Jelenlegi hely

Az október 23-a után újjáalakult pártokat dilettáns képződményeknek érzékeltem, és meg voltam győződve róla, a nemzet érdekei ellen való, hogy az összetartás helyett most millió darabra fogunk megint szétszakadni. Én akkor nem polgári kibontakozást érzékeltem, hanem egy totális jobbratolódást, amely utcai pogromokig, népítéletekig megy. A forradalom tisztaságát a betört kirakatokban érintetlenül maradt kirakott áruk jelentették egy ideig, aztán azok is eltűntek a kirakatból.

1956. november 23. – Néma tüntetés. Részlet a Naplófilm. 12 voltam 56-ban című dokumentumfilmből
Tüntetők a Bem téren, 1956. október 23.

Október 29-én, hétfőn munkahelyemen kilenctagú ideiglenes munkástanácsot választottak, amelynek én lettem az elnöke. Nekem tulajdonképpen az első, az alakuló ülésen volt szerepem, azután inkább a város felé orientálódtam. A vállalat küldöttjeként én jártam be a városhoz. Szerdán délután a városháza nagy tanácstermében a karzatáról hallgattam a Forradalmi Tanács ülését. Az volt a véleményem, hogy sok a szalmacséplés és nagyon szétfolynak a dolgok.

Három-négy óra körül jött a hír, hogy az ÁVH megadta magát, nem is volt szükség fegyveres beavatkozásra. Végeredményben a győri küldöttség vezetője, Földes Gábor oldotta meg a kérdést, úgy, hogy bement a laktanyába, felszólította az ÁVH-t, adja meg magát, és hordják össze a fegyvereket az udvar közepére. És az ÁVH megadta magát. A kiskatonák valamennyien elhagyhatták a laktanyát. A fegyverek később a nemzetőrséghez kerültek.

Weintráger Lászlót, Zsigmond Imrét, Kiss Antalt és Cziffrik Lajost lincseléssel vádolták. Az egyértelmű lincselés nem is aznap volt, amikor édesapa Óváron járt, hanem másnap. És még az sem bizonyított, hogy akit elítéltek, tevőlegesen részt vett a lincselésben, csak az a biztos, hogy ott volt, mert fénykép alapján azonosították őket.

A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában

A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette.

A Híradó mozi 1956 novemberében
Nagygyűlés a miskolci Egyetemvárosban, 1956. október 25.

56-ban már annyira benne voltam a szemináriumi életben, hogy a politika nem igazán érdekelt. Hallottam arról, hogy „készül valami”, de nem érdekelt. Október 23-án éjszaka dörögtek a fegyverek, másnap korán reggel lementem a sekrestyébe, és a sekrestyés mondta az aznapi feladatok kapcsán, hogy „lőnek a múzeumnál az orosz tankok!” Éppen lelkigyakorlat volt, ez azt jelenti, hogy csöndben vagy. Nem beszélsz senkivel, csak az előadókat, az elmélkedéseket hallgatod, és magad vagy.

28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család!

Gyula, Törvényszéki Palota

Október 23-án a görögóráról az évfolyamtársaimmal kimentünk a Petőfi-szoborhoz. Ott elhangzottak szónoklatok, majd elindultunk. Emlékszem, hogy a kiskörúton vonultunk, aztán átmentünk a Bem-szoborhoz, majd az Országházhoz. A Bem-szobornál láttam először lyukas zászlót. Amikor a Parlamentnél eloltották a lámpákat, és Nagy Imrét szerették volna hallani, akkor újságokból fáklyákat sodortunk, és meggyújtottuk.

Az ÁVH elfoglalása Győrben, 1956. október 26.
Harcképtelenné tett ISU-152-es szovjet rohamlöveg a VIII. kerületben
Budapesti óvóhely a forradalom idején
Tüntetés Budapesten, VIII. József körúton
Vonatjegy Szombathelyre

Már októberben hihetetlen mennyiségű élelmiszert kaptunk vidékről. Egy-egy téesz, állami gazdaság vagy falu nemzeti bizottmánya küldte a harcoló budapestieknek, elég sok fuvarlevelet írtam alá. A kórházban többször is osztottak krumplit a környéken lakóknak, néha lisztet és vágott baromfit is, hiszen az üzletek többsége zárva volt. Akkoriban igen jól kosztoltunk, senki nem fizetett érte, de ez természetes volt abban a rendkívüli állapotban.

A Kossuth tér 1956. október 25-én

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat.

Ott voltam a Parlament előtti tüntetésen, illetve a sortűznél. Volt egy orosz tank a tér közepén, nyitott fedéllel, és a parancsnoka kint volt. És az egész békésen ment. Aztán lövöldözés kezdődött. Hogy honnan, azt nem tudtam megállapítani. Én a Parlamenttel szemben, tehát a Földművelési Minisztérium előtt voltam. A tömeg pánikba esett, és mindenki elkezdett rohanni. Én sokadmagammal a minisztérium árkádja alá menekültem, egy oszlop árnyékában leguggoltam.

Hétfőn délelőtt ismét összeült a munkástanácsok küldöttértekezlete, amelyen mintegy száz-százötvenen vettek részt. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, Klaukó Mátyás, az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke és Kávási Ferenc, a megyei tanács elnöke is. Birkás közölte a kormány szempontjait, amit a Budapestről visszatért Gál Pál tanár is megerősített. Erre lehurrogták, mondván, hogy megvesztegették.

amikor megérkeztünk a Pasaréti útra, ott álltak a kertben a géppisztolyos jezsuita nemzetőrök: Weissmahr Béla, Nagy Ferenc, akiket a teológiáról ismertem, és társaik, akiket nem ismertem. Én nyugodt voltam, mert azt éreztem, hogy az alaphelyzet a következő: mi kimegyünk az érvényes, hatalmon lévő kormánynak a megbízásából egy épületet átvenni. Akkor már nem féltem attól, hogy ott fegyveres harc lehet.

Magyar- és orosznyelvű igazolvány
A 101. gyalogezred obeliszkje

Néhány civil sebesült is bekerült, olyanok, akiknek belövés érte a lakását. Az oroszok, ha valami gyanúsat észleltek, mindjárt lőttek, vaktában, minden irányban. November 4-ig a halottas kamránk nagyjából kiürült, de utána hat-nyolc nap alatt nyolcvanöt halott halmozódott föl a kórház területén.

A határozatot végül gépbe diktáltuk. Mihala Feri, Korompay János és én vállaltuk az egészet. Korompayt korábban nem ismertük, az alakuló ülésen derült ki, hogy aktív és végtelenül értelmes jogászember. Ő szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. Mi nem fektettünk nagy súlyt a szóhasználatra, ő viszont mindig nagyon precizírozta a kifejezéseket. A tizenöt ponttal minden jelenlévő egyetértett.

Villamos a Kálvin téren. Felirat: Mindszenty visszajött

A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem.

Nagy Attila színész az Egyetemvárosban, 1956. október. 25.

A forradalom napjaiban 1956. október 23-án éppen lelkigyakorlatoztunk, amikor odahallatszottak a lövések a Rádiótól. Az előljárók szűkszavúan tájékoztattak a kinti eseményekről. Kérték, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne hagyjuk el a házat, ne vegyünk részt semmiben. Ugyanakkor érdekelt is bennünket, hogy mi történik, hiszen az ötödik kerületben voltunk, ahol ropogtak a fegyverek.

1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe.

A Központi Munkástanács falragaszokon tette közzé felhívását, hogy november 23-án délután két és három óra között magyar ember ne lépjen az utcára. Impozáns látvány volt: kinéztünk az ablakon, és egyetlen civilt sem láttunk az utcán. Ha itt-ott mégis felbukkant egy-két ember, az ablakokból olyan pfújolásban részesült, hogy ész nélkül berohant egy kapualjba. A jó ég tudja, mit gondoltunk, elérhetünk-e bármit is ezzel a passzív ellenállással.

Magyar-szovjet csapatkivonási tárgyalások a Parlamentben - Maléter Pál és Erdei Ferenc tárgyal a Szovjet Haderők tököli főparancsnokával, 1956. XI. 3.

Külön kitérek egy mozzanatra. Az esemény egy késő esti órán zajlik, hogy pontosan melyik napon, azt nem tudom. Hogy a dolog világos legyen, fontos a ház topográfiája. A városházának van egy nagy, központi erkélye, amely a nagy tanácsteremből nyílik. Magában a nagyteremben: színpad, mikrofonokkal. Az ettől jobbra eső szárnyban, de vele azonos emeleten dolgoztunk mi, az ifjúsági bizottság.

Nagygyűlés az Egyetemvárosban, 1956. október 25.

Alig egy órája vettem át a civil mentőszolgálat vezetését, amikor jött a hír, hogy a Köztársaság téren az ávósok lövik a fegyvertelen népet. A mentőseink, hallva a lövöldözést, rögtön odamentek. Több tucatnyi sebesültet szállítottak be. Mindenkit felkapkodtak, válogatás nélkül, így biztos behoztak néhány ávóst is, akik valószínűleg könnyebben sérültek meg, mert egy-két nap múlva mind eltűntek a kórházból.

1956. október 23-ig nem vettem részt semmiben, mert a munkakörülményeim nem engedték, két műszakban dolgoztam. Szeptemberben visszavettek az egyetemre is, estire kezdtem el járni. Október 23-án reggeli műszakban voltam. Tudtam, hogy valami történt, gondoltam, elmegyek megnézni. Bementem a Petőfi térre, ahol már rengetegen összegyűltek. Veres Péter beszélt valamiről, de nem hallottam. Érdeklődésből ott maradtam. Majd elindult a tömeg a Bem-szoborhoz.

Hallgatók az Egyetemvárosban, 1956

A tömeg egy-két nap alatt lecsillapodott, mindenki megértette, hogy változásra van szükség. A halottainkat eltemettünk, a helyzet rendeződött. Én november 3-án vagy tízszer beolvastam a hangosbemondóba azt a felhívást, hogy 5-én kezdődik a munka. Felhívtuk a diákok figyelmét, hogy 5-én kezdődik a tanítás. November 1-jén, 2-án megkérdezte tőlem néhány diák: Tanár úr, ön pedagógusküldött marad a nemzeti tanácsban, vagy bennünket fog tanítani?

Másnap az iskolában a tanárok és a diákok is élénk érdeklődést tanúsítottak a pesti események iránt. 24-én és 25-én túlnyomórészt ezzel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnunk az órákon. De hát én sem tudtam többet, mint a diákok, eléggé el voltunk zárva a hírektől. Még arról se nagyon értesülhettünk, mi van Győrben. Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél kilenc körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek.

Szerintem az ENSZ-nek óriási szerepe lett volna a támogatásunkban. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy Hammarskjöld nem jött el Magyarországra, ugyanakkor a dán Povl Bang-Jensent messzemenően becsülöm, hősnek tartom. Amerikában el is mentem a Central Parkba, ahol meggyilkolták. Fölháborító volt, amikor értesültünk, hogy folynak a magyar ügy tárgyalásával kapcsolatos itthoni tiltakozások. Ez is aláírta meg az is aláírta – visszatetsző volt.

Amikor a rendőrségről a rádió adó-vevőket áthozták az egyetemre, akkor kapcsolódtam be intenzíven a munkába. Hozzánk került a teljes rendőrségi lehallgató központ, a drótos magnetofonok is. A Zorkóczy-tanszéken, ahol Mihala Feri is dolgozott, berendeztünk egy stúdiót. Mihala Feri adjunktustársam, a diákparlament tanácsadója volt. Volt öt-hat magnó és rengeteg vékony acéldrót tekercs, azokra vették fel a telefonbeszélgetéseket.

Nagy Attila színész a miskolci Petőfi-szobornál szaval, 1956. október 25.
A Sztálin szobor feldarabolása

Mivel 4-től kezdve a kórház hivatalos vezetéséből senki sem volt elérhető – az igazgatóhelyettes, aki engem 30-án a mentőszolgálat élére küldött, bent lakott ugyan a kórházban, de éjszaka elérhetetlen rejtekhelyen bújt meg –, általában nekem kellett intézkedni. A munkatársakkal rendkívül harmonikusan ment a dolog, mindenkiben fantasztikus segítőkészség volt. Egy nővér vagy egy fűtőházi munkás természetesnek vette, hogy erejét meghaladó feladatokat is ellásson.

Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra.

Másnap reggel korán felébredtünk, csönd volt. Nemsokára felhívott telefonon a szomszéd bérházban lakó kollégám, Harmath Zoltán. Mondtam, jöjjön át, beszéljük meg, mit csináljunk. A szomszéd lakásban egy idősebb szájsebész főorvos lakott, ő is átjött. Megállapítottuk, hogy mivel éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy a kórházakban sebesültek is vannak, mi orvosok vagyunk, be kell mennünk a Péterfybe.