Jelenlegi hely

Túrkevén csak polgári iskola volt, oda iratkoztam be az elemi után, két osztályt elvégeztem, de anyukáék tovább akartak taníttatni, ezért átjelentkeztem Kisújszállásra, a gimnáziumba. Különbözeti vizsgát tettem, és ott jártam, harmadikba, negyedikbe. Majd Túrkevén is nyílt egy gimnáziumi tagozat, a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium kihelyezett tagozata, és hazamentem az első évfolyamára. Ott végeztem 1950-ben.

Nagyanyám – ő volt a katolikus ág – lelkesen gondoskodott arról, hogy mi a közelben lévő piarista iskolába be legyünk íratva. Úgyhogy én ott kezdtem a középiskolát a piaristáknál, a Duna-parton. Ez az iskola nagyon szigorú volt. Emlékszem, hogy a latin nekem nem ment olyan könnyen, és volt egy latintanárunk, akinek az volt a módszere – de nem rítt ki az átlagképből –, hogy „te ősállat, te ősbarom. Te még mindig nem tanultad meg? Megint nem készültél?” De ez nem volt igazán komoly fenyegetés.

Mikor szabadlábra helyeztek, akkor idehelyeztek, és innen mentem középfokú festővizsgára is, ’62. október 24-én vizsgáztam. Magánúton tanultam, de Pesten kellett vizsgázni, október 24. napjára lettem beosztva, Király Ferenc volt a vizsgáztató. Csináltam még út- és hídépítő technikumot is, de az a helyzet, hogy soha nem végeztem el. Beírtam, hogy nincs érettségim, azért, hogy tudjak járni iskolába és kapjak több szabadságot. Ha lett volna érettségim, akkor nem mehettem volna iskolába.

Pfeff (Faragó) Vilmos békéscsabai polgári iskolásként
Cserkészkirándulás az ötvenes évek elején
KISZ-avatás

44-ben az érettségit előrehozták, azt hiszem, az országban mindenütt. Úgyhogy áprilisban vagy mikor érettségiztünk, de annak rendje, módja szerint. Szóval volt érettségi biztos és minden nyavalya, és érettségi bizonyítványt is kaptam. Jelesen értem. Emlékszem, latinból Tacitust kaptam, ami rendkívül nehéz szöveg. Valami alapvető dolgot kellett volna tudnom, de nem tudtam, és a latintanár kidriblizte, ügyesen átsegített ezen a hiátuson.

Szent Margit Gimnázium, kémiai előadó és munkaterem

Azonban nagy mázlim volt, mert ’51-ben állították vissza az egyházi iskolák egy részét, ebbe beletartozott a piarista gimnázium Kecskeméten, és mivel édesanyám már egy éve Kecskeméten lakott, fölvettek a piaristákhoz. Így a legjobb gimnáziumi nevelést meg oktatást kaptam. Megjárták a kálváriát, némelyiküket olykor félig agyonverték az ÁVÓ-n, csak úgy a biztonság kedvéért.

Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon.

Én gimnáziumba mentem tovább, a Ságvári Endre Gimnáziumba. Abban a gimnáziumban volt szakfelügyelő az apám. Ez a legrosszabb választás volt, mert ott tőlem kétszer annyit követeltek, mint az átlagtól. Én a Tömörkény István Gimnáziumba szerettem volna menni, mert ott művészeti ágazat is volt, zenei meg képzőművészeti meg iparművészeti. Engem ezek sokkal jobban érdekeltek, mint a matematika, fizika, amiből meg is buktattak másodikban.

Andorka Rudolf cserkészként
Tomasovszky András középiskolai osztályképe

Elvégeztem a nyolc általános iskolát, és jó tanuló voltam, három négyesem volt, a többi ötös, és jelentkeztem a mezőgazdasági technikumba. Felvételiztem, tudtam, hogy minden sikerült. Örültem, biztos fölvesznek. És jött a papír, hogy nem vettek föl. Nagyapám bement, mert az igazgatót még az előző rendszerből ismerte. És ő mondta neki, hogy minden sikerült a gyereknek, de sajnos nem vehetem fel.

Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel.

A középiskolás Kovách Erzsébet (balról a második)

Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.

Debrecen, Déri Múzeum

A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva.

Tóth István és az érettségizők a győri Bencés Gimnázium előtt

Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya.

Azok, akik a rendszerhez besimultak, azoknak a szemében kilógtam én is, meg az apám is, meg még egy páran. Többek között az a történelemtanár is, akiről már meséltem. Szóval ezek a súrlódások ott voltak a hatvanas években azok között, akik besimultak, meg azok közt, akik nem. És ezeknek a gyerekeit természetesen, ahol lehetett, vágták-nyírták. Még az öcsém is kapott ebből később, a neve elég volt ahhoz, hogy vörös posztó legyen egyes tanárok szemében.

Tóth István bencés diákként

Amikor a volt piarista iskolát 49-ben megszüntették, mi széjjelmentük. A legtöbben elmentek az Eötvösbe, az volt a kézenfekvő. Azt hiszem, az volt a tanácsi javaslat is, az volt a belvárosi iskola. Azonban apám szolnoki iskolaigazgatójának a fia igazgató volt az államosított bencés iskolában, a Baross utcában, ami Fazekas-gimnázium lett. Apámnak az volt a gondolata, hogy én menjek oda. Úgyhogy ott folytattam a tanulást.

1945-ben átírattak a sárospataki Református Gimnáziumba, ott is érettségiztem 1950-ben. Alapvető szellemi formálásomat ez a gimnázium adta meg. A háború utáni első években nagyon pezsgő volt ott az élet. Az angol kapcsolatok fellendültek, és a korábbi angol internátusban angol nyelvű előadásokat tartottak. Bár én nem az angol, hanem a humán tagozatra jártam, és mint városi fiú, nem vettem részt olyan intenzíven ezeken a rendezvényeken.

Tomasovszky András villanyszerelői vizsgabizonyítványa

A mérnöki és a teológiai pálya vonzott. Aztán halványodott a mérnöki, és erősödött a másik. Az első rólam készült fényképen egy felfordított vödrön ülök, kalapácsot tartok a kezemben, alig bírom el. Az apai nagyapám gépész volt, és a pap nagybátyám is rendelkezett műszaki adottsággal. A fizika kedves tantárgyam volt.

Lambrecht Miklós 1936-ban

Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt.

Batár Attila osztályképe, Budapest Királyi Egyetemi Katolikus Gimnázium, 1941
Nacsády András gimnáziumi osztályképe

Később polgáriban mentem, Vecsésen. Négy osztály volt a polgári, aztán mentem Pestre kereskedelmibe, ’43-ban. A családban addig mindenki gépésznek tanult, műszaki vonalon mozgott, de az a helyzet, hogy az iskolák előtt mindig volt példakép. A faluban is meg az Andrássy telepen is, és voltak bolgárok meg egyebek, akik úgy árultak, nekem ez nagyon tetszett. Meg édesanyám, még édesanyámmal rendszeresen jártunk a piacra, az nagyon tetszett.

Molnár Jutka román osztálytársnőivel és tanárnőjével a nagyvarádi Ritok Zsigmond utcában, 1939
Tóth István, végzős bencés diák osztályterme

A negyedik gimnázium végére én már nem akartam latint tanulni, és az volt a kérdés, hol tanuljak tovább. Mivel az első elemitől kezdve, ahogy ceruzát fogtam a kezembe, állandóan rajzoltam, papám azt mondta, hogy erre a pályára kell menni, és elvitt a Szépmíves Líceumba, ahol tizenkét szak közül lehetett választani. Fantasztikus dolgok voltak ott, a kerámiától kezdve a grafikai rajzon keresztül a kályhacsempe-tervezésig.

Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus.

Domokos Pál Péter a debreceni tanítóképzőben csoporttársaival

Én, azt hiszem, nagyon céltudatosan készültem az érettségire. Ki volt minden tétel dolgozva, kivonatolva, és nagyon sokat tanultam. Elég jól sikerült. Én majdnem mindig kitűnő tanuló voltam. Volt egyszer egy fizikatanárom a volt bencéseknél, aki „jól átszúrta a kártyát” – ez holland kifejezés –, vagyis keresztüllátott a szitán, és ha jól emlékszem, hármast adott. Akkor apám nagyon meglepődött, hogy „hát te nem vagy kitűnő?” Szóval nagy volt az elvárás, hogy nekem jó tanulónak kell lenni.

Tulajdonképpen nem tudom, mikor találkoztam először közvetlenül az antiszemitizmussal. Én román elemibe jártam, ahol legjobb emlékezetem szerint semmiféle diszkrimináció nem volt. Utána pedig egy úgynevezett mintagimnáziumba, ahol a leendő tanárok gyakoroltak, és a professzorok egy része egyetemi tanár volt. A Liceul Pedagogic Universitar, tehát egyetemi pedagógiai szeminárium. Például a botanikus Alexandru Borza nekem tanárom volt. Úgyhogy ez az iskola nívós volt.

a gimnáziumot a tatai piaristáknál kezdtem, ott végeztem el az első négy osztályt. Amikor Komárom 1938-ban fölszabadult, mindjárt átmentem a komáromi bencésekhez, és a komáromi bencéseknél folytattam a középiskolai tanulmányaimat, ott is érettségiztem 1942-ben, jeles eredménnyel. Nem kitűnő eredménnyel, mert rajzból kettesem volt, ezért aztán nem kitüntetéses, hanem jeles volt az érettségi eredményem.

Az ifjú Nacsády András

Az elemiben a legjobb tanuló voltam. Már negyedikben eldöntöttük, hogy nem megyek a két ismétlő osztályba, hanem megpróbálkozom a gimnáziummal. A tiszta egyes bizonyítványommal ez minden további nélkül lehetséges volt. Azonban amikor jelentkezni kellett, lekéstük a határidőt. Apámat behívta az igazgató, Kocsis Lénárt, azt mondta neki, hogy későn hozta a papírokat, mert a jelentkezési határidő lejárt.

Ivánfi Jenő érettségi bizonyítványa

Az erdőirtáson adtam be a papírt, hogy lehet menni iskolára, vagyis hát helyettem beadták. Aláírtam nagy nehezen, nem akartam. Az ottani vezetők, a párttitkár, Gyomka, a rendőrfőhadnagy vagy rendőrparancsnok, a gyárigazgató. Azért adták be egyébként a papírt, mert toborozták a kombájnosokat, minden évben minden kolhoznak kellett küldeni x embert kombájnosnak, traktorosnak, ennek-annak.

A szüleim minden este hallgatták az angol rádiót titokban. Volt egy történelemtanárom a gimnáziumban, Vály Armandnak hívták. Amikor bejött először az osztályba, bejelentette, hogy „én imrédysta vagyok, az Imrédy-párthoz tartozom”. A lányokat ez nem érintette. Én legalább tudtam, hogy ez mit jelent. Minden alkalommal úgy kezdődött a történelemóra, hogy „Molnár! Mit mondott tegnap az angol rádió?” Mert sejtette, hogy hallgatjuk. És akkor mondtam neki valamit.

A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola. 

A Váci utcából Budára, a Fillér utca elejére költöztünk, a negyedik elemit már a Marczibányi téren jártam. A Fillér utcából költöztünk a Bimbó útra, abba a házba, ahol végül hetvenöt évig laktam, egy polgári, háromszoba-hallos, cselédszobás lakásba. A hall volt az ebédlő, a középső szoba a szalon, egyik oldalán a szülői háló, a másikon a mi szobánk, a húgomé és az enyém. Az Angolkisasszonyok után az Orsolyákhoz kerültem, ide, a Rózsadombra.

Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is.

mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult.