Apámat behívták munkaszolgálatra, Izbégre 60 évesen. Van egy fényképe, karszalaggal. A mamám meglátogatta, mert beteg lett, valami fertőzést kapott, úgyhogy akkor visszahozták, de pár hónapig ott volt. A mi házunkat, az Izabella utcát nem jelölték ki sárga csillagos háznak, mi odaköltöztünk a Katona József utcába, a nagyszüleim lakásába, ahonnan a nagybácsim már munkaszolgálaton volt. Mi az ő lakásába költöztünk át a szüleimmel és a nővéremmel.

Mert annak igazinak kellett lennie. Elmentem, sorba álltam. Két sor volt, elment az egyik sor, kérdeztem, miért mennek el innen. „Jaj, oda nem szabad beállni, mert az a jegyző egy ronda alak, és mindenkit kirúg.” De nekem azt mondta: „maga jöjjön be hozzám”. Na, bementem. Kérdezte, mi van. Mondtam, én Dunaharasztiból jöttem, a nagynénémmel együtt, ő megsebesült, se élelmiszer, se semmi, és azt mondták, hogy itt ezt meg lehet kapni.

Közben jöttek a zsidótörvények. Apámat kitették, szóval árjásították a bankot. Apám egy barátjának mezőgazdasági ipari üzemei voltak. Volt egy ipari szeszgyára. És apám ott könyvelt. Hát ez nem egy sine cura volt, de tényleg komoly baráti segítség. A szolgálati lakásból természetesen el kellett mennünk. Volt két öröklakásos házunk – azt hiszem, ez viszonylag újdonság volt akkoriban –, egy kicsi, félreeső negyedben.

1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van.

Szörnyű dolgok történtek, elvették a nagyanyámnak a házát, úgynevezett kényszereladásban az apámnak a fűrésztelepét, aztán a sárga csillag, aztán tiltva volt moziba járni, tiltva volt személyzetet tartani. Hosszú lenne felsorolni, nem lehetett normális életet élni, de ez valahogy az én életemet nem bélyegezte meg.

Apám az első világháborúban nagyon magas kitüntetéseket kapott. Az olasz fronton volt. Egy kitüntetés – a Nagy Ezüst, vagy micsoda – hiányzott ahhoz, hogy kivételezettek legyünk a zsidótörvények alól. De annyira azért kivételezett volt, hogy engem felvettek a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba, mint egyetlen zsidót. 40-ben lett Erdély magyar újra, és akkor kerültem én ötödikbe, tizennégy éves koromban. És kérdezték apámtól, „Meg vagy őrülve?!

Valamikori nagy szerelmem, Molnár Edit azt kérte, hogy a klinikán fekvő nővérét, Györgyit vigyem fel Pestre, ahol majd hamis papírokat kap. A klinikavezetőt persze informálni kellett, hogy ellopok egy beteget. Megkértem Entz Béla kórboncnok professzort – tudtam róla, hogy végtelen rendes, liberális gondolkodású úr –, segítsen, szóljon a klinika vezetőjének, ne firtasson semmit, csak adja ki a zárójelentést. Így is lett. Május volt, gyönyörű idő.

Volt-e Nagyváradon antiszemitizmus? Egész biztos volt, de én erről tanúskodni nem tudok. Mint egyedüli zsidót a református gimnáziumban, engem soha nem ért inzultus. Volt két nagyon jó barátnőm, Török Márta és Szinai Piroska (akit Pinai Sziroskának hívtunk). Nagyon közeli barátok voltunk. Emlékszem, amikor már nem volt szabad zsidónak moziba mennie, eljöttek értem, karon fogtak úgy, hogy a sárga csillagot eltakarják, és elvittek a moziba. Ami részükre is rizikó volt.

Egyszer elmentünk anyukámékhoz, és üres volt a ház, felszabadulás előtt két héttel. Január 16-án szabadult fel Pest, és december utolsó napjaiban elvitték anyukámékat és a nagypapát. A nagymamám meghalt 24-én, volt olyan szerencséje, hogy még el tudták temetni. A nagypapám életben maradt, és a szüleimmel meg a nagynénémmel együtt elvitték őket a gettóba az utolsó két hétre itt Budapesten. De nem a Dunába, csak a gettóba….

De végül visszakeveredtünk valahogy, mert előzőleg romeltakarításon voltunk és volt valami igazolványunk. Így mikor jöttünk visszafele, hogy, hogy nem, átengedtek minket mint romeltakarítókat. Közben meghallottam, hogy vannak helyek, ahol befogadják az üldözötteket, katolikusok, reformátusok, és elmentem egy ilyen helyre, és mondtam, legyenek szívesek, engem utaljanak oda be. Azt mondták, „nem lehet, nincs hely”. Mondtam, jó, akkor itt közlöm magukkal, hogy én holnap agyon leszek lőve.

40-ben a numerus clausust kiterjesztették a középiskolákra is. Apám egy régi ismerőse révén, aki történelemtanár volt a Református Kollégiumban, felvettek oda. A harmincöt fős osztályban ketten voltunk zsidók. A Református Kollégium nagy hírű és nagy tradíciójú iskola volt. A tanári kar, azt hiszem, kivétel nélkül református lelkészekből állt, tehát mindegyik teológiát is hallgatott. És nagy részük egy-két esztendőt általában Skóciában töltött. Szóval volt egy nyugati orientáció.