Jelenlegi hely

Én gimnáziumba mentem tovább, a Ságvári Endre Gimnáziumba. Abban a gimnáziumban volt szakfelügyelő az apám. Ez a legrosszabb választás volt, mert ott tőlem kétszer annyit követeltek, mint az átlagtól. Én a Tömörkény István Gimnáziumba szerettem volna menni, mert ott művészeti ágazat is volt, zenei meg képzőművészeti meg iparművészeti. Engem ezek sokkal jobban érdekeltek, mint a matematika, fizika, amiből meg is buktattak másodikban.

Csíksomlyónak gimnáziuma már a XVII. század óta van. 1914-ben, a háború esztendejében bevitték Csíkszeredára, és azóta a somlyói katolikus gimnázium Szeredában székel. 1911-ben beírattak az első gimnázium A osztályába. Kassai Lajos volt a gimnázium igazgatója, az osztályfőnököm Ferencz Gyula, s tanáraim: Csipak Lajos, Venczel József, Buszek Gyula. A latin nyelvet annyira megtanították nekünk, hogy színdarabokat adtunk elő latinul az iskolában.

Nagyon szívesen vettem részt a gimnáziumban az önképzőkör munkájában, szívesen mondtam verseket. Elég sokat is olvastam. Meg a tanulóasztalommal szemben volt egy könyvespolc, amin a Pallas Lexikon volt szépen sorba rakva. Ha fölnéztem a tankönyvemből, mindig a lexikont láttam, és megtanultam a Pallas Lexikon címszavait. A magyar klasszikusok is megvoltak persze. Apám úgy rá is vezetett erre, arra, amarra, amiket tudni érdemes.

A szüleim minden este hallgatták az angol rádiót titokban. Volt egy történelemtanárom a gimnáziumban, Vály Armandnak hívták. Amikor bejött először az osztályba, bejelentette, hogy „én imrédysta vagyok, az Imrédy-párthoz tartozom”. A lányokat ez nem érintette. Én legalább tudtam, hogy ez mit jelent. Minden alkalommal úgy kezdődött a történelemóra, hogy „Molnár! Mit mondott tegnap az angol rádió?” Mert sejtette, hogy hallgatjuk. És akkor mondtam neki valamit.

Elvégeztem a nyolc általános iskolát, és jó tanuló voltam, három négyesem volt, a többi ötös, és jelentkeztem a mezőgazdasági technikumba. Felvételiztem, tudtam, hogy minden sikerült. Örültem, biztos fölvesznek. És jött a papír, hogy nem vettek föl. Nagyapám bement, mert az igazgatót még az előző rendszerből ismerte. És ő mondta neki, hogy minden sikerült a gyereknek, de sajnos nem vehetem fel.

Tomasovszky András középiskolai osztályképe

Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya.

44-ben az érettségit előrehozták, azt hiszem, az országban mindenütt. Úgyhogy áprilisban vagy mikor érettségiztünk, de annak rendje, módja szerint. Szóval volt érettségi biztos és minden nyavalya, és érettségi bizonyítványt is kaptam. Jelesen értem. Emlékszem, latinból Tacitust kaptam, ami rendkívül nehéz szöveg. Valami alapvető dolgot kellett volna tudnom, de nem tudtam, és a latintanár kidriblizte, ügyesen átsegített ezen a hiátuson.

Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak.

Az ifjú Nacsády András
Bálint György cserkészként Parádon barátjával

Amikor a volt piarista iskolát 49-ben megszüntették, mi széjjelmentük. A legtöbben elmentek az Eötvösbe, az volt a kézenfekvő. Azt hiszem, az volt a tanácsi javaslat is, az volt a belvárosi iskola. Azonban apám szolnoki iskolaigazgatójának a fia igazgató volt az államosított bencés iskolában, a Baross utcában, ami Fazekas-gimnázium lett. Apámnak az volt a gondolata, hogy én menjek oda. Úgyhogy ott folytattam a tanulást.

A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola. 

Mezőgazdasági iskola bizonyítványa Gúth Zoltán nevére kiállítva
Tóth István és az érettségizők a győri Bencés Gimnázium előtt
Hegedűs Györgyi
Molnár Jutka román osztálytársnőivel és tanárnőjével a nagyvarádi Ritok Zsigmond utcában, 1939
Szent Margit Gimnázium, kémiai előadó és munkaterem

Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus.

Azonban nagy mázlim volt, mert ’51-ben állították vissza az egyházi iskolák egy részét, ebbe beletartozott a piarista gimnázium Kecskeméten, és mivel édesanyám már egy éve Kecskeméten lakott, fölvettek a piaristákhoz. Így a legjobb gimnáziumi nevelést meg oktatást kaptam. Megjárták a kálváriát, némelyiküket olykor félig agyonverték az ÁVÓ-n, csak úgy a biztonság kedvéért.

KISZ-avatás
Lambrecht Miklós 1936-ban

A bencések felvilágosult szemléletére jellemző a következő történet: 37 októberében, mikor nyolcadikba léptünk, az önképzőkörben az ősember életéről tartottam előadást. Benne volt az előadásomban, hogy hány millió évesnek tartja a tudomány a világot.

Én 1941 tavaszán fejeztem be a negyedik elemit. Korábban magántanuló voltam, és a szüleim tavasszal, még Spanyolországból elintézték a fölvételemet a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, szintén magántanulónak. Ekkor jött a Teleki-öngyilkosság, a belépés a háborúba és a hazaérkezésünk. Mivel a Régiposta utcába költöztünk, s futva alig három perc távolságra laktunk a Piarista Gimnáziumtól, apám azt mondta, inkább oda írassanak be, mert háború, bombázás lesz, jobb, ha közel van az iskola.

Nagy Bálint építőtáborban

Az erdőirtáson adtam be a papírt, hogy lehet menni iskolára, vagyis hát helyettem beadták. Aláírtam nagy nehezen, nem akartam. Az ottani vezetők, a párttitkár, Gyomka, a rendőrfőhadnagy vagy rendőrparancsnok, a gyárigazgató. Azért adták be egyébként a papírt, mert toborozták a kombájnosokat, minden évben minden kolhoznak kellett küldeni x embert kombájnosnak, traktorosnak, ennek-annak.

Győri bencés diákok ballagása
A középiskolás Kovách Erzsébet (balról a második)
Tomasovszky András villanyszerelői vizsgabizonyítványa

1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket.

Tulajdonképpen nem tudom, mikor találkoztam először közvetlenül az antiszemitizmussal. Én román elemibe jártam, ahol legjobb emlékezetem szerint semmiféle diszkrimináció nem volt. Utána pedig egy úgynevezett mintagimnáziumba, ahol a leendő tanárok gyakoroltak, és a professzorok egy része egyetemi tanár volt. A Liceul Pedagogic Universitar, tehát egyetemi pedagógiai szeminárium. Például a botanikus Alexandru Borza nekem tanárom volt. Úgyhogy ez az iskola nívós volt.

A Vedres István Építőipari Technikum rettenetesen jó iskola volt, mind emberileg, mind szakmailag. Amit én a szakmámból tudok, az mind abból van, amit ott tanultam a középiskolában. És a tanárok a felsőfokú technikumi oktatókhoz képest az égben voltak. Nagyon sok magasabban kvalifikált ember tanított ott, tehát például építészettörténetet vagy művészettörténetet olyan ember tanított, aki azelőtt egyetemen tanított.

Kovách Erzsébet (alsó sorban jobbról a második) az ötvenedik érettségi találkozóján

Közben megalakult a zsidó gimnázium, hiszen egy rakás gyerek kipottyant az iskolarendszerből. Nagyon hamar megszervezték. Azt hiszem, a hitközség adta össze a pénzt. Antal Márk volt az igazgató, egy kiváló ember volt. És összeszedtek egy csomó tanárt mindenhonnan az országból. Koedukációs gimnázium címen működött, hogy ne kelljen két iskolaengedélyt kérni. De el voltunk szigorúan választva, külön fiú- és lányosztályok voltak. Igaz, az udvaron láttuk egymást.

Nagyanyám – ő volt a katolikus ág – lelkesen gondoskodott arról, hogy mi a közelben lévő piarista iskolába be legyünk íratva. Úgyhogy én ott kezdtem a középiskolát a piaristáknál, a Duna-parton. Ez az iskola nagyon szigorú volt. Emlékszem, hogy a latin nekem nem ment olyan könnyen, és volt egy latintanárunk, akinek az volt a módszere – de nem rítt ki az átlagképből –, hogy „te ősállat, te ősbarom. Te még mindig nem tanultad meg? Megint nem készültél?” De ez nem volt igazán komoly fenyegetés.

Bálint György

A negyedik gimnázium végére én már nem akartam latint tanulni, és az volt a kérdés, hol tanuljak tovább. Mivel az első elemitől kezdve, ahogy ceruzát fogtam a kezembe, állandóan rajzoltam, papám azt mondta, hogy erre a pályára kell menni, és elvitt a Szépmíves Líceumba, ahol tizenkét szak közül lehetett választani. Fantasztikus dolgok voltak ott, a kerámiától kezdve a grafikai rajzon keresztül a kályhacsempe-tervezésig.

Az iskoláról az első emlékem az, hogy az én Nógrád megyei, „pálócos” tájszólásomat jól kiröhögték a dunántúli srácok. De itt is jól tanultam, és a következő évben bekerültem a kollégiumba. Kedvezményeket is kaptam, valami ösztöndíjfélét. 54-től 57-ig, az érettségiig voltam kollégista. Ezt a kollégiumot tulajdonképpen szerettem. Elsősorban a srácokat, akikkel együtt voltunk – sokat pingpongoztunk, csajoztunk, sőt néhányan még tánciskolába is jártunk.

Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is.

Az elemiben a legjobb tanuló voltam. Már negyedikben eldöntöttük, hogy nem megyek a két ismétlő osztályba, hanem megpróbálkozom a gimnáziummal. A tiszta egyes bizonyítványommal ez minden további nélkül lehetséges volt. Azonban amikor jelentkezni kellett, lekéstük a határidőt. Apámat behívta az igazgató, Kocsis Lénárt, azt mondta neki, hogy későn hozta a papírokat, mert a jelentkezési határidő lejárt.

Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.

Jó tanuló voltam. A nyelvek nagyon mentek, a füzeteim általában körbejártak az osztályban, és mindenki rólam írta le az orosz meg a latin házi feladatokat. Különösen magyarból voltam jó, nagyon hosszú fogalmazásokat írtam. A magyartanárnő az Árpád Gimnáziumban egyszer azt mondta, annak örül, hogy nem mindenki ír olyan hosszú fogalmazásokat, mint én, mert akkor neki egy hetébe telne a dolgozatok javítása.

A Váci utcából Budára, a Fillér utca elejére költöztünk, a negyedik elemit már a Marczibányi téren jártam. A Fillér utcából költöztünk a Bimbó útra, abba a házba, ahol végül hetvenöt évig laktam, egy polgári, háromszoba-hallos, cselédszobás lakásba. A hall volt az ebédlő, a középső szoba a szalon, egyik oldalán a szülői háló, a másikon a mi szobánk, a húgomé és az enyém. Az Angolkisasszonyok után az Orsolyákhoz kerültem, ide, a Rózsadombra.

Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon.

Cserkészkirándulás az ötvenes évek elején

Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel.

a gimnáziumot a tatai piaristáknál kezdtem, ott végeztem el az első négy osztályt. Amikor Komárom 1938-ban fölszabadult, mindjárt átmentem a komáromi bencésekhez, és a komáromi bencéseknél folytattam a középiskolai tanulmányaimat, ott is érettségiztem 1942-ben, jeles eredménnyel. Nem kitűnő eredménnyel, mert rajzból kettesem volt, ezért aztán nem kitüntetéses, hanem jeles volt az érettségi eredményem.

Iváncsics Jenő, Ivánfi Jenő édesapjának reáliskolai bizonyítványa

Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt.