Bad-Schallerbachban apácák ápoltak bennünket. Hosszú folyamat, amíg emberré válik megint az ember, de ezek az apácák nagyon jól bántak velem, különös gondot fordítottak rám. Talán szerették, hogy fegyelmezett voltam az étkezésben, mert nagyon mérsékelten, fokozatosan lehetett csak etetni bennünket. Aki sokat evett, az belepusztult. Egy Annunziata nevű nővér szinte anyaként kezelt, nagyon sokat foglalkozott velem. Amikor elmeséltem neki az élettörténetemet, azt mondta: tegyek meg neki egy szívességet, és vegyem fel a katolikus vallást. Engem aztán többen is követtek ebben a szanatóriumban. A szobatársam történetesen egy olyan idősebb bajtársam volt, aki hasonló életutat futott be, mint én. Egyrészt dunántúli földbirtokosok voltak, másrészt ők is valami hasonlóban látták a kibontakozás lehetőségét. De ő már korábban katolizált, és nagyon mellette volt ennek a dolognak. Így aztán ott kereszteltek meg Bad-Schallerbachban. A lényeg az, hogy végül is a gunskircheni plébános befogadott a másik vallásba. A természetemnél meg a természetfelfogásomnál fogva sose voltam és sose leszek vallásos ember, ez csupán formaság volt az életemben.

Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban. Ez volt az én utolsó emlékem a zsidó vallással kapcsolatban, merthogy ezen az egész család részt vett az anyai nagyanyámnál. Az apai ágról, ha nevük alapján vagy a róluk szerzett ismeretek alapján nem tudták volna, hogy zsidók, valószínűleg senki nem feltételezte volna, hogy azok. Ők semmiképpen sem ragaszkodtak a zsidóságukhoz. Az apám meg különösen nem. Ő persze nem így fogalmazta meg, de céltudatosan ragaszkodott hozzá, hogy asszimilálódjon, hogy az asszimiláció teljesen befejeződjön.

A vallásos nevelés a Szent Imrében amúgy csak annyiból állt, hogy egy hónapban egyszer-kétszer volt egy előadás, és vasárnap el kellett menni misére. A jogi egyetemen a diákok között eléggé erős volt a jobboldal, jobboldali bajtársi szövetségek, szervezetek működtek. Szerencsére ezektől megóvott a Szent Imre, mert volt nekik egy saját bajtársi egyesületük: a Szent Imre Kör. Azt mondták, ezzel te már bent vagy, nem kell menni a Foederatio Emericanába, a katolikus egyetemisták szövetségébe, a Turul Szövetségbe meg pláne nem. Egy-két nyilas volt köztünk, de a többség inkább katolikus szemléletű volt. Nem is nagyon merült föl, hogy más szervezetbe belépjek, mert a Szent Imre Kör maga is egy szervezet volt.

Életemben talán az egyik döntő fordulat az volt, hogy a vágóhídon volt egy kocsislakás, és egy Benedetti nevű gázlámpa-tisztogató lakott ott. Ahhoz képest, hogy egyszerű ember volt, nagyon jó könyvtárat tartott. Őtőle kaptam kölcsön egy könyvet, Mózes-e vagy Darwin? volt a címe, Dodel Arnold írta. Tizenhat éves koromban elolvastam, és döntő hatással volt a gondolkodásomra, előkészített arra a világnézetre, amit húszéves koromtól a mai napig is vallok, és ez bizonyos stabilitást jelentett mindig az életemben. Nem lettem ateista, de kiderült, hogy létezik agnosztikus szemlélet. Az agnosztikusok szerintem becsületesek, mert azt mondják, hogy a tapasztalaton túl nem tudunk semmit. Körülbelül húszéves voltam, amikor ezt így kialakítottam magamnak, azóta is ezt vallom.

1935 nyarán leköltöztünk Pécsre, és ott apám beíratott a ciszterci rend gimnáziumába. Vegyes felekezetű iskola volt, katolikus papi irányítással. A pesti megszokás alapján továbbra is a katolikus hittanra jártam. Protestáns osztálytársaim jelentették a lelkésznek, hogy én is evangélikus vagyok, mire ő kivonta a felekezet védőkardját, és beügetett az iskolába. Az igazgató nyilván félt bármiféle felekezeti villongástól, és azt mondta: fiacskám, ezután az evangélikus egyház szertartása szerint élj! Az evangélikus egyház visszaszippantott a kötelékébe, de az általuk nyújtott hitvilág nekem nem jelentett semmi pluszt, bár a gondolkodásomon talán valamivel több nyomot hagyott a protestáns tanítás, abban több a gondolati szabadság. Közömbösen végeztem a kötelességemet a nyolcadik gimnáziumig, de akkor csendes belső lázadáson estem át. A tavaszi evangélikus lelkigyakorlatra már nem mentem el, aztán idővel elítélő vélemény alakult ki bennem minden tételes vallásról, és nem volt igényem semmiféle transzcendens, metafizikai jellegű világnézetre.

Apám szakított az egyházzal, viszont tőlem megkövetelte, hogy az előírásoknak megfelelően éljek. Nagyon féltett, nem engedte, hogy a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járjak – ahová anyám evangélikus vallása révén tartozhattam volna –, hanem a közelben lévő bencésekhez írattak be. Ide mint evangélikusnak keresztelt gyerek nem juthattam volna be, ha apám és az igazgató nem alkusznak meg a lelki üdvömre, hogy majd érettségi után katolizálok. Az osztályfőnöki naplóban hivatalosan ágostai hitvallású evangélikusként voltam bejegyezve, ennek ellenére a katolikus szertartás szerint éltem.

A személyiségfejlődésem szempontjából lényeges harmadik tényező: az evangélikus egyház Deák téri gyülekezete. Apám is, anyám is evangélikus volt. Amikor 1941 őszén hazajöttünk, anyámmal elmentünk a Deák téri evangélikus templomba, ahol Keken András prédikált. Ha az evangélikus egyházról beszélek, elsősorban róla kell beszélnem, mert gyerekként, később serdülőként, végül felnőttként is elég szoros kapcsolatban álltam vele, egészen 1974-es haláláig. Keken kiváló ember volt, egyértelműen szemben állt a nácizmussal, a szélsőjobboldallal. Ő legalább megpróbált az üldözött zsidókon segíteni, aki keresztlevelet kért tőle, annak gondolkodás nélkül, azonnal kiállította a hamis papírt. Állítólag a Deák téri templomban el is bújtattak zsidókat, akik a közeli gettóból szöktek meg. Keken András az evangélikus egyház gondolkodó szárnyához tartozott, a legkevésbé sem volt fundamentalista. Modernül gondolkodott, amit az evangélikus egyházon belül liberális teológiának szoktak hívni. Nagyon erősen hatott rám ez a felfogás, amely hitbeli és morális kérdésekben határozottan megnyilvánult. Ez az egyik oka, hogy ma is kötődöm az evangélikus egyházhoz. Hallottam prédikálni Ordass Lajost – és egyszer beszélgettem is vele –, akit 1945 nyarán püspökké választottak, és akit 47-ben a kommunista párt intencióinak megfelelően bebörtönöztek. Nagyon sokra értékelem őt azért, hogy bátran és következetesen szembefordult a kommunista rendszer ideológiájával. Óriási szolgálatot tett az evangélikus egyháznak. Amikor Ordasst letartóztatták, Kekent is leváltották a Deák téri lelkészi pozícióból, és odahelyeztek egy másik, ma is élő lelkészt, aki kidobott bennünket a gyülekezetből. Ifjúsági csoportba jártunk minden szombaton. Egyszer megjelent, és közölte, hogy vagy felhagyunk a Keken Andrással való szolidaritással és az ő intencióinak követésével, vagy elmegyünk a Deák térről. Mi teátrális módon felkerekedtünk, és Gusztáv Adolf dalát énekelve – „Ne csüggedj el, kicsiny sereg… – kivonultunk az udvarra, aztán az utcára. Évekre meg is szakadt a kapcsolatom a Deák téri gyülekezettel. Keken Andrást később elhurcolták. Akkor kezdtem újra a Deák térre járni, amikor 1956-ban Keken újra visszatérhetett a régi gyülekezetéhez.

Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit. Ez így ment tizenhat éves koromig, amikor mindkettőt abbahagytam.

Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak. Egyszer hosszúnapkor – zsidó újévkor –, a böjt alkalmából bent voltunk a faluban, elmentünk az imaházba, és hallottam, hogy az apámról beszéltek, és azt mondják, ha egy zsidó marha, akkor az már nagy marha, mert hogy nem vitte semmire, paraszt maradt.  Ez nagyon bántott, de elengedtem a fülem mellett és nem is mondtam a szüleimnek.

Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni. Apám óriási méregbe gurult és nagyon komolyan összezördültek, pedig soha hangos szó nem volt a házunkban. Végül anyám győzött, s apám azt mondta, hogy ő a kezét rá nem teszi ezekre a kárhozatos állatokra. Anyám meg a bátyám is vállalta a gondozásukat, de nem lett vége a kóser háztartásnak.