Énrólam a városban itt édeskeveset tudtak. Én nem dicsekedtem a múltammal, ’56-tal se, pedig lehetett volna, én az utolsó napig ott voltam ’56-ban is, de én erről nem írtam. Én ismerem a világot meg a népek gondolkodásmódját is, én ismerem annyira, hogy semmit nem vártam a rendszerváltástól. Semmit. Az nekem belülről elégtétel volt, de nem nagyon zavart, akkor már nem zavart.

Lehet, hogy ha azt mondanám, hogy büszke vagyok édesapámra, arra amit tett. De nem tudom azt mondani, mert nekem nem az volt a fontos, hogy én büszke legyek rá, az lett volna a fontos, hogy éljen velünk. Azt hiányolom. Ha velünk élt volna, akkor azt mondom, hogy igen, jól tette az édesapám, hogy részt vett ebben. Igaza volt.

Sokkal később, egy ilyen utóérzésféleként – bát ez már 1990 körül volt – megalapítottuk a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, aminek az én életemben nagyon nagy jelentősége volt. A rendszerváltás hajnalán – vagy még a hajnala előtt – kezdett átalakulni a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, amelynek volt egy mezőgazdasági és szövetkezeti szakosztálya.

Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült.

És a másik az, hogy visszakaptuk a földünk egy részét, aminek úgy örültünk, hogy úgy táncoltunk, úgy ugráltunk a földön, mikor kimentünk, hogy azt elmondani nem lehet, hogy milyen boldogok voltunk. A kárpótláskor a föld értékét kaptuk mi vissza, de azt az értéket be lehetett váltani vagy pénzbe, vagy földbe. És mi a földet akartuk. 190.000 forintot kaptunk vissza, és ezt aranykoronába be lehetett váltani, illetve hát lehetett igényelni a földet.

 A tanítványaimmal, részben a saját osztályommal, részben a két évvel idősebbekkel ötévente találkozom. Az első érettségi találkozón beszámoltam róla, hogyan zajlott le az addig eltelt öt évem. Én voltam annak az érettségi találkozónak az egyik fénypontja. Az osztályfőnökük voltam, de amikor érettségiztek, addigra engem már letartóztattak. Rajtam kívül egy tanárt sem hívnak meg, engem viszont mindig megtisztelnek ezzel.

89 kora tavaszán, február körül, értesítettek, hogy menjek le Nyíregyházára, mert talán meg tudjuk találni édesapám sírját. Hát az megint borzasztó időszak volt, míg kerestük, hogy hol lehet. Ugye a temetői nyilvántartásban ilyesmi nincs feltűntetve, csak körülbelül. Ugye akkor már beszédesebbek lettek az emberek, aki körülbelül tudta, tudott valamit hallomásból, mind mondott valamit.

Most már meg tudok állni a sírja előtt. És a Történelmi Igazságtétel Bizottság pediglen szobrot emelt édesapámnak. Tehát van egy szobra Szilágyi Lászlónak is és édesapámnak is Nyíregyházán az északi temetőben, mindjárt a bejáratnál, ami egy díszsírhely. Édesapám halálos ítéletét a debreceni katonai bíróság 1990 februárjában semmissé nyilvánította. A rendszerváltás nekem azt jelentette, hogy végre megállhattam édesapám sírja előtt és megállhatok, amikor úgy gondolom, hogy mennem kell.