Másnap reggel korán felébredtünk, csönd volt. Nemsokára felhívott telefonon a szomszéd bérházban lakó kollégám, Harmath Zoltán. Mondtam, jöjjön át, beszéljük meg, mit csináljunk. A szomszéd lakásban egy idősebb szájsebész főorvos lakott, ő is átjött. Megállapítottuk, hogy mivel éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy a kórházakban sebesültek is vannak, mi orvosok vagyunk, be kell mennünk a Péterfybe.

November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni.

A Rajk-temetés után lehetett érezni, hogy valami rendkívüli izgalom, feszültség van a levegőben, hogy lelki és társadalmi indulatok forronganak, s hogy ez a forrongás valamilyen módon napról napra erőteljesebb. A mi iskolai osztályunk légköre is megváltozott. Még szegény tanárokkal szemben is bátrabbak lettünk, mintha minden ifjú valahogy forradalmárkodni kezdene… Alig tudták a fegyelmet tartani.

Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember.

Akkor már nagyon nagy harcok voltak Pesten, hatodikán volt ez, hatodikán este. Közben, ahogy mentünk, a Piros iskola előtt katonák meg minden, katonák, civilek, mindenféle népség. Ahogy megyünk, ott van egy közepes ágyú...

56-ban már annyira benne voltam a szemináriumi életben, hogy a politika nem igazán érdekelt. Hallottam arról, hogy „készül valami”, de nem érdekelt. Október 23-án éjszaka dörögtek a fegyverek, másnap korán reggel lementem a sekrestyébe, és a sekrestyés mondta az aznapi feladatok kapcsán, hogy „lőnek a múzeumnál az orosz tankok!” Éppen lelkigyakorlat volt, ez azt jelenti, hogy csöndben vagy. Nem beszélsz senkivel, csak az előadókat, az elmélkedéseket hallgatod, és magad vagy.

A következő napokban is kijártam az egyetemre, vagy a tanszéken voltam, vagy a dékáni hivatalban. Az egyetemen akkor alakult ki a forradalmi központ, amikor a rendőrséget felszámolták. A tömeg ugyanis ki akarta szabadítani azokat a fiatalokat, akiket a megyei főkapitányság pincéjébe zártak, mire az épületből a tömegbe lőttek, erre a felbőszült emberek elkaptak néhány ávóst. Az egyetem diákparlamentjéből küldtek oda hallgatókat, hogy tegyék rendbe a dolgot.

Másnap délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a küldöttek meghallgatására az irodaházban, nem is fért be mindenki a terembe. A szovjet megfigyelők is ott voltak. Meg is jegyeztem Hidasi városi rendőrparancsnoknak, hogy apolitikusnak tartom a jelenlétüket. Hogy minden egybegyűltnek jusson hely, átmentünk a Balassi Kultúrotthonba. A fő beszámolót én tartottam. A sztrájk kérdésében úgy foglaltam állást, hogy az adott körülmények között értelmetlen. A hallgatóság természetesen mást várt.

Október 23-án a Csepel Autógyár könyvtárában dolgoztam. Ott úgy ismertek engem, mint „reakciós elemet”. Az autógyárból jártak fiatalok esti egyetemre, a műszaki egyetemre, és szerettek eljönni hozzám. Egyrészt fordítottam nekik, meg beszélgettek is velem. Tőlük tudtam meg, hogy október 23-án tüntetést fognak rendezni. Úgyhogy délelőtt bejöttem az autógyárból Pestre, és fél kettő–kettő között a Vigadó téren csatlakoztam a fölvonulókhoz.

Ott voltam a Parlament előtti tüntetésen, illetve a sortűznél. Volt egy orosz tank a tér közepén, nyitott fedéllel, és a parancsnoka kint volt. És az egész békésen ment. Aztán lövöldözés kezdődött. Hogy honnan, azt nem tudtam megállapítani. Én a Parlamenttel szemben, tehát a Földművelési Minisztérium előtt voltam. A tömeg pánikba esett, és mindenki elkezdett rohanni. Én sokadmagammal a minisztérium árkádja alá menekültem, egy oszlop árnyékában leguggoltam.

Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez.

Figyelemmel kísértem a további ellenállási eseményeket is, például a szakáll-levágásokat. Én is szakállt növesztettem, mondván, „amíg az oroszok ki nem mennek, addig nem borotválkozunk”. Aztán levágtam, mert hallottam, hogy többeket becipeltek egy kapu alá, szárazon leborotválták a szakállukat, és összeverték őket.

Másnap, szombaton reggel bementem a tanáriba. A városháza előtt akkor százan-százhúszan lehettek, de kilenc órára a tömeg ismét háromszáz-négyszáz főre duzzadt. A tanáriban olyan híreket hallottunk, hogy kilenc órakor pedagógusgyűlés lesz a gimnáziumban az általános iskolai tanárokkal együtt, küldöttet fogunk választani a nemzeti tanácsba, az instrukciókat majd Ládi Károly, a gimnázium igazgatója hozza a városházáról. Ezért ki se mentünk a tanáriból, az ablakból néztünk ki az utcára.

25-e reggele. Úgy indult, mint egy átlagos hétköznap. Az osztálytermünk a Széchenyi térre nézett. Azt hiszem, úgy tíz- tizenegy óra tájban lehetett, amikor egyszer csak hallottuk, hogy a Vagongyár felől, a munkáskerületek irányából elkezdődik a felvonulás. Mi meg elhatároztuk, kollektívan, hogy megyünk mi is. Valamelyik tanár azt mondta, hogy nem. Mi azonban kitartottunk mellette, hogy márpedig megyünk.