Jelenlegi hely
|
Bíztunk benne, hogy az oroszok ki fognak menni. Ha van becsület a politikában – ami, mint kiderült, nincs –, akkor, ha egyszer azt mondják, tárgyalni fognak a kormánnyal a csapatkivonásról, csak kimennek. Maléter Pál is elment tárgyalni, ugye. El lehetett képzelni, hogy a hivatalos magyar kormánydelegációt letartóztatják? Mi abban bíztunk, hogy nem. Meg azért csak Nyíregyházáig volt annyira elkeserítő az út, Rakamaznál már a parasztság üdvözlő kiáltásai között haladtunk keresztül a falvakon. |
Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült. |
Másnap, szombaton reggel bementem a tanáriba. A városháza előtt akkor százan-százhúszan lehettek, de kilenc órára a tömeg ismét háromszáz-négyszáz főre duzzadt. A tanáriban olyan híreket hallottunk, hogy kilenc órakor pedagógusgyűlés lesz a gimnáziumban az általános iskolai tanárokkal együtt, küldöttet fogunk választani a nemzeti tanácsba, az instrukciókat majd Ládi Károly, a gimnázium igazgatója hozza a városházáról. Ezért ki se mentünk a tanáriból, az ablakból néztünk ki az utcára. |
 |
 |
 |
A Központi Munkástanács falragaszokon tette közzé felhívását, hogy november 23-án délután két és három óra között magyar ember ne lépjen az utcára. Impozáns látvány volt: kinéztünk az ablakon, és egyetlen civilt sem láttunk az utcán. Ha itt-ott mégis felbukkant egy-két ember, az ablakokból olyan pfújolásban részesült, hogy ész nélkül berohant egy kapualjba. A jó ég tudja, mit gondoltunk, elérhetünk-e bármit is ezzel a passzív ellenállással. |
25-én reggel kimentünk az Astoria elé, ahol három vagy négy szovjet tank állt. Mögöttük gyülekeztek az emberek, kezdetben kevesen. Amikor megjelent egy Gál István nevű jogászhallgató, akit kiscserkészként ismertem a piaristáknál, s a magyar zászlót kezdte lengetni, sokan odaszaladtak. A tankok előtt lengették a zászlót. A szovjet katonák láthatóan hatalmas zavarban voltak. Páran fölmásztak, ölelgetni kezdték őket, magyaráztak, néhányan tudtak velük beszélgetni. |
|
A rádióból hallottam, hogy Palit vezérőrnaggyá léptették elő. Aztán 1-jén hallottam, hogy a honvédelmi miniszter első helyettese lett. Ennél a második hírnél aggódva kérdeztem telefonon: te, Pali, mi leszel még? Ha egy kis szerencséd van, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka – válaszolta. Hát nem volt szerencsém. Pénteken este tudtam, hogy honvédelmi miniszter lesz, és annak sem örültem. Szombaton reggel megint hazajött és átöltözött. |
Október 23-án az egyik kolléganőnk gyereke szaladt be a hivatalba: „Anyu, jön a tömeg a körúton, és kiabálnak mindenfélét!” Az anyja azt hitte, hogy félrebeszél a gyerek. Aztán jött az osztályvezető, hogy igaz, amit mond. Aznap van a fiam, Árpád születésnapja. Ilyenkor a nagymama megcsinálja a tortát, a család siet haza. A torta meg is volt, a családtagok viszont mind elszivárogtak. Hallottak valamit, mentek megnézni, mi is történt. Én elmentem a Bem József térre, és onnan haza. |
26-án hazamentem. Azon a tájékon szerencsére nyugalom volt, engem sem nyugtalanított már, mi van a családdal. A következő nap megint bementem a kórházba, és attól kezdve csak másfél naponta ugrottam haza. 30-án délelőtt a Péterfy valamelyik folyosóján összetalálkoztam Radó Sándor igazgatóhelyettessel. Nagyon jó, hogy találkoztunk, Miklós – mondta –, a kórház területén működik egy önkéntes mentőszolgálat, de semmi kapcsolatunk sincs velük, légy szíves, vedd át a vezetését! |
Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov. |
|
A feleségem a tiszti étkezdében kezdett el dolgozni. Nem illeszkedett be, sehogy nem illeszkedett be. Mi egy magyar családnál laktunk, mint férj és feleség, egy kislány és egy kisfiú, és szovjetek között dolgoztunk, csak velük találkoztunk, sehol nem jártunk, sehova nem mentünk, én magam se. Se egy mozi, se egy magyar film, se egy magyar újság, egyáltalán nem foglalkoztunk semmivel, én azt se tudtam, mi van Pesten. |
Egyszer majdnem otthagytam a fogamat. A forradalomnak már vége volt, 8 órától kijárási tilalom lépett életbe. A kijárási tilalom előtt elmentem egy barátomhoz, akit rá akartam beszélni, hogy menjünk el Magyarországról, mert ebből itt nem származik semmi jó. Arról volt szó, hogy nyolc óra előtt hazaérek, de nem így történt, hanem fél tízig dumáltunk, a barátom azt mondta, hogy aludjak ott. Á, mondom frászkarikát, kit érdekel, hazamegyek. |
Október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni. |
A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem. |
 |
1956. október 23-ig nem vettem részt semmiben, mert a munkakörülményeim nem engedték, két műszakban dolgoztam. Szeptemberben visszavettek az egyetemre is, estire kezdtem el járni. Október 23-án reggeli műszakban voltam. Tudtam, hogy valami történt, gondoltam, elmegyek megnézni. Bementem a Petőfi térre, ahol már rengetegen összegyűltek. Veres Péter beszélt valamiről, de nem hallottam. Érdeklődésből ott maradtam. Majd elindult a tömeg a Bem-szoborhoz. |
 |
Budapesten történt, ami történt 23-án, aminek a híre lejött vidékre is. Október 26-án Békéscsabán utcai tüntetés kezdődött, amely az éjszakába nyúlt. A Szabadság téren – ahol korábban a békéscsabai gyalogezred emlékére emelt, az ötvenes évek elején ledöntött és elföldelt első világháborús emlékmű, a 101-es obeliszk állt – népes tömeg gyűlt össze, és a csatlakozókkal egyre dagadt. Nem tudom megmondani, honnan indult, csak feltételezem, hogy a diákok kezdeményezése lehetett. |
|
Egy este, késő este, de hát ősszel korán esteledik, szólnak nekem – már csak páran voltunk bent – hogy egy riporter szeretne velünk beszélni. Úgy emlékszem, ketten mentünk át szemben lévő Rába Hotelbe, akkori nevén Vörös Csillag Szállodába. Akkoriban ez volt „a hotel” Győrben. A Szabad Európa Rádiótól volt ott egy újságíró, interjút akart csinálni. Arra is pontosan emlékszem, hogy egy szép saroklakosztályba mentünk fel. |
Október 28-ig, vasárnapig, tulajdonképpen nem tudtunk semmit. Aztán megszűnt a lelkigyakorlati szilencium, jöttek a látogatók, és megindult a mozgás. Ez is hallott valamit, az is volt kint. És a fölszentelteket, tehát a hatodéves teológusokat (ötödévben volt a szentelés, a hatodik év a doktorálási év) – Kuklay Antalt, Varjú Imrét, Mézner Ferencet, Schimmer Jóskát, Zöldi Sándort, Marcheschi Károlyt – fűtötte a papi küldetés. |
 |
 |
 |
Fekete Simon és Mihala kérte, hogy menjek el Győrbe, a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülésére. Ez az út fordulóponttá vált az életemben. Egyáltalán, hogy mertem én felülni a repülőgépre? Két kicsi géppel mentünk, az egyik a Galamb, a másik a Fecske volt. Odafelé a Galambbal mentem, azon egymás mögött volt a két ülés. Beleültem, itt kinéztem, ott kinéztem… Borzalmas volt! És így átrepülni az országot! Életemben először ültem repülőn. |
 |
Miután többé-kevésbé fölépültem, visszamentem az autógyárba, és itt tapasztaltam az utolsó nagy ellenállást a Csepel Művekben. Ugyanis akkor még voltak munkástanácsok az üzemekben, de már kezdték fölszámolni őket. Úgyhogy a Csepel Művek vezetésére kormánybiztost jelöltek ki. És ezt a kormánybiztost a Csepel Művek munkástanácsa nem fogadta el. Ennek híre jött az autógyárba is, és én mint kíváncsi természetű, természetesen mindjárt odamentem. |
|
Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt. |
Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot. |
 |
November 4-én délután Péch Géza barátommal behoztuk a családomat is; ekkorra már a lakásunk közelében is sűrűsödtek a harcok. Jóformán csak reggel és este láttam őket. Gizi, a feleségem a Péterfy vérellátó szolgálatnál beállt a munkahelyére, itt volt belgyógyász kivizsgáló orvos. Egyre több civil menekült hozzánk, a kórházba. Nem tudok pontos számot, de legalább két-háromszázan lehettek. |
|
Én nem lettem hűtlen ahhoz az eszméhez, amit vallottam. Én mindenképpen segíteni akartam. Az iskola pillanatok alatt szétszéledt, egyedül voltam itthon, a férjem Moszkvában. Bementem a II. kerületi pártbizottságra, fejetlenség volt, egy vezetőt sem találtam. Egy nagy kupac Szabad Népet láttam a sarokban, amit nem kézbesítettek ki. A hónom alá vettem két csomag Szabad Népet, s mentem a Mechwart tér sarkára, és elkezdtem árulni. A Hajnalodik című vezércikk volt benne. Talán már 29-e lehetett. |
 |
28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család! |
November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni. |
 |
 |
 |
1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított. |
|
A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára. |
 |
 |
Részt vettem egy pici dologban, a Konzervgyárban fölolvastam egy proklamációt az egyik raktár tetejéről, hogy mindenki sztrájkoljon, mert ez így nem jó. De ezen felül nem volt alkalmunk, hogy belekeveredjünk a forradalomba, azon kívül, hogy vörös csillagokat húzogattunk le a házakról, meg bementünk a rendőrségre. A legfontosabb oka az volt, hogy Kecskeméten nem voltak harcok az utcán, hogy Kecskemét volt Kelet-Magyarország szovjet főhadiszállása. |
 |
Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént. |
Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra. |
 |
|
Október 23-án délután öt körül végeztem a kórházban, és amikor kimentem a Rákóczi útra, láttam, nem jár sem a villamos, sem a busz, viszont időnként elrobogott mellettem egy-egy teherautó, tele fiatalokkal, akik nemzetiszínű zászlókat lengettek, röpcédulákat dobáltak és énekeltek. Így aztán gyalog mentem haza, a Liszt Ferenc térre. Otthon vendégeink voltak. Egyikük a feleségem kolozsvári nagynénje, aki pár nappal korábban érkezett. |
 |