Jelenlegi hely

Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus.

Tomasovszky András középiskolai osztályképe

A mérnöki és a teológiai pálya vonzott. Aztán halványodott a mérnöki, és erősödött a másik. Az első rólam készült fényképen egy felfordított vödrön ülök, kalapácsot tartok a kezemben, alig bírom el. Az apai nagyapám gépész volt, és a pap nagybátyám is rendelkezett műszaki adottsággal. A fizika kedves tantárgyam volt.

Nagyanyám – ő volt a katolikus ág – lelkesen gondoskodott arról, hogy mi a közelben lévő piarista iskolába be legyünk íratva. Úgyhogy én ott kezdtem a középiskolát a piaristáknál, a Duna-parton. Ez az iskola nagyon szigorú volt. Emlékszem, hogy a latin nekem nem ment olyan könnyen, és volt egy latintanárunk, akinek az volt a módszere – de nem rítt ki az átlagképből –, hogy „te ősállat, te ősbarom. Te még mindig nem tanultad meg? Megint nem készültél?” De ez nem volt igazán komoly fenyegetés.

Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.

A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell.

Debrecen, Déri Múzeum

A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola. 

Notre Dame Nőnevelő Intézet, ma Batthyány Gimnázium, Nagykanizsa

Kijártam a nyolcadikat, és erdészeti technikumba szerettem volna menni. Ám ott csak egyéves gyakorlat után dőlt el, hogy fölvesznek-e. Anyám azt mondta, egy évet ellébecolok, és lehet, hogy nem vesznek fel. Amikor egyszer beteg voltam, megcsináltam a rádiót, mire édesanya azt mondta, legyek villanyszerelő. Óriási szerencsémre a MüM 401-es Iparitanuló Tanintézete indított szakközépiskolát, ahol az érettségi vizsga is biztosítva volt, oda felvételiztem.

Kovách Erzsébet (alsó sorban jobbról a második) az ötvenedik érettségi találkozóján

Azok, akik a rendszerhez besimultak, azoknak a szemében kilógtam én is, meg az apám is, meg még egy páran. Többek között az a történelemtanár is, akiről már meséltem. Szóval ezek a súrlódások ott voltak a hatvanas években azok között, akik besimultak, meg azok közt, akik nem. És ezeknek a gyerekeit természetesen, ahol lehetett, vágták-nyírták. Még az öcsém is kapott ebből később, a neve elég volt ahhoz, hogy vörös posztó legyen egyes tanárok szemében.

Az elemiben a legjobb tanuló voltam. Már negyedikben eldöntöttük, hogy nem megyek a két ismétlő osztályba, hanem megpróbálkozom a gimnáziummal. A tiszta egyes bizonyítványommal ez minden további nélkül lehetséges volt. Azonban amikor jelentkezni kellett, lekéstük a határidőt. Apámat behívta az igazgató, Kocsis Lénárt, azt mondta neki, hogy későn hozta a papírokat, mert a jelentkezési határidő lejárt.

Nagy Bálint építőtáborban

Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt.

A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva.

A kollégium napirendje hétköznap: hatkor ébresztő, reggeli torna, mosakodás – még tusolók se voltak, csak hideg vizes csapok a mosdóteremben. Hétkor reggeli az első szinten lévő ebédlőben. Az épületegyüttesen belül lehetett átmenni az iskolába – ott tartottak az órák egyig. Utána vissza a kollégiumba, ebéd, postaosztás. Körülbelül fél kettőtől négy óráig volt a sétaidő, a kimenő, ami azt jelentette, hogy sétálhattunk a városban, moziba mehettünk.

Tóth István, végzős bencés diák osztályterme

1945-ben átírattak a sárospataki Református Gimnáziumba, ott is érettségiztem 1950-ben. Alapvető szellemi formálásomat ez a gimnázium adta meg. A háború utáni első években nagyon pezsgő volt ott az élet. Az angol kapcsolatok fellendültek, és a korábbi angol internátusban angol nyelvű előadásokat tartottak. Bár én nem az angol, hanem a humán tagozatra jártam, és mint városi fiú, nem vettem részt olyan intenzíven ezeken a rendezvényeken.

Andorka Rudolf cserkészként

44-ben az érettségit előrehozták, azt hiszem, az országban mindenütt. Úgyhogy áprilisban vagy mikor érettségiztünk, de annak rendje, módja szerint. Szóval volt érettségi biztos és minden nyavalya, és érettségi bizonyítványt is kaptam. Jelesen értem. Emlékszem, latinból Tacitust kaptam, ami rendkívül nehéz szöveg. Valami alapvető dolgot kellett volna tudnom, de nem tudtam, és a latintanár kidriblizte, ügyesen átsegített ezen a hiátuson.

A szüleim minden este hallgatták az angol rádiót titokban. Volt egy történelemtanárom a gimnáziumban, Vály Armandnak hívták. Amikor bejött először az osztályba, bejelentette, hogy „én imrédysta vagyok, az Imrédy-párthoz tartozom”. A lányokat ez nem érintette. Én legalább tudtam, hogy ez mit jelent. Minden alkalommal úgy kezdődött a történelemóra, hogy „Molnár! Mit mondott tegnap az angol rádió?” Mert sejtette, hogy hallgatjuk. És akkor mondtam neki valamit.

Domokos Pál Péter a debreceni tanítóképzőben csoporttársaival

Később polgáriban mentem, Vecsésen. Négy osztály volt a polgári, aztán mentem Pestre kereskedelmibe, ’43-ban. A családban addig mindenki gépésznek tanult, műszaki vonalon mozgott, de az a helyzet, hogy az iskolák előtt mindig volt példakép. A faluban is meg az Andrássy telepen is, és voltak bolgárok meg egyebek, akik úgy árultak, nekem ez nagyon tetszett. Meg édesanyám, még édesanyámmal rendszeresen jártunk a piacra, az nagyon tetszett.

Lambrecht Miklós 1936-ban

Én gimnáziumba mentem tovább, a Ságvári Endre Gimnáziumba. Abban a gimnáziumban volt szakfelügyelő az apám. Ez a legrosszabb választás volt, mert ott tőlem kétszer annyit követeltek, mint az átlagtól. Én a Tömörkény István Gimnáziumba szerettem volna menni, mert ott művészeti ágazat is volt, zenei meg képzőművészeti meg iparművészeti. Engem ezek sokkal jobban érdekeltek, mint a matematika, fizika, amiből meg is buktattak másodikban.

Egyedül mentem beiratkozni. Mikor bekerültem az irodába, az igazgató azt kérdezte: „Hol vannak a szülei?” Mondtam, hogy „édesapám nem ér rá, mert dolgozik”. „Mit dolgozik?” Mondtam, hogy segít a nagyságáknak kosarat cipelni. Döbbenten nézett rám. „Miből akar tanulni?

Sportbemutató 1939-ben
A budapesti Német Birodalmi Iskola

Miután a nyolcadikat elvégeztem, a Soproni Erdészeti Technikumba kerültem. Ez a régi erdészeti főgimnázium maradéka volt, régi kollégiumi hagyományokkal, nem egy új technikum. Volt tanulószobai időszak, valamint az esti órákban kötelező foglalkozások: komolyzenei kör, néprajz, néptánc, filozófia, irodalom, színjátszó csoport. Még a régi nevelőtanárok tanítottak, akik Esztergomból, a főgimnáziumból kerültek át, és ez a hagyomány egészen 1956-ig tartott.

A piaristák a katolikus egyház liberális, felvilágosult, progresszív szárnyát képviselték, nyitottak voltak. Nem dicsérték a német győzelmeket, a leventemozgalmat visszafogták, nem tartottak semmiféle jobboldali megmozdulást. A legszívesebben a franciatanáromra, Egyed Andrásra emlékszem vissza. Kiváló ember volt, 1944-ben részt vett a zsidómentő akciókban is. Papp László a történelmet tanította, később a katolikus leánygimnázium igazgatója lett.

Bálint György cserkészként Parádon barátjával

Mikor szabadlábra helyeztek, akkor idehelyeztek, és innen mentem középfokú festővizsgára is, ’62. október 24-én vizsgáztam. Magánúton tanultam, de Pesten kellett vizsgázni, október 24. napjára lettem beosztva, Király Ferenc volt a vizsgáztató. Csináltam még út- és hídépítő technikumot is, de az a helyzet, hogy soha nem végeztem el. Beírtam, hogy nincs érettségim, azért, hogy tudjak járni iskolába és kapjak több szabadságot. Ha lett volna érettségim, akkor nem mehettem volna iskolába.

Nagyon szívesen vettem részt a gimnáziumban az önképzőkör munkájában, szívesen mondtam verseket. Elég sokat is olvastam. Meg a tanulóasztalommal szemben volt egy könyvespolc, amin a Pallas Lexikon volt szépen sorba rakva. Ha fölnéztem a tankönyvemből, mindig a lexikont láttam, és megtanultam a Pallas Lexikon címszavait. A magyar klasszikusok is megvoltak persze. Apám úgy rá is vezetett erre, arra, amarra, amiket tudni érdemes.

Pfeff (Faragó) Vilmos békéscsabai polgári iskolásként

Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon.

Azonban nagy mázlim volt, mert ’51-ben állították vissza az egyházi iskolák egy részét, ebbe beletartozott a piarista gimnázium Kecskeméten, és mivel édesanyám már egy éve Kecskeméten lakott, fölvettek a piaristákhoz. Így a legjobb gimnáziumi nevelést meg oktatást kaptam. Megjárták a kálváriát, némelyiküket olykor félig agyonverték az ÁVÓ-n, csak úgy a biztonság kedvéért.

Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak.

mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult.

Bálint György

Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya.

Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel.

1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket.

Én, azt hiszem, nagyon céltudatosan készültem az érettségire. Ki volt minden tétel dolgozva, kivonatolva, és nagyon sokat tanultam. Elég jól sikerült. Én majdnem mindig kitűnő tanuló voltam. Volt egyszer egy fizikatanárom a volt bencéseknél, aki „jól átszúrta a kártyát” – ez holland kifejezés –, vagyis keresztüllátott a szitán, és ha jól emlékszem, hármast adott. Akkor apám nagyon meglepődött, hogy „hát te nem vagy kitűnő?” Szóval nagy volt az elvárás, hogy nekem jó tanulónak kell lenni.

A Vedres István Építőipari Technikum rettenetesen jó iskola volt, mind emberileg, mind szakmailag. Amit én a szakmámból tudok, az mind abból van, amit ott tanultam a középiskolában. És a tanárok a felsőfokú technikumi oktatókhoz képest az égben voltak. Nagyon sok magasabban kvalifikált ember tanított ott, tehát például építészettörténetet vagy művészettörténetet olyan ember tanított, aki azelőtt egyetemen tanított.

Szent Margit Gimnázium, kémiai előadó és munkaterem
A középiskolás Kovách Erzsébet (balról a második)

Tulajdonképpen nem tudom, mikor találkoztam először közvetlenül az antiszemitizmussal. Én román elemibe jártam, ahol legjobb emlékezetem szerint semmiféle diszkrimináció nem volt. Utána pedig egy úgynevezett mintagimnáziumba, ahol a leendő tanárok gyakoroltak, és a professzorok egy része egyetemi tanár volt. A Liceul Pedagogic Universitar, tehát egyetemi pedagógiai szeminárium. Például a botanikus Alexandru Borza nekem tanárom volt. Úgyhogy ez az iskola nívós volt.