Apám nem csatlakozott egyik ellenzéki párthoz sem, de jóban volt minden náciellenes és többé-kevésbé polgári demokratikus csoporttal. A kisgazda vezetők is jártak a lakásunkon, Tildy Zoltánra és Varga Bélára emlékszem. Apám politikai szimpátiája fokozatosan tolódott bal felé, egyre inkább a szociáldemokraták felé hajlott. Ez volt 1950-es letartóztatásának közvetlen oka is. Farkas Vladimír visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy amikor Szakasitsot letartóztatták, az iratai közt találtak egy levelet az apámtól 1943-ból, amelyben apám arra ösztönözte, fogjanak össze a polgári erők és a szociáldemokraták, hogy a kommunisták hatalomra kerülését megakadályozzák.

Az anyám Verebély lány volt. Édesapja, Verebély Tibor sebészprofesszor egy ideig a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora is volt, 1941-ben halt meg. A Verebélyek elszegényedett nemesek, akik szintén nagyon korán értelmiségiekké váltak, Tibor nagyapám nagyapja is orvos volt már. Ez a család katolikus kisnemesi család, mégis értelmiségi hagyomány élt benne. A tekintély tudós nagyapám volt: a Verebélyek mind a tudást értékelték. Vagyonosabbak voltak, mint az Andorka család. Az anyai nagyanyám Bókay lány volt. A Bókayak hasonló származásúak, mint a Fleischhackerek. Bókay Árpád, anyai nagyanyám apja gyógyszerészprofesszor volt, és egy szabadkőműves páholy vezetője. Ők is evangélikus német városi polgári rétegből származtak, ahol az orvosok, egyetemi tanárok játszottak nagy szerepet. Bár Verebély Tibor nagyapám katolikus volt, érdekes módon ő kívánta, hogy gyermekei evangélikusok legyenek. Mind az öt gyerek a feleség vallását vette fel. Verebély nagyapám édesanyja pesti polgárleány volt, Pscherer Idának hívták. Itt az anyai ág pesti polgár volt – Bécsből jöttek Budapestre –, középtőkések.

Az apai ág eredetileg Fleischhacker volt, az Andorka magyarosított név, amelyet apám már felnőttként vett föl. Tudomásom szerint azért, mert a húszas években ki akarták nevezni Varsóba katonai attasénak, de azt mondták neki, német névvel nem mehet oda, így ő a nagyanyja nevére „magyarosított”. Az általam tudott Fleischhackerek a következők voltak: az apám, a nagyapám – Fleischhacker Fridolin soproni középiskolai tanár –, aki jóval a születésem előtt halt meg. Az ő édesapja volt Fleischhacker Károly, sopronágfalvai evangélikus lelkész-esperes. Az ő édesapja – az ükapám – szűcs volt Sopronban. Tehát egy korán elmagyarosodott német polgári családról van szó. Apám már magyar anyanyelvű volt, de hogy az ő édesapja mikor kezdett el otthon magyarul beszélni, azt nem tudom. A család állítólag attól a Fleischhacker nevű eperjesi bírótól származik, akit Caraffa tábornok 1687-ben a Thököly összeesküvés miatt kivégeztetett. Ez az ős evangélikus volt, polgár és nagyon magyar érzelmű. A történet nem bizonyítható, de máig tartja magát a családban. Büszkék lehetünk, hogy egy ősünket politikai okból végezték ki, mert a magyarokkal szimpatizált, és így ismertté vált. A soproni család vagyontalan, kispolgári-középpolgári, értelmiségivé váló család volt, ahol apám arra törekedett, hogy maga is értelmiségi legyen. Katonai középiskolába került, mert ott mint árva gyerek ingyen helyet kapott. Utána a Ludovika Akadémiára járt még az első világháború előtt, de elvégezte mellette a jogot is, és nagy súlyt helyezett a nyelvtudásra, az olvasásra, művelődésre.

Édesapám gyermekkorában az egyik szemét elvesztette fekete himlőben, és így egy szemmel ment végig az élete útján, de talán ezzel az egy szemmel jobban látott, mint más kettővel. A földművesség mellett megtanulta a kőművesmesterséget is, annyira, hogy házakat tervezett, sőt iskolát is épített a szülőfalunkban, s a szomszédos Csíkszeredában. Gyermekként mellette dolgoztam. Sokszor ő volt a pallér, ő volt a munkavezető, én pedig napszámosként a mészhordó, téglahordó. A fizetésemet éppen úgy megkaptam a hét végén, mint a többi társam. Édesanyám fiatal korában, úgy 1880–90 táján Brassóba ment szolgálni.

Volt egy húgom, és született még két öcsém, akik korán elhunytak. Az egyik csecsemőkorában, a másik néhány évesen, torokgyíkban. Ez nagyon lesújtotta a szüleimet. Én akkor még kicsi voltam, maradandó nyomot nem hagyott bennem, a húgom halála viszont igen. Ő bejárt hozzám a gyulai börtönidőszakomban. Kilenc évvel volt fiatalabb nálam, nagyon aktív, verseket írt, egy kis színdarabot is csinált, amit előadtak a gimnáziumi önképzőkörben. Nyomtatásban is jelent meg verse. A Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumba járt, majd könyvtáros lett. A férje, Tibori János, a tanára volt, még az érettségi előtt megházasodtak. Egy gyereke van, Tibori Timea, ő Budapesten él.

Ami a famíliámat illeti, próbáltuk kinyomozni a szlovák gyökereket. A Molnár egyértelműen magyar név, az a gyanúm, asszimiláció történt. Békéscsabán rengeteg szláv név van ma is, amelyek arra a helységre utalnak, ahonnan az ős származott. A Molnár név nem illik ebbe, a Patay se szlovák jellegű. Az édesanyám nagyanyja Hano, ez szlovák név, itt tehát keveredésről van szó, mégpedig olyan jellegűről, hogy a szlovák többség asszimilálta a környékbeli magyarokat.

Édesanyám családja módosabb volt, ezért a Rákosi-érában a kuláküldözés szenvedő alanyai lettek. Anyai nagyszüleim otthon és az ismerőseikkel szlovákul beszéltek, annak idején úgy mondták, tótul. Én már gyerekkoromban értettem szlovákul, s bár csak később tanultam meg a grammatikát, a második anyanyelvemnek tekintem. Amikor a nagymama, édesanyám anyja – akit nagyon szerettem – esténként varrogatott, stoppolt, én a szlovák nyelvű Čabiansky Kalendárt, a Csabai Kalendáriumot olvasgattam. Ha egy-egy szót nem értettem, megkérdeztem, és a nagymama kisegített. A szüleim is tudtak szlovákul, de egymással magyarul beszéltek.

Apai nagyapám uradalomban szolgált, de korán elhunyt, nem sok emlékem maradt róla. A nagymamáról még kevesebb, mert a halálakor még egészen kicsi voltam. A háború után Békéscsabára kerültek, apám ott ismerkedett meg édesanyámmal, Patay Ilonával.

Édesapám 1936 körül nősült meg újból. Lindner Ilonát, az újkígyósi Keresztény Polgári Olvasókörben működő kocsma kocsmárosának a lányát vette el. Nem az övék volt a kocsma, az apja bérlő volt, Lindner Józsefnek hívták, ő is sváb. Apám odajárt mint kocsmázó és borbély, és a második anyámat mint ott sürgölődő leányt ismerte meg. Az a gyanúm, ez a házasság se ment simán. A falu közvéleménye és a közvetlen család itt is meghányta-vetette a dolgot, mert itt most az apám volt hátrányos helyzetben, neki volt két gyereke és ő került egy zsidó családdal rokoni kapcsolatba. Anyámnak mint fiatal lánynak ráadásul azonnal azt a terhet kellett fölvállalnia, hogy még nincs is saját gyereke, de már van két gyerek. Anyám húszéves volt, amikor házasságot kötöttek, apám huszonhét. A kocsmáros nagyapának volt egy háza Újkígyóson, kerttel és földterülettel a kert mögött, ide költöztek be az új házasok.

Pfeff Sebestyénnek hívták az apai nagyapámat és Engelhardt Annának a nagyanyámat. Egy Zarándhódos nevű, most Erdélyhez tartozó községből vándoroltak át a XX. század elején egy Almáskamarás nevű, most Békés megyéhez tartozó sváb faluba. Két hold földjük volt, szegényparasztok voltak, nagyapám ezért községi csősz lett. Ősz hajú, huszárbajuszú ember volt, tökéletes magyarsággal beszélt. Korán meghalt, öt-hat éves koromban láttam utoljára. Nagyanyám rosszul beszélt magyarul. Nagyon szeretett bennünket és szeretetre méltó öregasszony volt. Az egész almáskamarási sváb rokonság a kisebbségnek abban az állapotában létezett, hogy saját német kultúrájától már régen elszakadt és a magyarba nem kapcsolódott be. Ebben a községben majdnem tiszta sváb lakosság élt, tehát ők nem éreztek magyar többségi nyomást, sőt szoros sváb közösséggé alakulhattak, saját hagyományaikkal, öltözködésükkel, konyhakultúrájukkal, beszédükkel. Nem svábok voltak, mint ez utólag kiderült, hanem schwarzwaldiak. Ha rekonstruálom a beszédüket, leginkább a bécsi osztrák dialektusa emlékeztet.