Nekem ma az elképzelésem az, hogy egyházi közösséghez tartozni azt jelenti, hogy az ember ott otthon érzi magát, oda szívesen megy, és visszhangot kap. Ilyen környezetet én nem találtam. Úgyhogy nem járok rendszeresen templomba, de időnként elmegyek vagy elmegyünk. Formálisan nem szakítottam az egyházzal, de eléggé eltávolodtam – nem a szemlélettől, hanem a formális kötelezettségektől inkább. A hitem megmaradt. A feleségem viszont nem hívő. Ez egy olyan tény, amit kölcsönös toleranciával tudomásul vettünk. Ez egy igen fontos bázis. Viszont az életvitelemben ezzel a ténnyel is számolok. Nem akarok például olyan liturgiákat erőltetni, amelyek nem jelentenek sokat. Egy aktív hívő partnerrel hamarabb elmennék egy olyan vasárnapi misére, ami nem egészen tetszik, de egyedül nem megyek el. Én kezdeményeztem, hogy Péter legyen elsőáldozó, hogy kapjon hitoktatást, hogy kapja meg azokat az értékeket, amiket én is értéknek tartok – de nem forszíroztam, hogy maradjon katolikus. Elég ritkán beszélgetünk ilyen kérdésekről. De amikor ezek a témák szóba kerültek, akkor jólesett, hogy erről is tudunk eszmecserét folytatni. De már nem úgy, mint amikor én harminc évvel ezelőtt befejeztem a papságot. Azóta sok mindenben változtam. Úgy érzem, sokkal nyitottabb és türelmesebb és sokrétűbb elképzelésem van a vallás és az ember viszonyáról és annak a gyakorlásáról is. Megértem, hogy a piramis jellegű, szigorú egyházi struktúrákban is van jó, de én azt nem támogatom, és azzal nem tartok együtt. Elfogadom a feleségemet úgy, ahogy ő gondolkozik. Ez a toleráns vonal Hollandiában, és én nagyon is megszoktam, hogy sokféle vélemény lehetséges, és hogy tudjuk egymást értékelni és elfogadni és becsülni. Ennek a toleranciának nálam valószínűleg mélyebb gyökerei vannak, de Hollandiában tudott igazán kibontakozni. Én majdnem egészen az emigrálásig abban hittem, hogy egy jól összetartó, egységes szervezetnek vagyok az igehirdetője, aki arról van meggyőződve, hogy a mi elképzelésünk teszi igazán jóvá a világot – minden területen. Ebből aztán egyre jobban kinőttem. Ma már úgy látom, hogy a világ sokrétű, gondolatban, hitben és a gyakorlatban is. És ennek a sokféle mozaiknak kell utat keresni, hogy együtt is tudjon élni, és együtt is tudjon sok mindent csinálni. És ez nem egyszerű dolog, de úgy látom, hogy jó út.

Apám református volt, liberális mentalitású. Tehát ő nem szigorú vallási kötöttségekkel élő ember volt. Anyám katolikus volt, és ő is vegyes házasságból születetett. Abban az időben a katolikus egyházban előírás volt a reverzális. Anyám nagyon – szerintem aggályosan – lelkiismeretes volt, komolyan vette a reverzálist, és igyekezett is megvalósítani. Minden vasárnap mentünk templomba, rendesen fölöltözve, és az apácákhoz jártunk óvodába. Tehát nálunk a gyerekeket katolikus elvek szerint nevelték. Minden evés előtt, evés után imádkoztunk. Minden reggel és este imádkoztam az ágyban. Elsőáldozó voltam, még az apácáknál. A középiskolában kötelező volt a vasárnapi diákmise, nekem el kellett mennem. És ahogy nőttek a testvéreim, úgy lett egyik a másik után elsőáldozó. Ez mindig nagy családi ünnep volt. 

A napi iskolai első felvonás a reggeli szentmise volt. Az egyik nap szóltak, hogy énnekem kell ministrálni másnap reggel. Mondtam, hogy én nem tudok ministrálni, nem baj, majd megtanulja, válaszolták. Aztán bevonultunk, és a pap mondta, hogy mikor menjek jobbra, mikor menjek balra, de fogalmam se volt semmiről. Fiúk nem járhattak be az iskolába, ezért a lányoknak kellett ministrálni. A pap bejárhatott a hitoktatásra, de akkor egy apácának bent kellett ülni a teremben. Biztosan ellenőrizni, de nem tudom, mire kellett vigyázni, tán a pap erkölcseire, hiszen a lányok voltak többen. Az apácák nem mehettek ki az utcára, azért mert valamelyik elődjük megszökött az egyik tanítványa apjával, ami főbenjáró bűnnek számított. Ennek következtében az volt a büntetés, hogy a rend tagjai nem léphetnek ki az utcára. Szegény apácák, ha el kellett vinni minket kirándulni, akkor eljöttek a kapuig, ott még egyszer elmondták az összes intelmet, onnan pedig a világi tanárok kísértek. Ez ostobaság volt. Még az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából se tettek kivétel, amit 1938-ban Budapesten rendeztek. Hatalmas ünnepségek zajlottak, az iskolánk is kivonult a Hősök terére ünnepi egyenruhában, elöl talán két sor diák magyar ruhában, az első sorban osztályonként négyen díszmagyarban mentünk, utánunk Horthyné a kíséretével. Horthy ebben nem vehetett részt, hiszen református volt. Oda se kísérhettek minket az apácák. Egyébként rengetegen utaztak akkor a fővárosba, emlékszem, feljöttek keresztanyáék is Biharból.

A vallás nem nagyon volt jelen az életünkben, bár volt egy csavar – ez is az anyai nagymamának az ármánykodása volt. Apám kommunista volt, és harcos ateista. Anyám se volt hívő, de a nagymama mégis elérte, hogy titokban megkereszteltek bennünket, amikor az öcsém megszületett. Ilyenformán reformátusnak vagyunk keresztelve. De soha nem éltünk ebben, és nem is volt jelen az életünkben. Mind a két nagymama hívő volt, de az anyai nagymama nem járt templomba. Lehet, hogy sátoros ünnepekkor. Az apai nagymama járt.

Anyámra nem lehet mondani, hogy nem volt vallásos. De azt se lehet mondani, hogy nagyon vallásos lett volna. Amíg a Krisztina körúton éltünk hármasban, vasárnap misére jártunk. Elsőáldoztam. Olyasmi volt ez, mint hogy nyakkendőt kell kötni egy fogadásra. Nagyanyámnál ott laktunk a templom mellett, nyaranta a gyerekeknek kellett menni a vasárnapi nagymisére, ott ministráltam is. Nem volt ez igazi, mély vallásosság. Azt gondolom, hogy anyám életében sem játszott életalakító, vehemens szerepet.

Abszolút nem voltunk vallásosak. Neológok voltunk. Apám ortodox családból jött, de aztán a kolozsvári neológ hitközség aktív tagja lett, nem vallásilag, hanem szociális vonalon – aggmenház, tanonciskola, kórház stb. Köztiszteletben álló ember volt, gyakran fölkeresték mint döntőbírót különböző vitás kereskedelmi ügyekben, ami a felek számára nyilván egyszerűbb volt, mint bíróság elé menni. Viszont kellett valaki, akit feddhetetlen és objektív embernek tartották. Mi egyáltalán nem nevelkedtünk istenhitben, és sem Jancsinak, sem nekem nem volt bármicvója. Zsinagógába néha, a nagy ünnepekkor elmentünk.

A gimnáziumban az osztály fele zsidó volt, és jártunk zsidó hittanra. Akármilyen világ volt, 15-20 gyerek járt rendes zsidó hittanra, ami úgy ment át rajtam, mint a semmi. Az elemiben én úgy olvastam héberül, hogy a nagypapámhoz odament a rabbi, és azt mondta, hogy Meer úr, egyet sajnálhat, hogy ez a lány nem fiú. Mert ha fiú lenne, bizony itt nagy dolgok lehetnének, mert olyan jól tud héberül. Azon a nyáron, mikor 10 éves voltam, úgy elfelejtettem, mintha sosem tudtam volna, ezt ma sem értem, mintha kitörölték volna az agyamból. Azért én a Bibliában járatos vagyok. Templomba nem jártunk. Az ünnepek közül a húsvétot, a pészahot tartottuk, amit anyám csinált, mert ő nagyon jó háziasszony volt. Akkor a nagypapáék és a nagybácsi eljöttek, egy gyönyörű vacsora volt nálunk. Én voltam a legkisebb és nekem kellett ott valamilyen szöveget elmondani. De templomba nem jártunk. 

Egy ideig a kisfogházban, az első emeleten voltam magánzárkában, alattam, a földszinten mindennap folytak az akasztások. Borzasztó volt! Aztán, felvittek egy nagy zárkába, ahol voltunk vagy húszan, legkülönbözőbb féle emberek. Kettővel nagyon jól összejöttem. Az egyik Faddy Ottmár, ferences szerzetes, a másik Pálos Antal, jezsuita szerzetes volt. Mi hárman egész áldott nap ideologizáltunk, vécépapírra írtuk fel a különböző tanokat. Én próbáltam tudományos alapon magyarázni a vallást. Einstein is vallásos volt. A természettudományos felkészültség egyáltalán nem zárja ki a vallásosságot, sőt. Minden nagy tudós vallásos, alig tud olyat mondani, aki nem az. Én is vallásos voltam mindig, csak nem bigott. Kisgyerekkoromban állandóan jártam templomba, később nem. Én református vagyok, a feleségem katolikus.

Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.

Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében. Abban az utcában, a Pannónia utcában volt a nagybátyámnak a fűszerüzlete. Engem felváltva vittek hol ide, hol oda. Amikor már a Szűz utcában laktunk, akkor a Kálvin tér volt közel, amikor meg a Deák térre jártam iskolába, akkor értelemszerűen a Deák téri evangélikus templom jött szóba.