Jelenlegi hely

Státusz: 
« Vissza a listához
Vörös Zoltánné a férjével jobbra - balra az apósa
« Vissza a listához
A Vörös család 1967-ben
Készítés időpontja: 
1967
« Vissza a listához
Vörös Zoltánné Zsuzsa lányával 1954-ben
Hely: 
Lovászi
Készítés időpontja: 
1954
« Vissza a listához
Kaszly Zsuzsanna édesapja és édesanyja (középen) és két lányuk, Zalaegerszeg, 1934
Hely: 
Zalaegerszeg
Készítés időpontja: 
1934
« Vissza a listához
Vörös Zoltánné, Zoli fiával és Zsuzsanna lányával Balatonmáriafürdőn - jobbra a borospince, amiben 3 évig laktak
Hely: 
Balatonmáriafürdő
Készítés időpontja: 
1960
« Vissza a listához
Védőnők tablóképe, Eiben Anna az első sorban balról az első
Készítés időpontja: 
1920
családtörténet
 

Én 49 májusában születtem. Május 24-én. Anyám nagyon konceptuálisan osztotta a neveket. A nővérem Krisztina, Dobó Krisztina után. Én Balassi Bálint után lettem Bálint. Az öcsémnél már nem működött a dolog, ő András lett. De sose voltam Bálint, merthogy amikor hazavittek a kórházból, a nővérem – aki tizenhárom hónappal idősebb nálam, és alig tudott beszélni –, amikor először Makóra átvittek és leraktak az ágyra, azt mondta, hogy itt a kis Bábi. Innentől Bábi voltam, amíg el nem kerültem otthonról.
családtörténet
 

Az apai nagyszülők is makóiak, de ők lényegesen szerényebb körülmények között élő emberek voltak, bár így is bekerültek a kulákba, éppen alsó határon, tán huszonöt hold földdel. A nagypapámat, Nagy Istvánt – mind Nagy Istvánok voltak –, nem ismertem. A nagyanyámat jól ismertem, sokáig együtt laktunk. Nagyon hosszú életű volt, kilencvenhét éves volt, amikor meghalt, abban az évben, amikor hazajöttem Amerikából. Gyönyörű halála volt: anyám bevitte neki a levest, azt még megette. Amikor a második fogást bevitte neki, akkor már halott volt. Rendes parasztemberek voltak. És ott is az van, hogy apám is meg a testvére is értelmiségiek lettek – kis jóindulattal. Apám testvére, Nagy Sándor, ő megmaradt gazdálkodónak, tehát kertészete volt, mindennap hordták föl Budapestre a virágot. És közben a makói levéltárban ő volt a levéltáros. Tehát kettős életet élt. A gazdaságot a felesége vitte inkább, és ő meg hétvégén, meg este meg reggel segített, de munkaidőben levéltáros volt. Ezért aztán meg is van a családfa visszamenőleg kétszáz évre, merthogy ő a levéltárban szépen  kibogarászta. Az apai nagyszülők háza egy klasszikus parasztház volt, kemencével, konyhával, tisztaszobával, folytatódott az istállóban, meg az ólakban – ahogy kell. Úgyhogy volt kukoricagóré meg minden, ami egy gyerek számára Paradicsom volt. Nagyon szerettünk ott lenni, sokkal ingergazdagabb környezet volt egy kisgyereknek, mint a másik ház. A nagymama kemény asszony volt. Kilencvenéves koráig egyedül látta el önmagát, és csak azután költözött hozzánk. Ebben a makói protestáns világban nagyon-nagyon kemény emberek voltak.
családtörténet
 

A házukat úgy is hívták, hogy Hotel Diósszilágyi, mert a többség, aki bármilyen kultúr-eseménnyel kapcsolatban Makóra ment, nem a Korona Szállóban lakott, hanem a nagyapámnál. (Diósszilágyi – egybeírva, ő kreálta a nevet a Diós és a Szilágyi családnevekből, vagy még valószínűbb, hogy egy generációval előbb az ő szülei.) Nagyon jómódú parasztok voltak a dédszülők – ez a múlt század elején volt –, és nagyon fontosnak tartották, hogy kitaníttassák a gyerekeiket. Mind a kettő Pestre került – akkor Szegeden még nem volt orvostudományi –, Dezső bácsi fönn is maradt Pesten. De a nagyapám visszament, pedig tudom, hogy többirányú nyomás volt arra, hogy ő jöjjön Pestre. Egyrészt családi nyomás, mert a nagymama pesti volt. De szakmai nyomás is volt, mert már pályakezdőként is nagy tudású orvosnak számított. De ő mindig ellenállt ezeknek a nyomásoknak. Ez innen nézve elég nehezen érthető, de kicsit jobban ismerve azt a kort meg azt a világot, egy Makó nagyságú kisváros olyan pezsgő kulturális hely volt, amit ma el sem lehet képzelni. Tehát több újságja, színháza volt, hangversenyeket rendeztek. Van egy családi vendégkönyv, amelybe Bartók, Dohnányi, mindenki, aki a korban számított – zenész, festő, színész, író – írt, és ebből látszik, ki mindenki volt ott. Fantasztikus ez a könyv, azt hiszem, a makói múzeumban van. A nagyapám maga köré gyűjtött mindenkit: József Attilát, Tömörkény Istvánt, Juhász Gyulát, Radnótit, mindenkit, aki abban a régióban élt. A József Attila-életrajzokban benne van, hogy a nagyapámtól kabátot kapott. A Móra családdal pedig nagyon jóban voltak. Az aranykoporsót Móra ebben a házban írta. De az ő neve például nincs benne a vendégkönyvben, mert ő mindig ott volt, és ezért nem jutott eszükbe, hogy alá kéne vele íratni. Volt a városnak egy négy főből álló kulturális elitje, amelyiknek nagyapám a tagja volt, és ő ezt szerette. Van abban ráció, hogy más egy kis szemétdombon kakasnak lenni, mint sok kakas között másutt lenni. Úgyhogy én ezt nagyon megértem, nekem ez nagyon tetszett. Imádtam az öregurat, bár nagyon kisfiú voltam még, amikor meghalt. Nagyapám nagyon kiváló és sokoldalú ember volt. Baloldali volt. A 19-es forradalom után rendszeresen vörös szegfűvel a gomblyukában sétált a városban. Persze a főorvos úr megengedhette magának, mert a legnagyobb ellenségei is az „ügyfelei” voltak. Úgyhogy ő bármit megtehetett.
családtörténet
 

Anyám, Makara Anna a Makara–Péterfi házaspár elsőszülöttje – később még két öccse született. Makara Lajos, a kolozsvári sebész 1916-ban szájrákban meghalt, a fiatal özvegy ottmaradt három gyerekkel. Szép házuk volt a Monostori úton. Mielőtt bejöttek a románok, eladták a házat, és a Dunántúlon egy nagyobb házat meg valami birtokot vettek meg belőle. Így kezdődött a háború utáni magyarországi életük. Azt hiszem, a birtokból éltek, ebből az öt-hatszáz holdból meg nagyanyám özvegyi nyugdíjából. Külsővaton volt a ház, egy kis Pápa és Celldömölk közötti községben, a Marcal-parton – nekem legkedvesebb gyerekkori helyem, ahol az unokatestvérekkel minden nyáron nyaraltunk. Idővel azonban felélték a birtokot. Anyám, mint félárva, 1921-ben, tizenhárom éves korában kikerült Angliába, Walesbe, egy igen kedves, jóságos családhoz. Két évet élt ott, és iskolába is járt. Úgy jött haza, hogy kitűnően tudott angolul. Tizennyolc éves korában, 1926-ban érettségizett. Angol–német szakra iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Ekkor történt, hogy nagyanyám, Aliz, megtudta, hogy 1929-ben meg lehet pályázni egy amerikai főiskolai ösztöndíjat. Megpályázták, elnyerte – ami akkoriban ritkaság volt.

Oldalak