Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez.

A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem.

amikor megérkeztünk a Pasaréti útra, ott álltak a kertben a géppisztolyos jezsuita nemzetőrök: Weissmahr Béla, Nagy Ferenc, akiket a teológiáról ismertem, és társaik, akiket nem ismertem. Én nyugodt voltam, mert azt éreztem, hogy az alaphelyzet a következő: mi kimegyünk az érvényes, hatalmon lévő kormánynak a megbízásából egy épületet átvenni. Akkor már nem féltem attól, hogy ott fegyveres harc lehet.

November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni.

November 4-én délután Péch Géza barátommal behoztuk a családomat is; ekkorra már a lakásunk közelében is sűrűsödtek a harcok. Jóformán csak reggel és este láttam őket. Gizi, a feleségem a Péterfy vérellátó szolgálatnál beállt a munkahelyére, itt volt belgyógyász kivizsgáló orvos. Egyre több civil menekült hozzánk, a kórházba. Nem tudok pontos számot, de legalább két-háromszázan lehettek.

Már októberben hihetetlen mennyiségű élelmiszert kaptunk vidékről. Egy-egy téesz, állami gazdaság vagy falu nemzeti bizottmánya küldte a harcoló budapestieknek, elég sok fuvarlevelet írtam alá. A kórházban többször is osztottak krumplit a környéken lakóknak, néha lisztet és vágott baromfit is, hiszen az üzletek többsége zárva volt. Akkoriban igen jól kosztoltunk, senki nem fizetett érte, de ez természetes volt abban a rendkívüli állapotban.

1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított.

Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt.

A feleségem a tiszti étkezdében kezdett el dolgozni. Nem illeszkedett be, sehogy nem illeszkedett be. Mi egy magyar családnál laktunk, mint férj és feleség, egy kislány és egy kisfiú, és szovjetek között dolgoztunk, csak velük találkoztunk, sehol nem jártunk, sehova nem mentünk, én magam se. Se egy mozi, se egy magyar film, se egy magyar újság, egyáltalán nem foglalkoztunk semmivel, én azt se tudtam, mi van Pesten.

Akkor már nagyon nagy harcok voltak Pesten, hatodikán volt ez, hatodikán este. Közben, ahogy mentünk, a Piros iskola előtt katonák meg minden, katonák, civilek, mindenféle népség. Ahogy megyünk, ott van egy közepes ágyú...

Ennél az ügynél már lényegesebb, hogy a Kossuth Klubban valaki ismertette azt a javaslatot, miszerint Budapestre jön Menon, a moszkvai indiai nagykövet, aki találkozni akar az egyetemi fiatalság képviselőivel is. Én voltam az egyetlen, aki viszonylag jól tudott angolul, így engem választottak meg, hogy az indiai nagykövettel beszéljek. Még ketten jöttek velem, akik kevésbé tudtak angolul.

Az Országház előtt sebesültem meg 1956. október 25-én, amiről mások azt írják, hogy sortűz volt. Az nem sortűz volt, hanem egy folytatólagos, huzamos vérengzés. Amikor a lövöldözés elkezdődött, az egyik orosz páncélkocsi mellett álltam, és először ott próbáltam fedezékbe bújni. Azt mondják, a Földművelési Minisztérium tetejéről volt ez a sortűz. De nemcsak onnan volt, hanem volt az Országház tetejéről is, például ez az orosz páncélkocsi először az Országház tetejére lőtt, azt szórta meg.

Figyelemmel kísértem a további ellenállási eseményeket is, például a szakáll-levágásokat. Én is szakállt növesztettem, mondván, „amíg az oroszok ki nem mennek, addig nem borotválkozunk”. Aztán levágtam, mert hallottam, hogy többeket becipeltek egy kapu alá, szárazon leborotválták a szakállukat, és összeverték őket.

aztán jött az Irodalmi Ujság, vérpezsdítő és abszolút meggyőző írásaival – akkor már számomra is egészen nyilvánvaló volt, hogy ez nem megy így tovább, ez nem az, aminek én hittem. És voltak a Petőfi Kör ülései. Úgy emlékszem, egyen voltam, de ezekről bőséges cikkek jelentek meg az Irodalmi Ujságban.

Egyszer majdnem otthagytam a fogamat. A forradalomnak már vége volt, 8 órától kijárási tilalom lépett életbe. A kijárási tilalom előtt elmentem egy barátomhoz, akit rá akartam beszélni, hogy menjünk el Magyarországról, mert ebből itt nem származik semmi jó. Arról volt szó, hogy nyolc óra előtt hazaérek, de nem így történt, hanem fél tízig dumáltunk, a barátom azt mondta, hogy aludjak ott. Á, mondom frászkarikát, kit érdekel, hazamegyek.

Mivel 4-től kezdve a kórház hivatalos vezetéséből senki sem volt elérhető – az igazgatóhelyettes, aki engem 30-án a mentőszolgálat élére küldött, bent lakott ugyan a kórházban, de éjszaka elérhetetlen rejtekhelyen bújt meg –, általában nekem kellett intézkedni. A munkatársakkal rendkívül harmonikusan ment a dolog, mindenkiben fantasztikus segítőkészség volt. Egy nővér vagy egy fűtőházi munkás természetesnek vette, hogy erejét meghaladó feladatokat is ellásson.

Az október 23-a után újjáalakult pártokat dilettáns képződményeknek érzékeltem, és meg voltam győződve róla, a nemzet érdekei ellen való, hogy az összetartás helyett most millió darabra fogunk megint szétszakadni. Én akkor nem polgári kibontakozást érzékeltem, hanem egy totális jobbratolódást, amely utcai pogromokig, népítéletekig megy. A forradalom tisztaságát a betört kirakatokban érintetlenül maradt kirakott áruk jelentették egy ideig, aztán azok is eltűntek a kirakatból.

A Rajk-temetés után lehetett érezni, hogy valami rendkívüli izgalom, feszültség van a levegőben, hogy lelki és társadalmi indulatok forronganak, s hogy ez a forrongás valamilyen módon napról napra erőteljesebb. A mi iskolai osztályunk légköre is megváltozott. Még szegény tanárokkal szemben is bátrabbak lettünk, mintha minden ifjú valahogy forradalmárkodni kezdene… Alig tudták a fegyelmet tartani.

Október 30-án délután értünk Győrbe. A győri városházával szemközti szállodában letettük a csomagot, és mire átértünk a gyűlésre, az már elkezdődött. Elég zűrzavaros értekezlet volt, rengeteg ember tolongott benn a teremben. A megérkezésünk után nem sokkal kezdett szónokolni egy férfi – utóbb tudtam meg, hogy Somogyvári Lajosnak hívták –, hogy be kell hívni az ENSZ-csapatokat és meg kell dönteni a kormányt. A lázító beszéd mellbe vágott, mert a régi időszakot akarta visszahozni.