Amikor 81-ben, a szükségállapot bevezetése után ki akartam utazni Lengyelországba, akkor bizony már nem engedtek ki, levettek a vonatról. Tulajdonképpen ebből is arra következtetek, hogy a megfigyelő módszerük igen alapos lehetett, mert én nem beszéltem erről a tervemről senkinek se. Magam kezdeményeztem és magam mentem. Panyókára vetett kabáttal, két aktatáskával a kezemben indultam el.

Egyszer én is írtam a Beszélőben. Kenedi Jancsi könyvét recenzáltam – a Tiéd az ország, magadnak építedet. A könyv hőse Révai Gábor, a Révainak a fia, aki a családi háza építésének a történetét mesélte el Kenedinek, aki aztán megírta ebben a könyvben. Zseniális a könyv! És ezt úgy írtuk, hogy kölcsönkaptunk egy pici, hat négyzetméteres kis faházat Velencén egy barátnőmtől, és Petrivel voltunk lent ketten. Én dolgoztam, Petri ment bevásárolni. És főzött.

Ha jól emlékszem, 1986. június 9-én hazánkba látogatott Gorbacsov, és a Váci utcába vitték sétálni. Az én konzervativizmusom egyik jellemzője, hogy 1942 óta sétálok a Váci utcában, ha csak valami meg nem akadályoz. Még a budapesti egyetemi hallgató barátaim szoktattak hozzá, hogy az előadások után sétáljunk végig a Váci utcán. Ez azóta így van, persze azzal a mondjuk húszévnyi kihagyással, amikor ebben akadályoztatva voltam. A déli órákban szoktam sétálni.

1982-ben Alíznál megismertem Vásárhelyi Miklóst és a feleségét, valamint Litván Györgyöt és a feleségét. Akkor szó került az én állásügyeimről. Litván nagyon fölháborodott azon, hogy még 1982-ben is korlátozzák az elhelyezkedésemet. Egyszer megjelent a patikában, és elmondta, hogy beszélt az Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum főigazgatójával, Antall Józseffel, aki megígérte, hogy segíteni fog. Így kerültem 1983 júniusában az ORFI-ba, és ott dolgoztam 1985 márciusáig.

Most olvastam Esterházy Javított kiadását, és el is gondolkoztam azon, hogy vajon engem miért nem próbáltak meg beszervezni. Frissen csatlakoztam az ellenzékhez, vidéki voltam, millió dolog lett volna, amivel megfoghattak volna. Az illegális munkavállalás, vagy akár az életformám miatt. És ez fura módon soha nem történt meg. Meg is vagyok sértődve!

 Előfordult például, hogy az esti felvonulás után, ami a Dísz téren, fönt a Várban fejeződött be, ahogy jöttem el a Dísz térről, mellém állt egy autó, kiugrottak belőle hárman, és fölszólítás nélkül betuszkoltak. Elindultak velem, és különböző megjegyzések közepette elvittek a budai hegyekbe, aztán kilöktek egy elhagyatott helyen. Célzásokat tettek arra, hogy mi minden történhet az emberrel ilyen esetekben.

Amikor 84-ben Demszky Gábort elvitték és elítélték, ott voltam a másodfokú tárgyaláson a Markó utcában. A büntetőeljárás – most már nem tudom, hogy van – 57. szakasza alapján a hallgatóság közül azok, akik úgy érzik, hogy a per kimenetele befolyásolja az ő helyzetüket, előterjesztésekkel élhetnek a per keretében.

Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált.

A harmadik letartóztatáskor pedig otthonról, Adyligetről vittek el, egy házkutatás után. Épp indultam otthonról, jött két URH-s autó, és nagyon nézegették a házszámokat. Megszólítottam őket, hogy „azt gondolom, engem keresnek, uraim”. Nem akartam, hogy én elslisszolok, és a többiekre rászabadítom a rendőröket. Mondták, hogy engem keresnek, és mutatták a házkutatási parancsot. És akkor két szomszédot hoztak át hatósági tanúnak, akik nem tudták mire vélni a dolgot.

1980 tavaszán a lengyeleknél már meglehetősen intenzív volt az ellenállás a moszkvai leninizmus túlkapásai ellen. Különböző szervezetek alakultak. Tulajdonképpen mindenféle társadalmi csoportnak megvolt már a szervezete. Ezek közösen rendeztek egy éhségsztrájkot a Podkowa Lesna-i templomban. Erről a tömegtájékoztatási eszközök beszámoltak. Már nem a hazaiak, hanem a külföldiek. Volt egy Nowa nevű kiadójuk a lengyeleknek, egy szamizdat kiadó. Az egyik szerkesztőjét elfogták.

Világéletemben ellenzéki beállítottságú voltam a fennálló hatalommal szemben. A diákéveimben észrevettem a Horthy-kor anomáliáit, még ha nem is foglalkoztam szociológiával meg politikatörténettel. A Rákosi-korban szintén természetszerű volt az ellenzéki hajlandóságom, anélkül, hogy bármi jelét adtam volna, de nem léptem be a pártba, ami az ötvenes években bizonyos korlátokat jelentett a tudományos előrehaladásban.