Jelenlegi hely

Bálint György és felesége, Edit balatonfüredi házukban

Jó középosztályi szinten éltünk. A szüleim szokás szerint időnként meghívtak néhány jó barátot, és akkor volt egy kisebb parti. Úgy emlékszem, nem voltak nagy házi ünnepségek a háború előtt sem. Pár ismerős családdal jártak össze. Az volt a szokás, hogy ha volt egy gyerekzsúr, akkor meghívtak néhány gyereket, és játszottunk a villanyvonattal.

Németi Irén
Petri és Maya
Molnár Jutka, tánciskolai évzáró a nagyváradi Szigligeti színházban, 1938

Az Irinyi utcában legalább négyen laktunk együtt, de lehet, hogy még többen. Egy szoba-hall volt, úgyhogy minden bútor alatt aludt valaki… És akkor eldöntöttük, hogy keressünk egy házat, ahol lehet közösen élni. Nemigen beszéltünk még kommunáról szerintem, majd csak kicsit később. Mindenesetre már volt ilyenekkel kapcsolatunk, Pilisborosjenőn az Orfeo, később Stúdió-K, volt az Utcaszínház, akik szintén közös lakásban laktak a József körút 50-ben. És akkor elkezdtünk járni házat nézni.

A bontásra váró faház

Értettek a háztartáshoz és a kézimunkázáshoz. Volt alkalmazottjuk, aki dolgozott a háztartásban. Amikor én odakerültem friss asszonyként, és fölvittek az Aranyos-hegyre, a szőlőbe, egyáltalán nem értettem semmihez. Az egyik nagynéni egyszer azt mondta nekem, hogy ma te fogod csinálni a vacsorát – mindig meleg vacsorát kellett adni –, tészta lesz, te fogod gyúrni. Mondtam, hogy igen, de fogalmam sem volt, hogy mi lesz.

A Beszélő című szamizdat újság felépítése. Részlet a A Kádár-korszak demokratikus ellenzéke című dokumentumfilmből

És a tulaj egy nagyon helyes bácsi volt, Szepeskertvári Géza, háborús hadirokkant, fél karja, fél lába volt az öregnek, és saját maga építette a lenti házat is. Ami iszonyú érdekes volt, hogy a testi aszimmetria miatt a lakást totál szimmetrikusra tervezte. De mindent, az értelmetlenségig! Tehát az egy szobába két ajtón lehetett bemenni, a szobából a verandára két ajtón lehetett kimenni, a kapcsoló, a konnektor, minden, minden totál szimmetrikus volt. Ő lakott a lenti házban.

Édesapa jó kedélyű ember volt. Rendszeresen jártunk Náci nagybátyámékhoz. A lányok közül egy időben Margit nagynénémék jöttek gyakrabban, és mi is mentünk hozzájuk. Az apai nagyanyám kint lakott Révfaluban Irén nénémnél, oda inkább mi mentünk, meglátogatni a nagymamát. Édesanyám testvéréhez mentünk a legtöbbet. Az anyai nagynéném gyereke hasonló korú, mint mi, nagyon jól kijöttünk, együtt mentünk kirándulni és korcsolyázni.

Gyenes Judith 1962-ben

Kazincbarcikán lakott a család, de 1976-ban vettünk egy portát Sajógalgócon. Teljesen lepusztult volt, romos, tíz évig magában állt, beomlott a teteje. Nem renováltuk, hanem a családommal és a barátaimmal restauráltuk. Az ispáné, majd a falu bírájáé volt hajdanán ez a ház. Egyetlen helyiségben vot párnafára fektetett fenyőpadló, a többi mind földes helyiség volt. Évente agyaggal kitapasztották a földes szobákat, utána bált rendeztek, és a fiatalok jó keményre letáncolták azokat.

Az anyagi helyzetünk viszont nem nagyon változott. Nagy szegénységben éltünk, és főleg az volt az életem megrontója, hogy a lakbért nem tudtuk minden hónapban rendesen kifizetni. Ha elmaradtunk, a háztulajdonos belenézett a fazekunkba, megnézte, mit eszünk. Akkor elhatároztam, hogy ha én egyszer keresethez jutok, nem engedem, hogy az apámat ilyen szégyen érje.

Bálint György balatonfüredi baráti társasága, balról Borsos Miklós

A bútorokat, a stafírungot vittem magammal. A bútorok egy része otthonról volt –az akkori biedermeier természetesnek tűnt –, egy részét pedig külön hozzá kellett csináltatni. Pesten volt egy műbútorasztalos, aki régi bútorok javításával foglalkozott, az is dolgozott vele. Nagyon szép sublótom volt, az apai nagyanyám családjából való. Szóval megvolt minden, ami az akkori szokások szerint kellett.

 Rodolf Hervé a kilencvenes évek végén
A Magyar Tudományos Akadémia balatoni üdülője

Tavasztól őszig állandóan vidékre jártam, aminek Pali nem örült. Annak viszont igen, hogy végre megtaláltam a helyem, és hogy a kollégákkal is barátság szövődött. Ez azért nem azt jelentette, hogy hétfőn elindult az ember, és pénteken vagy szombaton jött meg, két-három napos utak voltak, ha közelebb kellett menni, csak egynaposak. Általában kis Skoda taxikat béreltünk. Vidéken a helyi szállodában szálltunk meg. Utólag visszagondolva borzasztó világ volt.

Fogarassy Miklós
Vigh Szabolcs kétévesen a lakásuk előtti körfolyosón

A feleségemmel együtt a kettőnk fizetése sem volt sok. Nem lett volna elegendő, de az egyik, hogy az igényeinket mindig a lehetőségeinkhez szabtuk. Az igényeinkből szabtunk le. És volt egy nagy előnyünk. Én francia és német szakszövegeket tudtam fordítani idegenről magyarra, és magyarról idegenre. A feleségem meg tudott gépelni. Letettem a szakfordítói vizsgát, és másodállásban a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító Irodájának alkalmazottja lettem.

Volt egy bál, úgy hívtuk, hogy a bontóbál, ahol a fönti faházat egy nap alatt szétvertük, és utána átment az egész egy hajnalig tartó iszonyatos nagy buliba. Nagyon jó meghívója volt. De csak akkor lett a faház elbontva, amikor az alsó lakás már lakható volt. De hát ez már jóval később volt, akkor  Petri már rég ott lakott. Tehát ők még a faházba jöttek ki, amikor még csak a fölső volt a miénk.

Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt.

Anyámból áradt a boldogtalanság. Szenvedett a munkahelyén is. Szinte naponta mesélt arról, hogy mennyire komiszan viselkedett vele egyik vagy másik munkatársa. Azt hiszem, túl érzékeny is volt, nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez. Neki óriási presztízsveszteséget és életszínvonal-csökkenést jelentett az emigráció.

Batár Attila, 1991, Párizs
Gúth Zoltán festménye

A háború előtti budapesti életről csak emlékfoszlányaim vannak. Például hogy nyaraltunk a Balatonon vagy a Mátrában, és halványan emlékszem a szüleim barátaira is, akikkel összejártak.

Bálint György Szellő nevű lovával

Ilosván először egy olyan lakásba kerültünk, amelyikben a csehek alatt cseh vámosok laktak. Hat lakás egymás mellett, mindegyik külön bejárattal, külön kis kerttel. Szerintem csodálatosan megépítették a cseh uralom alatt. És volt egy nagy fürdőszobának készített helyiség is, a cső benne, de a víz még nem, és egy nagy kád is, csak hát nehéz, fárasztó volt behordani a vizet. Nagy konyha volt, lent egy nagy szoba, fent két kisebb. Zoli minden reggel a szokott időben, nagyon korán ment el.

Gyenes Zsuzsanna, Maléter Pál és Gyenes Judith Nagyvadaspusztán
Bálint György lóháton

Papám mint Pest vármegye alispánja kapott lakást a Baross utca 87.-ben, a vármegye bérházában, nagymama, Borbála, Zsuzsanna és Mária már odamentek. A lakás egy disszidens katonatiszté volt, aki Nyugatra menekült, de a legnagyobb meglepetésünkre 46-ban hazajött feleségestől, két gyerekkel, és mintha mi sem történt volna, visszakapták a lakást. Társbérlet lett belőle, övék lett a lakás nagyobbik része, a konyha és a fürdőszoba közös volt.

Az ünnepek soha nem otthon voltak, a nagymamánál volt például a karácsony, egészen addig, amíg be nem költözött. Leginkább a makói karácsonyok maradtak meg bennem. De mindig ezzel a kettősséggel, hogy ugye az apám is meg volt hívva, de ő ezt az egészet mindig kifigurázta. Az „itt van már a Jézuska” szinonimája az volt, hogy „itt van már a vén Jutka”, úgyhogy semeddig nem tartott az a mítosz, hogy ki hozza az ajándékot. Ezek mindig nagy traktával, de mindig csak szűk családi körben zajlottak.

A Török és a Szomraky család
Bálint György főagronómus

A szüleim kint Alsósimán éltek, mert a nagyapám Nyíregyházán tartózkodott, hiszen el volt foglalva a képviselőséggel, presbiter volt, szóval neki nagyon sok funkciója volt. Édesapám foglalkozott a földdel, az állatokkal.

A legkorábbi emlékem a libapásztorkodás. A gyerekeket már hat-hét éves korban minden paraszti portán befogták dolgozni, és nekem is libát kellett őrizni. Olyan keserves volt ez nekem, utáltam a libákat! Ennek ellenére azt mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt. Hasznunkra vált, hogy nem kényeztettek el bennünket. Nagyon kemény életet éltünk, de egész nap kint voltunk a napon, a levegőn, ez a csontunkat is megerősítette. Egész gyerekkoromban hozzáedződtem a kemény élethez, és ez tartott meg.

Cserépkályha a Czitrom család lakásában
Végh Antal és Bálint György

Sümegen beépültünk a helyi társadalomba, a nyarat végig ott töltöttük. Később, amikor Mátraverebélyen ástam, és Tamás már megvolt, igyekeztem hazajönni péntekenként, de öt hónapos korától hét közben otthon kellett hagyjam. A téli időszakban készültünk a következő feladatra, akkor levéltári kutatásokat is lehetett végezni egy-egy témában. 61-ben már tudtam, hogy nekem majd Diósgyőrt is ásni kell, és elkezdtem átnézni a szakirodalmat.

Egy levéli kislánynak kezdtem udvarolni. Levél a határsávban lévő falu. Amikor már a szülőkhöz is ki-kijártam, illegálisan mentem a határsávba. Időnként találkoztam járőröző határőrökkel, akik igazoltattak, de mivel mindig egy ott lakóval mentem, egyértelmű volt, hogy nem disszidálási célból tartok arrafelé. Az államvédelmi hatósággal különösebb problémánk nem volt, sőt két államvédelmis tiszt nálunk tanult a dolgozók gimnáziumában.

Hervé Jutka otthonában
Molnár (Hervé) Jutka a szovátai strandon
Nagy Bálint és Pór Péter

Hétvégén nem mindig utaztam haza – Bercel három kilométerre volt Galgagutától, a vasútállomástól, autóbusz nem járt, gyalogolni pedig nem mindig volt kedvem –, és elhatároztam, hogy elmegyek vizitelni. A nők nem nagyon szoktak, de hát egye fene, ez van. Elmentem az orvoshoz, a plébánoshoz, a tanítókhoz. Így megismertem az értelmiségieket. Örültek a látogatásaimnak, színfolt lett az életükben.

Nádasdy Ferenc Kanadában