Jelenlegi hely

Hogy a mosonmagyaróvári sortűznek hány halottja volt, azt nem tudtam. A halottasházban faltól falig, egy méter magasságban voltak máglyába rakva a halottak, mint a heringek. Hetvennek, nyolcvannak saccoltam. A perünk alatt tudtam meg, hogy száznégy halott volt. Az első tevékenységem, amit a nemzeti tanács tagjaként végeztem, éppen ezzel a halottasházzal kapcsolatos.

56-ról annyi emlékem maradt, hogy mentek a tankok a mellettünk lévő utcában, és hogy nagyon-nagyon hideg volt. És emlékszem, amikor a kapunk előtt megállt egy teherautó, ahonnan leszállt az apám. És utána fönt, a szobában a kályha mellett anyám mondta neki, hogy „de jó, hogy megjöttél, már épp be akartam menni a rendőrségre, hogy mi van veled”.

Közben kihirdették az általános sztrájkot. Magyarországon minden gyár leállt. A közlekedés is, énnekem nem volt más közlekedési eszközöm, mint az alkalmi teherautó, hogy a családomhoz lemenjek. Az első az volt, hogy Budapestről mihamarabb Debrecenbe, az akkor már ott élő családomhoz lekerüljek. A falu emberei, a gazdák gondoskodtak élelmiszerről a fővárosnak, így vidékről sok teherautó jött Budapestre. A Nyugati pályaudvar parkolóját rendezték be.

Tüntetés Budapesten, VIII. József körúton

November 4-én ágyúlövésekre ébredtem. Nagyon meg voltam ijedve, ezt nem vártam. Ugye, sokáig nem voltam benne az eseményekben, akkor végül is belekerültem, sőt belemásztam jó erősen, és a következő nap jönnek az oroszok. Aztán ez a félelem elmúlt, és átalakult egy másik lelkesedéssé. Ha fegyverrel nem lehet, akkor csináljunk mást! Aktívan részt vettem abban, hogy csomagokat vittünk a szétdúlt városrészekbe. Azt hiszem, élelmiszer volt bennük. A részletekre megint nem nagyon emlékszem.

Tüntetés a győri börtön előtt

amikor megérkeztünk a Pasaréti útra, ott álltak a kertben a géppisztolyos jezsuita nemzetőrök: Weissmahr Béla, Nagy Ferenc, akiket a teológiáról ismertem, és társaik, akiket nem ismertem. Én nyugodt voltam, mert azt éreztem, hogy az alaphelyzet a következő: mi kimegyünk az érvényes, hatalmon lévő kormánynak a megbízásából egy épületet átvenni. Akkor már nem féltem attól, hogy ott fegyveres harc lehet.

Az ÁVH elfoglalása Győrben, 1956. október 26.
Könyvégetés a Horizont szovjet könyv és zeneműbolt előtt, a Nagykörúto

Emlékszem rá, hogy ott Ököritófülpösön mi is felvonultunk. Volt ott tán kétszáz gyerek vegyesen, fiúk-lányok tizennégy éves korig. Olyan gyerekek voltak ott, akiknek a szülei nem éltek, vagy állami gondozásba adták a gyerekeket. Előttünk a tanárnők mentek, illetve a gondozónők. És azok különböző jelszavakat kiabáltak, mi meg utánuk kórusban. És ahogy mentünk, végig virágot szórtak elénk az emberek. Ez úgy megmaradt bennem

Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez.

Három-négy óra körül jött a hír, hogy az ÁVH megadta magát, nem is volt szükség fegyveres beavatkozásra. Végeredményben a győri küldöttség vezetője, Földes Gábor oldotta meg a kérdést, úgy, hogy bement a laktanyába, felszólította az ÁVH-t, adja meg magát, és hordják össze a fegyvereket az udvar közepére. És az ÁVH megadta magát. A kiskatonák valamennyien elhagyhatták a laktanyát. A fegyverek később a nemzetőrséghez kerültek.

Külön kitérek egy mozzanatra. Az esemény egy késő esti órán zajlik, hogy pontosan melyik napon, azt nem tudom. Hogy a dolog világos legyen, fontos a ház topográfiája. A városházának van egy nagy, központi erkélye, amely a nagy tanácsteremből nyílik. Magában a nagyteremben: színpad, mikrofonokkal. Az ettől jobbra eső szárnyban, de vele azonos emeleten dolgoztunk mi, az ifjúsági bizottság.

November 4. Ködös, hűvös napra virradtunk – erre sokan emlékeznek: addig igen szép idő volt, szinte az egész forradalom alatt. Amikor bejöttek az oroszok, akkor szállt le a köd, ténylegesen. A lehullott sárga levelek belemaszatolódtak a mocskos tanknyomokba, és szitált a köd. Ezzel a konzervatorista zenész fiúval kimentünk még az irodába, tudtuk, hogy megszállták a várost az oroszok. Hogy miket égettünk el, nem tudom, de a jelenet rémlik.

Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe?

A Köztársaság tér a pártház ostroma után

Részt vettem egy pici dologban, a Konzervgyárban fölolvastam egy proklamációt az egyik raktár tetejéről, hogy mindenki sztrájkoljon, mert ez így nem jó. De ezen felül nem volt alkalmunk, hogy belekeveredjünk a forradalomba, azon kívül, hogy vörös csillagokat húzogattunk le a házakról, meg bementünk a rendőrségre. A legfontosabb oka az volt, hogy Kecskeméten nem voltak harcok az utcán, hogy Kecskemét volt Kelet-Magyarország szovjet főhadiszállása.

A hírszerkesztésben is segítettem. Aztán azzal bővült a feladatom, hogy rendezzem sajtó alá a szövegeket. Hirdetéseket is szerkesztettem. Például hogy kik tudnak kötszert, gyógyszert, vastüdőt ajánlani. A stúdióba két vagy három telefonvonal futott be, mindegyiknél ült egy ügyeletes. Az egyik Tóth Árpád tanársegéd, korábbi évfolyamtársam volt. A történelem viharában érdekes a mi évfolyamunk.

28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család!

Azt hiszem, a forradalom győzelmes szakaszában vagy közvetlen azelőtt volt katonatársaim a közeli Honvédelmi Minisztérium védelmére mindenfelé megszálltak lakóházakat, ahonnan kilátás és potenciális kilövés volt a térre. Annáék házában is voltak katonák, pár emelettel feljebb. Lehívtam őket megfürdeni, mert szerencsétlenek negyedik napja voltak fegyverben. Aztán jött a második szovjet hullám. Én Annáéknál voltam.

Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el.

Hallgatók az Egyetemvárosban, 1956. november
Disszidálásra buzdító plakát a Széna téren

Másnap, szombaton reggel bementem a tanáriba. A városháza előtt akkor százan-százhúszan lehettek, de kilenc órára a tömeg ismét háromszáz-négyszáz főre duzzadt. A tanáriban olyan híreket hallottunk, hogy kilenc órakor pedagógusgyűlés lesz a gimnáziumban az általános iskolai tanárokkal együtt, küldöttet fogunk választani a nemzeti tanácsba, az instrukciókat majd Ládi Károly, a gimnázium igazgatója hozza a városházáról. Ezért ki se mentünk a tanáriból, az ablakból néztünk ki az utcára.

Tüntetés a győri Városháza előtt, 1956. október 25.

Október 30-án délután értünk Győrbe. A győri városházával szemközti szállodában letettük a csomagot, és mire átértünk a gyűlésre, az már elkezdődött. Elég zűrzavaros értekezlet volt, rengeteg ember tolongott benn a teremben. A megérkezésünk után nem sokkal kezdett szónokolni egy férfi – utóbb tudtam meg, hogy Somogyvári Lajosnak hívták –, hogy be kell hívni az ENSZ-csapatokat és meg kell dönteni a kormányt. A lázító beszéd mellbe vágott, mert a régi időszakot akarta visszahozni.

A november 4-i, hajnali orvtámadás az egyetemen – két halálesettel és vagy három súlyos sebesülttel – igen rossz hatással volt mindenkire. Még sötétben támadtak az oroszok, a hallgatók tűzharcba keveredtek velük.

Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság röplapja
Villamos a Kálvin téren. Felirat: Mindszenty visszajött
Kenyérosztás a forradalom idején a Központi Papi Szeminárium épületénél

A légópincében egy csomó anyag volt felhalmozva háború esetére: meleg ruha, pufajka, pokróc, kötszer, gyógyszer meg egyebek. Ezeket a raktáros adta ki az osztályokra, a szükségleteknek megfelelően. A felkelők a honvéd egészségügyi szolgálat raktáraiból is felnyitottak néhányat, onnan is hihetetlen mennyiségű kötszert és gyógyászati eszközt kapott a kórház. Mindig volt elegendő kötszerünk és gyógyszerünk. A vöröskeresztes szállítmányok is sok mindent tartalmaztak.

Eléggé kiexponált szituációk voltak. Például a kórháznak vérre volt szüksége. Október 27-től kezdve egyre több külföldi segítséget kaptunk. Jöttek a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői, jöttek újságírók, akiket mi irányítottunk Győrbe, számtalan ügyben intézkedtünk, és mindehhez összesen tizenhatan voltunk. A tanács tevékenysége elsősorban az elnöki szobában zajlott, kisebb csoportok beszélgetései révén. Én kétszer voltam Győrben, és nemigen vettem részt a tanácskozásokon.

Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov.

Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült.

A Kilián laktanya romos épülete
Tüntetők a Bem téren, 1956. október 23.

Ennél az ügynél már lényegesebb, hogy a Kossuth Klubban valaki ismertette azt a javaslatot, miszerint Budapestre jön Menon, a moszkvai indiai nagykövet, aki találkozni akar az egyetemi fiatalság képviselőivel is. Én voltam az egyetlen, aki viszonylag jól tudott angolul, így engem választottak meg, hogy az indiai nagykövettel beszéljek. Még ketten jöttek velem, akik kevésbé tudtak angolul.

Karszalag, Miskolc, 1956
A Széna tér 1956-ban

A Rajk-temetés után lehetett érezni, hogy valami rendkívüli izgalom, feszültség van a levegőben, hogy lelki és társadalmi indulatok forronganak, s hogy ez a forrongás valamilyen módon napról napra erőteljesebb. A mi iskolai osztályunk légköre is megváltozott. Még szegény tanárokkal szemben is bátrabbak lettünk, mintha minden ifjú valahogy forradalmárkodni kezdene… Alig tudták a fegyelmet tartani.

A pártházhoz kötődő feltételezett kazamaták keresése a Köztársaság téren

November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni.

Gyula, Törvényszéki Palota
Nagy Attila színész a miskolci Petőfi-szobornál szaval, 1956. október 25.
1956. október 25-e délután, „véres-zászlós” tüntetés

Budapesten történt, ami történt 23-án, aminek a híre lejött vidékre is. Október 26-án Békéscsabán utcai tüntetés kezdődött, amely az éjszakába nyúlt. A Szabadság téren – ahol korábban a békéscsabai gyalogezred emlékére emelt, az ötvenes évek elején ledöntött és elföldelt első világháborús emlékmű, a 101-es obeliszk állt – népes tömeg gyűlt össze, és a csatlakozókkal egyre dagadt. Nem tudom megmondani, honnan indult, csak feltételezem, hogy a diákok kezdeményezése lehetett.

A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve.

A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára.