Itt van Pali Bibliája, a Károli Biblia, benne Kuthy Dezső ajánlása és aláírása. Kuthy Dezső is Balassagyarmaton élt 47-ben, amikor Pali a csehszlovák–magyar határ őrségparancsnoka volt. A felvidéki magyar lakosság körében olyan hírek terjedtek el, hogy a gyerekeket el fogják választani a szülőktől, a szülőket Csehországba deportálják, a gyerekeket pedig janicsárokká nevelik. Akkor megindult a menekülés az Ipolyon keresztül, és akármennyire is kis folyócska az Ipoly, mégiscsak át kellett kelni rajta. Pali az összes katonáját arra utasította, segítsenek a menekülőknek, csónakokat szereztek, s laktanyákban helyezték el őket.

45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás. Anyám meg az István hajdú lopva elmentek utánuk. Akkor még nem volt fekete autójuk, gyalog mentek az Andrássy út 60.-ba. Így tudta meg anyám, hogy apámat odavitték. Akkor ez még nem ÁVH volt, hanem a Katonapolitika, amiből aztán kinőtt az ÁVH. Városi bundát viselt, amikor elvitték, és akkor is, amikor megjött, pedig akkorra már meleg lett. Fölhajtott szőrmegallérral, kalapban érkezett haza, nyilván nem akarta, hogy megismerjék. Amikor megláttam, rohantam felé, de ő mutatta a kezével is, hogy ne menjek oda, teli van tetűvel. Megfürdött, a rajta lévő ruhát pedig mind el kellett égetni, mert a tetveket nem lehetett kiirtani belőlük, vagy legalábbis abban az időben nem tudtuk mivel. Elmesélte, hogy berakták egy tágas pincehelyiségbe, ahol már nagyon sok ember volt, nők, férfiak vegyesen. Hallották föntről a halálsikolyokat, és a félholtra vert embereket bedobták közéjük. Az egyik sarokban volt valami paraván, mögötte a kübli, a szaga terjengett a pincében. A mellettük lévő helyiségekben különítették el az összefogdosott nyilasokat. Ők jobban megszervezték magukat – apám így mesélte –, a társaság egyik fele ült, a másik fele feküdt, így váltották egymást féléjszakánként, és hangosan imádkoztak. Tudták, mi vár rájuk. Apámat tulajdonképpen a deportálással vádolták, igaztalanul. Tagadta, de a végén mégis aláírt egy vallomást, mert félholtra verték. Borzasztóan nézett ki, amikor megjött. Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel vett részt az ellenállási mozgalomban, közismert nevek jártak közben érte, többek között Csorba János, ők hozták ki a börtönből. Egy darabig még benn volt a megyén, majd elvállalta az igazolóbizottsági elnökséget a Bakonyban zajló sváb kitelepítéseknél, de nem sokáig csinálta, mert rájött, hogy a kommunista párt rátelepszik az eseményekre, és hiába ő a bizottság elnöke, nem azokat telepítik ki, akik volksbundosok voltak, hanem akiket éppen akarnak. 1947-ben lemondott a tisztségről, és lement Pécsre, árvaszéki ülnök lett. Mi maradtunk Pesten.

Amikor azon a bizonyos délután hazaérkeztem a Siemens-gyárból, és megmondták, hogy itt a kitelepítési végzés, beraktam a csomagba néhány könyvet is. A Bibliát, a Shakespeare-összest egy kötetben angolul, és vittem Sík Sándor Esztétikáját is, azt kezdtem olvasgatni. Pár héttel korábban kaptam meg Balassa Bélától a jogi egyetem statisztika tanszékének a könyvtárából Alfred Marshall angol nyelvű Principles of Economics című könyvét, Keynes General Theoryját, egy Keynes elméletét értelmező művet és egy angol szótárt. Otthon volt még Heller Farkastól A közgazdasági elmélet története. Vasárnap esténként a könyveimet olvasgattam Besenyszögön. A barátaim is küldtek egy-egy könyvet, amelyekből részben angolt tanultam, részben közgazdaságtant. A jogról akkor már lemondtam. Amikor 1952 augusztusában behívtak katonának Miskolcra, munkaszolgálatra, nagyon nem örültem. Ugyanakkor halvány reményt ébresztett bennem, hogy meg lehet szabadulni a kitelepítésből. Ekkor hagytam el első alkalommal Besenyszöget.

A parasztok sem lelkesedtek a rendszerért, érzékelhető volt, milyen hangulat uralkodott a rendszert képviselő személyekkel szemben. Népszerű nóta volt abban az időben Besenyszögön, a „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”, de amikor a „nem győztelek, kisangyalom, várni” következett volna, ők azt énekelték, hogy „nem győztelek, Amerika, várni, várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”. Másik kedves nótájuk a „Ki tanyája ez a nyárfás”, amit ők úgy énekeltek: „Ki tanyája ez a nyárfás? Enyém volt, a tiéd, elvtárs!” Azt remélték, mindez nem fog sokáig tartani, csak ki kell várni. Az első Nagy Imre-kormány idején nagy várakozást érzékeltem körükben. A kitelepítés tizenöt hónapjára – minden kínossága dacára – nem úgy emlékszem vissza, mint valami nagyon rosszra, sőt, inkább úgy, mint hallatlanul érdekes élettapasztalatra. Másképpen soha nem tapasztaltam volna meg, milyen a paraszti élet. A besenyszögi barátokkal ma is tartom a kapcsolatot. Minden évben egyszer-kétszer lemegyek hozzájuk, néha ők is fölkeresnek Budapesten. Nagyon sok árnyoldalát is elszenvedtük a kitelepítésnek, mert nem mindenki bírta egészségileg. A húgom kétszer lett életveszélyesen beteg valamilyen bőrfertőzés következtében. Nagy kosz volt, mosakodni sem egészen tiszta vízben mosakodtunk, főleg amikor kinn dolgoztunk a földeken. Én szerencsére egyáltalán nem betegedtem meg. Nagyon optimista is voltam. Anyám viszont borzasztó rosszul viselte a kitelepítést, mindig azt mondogatta, hogy ott fogunk meghalni.

1951 tavaszán telepítettek ki. A gyárban, amikor otthonról fölhívtak, jöjjek azonnal haza, mert valami történt. Elkértem magam, hazamentem. Azt mondták, értesítést kaptak, hogy másnap reggel bizonyos súlyú csomaggal ellátva el fognak bennünket szállítani egy Besenyszög nevű faluba – ezt jelölték ki számunkra kényszerlakhelyül – egy bizonyos lakáscímre. Óriási volt az izgalom, anyám kétségbeesett. A nagyanyám is, aki ott lakott velünk és három gyerekével, és Matolcsy Mátyásné nagynéném is ugyanerre a címre kapott kitelepítési határozatot. A nagybátyámék megpróbáltak mentesítést kérni, de végül is csak a nagyanyámat mentesítették, így nem kellett velünk jönnie. Összecsomagoltunk, bizonyos holmikat levittünk a pincébe. Másnap kora hajnalban jöttek a rendőrök, és némi bútorral, csomaggal fölraktak bennünket egy teherautóra, kivittek valamelyik külső pályaudvarra, és beraktak egy személyvagonba, sok más kitelepítettel együtt. Kora délután érkeztünk meg Jászkisérre. Kiszálltunk a vagonból, és kirakták a csomagjainkat is. A nagy zűrzavarban a helyi hatóságok képviselői olvasták a neveket. Emberek jöttek, és fölrakták a holminkat egy teherautóra. Megérkeztünk Besenyszögre, megálltunk egy ház előtt, ahol letették a csomagokat, és azt mondták: ez lesz a lakóhelyünk. Nem oda vittek, ahova eredetileg akartak, mert oda már vagy öt családot beköltöztettek, és belátták, hogy ennyi embert nem lehet egy szobába bezsúfolni. Egy az eredeti listán nem szereplő parasztgazdához költöztettek be. Boros Lajos módos középparaszt volt, de nem kulák. Ha az ő földjét és a fia által bérelt földet összeadjuk, kijött volna a kulákbirtok, de ő okosan szétíratta a földjét a családtagok között – tehát középparasztnak számított. Bíró volt azelőtt a faluban. Persze, kipécézték. Kétszobás háza volt, a legtöbb parasztnak csak egyszobás. A második szobába helyeztek el bennünket, ahol a fia, a menye és a két unoka lakott, bejöttek a tanyáról. Nem okoztunk tehát neki nagy örömöt, mert ezentúl a fia és menye nem jöhettek be, illetve az istállóban aludtak, az unokák pedig télen a nagyszülők szobájában laktak. Mi a nagyon pici szobában heten laktunk. A ház különben viszonylag jó állapotban volt, bár vályogból készült, de tégla került alulra, így nem nedvesedett annyira. A szobában ugyan időnként egerek futkároztak, ám nem olyan sokan. A budit is viszonylag rendesen tartották. Csatorna természetesen nem volt, minden héten hordtuk ki a budiból a fekáliát, és elástuk a kertben. Villany sem volt, sokat kellett volna fizetni a bevezetéséért, petróleumlámpánál olvashattunk este. Rövidesen fölmértem, hogy a szobában a helyzet tarthatatlan. A nagynéném három gyermekével egy emeletes ágyban aludt. Az anyám és a húgom egy másik ágyban együtt. Hamarosan kiköltöztem a gádorra, a folyosóra, és nyáron ott aludtam. Ősszel, amikor hűvösödni kezdett, megegyeztem a parasztgazdával, hogy az istállóban fogok aludni, aminek ő is örült.

Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte. A vád háborús és népellenes cselekményről szólt, azaz hogy elősegítette a nyilasok hatalomátvételét. Apám a tárgyaláson csak annyit mondott, hogy ő akkor már Mauthausenben volt, mire a bíró közölte, az nem számít. Formális tárgyalás volt. A váci börtönbe került, ahol egyszer még én is meglátogathattam. A fogságból hatvanhárom éves korában, két hónap híján négy év letöltése után szabadult, azon az alapon, hogy beteg.

Apámat a letartóztatása előtt többször kereste az ÁVH személyes beszélgetésekre. Azt mondták neki, vagy vállalkozik rá, hogy kimegy Nyugatra, beépül a nyugati magyar katonai kommunistaellenes szervezetbe, és onnan kémjelentéseket küld az ÁVH-nak, vagy letartóztatják. Ha jól emlékszem, azt ígérték, hogy családostul kimehet. Az apám nem vállalkozott a kémkedésre. Gondolom, volt annyi ítélőképessége, hogy tudta, nincs semmi esélye, hogy családostul kiengedjék, és ha egyszer már kötélnek állt, és például a feleségét vagy engem itthon tartanak, akkor már nehezebb kilépni. Megtagadta tehát az együttműködést. Az utolsó egy-két hétben már rettenetesen nyomott hangulat jellemezte. A letartóztatás nem ment olyan gyorsan, mint a Gestapónál, mert az ÁVH hosszas házkutatással kezdte, mielőtt bevitték volna. Otthon voltam, mert éjszaka történt. Apám azzal búcsúzott tőlem, hogy Mauthausenből is hazajöttem, innen is haza fogok jönni. Rá két-három hétre tartottak még egy nagy házkutatást. A házkutatást öt ávéhás végezte. Anyám végső kétségbeesésében megkérdezte az egyiket: „Él még a férjem egyáltalán?” Mire az ávéhás azt mondta: „Ha nem élne, nem lenne házkutatás.” Ennyi „megnyugtatást” kaptunk. Apámról nyolc vagy kilenc hónapig semmit nem tudtunk. Az ÁVH-nál volt benn, az Andrássy út 60-ban, ahol kínozták. Amikor kijött a börtönből, fájdalmai voltak a gerincével, megállapították, hogy az egyik csigolyája eltört.

1950-ben egy szép napon értem jött az ÁVO azzal, hogy én összeesküdtem – hogy kikkel, nem mondták –, s a szovjet hatalmat akarom megdönteni. Mondom, hogy itt, Szárászpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne? – De maga itt mindenkit ismer! – mondták, s már hurcoltak is egyik rendőrbörtönből a másikba.

1949-ben fegyelmit indítottak ellenem, s karácsonyi ajándékként elbocsátottak az állásomból, minden igény nélkül, tehát még nyugdíjjogosult sem voltam. A fegyelmit azért indították ellenem, mert kiderült, hogy az általam szervezett tanfolyamokon a párttörténet nem szerepelt a tanrendben. 1949 karácsonyán az út közepére, Budapestnek a köveire kerültem. Természetesen a pártból is kirúgtak. Az életemnek egyik legszebb perce az volt, amikor a piros könyvet visszaadhattam. Úgyhogy nem húzott többé, nem nyomott, nem volt többé ezzel a kérdéssel semmi nehézségem. Mulatságos volt az egész eljárás. Azzal kezdődött, hogy felkeresett két nő, hogy tartsak önvizsgálatot, vagy ahogy ők mondották, önkritikát. Nagyon bosszankodtam, s mondottam, hogy tévedésbe ne jussanak, én havi gyónó és áldozó vagyok. A két nő kiment, s többé efféléről nem akartak meggyőzni, csak kirúgtak. Állás nélkül lévén, s mert Pesten semmiféle állást nem kaptam, lementem Szárászpusztára, a bukovinai és moldvai telepesek pusztájára. Itt ők a kitelepített németek birtokait kapták meg. Azért mentem oda, hogy a Moldvából vagy Bukovinából hazajött embereknek legyen ott, akivel egy szót váltanak, ha panaszuk, bánatuk, vagy valami kérdésük van – hogy hogyan oldják meg. Tehát én közöttük inkább olyan apai felügyeletet gyakoroltam, de úgy éltem ott, mint a többiek. Én is igényeltem egy sváb birtokot, s kaptam is, Hucker József birtokát. Nyolc hold föld volt, lóval, tehénnel, sertéssel, s elkezdtem szántani-vetni. Szántottam-vetettem s beszolgáltattam, tehát minden kívánságnak megfeleltem.

Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket. Egyrészt az akkori szegénység, élelemhiány miatt, másrészt cigánynak tekintették őket, furcsa beszédük, sok szoknyájuk, tarkabarka viseletük miatt, és amiatt, hogy szedett-vedett népség, batyukkal jönnek, és az amúgy is kevés élelemből még ők is fogyasztani akarnak. Néhány kemény év következett a számukra, de mindegyik kis faluban új negyedecskék épültek a betelepültek számára. Amikor én először odajutottam, akkor már jó egzisztencia, szép házak, beépültség fogadott. A fiatalok között még villongások voltak, de addigra a környék már befogadta a betelepülteket. Az én nagybátyám, aki szegény ember volt, építési vállalkozóként bukkant elő. Így kerültem abba a helyzetbe 1947-re, hogy semmiféle rokonom nem maradt Magyarországon.