Fekete Simon és Mihala kérte, hogy menjek el Győrbe, a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülésére. Ez az út fordulóponttá vált az életemben. Egyáltalán, hogy mertem én felülni a repülőgépre? Két kicsi géppel mentünk, az egyik a Galamb, a másik a Fecske volt. Odafelé a Galambbal mentem, azon egymás mögött volt a két ülés. Beleültem, itt kinéztem, ott kinéztem… Borzalmas volt! És így átrepülni az országot! Életemben először ültem repülőn.

Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe?

Miután többé-kevésbé fölépültem, visszamentem az autógyárba, és itt tapasztaltam az utolsó nagy ellenállást a Csepel Művekben. Ugyanis akkor még voltak munkástanácsok az üzemekben, de már kezdték fölszámolni őket. Úgyhogy a Csepel Művek vezetésére kormánybiztost jelöltek ki. És ezt a kormánybiztost a Csepel Művek munkástanácsa nem fogadta el. Ennek híre jött az autógyárba is, és én mint kíváncsi természetű, természetesen mindjárt odamentem.

A második győri utam október 30-án volt. Fantasztikus mennyiségű gyógyszer, kötszer és egyéb támogatás jött Nyugatról, amit Hegyeshalomnál a Nemzetközi Vöröskereszt autóiból átraktak a mieinkbe. Viszont a Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom közötti négy-öt kilométeres szűk útszakaszon úgy összetorlódtak az autók, hogy a határról nem tudott visszafelé jönni a gépkocsisor. Többen állították, hogy budapesti 12-es busz is érkezett a határhoz.

Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov.

Akkor már nagyon nagy harcok voltak Pesten, hatodikán volt ez, hatodikán este. Közben, ahogy mentünk, a Piros iskola előtt katonák meg minden, katonák, civilek, mindenféle népség. Ahogy megyünk, ott van egy közepes ágyú...

Érdekes, november 2-a ugyanolyan nap volt, mint a mai, elkezdett esni a hó. Előző nap, 1-jén gyönyörű, verőfényes időben tettük meg a körutat. Elkértük a rektori tárgyalótermet, ott fogadtuk a küldöttségeket. Jöttek Békéscsabáról, Balassagyarmatról, Egerből, tehát Borsod, Heves, Nógrád, Szolnok, Békés megyéből körülbelül húszan. Tizenegy óra körül kezdtük el az értekezletet. Mihala Feri meg én vezettük le, de időnként Fekete Simon és Dornbach Gyuszi is benézett.

A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára.

A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve.

25-én reggel kimentünk az Astoria elé, ahol három vagy négy szovjet tank állt. Mögöttük gyülekeztek az emberek, kezdetben kevesen. Amikor megjelent egy Gál István nevű jogászhallgató, akit kiscserkészként ismertem a piaristáknál, s a magyar zászlót kezdte lengetni, sokan odaszaladtak. A tankok előtt lengették a zászlót. A szovjet katonák láthatóan hatalmas zavarban voltak. Páran fölmásztak, ölelgetni kezdték őket, magyaráztak, néhányan tudtak velük beszélgetni.

Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez.

Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot.

November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni.

Én nem lettem hűtlen ahhoz az eszméhez, amit vallottam. Én mindenképpen segíteni akartam. Az iskola pillanatok alatt szétszéledt, egyedül voltam itthon, a férjem Moszkvában. Bementem a II. kerületi pártbizottságra, fejetlenség volt, egy vezetőt sem találtam. Egy nagy kupac Szabad Népet láttam a sarokban, amit nem kézbesítettek ki. A hónom alá vettem két csomag Szabad Népet, s mentem a Mechwart tér sarkára, és elkezdtem árulni. A Hajnalodik című vezércikk volt benne. Talán már 29-e lehetett.

aztán jött az Irodalmi Ujság, vérpezsdítő és abszolút meggyőző írásaival – akkor már számomra is egészen nyilvánvaló volt, hogy ez nem megy így tovább, ez nem az, aminek én hittem. És voltak a Petőfi Kör ülései. Úgy emlékszem, egyen voltam, de ezekről bőséges cikkek jelentek meg az Irodalmi Ujságban.