Segítettem a Duna-körösöknek, praktikus dolgokat, címlistákat, címzést, kapcsolatokat, de nem vettem részt benne, nem is értettem velük egyet. De az egy másik kérdés. Attól még segíteni lehet. Azt gondolom, a véleménynyilvánítás szabadságába belefér, hogy ők ezt mondják, én meg azt gondolom, hogy nem volt jó döntés megakadályozni a vízlépcsőt. Ugyanígy nem értettem egyet, sok évvel később, a Világkiállítás megakadályozásával sem. Szerintem jót tett volna a városnak, meg a gazdaságnak.

A második előállításom a Bem téri tüntetéskor volt. Négyünk – Rajk, Haraszti, Demszky meg én – aláírásával kiment egy felhívás, hogy a lengyelországi hatalomátvétel alkalmából csináljunk egy nagy megemlékezést. Demszkyt, Harasztit meg engem a térről vittek el, Rajk késett, őt valahol a Margit körúton – akkori nevén a Mártírok útján – kapcsolták le. És furcsa módon a Tolnai utcába vittek, és elkülönítve hallgattak ki bennünket.

Az úgynevezett demokratikus ellenzéknek voltak összejövetelei különböző helyeken. Ha értesítettek, akkor elmentem. De én nem tartoztam az ő belső körükbe. Ők nem osztották a nézetemet olyan szempontból, hogy a legfontosabb követelés a megszálló csapatoknak a kitakarodása. Ők fokozatos átmenetre törekedtek, amit én persze méltányoltam, és az volt a véleményem, hogy mindenféle ellenálláshoz csatlakozom, ami elősegíti az ügyet, és tulajdonképpen nekik volt publicitásuk.

1988. június 16-án is elvittek, amikor a rákoskeresztúri temetőben volt egy megemlékezés a kivégzettekről, Nagy Imréék kivégzésének az évfordulója alkalmából. Akkor névsorolvasás volt, miegymás. Persze hiányos névsor, mert sokkal többet végeztek ki, mint ahányat felolvastak. De utána megállapodtunk, hogy három órakor koszorúzás lesz az Ismeretlen Katona sírjánál a Hősök terén. Én pontosan három órára vittem egy virágcsokrot az Ismeretlen Katona sírjához.

Ezen a megemlékezésen, 1983. június 16-án Krassó egyszer csak azt mondta: itt van Maléter Pál özvegye, megkérjük, hogy szóljon pár szót! Életemben először nyilatkoztam mikrofonba. Megvan a szalag, mert a Szabad Európában leadták, és fölvettem. Nagyon akadozva, izgatottan beszéltem, nem számítottam rá, de hát ez volt az első eset, hogy megszólaltam nyilvánosan. Krassó Alízt is megszólaltatta. Rengetegen voltak, sok fiatal, emlékszem, a padlón is ültek.

Hogy milyen volt annak az „ellenzéki” irodalomnak az arculata? Tágan véve a mai irodalom, a mai folyóiratok mintegy prenatális formái jelentek meg. Akkoriban úgy éreztük: ez a cenzúrázatlan és modernista irány. Ami esztétikailag nagyon változatos dolog volt. Elég szorosan kötődik mindehhez a Filmkultúrához való kapcsolatom. Ezt akkoriban Bíró Yvette szerkesztette a Népstadion úton. Egy darabig elég rendszeresen dolgoztam a lapnak, kritikákat írtam – ideális hely volt, ideális szerkesztővel.

Ilyen precedens volt például a részemről 1991-ben az, amikor láttam, hogy kis hazánkban senki nem hajlandó belevenni programjába a jóvátétel követelését a moszkvai birodalomtól nekünk okozott károkért, akkor én az ENSZ emberi jogi bizottságánál nyújtottam be egy keresetet a moszkvai birodalom ellen a nekem okozott károkért.

Amikor 81-ben, a szükségállapot bevezetése után ki akartam utazni Lengyelországba, akkor bizony már nem engedtek ki, levettek a vonatról. Tulajdonképpen ebből is arra következtetek, hogy a megfigyelő módszerük igen alapos lehetett, mert én nem beszéltem erről a tervemről senkinek se. Magam kezdeményeztem és magam mentem. Panyókára vetett kabáttal, két aktatáskával a kezemben indultam el.

A Butik történetének én az elejét meg a végét tudom. Kitaláltuk, hogy kellene valami ilyesmi. És akkor volt az az adyligeti konspirációs séta, amiről a fotó készült, és akkor ott lett Rajk fölkérve. Nem kellett nagyon kapacitálni. Hogy miért Rajk? A védettsége, a központi hely (Galamb utca) miatt, szóval sok szempontból ő volt erre a legalkalmasabb személy. A vége pedig 84, amikor kilakoltatták Lacit. Tudtuk, hogy jön a rendőrség, és ezért odamentünk néhányan.

Most olvastam Esterházy Javított kiadását, és el is gondolkoztam azon, hogy vajon engem miért nem próbáltak meg beszervezni. Frissen csatlakoztam az ellenzékhez, vidéki voltam, millió dolog lett volna, amivel megfoghattak volna. Az illegális munkavállalás, vagy akár az életformám miatt. És ez fura módon soha nem történt meg. Meg is vagyok sértődve!

Megszaporodtak a gyűlések, értekezletek, összejövetelek, a szakszervezetek aktivizálódtak, és én arra is fizettem rá. A vezetőség annyira elismerte a munkámat, hogy valóban bevettek a végrehajtó bizottságba és megbíztak az ifjúsági mozgalom vezetésével. Akkor elkezdtünk szervezkedni azokkal, akiket nem csuktak le. Volt egy fegyvertényünk, 1942. március 15-én.

Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált.

Szelényi Iván különleges pályát futott be a magyar szociológiában. 1962 őszén, amikor először találkoztunk, polgári szociológus volt, az amerikai szociológia irányában tájékozódott, a politikához közel álló témákkal nem foglalkozott. Ezt még fokozta egyéves amerikai tartózkodása a hatvanas években. A hetvenes évek elején azonban Hegedüs András – és bizonyos fokig Konrád György – hatására egyre inkább a politika és a marxizmus iránt kezdett érdeklődni.

Az indulás elég hosszú folyamat volt, ki kellett találni a Beszélőt, meg kellett szervezni a nyomtatást. Ez totálisan konspirálva volt, erről Kis Jánoson meg rajtam kívül senki nem tudott. Mi is egészen konspirált körülmények között, egy lakásban találkoztunk csak a nyomdászokkal, és Réti Andrea vitte el Magyar Bálint feleségének a kéziratot, aki eljuttatta a nyomdába. Sőt, Jancsi nagyon okos feltétele volt, hogy csak akkor indulunk, amikor már két nyomdagép van.