutakat csak kereszteztük. Az erdőben is az avaron mentünk, ami puha lépést biztosított, zajtalanul… Ausztriába reggel hatkor értünk. Közben volt kutyaugatás, volt géppisztolysorozat, „feküdj!” De akkor már esett a havas eső, és ott nem volt pardon, hogy most vizes a talaj, vagy erre feküdjünk le, vagy ne. Végigvágtuk magunkat, aztán vártunk, amíg minden elcsendesült, megint felálltunk, és libasorban, egymás után egy méter távolságra folytattuk az utunkat. Odaértünk az erdő szélére, ahol a senki földje kezdődött. Vártunk, hogy van-e mozgás, és milyen a megvilágítási helyzet. Ott voltak felállítva az őrtornyok, amelyek a géppuskáikból zárótüzet tudtak adni, úgy, hogy a röppályák keresztezték egymást. Ezeket a tornyokat nem lehetett látni még kívülről sem, mert az erdő fái takarták őket, csak a lövésszögben voltak nyitva. Tudtuk, ha a senki földjének a közepe felé vagyunk, ott egy acélhuzal van kifeszítve térdmagasságban, azt nem volt szabad megrántani. Mert ha azt megrántjuk, akkor ahhoz a ponthoz két másik pontról világítórakéta megy, ezt a területet fogja megvilágítani, és a mögöttünk lévő két géppuskás toronyból azonnal tűz alá tudnak venni bennünket. János bácsi észrevette a drótot, megálljt parancsolt. Kettő közülünk megfogta a drótot kétoldalt, és közöttük a harmadik át tudott lépni. Így átjutottunk a másik oldalra. Amikor a Pinka-patakon átmentünk, megálltunk, és azt mondta János bácsi: „Uraim! Ebben az irányban maguk egyenesen mennek előre, ott átjutnak az osztrák határhoz. Isten áldja magukat!” Elindultunk abba az irányba, és zene volt füleinknek, hogy meghallottuk: „Halt! Wer da?” Ránk kiáltott az osztrák határőr.
Beértünk Rohoncra, Rechnitz volt az osztrák neve, Burgenlandban, ami valamikor Magyarországhoz tartozott. Ott jelentkeztünk a Vöröskeresztnél, megkaptuk az első papírokat. Rechnitzből átvittek minket a szalónaki várba. A várban kaptunk szállást a lovagteremben, közel százan feküdtünk ott a földre vetett szalmában, szénában, lópokróccal. Volt egy címük Bécsben. Erre a címre táviratot küldtünk, vártuk a választ. Egyik nap épp az ebédnél ültünk, amikor bekiáltottak: „Herr Ivánfi!” Fölálltam, odamentem, kimentünk a folyosóra, és engem odavittek egy igen lukratív, jó kinézésű, harmincéves hölgyhöz, akin egy nagyon értékes bunda volt. Bemutatkoztam, hogy Ivánfi Jenő vagyok. Ő pedig azt mondta, hogy „én Gretl vagyok, akinek a táviratot küldték”.
Beültünk Gretlhez a Volkswagen bogárba, és azzal fölvitt minket Bécsbe.
Másnap rögtön megkértük a nagybácsit, aki a családhoz tartozott, Bécsben, hogy az NSZK nagykövetségére vigyen el bennünket, mert szeretnénk beutazási engedélyért folyamodni. El is mentünk az NSZK-követségre, elmondtuk, miről van szó, magyar menekültek vagyunk, bemutatkoztunk. Ott kérdezték már, hogy mi a foglalkozásom. Mondtam, hogy vegyész vagyok. Válasz: „Holnap utazhat!” „Nem – mondom – uram, hát annyit engedjen már meg, hogy még ennek a hétnek a hátralévő napjait Bécsben tölthessük!” Megkérdezte: „Mikor akarnak utazni?” „A hétvégén.” „Azt lehet!” Péntekre kaptunk vasúti jegyet, megállapodtunk, ideadta a papírokat, amivel a németek átengedtek minket a határon. Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó! Ezt aláírom.” Ismét közölték velem, hogy holnap reggel utazhatok. A megérkezésem utáni reggel nyolc órakor bementem az EBV laboratóriumába, és a laboratóriumi főnök titkárnőjénél letettem a szerződésem, amit aláírtam. Dr. Helmut Hellernek hívták a főnökömet. A titkárnő bement, mondta, hogy én jöttem. Kopogtattam az ajtón, „Bitte herein”. Egy magas úr fehér köpenyben volt benn. Néztük egymás szemét, kezet fogtunk, hellyel kínált. Elmondtam neki a történetemet, indokomat, hogy miért menekültem, családos vagyok, hogy két gyermekem van, és azt is, hogy a diplomával kapcsolatos papírjaimat nem tudtam magammal hozni. Azt mondta, „nem tesz semmit, Ivánfi úr!” Csengetett, a laboratóriumból behívatott egy technikust. Átadott neki, azzal, hogy „Itt van ez a szénminta, vizsgálja meg! Menjen ki vele!” Kimentem a laboratóriumba, megtaláltam a műszert, ott meg kellett a kéntartalmat határozni a szénben, megmértem, és a véleménysorba beírtam, hogy kokszolásra a kokszműveknek alkalmas. Ezt behozta a technikus oda a főnökhöz, és azt mondta erre nekem Heller doktor: „Hát Ivánfi úr, föl van véve! Holnap reggel nyolctól dolgozhat.” Megbeszéltük, mi lesz a munkám, de én azonnal mondtam neki, hogy főnök úr, én szeretnék kérni már most igazolást arról, hogy van rendes állásom, ahol havi fizetést kapok, és a családomat el tudom tartani. Rögtön hozzátette: „Szolgálati lakás is jár önnek, abban a pillanatban, mihelyt a felesége és a két gyerek itt van. A diplomásokat családi házakban helyezzük el.” Kiállították a papírt, december 15-én mentem Bonnba, ahol a belügyminisztériumban fogadtak, és elkészítették a feleségem számára a beutazási engedélyt. Meg is kapta a feleségem ezt a beutazási engedélyt az NSZK-ba a budapesti francia követségen, de ahányszor elment a rendőrségre, hogy kiutazási engedélyt kapjon, annyiszor minősíthetetlenül bántak vele. Mindig az volt, hogy: „Maga nem kaphat kiutazási engedélyt! Jöjjön haza a férje!”
Nagyon keveset tudtam nekik segíteni anyagilag is, erkölcsileg is. A feleségem szerencsére viszonylag gyorsan kapott állást, mert dr. Went István professzor úr a Debreceni Egyetemen ilyen ember volt! Azonnal adott állást a feleségemnek, amikor a feleségem elmondta, hogy „disszidált az uram, itt a két gyerek”. Titkárnő lett, és miután németül is beszélt, a professzor úr nagyon jól tudta használni az irodalmak feldolgozásánál, ráadásul gyors- és gépírni is kitűnően tudott.
Így telt az idő. Ezt egy darabig tudta viselni az ember, aztán a lelkiismeretem engem is egyre mélyebbre nyomott. Ez nem működött, és nem működhetett így! A hibát ott követtem el, hogy én nem számoltam a kiutazási engedély szükségességével. Meg se fordult a fejemben. Én bevallom ezt a mulasztásomat, és azt is, hogy akkor kezdtem rájönni, tulajdonképpen hol és miben éltem én addig! Közben odakinn Aachenbe költöztem, és Aachenből jártam dolgozni Alsdorfba. Az olyan 50–60 kilométerre volt, naponta oda-vissza jártam. Egy albérleti szobát béreltem, ami összkomfortos volt. Főzni nem főztem, azt nem csináltam magamnak. Elmentem vacsorázni valahova, vagy vettem vacsorára valót. Ebédelni mindig a Kaszinóban ebédeltem. A cég biztosított a tisztviselőinek ebédet a Kaszinóban. Azt a cég fizette. Ott az asztaloknál mérnökkollégák voltak, akik az erőműben, a kokszolóban vagy a bányában dolgoztak, tehát nem az én közelemben. Egyfajta klub volt. Nagyon jó társaság jött össze az asztalnál. Vettem egy remek kajakot. Ez egy elsüllyeszthetetlen kajak volt. Beléptem a csónakklubba, ami az egyetemé volt ott, a Rursee partján. A Rursee egy mesterségesen felduzzasztott tó, tizenhat kilométer hosszú, és öt-hat méter mély vízmennyiséggel. A parton az egyetem építtetett egy klubházat, hétvégén oda jártam kajakozni. 1961 januárjában Obertsdorfban voltam sízni karácsony után, a szilvesztert is ott töltöttem lent, onnan mentem haza Aachenba. Amikor Aachenba megérkeztem, akkor döntöttem el, hogy megírom a levelet a treptowi, NDK-oldalon lévő magyar nagykövetségre Berlinbe, hogy „kérem a hazatérésem lehetővé tételét”.
Kicsit aggályos voltam, és a levelet megcímezve, borítékkal együtt a zsebembe tettem, de azt több hétig nem dobtam a postaládába.
A Magyarországról való eltávozásomról hozott döntésem célja egész más volt, az menekülés volt, valóságos „kényszerítést” éreztem, és reméltem, hogy kivihetem a családomat, és hogy a kommunistáktól végre megszabadulhatok. Ez inspirálóan hatott rám. A hazajövetel ennek az ellenkezője volt. A visszatérésben csak egyetlenegy vonzó pont volt, a családom. A családom volt az, amelyben hittem, akik vonzottak haza. Azt mélységesen beláttam, hogy a gyerekeknek kell egy apa. Nem nőhetnek fel a gyerekek úgy, hogy nincs apjuk, a feleségem meg nem élhet úgy, hogy nincs férje.
Pontos adataim meg információim voltak az otthoni helyzetről. A felségem barátságba került egy olyan családdal Debrecenben, ahol a férfi huszártisztként menekült nyugatra 1944-ben a csapatával. Ez a férfi ott megismerte és elvette Zita von Wechmar baroneszt, akivel Debrecenbe jöttek haza, és ott éltek. A feleségem jól beszélt németül, Zitával csak németül beszélt. Zita német állampolgár maradt. Ő szabadon utazhatott ki Németországba a szüleihez. A szülei megkapták a telefonszámomat, és fölhívtak telefonon Dürenből, hogy menjek el egy bemutatkozó látogatásra.
Ez a család hason sorsú volt, mint az enyém.Elvették a birtokaikat Poroszországban, azt a területet Lengyelországhoz csatolták. Mindent ott kellett hagyniuk, viszont a családnak volt vagyona és birtoka a nyugatnémet oldalon is. Áttelepedtek oda. Velük nagyon jó kapcsolatot építettem ki, és amikor Zita jött Magyarországról Németországba, az NSZK-ba, akkor ő hozta a híreket a feleségemtől.
Márciusban érkezett meg a válasz a nagykövetségről. Abban arról tudósítottak, hogy megkaphatom a hazatéréshez szükséges vízumot, de mielőtt hazaindulnék, látogassak el Treptowba a nagykövetségre, mert szeretnének velem beszélgetni. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mire megy ki a játék, a beszervezésre. Azonnal válaszoltam erre a levélre: „Nem megyek Kelet-Berlinbe, Treptowba. Nem kívánok beszélgetni senkivel a nagykövetségen, és amennyiben ez az ára az én hazatérésemnek, tekintsék tárgytalannak az egész kérelmet!”
Megint vártam az újabb válaszra. Április, május. Megjött a hazatérési papírom.
Még be kellett mennem Dürenbe a bárónőékhez, mert megígértem, hogy az utolsó utamon beköszönök. Meg is tettem. Utána már csak a kilométerórát néztem, meg a sebességet, indultam haza. A feleségemet telefonon fölhívtam, és megmondtam neki: „Aachent elhagytam, és úton vagyok az osztrák–német, a magyar–osztrák határ felé, a születésnapodra, a harmincadikra otthon leszek!” Az július 21-én volt.
Megérkeztem délután három órakor az osztrák–magyar határra. Nem volt türelmem bemenni Bécsbe, hogy ebédeljek. A reggelivel a gyomromban gurultam a határ felé.Az osztrák határőr megnézte az autót, szólt hozzám németül, én válaszoltam németül. Neki is volt dialektusa, nekem is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy én visszatérő papírral nem rendelkezem, hanem csak egy vízumom van, ami Magyarországra szól, tágra nyílt szemmel megkérdezte: „Ön végleg hazamegy?” Mondom: „Igen, uram!” Azt mondja: „Isten áldja! Menjen!” Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagok bent a kocsiban, nyolc koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden. Azt hitték, hogy német vadász vagyok, aki hétvégére jött, mert akkor ez már divat volt, 61-ben, hogy jöttek a németek vadászni. Eszerint fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. Elkomorult. Azt mondta: „Maga egy disszidens? „Igen – mondom –, 56-ban disszidáltam, és most ezzel az engedéllyel, amit a Belügyminisztérium állított ki, jövök haza a családomhoz!” Megnyomott egy csengőt, bejött egy őrmester géppisztollyal, elkísértek. Tíz perc múlva ott voltunk a parancsnokságon. Ott elkérték a slusszkulcsot, odaadtam, a másik slusszkulcs a zsebemben volt, és nem tudták, hogy két slusszkulcs van minden kocsihoz. Az ügyeletes tiszt megmutatta, hogy hol kell várnom. Azt mondta: „Most maga ide bemegy!” Kétszer három méteres helyiség volt, ablak nélkül. Oda bezárt. Éjfélkor jött a vámparancsnok: „Vámolás!” Kiraktam egy öt méter hosszú asztalra egymás mellé a csomagjaimat, meg azok tartalmát. Egy bajuszos, igen jóarcú magyar parasztember benyomását keltette bennem az a vámos. Átnézte a csomagjaimat, rám nézett… Mindaddig, amíg a kísérő tiszt velem volt, egy szót sem szólt. Külön kellett tennem, ami fénykép, film, papírholmi, térkép, levél – még a vécépapírt is le kellett adnom! Mindent! A zsebeimet is kiürítették. Hoztak két nagy jutazsákot – lakattal voltak zárhatók –, abba a könyveket, papírokat, válogatás nélkül szinte mindent bedobáltak és lezárták. Hétfőn, miután egyeztetett a Belügyminisztériummal, a határőrtiszt minden papíromat visszaadta, és azt mondta: „Itt van egy útvonalengedély, de ez Hegyeshalom–Budapest–Debrecen vonalra szól, nem állhat meg útközben, csak Budapesten, ha dolga van, és holnap reggel, kedden nyolc órakor a Debreceni Rendőr-főkapitányságon a III/III ügyosztálynál jelentkeznie kell!”
Pestre befutottam. A címet tudtam, hogy hol vár a feleségem. Felmentem, megnyomtam a csengőt, kinyílt az ajtó – négy és fél év után ott álltam szemben a feleségemmel! Ő se tudta, hogy mit mondjon, én se. Néztük egymást, megöleltük egymást!
Debrecenben anyósomék egy nagy szobát átadtak nekünk a villa földszintjén. Ott mindenünket kipakoltuk, szétpakoltuk, elrendeztük, és elkezdtem az életemet Debrecenben. Másnap reggel nyolc órakor már a főkapitányságon voltam. A bejáratnál várt a III/III-as tiszt. Egy asztal, egy kancsó víz pohárral, egy szék, amire leülhettem. Egy halom papír, toll. A tiszt csak annyit mondott: „Most írja le, hogy mit élt át odaát! Itt a papír! Délben jövök magáért!” Mindent jól átgondoltam, és teljes őszinteséggel, de vigyázva a stílusra, leírtam, hogy merre jártam, hol dolgoztam, mit csináltam, mi volt a foglalkozásom. Délben harangoztak a templomban. Nyílt az ajtó, tényleg pontosan jött. Megnézte a papírt, azt mondta: „Holnap reggel megint várjuk!” „És – mondom – körülbelül hányszor fognak így várni?” „Legalább négyszer.” Másnap, mikor mentem, megint ugyanez volt a feladat. Ugyanazt kellett leírnom másnap, meg harmadnap, meg negyednap. Az volt a lényeg, hogy nem lehetett eltérni alapvető dolgokban. Én annyira egyforma beszámolókat írtam, hogy négy alkalom után nem hívtak vissza többet, de nem hagyhattam el a várost.A feleségemmel elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hol tudnék elhelyezkedni. Néztük az újságokat, a munkahirdetéseket, az álláshirdetéseket, hogy hol van lehetőség pályázni. Próbálkoztam. Kaptam egymás után, már augusztusban a válaszokat, hogy „Felvétele nem aktuális”, „Az állást már betöltöttük”. Reménytelen volt teljesen a helyzet! Mondom: „Mótikám! Semmi probléma! Elmegyek a munkaközvetítőbe!” Előtte a szakmámban próbáltam elhelyezkedni, olyan gyáraknak írtam, amelyek hirdettek, hogy keresnek mérnököket. A Munkaerő Hivatal, az mindenkit közvetített. Szedett-vedett emberek sora volt ott! Ahogy megálltam az autóval, kinyitottam az ajtót, kiszálltam belőle – el voltam képedve, hogy én most kik közé állok be? A kesztyűmet bedobtam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és odaálltam a sorba. Behajoltam az ablakon. Rám nézett a szivar, megkérdezte: „Maga mit keres itt?” Mondom: „Állást.” „Akkor el is mehet, mert itt értelmiségieket nem közvetítek!” Mondom: „Uram! Szó sincs értelmiségről! Én minden állást elvállalok!” Levette a szemüvegét, úgy nézett rám. Végül megszólalt: „Az más! Van egy állásom, reggel óta nem tudom eladni, senkinek nem kell!” Mondom: „Micsoda?” Azt mondja: „Segédmunkás a debreceni vágóhídon. Ki kell üríteni a trágyát a disznóólakból. Ismeri a lapátot meg a furikot?” Mondom: „Igen.” „Akkor ez a maga munkája!” Nézett rám, hogy mit válaszolok. A többiek meg feszülten figyeltek, mert senkinek nem kellett az állás. Mondom: „Aláírom, és elvállalom!” A mögöttem lévő hátraszólt a többinek: „Nem irigylem a fatert!” Megkaptam a papírt, zsebre vágtam, be a kocsiba, tíz perc múlva ott voltam a vágóhídon. Másnap munkába is álltam. Rövid ideig dolgoztam csak ott. Egy nap hazamentem kerékpárral, és alig bírtam leszállni a nyeregből! Lerogytam az ágyra, lefeküdtem. Mondtam a feleségemnek, hogy hozzon egy hőmérőt, mert én beteg vagyok! Hozta a hőmérőt: 41,5 fok. Elmentek az orvosért – hastífusz! Teljesen világos volt, hogy mitől kaptam. Kaptam gyógyszert, rengeteg folyadékot ittam. Egy hét alatt rendbe jöttem megint. Azonban annyira korrekt és előrelátó volt az orvos, hogy írt egy papírt nekem, hogy maradhatok a vágóhíd állományában, de egy másik munkahelyre helyezzenek át. Amikor visszamentem, a személyzetis meg is tette, és az asztalosműhelybe helyezett át. Bele kellett tanulnom a fizikai munkába, de ment. Egyik nap odajött egy munkás, és megkérdezte: „Maga az a disszidens?” Mondom: „Igen, én voltam.” Azt mondja: „Ebédet ne hozzon! Majd én hozok tepertőt meg kolbászt mindig, csak kenyere legyen!” Ott állandóan elláttak engem ennivalóval!Eltöltöttem egy időt így ott, amikor is a Tiszai Vegyi Kombináttól jött egy levél, hogy „Felvétele ügyében jelenjen meg!” Jelentettem a rendőrkapitányságon, hogy el kellene hagynom a várost. Megkaptam az engedélyt. Az autót nem használhattam, azt lepblombálták, mert nem volt elvámolva még. Busszal kellett Tiszaszederkénybe, azaz Leninvárosba menni. Most már megint Tiszaújváros a neve. Akkor néhány házból állt, volt két szálló, egy munkásszálló, meg egy a tisztviselőknek, egy orvosi rendelő, azt hiszem, egy óvoda, és négy kilométerre az első gyárépületek. A Festékgyárba bementem, jelentkeztem az igazgatónál. Ők kerestek embert, sőt, idegen nyelvet beszélő mérnököt kerestek, és én erre a hirdetésre jelentkeztem. Az önéletrajzomba különben azt is beleírtam, hogy disszidáltam korábban. Sétáltunk a gyárudvaron, megmutatták az üzemeket nekem, meg a laboratóriumot, aztán hazamentem, hogy majd kapok választ. Felvettek és a családommal átköltöztünk Debrecenből Tiszaújvárosba. Itt, a Tiszai Vegyi Kombinátnál rövid idő alatt szakmai vonalon kitűnő szituációt tudtam magamnak biztosítani, és a belügyminiszter-helyettes engedélyével meg az iparügyi miniszter engedélyével osztályvezetővé neveztek ki. Én lettem a Kutatási Osztály vezetője a TVK-nál. Ezt a szakértelmemnek és a képzettségemnek köszönhettem. Olyan tehetségtelen mérnök kollégák vettek körül, akik gyorstalpaló érettségivel mentek egyetemre például, és sajnálatos módon alulképzettek maradtak. Legtöbbjük munkás- vagy paraszti származású volt, és nem azt mondom, hogy azok között nem lehettek tehetségesek, de az én osztályomon nem volt alkalmas személy, akit vezetőnek kinevezhettek volna. Kénytelenek voltak engem. Mint a felvételemnél is. Németül én voltam az egyedüli a kombinátnál, aki egy tárgyalást konszekutív végig tudott tolmácsolni úgy, hogy amint elmondta a német oldal, már mondtam magyarul a magyar oldalnak, amint válaszolt a magyar oldal, már mondtam németül. Nem kellett nekem szótár, semmi, nem jegyzeteltem. Ezt senki nem tudta megcsinálni rajtam kívül! Volt tizenkét mérnököm, ugyanennyi technikusom, összesen hatvan embert mozgattam.
 A feleségemmel együtt a kettőnk fizetése sem volt sok. Nem lett volna elegendő, de az egyik, hogy az igényeinket mindig a lehetőségeinkhez szabtuk. Az igényeinkből szabtunk le. És volt egy nagy előnyünk. Én francia és német szakszövegeket tudtam fordítani idegenről magyarra, és magyarról idegenre. A feleségem meg tudott gépelni. Letettem a szakfordítói vizsgát, és másodállásban a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító Irodájának alkalmazottja lettem. Hazamentünk délután négykor a TVK-tól a lakásra, a feleségem bevásárolt, én előkészítettem az anyagot és az írógépet az asztalra tettem. Diktáltam neki, ő gépelte. Harmadik gyermekünknek, Ádám fiúnknak adtunk vacsorát, mi is megvacsoráztunk, visszamentünk a dolgozószobámba, és tizenegy órakor lefeküdtünk. Energiát és pluszt kellett ahhoz adni, hogy egy kicsit jobb szinten tartsuk magunkat.Tiszaújvárosban az új lakásunk, ahol laktunk, nem házgyári volt, hanem téglaépület. Aránylag teres, háromszobás lakásunk volt, s szabadidőnkben a gyerekekkel együtt rendszeresen mentünk a Tiszára kajakozni. Ott éltük meg a csodálatos nagy kérészrajzást. De olyanra is emlékszem, hogy két hétre elmentünk a kajakkal. Sátrat vertünk, bográcsban főztünk, mindenkinek feladata volt. A legszebb időtöltésem a teniszezés mellett a kajakozás volt! Sárospatakig felmentünk a teherautóval, onnan jöttünk haza Tiszaszederkénybe. Egyszer Tokajban kaptunk egy iszonyatos zivatart! Billegtette velünk a csónakot, de nem borultunk fel. Kerékpárral mentünk ki a csónakházba a lakásból, sokat mozogtunk. Az édesanyám és az öcsém Miskolcon lakott, oda jártunk be, ha kulturális programra vágytunk. Az édesanyám mint nagymama odáig volt a gyerekeiért és az unokáiért, az öcsémék szintén nagy szeretettel fogadtak bennünket. Amikor a leányaim felnőttek, gimnáziumba kerültek, és elköltöztek Debrecenbe a feleségem édesanyjához. Csak hétvégéken jöttek haza hozzánk Szederkénybe. Akkoriban úgy tudtunk elmenni misére, hogy már autóm volt. Tiszaszederkényben, azaz Leninvárosban természetesen nem volt templom, és át kellett mennünk a tőlünk tíz kilométerre lévő Tiszapolgárra, ami a Tisza túlsó oldalán van. Ott volt egy régi katolikus templom.
Szederkényben rögtön egymásra találtak azok az emberek, akik hasonló véleményen voltak, hasonló lelkiismereti szinten gondolkodtak, hasonló értékeket vallottak. Az amerikai keresztapám örökségéből vettünk egy 125-ös Polski Fiatot, ami egy ragyogó kocsi volt, én 160 km/órával simán közlekedtem, mert üresek voltak az utak. Az autó motorja torinói motor volt, azt vitték Lengyelországba, és ott a lengyelek beépítették a Polski Fiatba. Az egy szuperautónak számított! Garázs sem volt Leninvárosban. Összeálltunk tizenöten, hogy építsünk egy sorgarázst. Mi, saját kézzel, kőműves irányítással raktuk, hordtuk, szállítottuk az anyagokat, és felépítettünk egy garázssort. A tanácstól csak helyet kértünk, egy sávot. Ott kerültünk egymáshoz közel, összebarátkoztunk azok az emberek, akik azonos ívásúak voltak. Volt közöttünk orvos, volt pedagógus, volt mérnök, tehát mind a három kategóriából. Egyszer szünetet tartottunk munka közben, nagyon meleg volt, ittunk egy sört vagy egy szódát, beszélgettünk. Akkor fölvetettem: „Gyerekek! Megépítjük ezt a garázssort, miért nem hozzuk a területet rendbe, és építünk magunknak itt egy teniszpályát? Lejárunk úszni a Tiszára, az is egy remek sport, a kajakozás is egy remek sport, mind a kettőt nagyon kedveljük, de van olyan idő, ősszel, kora tavasszal, hogy nagyon szívesen teniszeznénk is.” Egymás tenyerébe csaptunk, körbeálltunk, és eldöntöttük, hogyha kapunk helyet, akkor teniszpályát is építünk. Mindent megszereztünk hozzá! Ott már támogatást is adott a Sportkör. Adott valamit, de a munkát, azt mi végeztük, akik összebeszéltünk. Mert futballpálya, az volt, de teniszpálya nem, az úri sportnak számított.
A hatvanas évek közepén már külföldi kongresszusokra utazhattam. Ezek hivatalos utak voltak. Egy külföldi utam eredménye az azóta is tartó szokásom, a Memento homo vezetése. Negyvennyolc ilyen kötetem van, az a naplóm, A3-as méretű, száz oldalas kötetek. Abba, aki engem meglátogat, gondolatokat ír bele. Az 1970-es években kezdtem. Az ötletet egy nagyon közeli svéd barátom adta, aki Malmőben lakott. A Tiszai Vegyi Kombinát mérnökeként hivatalos kiküldetésben voltam Stockholmban, visszaúton Malmőben meglátogattam, és őnála láttam egy ilyen sorozatot. A Memento homo eredetileg hajónapló. Abba mindent feljegyeztek, az időjárástól kezdve a személyzet egészségügyi állapotáig, a hírekig. Az, amit a svéd barátom csinált, nekem annyira megtetszett, hogy azt mondtam: „Most, tudod, hazamegyek, és én is elkezdem csinálni!” Haza is jöttem, el is kezdtem és csinálom a mai napig is. A magánutazásaim, azok jóval később kezdődtek. Nyugat-Európába is mehettünk már akkor. Ausztriában voltam először, de a gyerekeket nem lehetett vinni, csak a feleségemmel mehettünk.
A vállalatnál olyan feletteseim voltak, mint Libál Elemér és Födémesi Nándor, két megrögzött kommunista, bosszúálló volt mind a kettő, az egyik a személyzeti osztály főosztályvezetője, a másik osztályvezetője volt. Előfordult például, hogy amikor külföldről megérkeztem, a személyzeti osztályvezető-helyettes Budapesten várt a Ferihegyi repülőtéren, hogy kiszállok-e a gépből. Mert volt olyan hivatalos utam, hogy Varsóba kellett utaznom egy hétre, és amikor hazaérkeztem Budapestre, nem utazhattam le a TVK-ba, mert a zürichi gépre szálltam át, és mentem Svájcba, ahol egy másik kongresszuson vettem részt. De közben is ellenőriztek. Szakmailag nem tudtak annyira elnyomni, mint amennyire akartak, mivel dr. Keresztes Mátyást, aki a Péti Nitrogénművek vezérigazgatója volt, áthelyezték vezérigazgatónak a TVK-hoz, és ő rögtön fölém hajolt! Azt mondta: „Ez egy használható mérnök, ezt ne bántsátok!”Volt azonban egy olyan eset is, hogy egy nap csengett a telefon az íróasztalomon, és egy hang megkért, jöjjek ki a városba, mert beszélni akar velem. Bemutatkozott, mondta, X. Y. alezredes. Le is ültünk beszélgetni, először teljesen semmitmondó dolgokról, hogy szép az idő, meg kevés az eső, meg süt a nap, meg jól hozott a búza, hallgattam, hogy mikor tér rá a lényegre, mert azt tudtam nagyon jól, hogy ez egyik se lényeges. És akkor váratlanul áttért németre. Németül kérdezett, én németül válaszoltam, így folytattuk a beszélgetést. Félóra múlva azt mondta nekem: „Uram, én teszek magának egy ajánlatot! Maga kitűnően beszél németül! – Hát – mondom – nézze, én szégyellném magam, hogy ha nem tanultam volna meg öt év alatt!” Tényleg akcentusmentesen beszéltem. Azt mondta: „Nézze! Magának van felesége,gyerekei. . Kapnak mindannyiankiutazási engedélyt, maga is kimegy. Kint biztosított önnek az állás egy vegyipari üzemben, kap lakást, egy gépkocsit, és a családjával együtt élhet.” Az alezredesnek rövid választ adtam, magyarul: „Felejtse el ezt az egészet! Nem azért jöttem haza, hogy énnekem a lelkiismeretem sérüljön, hogy ne tudjak aludni, és hírszerző legyek az ellen az állam ellen, amelyik engem befogadott, és öt évig menedéket adott. Másodsorban pedig van egy tisztes diplomám, úgy hívják, hogy okleveles vegyész. Vagy meg tudom keresni azzal a pénzemet, hogy a családomat eltartsam, vagy az történik velem, amit ön akar, mert én azzal tisztában vagyok, hogy a hatalom teljesen az ön oldalán áll!” Fölállt, meghajtotta a fejét és azt mondta: „A viszontlátásra!” Nem próbáltak többé beszervezni, de megfigyeltek. Volt egy fiatal mérnök mellettem. Vittem magammal a kongresszusokra. Segítettem neki kontrollálni a cikkeit, amelyek megjelentetését szakmailag forszírozta. Ez az ember beépült a III/III-ba, állandóan jelentést adott rólam, mint utólag megtudtam. A másik ilyen besúgóm a titkárnőm volt. Mind a kettő kitűnő munkaerő volt, hozzá kell tennem! A titkárnőmről úgy tudtam meg, hogy a feleségem is ott dolgozott a Tiszai Vegyi Kombinátnál, és amikor titkárnőm lelkiismerete már nem tudta elviselni, hogy állandóan besúgjon rólam, bevallotta a feleségemnek.
Közben a kutatási eredményeimet nagyon szívesen fogadták már a kiadók, úgyhogy amikor egy-egy külföldi kongresszusra mentem, akkor ott találkoztam is az emberekkel – németekkel, osztrákokkal vagy svédekkel. Jó kapcsolatot ápoltam így az európai festékkutatásban. Ez a cég szempontjából jelentős lett volna, de ők ezzel csak a III/III-as szintjéig törődtek, azaz az számított, hogy én kint hol vagyok, meg mit csinálok. Az ávéhás igazgató a múltam miatt próbált akadályozni, próbálta késleltetni például a cikkek engedélyezését is. Hogyha egy kéziratot beadtam hozzá, elfektette a fiókjában. Általában az volt a rend, hogy a megjelentetendő cikkeket először a festékgyár műszaki igazgatója olvasta el, aztán a kombinát műszaki igazgatójához kellett vinni. Az első a festékgyár igazgatósága volt, a második lépcső pedig a kombinát igazgatósága. Ott a műszaki igazgató egy abszolút lojális és kitűnő szakember volt műszaki dolgokban, nem pont a festékekben. Nagyvonalúan intézett dolgokat, és hogy valami jó vagy rossz, azt fel tudta ismerni. Aláírta, ment tovább. Tőle ment a cikk a Nehézipari Minisztériumba, a miniszterhelyettes pecsétjének és engedélyezési aláírásának rajta kellett lenni az engedélyen. Ha ez megjött, akkor küldhettem vagy vihettem ki külföldre a saját kéziratomat. A szabadalmaim a festékekkel meg a műanyagokkal kapcsolatosak. Egy nagyon jó szabadalmunk volt például, egy átmeneti korrózióvédelemre szolgáló festék, amit két kollégámmal a TVK-nál beadtunk. Ez a tengerentúlra vitt fém-, acél-, vasszállítmányoknak, ha lefestették a szerkezetet, átmeneti védelmet biztosított. A fejlődő országokba, Afrikába menő szállítmányokra gondolok. Ideiglenesen befestették ezeket a szerkezeteket, és addig nem rozsdásodtak, amíg a felhasználási helyükre nem értek, ott pedig már csak a végső bevonattal kellett ellátni őket. Ez egy hallatlan értékes szabadalmunk volt! A TVK viszont blokkolta, nem volt hajlandó gyártani, és nem volt mit tenni, övé volt a szabadalom. Annak idején nem lehetett a mi nevünkön regisztrálni. Nem volt indok. Előfordult aztán olyan is, hogy Magyarországon meghirdettek egy országos korrózióvédelmi pályázatot. Olyan korrózióvédő festékekkel lehetett pályázni, amelyek nagy védelmet biztosítanak a fémszerkezeteknek, tartósak, ugyanakkor az áruk is elérhető. Megnyertem az első díjat, meg a minisztérium különdíját. Tizenötezer forint volt az első díj. A TVK-nál nem is tudták, hogy az én pályázatom lett az első, és hogy azt a festéket lehetne gyártani. Nem gyártották, agyonhallgatták, fiókba süllyesztették az egészet. Ez nem olyan inzultus, mintha pofon vágtak volna, de műszakilag és anyagilag igyekeztek gátolni, „tönkretenni”. Nem hagytam, előbújtam a víz alól, csináltam a következőt, és úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna. A találmányaim pénzt hoztak volna. Nálam mindig azt gátolták, hogy nagyobb jólétre vagy bevételre tegyek szert. Az eredményeket hoztam, azzal nem volt semmi baj. De a „dicsőség”, hogy egy megyei lap lehozza, vagy valahol közlik, hogy az első díjat a TVK mérnöke nyerte, nem jutott osztályrészemül. Ezek az utak zárva álltak előttem! Így is el lehet lehetetleníteni valakit, de ez a munkám iránti szeretetemet nem csökkentette. A Tiszai Vegyi Kombinátnál az utolsó pillanatig hoztam az eredményeket. Nem lehettem „fél mérnök” vagy „negyed mérnök”, ott teljes mérnöknek kellett lennem. Mikor már a huszadik dolgozatom jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban, Svédországban, Ausztriában, Németországban, Angliában – arra vigyáztam, hogy jelentettem meg a Szovjetunióban is –, akkor már hagytak dolgozni.Amikor végül Brüsszelbe nem engedtek ki, azt mondtam, hogy eljövök, otthagyom most már, ezt nem csinálom tovább! Egy nemzetközi kongresszusra lettem volna hivatalos, de nem adtak kiutazási engedélyt. Van egy világkongresszusa a festékiparnak, amit úgy rövidítenek, hogy FATIPEC. Ezt a kongresszust akkor Brüsszelben tartották. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy névre szóló levelet kaptam, egy meghívót, hogy számoljak be a kutatási eredményeimről! Elmentem a kombinát műszaki igazgatójához, hogy szeretnék részt venni, és kérem, engedélyezzék, hogy ezen a kongresszuson részt vegyek. Ők természetesen boldogok voltak, és azt mondták: „Jenő! Ez a cégnek is egy megtiszteltetés, hogy egy ilyen kongresszuson részt veszel!” A személyzeti osztályvezető azt mondta: „Én nem írom alá a kiutazási engedélyt, és ezzel a megjegyzéssel küldöm el a Belügyminisztériumba a papírokat!” El is utasítottak. Amikor 1972-ben a Tiszai Vegyi Kombináttól eljöttem, Tóth Pali segített nekem, akit még az első munkahelyemen ismertem meg. Egy rendes magyar gyerek volt: párttag, de nem bántott senkit! Dolgozott, kitűnő szakmai ismeretekkel rendelkezett. Egyszerű származású fiú volt, és énfölém mindig nem két, hanem négy szárnyat tárt ki, hogy megvédjen! A Borsodi Vegyi Kombinátnál már nem akadályozták az utazásaimat, ellenkezőleg, küldtek.
Szerencsémre akkor bővítették a BVK-t, igaz, hogy új vonalon, a PVC-gyártással. Azzal addig nem foglalkoztam, de mindig beletanultam abba a területbe, ahova mentem! Szénkémikusként dolgoztam, amikor a pályám elején a BVK-hoz, majd a NEVIKI-hez mentem, meg kint Németországban is. Amikor hazajöttem, a TVK-nál a festékiparba tanultam be, utána a BVK-nál meg a műgyanta- és a PVC-gyártásba. Alkalmazkodtam mindig a helyzethez. Nem okozott problémát, szerettem a kémiát, és így mindig egy másik területet ismertem meg. A TVK-tól kiléptem, és a BVK azonnal felvett. Ezt Tóth Pali elintézte. Szolgálati lakást is biztosítottak, és egy szerény beosztással megelégedtem. Műszaki és gazdasági tanácsadó lettem. Bíztam benne, hogy majd onnan is kinövöm magam valahogy!
Az első dolog volt, hogy a Borsodi Vegyi Kombinátot mint céget meghívták Olaszországba a Bolognai Kiállításra, hogy mutassa be a termékeit. Ehhez ismét kiutazási engedélyt kellett szerezni a Belügyminisztériumtól. A minisztérium értesítette a Tiszai Vegyi Kombinát személyzetisét, az ottani személyzetis felhívta az itteni személyzetist, hogy „nehogy adjatok kiutazási engedélyt az Ivánfinak, mert az ilyen meg olyan”. A BVK személyzetise azonban kijelentette, hogy Ivánfi nem párttag, semmi rosszat nem tud róla, a barcikai III/III-as sem kifogásolta, és a részéről meg fogja kapni a kiutazási engedélyt. El is utazhattam.
Később a Borsodi Vegyi Kombinát vezérigazgatója Tolnay Lajos doktor lett, aki egyben megyei párttitkár is volt. Onnan, a megyei titkári pozícióból nevezték ki vezérigazgatónak a BVK-hoz. A munkámban feltétel nélkül megbízott. Abban semmi gondom nem volt. Ellenben „mi, kommunisták különleges anyagból vagyunk gyúrva” címen ő engem azért anyagi megbecsülésben alig részesített. A prémium felét, a nyereségrészesedés felét kaptam. „Most még ne adjunk fizetésemelést!” Ilyen megrövidítések lépten-nyomon voltak. Hogy egy példát mondjak: engedte, hogy kinevezzenek termékigazgatóvá. Ez azt jelentette, hogy én a gyár egyetlen termékéért voltam felelős, de azért minden tekintetben. A kutatás, a meó, a gyártás, a szállítás, a kereskedelmi menedzsment mind hozzám tartozott, és felelős voltam érte. Én tárgyaltam az osztrák szállítókkal, amikor például gépeket importáltunk az ablakgyártáshoz. A PVC-ablakok gyártásáról volt konkrétan szó. Vagy egyedül, vagy a vezérigazgatóval utaztunk tárgyalni. Magyarországon hozzávetőlegesen olyan négy-öt PVC-ablakgyárat szereltettem föl. Megnyertem a versenyt a faablak-gyártókkal Szegeden, Székesfehérváron, Nyíregyházán, Kaposváron. Akkor Budapesten, Egerben volt már ablakgyár. Hozzávetőlegesen kétezer tonna ablakprofil-gyártásnövekedés jelentkezett az én többéves munkám után. Kazincbarcikán eredetileg is az én ötletem volt, hogy készablak-gyártásba fogjunk. „Mi miért nem gyártunk kész ablakot? Miért csak a profilt, és azt szállítjuk ki? Csináljunk kész ablakot, és akkor magasabb lesz az árbevétel, és a nyereség!” Megcsináltuk, de úgy, hogy a javaslatomat január elején tettem. Akkor kimehettem Ausztriába letárgyalni a gépek szállítását az Aktual céghez. Február elején már a csarnok infrastruktúrája – tehát víz, villany, egyéb, ami a gyártáshoz kellett – pozicionáltan a helyén volt. Én reggel hatra mentem be, és este nyolcra mentem haza. Másfél hónap múlva próbaüzem volt. Utána simán termelt a gyár! És ezt követően a vezérigazgató egy borítékban mindössze ötezer forint jutalmat adott át nekem! A legszívesebben összetéptem volna.
Kazincbarcikán éltünk, termékmenedzser voltam, amikor Ádám fiam középiskolás lett. Azt mondtam magamnak, hogy bemegyek a gimnáziumba és kérem a vallásoktatást a fiamnak. Az igazgatót telefonon fölhívtam persze előtte, tud-e fogadni tizenöt percre, hogy ne hiába menjek. Azt mondta: „Természetes, gyere, várlak!” Ismertek engem egyébként mint termékigazgatót itt a városban, minden további nélkül beengedtek. „Milyen témában keresel, Jenő?” Mondom: „A fiamnak akarok vallásoktatást.” Azt mondja: „Te! Ez nehéz lesz!” Mondom: „Mi a nehézség ebben?”  „Erről tudnia kell a párttitkár elvtársnak!” Azonnal behívatta a titkárnőjével, megjelent a párttitkár elvtárs, helyet foglalt, nagyon szúrósan nézett. „Mi a téma? – Kérem szépen, egy közismert téma, hogy minden szülő rendelkezhet azzal a jogával, hogy kéri a gyermeke számára a hitoktatást az iskolában. – És miért? – Tudja, miért? Mert ha valaki ismeri a kőtáblát meg a tízparancsolatot, az rosszabb ember nem lesz, csak jobb! Ez az én alapelvem.” Mondtam nekik, hogy adják oda az űrlapot, amin kérhetem, aláírom, mert ezen vitatkozni nincs értelme. Hozatott nekem egy gyönyörű szép űrlapot, én voltam az első, aki aláírta! Híre ment, később az ismerőseim is bementek. Ők is akarták. És ők is üres lapot kaptak! Tehát lehet, hogy harminc aláíró volt, de harminc különböző lapon! Az aláírás után visszamentem az irodámba a BVK-hoz. Csengett a telefon az asztalomon, fölvettem. Az üzemi párttitkár volt a vonalban. Azt mondta: „Hallom, hogy voltál a gimnáziumban. A párttitkár elvtárs a gimnáziumból fölhívott, és azonnal közölte, hogy neked milyen kívánságod van. De miután te nem vagy párttag, én azt mondtam neki, hogy ehhez nekünk nincs közünk!” Ezért is mondom, hogy gyáva volt a tanult embertömeg Magyarországon! Vagy karrierista, vagy unintelligens, mert ügyesen és okosan szembe lehetett szállni a hatalommal, nem kellett belépni a pártba. Többször felkínálták nekem. Én a pártba soha nem léptem be, soha nem voltam tag. Még állás sem kellett ilyen áron nekem. A cégnél előfordult olyan, hogy nagy unszolásra egy-egy szemináriumra elmentem meghallgatni a bölcsességeket a marxizmus-leninizmus alaptételeiből, de nagyon nem tetszett.  Kazincbarcikán lakott a család, de 1976-ban vettünk egy portát Sajógalgócon. Teljesen lepusztult volt, romos, tíz évig magában állt, beomlott a teteje. Nem renováltuk, hanem a családommal és a barátaimmal restauráltuk. Az ispáné, majd a falu bírájáé volt hajdanán ez a ház. Egyetlen helyiségben vot párnafára fektetett fenyőpadló, a többi mind földes helyiség volt. Évente agyaggal kitapasztották a földes szobákat, utána bált rendeztek, és a fiatalok jó keményre letáncolták azokat. Remekül lehetett járni rajta! A hasznost a kellemessel kötötték össze a vidéki emberek. Minden egymásba fonódott. Volt szövőszék is a házban, ahol téli időben szőttek-fontak. Mindig elfoglalta magát a parasztember, mindig volt tennivalója, teendője a gyerekeknek is, a felnőtteknek is, az asszonyoknak is és az embereknek is. Ezt így osztották be. Együttéltek a természettel, az állatokkal. A környéket már bejártuk Andrea lányommal, legalább huszonöt zsákfalut ismertünk, de ilyen épületet nem láttunk! Volt tornácos ház, rendszerint köríves, és nem kosáríves, a boltozata pedig szintén köríves boltozatú volt a többinek, és nem csehsüveges. Mindenki kedves volt, ránk köszöntek az emberek az utcán. Ha a kerítés mellett jöttünk el, és kilógott a szilvafa, akkor mondták: „Tessék megrántani, ha szeretik a szilvát, úgyis hull a földre, aztán egyenek belőle!” Megszületett a "Kakas-parti" Társaság, szinte mind mérnök kollégáim voltak a BVK-nál, akiket nap mint nap láttam, és a "kakasok" már ott is egy asztalhoz ültek ebédelni az üzemi étteremben. Gondoskodtunk arról, hogy ételt, rágcsálnivalót vigyünk ki magunkkal Galgócra. Havonta legalább két-három alkalommal kijöttünk ide téli időben is. Édesanyámtól örököltem akkor egy hatalmas nagy vaskályhát, ami ki volt samottozva, és koksszal fűtöttünk benne. Fával begyújtottunk, aztán körülültük. Mindenkinek volt valami története az életéből, amit elmesélt. Putnokról hoztam asztalosmestert, aki hajlandó volt velem kijönni, beállítani néhány ablakot, hogy ne a szél húzzon át a szobán. Először és elsőnek a tetőhéjalást hoztuk rendbe, hogy ne ázzon be a ház. Közben a kőműves a nagy repedéseket javította a falon. A BVK-nál annak idején, amikor a PVC-III-at építették, több kőműves dolgozott, szombat-vasárnap vagy hazamentek, vagy a munkásszálláson voltak és elmentek berúgni a kocsmába. Ajánlkoztak. Varga bácsi nálam olyan munkát végzett, hogy amikor szombaton délután elment, levette a kalapját, visszafordult, és megnézte az aznapi munkafelületet, hogy hogy néz ki a vakolása. Azután amikor biccentett a fejével, visszarakta a kalapot. Ez jelezte, meg van elégedve a munkájával, mehetünk. Az ablakvasalatok például, azok is vadonatújonnan készültek. Egy nyugdíjas lakatos-kovács a MÁV-nál, aki otthon nem tudott mit kezdeni az idejével, felajánlotta, hogy ő olcsó pénzért megcsinálja. Az eredetit odaadtam neki, háromszáz darab ilyen ablakvasalatot otthon megcsinált, azokat idehoztam. Így újítottuk föl az épületet apránként. Kulturális eseményként, mire elkészült a ház, a következő történt velem. 1984 augusztusában rendezett Aggteleken egy hangversenyt a Benkó Dixieland Band. Én a dixielandet nagyon szeretem, meg a ragtime-ot. A feleségemmel együtt elmentünk meghallgatni, mondom: „Te, Móti, hát gyönyörű ez a hangverseny, de rettenetes, hogy a gallérom már tiszta víz, a hajam is, és ez a sötétség! Tudod, hogy mennyivel szebb lenne ez az egész hangverseny Sajógalgócon a Templom téren?” Megszerveztem. A koncert után odamentem a Benkó Sándorhoz, megismerkedtünk, elmondtam neki az ötletemet. Benkó kért áramot, zongorát, dobogót meg ülőhelyeket. Elmentem a dr. Tolnay Lajoshoz, a BVK vezérigazgatójához. Mint termékigazgató, én közvetlenül hozzá tartoztam, mehettem hozzá bármiféle problémával. Mondtam neki: „Lajos, itt egy kis falu van. A Borsodi Vegyi Kombinát támogassa meg Galgócot, nem anyagilag, hanem természetben! Küldd ki például az ácsműhely embereit, csinálják meg az ülőhelyeket meg a dobogót. A villanyszerelő műhelyből a villanyszerelőket küldd ki tíz darab reflektorral, hogy azok a teret világítsák ki – a műemlék házakat főleg, meg a templomot! Az ülőhelyekhez pedig jó lesz, ha deszkákat adsz kölcsönbe, mert azt a koncert után leszerelik, és visszahozzák. Aláírnál-e egy ilyen kérelmet?” Azt mondta: „Írd meg!” A zongora függőben volt, meg a honorárium. Elmentem az Egressy Béni Művelődési Ház igazgatójához Kazincbarcikán, és kérdeztem tőle: „Hogy álltok a jövő évi terveitekkel?” „Hű – azt mondja a Misi nekem –, Jenő, bajban vagyunk! – Miért? – Most kaptuk meg a keretet, és nem tudjuk kitölteni. – Dehogynem tudjátok! Itt egy műsor, amire huszonötezer forint kell. Tervezd be a munkatervedbe ezt a huszonötezer forintot, meg a felhangolt zongorát!” Ezek után időpont-egyeztetés következett Sándorral, 1985 júniusának utolsó szombatja lett kijelölve. Körülbelül négyszáz fős hallgatóság volt, akik itt ültek, ezen a dombon a házunk előtt. Óriási taps volt, nagy sikere volt Benkó Sándornak és a zenekarának! A tornácon adtunk egy fogadást. Itt volt Eddy Davis Amerikából, a bendzsós! 2013-ban tartották a huszonkilencedik hangversenyüket itt.
A nyolcvanas évek végén, 1989-ben az osztrák Aktual cég kész volt megvásárolni az ablakgyárat a BVK-tól a saját részére, azon az alapon, hogy fele-fele arányban osztozik a BVK-val a nyereségen. Ekkor ért egy nagy csalódás, pont a születésnapomon, május 27-én. Budapestre fölhívattak egy tárgyalásra. Jött az osztrák fél is, aki szentül meg volt győződve, hogy az ablakgyárnak itt, Kazincbarcikán én leszek a műszaki igazgatója és vezetője. Az osztrák szentül hitte ezt! Sajnos én is! És akkor képesek voltak abban a szégyenben részesíteni engem, hogy az osztrák előtt közölték, hogy a nálamnál húsz évvel fiatalabb és a témához fele annyit nem értő, németül nem beszélő kollégám lesz a műszaki igazgató itt, én pedig a helyettese. Az osztrák csak nézett rám, és annyit mondott nekem: „Herr Ivánfi, ezt nem értem.” Fölálltam, köszöntem, beültem a kocsimba, hazajöttem, megírtam a felmondólevelem. Úgy mentem nyugdíjba a születésnapomat követő napon, hogy többet az irodába be nem mentem.
Miután 89 volt, akkor 90-nek a szelét már lehetett érezni. A városból sokan megkerestek: „Te, ide figyelj, országgyűlési képviselőnek vagy polgármesternek nem akarsz jelentkezni, vállalj el valami pozíciót itt! Indulj!” Én megmondtam, hogy legfeljebb a Kereszténydemokrata Néppártba lépek be, semmiféle más párt nem érdekelt. Akkor a KDNP jelölt először országgyűlési képviselőnek, majd polgármesternek. Végül alpolgármesternek választottak meg engem a KDNP, az MDF meg az SZDSZ együttes szavazatával. A polgármester a Fidesz jelöltje lett. Összeültem a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel – aki egy nagyon rendes SZDSZ-es képviselő volt –, és azt mondtam: „Osszuk fel a szakterületeket! Olyan nincs, hogy mindenki mindenért mindig felel!” Én vállaltam a külkapcsolatokat, elvállaltam a környezetvédelmet, a közszolgáltatásokból a távhőt, és kész.A programon nem lehetett sokat gondolkodni, mert másnap már ki kellett mennem a taxissztrájkot lecsendesíteni. Október végén Barcikát is körülzárták. Általában ittas emberek, régi kommunisták nagyrészt, azok szállták meg ezeket a kisteherautókat meg egyéb kocsikat. A tárgyalásokon olyanra rá tudtam őket venni, hogy például az üzemanyag-szállító ciszternakocsit, ami benzint hozott a városba, azt beengedjék. Hogy ki nem engedték, az más lapra tartozott, de én ahhoz ragaszkodtam, hogy be kell engedni. Ugyanígy a kenyérszállító autókat, meg egyéb közlekedést is. A városi életet biztosítani kellett. Lehetetlen állapotok uralkodtak ebben a városban. A vízfogyasztást például egy háztartásban a lakás négyzetmétere után kellett fizetni. És mi történt Barcikán? Az, hogy egyszerre csak tizennégy lengyel jelent meg egy egyszobás, összkomfortos lakásban, akik a lengyel piacra hoztak árut. Annak idején, a kilencvenes években divat volt a lengyel piac. Volt olyan lakás Kazincbarcikán, ahol tizennégy ember vízfogyasztásáért egy kis lakás utáni átalánydíjat fizettek. Másoknak meg, akik harmadmagukkal laktak egy nagy lakásban, azoknak nagyon sokba került a víz. Megpróbáltam elérni, hogy szereljenek fel vízórákat! Minden lakásnak legyen vízórája, és aszerint fognak fizetni. Iszonyatos felhördülés volt. A kommunisták szervezték ellenünk, amikor ez szóba került, és nekirohantak a városházának. Az akkori fideszes polgármester egy huszonnyolc éves fiúcska volt, aki be is ijedt, fölrohant a Polgármesteri Hivatalba, szembetalálkozott velem, és akkor azt mondta: „Jenő bácsi! Menj le, csinálj rendet, mert valami nagy baj lesz!” Lementem. A tömeg dühöngött, ordított, mindenfélét skandált! Körülbelül ezer ember vette körül a Polgármesteri Hivatalt, és már ott tartottak, hogy betörik a kaput. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy egy ember képes odaállni, és a mikrofont magához venni. Azt az egyszerű taktikát választottam, hogy kifárasztom a tömeget, mindenkinek adok szót, és minden kérdést megválaszolok. Türelemmel és lassan csináltam, próbáltam meggyőzni egyenként a népet. Végül Kazincbarcikán sikerült elérnem azt, hogy a Polgármesteri Hivatal kasszájából, a nem cédulázott tartalék pénzből minden lakásban kifizettük a vízóra árának a felét. Sorban álltak a Polgármesteri Hivatalnál, hogy a vízórát beszereljék!Amikor alpolgármester lettem Kazincbarcikán, első kötelességeim egyike volt, hogy az egykori politikai fogolytábor rabjainak, akiket én is láttam dolgozni az ötvenes évek elején, emlékművet állíttassak. Megterveztettem, megcsináltattam, elhelyeztettem, és ünnepélyesen felavattuk. Meg meg is szentelték. Oda került az épület falára, ahol a bejárat volt. A még élő német hadifoglyokat is, akik itt voltak, azokat is meghívtam mind. A cserkészek fogadták őket a vasútállomáson, ők kísérték be őket az ünnepség színhelyére. Azok az emberek könnyeztek. Hozták a feleségüket is magukkal. Hatalmas tömeg gyűlt össze, németül köszöntöttem őket. Később az a megtiszteltetés ért, hogy a Németországba kitelepített svábok is meghívtak a kongresszusukra előadást tartani. Vittem nekik egy gyönyörű szép ajándékot, egy jelképes ajándékot, emlékeztetőül. Van egy nagyon jó barátom, aki kovácsoltvas dolgokat készít, egy művészember. Ő készített egy kis szobrot, két bilincs, amelyek két kézre vannak ráláncolva, egy fehérmárvány lapon.
A burgkircheni polgármesterrel Kazincbarcikán megszerveztük a német tanulmányi versenyt a város iskoláinak. Vártuk, hogy mi lesz, lesz-e jelentkező. Százan jelentkeztek az első alkalommal! Már azon kellett gondolkodnunk, hogy elődöntőt is rendezzünk nekik, hogy megrostálhassuk a gyerekeket. A második évben ezt úgy csináltuk, hogy egy előzetes válogatást szerveztünk. A zsüri fele magyar, fele német volt. A gyermekek jutalomból két hét üdülésre mehettek Bajorországba.
 Megszerveztem a Magyar–Német Baráti Társaságot. Prágában a prágai önkormányzat megszervezte a Nemzetközi Polgármesteri Kongresszust. Engem küldtek a városból oda. Nagyon színvonalas volt, nagyon jó volt! A problémáink hasonlítottak , a megoldásokat lehetett közelíteni egymáshoz, és igen sok tekintetben és dologban azonos véleményen voltunk. Vége volt a konferenciáknak, kimentem a repülőtérre Prágában, leültem egy dohányzóasztal melletti fotelba és olvastam az aznapi német újságot. Megjelent mellettem egy úr, és kissé raccsolva, németül kérdezte, szabad-e a mellettem levő hely. Fölálltam, és mondtam neki, hogy „Herr Excellence!” Ez volt Habsburg Ottó! Beszélgettünk az úton egész Budapestig, és én meghívtam őt Kazincbarcikára. Megígértem, hogy küldök hivatalos meghívót, tartson beszámolót az európai viszonyokról, vagy amilyen téma neki jólesik, mi szeretettel fogadjuk! Nem akarták itthon elhinni! Óriási sikere volt! Hozta magával a feleségét is, meg György herceget. Hárman jöttek, nyomozók követtek minket a Fő utcán, amerre sétáltunk, mert az volt a kívánsága, hogy gyalogséta legyen mindenféle biztosíték nélkül. Szóba állt még az utcaseprőkkel is, meg bárkivel, aki hozzá fordult. Nagy sikerrel megtartotta a konferenciáját. Vacsorára meghívtuk a szállodába az egész családot. A feleségem szervezte a nőprogramot, mivel németül beszélt, a kultúrához értett, én a férfiakkal foglalkoztam. Ilyeneket csináltunk. Szerveztem többek között konferenciákat is szakembereknek Kazincbarcikán az energiatakarékosság ügyében, a környezetvédelem ügyében – mert ezek hozzám szakmailag közelebb álltak.
  Amikor vége volt a Polgármesteri Hivatalban a küldetésemnek, megígértem a feleségemnek, hogy befejezem a politizálást. A feleségem ugyanis otthon állandóan idegeskedett énmiattam, hogy mikor történik valami bajom. De akkor megjelent egy delegációval a Kereszténydemokrata Néppárt a lakásomon: „Jenő, legalább a Megyei Közgyűlés tagságára hadd jelöljünk téged!” Így a következő négy évben is politizáltam még, de az már sokkal enyhébb és jobb körülmények között történt.
 Amikor befejeztem a polgármesteri tevékenységemet, akkor lett Galgóc az állandó lakásunk, amit még 76-ban vettünk meg. Megalakítottam itt a Sajógalgóc Baráti Köre Egyesületet, megválasztottak elnöknek, és elhatároztuk, hogy mi kulturális területen fogunk ténykedni a falu érdekében. Az egyesület tagsága az ismerőseim közül került ki, elsősorban azok, akik hozzánk hasonlóan betelepedtek ide. A kórházból a fogászat főorvosa, a Polgármesteri Hivatalból a főtanácsadó, Miskolcról a Hitelbank igazgatója – olyan emberek, akik megunták a városi életet, és lehetőségük volt, hogy ide kijöjjenek. Alapelv volt mindnyájunk számára, hogy eredeti stílusukban hozzuk rendbe a házakat. Ezeknek a falusi házaknak hangulata van, lelke van, ezt elrontani nem szabad! Ezek a házak, amelyekbe mi költöztünk, jobbára gazdátlanok voltak. Mint a Baráti Kör tagjai, a műemlékvédelemre helyeztük a fő hangsúlyt itt a faluban. Ráday Mihálynak is a kezébe került egy újságkép a házunkról. Egy héttel utána telefon jött tőle, hogy lejönne a fényképészével, és interjút készítenének velem. „Természetes, uram, ez magától értetődik.” Ekkor ment a tévében a városvédő műsora, az „Unokáink sem fogják látni”. Le is jött Ráday Mihály, a tornácon készítette az interjút velem. Egy év eltelt, akkor egyszer csak kaptam egy értesítést, hogy kitüntetnek a Podmaniczky-díjjal.
    A kör tagjaival emellett emlékünnepségeket rendeztünk, vagy megemlékezéseket. Volt megemlékezés Trianonra, 1848–49-re, 56-ra.Még korábban, amikor Andrea leányommal a környékbeli falvakat jártuk régiségek után kutatva, beleszerettem a zsákfalvakba. Vegyészi diplomám van, egész más területen dolgoztam, de miután Galgócot megismertem, tudatosan is keresni kezdtem a világtól elzárt településeket. 2001-ben támadt egyAz ötletem. Milyen csodás egy zsákfalu! Négyszáz ember ha lakja! Nincs átmenő forgalom. A természet kellős közepében élnek! Madarak hangja ébreszt föl reggel! Harangzúgás A  reggel, délben meg este, a virágok illata, minden, ami csak van, olyan szép. Elhatároztam, beutazom Borsod megye zsákfalvait, lefényképezem, és megírom ezeknek településeknek a történetét. Hetvenhat zsákfalva van Borsod-Abaúj-Gömör és Zemplén megyének a Trianon után megmaradt területen, én ötvenkettőt tudtam beutazni, hétezer kilométert autóztam ehhez. Összeállítottam egy vaskos kötetet, szöveg is benne, utána következnek az egyes falvak fényképei, katonai térképek satöbbi. Ezeket a falvakat belátogatni és beszélgetni az idős parasztemberekkel lelki fürdőzés volt! A könyv kiadására egy pályázaton pénzt is nyertem. A kiadó két példányt kinyomtatott, a többi pénzt elsikkasztotta. Mindig is sokat fényképeztem a műemlékeket és a műemlék házakat. Ha itt a faluban egy házat kezdtek bontani vagy tatarozni, akkor naponta fényképeztem, hogy miként halad előre a munka. Egyik nap arra jöttünk haza a feleségemmel, hogy irtják a fákat a régi híd környékén. Rögtön odamentem, hogy milyen alapon vágják ki a fákat, mert a természetvédelem is érzékeny pontom. És azt mondták nemes egyszerűséggel:„Új hidat építünk.” Attól a naptól kezdve lejártam oda fényképezni. Bemutatkoztam a főmérnöknek, és föltettem a kérdést: „Uram, el van-e döntve már, hogy miként fogják nevezni ezt a hidat?” A hídnak nem volt még neve, a Sajógalgóc Baráti Köre egyesület azonnal lépett. Javaslatot tettünk a Megyei Közgyűlésnek, és a falu polgármesterének is hozzá kellett járulnia. Minden engedély birtokában voltunk már, amikor tényleg eldőlt, hogy mi legyen a szöveg a hídon: Hosszúrévi Mátyás király Sajó-híd. Ez lett a hivatalos neve, mivel Hosszúrév volt az a terület, amelyet áthidalt. Az engedélyeztetés után már az én kezemben volt, hogy a domborműves tábla hogy nézzen ki, meg milyen szöveg kerüljön rá. Egy derék, jó tokaji barátom, a Makoldi Sanyi fia bronzművész, szobrokat csinál. Őt kértem fel. Megkaptam az ajánlatot, és természetesen továbbítottam a Közútkezelő Vállalatnak, mert a költségeket ők állták.
 Sajógalgóc megválasztott önkormányzati testületi tagnak, aztán egy véletlen folytán az egyháztestületnek is én lettem az elnöke itt. Mégpedig úgy, hogy az egri érsek úr, dr. Seregély István jött a templomba, és valakinek üdvözölni kellett. Erre nem vállalkozott senki, így én üdvözöltem. Amikor az ebéden részt vevő helybéliek konstatálták, hogy az érsek azt hiszi, én vagyok a helyi elnök, akkor azt mondták: „Nem baj, mérnök úr, majd most megválasztjuk!” Valóban, csináltak a templomban egy választást, és ott megválasztottak. Semjén Zsoltot nagyon jól ismertem a Kereszténydemokrata Néppártból, Izsépy Tamást nagyon jól ismertem a Kereszténydemokrata Néppárttól, mert ő ráadásul iskolatársam volt Miskolcon. 2002-ben írtam is egy kérelmet, hogy a sajógalgóci templom külső restaurálására négymillió forintot kérek, mint az egyháztestület elnöke. Megkaptuk! Kívülről teljesen felújítottuk az épületet, bevezettettem a fűtést az ülések alá, kívülről két reflektor világítja meg este két oldalról a templomot. Csak nemrégiben, 2012-ben köszöntem le hosszú idő után az elnöki tisztségről.
 Nagy családom van. Andrea lányom férjhez ment dr. Varga Andráshoz. Ők Kiskunhalason élnek, Andreának van négy gyermeke. Ádám fiam Budapesten nősült, egy magyar lányt, Tündét, vette el a Bácskából. Ők elmentek Magyarországról, kimentek először Ausztriába, Bécsbe dolgozni – a fiam informatikus mérnök –, és aztán Bécsből átmentek Németországba. Jelenleg Dachauban laknak, ott építkeztek. Mónika lányom az élettársával Debrecenben él, Marci unokám most érettségizett. Dávid unokám harmincéves, a fia, Bálint a dédunoka. Zsófi unokám a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett egy speciális szakon, ahol reumatikus meg fizikoterápiai kezelést és masszázst tanult. Franciaországban dolgozott, a szanatóriumot otthagyta, egy önálló rendelőt nyitott. Jól megy neki, ügyesen csinálja, meg van elégedve a munkájával, franciául, németül nagyon jól beszél. Bence, aki a harmadik unoka lett, informatikus mérnök. Luca a legfiatalabb unoka a csapatban, ő szervező menedzser. 
 
Az interjút 2013-ban készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.
« Vissza a listához

Podmaniczky-díj Ivánfi Jenő részére

1999

« Vissza a listához

Ivánfi Jenő Gyémánt Oklevele

2012

« Vissza a listához
Kéz a kézben Ivánfi Jenő és felesége
« Vissza a listához
Ivánfi Jenőné
Készítés időpontja: 
2000

Oldalak