Jelenlegi hely

A Kilián laktanya romos épülete

A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette.

Tüntetés a győri börtön előtt
Eörsi István (bal szélen) a tárgyaláson

A második győri utam október 30-án volt. Fantasztikus mennyiségű gyógyszer, kötszer és egyéb támogatás jött Nyugatról, amit Hegyeshalomnál a Nemzetközi Vöröskereszt autóiból átraktak a mieinkbe. Viszont a Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom közötti négy-öt kilométeres szűk útszakaszon úgy összetorlódtak az autók, hogy a határról nem tudott visszafelé jönni a gépkocsisor. Többen állították, hogy budapesti 12-es busz is érkezett a határhoz.

Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el.

A pártházhoz kötődő feltételezett kazamaták keresése a Köztársaság téren

Sok helyen már kiszórták az iratokat, vagy épp hogy sikerült megmenteni őket, mielőtt még elégethették volna, és Tabódy, mint nálunk jóval idősebb, tapasztaltabb ember, ezt tudta. Gondolom, ez vezethette arra, hogy azonnal cselekedni kell. Másnap Marosfalvy, Kovács Gyurka – szintén osztálytársam volt, és jezsuita – és én mentünk föl a Várba. Az Úri utcai palotájában tartózkodott a prímás. Marosfalvy volt az idősebb, a vezető, a szóvivő, és mi a ketten pedig a fiatalabbak közül a kísérők.

Nagy Imre és társai újratemetései szertartása 1989. június 16-án a Hősök terén

Másnap, szombaton reggel bementem a tanáriba. A városháza előtt akkor százan-százhúszan lehettek, de kilenc órára a tömeg ismét háromszáz-négyszáz főre duzzadt. A tanáriban olyan híreket hallottunk, hogy kilenc órakor pedagógusgyűlés lesz a gimnáziumban az általános iskolai tanárokkal együtt, küldöttet fogunk választani a nemzeti tanácsba, az instrukciókat majd Ládi Károly, a gimnázium igazgatója hozza a városházáról. Ezért ki se mentünk a tanáriból, az ablakból néztünk ki az utcára.

Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült.

Másnap az iskolában a tanárok és a diákok is élénk érdeklődést tanúsítottak a pesti események iránt. 24-én és 25-én túlnyomórészt ezzel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnunk az órákon. De hát én sem tudtam többet, mint a diákok, eléggé el voltunk zárva a hírektől. Még arról se nagyon értesülhettünk, mi van Győrben. Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél kilenc körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek.

Gratuláló távirat Maléter Pálnak
Gyula, Törvényszéki Palota
Tüntetők a Bem téren, 1956. október 23.

1956 szeptemberében nagy változás kezdődött, érezni lehetett, hogy valami készül. Nyáron strandra jártunk, beszélgettünk, hogy változásra lenne szükség, de akkor mindez még nem vetődött fel olyan élességgel, mint a tanévkezdés után, amikor az ifjúság mozgolódni kezdett, az egyetemeken egymás után jöttek létre a különböző ifjúsági parlamentek, mindenütt a követelésekről tárgyaltak. A Petőfi Kör összejövetelei és az írók mozgalma felforrósította a levegőt.

Szerintem az ENSZ-nek óriási szerepe lett volna a támogatásunkban. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy Hammarskjöld nem jött el Magyarországra, ugyanakkor a dán Povl Bang-Jensent messzemenően becsülöm, hősnek tartom. Amerikában el is mentem a Central Parkba, ahol meggyilkolták. Fölháborító volt, amikor értesültünk, hogy folynak a magyar ügy tárgyalásával kapcsolatos itthoni tiltakozások. Ez is aláírta meg az is aláírta – visszatetsző volt.

A szovjet megszállás Győrben

A megyei munkástanács 1-jén Budapesten volt a kormánynál, együttműködéséről, támogatásáról biztosította Nagy Imrét. Ez speciális helyzet volt, mert a Borsod megyei pártbizottság első titkára, Földvári Rudolf a forradalom oldalára állt. Ő mint megyei vezető ment fel Nagy Imréhez. De mi nemcsak a megye, hanem egész Észak- és Kelet-Magyarország képviselőinek tartottuk magunkat. A következő lépés nyilván az lett volna, hogy Földvári átkerül hozzánk.

Nagy Attila színész az Egyetemvárosban, 1956. október. 25.
A 101. gyalogezred obeliszkje

Egyszer majdnem otthagytam a fogamat. A forradalomnak már vége volt, 8 órától kijárási tilalom lépett életbe. A kijárási tilalom előtt elmentem egy barátomhoz, akit rá akartam beszélni, hogy menjünk el Magyarországról, mert ebből itt nem származik semmi jó. Arról volt szó, hogy nyolc óra előtt hazaérek, de nem így történt, hanem fél tízig dumáltunk, a barátom azt mondta, hogy aludjak ott. Á, mondom frászkarikát, kit érdekel, hazamegyek.

Nagygyűlés az Egyetemvárosban, 1956. október 25.

Miután többé-kevésbé fölépültem, visszamentem az autógyárba, és itt tapasztaltam az utolsó nagy ellenállást a Csepel Művekben. Ugyanis akkor még voltak munkástanácsok az üzemekben, de már kezdték fölszámolni őket. Úgyhogy a Csepel Művek vezetésére kormánybiztost jelöltek ki. És ezt a kormánybiztost a Csepel Művek munkástanácsa nem fogadta el. Ennek híre jött az autógyárba is, és én mint kíváncsi természetű, természetesen mindjárt odamentem.

Vonatjegy Szombathelyre

Weintráger Lászlót, Zsigmond Imrét, Kiss Antalt és Cziffrik Lajost lincseléssel vádolták. Az egyértelmű lincselés nem is aznap volt, amikor édesapa Óváron járt, hanem másnap. És még az sem bizonyított, hogy akit elítéltek, tevőlegesen részt vett a lincselésben, csak az a biztos, hogy ott volt, mert fénykép alapján azonosították őket.

Azt nem tudom, hogy 24-én hány sebesült volt, mert az emlékeim összemosódnak a 25-i, azzal az ominózus csütörtöki nappal, amikor kora délután addig el nem képzelt számban zúdultak be a sebesültek a Péterfybe. Akkor értesültünk az Országház előtti mészárlásról. Az egyik sérült egy fiatal parasztember volt, aki 25-én délelőtt kofahajóval érkezett Budapestre.

A forradalom napjaiban 1956. október 23-án éppen lelkigyakorlatoztunk, amikor odahallatszottak a lövések a Rádiótól. Az előljárók szűkszavúan tájékoztattak a kinti eseményekről. Kérték, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne hagyjuk el a házat, ne vegyünk részt semmiben. Ugyanakkor érdekelt is bennünket, hogy mi történik, hiszen az ötödik kerületben voltunk, ahol ropogtak a fegyverek.

A következő napokban is kijártam az egyetemre, vagy a tanszéken voltam, vagy a dékáni hivatalban. Az egyetemen akkor alakult ki a forradalmi központ, amikor a rendőrséget felszámolták. A tömeg ugyanis ki akarta szabadítani azokat a fiatalokat, akiket a megyei főkapitányság pincéjébe zártak, mire az épületből a tömegbe lőttek, erre a felbőszült emberek elkaptak néhány ávóst. Az egyetem diákparlamentjéből küldtek oda hallgatókat, hogy tegyék rendbe a dolgot.

31-én, szerdán megint összekaptam magam, és lementem a Kiliánhoz avval a szent elhatározással, hogy ott maradok. Győzött a forradalom, most már ott akarok lenni Pali mellett. Az Üllői útnál romokat és nagyon sok halottat láttam. A Nagykörúton és az Üllői úton is voltak fölborult villamoskocsik, leszakadt vezetékek. A halottakat mésszel öntötték le, a megdermedt mész szoborszerűvé tette őket. Óriási tömeg gyűlt össze a Kilián körül. Amikor szembekerültem a laktanyával, kötélkordonba ütköztem.

Menetlevél, 1956. november 2.

A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem.

Disszidálásra buzdító plakát a Széna téren

1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen.

A november 4-i, hajnali orvtámadás az egyetemen – két halálesettel és vagy három súlyos sebesülttel – igen rossz hatással volt mindenkire. Még sötétben támadtak az oroszok, a hallgatók tűzharcba keveredtek velük.

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat.

A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára.

Ott voltam a Parlament előtti tüntetésen, illetve a sortűznél. Volt egy orosz tank a tér közepén, nyitott fedéllel, és a parancsnoka kint volt. És az egész békésen ment. Aztán lövöldözés kezdődött. Hogy honnan, azt nem tudtam megállapítani. Én a Parlamenttel szemben, tehát a Földművelési Minisztérium előtt voltam. A tömeg pánikba esett, és mindenki elkezdett rohanni. Én sokadmagammal a minisztérium árkádja alá menekültem, egy oszlop árnyékában leguggoltam.

Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént.

Szerdán, 31-én volt egy papi gyűlés a Központi Szeminárium dísztermében, amelyen szóba került, hogy mindenhol kiosztják a káderlapokat, és az Állami Egyházügyi Hivatalban rengeteg titkos dosszié van, amiket át kellene adni az egyháznak. Én nem voltam jelen, de az előbb felsorolt társasághoz – Kuklaytól Marcheschiig – tartozott Marosfalvy László is, szintén ötödéves, aki belső vezetőnk is volt, amikor mi másodévesek voltunk. Ő jezsuita volt, amit akkor én nem tudtam.

A Köztársaság tér a pártház ostroma után

A közelünkben volt a Baross téri fegyveres csoportosulás, de a város számos pontján alakultak kis ellenálló gócok. A főútvonalakat az oroszok uralták, de a főútvonalak által határolt kerületrészekben a felkelők voltak az urak. A szűk utcákat elbarikádozták, és az oroszok az első napok tapasztalatai után tartózkodtak tőle, hogy a tankjaikkal benyomuljanak a mellékutcákba. Így egy-egy kerületrész aránylag több napig tudta tartani magát.

25-e reggele. Úgy indult, mint egy átlagos hétköznap. Az osztálytermünk a Széchenyi térre nézett. Azt hiszem, úgy tíz- tizenegy óra tájban lehetett, amikor egyszer csak hallottuk, hogy a Vagongyár felől, a munkáskerületek irányából elkezdődik a felvonulás. Mi meg elhatároztuk, kollektívan, hogy megyünk mi is. Valamelyik tanár azt mondta, hogy nem. Mi azonban kitartottunk mellette, hogy márpedig megyünk.

A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve.

November 3-án mondtam a sógoromnak: „Értsed meg, hogy 4-én szarrá lövik Budapestet!” Persze nem helyeseltem, helyeselte a fene! Hát miért helyeseltem volna? Minden harcnak ellene voltam, nemhogy helyeseltem volna, csak tudtam, hogy milyenek az erőviszonyok, hogy Amerika le fogja szarni Magyarországot.

A Sztálin szobor feldarabolása

Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember.

Három-négy óra körül jött a hír, hogy az ÁVH megadta magát, nem is volt szükség fegyveres beavatkozásra. Végeredményben a győri küldöttség vezetője, Földes Gábor oldotta meg a kérdést, úgy, hogy bement a laktanyába, felszólította az ÁVH-t, adja meg magát, és hordják össze a fegyvereket az udvar közepére. És az ÁVH megadta magát. A kiskatonák valamennyien elhagyhatták a laktanyát. A fegyverek később a nemzetőrséghez kerültek.

Tüntetés Budapesten, VIII. József körúton