Én nem lettem hűtlen ahhoz az eszméhez, amit vallottam. Én mindenképpen segíteni akartam. Az iskola pillanatok alatt szétszéledt, egyedül voltam itthon, a férjem Moszkvában. Bementem a II. kerületi pártbizottságra, fejetlenség volt, egy vezetőt sem találtam. Egy nagy kupac Szabad Népet láttam a sarokban, amit nem kézbesítettek ki. A hónom alá vettem két csomag Szabad Népet, s mentem a Mechwart tér sarkára, és elkezdtem árulni. A Hajnalodik című vezércikk volt benne. Talán már 29-e lehetett.

Kitört a forradalom, és édesapám is részt vett benne. Nem csinált semmit, csak ment a többiekkel. Hát azt akarta, hogy jobb élete legyen neki is, meg nekünk is, mert az áldatlan állapot volt tényleg, ami akkor volt. Annyit csinált, hogy elszavalta a Nemzeti dalt, és vitte elől a nemzeti színű zászlót Nyíregyházán. A Szilágyi Lászlóval együtt ők voltak a szervezők, az irányítók, ők felügyeltek arra, hogy semmiféle betörés, ilyesmi ne történjen.

Október 23-án a Csepel Autógyár könyvtárában dolgoztam. Ott úgy ismertek engem, mint „reakciós elemet”. Az autógyárból jártak fiatalok esti egyetemre, a műszaki egyetemre, és szerettek eljönni hozzám. Egyrészt fordítottam nekik, meg beszélgettek is velem. Tőlük tudtam meg, hogy október 23-án tüntetést fognak rendezni. Úgyhogy délelőtt bejöttem az autógyárból Pestre, és fél kettő–kettő között a Vigadó téren csatlakoztam a fölvonulókhoz.

November 4-én ágyúlövésekre ébredtem. Nagyon meg voltam ijedve, ezt nem vártam. Ugye, sokáig nem voltam benne az eseményekben, akkor végül is belekerültem, sőt belemásztam jó erősen, és a következő nap jönnek az oroszok. Aztán ez a félelem elmúlt, és átalakult egy másik lelkesedéssé. Ha fegyverrel nem lehet, akkor csináljunk mást! Aktívan részt vettem abban, hogy csomagokat vittünk a szétdúlt városrészekbe. Azt hiszem, élelmiszer volt bennük. A részletekre megint nem nagyon emlékszem.

Október 23-án délután öt körül végeztem a kórházban, és amikor kimentem a Rákóczi útra, láttam, nem jár sem a villamos, sem a busz, viszont időnként elrobogott mellettem egy-egy teherautó, tele fiatalokkal, akik nemzetiszínű zászlókat lengettek, röpcédulákat dobáltak és énekeltek. Így aztán gyalog mentem haza, a Liszt Ferenc térre. Otthon vendégeink voltak. Egyikük a feleségem kolozsvári nagynénje, aki pár nappal korábban érkezett.

aztán jött az Irodalmi Ujság, vérpezsdítő és abszolút meggyőző írásaival – akkor már számomra is egészen nyilvánvaló volt, hogy ez nem megy így tovább, ez nem az, aminek én hittem. És voltak a Petőfi Kör ülései. Úgy emlékszem, egyen voltam, de ezekről bőséges cikkek jelentek meg az Irodalmi Ujságban.

Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült.

Október 25-én volt az egyetemi nagygyűlés. A nagyelőadó tetején állították fel a mikrofont. Én nem voltam aktív szervezője a programnak, de a fiatalok láthatóan szimpatikusnak találtak, nem érezték úgy, hogy valami elvakult DISZ-vezető vagyok. Fokozatosan bevontak, mindig adtak valamilyen feladatot. A városban tüntető tömeg a nagygyűlés hírére kiözönlött az egyetemhez, a megyei pártbizottságtól is jöttek ketten-hárman. Közülük az egyik, Grósz Károly beszélni akart a tömeghez.

A rádióból hallottam, hogy Palit vezérőrnaggyá léptették elő. Aztán 1-jén hallottam, hogy a honvédelmi miniszter első helyettese lett. Ennél a második hírnél aggódva kérdeztem telefonon: te, Pali, mi leszel még? Ha egy kis szerencséd van, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka – válaszolta. Hát nem volt szerencsém. Pénteken este tudtam, hogy honvédelmi miniszter lesz, és annak sem örültem. Szombaton reggel megint hazajött és átöltözött.

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat.

Szombaton délután 15 órakor a városháza nagy tanácsterme megtelt a helyi munkástanácsok küldötteivel és a járási kiküldöttekkel. Fekete Pál elnökölt. Addig nem volt külön Békés megyei és békéscsabai Forradalmi Tanács, a megyeszékhely Forradalmi Tanácsának tevékenysége a megyére is kihatott, de akkor megalakult az önálló békéscsabai Forradalmi Tanács. Az elnök Kaskötő István lett, és – mint az egyik elnökhelyettes – én is bekerültem a testületbe.

28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család!