Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült.

Énrólam a városban itt édeskeveset tudtak. Én nem dicsekedtem a múltammal, ’56-tal se, pedig lehetett volna, én az utolsó napig ott voltam ’56-ban is, de én erről nem írtam. Én ismerem a világot meg a népek gondolkodásmódját is, én ismerem annyira, hogy semmit nem vártam a rendszerváltástól. Semmit. Az nekem belülről elégtétel volt, de nem nagyon zavart, akkor már nem zavart.

Amikor alpolgármester lettem Kazincbarcikán, első kötelességeim egyike volt, hogy az egykori politikai fogolytábor rabjainak, akiket én is láttam dolgozni az ötvenes évek elején, emlékművet állíttassak. Megterveztettem, megcsináltattam, elhelyeztettem, és ünnepélyesen felavattuk. Meg meg is szentelték. Oda került az épület falára, ahol a bejárat volt. A még élő német hadifoglyokat is, akik itt voltak, azokat is meghívtam mind.

A kárpótlásról kényelmetlen beszélni. De én kimondom, ez is felháborító. Nagyon jól tudjuk, mit jelenthetett akár egy napot is eltölteni ezeknek a börtönében. Csak egy kihallgatásra is elmenni. A börtönbe zártaknak viszont megvolt a lehetősége rá, hogy ki imádkozva, ki szentségelve, ki megtörve, ki dacosan mindennap úgy fekhetett le, ha tizenöt évet érzett is a vállán, hogy akkor is kibírjuk, akkor is vége lesz. Ezt egyedül azok nem mondhatták, akiket egy hajnalon bitóra húztak.

Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat.

És a másik az, hogy visszakaptuk a földünk egy részét, aminek úgy örültünk, hogy úgy táncoltunk, úgy ugráltunk a földön, mikor kimentünk, hogy azt elmondani nem lehet, hogy milyen boldogok voltunk. A kárpótláskor a föld értékét kaptuk mi vissza, de azt az értéket be lehetett váltani vagy pénzbe, vagy földbe. És mi a földet akartuk. 190.000 forintot kaptunk vissza, és ezt aranykoronába be lehetett váltani, illetve hát lehetett igényelni a földet.

Most jelent meg egy tanulmányom a sárospataki templom főoltáráról. A muzeális gyűjtemény igazgatása is művészettörténészi feladat. Arra nincs hivatásom, hogy hetente negyven órát töltsek levéltárban Budapesten, vagy éppen Bécsben. Nekem fontosabb, hogy azokat a feladatokat oldjam meg, amelyeket itt hoz a mindennapi élet, vagy olyat válasszak, amit itt is meg tudok csinálni. A Kráter peremén című könyvem három kiadást ért meg, most a negyediket készítem elő.

Most már meg tudok állni a sírja előtt. És a Történelmi Igazságtétel Bizottság pediglen szobrot emelt édesapámnak. Tehát van egy szobra Szilágyi Lászlónak is és édesapámnak is Nyíregyházán az északi temetőben, mindjárt a bejáratnál, ami egy díszsírhely. Édesapám halálos ítéletét a debreceni katonai bíróság 1990 februárjában semmissé nyilvánította. A rendszerváltás nekem azt jelentette, hogy végre megállhattam édesapám sírja előtt és megállhatok, amikor úgy gondolom, hogy mennem kell.