Jelenlegi hely

1956. október 25-e délután, „véres-zászlós” tüntetés

1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen.

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat.

Tüntetés Győrben 1956. október 25-én

Hogy apám 56-ban pontosan mit csinált, nem tudjuk, de van egy cipődoboznyi fénykép, amit ő Pesten készített anno. Ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenütt ott volt. Szegeden október 16-án a MEFESZ egyik alapító tagja volt. A második világháború után egy nyáron át Varsó újjáépítésén dolgozott a nemzetközi brigádban, megtanult valamennyire lengyelül, és jó kapcsolatai voltak a lengyel diákokkal, egyetemekkel. 1956.

December 4-én, kedden délután összeült a Városi Központi Munkástanács. Az értekezleten részt vettek olyanok is, akik nem voltak tagjai a munkástanácsnak, ők erősen kritizálták a testület munkáját. Végül olyan határozat született, hogy másnap meg kell választani a Megyei Munkástanácsot. December 5-én délután össze is jött a munkástanácsi küldöttek közgyűlése, de mivel a vártnál kevesebben gyűltek össze, nem sikerült megalakítani a megyei testületet.

1956. november 2–5. Részlet a Naplófilm. 12 voltam 56-ban című dokumentumfilmből
A Kilián laktanya romos épülete

November 4-én ágyúlövésekre ébredtem. Nagyon meg voltam ijedve, ezt nem vártam. Ugye, sokáig nem voltam benne az eseményekben, akkor végül is belekerültem, sőt belemásztam jó erősen, és a következő nap jönnek az oroszok. Aztán ez a félelem elmúlt, és átalakult egy másik lelkesedéssé. Ha fegyverrel nem lehet, akkor csináljunk mást! Aktívan részt vettem abban, hogy csomagokat vittünk a szétdúlt városrészekbe. Azt hiszem, élelmiszer volt bennük. A részletekre megint nem nagyon emlékszem.

A november 4-i, hajnali orvtámadás az egyetemen – két halálesettel és vagy három súlyos sebesülttel – igen rossz hatással volt mindenkire. Még sötétben támadtak az oroszok, a hallgatók tűzharcba keveredtek velük.

A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem.

Ott voltam a Parlament előtti tüntetésen, illetve a sortűznél. Volt egy orosz tank a tér közepén, nyitott fedéllel, és a parancsnoka kint volt. És az egész békésen ment. Aztán lövöldözés kezdődött. Hogy honnan, azt nem tudtam megállapítani. Én a Parlamenttel szemben, tehát a Földművelési Minisztérium előtt voltam. A tömeg pánikba esett, és mindenki elkezdett rohanni. Én sokadmagammal a minisztérium árkádja alá menekültem, egy oszlop árnyékában leguggoltam.

Forgó Lajossal utoljára akkor találkoztam, amikor az életemnek egyik emlékezetes, nagy, tragikus eseménye történt: az, amikor őt elzavarták. A forradalom alatt Tatabánya környékén kiszabadultak a köztörvényes bűnözők, akik a bányákban dolgoztak. Október 25. és október 28. között. Ezek jöttek a bányákból, és heccelték a mi embereinket. Többek között ki akarták rámolni a gazdaság raktárát, meg el akarták vinni az állatokat, meg felforgatni mindent.

Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe?

Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember.

Én nem lettem hűtlen ahhoz az eszméhez, amit vallottam. Én mindenképpen segíteni akartam. Az iskola pillanatok alatt szétszéledt, egyedül voltam itthon, a férjem Moszkvában. Bementem a II. kerületi pártbizottságra, fejetlenség volt, egy vezetőt sem találtam. Egy nagy kupac Szabad Népet láttam a sarokban, amit nem kézbesítettek ki. A hónom alá vettem két csomag Szabad Népet, s mentem a Mechwart tér sarkára, és elkezdtem árulni. A Hajnalodik című vezércikk volt benne. Talán már 29-e lehetett.

A forradalom napjaiban 1956. október 23-án éppen lelkigyakorlatoztunk, amikor odahallatszottak a lövések a Rádiótól. Az előljárók szűkszavúan tájékoztattak a kinti eseményekről. Kérték, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne hagyjuk el a házat, ne vegyünk részt semmiben. Ugyanakkor érdekelt is bennünket, hogy mi történik, hiszen az ötödik kerületben voltunk, ahol ropogtak a fegyverek.

A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára.

Amikor a rendőrségről a rádió adó-vevőket áthozták az egyetemre, akkor kapcsolódtam be intenzíven a munkába. Hozzánk került a teljes rendőrségi lehallgató központ, a drótos magnetofonok is. A Zorkóczy-tanszéken, ahol Mihala Feri is dolgozott, berendeztünk egy stúdiót. Mihala Feri adjunktustársam, a diákparlament tanácsadója volt. Volt öt-hat magnó és rengeteg vékony acéldrót tekercs, azokra vették fel a telefonbeszélgetéseket.

Egy este, késő este, de hát ősszel korán esteledik, szólnak nekem – már csak páran voltunk bent – hogy egy riporter szeretne velünk beszélni. Úgy emlékszem, ketten mentünk át szemben lévő Rába Hotelbe, akkori nevén Vörös Csillag Szállodába. Akkoriban ez volt „a hotel” Győrben. A Szabad Európa Rádiótól volt ott egy újságíró, interjút akart csinálni. Arra is pontosan emlékszem, hogy egy szép saroklakosztályba mentünk fel.

Egyetlenegy olyan pillanatra emlékszem ezekből a napokból, amikor a szorongásom föloldódott és úgy éreztem, hogy csakugyan valamilyen mámoros esemény részese vagyok. A minisztériumból délután indultam hazafelé, és mögöttem egy zászlót lobogtató, éneklő fiatalokkal teli teherautó jött. Ugyanabba az irányba haladt, mint én. Az autó megállt, a fiatalok leszóltak, hogy merre mész? Mondom, hogy merre. Gyere közénk!

Könyvégetés a Horizont szovjet könyv és zeneműbolt előtt, a Nagykörúto

Az október 23-a után újjáalakult pártokat dilettáns képződményeknek érzékeltem, és meg voltam győződve róla, a nemzet érdekei ellen való, hogy az összetartás helyett most millió darabra fogunk megint szétszakadni. Én akkor nem polgári kibontakozást érzékeltem, hanem egy totális jobbratolódást, amely utcai pogromokig, népítéletekig megy. A forradalom tisztaságát a betört kirakatokban érintetlenül maradt kirakott áruk jelentették egy ideig, aztán azok is eltűntek a kirakatból.

A hírszerkesztésben is segítettem. Aztán azzal bővült a feladatom, hogy rendezzem sajtó alá a szövegeket. Hirdetéseket is szerkesztettem. Például hogy kik tudnak kötszert, gyógyszert, vastüdőt ajánlani. A stúdióba két vagy három telefonvonal futott be, mindegyiknél ült egy ügyeletes. Az egyik Tóth Árpád tanársegéd, korábbi évfolyamtársam volt. A történelem viharában érdekes a mi évfolyamunk.

Harcképtelenné tett ISU-152-es szovjet rohamlöveg a VIII. kerületben
Tüntetők Miskolcon, 1956. október 25.

Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez.

A szovjetek bevonulása Győrbe

A második győri utam október 30-án volt. Fantasztikus mennyiségű gyógyszer, kötszer és egyéb támogatás jött Nyugatról, amit Hegyeshalomnál a Nemzetközi Vöröskereszt autóiból átraktak a mieinkbe. Viszont a Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom közötti négy-öt kilométeres szűk útszakaszon úgy összetorlódtak az autók, hogy a határról nem tudott visszafelé jönni a gépkocsisor. Többen állították, hogy budapesti 12-es busz is érkezett a határhoz.

Karszalag, Miskolc, 1956

Budapesten történt, ami történt 23-án, aminek a híre lejött vidékre is. Október 26-án Békéscsabán utcai tüntetés kezdődött, amely az éjszakába nyúlt. A Szabadság téren – ahol korábban a békéscsabai gyalogezred emlékére emelt, az ötvenes évek elején ledöntött és elföldelt első világháborús emlékmű, a 101-es obeliszk állt – népes tömeg gyűlt össze, és a csatlakozókkal egyre dagadt. Nem tudom megmondani, honnan indult, csak feltételezem, hogy a diákok kezdeményezése lehetett.

November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni.

26-án hazamentem. Azon a tájékon szerencsére nyugalom volt, engem sem nyugtalanított már, mi van a családdal. A következő nap megint bementem a kórházba, és attól kezdve csak másfél naponta ugrottam haza. 30-án délelőtt a Péterfy valamelyik folyosóján összetalálkoztam Radó Sándor igazgatóhelyettessel. Nagyon jó, hogy találkoztunk, Miklós – mondta –, a kórház területén működik egy önkéntes mentőszolgálat, de semmi kapcsolatunk sincs velük, légy szíves, vedd át a vezetését!

A diktatúra, amelyet számunkra az Állami Egyházügyi Hivatal testesített meg, összeomlott, és mi úgy gondoltuk, hogy le kell foglalni a hivatal anyagát. Miután Mindszenty bíborost kiszabadították – ami nekünk óriási élmény volt –, az egyik jezsuita kispap osztálytársam, Marosfalvy Laci elment hozzá a Várba. Röviden elmondta, hogy mi is az ÁEH, és hogy le kellene foglalni az iratait.

Bíztunk benne, hogy az oroszok ki fognak menni. Ha van becsület a politikában – ami, mint kiderült, nincs –, akkor, ha egyszer azt mondják, tárgyalni fognak a kormánnyal a csapatkivonásról, csak kimennek. Maléter Pál is elment tárgyalni, ugye. El lehetett képzelni, hogy a hivatalos magyar kormánydelegációt letartóztatják? Mi abban bíztunk, hogy nem. Meg azért csak Nyíregyházáig volt annyira elkeserítő az út, Rakamaznál már a parasztság üdvözlő kiáltásai között haladtunk keresztül a falvakon.

A kórháztól visszamentem a gimnáziumba, a tanári szobában beszélgettünk. Az ablakunkból ráláttunk a városházára, és láttuk, hogy nő a tömeg előtte, százan-kétszázan vagy már többen is lehettek. Lementünk és megkérdeztük az embereket, mire várnak. Azt mondták, hogy ide fogják behozni az államvédelem parancsnokát, ő a felelős a vérengzésért. Öt óra lehetett, már besötétedett.

1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított.

Menetlevél, 1956. november 2.
Nagygyűlés a miskolci Egyetemvárosban, 1956. október 25.
A Sztálin szobor feldarabolása
Vonatjegy Szombathelyre

Három-négy óra körül jött a hír, hogy az ÁVH megadta magát, nem is volt szükség fegyveres beavatkozásra. Végeredményben a győri küldöttség vezetője, Földes Gábor oldotta meg a kérdést, úgy, hogy bement a laktanyába, felszólította az ÁVH-t, adja meg magát, és hordják össze a fegyvereket az udvar közepére. És az ÁVH megadta magát. A kiskatonák valamennyien elhagyhatták a laktanyát. A fegyverek később a nemzetőrséghez kerültek.

Fekete Simon és Mihala kérte, hogy menjek el Győrbe, a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülésére. Ez az út fordulóponttá vált az életemben. Egyáltalán, hogy mertem én felülni a repülőgépre? Két kicsi géppel mentünk, az egyik a Galamb, a másik a Fecske volt. Odafelé a Galambbal mentem, azon egymás mögött volt a két ülés. Beleültem, itt kinéztem, ott kinéztem… Borzalmas volt! És így átrepülni az országot! Életemben először ültem repülőn.

A szovjet csapatok ideiglenes kivonulása 1956. október 31-én

Másnap délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a küldöttek meghallgatására az irodaházban, nem is fért be mindenki a terembe. A szovjet megfigyelők is ott voltak. Meg is jegyeztem Hidasi városi rendőrparancsnoknak, hogy apolitikusnak tartom a jelenlétüket. Hogy minden egybegyűltnek jusson hely, átmentünk a Balassi Kultúrotthonba. A fő beszámolót én tartottam. A sztrájk kérdésében úgy foglaltam állást, hogy az adott körülmények között értelmetlen. A hallgatóság természetesen mást várt.

November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni.

Október 28-ig, vasárnapig, tulajdonképpen nem tudtunk semmit. Aztán megszűnt a lelkigyakorlati szilencium, jöttek a látogatók, és megindult a mozgás. Ez is hallott valamit, az is volt kint. És a fölszentelteket, tehát a hatodéves teológusokat (ötödévben volt a szentelés, a hatodik év a doktorálási év) – Kuklay Antalt, Varjú Imrét, Mézner Ferencet, Schimmer Jóskát, Zöldi Sándort, Marcheschi Károlyt – fűtötte a papi küldetés.

Tüntetés a győri börtön előtt
Maléter Pál fogadja Mihail Szergejevics Malinyint a magyar-szovjet csapatkivonási tárgyaláson a Parlamentben 1956. november 2-án.

Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov.