Amint látszik, a Fogarassyak igen rendes, polgári egyének, semmi „kalandor-elem” nincs bennük, katolikus beállítottságú középosztálybeliek. Anyám családja viszont maga a különcség, a „fantázia”. Ennek a családnak a históriája nagy vonalakban két fő ágról jön. Az egyik egy felvidéki tót faluból származik, szegény családból. Dédapám, Makara György mint árva gyerek innen kerül Pápára – a falu egy tűzvészben leégett, a szülei meghaltak. Volt egy plébános nagybátyja (ez valamikor az 1820-as években játszódik), aki fogta a kis árvát, és lehozta Pápára a bencésekhez. Beadta oda kosztos diáknak a nyolcéves gyereket. Nyilván pucolta az úri csemeték cipőit, és egyéb apróbb munkákat végzett. Eszes és szorgos lehetett, érettségizett, és felkerült a budapesti orvosegyetemre. Ott diplomázott 1846-ban. A fiatal orvos, úgy tűnik, nyughatatlan valaki volt, és fűthette valami politikusi ambíció is, mert 1848-ban képviselő akart lenni eredeti pátriájában, a Felvidéken. Ám gazdag ellenfele lepénzelte a tót kisparasztokat, így aztán Makara György doktort kiszavazták a képviselőségből.

Apám felmenői egy erdélyi nemes família tagjai voltak Fogarason. Az 1600-as években bukkannak föl, és akkor még Constantinnak hívják őket. Talán balkáni kalmárok lehettek, akiket – Andrást és Mihályt – Apafi Mihály fejedelem kutyabőr adománylevele említ. A Fogarason élő Constantinok feltehetően azért kapták nemességet meg az előnevet, mert az igen lerongyolódott fejedelem nem tudta visszafizetni a kemény arany dénárokat, amelyeket ők kölcsönöztek neki. A leszármazottak szétrajzottak, egyik-másik magyarországi területre került. Sokáig Constantin néven szerepelnek. Valamelyik ős-ükapám, bizonyos Constantin Sándor az 1840-es években, amikor a reformkori névmagyarosítási hullám támadt, a Fogarassy előnevet vette fel vezetéknévként. Ez a Fogarassy Sándor a 48-as csatákban is vitézkedett.

Anyám bátyja, az én nagybátyám, Algai József ügyvéd volt Pesten. A szülei, tehát az én anyai nagyszüleim öregkorukra nála laktak, pontosabban egy emeleten vele, de külön lakásban. Nagyanyám, Veiss Róza uralkodó természet volt. Szemmel láthatóan ő parancsolt a háznál. A nagybátyámnak – húsz éven keresztül – volt egy barátnője, akit egészen 44-ig, amikor a világ fenekestül fel nem fordult, nem vett el. Ekkor azonban ő is fölvette a gatyáját, és elvette ezt a barátnőt, amit nagyanyám nyilván nem helyeselt. Ez a világfelfordulás kellett ahhoz, hogy nagybátyám a mamával szemben merjen tenni. A nagyapám még a háború előtt meghalt, majd jött a háború, 44 márciusában pedig a német megszállás. A nagybátyámat elvitték, deportálták, mégpedig az első hullámban. Egy darabig Kistarcsán voltak, onnan egyenesen Auschwitzba került. Algai József innen nem jött vissza. A nagyanyám valamilyen zsidó intézményben, talán aggmenházban vészelte át Budapest ostromát. A háború után Pesten lakott, és hosszú éveken keresztül várta, hogy a fia visszajöjjön. (A menye a háború után kivándorolt Ausztráliába.) Aztán kapta magát, és leköltözött Kolozsvárra, a szüleimhez. Ami akkor nem volt ám egyszerű dolog, mert a két ország között alig volt forgalom. De ő mindent kijárt. Aztán ott élt egy ideig, majd nem tetszett neki valami, és visszaköltözködött Pestre. De az sem volt jó, így aztán megint leköltözött Kolozsvárra, ott élt, és ott is halt meg.

Anyám, Algai Alíz nagyváradi születésű. Az apja felvidéki vasutas volt. Az anyai nagyapám Bécsbe ment a műegyetemre, ahol általános építész szakra iratkozott be. Aztán az apja meghalt, úgyhogy nem volt több pénz, így beállt a MÁV-hoz. Hogy hol és hogyan, nem tudom, csak azt, hogy Magyarországon. Anyám születésekor viszont már Váradvelencén volt – Nagyvárad egyik rendező pályaudvarán – állomásfőnök. Altmanról Algaira magyarosított. Tehát az ő gyerekeit – anyámat és nagybátyámat – Algainak hívták. A nagyapám főellenőrségig vitte. Gyerekkoromban többször utaztam vele: első osztályú szolgálati jegye volt, és amikor jött a kalauz, szalutált neki. Az első világháború alatt Marosvásárhelyre helyezték át, ahol szintén állomásfőnök volt.

A nagymamámat nem ismertem, meghalt a születésem előtt. És a szó szoros értelmében semmit sem tudok róla. Sajnos gyerekkoromban, sőt még felnőttként is elmulasztottam, hogy a felmenőkről valamit is kérdezzek apámtól. Az apai családomról tulajdonképpen onnan tudom, amit tudok, hogy a hetvenes évek végén egy munka kapcsán jártam Bukarestben, és megkerestem a nagynénémet, aki akkor nagyon idős volt, de teljesen friss és hallatlanul kedves, értelmes. Őt kérdezgettem. Tőle tudom, hogy apám egyik bátyja orvos, a másik ügyvéd lett, de apám fölsőbb taníttatására már nem volt pénz. Úgyhogy ő a polgári iskola után egy úgynevezett kereskedelmi akadémiára ment, amolyan kereskedelmi középiskolába, aminek az előnye az volt, hogy rövid ideig tartott, és a végzés után pénzt lehetett keresni. Szóval valóban egy mesterséget adott a tanulók kezébe. Apám egy tojásexport-vállalatnál csinálta a könyvelést, majd magánúton leérettségizett, és beiratkozott a jogra. Mezei jogász volt a kolozsvári egyetemen. A Temesi Agrárbank igazgatója nagyon becsülte apámat, és áthívta a bankhoz. Nem vitték el katonának, mert egy csomó lány volt még a családban, és őt mint családfenntartót nem hívták be. Aztán jött a rezsimváltozás, Magyarország összeomlása, és Erdély román lett. Apám továbbra is a banknál maradt, amíg meg nem vette egy olasz nagybank, a Banca Commerciale Italiana, amely alapított egy román céget, átvette a Temesi Agrárbank kolozsvári fiókját, és apámat ide helyezték igazgatónak. Úgyhogy ő az új román-olasz bank kolozsvári fiókjának volt az ügyvezetője.

Apám, Czitrom Oszkár 1881-ben született, egy – azt hiszem – nyolcgyermekes család utolsó életben maradt gyerekeként. Apai nagyapámról csupán annyit tudok, hogy a zsidó tudományokban nagyon-nagyon verzátus embernek tekintették. Egyébként rendkívül erőszakos természete volt. Mesterségére nézve mindenfélével próbálkozott, és mindenben tönkrement. Többek között volt hídvámbérlő Segesváron, aztán volt szódavíz-gyáros, ami kicsit túlzó kifejezés – a szódavízgyár alighanem egy fészer lehetett. A gyerekei Erdély kisvárosaiban születtek, majdnem mind másutt, mert állandóan költözködtek, hogy valami megélhetést keressenek. Öregkorára Marosvásárhelyen telepedtek meg, és amikor apám átkerült Kolozsvárra, áthozatta az apját. Én halványan emlékszem rá. Szigorú, vékony öregember volt, kicsit tartottam tőle.

Ekkortájt ismerkedett meg apámmal, és férjhez ment 1920-ben. 1921-ben megszületett a nővérem. Úgy ismerkedtek meg, hogy anyám zongoraoktatást vállalt, hogy megéljen, és igen keresett, helyes, fiatal nő volt, nagyon jól tanított. Az egyik ilyen alkalommal, ahol tanított, megjelent édesapám. A nővérét tanította anyám, aki már férjnél volt. Édesapám Hegedűs Simon, tokaji, tanítócsaládból származott, szülei népiskolai tanítók voltak. Az apai dédszüleimről aránylag keveset tudok, nem élhettek túl sokáig, mert mindig csak az édesapám apja meg a nagymama volt a téma, aki végül felkerült Pestre Tokajból. A nagypapám korán meghalt, a nagymamám kénytelen volt számos gyermekét – öt vagy hat gyereke volt – egymaga eltartani, üzletet működtetett, gondolom, már a nagypapa mellett is megvolt ez az üzlet, és apám ott segített. Utána elkerült Miskolcra a gimnáziumba, és kollégista lett. 14 éves korától cigarettázott 80 éves koráig. Apám utána elvégzett egy kereskedelmi iskolát, visszament Tokajba, és ott a Windischgraetz bortermelő céghez került 20 évesen. Nagyon hamar főkönyvelővé avanzsált, és felhelyezték Budapestre. Volt itt Pesten a Windischgraetznek egy lerakata – Tokajon csinálták a bort, itt meg árulták, szóval volt egy nagy kereskedelmi részlege –, és apám itt volt főkönyvelő elég fiatalon. 1884-ben született, 12 évvel volt idősebb édesanyámnál, harmincvalahány éves volt, amikor megismerkedett anyámmal. Ő itt nagyon jó állásban volt, és mindig mesélték, hogy mikor a kommün volt, akkor anyámnak és a testvérének küldött bort. Ennivaló nem volt, apám meg rekeszben küldte a finom tokaji bort. Apám csendes ember volt, és a háborús élményeiről egyáltalán nem beszélt. Csak akkor derültek ki, mikor 1943-44-ben vagy ’42-ben fontos lett, hogy valaki milyen kitüntetéseket és érmeket kapott. Apám igen szorgalmas, rendkívül csöndes, kulturált, jó háttérrel rendelkezett, néha két állást is vállalt, hogy eltartsa a családot. Anyu pedig művészlélek volt. Anyu azzal együtt, hogy művész volt, egy mély érzésű, nagyon mély gondolkodású, zárkózott nő volt, de nem volt olyan bohém. 

Édesanyám szépen haladt előre, a bizonyítványából látszik, hogy kiváló eredményt ért el. 1912-től 1914-ig tanult ott, aztán kitört az első világháború. Anyám diploma után, tehát májusban még nem jött haza, eljegyezte egy Straube nevű fiatalember. Úgy volt, hogy összeházasodnak, és édesanyám ott marad Németországban. Aztán kitört a háború, és a vőlegénye jelentkezett a frontra, és rögtön meg is halt. Ez egy nagy tragédia volt anyám életében. Aztán jött a Magas-Tátra, Tátraháza, mert az előbb említett orvos nagybácsija tüdőszakorvos volt, és ott dolgozott Tátraházán a szanatóriumban. Anyám sokat volt ott fönn nála, gondolom, a lelkét gyógyítgatta. A nagybácsinak volt egy betege, egy igen gazdag cipőgyáros lánya, akit szintén ott kezeltek, s akivel egymásba szerettek, a nagybácsi és ez a hölgy. Összeházasodtak, és a hölgy szülei megvették nekik a szanatóriumot nászajándékba. A Tátra és Lipcse volt a gyerekkori mesélések lényege. Aztán a háború végén ezt a részt elcsatolták Magyarországtól, s a nagybácsinak el kellett onnan jönnie.