A dédapám nagyon szeretett kártyázni. Úgy szól a történet, hogy a dédapám bejárt kaszinózni Nagyváradra, és egyszer kocsi, ló nélkül jött haza, vonattal. Elkártyázta. Nagy bonviván volt, szerette a szép életet, a jó életet, amellett dolgozott is, mert négy gyermeke volt, három fia és egy lánya, a nagyanyám. Az egyik fiából ügyvéd lett, a másik közjegyző volt Hódmezővásárhelyen, a harmadik szemorvos Győrben, és a nagyanyám, akinek foglalkozása nem volt (ez akkor természetes volt). És ez komoly baj volt, amikor a férje elhagyta. Anyám körülbelül nyolcéves volt, amikor az édesapja elment. Ausztriában, Grazban lakott egy ideig, Salzburgban van eltemetve. Később a nagyapám nevelte a két nagyobbik fiát tizennégy–tizenöt éves koruktól. Ők Ausztriában érettségiztek. Aztán az egyik elment Amerikába, és a másik meg kijött Franciaországba. A legkisebb testvérét anyám mindig olyan anyáskodva kezelte, nagyon közel állt hozzá a kisöccse.

Anyám Leimdorfer Edit. Anyai nagyanyámnak két helyen volt háza: télen Élesden laktak, és nyáron Brátkán. Én a karácsonyi, húsvéti szüneteket mindig Élesdben töltöttem a nagyanyámnál és az ő fivérénél – aki az anyám nagybátyja volt, dr. Földes Mihály ügyvéd –, aki anyámat mint apa nevelte föl. Anyám szülei elváltak, a nagyanyámat otthagyta a férje négy gyerekkel. És a nagybátyám, aki agglegény volt, összeköltözött a nagyanyámmal, aki egyedül maradt a gyerekekkel. És ott volt anyám nagymamája, akit mindenki K und K-nak hívott, mert Kohn Katalin volt a neve. Honnan hozta a dédpapa? Azt hiszem a Mameland-ból (anyaországból). Ő egy igazi kis öreg néni volt, hófehér hajjal, tipegett, és egész nap a kályha mellett ült, és nem is tudom, hogy mivel foglalta el magát. Ő volt az egyetlen hívő zsidó a családban. Édesapámnak egyszer azt mondta, hogy „magában bízom csak, hogy a temetésem megfelelő zsidó tradíciók szerint történjék, mert az én gyerekeim pogányok, és nem ismernek semmiféle rítust és tradíciót. Maga az egyetlen, aki tudja.”

Édesapám egyedüli gyerek volt. A szülei elváltak, mikor ő egyéves volt, de jó barátságban maradtak. Nagyapám aztán újra megházasodott, és édesapámnak lett egy féltestvére, akivel nagyon jó viszonyban volt, ő lett a keresztanyám. A háborúban halt meg, egy gránát érte 44-ben. Édesanyámék hárman voltak testvérek. A bátyja közgazdász lett és a Nemzeti Bankban dolgozott elég magas pozícióban, a húga pedig a bécsi festőakadémiát végezte el, de nem a rajzaiból vagy a festészetből élt, hanem egy szerszámgépkészítő ipari iskolában tanított a háború után. Édesanyám az érettségi után elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, de később nem hasznosította. A háború előtt nem szorult rá, hogy dolgozzon. Azt nem tudom, hogy később próbált-e elhelyezkedni, de otthon dolgozott, valamennyit hozzákeresett az édesapám fizetéséhez. Kicsi szövőszéken egyszerű kis sálakat szőtt. Ő főleg a háztartást intézte, ami a háború után majdnem egész napos elfoglaltságot jelentett. Az anyai nagyszüleim közel laktak hozzánk, olyan tízpercnyi járásra, sűrűn jártunk egymáshoz. A másik nagymamám kicsit messzebb lakott, hozzá nem jártam olyan gyakran. Az apai dédmamámra is emlékszem, ő együtt lakott a nagymamámmal.

Nagyapám borbély volt, nagyanyám egy építőmester lánya, hét gyereket neveltek, szegények voltak. Nagyanyám szigorúan tartotta a gyerekeit, és mindnyájukat iskoláztatta. A szüleim és a nagyszüleim is buzgón vallásosak voltak. Az ebéd náluk szent volt. Akkor nem örültem, hogy az ebéd ideje alatt nem szólhatott a rádió, utólag viszont rájöttem, hogy milyen nagy ereje volt ezeknek a családi együttléteknek. Mindig nagy ünnepnek számított, amikor összegyűltek a gyerekek és az unokák. A nagymama volt ennek a lelke, és a nagypapa tartotta össze.

Édesapám, dr. Vigh Gyula, ügyvéd volt, önálló volt, és jól keresett. Ilyen apróságokat jegyeztem meg a családi beszélgetésekből, hogy „mi inkább döntöttünk amellett, hogy öt gyerekünk legyen, és autónk ne legyen”. Az ismerősök körében sokaknak, például az alattunk lakóknak is volt már autója abban az időben. De apám nagyon gyerekszerető ember volt, és így lettünk ilyen sokan. Öten vagyunk testvérek még mindig – apámék is öten voltak…. 

Anyám egyedüli gyerek volt. Az édesapja hadbíró volt. Anyám 12-ben, Temesváron született. Az első világháború után nagyapám nyugdíjba ment a katonaságtól, följöttek Pestre, és egy érem-, jelvény- és kitüntetés-üzletet kezdtek. Morzsányi cégnek hívták. A Klotild-palotában volt, a Belvárosi templom mögött, a Váci utca elején. Sok emlékem fűződik ehhez az üzlethez. A nagyapám nem volt kézműves, de nagyon szívesen foglalkozott ezzel. Megmaradtak tőle díszes bőrkötések meg díszes faragványok is. Hogy a történet rövid legyen, azt hiszem, 27-ben meghalt, és akkor nagyanyám özvegy maradt. Miután a lánya férjhez ment 33-ban, ő újból férjhez ment – szintén egy katonatiszthez, aki akkor már nyugalmazott volt –, és ők ketten vitték tovább az üzletet. Oda mint iskolába járó kisgyerekek – mert a piaristákhoz meg az Irányi utcai iskolába jártunk – minden délben bementünk, és kaptunk ezt vagy azt. Szóval velük nagyon intenzív volt a kapcsolatunk. Róluk az az emlékem, hogy érzelmileg nagyon jóindulatúak voltak, nagyon kedvesek, dédelgetők, aranyosak, de ez nekem kicsit túlzó volt. És karácsonykor, születésnapkor sok ajándék volt. De nem is az ajándék volt a döntő, hanem hogy nagyon jelen voltak az életünkben.  Édesanyám Sebők Gabriella. Öt gyereke volt. Gimnáziumot végzett, de tovább nem tanult, és az ő sorsa – de hát ez akkor természetes volt –, hogy otthon maradt.

Ahogy mondani szokták, jó középpolgári családban születtem. A nagyapám fűrésztelep-tulajdonos volt Szolnokon. A Tiszán tutajozták le a fát, és Szolnokon volt egy iparközpont. Az első világháborúban tönkrement, mert – mint nagy hazafi – hadikölcsönt vett fel. Így aztán a háború végén fölköltöztek Pestre, és a Kisfaludy közben laktak. Apámék öten voltak, a negyedik és az ötödik fiú, apám a legfiatalabb. Érdekes apróság, hogy apám művész akart lenni színdarabokat írt a középiskolai önképzőkörben –, de az apja sokkal reálisabb volt, és azt mondta: „Fiam, a komédiásoknak nincs kenyérkeresetük. Neked tanulnod kell!” Szóval jogot tanult, és ügyvéd lett. A nagynénik jól férjhez mentek – abban az időben ez volt a szokás. A nagybátyámnak pedig jó hivatalnok-beosztása volt a Fiatnál. Kedves, szakállas, bajuszos férfi volt a nagyapám. Arra emlékszem, hogy nyálas puszikat kaptam tőle. Joviális, barátságos ember volt. És a nagyanyám is ilyen volt. De nekem inkább az maradt meg, hogy mindig jól kellett viselkedni. Szépen kellett köszönni, és utána kaptunk cukrot, és akkor a nagypapa, nagymama megcsókolt. Szóval inkább felszínes emlékeim vannak. Azt hiszem, a harmincas évek végén halt meg a nagyapám – akkor csak négy-öt éves voltam –, és 42 vagy 43-ban a nagyanyám.

Az ő családjuk sorsa szomorú, mondhatjuk, tragikus volt. Amikor az uram talán hatéves volt, rokoni látogatást tettek Zoli keresztapjáéknál, aki katonatiszt volt. Hazamenet egy katonai kocsi kivitte őket a vonathoz. A lovak megvadultak, a kocsi befordult az árokba, és olyan szerencsétlen módon estek, hogy az anyósomnak az egyik karját le kellett vágni. Fél karral élt. Szegény, hamar meghalt. Egy félkarú anya – aki egyébként, azt mondják, mindent megtanult, még stoppolni is tudott, tehát dolgozott ő, de mindig azt látni a képeken, hogy egy kendő van a fél vállán, vagy úgy áll, hogy az egyik nővére takarja azt az oldalát – meg egy harmincnyolc éves korában agyvérzéses apa, és egy szál gyerek, aki elég zárkózott, magának való ember lett. Nem tudjuk, hogy milyen lett volna, ha nem ilyen fiatal- vagy gyerekkora van. Ő Patakra járt, a sárospataki gimnáziumba, és aztán pedig a jogi karra Budapesten.

Apám, Kovách Kálmán 1887-ben született. Ahogy édesapa jókedvéből néha mesélte, több egyházi iskolán bukdácsolt át – nem így szó szerint, de az is lehet, hogy tényleg megbukott –, míg végre leérettségizett. Az édesanyja mindig katolikus iskolába küldte, ahol az édesapámnak voltak kérdései. Például olyan kérdéssel fordult a paptanárhoz, hogy mi az, hogy Szűz Mária? Hát akkor hogy lett anya? Hogyan szült? Emiatt eltanácsolták. Utána bekerült bentlakónak a premontreiekhez, ahol dolgozni kellett. Egyszer a kisdiákokat kivitték epret szedni, és azt is meghagyták, hogy közben énekeljenek. A diákok tudják, azért kell énekelni, nehogy egyenek. Apám ezt kifogásolta a papoknál, és onnan is kitették. Végül Rozsnyóra került, rokonok révén, és ott az evangélikus, szóval a protestáns iskolában érettségizett. Utána elvégezte a jogot, ami majdnem kötelező volt ebben a rétegben, és tisztviselő lett. Az egyik testvére, Sárika fiatalon meghalt, valószínűleg tüdőbajban. A másik, Nusi, kétszer is férjhez ment. Másodszor egy gyógyszerészhez, Nagyvárad mellett, Bihar községben volt patikájuk. Gyerekük nem lett. Édesanyám, Henzely Erzsébet 1895-ös születésű. Nagyon igyekvő, tanulni akaró lány volt. Az elemi után elvégezte az átképzőt, gyorsírást tanult, majd beiratkozott magántanulónak a nagyenyedi kollégiumba, ahol gazdasági tanulmányokat végzett, később pedig a kolozsvári egyetemen tanult egy évet. Enyeden egy ideig bankban dolgozott, aztán elkerült Budapestre. Az egyik nővére szintén kimenekült Magyarországra, ő korábban, mint édesanyám. A másik nővére ott maradt továbbra is Erdélyben, és a postánál dolgozott Kolozsvárt. Tata, a nagyapám, miután megözvegyült, elvette – akkori szokás szerint – néhai feleségének a testvérét, Lujzikát. Ő volt a család öreglánya, és végül hozzáment a sógorhoz. Tulajdonképpen nem olyan ostoba dolog ez, hiszen egymást segítették, de ez nekünk ma már idegen. Abban az időben mindig akadt a családban valaki, aki ápolta az öregeket, dajkálta az újszülöttet, szóval, aki kéznél volt. Szinte magától adódott, hogy mihelyt valami előállt a családban, ott volt a megfelelő ember, aki rögtön tudta, hogy hol a helye, vette a kofferjét, és indult. Összetartott a család.

Volt birtokuk, amely már a XIX. század közepén sikeresen szétfoszlott. Azt hiszem, hogy a könnyelműség is benne volt, afféle regényekbe illő életvitellel sikerült szétszórni a birtokot. Az apai ág, a Kovách család, szintén nemesi család. Apám apja, Kovách Kálmán – az ő ága korán elszegényedett – tisztviselő lett. Fiatalon meghalt, és Berzsenyi Borbála a három gyerekével egyedül maradt. Nagyváradon részben egyházi segítséggel éltek, a két lányát az apácák nevelték, a fia a papokhoz került. És ő, hogy még segítsen magán, gyerekeket is ellátott napköziszerűen. Albérlőt is tartott, és amire a család nagyon büszke, 1900-ban Ady Endre lakott náluk. Édesapának nagyon imponált a nála tíz évvel idősebb újságíró, sokat mesélt róla. Ady írt is néhány sort édesapám nővéreinek az emlékkönyvébe.