Jelenlegi hely

A határozatot végül gépbe diktáltuk. Mihala Feri, Korompay János és én vállaltuk az egészet. Korompayt korábban nem ismertük, az alakuló ülésen derült ki, hogy aktív és végtelenül értelmes jogászember. Ő szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. Mi nem fektettünk nagy súlyt a szóhasználatra, ő viszont mindig nagyon precizírozta a kifejezéseket. A tizenöt ponttal minden jelenlévő egyetértett.

Nagy Imre és társai újratemetései szertartása 1989. június 16-án a Hősök terén
Hallgatók az Egyetemvárosban, 1956. november

Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el.

A forradalom napjaiban 1956. október 23-án éppen lelkigyakorlatoztunk, amikor odahallatszottak a lövések a Rádiótól. Az előljárók szűkszavúan tájékoztattak a kinti eseményekről. Kérték, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne hagyjuk el a házat, ne vegyünk részt semmiben. Ugyanakkor érdekelt is bennünket, hogy mi történik, hiszen az ötödik kerületben voltunk, ahol ropogtak a fegyverek.

Tudtunk a harcokról. A szomszédban lévő jogi egyetem épületénél, amellyel közös udvarunk volt, nemzetőrök tartózkodtak. Közülük néhányan bejöttek a szemináriumba, tájékozódtak az épület védhetőségéről, és arról, hogy abban a háborús, honvédő légkörben hogyan tudjuk őket segíteni. Később, amikor körülzárták az egyetemet, akkor a nemzetőrök a szemináriumon keresztül menekültek el, néhányan reverendában. Sokfelé jártunk a városban már november 4. elõtt is, a kórházakban betegeket látogattunk.

Azt nem tudom, hogy 24-én hány sebesült volt, mert az emlékeim összemosódnak a 25-i, azzal az ominózus csütörtöki nappal, amikor kora délután addig el nem képzelt számban zúdultak be a sebesültek a Péterfybe. Akkor értesültünk az Országház előtti mészárlásról. Az egyik sérült egy fiatal parasztember volt, aki 25-én délelőtt kofahajóval érkezett Budapestre.

Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot.

Egy este, késő este, de hát ősszel korán esteledik, szólnak nekem – már csak páran voltunk bent – hogy egy riporter szeretne velünk beszélni. Úgy emlékszem, ketten mentünk át szemben lévő Rába Hotelbe, akkori nevén Vörös Csillag Szállodába. Akkoriban ez volt „a hotel” Győrben. A Szabad Európa Rádiótól volt ott egy újságíró, interjút akart csinálni. Arra is pontosan emlékszem, hogy egy szép saroklakosztályba mentünk fel.

A Sztálin szobor feldarabolása

A feleségem a tiszti étkezdében kezdett el dolgozni. Nem illeszkedett be, sehogy nem illeszkedett be. Mi egy magyar családnál laktunk, mint férj és feleség, egy kislány és egy kisfiú, és szovjetek között dolgoztunk, csak velük találkoztunk, sehol nem jártunk, sehova nem mentünk, én magam se. Se egy mozi, se egy magyar film, se egy magyar újság, egyáltalán nem foglalkoztunk semmivel, én azt se tudtam, mi van Pesten.

A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve.

1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított.

Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy „ruszkik, haza”. Óriási élmény volt! Végig a Szent István körúton, aztán az Alkotmány utcán az Országház elé. Óriási tömeg volt, és követelések hangzottak el, Nagy Imrét is követelte a tömeg, úgyhogy aztán meg is jelent Nagy Imre.

November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni.

Disszidálásra buzdító plakát a Széna téren

Bíztunk benne, hogy az oroszok ki fognak menni. Ha van becsület a politikában – ami, mint kiderült, nincs –, akkor, ha egyszer azt mondják, tárgyalni fognak a kormánnyal a csapatkivonásról, csak kimennek. Maléter Pál is elment tárgyalni, ugye. El lehetett képzelni, hogy a hivatalos magyar kormánydelegációt letartóztatják? Mi abban bíztunk, hogy nem. Meg azért csak Nyíregyházáig volt annyira elkeserítő az út, Rakamaznál már a parasztság üdvözlő kiáltásai között haladtunk keresztül a falvakon.

Élet a pincében a forradalom idején, Telefunken rádióval

Másnap az iskolában a tanárok és a diákok is élénk érdeklődést tanúsítottak a pesti események iránt. 24-én és 25-én túlnyomórészt ezzel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnunk az órákon. De hát én sem tudtam többet, mint a diákok, eléggé el voltunk zárva a hírektől. Még arról se nagyon értesülhettünk, mi van Győrben. Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél kilenc körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek.

Én nem lettem hűtlen ahhoz az eszméhez, amit vallottam. Én mindenképpen segíteni akartam. Az iskola pillanatok alatt szétszéledt, egyedül voltam itthon, a férjem Moszkvában. Bementem a II. kerületi pártbizottságra, fejetlenség volt, egy vezetőt sem találtam. Egy nagy kupac Szabad Népet láttam a sarokban, amit nem kézbesítettek ki. A hónom alá vettem két csomag Szabad Népet, s mentem a Mechwart tér sarkára, és elkezdtem árulni. A Hajnalodik című vezércikk volt benne. Talán már 29-e lehetett.

Mivel 4-től kezdve a kórház hivatalos vezetéséből senki sem volt elérhető – az igazgatóhelyettes, aki engem 30-án a mentőszolgálat élére küldött, bent lakott ugyan a kórházban, de éjszaka elérhetetlen rejtekhelyen bújt meg –, általában nekem kellett intézkedni. A munkatársakkal rendkívül harmonikusan ment a dolog, mindenkiben fantasztikus segítőkészség volt. Egy nővér vagy egy fűtőházi munkás természetesnek vette, hogy erejét meghaladó feladatokat is ellásson.

Már októberben hihetetlen mennyiségű élelmiszert kaptunk vidékről. Egy-egy téesz, állami gazdaság vagy falu nemzeti bizottmánya küldte a harcoló budapestieknek, elég sok fuvarlevelet írtam alá. A kórházban többször is osztottak krumplit a környéken lakóknak, néha lisztet és vágott baromfit is, hiszen az üzletek többsége zárva volt. Akkoriban igen jól kosztoltunk, senki nem fizetett érte, de ez természetes volt abban a rendkívüli állapotban.

1956. november 2–5. Részlet a Naplófilm. 12 voltam 56-ban című dokumentumfilmből

Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov.

Néhány civil sebesült is bekerült, olyanok, akiknek belövés érte a lakását. Az oroszok, ha valami gyanúsat észleltek, mindjárt lőttek, vaktában, minden irányban. November 4-ig a halottas kamránk nagyjából kiürült, de utána hat-nyolc nap alatt nyolcvanöt halott halmozódott föl a kórház területén.

Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe?

Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént.

A Sztálin szobor helye („Csizma tér”)

1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen.

Szombaton délután 15 órakor a városháza nagy tanácsterme megtelt a helyi munkástanácsok küldötteivel és a járási kiküldöttekkel. Fekete Pál elnökölt. Addig nem volt külön Békés megyei és békéscsabai Forradalmi Tanács, a megyeszékhely Forradalmi Tanácsának tevékenysége a megyére is kihatott, de akkor megalakult az önálló békéscsabai Forradalmi Tanács. Az elnök Kaskötő István lett, és – mint az egyik elnökhelyettes – én is bekerültem a testületbe.

A Köztársaság tér a pártház ostroma után

amikor megérkeztünk a Pasaréti útra, ott álltak a kertben a géppisztolyos jezsuita nemzetőrök: Weissmahr Béla, Nagy Ferenc, akiket a teológiáról ismertem, és társaik, akiket nem ismertem. Én nyugodt voltam, mert azt éreztem, hogy az alaphelyzet a következő: mi kimegyünk az érvényes, hatalmon lévő kormánynak a megbízásából egy épületet átvenni. Akkor már nem féltem attól, hogy ott fegyveres harc lehet.

Azt szoktam mondani, hogy én mint hívő katolikus, keresztény ember természetesen nagyon nagyra tartom Szent Pált és az ő damaszkuszi megtérése utáni viselkedését, de elsősorban Jézus Krisztus követőjének vallom magam. Ez nagyjából ehhez hasonlítható.

A november 4-i, hajnali orvtámadás az egyetemen – két halálesettel és vagy három súlyos sebesülttel – igen rossz hatással volt mindenkire. Még sötétben támadtak az oroszok, a hallgatók tűzharcba keveredtek velük.

Ipari tanulók csoportja a Széna téren

November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni.

Aztán jött 56. Október 23-án is bent voltam az UVATERV-ben és dolgoztam. Az UVATERV a Vigadó mellett, a Vörösmarty tér és a rakpart közötti utcában volt. A rakpartról felhallatszott a tömeg morajlása. Lementünk. Mindenféle diákok és még nyilván mások is vonultak. Én is beálltam. Véletlenül találkoztam egy exkollégista építésztársammal, egy nagyon értelmes és hallatlanul kedves fiúval, egy makói kisparaszt fia volt.

A Híradó mozi 1956 novemberében

A Rajk-temetés után lehetett érezni, hogy valami rendkívüli izgalom, feszültség van a levegőben, hogy lelki és társadalmi indulatok forronganak, s hogy ez a forrongás valamilyen módon napról napra erőteljesebb. A mi iskolai osztályunk légköre is megváltozott. Még szegény tanárokkal szemben is bátrabbak lettünk, mintha minden ifjú valahogy forradalmárkodni kezdene… Alig tudták a fegyelmet tartani.

Másnap délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a küldöttek meghallgatására az irodaházban, nem is fért be mindenki a terembe. A szovjet megfigyelők is ott voltak. Meg is jegyeztem Hidasi városi rendőrparancsnoknak, hogy apolitikusnak tartom a jelenlétüket. Hogy minden egybegyűltnek jusson hely, átmentünk a Balassi Kultúrotthonba. A fő beszámolót én tartottam. A sztrájk kérdésében úgy foglaltam állást, hogy az adott körülmények között értelmetlen. A hallgatóság természetesen mást várt.

Az ÁVH elfoglalása Győrben, 1956. október 26.

Másnap reggel korán felébredtünk, csönd volt. Nemsokára felhívott telefonon a szomszéd bérházban lakó kollégám, Harmath Zoltán. Mondtam, jöjjön át, beszéljük meg, mit csináljunk. A szomszéd lakásban egy idősebb szájsebész főorvos lakott, ő is átjött. Megállapítottuk, hogy mivel éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy a kórházakban sebesültek is vannak, mi orvosok vagyunk, be kell mennünk a Péterfybe.

Szerintem az ENSZ-nek óriási szerepe lett volna a támogatásunkban. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy Hammarskjöld nem jött el Magyarországra, ugyanakkor a dán Povl Bang-Jensent messzemenően becsülöm, hősnek tartom. Amerikában el is mentem a Central Parkba, ahol meggyilkolták. Fölháborító volt, amikor értesültünk, hogy folynak a magyar ügy tárgyalásával kapcsolatos itthoni tiltakozások. Ez is aláírta meg az is aláírta – visszatetsző volt.

Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság röplapja

Eközben a politikai csoportok is szervezkedni kezdtek. Elmentem a Keresztény Ifjúsági Szövetség alakuló ülésére a Ráday kollégiumba. Ismertem O’sváth Györgyöt, aki a főtitkár lett. Egyszer részt vettem Kaas Ervinnel egy szűkebb körű beszélgetésen, ott ismerkedtem meg Jónás Pállal. A jogi egyetemre is bejártam, de nem játszottam szerepet az eseményekben. A november 3-ról 4-re virradó éjszakát megint Pesten töltöttem az egyik barátomnál.

Forgó Lajossal utoljára akkor találkoztam, amikor az életemnek egyik emlékezetes, nagy, tragikus eseménye történt: az, amikor őt elzavarták. A forradalom alatt Tatabánya környékén kiszabadultak a köztörvényes bűnözők, akik a bányákban dolgoztak. Október 25. és október 28. között. Ezek jöttek a bányákból, és heccelték a mi embereinket. Többek között ki akarták rámolni a gazdaság raktárát, meg el akarták vinni az állatokat, meg felforgatni mindent.

Október 29-én, hétfőn munkahelyemen kilenctagú ideiglenes munkástanácsot választottak, amelynek én lettem az elnöke. Nekem tulajdonképpen az első, az alakuló ülésen volt szerepem, azután inkább a város felé orientálódtam. A vállalat küldöttjeként én jártam be a városhoz. Szerdán délután a városháza nagy tanácstermében a karzatáról hallgattam a Forradalmi Tanács ülését. Az volt a véleményem, hogy sok a szalmacséplés és nagyon szétfolynak a dolgok.

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat.

Érdekes, november 2-a ugyanolyan nap volt, mint a mai, elkezdett esni a hó. Előző nap, 1-jén gyönyörű, verőfényes időben tettük meg a körutat. Elkértük a rektori tárgyalótermet, ott fogadtuk a küldöttségeket. Jöttek Békéscsabáról, Balassagyarmatról, Egerből, tehát Borsod, Heves, Nógrád, Szolnok, Békés megyéből körülbelül húszan. Tizenegy óra körül kezdtük el az értekezletet. Mihala Feri meg én vezettük le, de időnként Fekete Simon és Dornbach Gyuszi is benézett.