Jelenlegi hely

Csángó est Szentendrén
Pákh Tibor litvánokkal egy tüntetésen
Pákh Tibor

 Előfordult például, hogy az esti felvonulás után, ami a Dísz téren, fönt a Várban fejeződött be, ahogy jöttem el a Dísz térről, mellém állt egy autó, kiugrottak belőle hárman, és fölszólítás nélkül betuszkoltak. Elindultak velem, és különböző megjegyzések közepette elvittek a budai hegyekbe, aztán kilöktek egy elhagyatott helyen. Célzásokat tettek arra, hogy mi minden történhet az emberrel ilyen esetekben.

Amikor 81-ben, a szükségállapot bevezetése után ki akartam utazni Lengyelországba, akkor bizony már nem engedtek ki, levettek a vonatról. Tulajdonképpen ebből is arra következtetek, hogy a megfigyelő módszerük igen alapos lehetett, mert én nem beszéltem erről a tervemről senkinek se. Magam kezdeményeztem és magam mentem. Panyókára vetett kabáttal, két aktatáskával a kezemben indultam el.

A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből
Pákh Tibor egy tüntetésen a Csepel Vas és Fémművek előtt, 1990

Ilyen precedens volt például a részemről 1991-ben az, amikor láttam, hogy kis hazánkban senki nem hajlandó belevenni programjába a jóvátétel követelését a moszkvai birodalomtól nekünk okozott károkért, akkor én az ENSZ emberi jogi bizottságánál nyújtottam be egy keresetet a moszkvai birodalom ellen a nekem okozott károkért.

A Beszélő című szamizdat újság felépítése. Részlet a A Kádár-korszak demokratikus ellenzéke című dokumentumfilmből

Ezen a megemlékezésen, 1983. június 16-án Krassó egyszer csak azt mondta: itt van Maléter Pál özvegye, megkérjük, hogy szóljon pár szót! Életemben először nyilatkoztam mikrofonba. Megvan a szalag, mert a Szabad Európában leadták, és fölvettem. Nagyon akadozva, izgatottan beszéltem, nem számítottam rá, de hát ez volt az első eset, hogy megszólaltam nyilvánosan. Krassó Alízt is megszólaltatta. Rengetegen voltak, sok fiatal, emlékszem, a padlón is ültek.

Szóval a Kocsis-hangverseny meghiúsult. 1980 szeptemberében mentem haza éjjel taxival, és akkor még volt fakabát a Hűvösvölgyi út elágazásánál. Minden városból kivezető útnál állt rendőr, így itt is. Megállította a taxit, kiszállított, elküldte a taxit, és hívta az URH-t, akik bevittek a második kerületi kapitányságra. Semmi indok nem volt, persze, nem kellett sokat gondolkoznom rajta, hogy vajon miért történik. Ott várni kellett még másfél-két órát.

Beszélő 1. szám, borító

A Butik történetének én az elejét meg a végét tudom. Kitaláltuk, hogy kellene valami ilyesmi. És akkor volt az az adyligeti konspirációs séta, amiről a fotó készült, és akkor ott lett Rajk fölkérve. Nem kellett nagyon kapacitálni. Hogy miért Rajk? A védettsége, a központi hely (Galamb utca) miatt, szóval sok szempontból ő volt erre a legalkalmasabb személy. A vége pedig 84, amikor kilakoltatták Lacit. Tudtuk, hogy jön a rendőrség, és ezért odamentünk néhányan.

 Pákh Tibor beszédet mond 1988. március 15-én a Bem-szobornál

Októberben valamikor összekerültem az egyik pécsi joghallgató barátommal, Ravasz Károllyal. Eredeti neve Fuchs volt, de 44-ben átvedlett Ravasszá, és megfelelő papírokat beszerezve Budán élt albérletben. Meginvitált a lakására, mondván, hogy van egy érdekes feladat. Kiderült, hogy egy fiatal szervezet, amely nagyrészt diákokból állt, Nemzeti Front aláírású röplapokat terjeszt. Megszerezték Budapest helyőrségi tisztikarának címtárát, és névre címezve postázták a röplapokat.

Mert abban az időben, egészen a disszidálásomig igyekeztem eltűnni a szín elől. Ez nem igazán sikerült, mert 72. március 15-én Budapesten voltam egy szegedi barátommal, és belekeveredtünk a tüntetésbe. Az Ifjúsági Parkban volt valami koncert, autóstoppal mentünk föl. De már Szegeden hallottuk, hogy készül valami. Abban az időben március 15. nem volt piros betűs ünnep. Ez azt is jelentette, hogy a nemzetiszínű zászlót nem tűzték ki sehova.

Világéletemben ellenzéki beállítottságú voltam a fennálló hatalommal szemben. A diákéveimben észrevettem a Horthy-kor anomáliáit, még ha nem is foglalkoztam szociológiával meg politikatörténettel. A Rákosi-korban szintén természetszerű volt az ellenzéki hajlandóságom, anélkül, hogy bármi jelét adtam volna, de nem léptem be a pártba, ami az ötvenes években bizonyos korlátokat jelentett a tudományos előrehaladásban.

Nagy Bálint
Tiltakozás a romániai falurombolás ellen
Szociológiai kutatás Homokmégyen, Szelényi Iván, Magyar Bálint, Juhász Pál szociológus
Nagy Bálint, 2009

Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált.

Hogy milyen volt annak az „ellenzéki” irodalomnak az arculata? Tágan véve a mai irodalom, a mai folyóiratok mintegy prenatális formái jelentek meg. Akkoriban úgy éreztük: ez a cenzúrázatlan és modernista irány. Ami esztétikailag nagyon változatos dolog volt. Elég szorosan kötődik mindehhez a Filmkultúrához való kapcsolatom. Ezt akkoriban Bíró Yvette szerkesztette a Népstadion úton. Egy darabig elég rendszeresen dolgoztam a lapnak, kritikákat írtam – ideális hely volt, ideális szerkesztővel.

A nyolcvanas évek közepére már nemcsak az illegális ellenzékben gyűltek azok az erők, amelyek a hatalom legitimitását kétségbe vonták, hanem az Írószövetség körül tömörülő legális ellenzékben is. Addigra megérett a felismerés, hogy a szisztéma túlélte magát, tarthatatlan, így országot vezetni már nem szabad tovább. Az a hatalom, amelyik ugyan nagyon sok engedményt tett, de kapkodva bele-beleszólt a kulturális és irodalmi életbe, immár nem fogadható el legitimnek.

Miután egyedül éltem ebben a kis festői Vence-ban, Lacival ugye nem kommunikáltunk, franciául nem tudtam, gyakorlatilag magammal beszélgettem. És onnan írtam Kis Jancsinak egy hosszú levelet, hogy én ki akarok szállni a Beszélőből. Nem azért, mert nem értek egyet vele, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy ez nem az én dolgom. Az, ami a dolgom volt, azt már megcsináltam, az jól működik. Beindítottam, de én nem vagyok újságszerkesztő. Erre ő válaszolt is, sajnos nem találtam meg.

Tüntetés 1989. március 15-én Budapesten, a Szabadság téren a Magyar Televízió előtt
Kézfogás a Dunáért Budapesten, 1988. október 3.
Az Inconnu Csoport az utolsó kopjafákat állítja az Új Köztemető 301-es parcellájában

Amikor 84-ben Demszky Gábort elvitték és elítélték, ott voltam a másodfokú tárgyaláson a Markó utcában. A büntetőeljárás – most már nem tudom, hogy van – 57. szakasza alapján a hallgatóság közül azok, akik úgy érzik, hogy a per kimenetele befolyásolja az ő helyzetüket, előterjesztésekkel élhetnek a per keretében.

Kenedi János
Ellenzéki találkozó

A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) egyértelműen a szabadegyetemi kapcsolatoknak köszönhető. Solt Ottilia, Lengyel Gabi, Pik Kati, Nagy András, Matolay Magdi, Havas Gábor összeültek. Mindnyájan szociológusok voltak és Kemény-tanítványok. 1979. szeptember-októberben kezdtek el arról beszélni, hogy valamit kellene csinálni. Én ezeket az embereket már ismertem a Szabadegyetemről, Adyligetről.

Bős-nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tüntetés a Műegyetem előtt, Sólyom László, 1988. október 30.
Ellenzéki találkozó Somogyi Győző salföldi házánál

1980 tavaszán a lengyeleknél már meglehetősen intenzív volt az ellenállás a moszkvai leninizmus túlkapásai ellen. Különböző szervezetek alakultak. Tulajdonképpen mindenféle társadalmi csoportnak megvolt már a szervezete. Ezek közösen rendeztek egy éhségsztrájkot a Podkowa Lesna-i templomban. Erről a tömegtájékoztatási eszközök beszámoltak. Már nem a hazaiak, hanem a külföldiek. Volt egy Nowa nevű kiadójuk a lengyeleknek, egy szamizdat kiadó. Az egyik szerkesztőjét elfogták.

Mindenesetre mi a saját első szabadegyetemünket azon a lakáson szerveztük. Bakondi János műegyetemi tanár, aki azon túl, hogy az épületszerkezettani tanszéken tanított, építészetfilozófiával foglalkozott, és ebből tartott lakásszemináriumi kurzust, ami iszonyú fontos volt. Mai napig egy csomó dologban abból élek, amit akkor tőle tanultam. Ez még a Repülő Egyetem előtt volt. A Műegyetemre járók tudták, hogy Bakondi tanár úr mással is foglalkozik, mint amit tanít. És őket ez nagyon érdekelte.

Nagy Bálint a nyolcvanas évek elején

A VÁTI ugye egy teljesen más világ. Ott kezdtem először olvasgatni olyasmiket, amik már nem ház-léptékű ügyek. Regionális tervezésben vettem részt, és lakásépítésről szóló tanulmányokat írtam. Érdekes társaság volt. Baráth Etele volt az osztályvezető, ott volt Koszorú, Hegedüs András, Nagy Béla, aki most a legnagyobb magán-várostervező cégnek a tulajdonosa és vezetője. Ott volt Schneller István, aki húsz évig volt Budapest főépítésze.

Halottak napján mindig kimentem a Farkasréti temetőbe, ott volt egy feszület, ahol azokért gyújtottunk gyertyát, akiknek nem ismerjük a sírhelyét. Ott gyújtottam gyertyát Paliért. Livius halála után, 1981. halottak napjától viszont már rendszeresen kijártam a 301-es parcellához, bár őszintén megmondom, egyáltalán nem hittem abban, hogy Pali ott van. Akkor borzasztóan nézett ki, óriási gaztenger volt. Féltem ott egyedül, de azért kimentem.

Ha jól emlékszem, 1986. június 9-én hazánkba látogatott Gorbacsov, és a Váci utcába vitték sétálni. Az én konzervativizmusom egyik jellemzője, hogy 1942 óta sétálok a Váci utcában, ha csak valami meg nem akadályoz. Még a budapesti egyetemi hallgató barátaim szoktattak hozzá, hogy az előadások után sétáljunk végig a Váci utcán. Ez azóta így van, persze azzal a mondjuk húszévnyi kihagyással, amikor ebben akadályoztatva voltam. A déli órákban szoktam sétálni.

Részletek a készülő Demeter István portréfilmből

Megszaporodtak a gyűlések, értekezletek, összejövetelek, a szakszervezetek aktivizálódtak, és én arra is fizettem rá. A vezetőség annyira elismerte a munkámat, hogy valóban bevettek a végrehajtó bizottságba és megbíztak az ifjúsági mozgalom vezetésével. Akkor elkezdtünk szervezkedni azokkal, akiket nem csuktak le. Volt egy fegyvertényünk, 1942. március 15-én.

Plakát Nagy Imre és mártírtársai jelképes temetésére, Párizsban, a Pére Lachaise temetőben, 1988. június 16.
Petri György

Az úgynevezett demokratikus ellenzéknek voltak összejövetelei különböző helyeken. Ha értesítettek, akkor elmentem. De én nem tartoztam az ő belső körükbe. Ők nem osztották a nézetemet olyan szempontból, hogy a legfontosabb követelés a megszálló csapatoknak a kitakarodása. Ők fokozatos átmenetre törekedtek, amit én persze méltányoltam, és az volt a véleményem, hogy mindenféle ellenálláshoz csatlakozom, ami elősegíti az ügyet, és tulajdonképpen nekik volt publicitásuk.

1962-től újra feléledtek a baráti összejövetelek. Ahogy jöttek ki az emberek a börtönből, úgy kapcsolódhattak be ebbe a laza baráti körbe. Sokat kirándultunk, később vitorláztunk együtt. Aktív politikai tevékenységnek ezt még annyira sem lehet tekinteni, mint az 1957-től 1959-ig tartott összejöveteleinket. Ennek az egésznek Gyurkó volt a lelke. Ő hozott össze mindenkit, engem is mindig odahívott.

Tüntetés 1988. március 15-én, rendőri kísérettel
FIDESZ ülősztrájk a Belügyminisztérium Roosevelt téri épülete előtt
Ellenzéki találkozó: Tánczos Gábor, Eörsi István, Vásárhelyi Miklós és Donáth Ferenc

1982-ben Alíznál megismertem Vásárhelyi Miklóst és a feleségét, valamint Litván Györgyöt és a feleségét. Akkor szó került az én állásügyeimről. Litván nagyon fölháborodott azon, hogy még 1982-ben is korlátozzák az elhelyezkedésemet. Egyszer megjelent a patikában, és elmondta, hogy beszélt az Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum főigazgatójával, Antall Józseffel, aki megígérte, hogy segíteni fog. Így kerültem 1983 júniusában az ORFI-ba, és ott dolgoztam 1985 márciusáig.