Jelenlegi hely

Státusz: 
« Vissza a listához

Egyházi kinevezési értesítő

1947

amelyben tudatják vele, hogy a Délszabolcsi Evangélikus Egyházközség örökös tiszteletbeli felügyelőjévé választották.
 

Kovách Erzsébet 1921-ben született Budapesten. Édesapja elszegényedett erdélyi középnemesi családból származott. Édesanyja apai ágon német, anyai ágon székely eredetű. Édesapja 1919-ben, édesanyja 1920-ban települt át Erdélyből. Anyja néhány hónapig vagonlakóként élt. Apja állami alkalmazott, a Pénzügyminisztériumban miniszteri tanácsos volt, anyja háztartásbeli. Erzsébet a Szent Orsolyák rend gimnáziumában érettségizett 1940-ben, majd a Gyógyszerésztudományi Karon tanult egy évig. 1942 szeptemberében kötött házasságot dr. Török Zoltánnal. Beregszászba, majd Ilosvára költöztek. Férjét, aki bíróként dolgozott, 1944-ben behívták katonának. Erzsébet Budapestre költözött a szüleihez. Az ostromot, amelyben édesapja súlyosan megsérült, a budai otthonuk pincéjében vészelték át. Férje 1945 őszén tért haza a hadifogságból, majd bíróként dolgozott. Leányuk 1944 januárjában, fiuk 1946 októberében született. Erzsébet a háború után egy építésziroda titkárnőjeként dolgozott, 1949-ben a Szabványügyi Hivatalban helyezkedett el könyvtárosként. Édesapja 1950-ben halt meg, 1951-ben édesanyjától mint osztályidegentől megvonták az özvegyi nyugdíjat. Sokáig szüleivel és testvére családjával laktak együtt. 1976-tól nyugdíjas. Négy unokája és három dédunokája született. 2015. november 5-én halt meg.
 

 

Kovách Erzsébet

Az anyai nagyszüleim nagyenyediek, erdélyiek. Az édesanyám is ott született. Az ősei Abrudbányán, Verespatakon voltak aranybányászok, állítólag valahonnan Bajorországból kerültek oda, de ez nincs tisztázva. Mindenesetre az én dédapám már az abrudbányai aranybányában nem havidíjas, hanem napidíjas tisztviselő volt – egy keresztlevélen így írták be őt. Ez olyan furcsa a mai világban, mert a tisztviselők most nem napidíjasok. Nagyapám, Henzely József, a nagyenyedi kollégium gazdasági irodájának volt a tisztviselője. Anyám anyai ága, a nagyenyedi Lőrinczek, jómódú iparosok voltak, szülei hentes és mészáros üzletet vittek. Az apai nagyanyám Berzsenyi Borbála, Bóra. A középnemes Berzsenyi család Szabolcsból került át Bereg megyébe. Nem tudok róluk sokkal többet, minthogy úgy éltek, ahogy ez az osztály akkoriban élt. Volt birtokuk, amely már a XIX. század közepén sikeresen szétfoszlott. Azt hiszem, hogy a könnyelműség is benne volt, afféle regényekbe illő életvitellel sikerült szétszórni a birtokot. Az apai ág, a Kovách család, szintén nemesi család. Apám apja, Kovách Kálmán – az ő ága korán elszegényedett – tisztviselő lett. Fiatalon meghalt, és Berzsenyi Borbála a három gyerekével egyedül maradt. Nagyváradon részben egyházi segítséggel éltek, a két lányát az apácák nevelték, a fia a papokhoz került. És ő, hogy még segítsen magán, gyerekeket is ellátott napköziszerűen. Albérlőt is tartott, és amire a család nagyon büszke, 1900-ban Ady Endre lakott náluk. Édesapának nagyon imponált a nála tíz évvel idősebb újságíró, sokat mesélt róla. Ady írt is néhány sort édesapám nővéreinek az emlékkönyvébe. 
Apám, Kovách Kálmán 1887-ben született. Ahogy édesapa jókedvéből néha mesélte, több egyházi iskolán bukdácsolt át – nem így szó szerint, de az is lehet, hogy tényleg megbukott –, míg végre leérettségizett. Az édesanyja mindig katolikus iskolába küldte, ahol az édesapámnak voltak kérdései. Például olyan kérdéssel fordult a paptanárhoz, hogy mi az, hogy Szűz Mária? Hát akkor hogy lett anya? Hogyan szült? Emiatt eltanácsolták. Utána bekerült bentlakónak a premontreiekhez, ahol dolgozni kellett. Egyszer a kisdiákokat kivitték epret szedni, és azt is meghagyták, hogy közben énekeljenek. A diákok tudják, azért kell énekelni, nehogy egyenek. Apám ezt kifogásolta a papoknál, és onnan is kitették. Végül Rozsnyóra került, rokonok révén, és ott az evangélikus, szóval a protestáns iskolában érettségizett. Utána elvégezte a jogot, ami majdnem kötelező volt ebben a rétegben, és tisztviselő lett. Az egyik testvére, Sárika fiatalon meghalt, valószínűleg tüdőbajban. A másik, Nusi, kétszer is férjhez ment. Másodszor egy gyógyszerészhez, Nagyvárad mellett, Bihar községben volt patikájuk. Gyerekük nem lett. Édesanyám, Henzely Erzsébet 1895-ös születésű. Nagyon igyekvő, tanulni akaró lány volt. Az elemi után elvégezte az átképzőt, gyorsírást tanult, majd beiratkozott magántanulónak a nagyenyedi kollégiumba, ahol gazdasági tanulmányokat végzett, később pedig a kolozsvári egyetemen tanult egy évet. Enyeden egy ideig bankban dolgozott, aztán elkerült Budapestre. Az egyik nővére szintén kimenekült Magyarországra, ő korábban, mint édesanyám. A másik nővére ott maradt továbbra is Erdélyben, és a postánál dolgozott Kolozsvárt. Tata, a nagyapám, miután megözvegyült, elvette – akkori szokás szerint – néhai feleségének a testvérét, Lujzikát. Ő volt a család öreglánya, és végül hozzáment a sógorhoz. Tulajdonképpen nem olyan ostoba dolog ez, hiszen egymást segítették, de ez nekünk ma már idegen. Abban az időben mindig akadt a családban valaki, aki ápolta az öregeket, dajkálta az újszülöttet, szóval, aki kéznél volt. Szinte magától adódott, hogy mihelyt valami előállt a családban, ott volt a megfelelő ember, aki rögtön tudta, hogy hol a helye, vette a kofferjét, és indult. Összetartott a család.
 A szüleim Enyeden ismerkedtek össze, de nem együtt jöttek ki. Édesapám tisztviselő volt a pénzügynél, és még Trianon előtt átkerült Budapestre. Az édesanyám ott maradt, de miután a románok bevonultak, jött Trianon, Erdély elkerült, ő is átjött Budapestre, és itt házasodtak össze. Édesanyám Enyedről menekült, mert belekeveredett valamiféle izgatási ügybe. Ahogy mondta, románellenes verseket, iratokat terjesztett. Elkapták, de mielőtt még meghozták volna az ítéletet, nagyapám kimenekítette. Egy ismerős családdal együtt jött át. A nagyapám nem bízta a levegőre a lányát, berámolt neki a vagonba két- vagy majdnem háromszobányi bútort, stafírungot és egy zongorát. Lakásuk nem volt, vagonlakók lettek, mint sok más menekült. Azt a vagont, amelyikkel jöttek, a Gyáli úton, a postai telepen félreállították, és ott kezdték az életüket. Az édesanyám nővére szintén vagonlakó volt a Gyáli úton. Nagyon sokan éltek ott, aztán kezdtek felszívódni ide, oda, ahogy sikerült lakást találni. A szüleim úgy voltak ezzel a kivándorlással vagy kitelepüléssel, hogy nem sokat beszéltek róla. Bennünket sem úgy neveltek, hogy jajongani kell Trianon miatt, nem beszéltek róla túl sokat, se regényesen, se sírva. Úgy gondolom, tudomásul vették, hogy így van, ez lett, és kész.  
Apám állami hivatalban, a pénzügynél dolgozott. Alig, hogy Magyarországra került, jó beosztást kapott, és fokozatosan haladt előre a ranglétrán. Amikor idekerült, kapott lakáskiutalást, két másik kollégájával lakott együtt a Rózsadomb tetején, a Ruszti úton, de az csak ideiglenes állapot volt. Később aztán kaptak lakást a szüleim az Attila úton, de onnan nagyon igyekeztek eljönni, mert nedves és egyáltalán nem kisgyerekek nevelésére való hely volt. Onnan kerültek a Juranics utcai telepre, amelyet a menekülteknek építettek. Édesanyám nem helyezkedett el, nevelt bennünket, a két lányt. Akkor nem is gondoltak arra, hogy az asszonyok is elhelyezkedjenek, elég volt, ha a férfi állásban van.
    Ez a fénykép 1926-ban készült Biharban, keresztanyáéknál. Nyaralni odamentünk, amíg kisgyerekek voltunk. Később aztán a szüleink rájöttek, hogy ez nem elég, és mentünk máshova is. Nagyon szép bihari nyarakra emlékszem. Bodri kutya húzta a kis kocsiban a gyerekeket, keresztapa vezényelt. Nagy esemény volt, amikor besötétedett, és keresztapa fölállt, lehúzta a lámpát – nagyon szép petróleumlámpáik voltak –, ott valamit babrált, és világos lett. Keresztanyám az édesapám nővére volt, velük lakott a nagymama is. Nekik nem volt gyerekük, eléggé magányosan éltek ott. Akkor volt élmény, amikor megérkeztek a pesti gyerekek, és meg lehetett gyúrni a csigatésztát a húslevesbe. Ők nagyon igyekeztek az ott töltött időnket élénkké tenni. Keresztapa sok mindent fúrt, faragott, és játszott velünk, az nagyon nagy ajándék volt. Közepes nagyságú, négy-ötszobás házban laktak, és a patikahelyiség is a házhoz tartozott. A szokásos: ebédlő, háló, nappali, vagyis a szalon a szalongarnitúrával és egy cimbalommal. A ház régi részében, külön volt a laboratórium. Ott dolgozott keresztapa, és jó büdös spiritusz-szag töltötte be az egész helyiséget. Abban az időben kevés gyógyszer volt készen, keresztapa ott keverte a recept szerinti orvosságokat, mi pedig élvezettel néztük. Nagyon tetszett nekünk, hogy keresztapa főz. Gyönyörű kis tégelyek, üvegek vették körül, és ott álltak a patika pultján is az elkészített orvosságokkal. Nagyon sajnálom, hogy ezek a szép kis üvegek eltűntek a háború idején. Keresztapa kisegítője Nuska volt, a felesége. Megtanulta, hogy kell ezt kikeverni, azt kikeverni. Ha bement valaki, és keresztapa nem volt benn a patikában, akkor Nuska ellátta, kevert neki valamit. Értelmes asszony volt, és biztosan nagyon figyelt is, hogy a férje hogy csinálja. Ez volt az a patika, amire a család kimondta, hogy én gyógyszerész kell legyek, és ez a patika az enyém lesz. Én tudomásul vettem, be is iratkoztam az egyetemre, de nem ment – egyáltalán nem érdekelt, amit tanulni kellett –, és abbahagytam. Nem hiszem, hogy rosszul tettem, mert nagyon rosszul éreztem magam az egyetemen. Aztán hamar férjhez is mentem, és elmúlt az a veszély a fejem fölül, hogy még egyszer eszébe jut valamelyik családtagnak velem kapcsolatban a gyógyszerészet. Általában egy hónapot töltöttünk Biharban. A család összecsomagolt, nagy bőröndökkel utaztunk. Biharkeresztesen szálltunk át a román vonatra. Sok mindent szerettünk ott. Voltak nagy kivonulások, amikor templomba ment a falu vasárnap, az nagy élményem. A fél falu református volt, a másik fele katolikus. Ilyenkor keresztanya fölvette a fekete suhogó selyemruháját, a nagymama is, keresztanyám leült, elővett egy dobozt, kinyitotta, és kiválogatta, hogy azon a vasárnapon melyik családtag milyen ékszerben fog pompázni. Annak szépen a nyakába vagy a karjára kellett venni, amit Nusi kiválasztott, és abban vonultunk a templomba. Édesanyámnak volt a legnehezebb dolga, mert ő egyrészt sógornő volt, másrészt mert lélekben soha nem lett katolikus, őneki ez a kidíszített vasárnapi templomba menetel teljesen idegen volt. De hát engedelmesen azért ő is a nyakába vette, mert hát ugye ott van Kálmán, az ő férje, az én apám, aki a család kedvence, az egyetlen fiú a Kovách családban, annak a szava szent, és miután a nagymama szava is szent, meg a sógornőé is, hát bizony édesanyám háttérben maradt. Ő is fölvette a kiszemelt ékszert, és kivonultunk. Bihar nem volt túl nagy falu. Nagyon furcsa volt a különböző vallásúak közti szótlan feszültség. Például a keresztanyám, aki komolyan tartotta a vallását, nem akarta engedni, hogy köszönjünk a református papnénak. Hát ez az ostobaság csúcsa. A két asszony, a papné meg a patikusné nagyon utálhatta egymást. Ahol nincs papné, mint ahogy a katolikusnál nem volt, a katolikus patikusné fontos szerepet játszik a közösség életében. Nagylány korunkban már nem jártunk Biharba, a szüleink máshova vittek nyaralni, hogy lássunk más vidéket is.
    Megtaláltuk magunknak Ráckevét. Akkor úgy gondoltuk, hogy az a világ közepe. Ráckeve a Duna mellett szép hely, és nagyon jó hely volt a gyerekkorunkban, több nyarat töltöttünk ott. Elég nagy házat béreltünk, oda jöhettek a barátok is. Eveztünk, úsztunk, a ladikban néha latinból fordítottunk. Édesapa szerette a latint. De nemcsak, hogy szerette, hanem fordított is. Szószedetet csinált, utána lefordította, és megnyugodott. Ő jogásznak tanult, de a latin volt a kedvence. Nagyon szerettem vele latinozni, összeszedni a szavakat. Mindig azt mondta, hogy az agyélesítő. Többször nyaraltunk Balassagyarmaton. Rengeteget fürödtünk az Ipolyban, nagyon jó volt. Ott is rokonok éltek. A sok Kovách közül az egyik lány Balassagyarmatra került, Benke Bélához ment feleségül. Az egyik fiuk, Laci később, 53-ban egy rövid ideig nálunk lakott, amikor hazajött a recski „kalandjából”. Kicsit be volt csípve, és valakit azzal biztatott, hogy „ne aggódjon, nem fog sokáig tartani”. Na, hát ez elég volt ahhoz, hogy elvigyék Recskre, a hírhedt internálótáborba. Nagyenyeden is voltunk, de talán csak egyszer vagy kétszer. Édesanyám nem mehetett, amíg az izgatási ügye le nem zárult, ezért csak apa vitt át minket a határon, hogy az édesanyám családja is lássa a gyerekeket.
A keresztanyámék ott maradtak Biharban, nem jöttek át. Aztán nagyon keserves körülmények közé kerültek, mert amikor a románok bevonultak, akkor kis területekre osztották föl az egyes megyéket. Például Nagyváradra Biharból nem lehetett menni. Hogy átmehessenek, ahhoz meg kellett találni az utat, hogy kit kell lepénzelni. Mire én megint el tudtam menni Biharba, hát az bizony 66-ban volt, és már csak a sírjukat láthattam.
1924 körül költöztünk a Juranics telepre, akkor a húgom, Mária kétéves volt, én három. A telep arra épült, hogy a menekült családokat elhelyezzék. Nem fényűző módon, kétszobás lakásokat adtak egy-egy családnak. A kilincsek vasból voltak – mert különben ellopták, már akkor is divat volt ellopni az anyagokat az épülő házakból –, és ha egy-egy vaskilincs leesett, akkor megszólalt a háziasszony, hogy drága volt a Biller Irén. Vass József volt a népjóléti miniszter, hozzá tartoztak ezek az építkezések, és a pletykák összehozták ezzel a színésznővel. Később a lányomék elvittek oda, és nagyon örültem, hogy láttam még egyszer. Úgy éltek ott az emberek, mintha még mindig vidéken lennének. A gyerekek, a felnőttek, szóval mindenki otthon érezte magát. Nagyon szerettünk ott lakni. Ott kezdtük az iskolát, de aztán elkerültünk onnan – valószínűleg azért, mert nem volt összkomfortos a lakás – a Váci utcába, összkomfortos, városi lakásba. Akkor, ha kivettél egy lakást, szerződést kellett köss egy évre vagy két évre, hogy addig nem költözöl el, és maradsz az eredeti lakbérrel. Ez nagyon kemény kikötés volt, mert később aztán egyre több lakást építettek, és bizony sokkal olcsóbban is lehetetett volna bérelni. Onnan jártam az Angolkisasszonyokhoz, második és harmadik elemibe.
  A Váci utcából Budára, a Fillér utca elejére költöztünk, a negyedik elemit már a Marczibányi téren jártam. A Fillér utcából költöztünk a Bimbó útra, abba a házba, ahol végül hetvenöt évig laktam, egy polgári, háromszoba-hallos, cselédszobás lakásba. A hall volt az ebédlő, a középső szoba a szalon, egyik oldalán a szülői háló, a másikon a mi szobánk, a húgomé és az enyém. Az Angolkisasszonyok után az Orsolyákhoz kerültem, ide, a Rózsadombra. Nem volt erős iskola, de akkor nem érdekelt bennünket, egyikünk se azért járt oda, hogy mi lesz belőle, hanem hogy leérettségizzen. Mégis rangot jelentett az Orsolyákhoz járni. Magas tandíjat kellett fizetni, húsz pengőt egy katolikus diákra, a más vallásúak még többet fizettek. Voltak ugyanakkor tandíjkedvezmények is kisebb jövedelmű családok gyerekeinek. Velünk járt a hűvösvölgyi Balázs vendéglős egyik lánya, több magas rangú tisztviselőnek, tisztnek a gyereke és földbirtokosok gyerekei is. Tanultak ott Habsburg-gyerek is, nem is egy. Nem tudom, hányadikosok voltunk, mikor a máter igazgató összehívta a diákokat, bejelentette, hogy a következő naptól kezdve Habsburg Margit főhercegnő oda fog járni a mi iskolánkba – talán lejjebb járt három vagy négy osztállyal, mint mi –, és majd kellő távolságot tartva kell viselkedni vele. Mi ezt meghallgattuk, aztán megérkeztek a Habsburg-gyerekek. Margit, az első elég buta volt, ő egy év után eltűnt onnan. De volt köztük nagyon kedves, jópofa és eleven is. Az egyik nagyon rossz volt, és a máter nem tudott vele mit kezdeni. Ment a másik Habsburg-gyerekhez: „Nem tudunk vele mit kezdeni, mit csináljunk?” „Tessék jól seggbe rúgni, anyuka is úgy szokta!” – volt a válasz. Nekünk ez annyira tetszett, hogy Habsburg Ilkát mindjárt a szívünkbe zártuk. Ezek mind az Anna és az elég ostoba József Ferenc főherceg gyerekei voltak. Rettenetes színdarabokat írt az apuka, és azt nekünk meg kellett nézni. Rémes volt! Kolumbusz hajójáról írt valami szörnyűséget, azt a Duna-parton adták elő.
  A napi iskolai első felvonás a reggeli szentmise volt. Az egyik nap szóltak, hogy énnekem kell ministrálni másnap reggel. Mondtam, hogy én nem tudok ministrálni, nem baj, majd megtanulja, válaszolták. Aztán bevonultunk, és a pap mondta, hogy mikor menjek jobbra, mikor menjek balra, de fogalmam se volt semmiről. Fiúk nem járhattak be az iskolába, ezért a lányoknak kellett ministrálni. A pap bejárhatott a hitoktatásra, de akkor egy apácának bent kellett ülni a teremben. Biztosan ellenőrizni, de nem tudom, mire kellett vigyázni, tán a pap erkölcseire, hiszen a lányok voltak többen. Az apácák nem mehettek ki az utcára, azért mert valamelyik elődjük megszökött az egyik tanítványa apjával, ami főbenjáró bűnnek számított. Ennek következtében az volt a büntetés, hogy a rend tagjai nem léphetnek ki az utcára. Szegény apácák, ha el kellett vinni minket kirándulni, akkor eljöttek a kapuig, ott még egyszer elmondták az összes intelmet, onnan pedig a világi tanárok kísértek. Ez ostobaság volt. Még az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából se tettek kivétel, amit 1938-ban Budapesten rendeztek. Hatalmas ünnepségek zajlottak, az iskolánk is kivonult a Hősök terére ünnepi egyenruhában, elöl talán két sor diák magyar ruhában, az első sorban osztályonként négyen díszmagyarban mentünk, utánunk Horthyné a kíséretével. Horthy ebben nem vehetett részt, hiszen református volt. Oda se kísérhettek minket az apácák. Egyébként rengetegen utaztak akkor a fővárosba, emlékszem, feljöttek keresztanyáék is Biharból.
 
A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus: A Kongresszus megnyitása a Hősök terén
Magyar Világhíradó 744. 1938. május. 
Filmhíradók Online
 
 Nem lehet mondani, hogy a tanárok nagyon szigorúak lettek volna. Ha utólag elgondolom, elég gyenge iskola volt. Máter Franciska egészségtant tanított, őt szerettem, értelmes nő volt, jól magyarázott, de a legtöbb olyan jópofa, laza volt. Emlékszem még Cherubinára, németet tanított, de azon túl is sok mindent mondott nekünk, nem felejtem soha, ő úgy tartotta, jobb, ha az ember mindenkitől megtartja a négy lépés távolságot – nem is csak hármat. A reggeli mise után kezdődtek az órák, és két óra körül hazamentünk. Otthon kellett legyünk, mire édesapa megjött, mert a család együtt ebédelt fél háromkor. Édesapa ebéd után egy kicsit elvonult pihenni, és utána vagy bement a hivatalba, vagy nem. Ez tőle függött. Akkor már vezető volt, de hetenként egyszer-kétszer délután is bement. 
Délután tanultunk. Jártunk külön németre, külön franciára Földes nénihez a Margit körútra. Amikor hazaértünk, le kellett ülni és beszámolni a napról. Ezt nagyon komolyan vette édesapa. Ő volt a szigorúbb. Őt magáztuk. Anyát is magáztuk a háborúig, de utána vele feloldódott, édesapát viszont, amíg élt, magáztam, eszembe se jutott, hogy tegezhetném. Közben nagyon szerettük, és szívesen hallgattuk a históriáit. Rádiót hallgattunk, volt sok olvasás, felolvasás és éneklés, apa meg anya szívesen énekelt. Nem untuk magunkat. Jó társasjátékaink is voltak. Apa nagyon sok verset olvasott nekünk. Arany Jánost szerette, a balladákat végigolvasta, és ez mind nagyon jó emlék. Mire talán ő is megpuhult volna, addigra elment. Hamar meghalt, hatvankét évesen. A szüleink elég sokat eljártak a barátaikhoz. Az egyik házaspárnál minden szerdán bridzsparti volt, és többször csináltak „estélyt” a bridzsezésből, akkor az asszonyok estélyi ruhába öltöztek. Amikor már nagyobbak lettünk, nálunk is volt fogadónap. Ki volt tűzve, hogy a család mikor fogad, mondjuk, minden második vasárnap. Előtte nagy sütés-főzés volt. Fiatalok jöttek, a mi korosztályunk, de természetesen jelen voltak a szüleink is. Jöttek fiúk, lányok, volt gramofon, mi táncoltunk, így egy kicsit megszabadultunk a szülői szemtől és fültől. Ilyenkor szoknya, blúz volt rajtunk, de amikor ötórai teára mentünk, vagy pedig kifejezetten házi bálra hívták meg az embert, akkor taftruhát vettünk fel. Olyan furcsának tűnik így utólag, de hát ez is beletartozott a nevelésbe. Én nem szerettem ezeket a programokat, nehezen melegedtem föl az emberekkel, nem jópofáskodtam. A húgom oldottabb volt.
Édesanya a család ruháit jelentős részben Nagykovácsinál szerezte be. Nagykovácsi Milenkó üzlete a harmincas évek közepe táján a későbbi Úttörő Áruházban, a Kossuth Lajos utcában volt. Nála főleg tisztviselők vásároltak. Hitelt adott, amihez a keresetet igazolni kellett. Ahogy nőtt a kereset, emelték a hitelkeretet. Havonta fizettünk. A pénzügyeket a vevőkkel az irodában tárgyalták le, nem mások előtt, és nagyon udvarias, jó volt a kiszolgálás. Itt vettünk készruhákat is, ruhaanyagot is, mindig jó varrónőnk volt. Egyébként felírásra vásároltunk a házban lévő Haber nevű fűszeresnél is, könyvre, havi fizetéssel. Emlékszem, az öreg Haber versezetekkel reklámozta az árut a gyerekek nagy örömére, de magát az üzletet is, ez most is eszembe jut: Haber üzlet megbízható / Mondja Mari komolyan, / Ezt mindenki elhiheti, / Mert a Mari nem olyan. A gyerekek viselkedésében, öltözékében lehetett érezni – ahogy mondták–, hogy egyívásúak, ezekkel lehet barátkozni. Nagyon kemény dolgok voltak ezek. Otthon erről nem beszéltünk, de belenőttünk. Nem emlékszem, hogy a szüleim valaha is prédikáltak volna nekünk erről, de éreztük. Bár lehet, hogy kormányozva volt, kivel barátkozz, csak mi nem figyeltünk rá. Valahogy úgy alakult, hogy mindig csak ugyanolyanok kerültek egy társaságba.
  A szüleim baráti köre is zárt volt. Akárkire gondolok, akikkel összejártak, mind erdélyiek voltak, és a legtöbb ugyanabban a hivatalban dolgozott, ahol apa, tehát a Pénzügy köréből került ki. És ezeknek a pénzügyeseknek ugyanúgy emelkedett a beosztásuk. Később elgondolkodtam, hogyan lett az apám olyan hamar pénzügyi miniszteri tanácsos, méltóságos úr itteni gyökerek, rokoni kapcsolatok nélkül. A Vám- és Pénzügyőrség múzeumából egy kutató magyarázta meg nekünk jóval később, már a kilencvenes évek második felében, hogy a vámosoknál mint félkatonai szervezetnél kiszemelték – nyilván a szellemi képességeik vagy a viselkedésük, de leginkább a származásuk alapján –, hogy kik lesznek majd vezető tisztviselők, ha visszatér az a terület, ahonnan jöttek, és ahova át lehet majd helyezni őket. Akkor nagyon meglepődtem, de elkezdtem gondolkozni, és rájöttem, hogy valóban így lehetett. Miután alkalmasnak találták, kiemelték. És amikor Erdélyt visszacsatolták, ajánlottak is neki funkciót, Marosvásárhelyre kellett volna mennie, de nem vállalta el. Azt mondta, vannak ott is megfelelő emberek, nem akar a nyakukba ülni. Úgyhogy ő maradt továbbra is a Pénzügynél Budapesten.
1940-ben érettségiztem az Orsolyáknál, utána beiratkoztam az egyetemen a gyógyszerész karra. Fél év után kiderült, hogy ez nekem nem fog menni, mert egyáltalán nem érdekeltek azok a tárgyak, és ezért nehezen is ment a fejembe a kémia, matematika, ásványtan, növénytan, élettan. Ma már tudom, hogy egészen kiváló tanárok próbálták ennek a gárdának az agyába begyömöszölni a tudást. Az az igazság, hogy nem én voltam az egyedüli, aki nem érdeklődésből volt ott. A közelgő háború miatt többen muszájból gyorsan beiratkoztak. Egyrészt fiúk, hogy ne vigyék el őket katonának, másrészt akik úgy gondolták, ha a tulajdonosok közül valaki meghal, legyen, aki viszi tovább a patikát. Szóval ilyen meggondolásokból sok mindenki járt oda. Volt özvegyasszony is, akinek az ura elesett a háborúban. Lehetett érezni, hogy nem mindenki hivatástudatból ment oda. Az első félév után letettem a kötelező vizsgát, hogy ne mondja az édesapám, hogy nem tanultam, és elébe álltam. Iszonyúan féltem, de elhatároztam, hogy meg kell mondjam, én nem folytatom tovább. Édesapa meghallgatta, és az volt a legborzasztóbb, hogy nem kiabált. Tulajdonképpen nem szólt semmit. Azt kérdezte, hogy mit akarnék csinálni. Mondtam, hogy bölcsész szeretnék lenni. Hát erre már nagyon dühös lett, hogy ő éhenkórász bölcsészt nem akar – akkor már nagyon sok volt a munkanélküli –, de majd odaülök az írógép mellé. Ez nem jó emlék.
Azt mondom, hogy menyasszony lettem, ez olyan furcsa kifejezés így. Előzménye nem sok volt. Emlékszem, jöttem haza a munka után, és ott ült, anyával beszélgetett egy sárospataki távoli rokon fiú, Török Zoltán, aki éppen akkor tette le a bírói vizsga első felét, és följött Pestre megünnepelni. Pár évvel korábban, amikor még kisiskolás voltam, Pesten tanult egy ideig, és járt hozzánk kártyázni a Váci utcába, mi meg ott hülyéskedtünk körülöttük. De hát egy unokatestvér, felnőtt fiú, kilenc évvel idősebb, mint én, szóval semmi közünk nem volt egymáshoz. Viszont, amikor 41-ben összeakadtunk, ő túl volt egy szakításon, azért is jött föl Pestre, hogy majd itt szórakozni fog. A nagynénénk – mert azt még el kell majd mondjam, hogy mi másodfokú unokatestvérek vagyunk –, akinél lakott, elhatározta, hogy bennünket össze kell házasítani, és beajánlott minket egymásnak. Ő visszament, elkezdtünk levelezni, majd amikor letette a bírói vizsgát, sötétbe öltözött, és „Kálmán bátyámtól” megkérte a kezemet egészen régimódiasan. Így lettem én menyasszony. Miután nekem is megvolt a magam érzelmi baja, kicsit mind a ketten menekültünk, így lett ebből házasság. 1942. szeptember 5-én házasodtunk össze. Az esküvőnk előtti estére összehívtuk a rokonságot búcsúestre, mert az esküvő után elmentem lakni Beregszászba. Azon az estén éjfél körül volt az első bombázás Budapesten. Akkor találták el Zilahy Lajos villáját és a városmajori templom toronyrészét. A mi esküvőnk a Margit körúton, a ferenceseknél volt, és úgy zajlott, hogy az emberek közben arról beszélgettek, ki látta már a krátert, amit ez a bombázás csinált a Városmajorban. Utána három vagy négy napra Balatonföldvárra utaztunk, oda tudott apa beutalót vagy alkalmat szerezni, és mikor jöttünk visszafelé, a vonat leállt Nagytéténynél. Este volt már, sötét, aztán nagyon világos lett az egész égbolt, bombáztak megint. A földön fekve vártuk, hogy elmenjen a sztálinorgona-sor, így értünk haza Budapestre. Apám aztán igyekezett gyorsan fölrakni minket az első vonatra, hogy elkerüljünk a bombázás központjából, és elmentünk Beregszászba.
Beregszászban a férjem bírósági jegyző volt. Rá egy évre pályázta meg, és lett Ilosván bíró. Ilosva még följebb van, mint Beregszász, egy nyomorúságos ruszin falu. Az élet ott borzalmasan indult. A lakással nem lett volna baj, egy családi tulajdonú négyszobás házban laktunk. Nem egyedül, hanem az apósommal, aki egy régi agyvérzés következtében az egyik oldalára lebénult. Ápolni nem kellett, el tudta látni magát. Nem jó dolog nagyvárosból bekerülni egy kisvárosba. Nagyon visszautasítóan viselkedtek velem. Biztos én is, mert elég merev voltam mindig. Szóval nem szerettem ott lenni. Amikor Beregszászba kerültem, akkor vettem észre, hogy milyen kasztrendszer van a kisvárosokban. Viziteltünk, ahogy illett, és szemrehányást tettek például azért, mert nem mentünk el a főispánékhoz, de elmentünk a pénzügyi igazgatóhoz, aki nem volt benne a hallgatólagos protokoll-listában. Minden kisvárosnak megvolt a kasztrendszere, azt hiszem. Ha visszagondoltam a balassagyarmati rokonokra, abban a családban is többféle tisztviselő élt. Volt vármegyei, volt pénzügyi, és volt a katona. A katona még a vármegyét is lenézte, egy pénzügyi tisztviselő pedig nulla volt. Az uram is utálta ezeket a protokollokat, de hát kisvárosba kerültünk, annak ára van. Én engedelmesen mentem utána, mert fogalmam se volt semmiről. Pesten nem úgy éltem, hogy ez a néni, az a bácsi hol dolgozik vagy mi a rangja, hanem szeretjük, nem szeretjük, rokon, kész. Először a református lelkészékhez mentünk el. Ahhoz nem tudom, miért kellett, nyilván azért, mert a város eleje volt. Én nem voltam református, az uram se, de a családnak az ott élő része igen. Ez nem volt kellemetlen látogatás. Minden a protokoll szerint ment. Délután, vagy vasárnap délben, ebéd előtt tíz perccel mentünk, és tíz percnél tovább nem tartott a vizit. Bevezettek, leültünk, megbeszéltük, hogy milyen az időjárás. Vagy ígérték a háziak, hogy majd többször együtt leszünk, és megismerhetem az egész társaságot, vagy nem ígértek semmit, csak udvariasan váltottunk pár szót. A tíz perc letelt, fölálltunk, elbúcsúztunk, hazamentünk, ledobáltuk a vizitruhát. Kocsival kellett menni, ami kész nevetség volt. Egymással szemben laktunk, fölszálltunk a kocsira, az kettőt fordult, és már meg is állt, le kellett szállni. Nekünk nem volt kocsink, de a tágabb családnak igen. Ha nem volt éppen szabad a családi lovas kocsi, akkor bérelni kellett. A nőtlen hivatalfőnökökhöz csak a férjem ment, ahol nem volt feleség, oda csak a férfi ment. Aztán valahogy megvolt a módja, hogyan viszonozza. A vizitet nyolc napon belül vissza kellett adni. És azoknak is föl kellett öltözni, és el kellett menni, ugyanezt az utat járni. Én mielőtt odakerültem, nem tudtam, hogy vizitelni kell járni, semmit nem tudtam. Azt sem tudtam például, hogy majd az apósommal is együtt fogok lakni. Zoli mindig az apjával élt, nekik az természetes volt, hogy vele legyen, de nekem nem.
Az ő családjuk sorsa szomorú, mondhatjuk, tragikus volt. Amikor az uram talán hatéves volt, rokoni látogatást tettek Zoli keresztapjáéknál, aki katonatiszt volt. Hazamenet egy katonai kocsi kivitte őket a vonathoz. A lovak megvadultak, a kocsi befordult az árokba, és olyan szerencsétlen módon estek, hogy az anyósomnak az egyik karját le kellett vágni. Fél karral élt. Szegény, hamar meghalt. Egy félkarú anya – aki egyébként, azt mondják, mindent megtanult, még stoppolni is tudott, tehát dolgozott ő, de mindig azt látni a képeken, hogy egy kendő van a fél vállán, vagy úgy áll, hogy az egyik nővére takarja azt az oldalát – meg egy harmincnyolc éves korában agyvérzéses apa, és egy szál gyerek, aki elég zárkózott, magának való ember lett. Nem tudjuk, hogy milyen lett volna, ha nem ilyen fiatal- vagy gyerekkora van. Ő Patakra járt, a sárospataki gimnáziumba, és aztán pedig a jogi karra Budapesten. A bútorokat, a stafírungot vittem magammal. A bútorok egy része otthonról volt –az akkori biedermeier természetesnek tűnt –, egy részét pedig külön hozzá kellett csináltatni. Pesten volt egy műbútorasztalos, aki régi bútorok javításával foglalkozott, az is dolgozott vele. Nagyon szép sublótom volt, az apai nagyanyám családjából való. Szóval megvolt minden, ami az akkori szokások szerint kellett. Volt egy asszony, aki valahonnan vidékről járt be, rendelésre varrt és hímzett asztal- és ágyneműt. Minden hónapban jött, megkapta a kiszámolt havi törlesztést, és szépen meglett a stafírung. Az asztalnemű is tizenkét személyes volt, mint ahogy a porcelánom is, hatalmas ebédlőhöz mérve. Hát ezt meg is kívánta a vidék, nagyon megnézték, hogy milyen a bútor, a szőnyeg, meg az egész. Pesten ezt nem tartották már olyan fontosnak. Nem volt jó az a társadalom. Ahogy visszagondolok rá, soha nem vággyal, hogy Istenem, milyen szép! Érdekes, mert mi Balassagyarmaton nagyon sokat voltunk gyerekkorunkban, és nagyon-nagyon jó emlékeink vannak, pedig ott is volt minden, ami kellett ezekből a kellékekből, de akkor azt természetesnek találtam. Itt semmi se volt természetes. Nem szerettem.
 Az apósom apai (Török) ágon örmény származású volt, az anyósom mezőgecsei, és őrajta keresztül vagyunk rokonok. A férjem anyja és az én édesapám voltak unokatestvérek. Apósom is bíró volt, amíg agyvérzést nem kapott. Harmincnyolc éves korában agyvérzést kapott, és attól kezdve mint nyugalmazott bíró élt hol Beregszászban, hol Sárospatakon. Trianon után mind átjöttek Sárospatakra. A birtok megmaradhatott volna, ha nem adják el. A szőlő akkor megmaradt, legalábbis egy része. Talán volt eszük, és később eladták, mielőtt államosították volna. A beregszásziak a megyebál után fölköltöztek Pestre a téli hónapokra, és tavasszal mentek vissza a vidéki otthonukba. A lányokat kellett férjhez adni. Beregszász egy csendes falu. Például az uram anyjáéknál volt hat lány. Egy maradt otthon, ötöt férjhez adtak. Az komoly munka lehetett! Otthon több időt töltöttek a szőlőben, mint a beregszászi lakásban, és ahogyan adogatták el a földet, a szőlőt, úgy szorultak összébb, lettek beregszászi lakosok. Nem értettek a földhöz, egyik se tanulta ki a szakmát. Mert ugye úriember mit tanul? Jogot, vagy elmegy katonának. Hát ebből nem lehet megélni. És aztán, amikor már a szőlőből kellett volna megélni, akkor inkább bérlővel dolgoztattak. A lányokat bálokba vinni, kistafírozni sok pénzbe került – gondolom. Nagyon közeli években születtek, tehát nagyon közeli években mentek férjhez is. És egyformán kellett őket kistafírozni. Aki később elment az otthonukba, mindenhol ugyanolyan ebédlőbe lépett be, ugyanolyan tányérból evett. Megrendelték a házaló kereskedőknél. És folyton hímeztek, kézimunkáztak, rengeteg ágynemű kellett, sok kombiné, meg olyan ruhaneműk, amiről ma már nem is tudunk. A lányok hímeztek, a fiúk mentek tanulni. Az édesanyámék polgári szemléletűek voltak, ők a lányok művelődésére többet adtak, mint az ottaniak. Beregszászban a lányok nagyon háttérbe szorultak, úgy vettem észre. Értettek a háztartáshoz és a kézimunkázáshoz. Volt alkalmazottjuk, aki dolgozott a háztartásban. Amikor én odakerültem friss asszonyként, és fölvittek az Aranyos-hegyre, a szőlőbe, egyáltalán nem értettem semmihez. Az egyik nagynéni egyszer azt mondta nekem, hogy ma te fogod csinálni a vacsorát – mindig meleg vacsorát kellett adni –, tészta lesz, te fogod gyúrni. Mondtam, hogy igen, de fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Odamértek nekem mit tudom én, nyolc vagy tíz tojást, embertelen mennyiségű lisztet, meg nem tudom mit, és odaálltak nézni, hogy én hogy gyúrom. Hát siralmas látvány lehettem. És Sárika néni, a vendéglátó háziasszony, aki áldott jó lélek volt, látta, hogy Babuci itt nem fog tésztát gyúrni. Finoman félreállított, hogy majd ő meggyúrja. Ha Sárika nem segít, a mai napig ott állok. A szőlőben sokan voltunk, mindig felugrott valaki a városból. Gondolom, a férfiak is tudták, hogy ott mindig van meleg étel. Látszólag jól éltek, de én azt gondolom, hogy akkor már – ez a negyvenes évek eleje volt – eléggé gondterhelten, hogy finoman fejezzem ki magam.
Engem semmire nem készítettek fel, a testi dolgokra se, semmire. Azt láttam, hogy megint jön a kézimunkás nő, és mire leérettségiztem, észrevettem, hogy megvan az ágyneműkészlet, de hogy miért? Hát ugye minden lány gondolkozik, hogy milyen szép egy jegygyűrű meg egy esküvő, de hogy mi a házasság, arról nem. Hát erről még mindig vitatkoznak, hogy mit kell egy fiatal gyereklánynak tudni, vagy a fiúnak is akár. A lányokkal beszéltünk erről egymás között, hogy vajon mi lehet. Amikor már menyasszony voltam, hamarabb, mint a barátnőm, akkor is kérdeztük egymástól, vajon hogy lesz. De csak ennyiben maradtunk. A múltból hozták az anyák, őket se készítették fel, ez tabu volt. Egy falusi lány sokkal többet tudott. Nekünk mindig azt mondták, hogy jaj, már este van, nem kell kimenni az utcára. Falun a lányok kiültek a ház elé, és jöttek a legények. Nem nekünk mondták, de hallottuk, hogy na, ez a Jani is csak akkor fogja elvenni a lányt, ha már nagy lesz a hasa. Azt hiszem, az természetes volt azon a vidéken, hogy akkor lesz házasság, ha látják, hogy termékeny a lány, ha jön a gyerek, akkor már érdemes arra, hogy a fiú elvegye. Erdélyben most is így van. Ezek, a most mellettem egymást váltó széki asszonyok sok mindent mesélnek az életükről, ugyanígy élnek most is. Kell az utód, aki dolgozik majd, és eltartja az öregeket. Tehát nagyon fontos, hogy termékeny legyen a lány. Az eszükbe se jut, hogy a férfiak is okai lehetnek esetleg. Ilyenkor mondják, hogy segítenek a papok. Ha kicsivel többet tudtam volna az életről, amikor férjhez mentem, és úgy találkozom ezzel az életformával, biztosan sokkal többet tudnék mesélni, mert talán érdeklődtem volna. De így szinte az volt az embernek az érzése, hogy bizonyos dolgokról nem való, nem beszélünk.
Nagyon nehezen viseltem az ottani viszonyokat. Amikor először behívták Zolit katonának, akkor hazajöttem, és apa megkérdezte, hogy vissza akarok-e menni. Gondoltam, nem adom meg magam, majd beletörök, és visszamentem. Aztán jöttek a háborús események, amikor ezzel már egyáltalán nem lehetett foglalkozni, mert azzal kellett, hogy például az a repülő most a partizánoknak hoz ennivalót, vagy pedig fegyvert dob le. Akkor már a háborúban élt az ember. Emlékszem, egyszer kirendelésre mentek a bírók valahova Beregszász környékre, talán Szolyvára. Előtte voltunk a főnökéknél, és a felesége mondta a fiatal bíróknak meg a tisztviselőknek, hogy tojást hozzanak. Én nem értettem. Azért kell odamenni, hogy tojást hozzanak? Szóval nem voltam egyáltalán felkészítve. Arra se, hogy háborús világ van, a tojást már a szoknyájuk alatt hozzák be az asszonyok, és hát hozzanak, az olcsóbb is. És amikor megtudtam, akkor meg sértett, hogy engem arra használ föl, hogy neki tojást szerezzünk. Szóval dolgozott bennem sok minden, valami öntudattéboly szállt meg. Aztán megtanultam. Ilosván már tudtam, ha akármit akarunk, vajat bármit, azt pult alól kell megszerezni. Azért többnyire adni kellett valamit cserébe, de mit lehet kérni egy bírótól? Mit tud ő adni? Semmit. Nem hasznos.
Október végén már behívták katonának az uramat. Akkor én hazajöttem Budapestre. De hamar elengedték, mert mindig több embert hívtak be, mint amennyire szükség volt. Akkor visszakerültünk Beregszászba. Ő fölvette a tollat, aztán megint behívták, és én megint hazajöttem. A vonatközlekedés jobb volt szerintem, mint most.
Beregszászban volt egy egész napos bejárónőnk, a Zsuzsa, aki anyósomhoz is járt korábban, olyan családi bejárónőnek mondhatom. Ő mindent sokkal jobban tudott, nálamnál föltétlenül, és Zolinál is, de ezt nem éreztette, nem akart beleszólni a dolgaimba. Bár időnként kénytelen volt, mert én kellett kérdezzek tőle.Ilosván is volt segítségem, Anna. Ő igazán megérdemli, hogy megemlítsem. Anna bejáró szolgálónk volt, ruszin lány, talán fiatalabb, mint én, ami elég nagy szó, mert én se voltam öreg. Egyszer hazajött délben az uram, gyorsan kért ebédet, merthogy az ilosvai értelmiség vadászatra indul, partizánvadászatra, a kisvonat külön megáll az egyik állomásnál, őket ott fölveszi. Vittek magukkal ókori fegyvereket, amiket a raktárban találtak. Szóval ma nevetséges az egész, de akkor olyan ijesztő volt, hogy mit akar ez a sok civil, aki életében talán a behívásos rövid idejű katonaságon túl soha nem katonáskodott. De hát fölszálltak a vonatra. Szerintem megrendezett volt, mert így üvöltve nem megy az ember partizánvadászatra. Ott álltam az ablaknál – már sötétedett –, vajon hol járnak, és akkor Anna azt mondta nekem: Tekintetes asszony, nem kell félni! A partizánok nem ott vannak, ahol keresik őket. Ő tudta. Lehet, hogy beépített emberük volt. Amikor összegyűjtötték a zsidókat, éppen előző estére meghívtam a főszolgabíróékat és azokat, akikkel néha találkozni kellett vacsora utáni összejövetelre. Anna aznap azzal állt elém, hogy másnap reggel összeszedik a zsidókat. Hallgattam, hogy mit beszél ez a lány. Este odaszóltam a főszolgabírónak, hogy „János, igaz, hogy szedik a zsidókat holnaptól?” Ő rám nézett, hogy „Baba, honnan szedte maga ezt?” Mondom: semmi, hallottam. És másnap reggel arra ébredtem, hogy az ablak előtt megy valami sötét menet. Hát már vitték őket. És jött a főszolgabíró, hogy honnan tudtam én ezt, mondjam meg. De nem árultam el. Ma se tudom, hogy Anna honnan tudta. Onnan mindenkit elvittek, csak egy házaspárért nem mentek – a férfi jogász volt –, őket annyira tisztelték, hogy nem mertek hozzájuk nyúlni. És délután jött két csendőrruhába öltözött idegen, azok vitték el őket. Ilosván elég sok zsidó élt – és ruszinok –, dolgos, mezőgazdasággal, iparral, kereskedelemmel foglalkozó zsidók, és keményen vallásosak. Én nagyon jóban voltam néhányukkal. Például egy udvaron laktunk egy családdal, és nekem – félidős terhes lévén – rettenetes görcseim voltak. Sírtam a fájdalomtól, egyedül ott fönt a fenében, anyám Pesten – szóval olyan nagyon elárvultan, egy férjjel, akinek fogalma sincs, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Akkor ez az asszony azt mondta nekem: „Tudja, én megmondom, hogy magát most meg kéne meleg víz fölött dörzsölni. De én nem nyúlhatok magához, mert szombat van.” Kétségbeejtően vallásosak voltak. Egy másik alkalommal azt mondta nekem, hogy „nagyon jó levest csináltam, hozzon át egy fazekat, és majd úgy teszi oda, hogy ne érjen az én edényemhez”. És így adott levest. Szombatonként fiatal lányokat hívtak, hogy ők rakjanak tüzet és ők végezzék el a tennivalókat. 
 Ilosván először egy olyan lakásba kerültünk, amelyikben a csehek alatt cseh vámosok laktak. Hat lakás egymás mellett, mindegyik külön bejárattal, külön kis kerttel. Szerintem csodálatosan megépítették a cseh uralom alatt. És volt egy nagy fürdőszobának készített helyiség is, a cső benne, de a víz még nem, és egy nagy kád is, csak hát nehéz, fárasztó volt behordani a vizet. Nagy konyha volt, lent egy nagy szoba, fent két kisebb. Zoli minden reggel a szokott időben, nagyon korán ment el. Együtt megreggeliztünk, kikísértem a kerítéshez. Elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, addigra meg kellett legyen az ebéd. Őt nem érdekelte, hogy ki főzi, csak legyen meg. Anna főzte főleg, ő többet tudott, mint én. Anna gyakran dajkálta Gyöngyvért. Szerette a gyerekeket. „Na nee sírj!” – mondta neki. „Miért sírsz? Mindjárt kapsz eenni!” És Gyöngyvérke mindjárt kapott enni. Anna mosott a teknőben. Tőle tanultam meg, hogy milyen szép fehér lesz a ruha, ha hamulúgban áztatják. Addig fogalmam sem volt, hogy az mi. Szóval Anna sok mindenre megtanított. Délben együtt ebédeltünk, utána egy rövid sétára mentünk. Aztán Zoli visszament a bíróságra, ahol nagyon nehéz dolga volt, mert egy ruszin faluba őt telekkönyvi bírónak rakták oda. Hát körmölni kellett volna a tulajdonosokat meg a birtokokat, de hát alig tudta elolvasni a nevüket. Elég korán vacsoráztunk, aztán jött a kártyaparti. Amikor már óvóhelyre kellett menni, ennek a háznak a nagyon nagy pincéjét rendeztük be óvóhelynek. Ott dajkáltam Gyöngyvért, az apja meg az a két-három tisztviselő, akik a közelben laktak, kártyáztak.
De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek. Ez azt jelentette, hogy én itt vagyok, ti meg gyöttök-mentek. Volt egy nagyon szép sublótunk, az apai nagymamámtól. Jött a ruszin orvos, hogy hát ő ezt megveszi, mert mi nem tudjuk elvinni. Nem adtak semmi lehetőséget, hogy valamit is felpakoljunk. Úgy éreztem, hogy ezt bűn eladni, elszakíthatják tőlem, de eladni nem tudom. Mondtam, hogy nem eladó. Majd megbánja! – válaszolta a ruszin orvos. Hát ottmaradt. És az uram helyettese vagy a titkár, aki ruszin volt, rögtön beleült a lakásunkba. Ahogy mondták, a könyveinket kidobálták az ablakon, és ő beleült, az övé lett. Ami elfért a kezünkben, azt elhoztuk. Gyöngyvért hazahoztam, leraktam anyámnál, és visszamentem, hátha valamit még össze tudok szedni. Hát nem tudtam. Két év alatt laktam Beregszászban, Ilosván, meg egy-két olyan városban, ahova behívták katonának az uramat. Közben hazajöttem szülni Pestre. Szóval annyi minden történt, és már ott se voltam. Amikor Zoli följött Pestre, akkor nagyon összevesztünk, az volt talán az egyedüli komoly veszekedésünk, mert én azt kértem, hogy ne menjen el. Nyílt felhívás volt, hogy mindenki köteles bevonulni. És én azt mondtam, hogy más is megpróbálja, elbújik. De ő képtelen volt rá. Így aztán 44 novemberében elment nyugatra mint katonai ügyészségi beosztott. Már rég bejöttek az oroszok, és ők még mindig Szombathelyen körmölték a katonai iratokat. Aztán küldött egy levelezőlapot, hogy keres minket, aggódik, de mi nem kaptuk meg. Rémhíreket hallottak, hogy Buda már nincs is, minden leomlott, leégett. Teljes aggodalommal jött aztán vissza 45 szeptemberében.
Az egyik vasárnap, amikor édesanya hazament, észrevette, hogy tele van a lakás füstszaggal. Szólt a házmesternének, hogy valaki cigarettázott a lakásban. Ó, senki – mondta a Káliné. És kiderült, hogy a padlásra elbujtatott zsidó házaspár jött le a mi lakásunkba, ott találtak menedéket, ott tudtak fürdeni. És meg is menekültek. Nagyon sajnálom, hogy a házmesterné neve nincs megörökítve a Bimbó úti ház falán, mert sok mindent lehet köszönni neki. Majdnem negyven ember volt elbújtatva a mi házunkban. Volt úgy, hogy velünk voltak az óvóhelyen, csak éppen egy falra tett szőnyeggel választották el azt a részt, és mi nem tudtuk, hogy ott vannak mögötte. Ha tudták is, a házból senki sem dobta fel őket. Az utolsó előtti napon viszont, amikor az oroszok már az utcán voltak, bejött két nyilas katona, hogy a Szekereséket keresik. Ilyen nevűek nem laknak a házban – mondta Zágon István, aki maga is veszélyben volt, és megjátszotta a házparancsnokot. Akkor elment a két nyilas, de hamarosan visszajöttek, és a Steinhardtékat keresték. Steinhardt egy nagyon neves pesti mulatónak volt a tulajdonosa, és a házunkba menekülve a földszinten béreltek egy lakást. Nevet változtattak, és sokáig meg tudták tartani az inkognitójukat, de valaki feljelentette őket. Az utolsó nap! És elvitték őket. Ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni.
A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat. Egy konyhát is csináltak, az egyik asszony vállalta, hogy ő lesz a szakácsné, ő osztott be mindent, így kosztoltunk. Az egyik nap a házparancsnok odajött hozzám, hogy a mi lisztünk elfogyott, másnaptól nem kapunk kenyeret. De addigra már én se voltam olyan gyáva, nekitámadtam, honnan veszi, hogy éppen a miénk fogyott el, így aztán továbbra is jutott nekünk kenyér. Más meg szinte ismeretlenül segített. Gyöngyvéren kívül volt még egy hasonló korú gyerek az óvóhelyen, egymás mellett állt a kocsijuk, és úgy ültünk hat hétig. Amikor elfogyott a cukrunk, a másik kisgyerek anyja, Szabó Anci, akit alig ismertem, az ostrom előtt költözött a házba, mindennap adott egy szem kockacukrot Gyöngyvérnek, ami életmentő volt. Elapadt a tejem, amíg tartott a krumpli, azt adtunk Gyöngyvérnek, de attól nem lett erős, csak sovány kisgyerek. Nagyon hideg tél volt, a hóból behoztunk egy-egy vödörrel, hogy olvadjon föl, és akkor megmostuk az arcát meg a fenekét. A piszokban begennyedt a szeme. A szomszéd házban lakó orvos végigjárta a pincéket, és megnyugtatott, ha kikerül onnan, minden rendbe fog jönni Az ostrom alatt egyszer Apa éppen felment egy második emeleti lakásba, amikor találatot kapott a ház, és rászakadt a törmelék. Nagyon csúnyán megsebesült. Az egyik szeme kifolyt, a két füle leszakadt. Szóval nagyon keményen megsérült. Két kedves és készséges fiatalember vállalta, hogy beviszi az Irgalmas Kórházba, és ott a sötétben, gyertya mellett összevarrta egy orvos. Nagyon kérte, hogy ne üvöltsön fájdalmában, mert akkor az a sok beteg szintén elkezd jajgatni, szenvedje végig, mert semmiféle érzéstelenítőt nem tud adni neki. Végigcsinálta.  Később rendbe hozták a szemét, műszemet kapott, és még dolgozott a Pénzügyi Igazgatóságon, a Pestvidékinél. Akkor oda osztották be, mint nagyon sok hasonlóan degradált emberüket, de ez csak addig tartott, amíg valóban megváltozott a helyzet. Hamar meghalt az édesapám, 1950-ben, így nem kellett méltatlan körülmények között, mellőzötten élnie. 
Január 30-án, amikor édesanya hazahozta apát a kórházból, bejöttek az oroszok. Ez nekünk a felszabadulás volt. Márciusban már föl is tudtunk menni a lakásba. Ez a háztömb a MABI-é, a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetéé volt. És amikor vége lett az ostromnak, a MABI elkezdett ügyködni, ahogy csak tudott, és március végére rendbe szedte a lakást. Először az első emeletre mentünk. Egy lakó megsajnált minket. Apa rémes állapotban volt, meg egy kisgyerek, szóval nem voltunk rózsás helyzetben. Baloghy Mária, aki egy nagyon kulturált, okos, szociális érzékenységgel megáldott nő – ő maga is alapított valamilyen segítő társaságot – hívott meg minket a lakásába, ott laktunk talán egy hónapig, aztán fölmentünk a sajátunkba, ahogy az rendbe jött.
Mihelyt lehetett, elkezdtük a batyuzást. Pestkörnyékre mentünk, ahol nagyon kemény csereárakat kértek, de hát azért mindig tudtunk valami kis ennivalót szerezni. Amit lehetett, azt bizony odaadtuk. Éppen azért maradtunk annyira kódus módon, mert hát batyuzni kellett, és falun nagyon keményen mérték az árut. Például az uramnak otthon maradt egy jó minőségű rövid bőrkabátja, azért talán öt kiló lisztet adtak. Ki voltak szolgáltatva a városiak az élelemhiány miatt. Az orvos ajánlotta, hogy oltassuk be magunkat tífusz ellen. Egy gramm aranyba került egy injekció. Úgyhogy az apánk óralánca egyre fogyott. Tüzelőnk sem volt, a Duna-parton rakatban állt a szén, elkezdték azt is árulni, és egy biciklit kértek egy mázsa vacak szénért, ami hát nem sokáig volt elég, akkor már két szobában kellett tüzeljünk. Édesanyával mentünk batyuzni, a testvérem vigyázott a kis keresztlányára. Vagy fölfértünk a HÉV-re, vagy a vagon tetején utaztunk, de valahogy eljutottunk Pomázig, ott leszálltunk, merthogy az gazdag falu, biztosan jó sok minden maradt. Finom pecsenyeszag terjengett, vasárnap délelőtt volt, de nekünk nem jutott. Azóta ha én olyan regényt olvasok, ahol a falusi asszony olyan jó szívvel kínál, hogy egyen lelkem, vegyen lelkem, én el nem hiszem. Annak örültünk, ha olyan helyre kerültünk, ahol oroszok voltak, mert az orosz katona biztos adott nekem egy darab kenyeret. A Marczibányi téren is oroszok voltak, ott kenyeret biztosan kaptam. Észre se vettük, és valahogy elindult az élet.
A kisfiam nem bírta a tejet, ha lenyelt egy kortyot, fuldokló hangokat adott. Orvostól orvosig vittük, és a végén kiderült, hogy tejérzékeny. Kérdeztük, hogy mit csináljunk, mit adjunk neki enni. Azt mondta az orvos, hogy mandulatejet. Ez nagy gond lett a családnak. Patikában dekára adták a mandulát, otthon egy mozsárban zúztuk össze a három-négy kanálnyi mandulát, meg tápszerrel etettük, így neveltük föl.
     Az jutott eszembe éppen a május elsejével kapcsolatban, hogy addigra a ház körülbelül kitisztult – mert elég romos állapotba került a háború alatt –, és meg akartuk ünnepelni a szabadságot. Meghívtam hozzánk azokat a lakókat, akikkel az ostrom alatt valamiféle kapcsolatba kerültünk. Elég sokan összejöttek, ennivalónk nem volt, de kávénk igen, és a herendi kávéskészletem. Mindenki derűs volt, kártyáztunk, mintha visszajött volna valami a háború előtti évekből, ami persze nem volt igaz, de abban a pillanatban így éreztük. Aztán később, amikor Gyöngyvér már gimnazista volt, a barátnői és azoknak a szülei igyekeztek valami emléket bepréselni a jelenbe a mi fiatalkorunkból, házi bált, ma úgy mondanánk, hogy bulit rendeztek. Nagy asztalterítés volt, mindegyikünk előszedett valami háború előtti ruhát, fényképeztek, nagyon jó volt! Most is szívesen gondolok vissza rá. Ekkor is tudtam, hogy nem az igazi, de valamit visszakaptam a múltból. Egy másik alkalommal, húsvétkor a Herendi készlettel szervíroztunk. Ami kibírt mindent. Kibírta Ilosvát, kibírta a menekülést, csak addigra tört el mind, mire a gyerekek fölnőttek.
   1945 szeptemberében ért haza az uram, az amerikai fogságból, és októberben Ákos, a húgom vőlegénye a francia fogságból. Mindig szidta a francia vöröskeresztes nőket, akik leköpték őket, merthogy magyarok, vagyis fasiszták. Ő elég nyomorult állapotban ért haza, majd novemberben összeházasodtak a húgommal. Akkor már heten lettünk: édesanya, édesapa, a két házaspár és Gyöngyvér. 46-ban megszületett Máriáék lánya és a mi fiunk, akkor már két csecsemő is volt a lakásban. Kilencen laktunk a háromszoba-hallos, személyzeti szobás (cselédszobás – így mondtuk akkor) lakásban. A szüleim még éltek, övék volt a lakás. Mi négyen voltunk, a húgomék először hárman, majd 52-ben megszületett a fiuk, de akkor apám már nem élt. Minden családnak jutott egy szoba, és az elég nagyméretű hallt közösen használtuk. Időnként a létszám tízre emelkedett, amikor például a már említett Benke Laci Recsk után néhány hónapig nálunk lakott, mert egy óbudai gyárban kapott munkát, vagy amikor édesanya nővére szorult rá rövid ideig, hogy odaköltözzön, egy ideig pedig alkalmazottunk is volt, amikor Árpád és a húgom kislánya, Emőke kicsi volt. A bejáró segítségünk Erzsi néni volt, egy népviseletben járó palóc asszony. Valahogy idekeveredett Pestre, és itt ragadt. Nagyon szorgosan dolgozott. Akkor teknőben, kézzel kellett mosni, a padláson teregetett, és eljött vasalni is. Aztán jött egy időszak, amikor már erre sem jutott pénz, közben Erzsi néni is úgy gondolta, hogy visszamegy Gyarmatra.
 
Megnyílt az Állami Alkalmazottak Horthy Miklós Gyógyintézete
Magyar Világhíradó 1039. 1944. január 
Filmhíradók Online
 
A Kútvölgyiben szültem a fiamat, Árpádot, ahogy Gyöngyvért is. Akkor, 44 januárjában új, kiváló és elit kórháznak számított. Gyöngyvér volt a második gyerek, aki ott született. Az elsőt Toldy Piroskának hívták. Tőlem azt kérte a kórház vezetősége, ha fiú születik, Miklós legyen, merthogy az intézmény neve Horthy Miklós Gyógyintézet. Én mondtam, hogy nekem lányom lesz. Megszületett, a nővérke közölte, hogy leány, mondtam, hogy igen, tudom, Gyöngyvér a neve. Hát ő nem ismerte ezt a nevet, azt hihette, hogy a Györgynek valamilyen változata, és csak ismételgette, hogy de leány, de lány. Végül beírták a Gyöngyvért. Abban az időben az orvos és a nővérek azt se tudták, hogyan ugráljanak a betegek körül. 1946-ban, amikor Árpád született, a kórházat már nem Horthy Miklós Gyógyintézetnek hívták. Ekkor már tele volt a folyosó szülő nővel, azt se tudta a személyzet, hogyan futkorásszon. Két évvel korábban sem tudták, csak más előjellel, addigra nagyon megváltoztak a körülmények. A fiam nagyon sovány kisgyerek lett. Nem is csoda, hisz a legfőbb ennivalónk az uborka volt, meg a kenyér, csoda, hogy élve maradt, ő is meg én is. Nyáron a terhességünkre való tekintettel kaptunk paradicsomot. Úgy előttem van, hogy a Moszkva téren állunk sorban, csupa nagy hasú nő. A terhes asszonyok kaptak tejet is jegyre, és a gyerekeknek is adtak, azt hiszem, féléves kortól, mert nyilván addig szoptak.
Nagy segítség volt az édesapánk, aki, amikor magához tért, ment a munkahelyére jelentkezni. Akkor ugyan közölték, hogy a korábbi beosztásban nem maradhat meg, de állományban marad, áthelyezték pénzügyi igazgatóhelyettesnek, tehát fix fizetése volt. Az uramnak is lett, amikor hazajött, és a sógoromat is visszavették a hadsereghez, áthelyezték a Tisza mellé, hídépítéshez. Viszont nemsokára az egyik délidőben, amikor mentek ebédelni a társaival a katonai konyhára, nem engedték be őket, mert aznap reggel kirúgták azokat, akik nyugati hadifogságban voltak. Ezután ő mindenfélét csinált, fémcipeléstől kezdve cukorrépaszedésig mindent. Azután később Zágon István be tudta vinni őt kellékesnek a Vígszínházba. Zágonon – a származása miatt – mindenki segített az ostrom alatt, de azt ő meg is hálálta, nem úgy, hogy jaj, köszönöm, jaj, köszönöm, hanem segített, akinek csak tudott. Ákosnak nagyon jó dolga lett, mert emberi körülmények között dolgozhatott. De aztán ez is megszűnt, és akkor lapátolta a tüzelőt valami kazánnál. Később valaki bejuttatta a Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyárba, ahol évekig dolgozott. Közben kitanulta a gázfűtést, és darukezelői tanfolyamot is végzett. Rengeteg mindent próbált. Járt maszekba villanyt szerelni ismerősökhöz. Később kérelmezte, és meg is kapta az engedélyt, hogy műszaki munkaerő lehessen. A háború után az édesapám fölajánlotta neki, hogy tanuljon, és amíg egyetemre jár, addig támogatja a családját. Két évet kellett volna mint ludovikás tüzértisztnek a műszakin tanulnia, és akkor mint műszaki rajzoló tudott volna tovább dolgozni. De ő ezt nem fogadta el, inkább elment lapátolni. Közben dolgozott egy maszeknál is. Megjött a gyárból, aztán elment a maszek fröccsöntőhöz, aki egyébként a rokona volt. Előzőleg pakoltunk vaníliás cukortól kezdve planta teán át mindenfélét, szintén ezen a kapcsolatán keresztül jutottunk a munkához. Főleg a nők csomagolták, a férfiak meg trógerolták zsákszámra az anyagot. Volt még vagy két tiszt, és ebből éltek hárman. Először voltak ezek a csomagolások, aztán jött a műanyag hajkefe sorjázása. Nehéz évek voltak. 
Aki el akart helyezkedni, be kellett szerezzen egy igazolás arról, hogy a háború alatt rendesen viselkedett. Én is megkaptam, még ma is őrzöm. A Jókai utcában lévő MEDOSZ szakszervezetben dolgozó ismerős asszony révén szereztem. Így kerültem a Szabványügyi Hivatalba. Azt az asszonyt, aki segített, Kerekes Barna révén ismertem, akivel egy folyosón laktunk. Kerekes építészirodát nyitott a házban a háború után. Nála dolgoztam 46 tavaszán. Ez nagyon kényelmes volt neki is, nekem is, mert nem kellett örökké ott ülni, hanem odahaza lehettem, és ha volt valamilyen gépelni vagy intézni való, akkor csengettek, hogy menjek át. Ügyintézői munka volt, sok minden belefért. Pályázatok benyújtása, vagy az elején például kísérnem kellett azokat a munkásokat, akik az építőanyagot szállították taligával. Kerekes elég sok megbízást kapott, például a Vígszínház – akkor Honvéd Színháznak hívták – újjáépítését. Ő az ostrom idején az első világháborús egyenruhájában járkált a pincében, szakállt növesztett, és névjegyet csináltatott, hogy E. E. százados, vagyis emléklappal ellátott százados. És megúszta. Hát megszültem, és azután is járkáltam a két lakás közt, ide-oda. 1948-ban Kerekes Barna megszüntette az irodáját, és elhelyezkedett az egyik állami építési hivatalban. Megelőzte, hogy államosítsák az irodáját. Amíg mentek a nagy helyreállítások, addig kellett a munkája, és mire 49 évvégén volt a tömeges államosítás, ő már állami alkalmazott volt. 1949-ben a Szabványügyi Hivatalba kerültem, ahova Novotny Kornél vegyészmérnök ajánlott be. Ő is a házban lakott. Már a háború előtt is dolgozott az akkori Szabványügyi Intézetnek, vagy valami hasonló nevű kis létszámú intézménynek. Amikor az új hivatal kezdett felfejlődni, Kornél tudta, hogy nekem már nincs munkám, ezért beajánlott. Rajtam kívül más házbeli nőnek is segített odakerülni. Rendesen működött a ház. A hivatalban először a külföldi szabványokat – amiket szétszórva találtak a háború után – kellett rendezni nyelv szerint, utána pedig könyvtári munkát végeztem, szakoztam.
 50-ben meghalt az édesapám április 29-én. Engem a hivatalban hívtak, hogy menjek be a kórházba, mert nem sok ideje van már. És 29-én éjféltájban meg is halt. Április 29-e szombatra esett, és jött a május 1. Ki kellett volna vonulni, ez lett volna életem egyetlen május elsejei kivonulása, de hát édesapa közbeszólt. Bementem szólni, találkoztam a párttitkárral, Szadló elvtárssal, és mondtam, hogy ma meghalt az édesapám. Török elvtársnő! Magának nem kell kivonulni! – válaszolta. Mikor a házmesterünk, Káli néni megtudta, hogy Apa meghalt, kitette a vörös zászló mellé a feketét. Jött a rendőr: „Káliné, maga megőrült? Mit csinál?” Azt válaszolta, hogy egy nagyon rendes embert temetünk, ő bizony kiteszi. „Na jó, Káliné, már kint volt, most már vegye vissza!” – mondta a rendőr. Félt, hogy őt szedik elő.
 
 Miután nem voltunk párttagok, mi a munkahelyen kartársnőztünk, kartársoztunk, de hivatalosan elvtársnőnek hívtak minket, a hivatal vezetője is. A hölgyem, uram, megszólítás elszállt. Ez furcsa volt, mert az első időben nagyon családias volt még a hivatal, kezdetben a Benczúr utcában talán harmincan dolgoztunk, de aztán később nagyon fejlődött. Az első elnökről, Takács elvtársról az mondták, hogy ő az egyetlen párttag az egész hivatalban, de ettől függetlenül rendes ember volt. Vele történt meg, hogy az egyik Szabad Nép-félórán nem jelent meg időben. A Szabad Nép félóra azt jelentette, hogy minden héten egyszer félórával hamarabb kellett menni, és az intézmény vezetője a pártújság, a Szabad Nép cikkeiről beszélt a mi hülye agyunknak. Vártuk, hogy Takács elvtárs jöjjön, de csak nem jött. A párttitkár már tördelte a kezét: Istenem, mi lett Takács elvtárssal? Egyszer csak megjelent nagyon szégyenkezve: „Ne haragudjanak az elvtársak, de a kocsi elromlott, és én nem tudtam, hogy hol van a villamosmegálló.” Takács elvtárs Brünnben tanult, elment a háborús években, ott szerzett mérnöki diplomát, és amikor visszajött, mindjárt benn találta magát egy autóban, de annyira ember maradt, hogy ki tudta mondani: ne haragudjanak! Takács elvtársról még elmondok egy történetet. Amikor a húgomék disszidáltak 1967-ben, a hivatalban az egyik jóakaróm azt tanácsolta, hogy mondjam el Takács elvtársnak. Bejelentkeztem hozzá, és elmondtam neki. Mire ő: „Most ezt miért mondta el nekem? Hozassam haza őket?” Mondom: ne, ne, azt akartam, hogy ne mástól tudja meg. Hát szóval ő még ember volt. Az utóda egy kemény elvtárs lett. Takács elvtársat úgy váltották le, hogy bement az OMFB-be, és ott a folyosón tudta meg, hogy ki van rúgva. Azt hiszem, most is így szokás.
Amikor a hivatal elkezdte a működését, zömében német és francia szabványok voltak az állományban, amelyeket le kellett fordítani. Ezt csinálták az öreg mérnökök, öt vagy hat öregúr ült a könyvtár asztalánál, és fordított. Azután kijöttek az újak, akik megkapták a diplomát, de nyelveket nem tudtak. Addigra már mindenütt alkalmaztak egy-két fordítót, azonkívül megjelent a Rigó utcai nyelviskola, ami két-három év alatt nagyon szép bizonyítványokat adott a tanulóknak, amiért még nyelvpótlékot is kaptak, meg előléptették őket, de nem biztos, hogy a nyelvet megtanulták. A helyzet aztán fokozatosan romlott, ahogy a vezetők változtak. A legutolsó vezető, az Olajos elvtárs, bejött a könyvtárba, és azt mondta, hogy nagyon sok a könyv, ennyit és ennyit ki kell dobni. A katalóguscédulákkal volt a legtöbb baja, túl sok szekrény volt, tele katalóguscédulával. Neki a terek iránt volt vonzalma, nekünk pedig azt kellett volna kidobni, amit húsz év alatt létrehoztunk. Akkor vitték haza a mérnökök a saját szakjuk dokumentumait. Volt egy kollégám, aki visszaemlékezett, hogy a háború után – ő a Statisztikában dolgozott – bizony aktatáskában mentették a könyveket, mert akkor is ki kellett dobni a nem kívánatosnak tartottakat.   
Édesanya csodálatos példamutatással csinálta végig. Amíg kellett, ápolta az urát. Az apám halálkor eléggé összeomlott, de erőt adott neki, hogy unokái vannak, családja van, együtt vagyunk. És a nagy erő akkor mutatkozott meg megint, amikor 51-ben elvették az özvegyi nyugdíját. Úgy vették el, ahogy szokás: egyik pillanatról a másikra. Várta a postást, hogy hozza a nyugdíjat, de helyette egy cetli jött, hogy ezentúl nincs nyugdíj. Hát ez nagyon tönkretette őt. Aztán jöttek a hírek, hogy az összes ilyen státusbeli özvegy megkapta ugyanezt a papírt, később kiderült, hogy mindenkitől elvették. Először összeomlott egy-két órára, aztán elindult munkát keresni, és mire hazajöttünk, anyánk közölte, hogy ő már elhelyezkedett, a Márvány utcában egy pékségben. És másnap bevonult a Márvány utcai pékségbe. A sógorom elment megnézni, hogy mit csinál, és úgy gondolta, hogy amilyen pici kis asszony, nem fog neki menni, hogy mázsaszámra cipelje a kenyeret, és mondta, hogy talán mást kéne keresni. Végül más munka után nézett, és mindig talált valamit, horgolt, bedolgozott. Szóval ő nem sírt. Mindig úgy éreztem, hogy ezt a keménységet hazulról hozta. Aztán 53-ban visszakapták a nyugdíjuk egy részét. Ez volt az a bizonyos Nagy Imre-program szerinti nyugdíjjavítás, amit az özvegyek is megkaptak. Úgy mondtuk mindig, hogy Nagy Imre adta. Kevesebb volt, mint korábban, de mégis úgy érezték, hogy nem csak a család terhére élnek. Aztán elhelyezkedett a Földmérő és Talajvizsgáló Irodánál házvezetőnőnek a balatoni üdülőbe, és levonult szakácskönyvvel, teljes felszereléssel, hogy ő ott gondnok lesz. Egy hét múlva elmentünk meglátogatni. Azt mondta, hogy este nem ér rá velünk lenni, mert bridzsparti lesz. Kiderült, hogy a vendégek, akik a régmúltból megmaradtak, szeretnének bridzsezni, de nincs ki a parti, és akkor az anyám jelezte, hogy ő készséggel rendelkezésre áll. Délelőtt a konyhában irányította a főzést, este pedig háziasszony volt ugyanott. Nagyon szerették. Váltakozott időnként a vendég-összetétel, az új káderek is nagyon szívesen fogadták, mondhatom, hogy ő ott csak szeretetet kapott mindenkitől. Mindig talpraesett volt, soha egy árva mukkot nem hallottunk tőle, hogy én, aki ez voltam, vagy az voltam, vagy amaz, semmit. A nyolcvankilencedik évében halt meg, 1984-ben. Végig remekül tartotta magát, és nagyon adott magára. Állandóan bridzseztek a barátnőivel. Amikor rosszul lett, még akkor is arról beszélt, hogy kinél is lesz a parti, és kért, hogy telefonáljak oda, mert nem tud elmenni. Stramm nő volt. Az egész élete, különösen az ostrom alatti, de a későbbi is, nagyon példás volt. Végezte a dolgát, példamutató, kemény asszony volt. Én csak hálás lehetek, hogy ilyen szüleim voltak, tisztelet nekik. 
Amikor 1946-ban Árpád született, az Amerikában élő pap rokon küldött csomagot gyermekholmikkal. Ebben az időben a gyerekeknek a fehérneműt Honleány nevű fonalból kötöttük öt vékony tűvel. És voltak lányok, asszonyok, akik maguk csináltak pulóvereket, azokat hozták be a munkahelyünkre, és adták részletre. A ruházkodás körülbelül így ment. A Honleány nagyon vékonyszálú fonal volt, hol fehéret lehetett kapni, hol világoskéket és néha rózsaszínt is. Öt-hat év körüli volt a lányom, amikor már nem akarta fölvenni a világoskék bugyit, de hát csak olyan fonal volt, nem tudtam másból kötni neki. Emlékszem, hogy magammal vittem a hivatalba is, és a többi asszonnyal együtt kötöttem a szabad pártnapokon, azokon a pártgyűléseken, amelyekre a pártonkívülieknek is el kellett menni. A Szabad Nép-félórán nem lehetett kötni, de a pártgyűlésen igen. Akkor kinyitották a két terem közti ajtót, az ajtó fölött volt egy Rákosi-fénykép, és mi leültünk „Rákosi füle alá”, előszedtük a kötésünket, és kézimunkáztunk, míg ment a fejtágító. Vagy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, nem tudom. Aztán megnőttek a gyerekek, akkor már nem kötöttünk. Lassan lehetett is kapni ezt, azt, de nem volt ilyen bőség, mint most, és hát a minőség is más volt. Később, 56 után dúsan jöttek a csomagok külföldről, azokból vásároltunk, és alakíttattuk át. Volt a hivatalban két-három asszony, aki közvetítette ezeket a nagyon jó holmikat, amelyek Amerikából, vagy Isten tudja, honnan jöttek. Én vittem haza, hogy nézzük meg, mit lehet belőle csinálni. És havonta fizettünk részletekben. Nem volt drága, ki tudtuk fizetni. Voltak varrónők régebbről, vagy ajánlotta valaki, akik átalakították, és ragyogó ruhákat csináltak belőlük, nagyon szép, nagyon elegáns dolgokat. A Gyöngyvér esküvői ruháját is ilyen házi varrónő varrta. Kifordították a régi kabátokat – azok finom anyagok voltak –, átvarrták szoknyává a szmoking nadrágját, így lett a kosztüm. Miután az édesapám meghalt, az egyik zakójából nekem lett egy kosztümkabát, amit nagyon sokáig hordtam. Aki tudott varrni, annak könnyű volt az élete. Hát én nem tudtam, és édesanyám se olyan szinten. A kisgyereknek még varrogatott, de a felnőtteknek már nem. Később aztán megnyíltak az üzletek. Olyan is volt, hogy mondta a kolléganő: a Király utcában tudok egy üzletet, menj be, mondj egy nevet, és lesz ruha. Szóval először csak pult alatt ment a dolog, de aztán nagyon szépen kifejlődött. 56 után valamivel könnyebb lett, áru is akadt, olyan, amilyen, de már érdemes volt bemenni az üzletekbe. A Margit körúti Alkalmi Áruházban is sok mindent lehetett venni. Sokszor lehetett kapni exportból visszamaradt holmit. Emlékszem, vettem két olyan kartonruhát, amelyikre azt mondták, hogy talán a Szovjetuniónak gyártottuk, vagy Romániának, de olyan kis méretű, amilyenre ott nincs igény. Férfiruhát is lehetett így venni. Hát igen, kellett nézni, kellett figyelni Mi úgy gondoltuk, hogy jól föl vagyunk öltözve, de nem tudom, hogy így volt-e.
Október 23-án az egyik kolléganőnk gyereke szaladt be a hivatalba: „Anyu, jön a tömeg a körúton, és kiabálnak mindenfélét!” Az anyja azt hitte, hogy félrebeszél a gyerek. Aztán jött az osztályvezető, hogy igaz, amit mond. Aznap van a fiam, Árpád születésnapja. Ilyenkor a nagymama megcsinálja a tortát, a család siet haza. A torta meg is volt, a családtagok viszont mind elszivárogtak. Hallottak valamit, mentek megnézni, mi is történt. Én elmentem a Bem József térre, és onnan haza. Otthon ült az én tízéves fiam szomorúan, egyedül. Az iskolásokat is hazakergették. A lányom viszont valahogy nem arra akart menni, ahol a lakásunk volt, de az igazgatónő meglátta, és hazaseperte. És másnaptól nem mentünk be a hivatalba. Felborultak a dolgok. Az érdekes volt, hogy amikor először be tudtam menni, a főosztályvezetőm – aki hát egy moszkovita volt –, amikor meglátott, elém jött, hogy minden rendben van, a virágokat megmentette. Az osztályvezetőnőnk nem jött be. Nem volt oka félni, mert rendes nő volt, de nem jött be. Gyalog menni, gyalog jönni az otthon és a hivatal között, az volt a nehezebb. Úgy beszéltük meg az urammal, hogy az egyik nap ő megy be a munkahelyére, a másik nap én, ha az egyikünket lövés éri, legalább egy megmaradjon. Aztán harmadnap, vagy negyednap már az osztályvezető is bejött. És látták, hogy senkit sem esznek ott meg. De borzasztó volt, ami a Köztársaság téren történt, meg a romok a Kilián-laktanyánál, az közel volt a hivatalhoz, azt láttuk. Már beszéltem róla, hogy a sógorom, Ákos 45 előtt katonatiszt volt, azt gondolhatta volna bárki, hogy most előveszi a kardját, és indul neki, de ő nem indult. Néhányan összejöttek, akik kapcsolatban maradtak egymással, és megbeszélték, hogy ebből kimaradnak, nehogy azt mondják majd, hogy a horthysta katonatisztek csinálták az egészet. Nem gyávák voltak, ebben biztos vagyok, inkább realisták. Egy volt társukról tudjuk, hogy harcolt, és ő családostul el is ment, mihelyt látszott, hogy mi lesz a vége. A Statisztika legfelső emeletén, az új épületben volt a nagy ebédlő – a mi lakásunk ablakával pont szemben –, ahova fiatal fiúk jöttek fegyverekkel. Anyám fent volt a lakásban, mi a gyerekekkel a pincében. És átszólt a Statisztikából egy gyerek, hogy tessék elmenni onnan, mert lövünk! Élelmet beszerezni nehezen lehetett. Az elején veszélyes volt ugye, mert lövöldöztek, de kenyeret okvetlenül kellett szerezni. Nem számított rá a család, semmink nem volt otthon, csak száraztészta. A házban nemigen volt olyan, aki azt mondta, hogy gyerünk, fogjunk fegyvert. A Steinhardt mulatósnak az unokája egyszer úgy jelent meg, hogy lógtak rajta a kézigránátok, elég ijesztő volt, de talán meg is lehetett érteni, mert az ő nagyszülei voltak az egyedüliek, akiket a házból elvittek az ostrom alatt. Ez a fiú nyilván hallotta otthon a történetet, nem egyszer és nem ötször. Aztán volt egy házaspár, mindketten párttagok, az asszony a BM-ben dolgozott. Ez az asszony, egy fiatal nő, eljött Ákoshoz, a sógoromhoz, és azt mondta, hogy „főhadnagy úr, úgy tudom, hogy az udvarban fegyver van elásva, jöjjön, ássuk ki!” Ákos azt válaszolta, hogy ő nem megy. Látta a nő, hogy nem lesz partnere, akkor fölment, vette a zászlót, és kivágta a közepéből a címert. Nyilván félt. Időközönként mi is, akkor lementünk a pincébe. Amikor megjelent egy tank a Margit körút sarkán, a Statisztikára irányított ágyúval, akkor a gyerekeket levittük. És jött egy tank azon a keskeny Buday László utcán, nagyon nehezen tudott fölkapaszkodni, de fölmászott. A munkahelyemen a személyzetis nő nem maradhatott a helyén. Azt mondta az igazgató, hogy menjen a textilosztályra, mert azelőtt varrónőként dolgozott. Erre a nő azt mondta: „Takács elvtárs, ha jót akar nekem, akkor a konyhába tesz!” És így lett. Soha olyan jó kosztunk nem volt, mint akkor. Ő főzött, ahhoz értett, szívesen csinálta. És amikor vége lett az egésznek, fájó szívvel otthagyta a konyhát, visszakerült személyzetisnek. Senki nem akarta kitekerni a másik nyakát. November 4-e után sem volt semmi, pedig hát állami hivatal volt, lehetett volna. A férjem a bíróságon dolgozott, ott nehezebb volt. Ő szólt az egyik nőnek, a korábbi személyzetisnek, aki ott lézengett, menjen, inkább takarítson. Hát ez aztán később nemcsak szemrehányást tett neki, hanem ahol lehetett, igyekezett ellene lépni. De nem lett semmi baja emiatt. A vérbírók nem ott voltak, ahol ő dolgozott. Ő polgári perekben, lakás, vagyonmegosztás, ilyesmikben ítélkezett. 56-ban a Markó utcában dolgozott, oda nehéz és veszélyes volt átjutni. Csak a lábunk volt. Én egyszer a Déli vasút felé jöttem haza, és a Vérmezőnél mellettem suhant el egy golyó. Azt mondták, hogy az egy katonai bérház, és nincs kizárva, hogy valaki bosszúból lőtt, vagy félt, hogy kirakják őket. Ez rémes volt. Aztán látom magunkat, hogy az erkélyen állunk, nézzük, hogy ég a Levéltár, és az én négyéves keresztfiam olyan boldog, hogy milyen gyönyörű a tűz. Mi inkább bukásra ítéltnek gondoltuk a dolgot. Átéltük az ostromot, egyszer már lerohant minket egy nagy orosz banda, tudhattuk, hogy csak a határt kell megnyitni, és annyian jönnek, ahányat küldenek. Amikor november 4-én hajnali négykor meghallottuk a rádióban a közleményt, akkor kezdtünk félni. Aki csinált valamit, az elment. Elment Bángyörgyi Karcsi, a Steinhardték unokája, aki tizennégy vagy tizenöt éves volt. Elment Kerekes Jankó is, őt küldték a szülei, mert a család fele kint volt. A húgomékban felmerült, hogy elmennek, de Ákos azt mondta, hogy nem, mert két gyerekkel veszélyes az átjutás, nekünk eszünkbe se jutott. 

A hivatalban volt színházfelelős, aki jött minden hónapban, ajánlotta a jegyeket, és részletre kellett fizetni. Ez egy nagy lehetőség volt. Így vettünk könyveket is, az elpusztult könyvtárunk nagy részét így lehetett pótolni, az úgynevezett könyvterjesztőnél. Rendszeresen mentünk színházba, készen hozták, az orrunk elé dugták a jegyeket. Színházba általában édesanyával mentem. Az uram nem nagyon kedvelte, kevés olyan darab volt, amit elviselt volna. Édesanya viszont szerette. Tudtam venni úgy is, hogy Gyöngyvér menjen valakivel. Akkor sokkal könnyebben ment az ember, mint most. Most csak arra gondolok, hogy jegyet szerezni, hát, ki áll oda? Bár úgy hallom, hogy már nem olyan zsúfoltak a színházak. Korábban voltak akciók is a színházakban, például pártoló tagnak kellett lenni, úgy könnyebben lehetett jegyhez jutni. Többször voltunk a Vígszínházban, Németh László Galileijére például aznapra volt jegyünk, amikor kitört a forradalom. Ott láttuk A tojás című darabot. Aki benne van a tojásban, meg aki nincs, valami ilyesmiről szólt. És az a színész, Kálmán György, aki játszotta, nagyon jó volt. Aztán az Ügynök halála, ami nagyon sokáig ment a Nemzetiben Tímár Józseffel. A kávé nagyon fontos volt az életünkben, fontosabb, mint a tea, és mindig akadt valahogy. Annyira fontos volt, hogy a munkahelyen ebéd után néha olyan kávét főztünk, ami már harmadszor főtt át, pocsék volt, de nagyon jól esett. Nem frissült fel tőle az agyunk, de leültünk kávézni, és megvolt a hangulata. Nyílt egy-két üzlet, mint például később a Margit körúton a Fiumei, két- vagy ötdekánként kértük a kávét, mert az drága dolog volt. Általában nyers kávét vettünk, és otthon kis lábosban megpörköltük, aztán vagy leégett, vagy nem, de kávé volt, megint valami a múltból. A háború előttről megmaradt a lombikos kávéfőző, két üveggömb tulajdonképpen, az egyik felében volt a víz, a másikban a kávé, és ahogy forrt, följött a víz, átmosta a kávét, majd lement. Kétszer vagy háromszor kellett megismételni, akkor elég jó erejű kávét tudtunk produkálni. A kávéfőzés nagyon komoly dolog volt. A háború előtt vacsora után főztük, türelem kellett hozzá, amíg háromszor följött a víz, meg lement. Aztán egy idő után megszűnt ez a rituálé, és a főző is eltűnt.
Máriáék, a húgomék 1967-ben mentek ki Ausztriába, addig együtt laktunk a Bimbó út 3.-ban. Akkor hirtelen üresen maradt a ház, de addig bizony tele volt. Közben a folyosón lakó nagyon kedves ismerősünkkel, Gyöngyvérnek a bérmaanyjával kötöttünk eltartási szerződést. Úgyhogy mire Gyöngyvér leérettségizett, papíron joga volt a Mariska néni hasonlóan nagy lakásából egy szobát elfoglalni. Mariska néni özvegy volt, gyermektelen, és egy szobát átadott eltartás fejében. Komoly szerződést kötöttünk. Jött is időnként meglepetésszerűen ellenőrizni a lakóbizottság elnöke, hogy ott lakik-e, és hogy Mariska nénit ellátjuk-e. Ez a lakás háromszoba-hallos nagy lakás volt. Mariska néni kiadta a kis szobát is, havi két-háromszáz forintot hozott az is neki, de volt benne társbérlő is. Mariska néni halála után Gyöngyvér kiigényelte az egész lakást, azután cseréltünk, akkortól Gyöngyvérék laktak anyámmal. De ez már a hetvenes években történt. Amikor a harmadik fia is megszületett, csodával határos módon engedélyt kaptak a tanácstól, és a lakás fölött beépítették a tetőteret, ott lett mind a három fiúnak egy-egy kis szobája és egy közös tér. Sokan mindenfélét kitaláltak, mert a lakás nagy szükség volt. Nem a mi kerületünk volt a legfontosabb a lakásépítés terén. Ezt a Bimbó úti házat, ahogy mondtam, a MABI építtette, ahogy más biztosító társaságok is tartottak fenn bérházat. A háború után az államé lett, tanácsi tulajdonúvá vált. Két személynek járt egy szoba, de ha az egyik otthon dolgozott, vagy mondjuk olyan munkája volt, hogy otthon is kellett dolgoznia, akkor lehetett még egy, például egy orvosnak rendelő. A múltkor eszembe jutott, hogy telefonhoz is milyen nehéz volt hozzájutni. Éveket kellett várni. Úgy lett telefonunk, hogy az uram vitte haza az iratait, otthon dolgozott, és a bíróságtól kapott igazolást, hogy a munkájához kell a telefon. Éppen úgy, ahogy az autóhoz is sorban állás kellett, egy Trabantra is hosszú ideig vártak az emberek. Emlékszem, egyik kollégám egy Wartburggal jött be a hivatalba, néztük, hogy na, hát ez már valami. És akkor arra kért bennünket, ha érdeklődnek, mondjuk azt, hogy nyerte a lottón. Ez már 57 után kellett legyen, mert 57-től van lottó. Ezt azért tudom, mert én rögtön elkezdtem, és a mai napig lottózom ugyanazokkal a számokkal. De a ruházkodás nehézségei – erről már beszélgettünk – szintén a hiányból eredtek. Vagy az étkezésé. Amikor a húgom kisfia, Kisákos kicsi volt, a maszek zöldségesnél kellett a tojást beszerezni. A jelszó „japán” volt: és kérek hat japánt. Akkor hátrament, és barna zacskóban kihozta a tojást. Nem tudom, miből is gondoltuk – ő is és mi is –, hogy ezt senki nem veszi észre.
Gyöngyvér az általános iskolába a Margit körútra járt, a templom mellett volt az iskola. A gimnáziumot az én régi iskolámban végezte, itt, a Zivatar utca elején. Az Orsolyákat államosították, és lett belőle Ady Endre Gimnázium. Most újra az Orsolyáké, úgy tudom, hogy papok vezénylik. Az utolsó évben jöttek a gondok, hogy hova jelentkezik, hova veszik föl. Ő angol szakos szeretett volna lenni. A gimnáziumban angolt tanult, és járt külön angolra is, de az osztályfőnöke nem javasolta. Összegyűjtötte a szülőket, és mindenkivel megbeszélte – jó akart lenni –, hogy hova tudja beajánlani a gyereket. Arról is beszélt, hogy a szülő milyen kitüntetései számítanak a felvételnél. Megkérdeztem az osztályfőnököt, hogy a törzsgárdajelvény és a Kiváló Dolgozó kitüntetés számít-e. Erre ő: „Hát miért, neked nincs olyan!” Mondom: de, nekem van ez meg ez. Hát sajnálom, ha előbb tudtam volna – válaszolta. Így aztán kijelentette, hogy Török Gyöngyvérnek egyetlen vágya, hogy könyvtáros legyen, tehát magyar–könyvtár szakra jelentkezik. Megmondta, hogy ki mehet angol szakra, hogy ne jelentsenek egymásnak konkurenciát. Magánszorgalomból tette, ő nagyon erősen mozgalmi hölgy volt, aki tizenhét éves korától részt vett a mozgalomban, és egyszer csak ő lett az osztályfőnökük. Egy roppant kulturált úrinőt, egy történelem szakos tanárt váltott le. És ő eldöntötte, hogy ki hova jelentkezhet. Énszerintem ez nem direktíva volt, semmi központi, hanem Turi Vera magánakciója. A felvételin Gyöngyvér elérte a maximális pontszámot, de csak előfelvétellel vették fel az ELTE-re. Így azt az egy évet a Széchényi Könyvtárban töltötte félnapos munkával.Aztán bekerült az egyetemre, ahol megismerkedett az első évben Brády Zoltánnal, aki már akkor dolgozott lapoknak, a Rádiónak. 64-ben összeházasodtak. 67-ben már el is váltak, de addigra, 1966-ban, megszületett a gyerekük, Marci. Az egyetemet folytatta, és ott voltam a diplomaosztón, ami nekem nagy öröm volt. Aztán a Budapesti Történeti Múzeum könyvtárában kezdett dolgozni, majd elkerült egy számítástechnikai intézethez, úgyhogy ő csak fél évet tanított még az egyetem alatt, és igazi könyvtárosként is csak rövid ideig dolgozott, hanem számítógépes információfeldolgozással foglalkozott az SZKI-ban, majd a KSH-ban. 1985-től a Művelődéskutató Intézetben, a Vitányi-intézetben dolgozott, és 91-től a Főpolgármesteri Hivatalban a frissen létrehozott Városháza Kiadó szerkesztője lett. Úgy néz ki, hogy az új vezetést egyáltalán nem érdeklik a könyvek, a könyvkiadást megszüntették. Jankó Gézával, aki villamosmérnök volt, és nagyon korán számítástechnikával kezdett foglalkozni, 69-ben házasodtak össze, 71-ben megszületett Bálint, 78-ban Máté. A fiam, Árpád elemibe a Margit körúton járt, ugyanúgy, ahogy a nénje, de az osztályt két év után áthelyezték a Marczibányi térre. Utána a Táncsics Gimnáziumba került. Nagyon jól sakkozott, meg még valamilyen társasjátékban is jó volt, mondta az osztályfőnök, de a legkevesebbet a tanulással foglalkozott. Neki már középiskolás korában is az volt az elve, hogy mindig a napos oldalon kell menni. A napos oldal, hol egy napos utcarészt jelentett, hol pedig azt, hogy ami kellemetlen, azt hagyjuk el. Élelmiszeripari felsőfokú technikumba járt, amiből később főiskola lett, mire végzett, addigra már meg lehetett fejelni valamennyivel, és akkor főiskolai végzettsége lett. Amikor elvégezték – állástalan nem lehetett senki –, elhelyezték őket azt hiszem, először a Dohánygyárba. Ott nagyon nem jó helyen voltak ezek a fiatal gyerekek, mert munkát nem tudtak nekik adni, viszont be kellett járjanak. Úgy mondták, hogy kapun belüli munkanélküliek. Elég sokáig így ment, aztán átment a rákospalotai Növényolajipariba, de ott sem volt munka. Közben megnősült, 70-ben elvette Barczi Esztert, akivel egyszerre érettségiztek a Táncsicsban. Eszter biológia szakot végzett, toxikológus lett. Árpád otthagyta az élelmiszeripart, és számítástechnikai tanfolyamra kezdett járni. Ezen a területen jól el tudott helyezkedni, és a nyugdíjig a szakmában dolgozott. A végén stratégiai igazgató címmel ment nyugdíjba, mihelyt tudott. Egy fiuk van, Gergő. Árpád állandóan utazik. Általában két fő célja van, az egyik Sárospatak, a másik pedig a Pannonhalmi Apátság. Ott, a papoknál meg lehet szállni. Újhelyben pedig a fia révén a MÁV szálláson szokott szobát kérni. És akkor ott bejárja a környéket. Kilométereket gyalogol, sok kilométereket. Négy-öt nap múlva hazajön, kimossa a holmiját, és az agyában már megvan a terv, hogy mi lesz a következő út. Ha felhív, mindig azt kérdezem, hogy Újhelyben van vagy a Dunántúlon.
 Emő, a húgom lánya és a fiam egyidősek voltak, de se általánosban, se gimnáziumban nem voltak osztálytársak. Emő a Jurányi utcai gimnáziumba ment tovább. Jó tanuló volt, értelmes, szorgalmas. Közben beiratkozott Ireghy Ica magán tánciskolájába. Végigjárta a négy évet itt is, ott is, az utolsó évben Kemény Melinda iskolájába is járt. Érettségi után szeretett volna vegyész lenni, de az X-esek akkor még hátrányban voltak a felvételinél. Az osztályfőnök azt mondta, hogy X-eseket nem javasol továbbtanulásra. Nyaranta már gimnazistaként táncolt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, és érettségi után Kemény Melinda közvetítésével szerződést kapott Ausztriában, a klagenfurti színházban. Úgy tűnt, hogy onnan tovább is léphet, egy német operatársulattól meglátta valaki, és szerződést ajánlott neki. El is fogadta az egyéves szerződést, ami 67-től indult volna, de 67-ben már kimentek a szülei. A Máriáék kimenetele elég kalandosan történt. Mária nyugati útlevelet kapott, a hetvendolláros turista útlevelet, Ákos és a fia pedig Jugoszláviába szólót. Nekik Jugoszláviából át kellett jutni Ausztriába. Csak teltek a napok, és nem sikerült. Akkor Mária telefonált nekik, hogyha nem tudnak átjutni, akkor ő hazajön. Erre Emőke egyik kollégája vállalkozott rá, hogy átmegy vele Jugoszláviába, és Ákosékat átviszik Ausztriába. Ez sikerült is. Volt ugyan ellenőrzés, de kétszeresen is szerencsések voltak. A szlovén határőr színházkedvelő ember volt, és amikor észrevette, hogy Emőke a papírjai szerint a klagenfurti színház alkalmazásában áll, az biztosít neki vízumot, beszédbe elegyedett vele, mert nem sokkal hamarabb a színház Ljubljanában vendégszerepelt, és ő is látta az előadást. Ezután már kevésbé figyelt, és nem vette észre, hogy Ákos útlevelében az előző évi vízum lejárt ugyan, de – és ez volt a második szerencsés momentum – elmulasztották az érvénytelenítő pecsétet rányomni. Így aztán szalutált, és átengedte őket. Az osztrákoknál, akik viszont intettek, hogy menjenek csak, megálltak, mert Emő tudta, hogy jelentkezniük kell. Emő ugyanis előzőleg bement a rendőrségre, és megkérdezte, hogy ki az, aki a menekültekkel foglalkozik. Olyan elképzelése volt, hogy megkér egy rendőrt, vigye át Ákosékat a határon. Bevezették egy magas rangú rendőrtiszthez, akinek elmondta, hogy mit szeretne. A tiszt azt válaszolta, hogy abban nem tud segíteni, hogy átsíbolja őket egyik országból a másikba, de ha átjutnak, azonnal jelentkezzenek nála. Amikor átjutottak, Ákos rögtön jelentkezett az ottani rendőrségen – jól tudott németül, a Zögereiban beléjük verték –, és hivatkozott erre a rendőrtisztre. Berakták őt egy rendőrautóba, bevitték ehhez a tiszthez, aki abban segített, hogy nem kellett táborba menniük, ugyanis aki illegálisan lépte át a határt, annak először táborba kellett mennie, és utána, ahogy lehetett, úgy osztották szanaszéjjel őket. Ők ezt megúszták. És ez az ember lett az Emő barátja. Mi csak Javert-nak hívtuk – a Nyomorultak nyomán –, ő is hallgatott már erre a névre. Nagy szerelem lett, és tartott negyven évig. Emő ült a halálos ágyánál. Javert lényegesen idősebb volt, és nős. Már egy ideje külön éltek, az asszony Bécsben lakott, de soha nem volt hajlandó elválni. Azt mondta, hogy ő inkább a magas nyugdíjat akarja majd élvezni – így is történt. Miután a szülei kijutottak, Emő lemondta a német szerződést, és elkezdődött a korábbinál nehezebb élete. A szüleinek és az öccsének lakást kellett keresni, az apjának meg valami munkát. Ákos egy műanyag-feldolgozó cégnél lett vezető, flakonokat gyártottak talán kozmetikai cégeknek, feliratokkal. Aztán ő ott kapott nyugdíjat, és lényegesen jobb helyzetbe került, mintha itt maradt volna. Emőke öccse, Kisákos itt végezte a nyolc általánost, nem volt jó tanuló, és azt mondta az osztályfőnök, hogy ő egy X-es gyereket, akinek ilyen a bizonyítványa, nem javasolhat gimnáziumba. Ákos ezzel is indokolta, hogy el kell menniük innen. De ott se lett könnyebb. Kisákos kitanulta az autószerelő szakmát, közben tanulta a németet, majd beiratkozott a gimnáziumba. Amikor leérettségizett, behívták katonának. Bevonult, aztán jelentkezett hivatásos katonának. Most alezredes. (A fia is katona. Most épp a katonaidejét szolgálja, és ő is jelentkezett továbbszolgálatra.) Osztrák nőt vett feleségül, akinek volt egy kislánya, szereztek lakást, aztán született két fiuk, akik most próbálnak magyarul tanulni. Mindenesetre jól megvannak. Emőke hivatalosan ment ki, az ORI-n keresztül, és a fizetése bizonyos százalékát minden hónapban le kellett adja a magyar hatóságnak. Amikor a szerződése lejárt, és nem jött haza, ő is disszidens lett. Akkor elkezdtek érdeklődni utána. Elég sokat jártak a nyakunkra. Nekünk nem volt kellemes, hiszen az uram bíró volt. Aztán anya egyszer azt mondta az érdeklődő két fiatal rendőrtisztnek, hogy mi a fenének jönnek annyit ide, hát látják, hogy nem hagyott itt semmit, nincs vagyona. Aztán valahogy eltűntek. Emőke először 1984 tavaszán jött haza, a barátja és a szülei még akkor is nagyon féltették, de akkor a színházzal jött, hivatalosan. Aztán megnyugodtak, hogy nem történt semmi, és utána már hazajárt. Szívesen dolgozott a színházban, szerette, viszont egy balett-táncos 35-36 éves korán túl már nem az igazi. Miután befejezte a táncot, egy darabig súgó volt a színházban, aztán az egyik német rendezőnő kinézte, hogy legyen mellette segédrendező. Látta, hogy használható munkatárs. Voltak ott magyar színészek is. Az egyik például elvállalt egy szerepet, aztán kiderült, hogy egy szót se tud németül. És akkor Emő minden nap végigvette a fickóval a szerepét, aki ezért nagyon hálás volt neki. Később rájött az igazgató is, hogy milyen jól tud szervezni, és maga mellé vette az irodába főszervezőnek. Eszes lány, jól ment neki ez a munka, de mihelyt lehetett, nyugdíjba ment.
Emő mindvégig együtt lakott a szüleivel. Agyonkényeztette az anyját, és egyáltalán a szüleit. Ők voltak a legfontosabbak mindig. A húgom 98-ban halt meg, elaludt. Akkor Emőke egyedül maradt az apjával, és Ákos utána lett nagyon beteg. Már akkor sem volt jól, rohamot kapott, amikor a halott feleségét ébresztgette. Nem is tudom, hogy bírta ki, hát nehezen. Kihívták a mentőket, de Máriával már nem tudtak mit csinálni, Ákost viszont fölrakták a hordágyra, és elvitték a kórházba. Ő nem is volt ott a felesége temetésén. Ezek majdnem színdarabba illő fordulatok. Amikor a sógorom már nagyon nem jól volt, akkor Emő írt, hogy innen kéne magyar ápolónő. És akkor kettő-három is kiment egymást váltva. A végén Ákost mégis be kellett vinni a kórházba, és meg is halt. 2002-ben egyedül maradt Emőke – akkor még élt a barátja –, és lakást változtatott. Azt mondta, annyi emléke kötődik a közös lakáshoz, hogy nem marad ott. Aztán negyven év után Javert is elvesztette. S akkor Emő végleg egyedül maradt. Keresztgyerekei vannak. Kezdte Gyöngyvér első gyerekével, az első kisbabát ő tartotta keresztvíz alá, utána az öccse nagyobbik gyerekét. Keresztfiának tekinti Gyöngyvér harmadik gyerekét is. Klagenfurtban sok jó ember van körülötte. Családtagok, egy-két barát, magyarok is, akik ugyanúgy ott ragadtak, a színházban dolgoznak mint zenészek. Az egyik csinálja neki minden karácsonykor a töltött káposztát, aztán a család vidáman felzabálja. Egy évben kétszer biztosan hazajön, nyaranta meg Nagyszékelybe. Ő is nagyon szeret ott lenni. 
Szerettem volna továbbdolgozni, egyrészt mert szívesen csináltam, másrészt a nyugdíjkor elérése után, minden év után fél százalék pluszt kapott volna az ember a nyugdíjában. De a személyzetis nem kedvelt. Még nem töltöttem be a nyugdíjkorhatárt, tehát nem voltam még ötvenöt éves, amikor felhívott, és azt kérdezte, hogy milyen terveim vannak a nyugdíjazásom után. És erre én azt válaszoltam, hogy nem gondolkoztam, mert azt tervezem, hogy tovább dolgozom. Hát ezt nem lehet! Mikor töltöm be a nyugdíjkort? Mondtam, hogy 1976. április 2-án. És április 2-án megkaptam a nyugdíjaztatási papíromat. Pedig nem lett volna kötelező nyugdíjba küldjön, akkor volt lehetőség továbbdolgozni. Nyugdíjasként már nem mentem dolgozni. Addigra az édesanyám már letette a fakanalat. Hívtak máshova, és amikor valaki fölhívott telefonon, hogy mennék-e hozzájuk dolgozni, a válaszaimból anya rájött, hogy miről van szó, várta, hogy mit válaszolok, és szinte a szemében volt, hogy ne menjek el. És nem mentem. Otthon dolgoztam. Sokáig kaptam a könyvtárból szakozó munkát, de aztán Olajos elvtárs, aki kidobálta ugye a könyveket, azt is feleslegesnek ítélte. Amikor ez a különmunka megszűnt, egy idő múlva vettem egy szövőszéket, és elkezdtem perzsaszőnyeget csomózni, Ez lassan a napirend része lett, a délutáni pihenés után odaültem, egy-két órát dolgoztam, nagy örömmel. Minden családtag kapott tőlem kisebb-nagyobb szőnyeget. A férjem is akkor ment nyugdíjba, amikor nyugdíjkorú lett, 1972-ben. Polgári bíróként sok pocsék apró ügye volt. A főnöke nagyon marasztalta, de nemet mondott. Ezután kérték, hogy maradjon bírósági jegyzőnek, de nem tartotta volna jónak, hogy ott legyen jegyző, ahol bíró volt, és a nyugdíj mellett döntött. Ő nagyon igyekezett óvni a szervezetét. Talán azt gondolta, hogy azért van a nyugdíjkor, mert akkor már kíméletesebben kell élni. De nem unta magát egyáltalán. Elővette a régi lemezeit, azokkal foglalkozott. Járt be a Múzeum körútra a hanglemezüzletekbe, és ott is, mint a bélyegeseknél, cserélt régi lemezeket. Nagyon aktív nyugdíjkort élt, igazán mondhatom, hogy irigylésre méltó volt. Vitte sétálni az unokákat, a kutyát, vásárolt a családnak, szóval úgy osztotta be az életét, hogy reggeltől ebédig a családé, délután pedig ment a bélyegkörbe, hetenként háromszor is. Jól megvolt. És akkor egyik nap mondta, hogy ő most megy a szemorvoshoz receptért, elmegy a borbélyhoz, utána majd bemegy a G-Robyba vásárolni. Rendesen felöltözött, flottan elment. És két vagy három óra múlva szólt a telefon, a rendőrség, hogy menjek be a fodrászüzletbe ide, a Margit körútra, mert ott van az uram, meghalt, a fodrászszékben. Hát én most, mikor már ilyen öreg vagyok, és kikerülhetetlen, hogy ne jöjjön elő folyton az elmúlás gondolata, mindig úgy érzem, hogy irigylem az uramat. Egy pillanat alatt ment el, 96-ban, nyolcvannégy éves volt.
Az utazásaink 1970-ben kezdődtek, amikor már lehetett kapni útlevelet, a hetvendollárosat. Akkor az uram a bélyeggyűjteményéből egy részt eladott, és abból csináltunk egy kisebbfajta körutat. Elkezdtük Ausztriában, ahol rokonaink éltek – a férjem egyik unokaöccse, aki már ott született Ausztriában, és a húgomék–, és úgy mentünk aztán le Olaszországba, érintettük Velencét, aztán Pulába mentünk, ahol Kiss Józseffel, az uram bélyeg-cserepartnerével találkoztunk. Ottani magyar volt, beszélt magyarul, de érezni lehetett a kiejtésén, hogy nem itt született, a felesége horvát volt. Nagyon kedves emberek voltak, nagyon örültek nekünk, ahányszor csak találkoztunk. Vonattal mentünk, a rokonaink pedig kocsival vittek, amikor megmutatták a környéket, ahol laktak. Nagyon szép tíznapos út volt, és hát nagyon örültünk, hogy mást is látunk, mint addig. Aztán igyekeztünk minden évben elmenni valahová. Az uram kinézte az utakat, és mindig május 20-án indultunk, mert ő egy ilyen precíz ember volt. Ha esett, ha fújt, el kellett indulni május 20-án. Amikor Berlinbe mentünk repülővel, oda is egy cseretárshoz, itt dög meleg volt, és ahogy közeledtünk Berlin felé, bemondták, hogy ott 8 fok van. Olyan hidegre nem nagyon voltunk felszerelve. Ott is megmutattak nekünk mindent, amit lehetett, hol kocsival, hol vonattal. Nagyon szép út volt az is. Aztán abban az évben én eljutottam Moszkvába, az is nagy élmény volt. A könyvtárosok kongresszusán a szakozásról volt szó, és úgy döntött az itteni vezetőség, hogy erre az útra engem küldenek. Nagyon tanulságos volt, és nagyon érdekes. Egyedül mentem, ott várt egy tolmács, és találkoztam a kinti kollégákkal. Minden szakmából volt ott állandó kiküldött, a KGST keretében. Megnéztem a Lomonoszov Egyetem épületét is belülről, a tolmácsnő vitt be. Jártunk az urammal Csehszlovákiában, a Felvidéken. Ott többször is, különböző vidékeket néztünk meg. Itt aztán az uramnak a lába megfájdult, amiről kiderült, hogy valószínűleg trombózisa van. És amikor hazajöttünk, akkor azt mondta az orvos, hogy az autóbusz-utakat hagyja abba, mert nem jó olyan hosszú ideig ülni. És akkor abbahagytuk, olyan 74-75 körül. Mentünk magyar városokba is, például Gyulára, vagy amit éppen kinéztünk. Később, ahogy az unokák nőttek, már tudtuk vinni őket is, például többször nyaraltunk Zircen. Ott főleg Bálinttal voltunk. Marcit is, Bálintot is gyakran vittük Klagenfurtba a húgomékhoz. Szóval ezek jó emlékek, és el is ment a bélyeggyűjtemény. Nemcsak utazásra, másra is. Sikerült az uramnak jó időben eladni, ma már nem lenne olyan értéke, mint akkor. Neki volt gyerekkori bélyeggyűjteménye, és amikor megalakult nálunk, a hivatalban a bélyeg kör, akkor megvettem neki a vasúti sorozatot. Nagyon megörült neki, és elkezdett megint egész komolyan gyűjteni. Cserélt is, így lettek partnerei. Ő folyton írt a Rádióba is, kívánságlistát küldött be, és kért számokat, megírta, hogy ki adja elő. A Rádió nem mindig tudta teljesíteni, és a végén azt írta neki a műsorvezető, Antal Imre, hogy ő nem tud segíteni, de Sopronban lakik egy rokona, aki nagy lemezgyűjtő, forduljon ahhoz. Zoli írt is Sopronba, és jött a válasz, hogy boldogan, de kiderült, hogy az illető vak. Úgyhogy hangos levelekkel, magnókazettákon tartották a kapcsolatot. Nagyon aktív volt az illető is. Zoli nem élt már, és ez a vak ember még mindig levelezett velem.
A lányomnak három fia van. Hiába mondta mindig, hogy ez most lány lesz, nem, mindig fiú lett! Marcika nagy ajándéka volt a családnak, ő az első unoka, 66-ban született, aztán jött Bálint és Máté. Egy emeleten laktunk, a gyerekek áttotyogtak hozzánk, nagyon szerettek ott lenni, ott aludni. Délután lefeküdtek nagyapa mellé, nagyapa mutogatta a bélyegeket, jól megvoltak. Nagyapa vitte sétálni őket. Szóval megszervezett élet volt az, jól működő nagycsalád, dédmamával, nagyszülőkkel. Közel és mégse együtt. Jó volt! Anyám fiatalon lett dédmama, és én is fiatalon nagymama. Negyvenöt éves nagymama, az jó dolog! Tudtam négykézláb mászni, a gyerekek ráültek a hátamra. Sok mindent bír egy ilyen fiatalabb nagymama. De édesanyám is. Amíg nyugdíjba nem mentem, ő főzött, viszont amikor otthon maradtam, másnap nekem kellett kimennem a konyhába főzni, mert édesanya visszavonult. Nyugdíjba tette magát! Leült reggelizni, amelyik gyerek otthon volt, az körülötte ült, de ott ült a kiskutya is, és leste, hogy a nagymama mit fog neki ledobni. Ezek nagyon szép reggelek voltak. Gyöngyvérék átalakították a lakást, a konyhához hozzácsapták a személyzeti szobát, jó nagy lett, és volt benne egy remek pad, édesanya is ott szeretett ülni.
Marci nem járt óvodába, illetőleg járt egy magánóvodába, Erna néni félnapos német óvodájába. Bálint már óvodás lett, Máté pedig bölcsődés is. Amikor Bálint született, akkor Gyöngyvérék alkalmaztak egy nőt, Editet, aki reggeltől délutánig ott gyermekpásztorkodott, és nagyon szerette Bálintot. Bálint négyéves volt, amikor az Edit odaállt Gyöngyvér elé, és azt mondta, hogy ő most felmond, mert „most jöttem rá, hogy Bálint többet tud, mint én”. Az igazi ok az volt, hogy Edit férjhez ment Sopronbánfalvára. Bálint akkor került be az óvodába. Egyszer a vőm beteg lett, kiesett a családi verkliből, és írtunk Editnek, hogy jöjjön. Edit nem tudott jönni, de táviratozott, hogy várja Bálintot. Akkor mi Gyöngyvérrel vonatra ültünk, vittük a gyereket Sopronbánfalvára, a Gesztenyésbe, ahol Edit a karjaiba ragadta tőlünk, és mondta, hogy mi mehetünk haza. Két hétig nála volt Bálint. Nagy öröm volt Editnek és a gyereknek is, mert nem látta már egy ideje. És akkor utazott életében először vonaton.
A vonat minden gyereknek nagy élmény volt, miután mindig kocsival vitték őket ide-oda. Nagyon szerettek nagyapával HÉV-vel utazni. Kivitették magukat a nagyapával mit tudom én, Római fürdőig, ott megkerestek egy kis butykát, mert először odáig mentek, és utána ez lett a szokás: elmenni a kis butykához.Később nálunk mindig rengeteg gyerek volt, jövés-menés, haverok iskolából délután. Néha beláthatatlan mennyiségű gyerek sétált a lakásban. Délben sose tudtam, hogy hánynak kell enni adni. Bálint megérkezett a haverokkal, vagy Marci megérkezett szuszogva egy-két fiúval: na, hát akkor együnk! Úgyhogy mindig nagy adagokat főztünk, mert tényleg nem lehetett tudni, hogy hányan fognak enni. De jó érzés volt tálalni is. Például nagyon szerettem Bálintnak tálalni, mert ő azt mondta, hogy szereti a színes tányért. Neki mindig úgy kellett, hogy legyen valami piros, cékla, mondjuk. Ugye akkor már a krumpli mellé megvolt az ellenszín. És megcsinálta magának nagyon gondosan. Annyit babrált azzal, hogy csak csodálni lehetett, amíg végre leült az asztalhoz, mert akkor az már olyan volt, hogy jóízűen lehetett enni. Marci szeretett nagyokat enni. Hát most is szeret. És a haverjai is szerettek. Máténak már ilyen nem adatott, ő jóval fiatalabb.
   Gyöngyvér egyik fő feladata most én vagyok, akit gondozni kell, és akire ügyelni, figyelni kell. Nehéz élete van. Nagy szeretettel csinálja, de nagyon fárasztó, és nagyon sajnálom őt ezért. A múltkor eszembe jutott, hogy hét-nyolc éve Nagyszékelyben dőltem el először. Ebéd után rádőltem az asztalra, valószínűleg az volt az első ilyen kihagyás. Az a baj, hogy abban a pillanatban nem találkozik két idegszál az agyamban. Az sincs kizárva, hogy az eséseket, amikor eltört a lában, és amelyek után a műtétek kellettek, szintén ilyen kihagyások idézték elő. A második esésem után jutott eszébe a háziorvosomnak, hogy talán epilepszia okozza, nézessük meg. És jól gondolta. Ezután kerültek mellém a felvigyázóim, elsőre egy széki asszony, aztán egy sepsiszentgyörgyi. Aztán megint elestem, eltört a combcsontom. Akkor hónapokig ápolónők váltották egymást mellettem, majd két széki asszony, most éppen egy itthoni és egy széki váltja egymást. Így most az a nehéz feladata van az egész családnak, hogy biztosítsák ezt, és ebben Emőke nagyon-nagyon sokat segít. Valakinek mindig mögöttem, mellettem kell lenni. Már nem maradhatok egyedül.
 
Az interjút 2012-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 
« Vissza a listához
Evangélikus gyülekezet
Hely: 
Kálmánháza
Készítés időpontja: 
1947
 

Hegedűs Györgyi 1927. december 23-án született Budapesten. Apja könyvelő volt a Magyar Hitelbankban, anyja zongoratanárnő. A család a vészkorszakot Budapesten bujkálva élte át. Ipari tanuló évei után 1943–1945 között női szabóként dolgozott, majd gépírónői, titkárnői állásokban helyezkedett el, mellette könyvelést tanult. 1948-tól a Richter Gedeon Gyógyszergyár könyvelője, hamarosan üzemkönyvelési csoportvezetője lett. 1953-ban a Közlekedési Készletezőhöz, majd 1955 elejétől a Budapesti Hűtőipari Vállalathoz lépett át. 1957-ben a magyar gyógyszeripar külkereskedelmi kapcsolatait átfogó Medimpexnél helyezkedett el, 1991-ig itt dolgozott. Könyvelő, 1967-től pénzügyi osztályvezető, majd igazgató volt. Ebben a pozíciójában a hatvanas évek második felétől prominens szerepet játszott a magyar gyógyszer-kereskedelem külföldi ügynök- és vállalathálózatának kiépítésében, többek között Nigériában, Egyiptomban, Thaiföldön, Nepálban és Japánban. 1991-ben nyugdíjba vonult, de 1995-ig megmaradt a Medimpex tanácsadójának. Mellette a reprivatizált Richter Gedeon Gyógyszergyár külföldi vállalatalapításait irányította, a külföldi vállalatokat tömörítő holding felügyelőbizottsági tagja volt. A nyolcvanas évektől számos egyéb nagyvállalat könyvvizsgálója. 2011. július 19-én hunyt el. 

 

Hegedűs Györgyi
Baján éltek és kereskedők voltak, ahogy a nagyszüleim és a dédszüleim is. Úgy tudom, fűszerrel, ilyesmivel kereskedtek. A dédszülők voltak eredendően kereskedők, és ők taníttatták a gyermekeiket. A nagymamám már akkor nagyon szépen zongorázott, de nem járt felsőbb iskolába. Testvérei: dr. Molnár Jenő, a Borsszem Jankó főszerkesztője, a másik testvére pedig, dr. Müller Vilmos jó nevű orvos, tüdőspecialista volt az első világháborúban. Ő szerkesztette később a Klinikai diagnosztika és klinikai terápia című könyvet. Hosszú ideig, talán egész a ’60-as évekig abból tanultak az orvostanhallgatók. A nagypapámat, aki másodunokatestvére volt a nagymamámnak, gyerekkorában be akarták vonni az üzletbe – kereskedőcsalád volt, Meernek hívták őket. De a nagyapám nem nagyon akart kereskedő lenni, ezért 14 éves korában megszökött, és beállt a haditengerészethez Fiuméba. Ott eltöltött vagy 4-5 évet. Alacsony, mokány kis ember volt. Aztán valami betegséget kapott szegény, kirúgták a tengerészettől, és akkor visszatért a kereskedelem kebelébe. Ez nem nagyon tetszett neki, de mit lehetett tenni. Olyan 20-22 éves korukban házasodhattak össze a nagymamámmal, úgyhogy kénytelen volt valami tisztességesebb foglalkozást választani. Kereskedő lett, hogy eltartsa a családját. Felköltöztek Budapestre Bajáról.
A gyerekek már Budapesten születtek, tehát az édesanyám és két testvére, egy húga és egy öccse. Az öccse ügyvéd lett, a húga tisztviselő. Az édesanyám úgynevezett csodagyerek volt a zongoratudását illetően. A két nagybácsi, dr. Müller Vilmos, és dr. Molnár Jenő igen hamar felismerte, hogy az én anyám kimagasló tehetség, és Teichmüller keze alá adták. Ő az 1900-as évek elején az egyik legnevesebb zongoratanár volt itt Pesten a Zeneakadémián. Anyám, Meer Margit 1896-ban született, és tizenvalahány évesen, a korabeli újságok meg iratok szerint, már koncerteket adott mint csodagyerek. Volt olyan, hogy a mamám tartotta el a családot, mert a nagypapám, aki kereskedő volt, rossz üzletekbe szállt be, és aláírt mindenféle váltót, és már nem maradt semmi pénzük. Ő, mint csodagyerek, elég szép honoráriumokat kapott, s abból tartotta el a családot. Zongora mindig volt, mert azt bérelték. Ez olyan 1904-1905-1906 körül történt. Aztán úgy gondolták, hogy az én anyám nem tud már fejlődni a Teichmüllernél. Hogy hogy került szóba Lipcse, nem tudom, de a két nagybácsi finanszírozta anyámnak a lipcsei konzervatóriumban való tanulását. Akkor ő 16 éves volt. Nagy dolog volt ez, főleg abban a világban: egy polgári családban egy ilyen fiatal lányt egyedül nem szívesen küldtek ki, de hát ez egy felvilágosult család volt. A második évben anyám elnyerte a Mozart-díjat, s akkor tandíjmentes lett. A lipcseiek nagyon zeneszerető polgárok voltak, a szegényebb diákokat pártolták, például meghívták őket ebédre.
Édesanyám szépen haladt előre, a bizonyítványából látszik, hogy kiváló eredményt ért el. 1912-től 1914-ig tanult ott, aztán kitört az első világháború. Anyám diploma után, tehát májusban még nem jött haza, eljegyezte egy Straube nevű fiatalember. Úgy volt, hogy összeházasodnak, és édesanyám ott marad Németországban. Aztán kitört a háború, és a vőlegénye jelentkezett a frontra, és rögtön meg is halt. Ez egy nagy tragédia volt anyám életében. Aztán jött a Magas-Tátra, Tátraháza, mert az előbb említett orvos nagybácsija tüdőszakorvos volt, és ott dolgozott Tátraházán a szanatóriumban. Anyám sokat volt ott fönn nála, gondolom, a lelkét gyógyítgatta. A nagybácsinak volt egy betege, egy igen gazdag cipőgyáros lánya, akit szintén ott kezeltek, s akivel egymásba szerettek, a nagybácsi és ez a hölgy. Összeházasodtak, és a hölgy szülei megvették nekik a szanatóriumot nászajándékba. A Tátra és Lipcse volt a gyerekkori mesélések lényege. Aztán a háború végén ezt a részt elcsatolták Magyarországtól, s a nagybácsinak el kellett onnan jönnie. 
Édesanyám a szüleivel élt Budapesten. Közben volt a kommün 1919-ben. Édesanyámat felkérték, hogy zongorázzon, talán van is erről valami dokumentum, újságcikk vagy ilyesmi. Ő zongorázott, mit lehetett tenni. Ez kihatott a karrierjére, rossz néven vették, hogy ő zongorázott. Későbbi zongoraművészi pályáján – már rádióba hívták, aztán lemondtákemiatt nem nagyon tudott érvényesülni. Pártfogói nem voltak. Ekkortájt ismerkedett meg apámmal, és férjhez ment 1920-ben. 1921-ben megszületett a nővérem. Úgy ismerkedtek meg, hogy anyám zongoraoktatást vállalt, hogy megéljen, és igen keresett, helyes, fiatal nő volt, nagyon jól tanított. Az egyik ilyen alkalommal, ahol tanított, megjelent édesapám. A nővérét tanította anyám, aki már férjnél volt. Édesapám Hegedűs Simon, tokaji, tanítócsaládból származott, szülei népiskolai tanítók voltak. Az apai dédszüleimről aránylag keveset tudok, nem élhettek túl sokáig, mert mindig csak az édesapám apja meg a nagymama volt a téma, aki végül felkerült Pestre Tokajból. A nagypapám korán meghalt, a nagymamám kénytelen volt számos gyermekét – öt vagy hat gyereke volt – egymaga eltartani, üzletet működtetett, gondolom, már a nagypapa mellett is megvolt ez az üzlet, és apám ott segített. Utána elkerült Miskolcra a gimnáziumba, és kollégista lett. 14 éves korától cigarettázott 80 éves koráig. Apám utána elvégzett egy kereskedelmi iskolát, visszament Tokajba, és ott a Windischgraetz bortermelő céghez került 20 évesen. Nagyon hamar főkönyvelővé avanzsált, és felhelyezték Budapestre. Volt itt Pesten a Windischgraetznek egy lerakata – Tokajon csinálták a bort, itt meg árulták, szóval volt egy nagy kereskedelmi részlege –, és apám itt volt főkönyvelő elég fiatalon. 1884-ben született, 12 évvel volt idősebb édesanyámnál, harmincvalahány éves volt, amikor megismerkedett anyámmal. Ő itt nagyon jó állásban volt, és mindig mesélték, hogy mikor a kommün volt, akkor anyámnak és a testvérének küldött bort. Ennivaló nem volt, apám meg rekeszben küldte a finom tokaji bort. Apám csendes ember volt, és a háborús élményeiről egyáltalán nem beszélt. Csak akkor derültek ki, mikor 1943-44-ben vagy ’42-ben fontos lett, hogy valaki milyen kitüntetéseket és érmeket kapott. Apám igen szorgalmas, rendkívül csöndes, kulturált, jó háttérrel rendelkezett, néha két állást is vállalt, hogy eltartsa a családot. Anyu pedig művészlélek volt. Anyu azzal együtt, hogy művész volt, egy mély érzésű, nagyon mély gondolkodású, zárkózott nő volt, de nem volt olyan bohém. 
Az a német kultúra, amit az anyám Lipcsében fiatal lányként magába szívott, a későbbi német események ismeretében már-már anakronisztikus dolog, és az anyám erkölcsi felfogása is, amit a későbbiekben nekünk, lányoknak átadott, hogy milyen különböző volt a német és magyar nők erkölcsi színvonala. Mindig azt mondta az anyám, hogy a német nők a házasságuk előtt szabadon éltek, de ha férjhez mentek, tisztességesek voltak. A magyar nők viszont a házasság előtt nagyon vigyáztak az érintetlenségükre, majd miután férjhez mentek, erkölcstelenül éltek. Ezt sokszor elmondta, mert Nyugat-Európára ez később jellemző volt. Sok minden volt másképp a nyugati kultúrában, mint itt Magyarországon.
Az ő édesapja kártyázott, nőügyekről nem hallottam, de lehet, hogy volt. Amikor ifjúkoromban kártyáztunk, mindig mondta: „Fiam, ne kártyázz annyira, mert a nagypapád…” De ezt én übereltem azzal, hogy mikor pénzügyi főnök lettem, rengeteg váltót kellett aláírnom, és mindig hívtam a mamámat viccesen, hogy „anyu, már megint váltót írtam alá”. De ezek persze nem olyan váltók voltak.
Apu ebben a Windischgraetz-ügyben is érintve lett – mert a frankhamisitás miatt sajnos Windischgraetz 1926-ban tönkrement. Tizenvalahány évig dolgozott ott, egész magas beosztásban. Akkor a nővérem már megvolt, ő 1921-ben született, és ott maradt édesapám állás nélkül. A nagybácsim a Magyar Hitelbankban dolgozott, és ott akkor volt felvétel, és szólt az apámnak, hogy próbálja meg a Magyar Hitelbankot. Ez a József nádor téren volt, a Pénzügyminisztérium épületében, és az egyik legelegánsabb bank volt Pesten. Én rengeteget jártam oda, mert ott volt bent az orvosi rendelő is, egy kisebb belgyógyászat, meg egy nagyon jó étterem. Az étteremben lehetett a papám számlájára finom sütiket enni. Apám elment ide jelentkezni, és ezt nagyon büszkén mesélte mindig, hogy 30-40 jelentkező közül harmadmagával felvették a Hitelbankba, ahol aztán 25 évig dolgozott.  Közben volt az a kis enyhe zsidótörvény 1940-körül, akkor volt egy kis pauza. 1924 körül került oda, és ’44-ben nyugdíjazták. Akkor lehetett 58-60 éves, a banktisztviselők már nyugdíjba mehettek. A háború után reaktiválódott, és egy darabig még ott volt, aztán került a Tüzéphez, ott is a könyvelésbe, és nagyon sokáig dolgozott. Nagyon szorgalmas volt. Tehát apu elhelyezkedett a Hitelbankban. Ez nem csak sima bankári tevékenység volt, hanem áruforgalmi is, volt ott Cukor- és Szénosztály. Valószínűleg a banki kapcsolatai révén ment át apa a tüzelőkereskedelemhez. Később ez nagyon jól jött, mert a háború után senkinek nem volt tüzelője, és akkor apám minden ismerősének szerzett.
Édesanyámék, mikor összeházasodtak, ez az állandóan emlegetett nagynéni és nagybácsi Óbudán lakott és ott mellettük volt egy kis lakás. Anyámék odaköltöztek, és 1921-ben megszületett a testvérem, akit Hegedűs Évának hívtak. Nagy boldogság volt, a nagynénémék is örültek. A nagybácsim egy München melletti családból származott, fantasztikus férfi volt, akár egy gróf, úgy nézett ki. Megszületett a nővérem ebbe az elég vacak lakásba, mert úgy tudom, hogy a szegény Évike vesebántalmaktól szenvedett pici korában, mert vizes volt a lakás ott Óbudán. Mikor apám elhelyezkedett a Hitelbankban, akkor nagyon jól kezdett keresni, és anyám is tanított. Akkor ez a lakás már nem volt megfelelő, de volt pénzünk (lelépést kellett akkor is fizetni), és valamikor 1925-ben a Nagymező utcában vettek egy háromszobás lakást. 
A Nagymező utcai lakás nagyon megfelelő volt, elég sokáig laktunk itt. Még a nagybácsim is nálunk lakott egy darabig, mert a nagyszüleimnek nem volt valami jó lakása. Anyukám imádta az öccsét, és ott lakott egy kicsit nálunk. Volt egy kis különszobája. Később, azt hiszem, ki is adták anyámék. Mi ott laktunk 1929-ig. Közben a nagybácsim ügyvéd lett és egy irodát akart nyitni, és mivel nagyon összetartó család voltunk, az anyám úgy gondolta, hogy összeköltözik a nagyszülőkkel meg ezzel a nagybácsival, hogy ő ott az irodáját meg tudja nyitni ebben a nagyobb lakásban, és ezzel majd támogatja az öccsét. Egy gyönyörű hatszobás lakást vettünk ki a mai Bajcsy-Zsilinszky úton, ezt akkor Vilmos császár útnak hívták. Elég sokan voltunk, de mégis egy nagy, hatszobás lakás volt, pontosan az Alkotmány utcával szemben, és ránéztünk a Parlamentre. Ott laktak a nagyszüleim, anyám húga meg az ügyvéd nagybácsi, aki egy irodát is nyitott, két bejárat volt, és mi négyen. Ki volt használva a lakás. A mamám ott főzött mindenkire, azért nem tanított. Az egész család imádott hozzánk járni, mert anyám remek háziasszony volt, és jöttek az unokatestvéreim is. Volt ugyan cseléd, de bentlakó nem volt nálunk soha, csak bejáró. Nagyon jó élet volt, az én gyerekkorom nagyon derűs volt. Aztán valamely oknál fogva elköltöztünk a Hajós utcába. Még ott is együtt laktunk mind. Nagyon összetartó család voltunk, ez akkoriban szokott dolog volt azokban a családokban, ahol a férfiakat taníttatták. 1934-ben mi elköltöztünk az Izabella utcába, közel az iskolához.
A Mária Terézia Iskolába jártunk a nővéremmel, közel az Andrássy úthoz. Nagyon talpraesett kislány voltam, engem vitt el anyu lakást nézni, ma is megdöbbenek, ha visszagondolok, hogy miért épp engem, aki 7-8 éves voltam. Pár lakásba bementünk a Liget közelében, de nekem nem tetszett. Ez a lakás az Izabella utcában közepes nagyságú volt: négyen voltunk, három szobában. Ez volt a negyedik otthonom. Nővérem miatt, aki 7 évvel idősebb volt, én már tudtam írni, olvasni, így öt és fél éves koromban beadtak iskolába. Arra emlékszem, hogy ott a Vilmos császár utcai házban gyönyörű nagy, széles gang-rész, belső folyosó volt, a lakásunk belső része, a konyha, oda néztek, és ott rohangásztam egy hátitáskával, hogy én már iskolás vagyok. Aztán elvittek a tisztiorvoshoz, kellett egy vizsgát tennem. Megkérdezték, hogy hívnak, mi a papám, és mivel tudtam válaszolni, mondták, mehet a gyerek iskolába. A Próféta utcában, a terézvárosi templom mögött volt egy iskola, kitűnő mintaiskola volt, és egy tanító néninek nagy híre volt, Simonyi Gizellának hívták, aki aztán férjhez ment a sógorához, aki irodalmár volt, Rubinyi Mózes. Nagyon helyes nő volt. Én ott nagyon jól szerepeltem, semmi bajom nem volt a nagyobb gyerekek között. Csak decemberre lettem hatéves, de már abban az év szeptemberétől iskolába jártam, úgyhogy ott mindenki idősebb volt, mert nem nagyon vették fel azokat, akik augusztus után születtek, csak így külön. Az elemi iskolában brillíroztam, és mivel a nővérem a Mária Teréziába járt és ő egy kitűnő, szorgalmas, jó kislány volt, ellentétben velem, aki nem voltam mindig jó gyerek, de nagyon jókedvű gyerek voltam, a nővérem pedig – majd mutatok egy fényképet, ő már 8 vagy 9 éves korában komolyan nézett a világba. Egész kis gyereknek is komoly, megbízható volt. Én sem voltam megbízhatatlan, csak egy csapongó, jókedvű, élénk gyerek voltam. A nővérem nagyon jó tanuló volt, nemzeti gyász volt, ha egy kettes becsúszott. 10 éves koromban én is bekerültem a Mária Teréziába, 1937-ben.
A Mária Terézia egy nagyon jó nevű állami iskola volt, nagyon jó pedagógusokkal, nagyon jó szellemben, egyáltalán nem volt szélsőséges. Egypár tanár utált, de a mamám mindig azt mondta, „fiam, ha egy tanár utál, rendben, ha kettő, az is, de ha már három, akkor tebenned van a hiba”. Anyukámnak miattam sokszor muszáj volt bemenni, istentelen kölyök voltam. Sokat dumáltam, mindig renitens voltam. Például cigiztünk a padláson, van is róla fénykép. Elég fiús voltam. Mondta is az igazgató: „A maga nővére olyan kitűnő volt, iskolánk dísze, maga meg ilyen…” Azért nem volt ez annyira drámai, végül is jó fejem volt, sokat nem tanultam, az órákon figyeltem. Tanultam az iskolában latinul, németül, jártam angolra és franciára. Angolra a skótokhoz, franciára meg egy francia tanfolyamra. Jártam tornázni, a Hitelbanknak volt egy tornaklubja a József nádor téren a bankkal szemben. Tehát jártam tornázni, úszni, síelni, evezni, anyám tanított zongorázni. Rengeteget olvastam. Az összes klasszikust befaltam, az összes Zolát, Balzacot, magyarul. Angolul és franciául nem nagyon olvastam. Tanultam, de nem volt divat abban a nyelvoktatásban, hogy ezeken a nyelveken olvassunk. Az iskolában németkisasszony volt hosszú évekig. Egy idősebb nő volt, és oda bejárt hozzánk. Anyu tanított zongorázni, ebből következően meg volt döbbenve, hogy nem vagyok olyan tehetséges, mindig mondta, hogy „olyan vagy, fiam, mint egy ökör, olyan következetes”. Nagyon szép mondat volt, de nem volt jó pedagógiai módszer. Azért megtanultam zongorázni, mert egyszer nagyon beteg lettem a későbbiekben, otthon voltam mélyponton. Elővettem egy Beethoven-kottát, és magamtól megtanultam egy szonátát, ami 6 tételből áll. Hazajött anyám – akkor ő már eljárt dolgozni és tanítani –, két-három hét múlva mondtam neki, anyu, ülj le, akarok neked valamit zongorázni. Hibátlanul eljátszottam. Nyilván egy olyan lelkiállapot kellett hozzá. Egész odavolt. Mondta, hogy látod, nem voltál elég szorgalmas. Mondtam neki, hogy „de hát anyu, a zene szeretetét végül is itthon megtanultam”. Jártunk koncertekre is a Vigadóba. Kitűnő nevelést kaptam. Az, hogy a zenét nem műveltem, csak szerettem, azért az legalább olyan fontos, hogy értsem, milyen emóciókat vált ki belőlem. Ez a fontos a zenehallgatásban. Rendszeresen jártunk az Operába, színházba. Anyuéknak volt a Vígszínházba bérlete. Mikor elmentek, azt nagyon szerettük a nővéremmel, mert lehetett tojást enni. Csalánkiütést kaptunk a tojástól, de amint kitették a lábukat, rögtön tojást ettünk. Ez egy meghatározó dolog volt, mikor anyuék elmentek színházba. Gyerekkorunkban, ahogy jött a lehetőség, rögtön elvittek minket például a Háry Jánosra, vagy amiket adtak, később a „rendes” színházba is, és nagyon sok koncertre. Mi minden vasárnap ott voltunk anyám szüleinél. Ugye egy darabig együtt laktunk, utána külön, de nekünk az volt a program, hogy minden vasárnap elmentünk a nagymamámékhoz. 
Nem voltak olyan nagy dolgok. Mindig volt sütemény, de olyan őrületes dolog, mint ahogy én ma a rokon gyerekeket istápolom, olyan nem volt. A nagy-nagy szerelem a nagybácsimmal volt, az ügyvéddel, dr. Meer Andorral. Ő fiatalabb volt apámnál. A nagybácsim énrám nagyon büszke volt, holott a nővérem volt a kitűnő tanuló, és mindig mondta, hogy „az Éva bizonyítványa olyan unalmas, hogy „jeles, jeles, jeles” a tiéd legalább színes”. Ő tanított engem angolul. Elmehetett volna innen, és nem halt volna meg szegény 44 évesen, de nem akart elmenni, mert ő egy magyar ügyvéd volt. Tőle rengeteget tanultam. A szüleim idősebbek voltak, és az idősebb apa képe helyett volt egy fiatal nagybácsim, akiért lehetett rajongani. Nem volt nős, nem tudom miért. Nagyon szeretett minket a testvéremmel. Nagyon művelt volt, jól zongorázott, zenét is szerzett. Teniszezett, bridzsezett, nagyon jó baráti köre volt. Később volt egy jól prosperáló ügyvédi irodája, és az egyik ügyfele, Balla Bálint a noszvaji kastély tulajdonosa volt, a felesége pedig Rooseveltnek volt az unokahúga. Balla Bálint, a nagybácsim ügyfele, később a legjobb barátja lett. Ott volt egy birtokper évekig, mert neki a szülei elváltak. Odakerült a nagybátyámhoz ez az ügy. Ő megnyerte nekik az ügyet, és mondták, hogy nem normális, egy jó ügyvéd egy életen át megél egy ilyen birtokperből, miért kellett ilyen hamar megnyerni. Ahhoz képest, hogy nem is akart ügyvéd lenni, nagyon okos ember volt. Ez a Balla Bálint járt oda hozzá, részben barátilag, és ő hívta fel telefonon 1944. március 18-án este, és latinul mondta el neki, hogy „holnap megszállnak minket a németek”. A nagybácsim eljött hozzánk 19-én korán reggel és elmondta nekünk, hogy jönnek a németek. Balla Bálint Noszvajon akarta a nagybácsimat bujtatni, és a nagybácsim azt mondta, hogy ő egy ügyvéd, jogállamban élünk – ezt sok zsidó mondta akkor - és ő nem megy. Nem volt katona. 1899-ben született, ’34-35-ben valamiért nem vitték el, és 1943-ban vagy ’44-ben hívták be először munkaszolgálatra.
Ő egy antikatona, teljesen alkalmatlan és erősen hipochonder volt. Mindig a vérmérgezéstől félt egész életében, és abban is halt meg Bergen-Belsenben. Ő sajnos ezzel a jogállamba vetett hitével nem ment sehova. Pedig elmehetett volna Angliába is, sokan elmentek a baráti köréből, ő angolmániás volt, belém is ő oltotta az Anglia iránti vonzalmat. Nagyon sokat kirándultunk. Vasárnaponként a budai hegyek, Hűvösvölgy, Zugliget. Mindig vittünk sültet, anyám készített valamit hozzá. Könyvet, labdát vittünk. Nagy korkülönbség volt a két gyerek között, úgyhogy a nővérem később már nem jött. Emlékszem, egy plédet terítettünk le, és olvastunk, játszottunk. A könyv nekem nagyon fontos volt, az iskolában is. Könyvtárba is jártunk, az Andrássy út sarkán, az Oktogonnál volt egy könyvtár. Apu minden könyvet megvett, ami csak létezett, mert a bankba jártak könyvügynökök, szóval Arany János- meg Shakespeare-sorozatokat, de hordta haza a könyveket az„Erdélyi Szépmíves Céh sorozatából is. Volt egy kis vékony, barna könyv, nagyon szép kiadás volt, magyar írók remekművei. Fizikailag imádom a könyveket. A gimnáziumban az osztály fele zsidó volt, és jártunk zsidó hittanra. Akármilyen világ volt, 15-20 gyerek járt rendes zsidó hittanra, ami úgy ment át rajtam, mint a semmi. Az elemiben én úgy olvastam héberül, hogy a nagypapámhoz odament a rabbi, és azt mondta, hogy Meer úr, egyet sajnálhat, hogy ez a lány nem fiú. Mert ha fiú lenne, bizony itt nagy dolgok lehetnének, mert olyan jól tud héberül. Azon a nyáron, mikor 10 éves voltam, úgy elfelejtettem, mintha sosem tudtam volna, ezt ma sem értem, mintha kitörölték volna az agyamból. Azért én a Bibliában járatos vagyok. Templomba nem jártunk. Az ünnepek közül a húsvétot, a pészahot tartottuk, amit anyám csinált, mert ő nagyon jó háziasszony volt. Akkor a nagypapáék és a nagybácsi eljöttek, egy gyönyörű vacsora volt nálunk. Én voltam a legkisebb és nekem kellett ott valamilyen szöveget elmondani. De templomba nem jártunk. 
A nővérem 18-19 éves korában megismerkedett egy fiúval, aki szociáldemokrata volt, és Brünnben tanult vegyészmérnöknek. Onnan haza kellett jönnie, mert ott nem tanulhatott már zsidó. Mikor hazakerült, a nővéremet bevitte a mozgalomba. A nővérem elkezdett erősen baloldali lenni, ami a családban borzasztó ellenérzést váltott ki. Kisebb-nagyobb családi botrányok voltak, hogy veszélyezteti a család biztonságát.
Ez már a ’40-es években volt, és ez a nagyon helyes fiú, Ernő, aki a vőlegénye volt, Voronyezsnél azután meghalt 1943 elején. Az anyám a saját sorsát látta a lánya sorsában, ugyanis az ő vőlegénye is meghalt, a német vegyész. A nővérem vőlegénye baloldali volt, és a nővérem – ez egy nagyon érdekes pont az életemben, hogy miért fordultam el a politikától, soha nem politizáltam – engem is el akart vinni az ifiszocdemekhez. Akkor ez a mozgalom abban nyilvánult meg, hogy kirándultak. Engem a nővérem elvitt a mozgalomba, aztán viharsebességgel vágtattam ki belőle. Nem bírtam a kollektív dolgokat. A nővérem a háború után nagy sikerrel végezte a Zeneakadémiát, nagyon szépen zongorázott és énekelt, Bach Kávé-kantátáját például a nővérem mutatta be Magyarországon. Nagyon kellemes kantáta, akkor „találták fel” a délutáni kávézást, és Bach erről írt. Tehát a nővérem elvégezte a Zeneakadémiát, és várta a vőlegényét, aki szerencsétlen soha nem tért haza. Aztán elég sokáig hányódott, majd belépett a mozgalomba. Akkor már szabadon szocdem volt, de aztán ’48-ban összevonták a kommunisták a saját pártjukkal. Ő szinte hívő volt, és ez nagyon eltávolított minket.
Én akkor már kikerültem a gyárba dolgozni, 1948-ban – én inkább elmentem dolgozni, nem jártam egyetemre, ezt akkor kihagytam. Nagyon fiatalon jártam a gyárba dolgozni, villamossal, hallgatva az életet, a nővérem pedig a Művelődési Minisztériumban dolgozott. Nagy kontraszt volt. Mindig mondott nekem marhaságokat és én mindig mondtam neki, hogy szállj fel a villamosra, és gyere ki a gyárba. Egy lakásban laktunk a szüleinkkel, mind a ketten otthon laktunk, a nagyszüleink és nagybácsim által elhagyott – merthogy meghaltak – lakásban, a Katona József utcában. Nekem volt az egyik szoba, neki a másik. Nagyon sokat dolgoztam, 7-re mentem a gyárba és túlóráztam, mint egy őrült – végül nagyon szorgalmas gyerek lettem, a nővérem mondta, „olyan jó link kislánynak indultál, és milyen szorgalmas lettél”. Akkor gyakorlatilag elválasztott minket a világnézeti különbség.
A nővérem ebbe a VI. kerületi szocdem-körbe tartozott, ott nagyon jó barátai voltak, köztük Justus Pál. A feleségét is jól ismertem. Félő volt, hogy Éva egy listán rajta van, mert amikor a németek bejöttek, akkor azért az izgalmas volt. A vőlegény, aki Brünnből jött haza, ott mindenki kommunista volt, a brünni diákok. REF-es volt, ezt többször a nővérem szemére hányták, hogy veszélybe sodorja a családot. De kitartott a szocdem- dolgok mellett, és végül is a háború alatt a nővérem erősen részt vett az ellenállási mozgalomban. Úgy értem, hogy hamis papírokat csináltak, folyton mászkált, nem volt otthon. A szüleim akkor semleges politikai magatartást tanúsítottak, szegények, örültek, hogy éltek. Jött a felszabadulás, és a mamám nagy kanyarral bevetette magát a nőmozgalomba. 48 éves volt. A nővérem folytatta, és anyu belépett a Magyar Nők Demokratikus Szövetségébe, és valami őrült felvirágzás volt a zongorából kifolyólag, mert népitánc-csoportokat kísért a mamám, amivel rengeteg pénzt keresett a háború után. Tánccsoportokat kísért, később elment tanítani zeneiskolába. A papám is baloldalivá vált, mivé vált volna, örült, hogy élt. Anyuék elég baloldaliak lettek.
Én meg továbbra is maradtam ilyen ártatlan, mind a mai napig. Egyszerűen irtóztam ettől az egésztől, nem tudom, miért. Valahogy ösztönösen annyira szerettem a szabadságot, és mit tudtam én 18 éves koromban, hogy mi ez a politikai nyomás, nem szerettem. Be kell vallanom, hogy beléptem a DIVSZ-be meg a MADISZ-ba, csak hogy ingyen mehessek táncolni mind a két helyre, de kirúgtak, mert rájött az egyik, hogy benne vagyok a másikban is.
Apámat behívták munkaszolgálatra, Izbégre 60 évesen. Van egy fényképe, karszalaggal. A mamám meglátogatta, mert beteg lett, valami fertőzést kapott, úgyhogy akkor visszahozták, de pár hónapig ott volt. A mi házunkat, az Izabella utcát nem jelölték ki sárga csillagos háznak, mi odaköltöztünk a Katona József utcába, a nagyszüleim lakásába, ahonnan a nagybácsim már munkaszolgálaton volt. Mi az ő lakásába költöztünk át a szüleimmel és a nővéremmel. Abban a házban akkor rengeteg barátom volt, és elkezdték mondani, hogy innen elviszik a fiatalokat.  Egyszer csak jöttek a nyilasok, levittek minket az udvarra. A fiatalokat elkülönítették, az öregeket visszaengedték, és minket kezdtek vinni a téglagyárba Óbudára. Olyan 15-20-an voltunk. Volt egy pontonhíd, a Manci, azon átjöttünk Budára. Az egyik fiúnál volt pénz, és elkezdett a nyilasokkal tárgyalni, hogy engedjenek el minket. Mire föleszméltek, mi már meglógtunk, ezt a szegény fiút meg elvitték pénzestül, és nem jött soha többet vissza. Visszamentünk a lakásba. Anyám szívrohamban feküdt, mert minket elvittek.
De végül visszakeveredtünk valahogy, mert előzőleg romeltakarításon voltunk és volt valami igazolványunk. Így mikor jöttünk visszafele, hogy, hogy nem, átengedtek minket mint romeltakarítókat. Közben meghallottam, hogy vannak helyek, ahol befogadják az üldözötteket, katolikusok, reformátusok, és elmentem egy ilyen helyre, és mondtam, legyenek szívesek, engem utaljanak oda be. Azt mondták, „nem lehet, nincs hely”. Mondtam, jó, akkor itt közlöm magukkal, hogy én holnap agyon leszek lőve. Rögtön lett hely. Ez valamilyen egyházi mentőakció volt. A Kálvin téren is volt, az egyik barátnőmet sikerült oda bejuttatnom. Én intéztem el. Mindig élénk, nagyszájú voltam, színészi hajlamokkal. Ezeket a teátrális mondatokat elmondtam, és ez hatott. Épp akkor jöttem vissza a téglagyárból, talán nem kellett volna, de jól előadtam. Akkor adtak egy beutalót ebbe a Banga Béla, ma József utcai kollégiumba, amit a katolikusok tartottak fönn, és oda befogadtak minket. Október 15-e, a nyilas puccs után volt már. Én akkor oda bementem egy barátnőmmel, a másik meg elment a reformátusba. A nővérem már illegalitásban volt, hamis papírokkal, fogalmam sincs, akkor épp hol. Utána a Felkai utcában voltunk együtt egy katonaszökevény lakásában, aki elment onnan. Én előtte egy zárdában voltam pár hétig. Egyébként az apácák nagyon rendesek voltak, mondhatom, hogy „first class” ellátásunk volt. A nővérem mindig odajött – én nem tudom, hol lakott akkor, de mindig odajött a portára és leveleztünk... Nem engedték fel. Ezek az apácák kitűnően viselkedtek, mert amikor zörögtek a nyilasok, azt  mondták, hogy „lőjenek le minket, de ide férfi nem léphet be”. Közben a főnöknő hívta Wallenberget, mi meg fent reszkettünk, mert tudtuk, hogy a nyilasok odalent vannak. Akkor jött Wallenberg, és kivitte a nyilasokat. Anyuékat meg elvitték egy svájci "védett házba” a Pozsonyi út környékére ebből a „csillagos házból”.
Mert annak igazinak kellett lennie. Elmentem, sorba álltam. Két sor volt, elment az egyik sor, kérdeztem, miért mennek el innen. „Jaj, oda nem szabad beállni, mert az a jegyző egy ronda alak, és mindenkit kirúg.” De nekem azt mondta: „maga jöjjön be hozzám”. Na, bementem. Kérdezte, mi van. Mondtam, én Dunaharasztiból jöttem, a nagynénémmel együtt, ő megsebesült, se élelmiszer, se semmi, és azt mondták, hogy itt ezt meg lehet kapni. Azt mondja, menjen csak el ide meg ide, ott van a dunaharaszti jegyző, ott magát biztosan ismerik, és majd kiadják az igazolványt. Mondtam, én itt nem vagyok ismerős. Akkor egy férfi azt mondta, „Ne tessék már elküldeni ezt a szegény kislányt, hát eltéved Budapesten”. Azt mondja ez az utálatos jegyző erre „Na, kislány, mi történt Dunaharasztin mikor maguk eljöttek?” „Jaj, ne tessék mondani, bombatalálat érte a pályaudvart, ledőlt a szobor”… Ott ült mellette egy férfi, és mondja: „Te, jegyző, ez a kislány tényleg onnan jött, mert én tudom, hogy ez történt.” Mire a jegyző a legnagyobb megdöbbenésemre kiállította az igazolványt. Máig emlékszem, mikor kimentem, nekidőltem az épületnek, és elkezdtem röhögni. De gondolom, sírni akartam.
Akkor voltak már igazi igazolványaim és élelmiszer-jegyem. A nővérem azt találta ki, hogy menjünk el dolgozni. Ő „Beckó Éva” volt, én Hegedűs Györgyi és egy „Fischer és Lukács” nevű labor működött Budapesten még 1944. decemberében is, egy púder üzem a Gresham Palotában, oda kerestek munkásnőket. Akkor az egyik igazolványom szólt egy címre, a másik egy másikra, a munkahelyi pedig egy harmadikra. Mentem dolgozni, és elkezdtek igazoltatni a Lánchídnál. Adtam az egyik igazolványt, az még jó volt, jött a másik, az már nem stimmelt az előzővel. Elkezdtem sírni, hogy én elkések, ki fognak rúgni. „Na, menjen kislány!”, és így elengedtek. Ilyen kis apró szerencse kell az élethez. Ott dolgoztunk mi aztán egészen az ostromig: púdert meg rúzst töltöttünk dobozokba. Ilyen világ volt Magyarországon… 
Mi az egész ostromot a Felkai utcai lakásban vészeltük át, mert nem mertünk lemenni a pincébe. Egyszer-kétszer lementünk, mert azért az is gyanús volt, hogy mi itt ülünk fönn a 4. vagy 5. emeleten. Nem féltünk, ez olyan, hogy a nagy bajban egy kisebb baj az semmi. Akkor 16-án reggel lementünk az utcára, ki a Vígszínházhoz. Ott volt egy katona, vörös csillaggal. Kérdezem a nővéremet: ez milyen egyenruha. Azt mondja, biztos valami román. Mondom, „te, ez egy vörös csillag”. Rohantunk vissza a lakásba. Ott volt még egy ilyen szocdem ember, egy Misi nevű, akit oda betuszkoltak. Ordítoztunk, hogy itt vannak az oroszok, akkor már rájöttünk, a Vígszínházi csata másnapja volt. Mondja ez a Misi, hogy jaj, az órátokat vegyétek le, s az ékszert meg mindent, és rejtsétek el a lakásban. Ő meg a saját óráját nem vette le, úgyhogy mikor kiment az utcára, rögtön elvették tőle. A miénk megmaradt. Elkezdtünk rohangászni fel-alá, visszamentünk az Izabella utcába. A gettó még nem szabadult fel, csak másnap. Akkor visszamentünk a Ferdinánd hídon az Izabella utcába, és ott megdöbbentek, hogy élünk, nem nagyon örültek nekünk, mert az a lakásunk ott maradt, de oda sosem költöztünk vissza. Bementünk a házba, ahol 8-10 évig laktunk, és nem borultak a nyakunkba. Akkor mentünk a körúton, és szembe jött a nagynéném. Zokogva egymás nyakába borultunk, és mondta, hogy a Klauzál tér 7-be menjünk. Ott megtaláltuk a szüleinket és elhoztuk őket a Felkai utcai lakásba.
Nem mentünk vissza a régi, Izabella utcai lakásunkba, mert a házat bombatalálat érte. Nem is nagyon szerettük azt már akkor. A holmijaink megvoltak, azokat áthoztuk. Édesapám és édesanyám azután elmentek egy kicsit feltáplálni magukat Hódmezővásárhelyre, mert akkoriban mindenki ment vidékre egy kicsit csereberélni. Én elég talpraesett leányzó voltam, nyár elején kitaláltam, hogy nekünk el kéne menni valamilyen üdülésre a barátnőmmel. Nem emlékszem már hogy, de valamilyen két hetes beutalót ajánlottak fel nekünk, fiataloknak. Fogalmam sem volt, hogy kik. A barátnőmmel egy házban laktunk, felpakoltunk, az összes ruhánkat összeszedve elkerültünk Békéscsabára. Ott a Körös partján egy elhagyott zsidó villában laktunk, és kiderült az egész dologról, hogy egy cionista szervezés volt, ahol is aliázni akarták a fiatalokat, akik túlélték a háborút. Oda keveredtünk, és kb. 5 perc alatt rájöttem, hogy nekem ez nem célom. Mint az elején említettem, én sose bírtam a közösségi dolgokat, hogy engem az orromnál fogva vezessenek. Úgy kezdődött, hogy azt mondták, minden ruhánkat adjuk be a közösbe. 16-17 éves lányok voltunk, ez borzasztóan nem tetszett nekünk. Zakatolni kellett, mint a vonat, körbetáncolni. Ezt később a KISZ vagy a MADISZ is csinálta. Ez még nem baj, romantikus volt, de azt már nem szerettem, hogy nekem meg kell a ruháimtól válni. Aztán valahogy ott kinyilvánították, hogy nekünk az a hivatásunk, hogy menjünk ki Izraelbe cionista módon. Ez egy szervezet volt, nem jártam utána, hogy ezek tulajdonképpen hogy akartak fiatalokat kivinni Izraelbe, ami még akkor nem is volt, mert csak 1948-ban lett. Akkor kiváltunk ebből a társaságból, köztük olyanok, mint Almásy Laci, aki később kiment Amerikába és neves fotós lett, szóval, elég jó társaság volt. Mi megszállottan eltávolodtunk ebből a közösségből, abból, amit ott ránk akartak kényszeríteni. Írtam a nővéremnek, és a nővérem értesített minket, hogy menjünk át Hódmezővásárhelyre anyámékoz. Mi felkerekedtünk egy barátnőmmel, elmentünk Vásárhelyre, ahol elég bonyolult volt anyuékat megtalálni, mert ugye az egy irdatlan hosszú mezőváros, és a vonattól borzasztó messze van. A nővérem meg Békéscsabára jött értünk, de mondták neki, hogy mi már elmentünk, akkor utánunk jött ő is Vásárhelyre. Ott találkoztunk anyukámékkal, ami nagy boldogság volt.  Egy nagyon-nagyon szép villában laktunk, nagy terasszal, a Körös partján. Ők nem tudták, hogy mi eljöttünk Pestről, mert közben azért volt olyan is, hogy Budapesten, a Körúton sütöttünk palacsintát, és azt árultuk. Volt egy-két élelmes gyerek, és mondta, hogy süssünk palacsintát, mert azt el lehet adni, mert ott a Szent István körút elején mindent lehetett kapni. Ugye, ahogy az ostrom előtt még rúzst és púdert töltött az ember, azok még megvoltak, kölnit és ilyesmit lehetett árulni, akik árultak. Az egyik fiú a házból azt mondta, itt ennivalóra is biztos lennének vevők, és az én apám aranyóráját mi elcseréltük. Apámnak volt egy aranyórája, azt mondta, ő föláldozza, mert nincs ennivaló. Odaadtuk az aranyórát, az oroszok meg adtak érte egy zsák lisztet, és 2-3 tábla szalonnát. Aztán másnap valahogy bekeveredtünk a városba, és láttuk, hogy valamiket visznek emberek, és az egy ilyen déligyümölcs raktár volt, ahol mogyoró meg nem tudom mi minden volt. Akkor megfogtam egy zsákkal, és vittem haza mogyorót. Ebből lett a palacsinta, mert ugye lisztünk volt, a mogyorót megdaráltuk, és sütöttünk belőle mogyorós palacsintát. Sok mindent lehetett itt Pesten csinálni. Hódmezővásárhely után a Katona József utcai lakásban együtt volt végre a család, kicsit mindenki föltáplálódott, apám visszament a bankba, én meg nem folytattam a tanulmányaimat, mert nem volt kedvem tanulni. Négy év után otthagytam a gimnáziumot, elkezdtem varrni tanulni. Azért hagytam abba, mert a nővéremet nem vették fel az egyetemre, és akkor úgy gondoltam, hogy engem sem fognak, meg nem is érdemes, és úgy döntöttem, hogy én inkább varrni fogok tanulni. Ez így is lett. Mikor jött a felszabadulás – meg kell mondanom, nekem felszabadulás volt, akárhogy is nézzük ma, hogy mi volt –, akkor én a varrástudással és diplomával a kezemben visszamentem volna az iskolába? Nem voltam buta, meg egyáltalán, de nem kívántam visszaülni az iskolapadba ilyen háttér után, amikor minden percben elég sok más atrocitás is ért azokban az években, különösen, mikor sárga csillagot hordtam. Valahogy így fiatal korom dacára elegem volt abból, hogy az iskolai szigort elviseljem. Egész magas szintig vittem annak ellenére, hogy nem fejeztem be a gimnáziumot. Én túl érett voltam ahhoz, akkor ’45-ben. Nagy családi balhék voltak amiatt, hogy én egyszerűen azt határoztam el, hogy varrni fogok tanulni. Volt egy barátunk, akinek gyerekruha szalonja volt a belvárosban, és ott varrtam. Mindig túlórázni kellett, meg szombaton, mindenféle gyerekruhák meg zsúrok, ilyesmi. Én ezt nem nagyon szerettem, mert el akartam volna menni szórakozni. A nagynénémnek volt egy üzlete, egy kis papírüzlete. Kérdezte, hogy nincs-e kedvem nekem bejárni az üzletbe. Közben kaptam egy elég súlyos sárgaságot, és azt mondták, hogy kímélni kell magam, és csak fél napokat dolgozzak. Egész fiatal voltam, 17-18 éves. Akkor úgy döntöttem, hogy nem megyek többé varrni, mert az elég fárasztó dolog volt, és elmentem a nagynéném üzletébe, ahol leíró iroda volt. Nagyon jól tudtam gépelni, és sokszorosítás is volt. Működött még a tőzsde a régi helyén, ahol most a TV van. A tőzsdéből rengetegen jöttek. Árajánlatok a tőzsdéről, gabona meg ilyesmik jöttek oda, 5 perc alatt meg kellett csinálni, valamint ott volt a sarkon egy pénzintézeti központ, aztán bank lett belőle, a Szabadság tér sarkán, és oda rengeteg kérvényt kellett írni. Jöttek hozzánk, és lediktálták, mi pedig megírtuk a kérvényeket. Jól menő kis üzlet volt, ott voltam fél napokat, a papírüzlet és a táncolás között mozogtam. Ilyen könnyed életet éltem 2-3 évig.
Közben elkezdtem tanulni könyvelni. Ez a könyvelés engem vonzott, és valamelyik szakszervezet nagyon jó könyvelői tanfolyamokat indított. Közben anyám hatására elkezdtem keresni valamilyen állást, mert ez a papírüzlet ez nem egy jövő. Egy ismerős által elkerültem egy festékkutató laboratóriumba, a főmérnök titkárnője lettem, ahol díjazták, hogy én latinul is használható vagyok – ugye én nagyon sok nyelvet tanultam közben, és a gimnáziumban tanultunk 3 évig latint is, és ebben a laborban szükség volt a latin tudásomra. Ott egy nagyon jó állást kaptam, emlékszem, hétszázvalahány forint volt a fizetésem akkor új forintban. Ez a festékkutató labor az Albert utcában volt, és állandóan a khaki színű festéket akarták kitalálni. Szörnyű jó dolgom volt, imádtak, mindent megcsináltam, és közben jártam a könyvelői tanfolyamokra. Azután jött 1948. Akkor ez a labor önállóan már nem működhetett tovább, és csináltak egy szerves vegyipari kutatót a Stahli utcában. A Szerves Vegyipari Kutatóban már nagy protekciózások mentek, azok már nagyobb állások voltak, s az egyik mérnök a feleségét oda nagyon protezsálta, hogy helyettem ő legyen, mert a nagyfőnök mellé kellett egy „nagy titkárnő”. De én egy kis leányzó voltam, akin látszott, hogy nem ez az életem célja, utáltam titkárnő lenni. Épp hogy csak húsz éves voltam, hagytam magam megfúrni. Berendeltek a vegyipari központba, hogy majd lesz valami belőlem, menjek csak be. Kérdezték, mit akarok csinálni, mondtam, hogy könyvelni akarok. Nem leszek titkárnő, nem vagyok az az alkat, aki egy ember szeszélyeit kiszolgálja. A vegyipari központból aztán kiküldtek engem az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyárba, (azelőtt Wandernek hívták), és közben én töretlenül végeztem a könyvelői tanfolyamot. Amikor ez az EGT-s korszak is lezárult, kérdezték, hogy hova akarok elhelyezkedni, mert oda nem kellek. Mondtam, hogy könyvelni. Mondták, hogy két hely van, a Chinoin és a Richter, ahol keresnek könyvelőt. Máig sem értem, hogy miért nem a Chinoint választottam, miután az Újpesten nagyon közel volt hozzánk, a Katona József utcához, mondtam, hogy inkább a Richter. Talán az volt az egyetlen ok, hogy úgy tudtam, a Richter szombaton nem dolgozik. Nem tudom. Életemben nem jártam Kőbányán, azt se tudtam, hol van. Mikor azt mondták, jó, mehetek a Richterbe 1949. április vagy májusban, akkor felhívtam egyenesen a vezérigazgatót, Hoffmann Miksát, és mondtam, hogy „Jó napot, Hegedűs Györgyi vagyok, engem ide kihelyeznek, de hogy kell oda kimenni?” Aztán nem mostam le magamról évekig, hogy én rokona vagyok a Hoffmannak. Akkor jött életem legmeghatározóbb élménye, évei. Betettek az üzemkönyvelésbe, ami azt jelentette, hogy az üzemi tevékenységek feldolgozása – nem a főkönyvi könyvelés. A Richterben akkor 1000 ember dolgozott, én voltam a 990. 1949. májusában. 
Akkor volt épp az üzemkönyvelés felfejlődőben, akkor kezdett a gyár magához térni a háború után. Ez az üzemkönyvelés csinálta az üzemmel kapcsolatos termelési nyilvántartásokat, anyagkönyveléseket. Ez egy vertikális üzem, a gyógyszeripar az nem egy egysíkú termelés, hanem a vegyipari folyamatok vertikális tevékenysége révén lesz a gyógyszer készáruvá a különféle vegyipari, kémiai folyamatokon keresztül. Bejön az áru, valamilyen alapanyag, abból az egyik üzem csinál valamit, ez egy fázis. Utána átadja a másik üzemnek. Ezt le kell követni. A másik üzem megkapja az elsőtől, ezt papíron át kell azért adni, és a második fázisban is csinál valamit. 4-5 fázison keresztül elkerül egy olyan helyzetbe, amikor is az egy hatóanyag, ami nem alapanyag, mert azért ez tényleg nagy különbség, ez volt nekem akkor az alapozása az életemnek, amiért a gyógyszeriparban és a külkerben elég jó helyzetbe kerültem. Tehát akkor a hatóanyag, mondjuk, egy bizonyos fehér por vagy oldat, és azt kell mindenféle vivőanyagokkal  összekeverni, hogy abból tabletta vagy injekció legyen. Tehát a hatóanyag eladható, mert az már gyógyszerként felhasználható. Mindig az volt a cél, hogy ne hatóanyagot, hanem kész gyógyszert adjanak el. Én erre az osztályra kerültem, ahol ez az üzemkönyvelés akkor kezdődött, a ’49-es évben. A meghatározó élmény az volt, hogy ott a főnököm, Szebeni László ugyanazon a napon született, mint a nagybácsim, Dr. Meer Andor, csak nem ugyanabban az évben. A nagybácsim 1899. november 1-én született, Szebeni László pedig 1913. november 1-én.  Amikor megláttam, azt mondtam, olyan, mint a nagybácsim. Még külsőre is úgy nézett ki, magas, nagyon jelentékeny személyiség volt. Ő úgy vett engem fel, hogy ahhoz a bizonyos vezérigazgatóhoz bementem, és mondta a Szebeninek, hogy itt van ez az elvtársnő, vegyük fel a könyvelésbe. Ő akkor azt mondta, hogy nem tudja, hogy mit kérdezzen, mert most vettek fel a Tervosztályra valakit, egy úriembert, és a Tervosztály vezetője nem tudott megoldani egy matematikai feladatot, és feltette ennek a fiatalembernek, és az megoldotta a feladatot, és azt mondta, hogy fel van véve. Ő nem akar tőlem mindenféle könyvelési dolgokat kérdezni – erre is emlékszem határozottan -, hanem, hogy hol dolgoztam. Mondtam, hogy milyen kutatóintézetben, és tudtam mi az a „charge”, ez egy gyártási szám – minden gyógyszeren ha megnézi, rajta van egy charge-szám. Bemegy egy gyógyszeralapanyag, annak adnak egy számot. Az a szám végigkíséri azt a folyamatot, amíg gyógyszer nem lesz. Mikor mondtam, hogy tudom, mi az a charge, mondta, hogy fel vagyok véve. Bekerültem ebbe a fantasztikus társaságba, ott volt 10-12 ember egy szobában, aránylag sok férfi volt, remek társaság.
Aránylag fiatalok voltak. Szebeni a Richter gyárba került huszonéves korában, a kereskedelmi akadémia elvégzése után, ő már akkor angolul, németül, franciául jól tudott, és olyan tehetséges volt, hogy Richter Gedeon ’39-ben őt már ki akarta küldeni külföldre. Kitört a háború, Richter Gedeont azután 72 éves korában a Dunába lőtték. Szebeni Laci, aki akkor 26 éves volt, azt mondta, ő nem marad itt, elmegy Izraelbe, és az Al-Dunán keresztül eltávozott.
Azt gondolom, úgy történt, hogy itt titokban berakták őket valami hajóba, és az Al-Duna felé hajózva azután, útlevél nélkül, onnan kerültek ki Izraelbe. Ott elhelyezkedett nem tudom minek, de rövidesen – ugye kitört a háború – besorozták őt a gyarmati angol hadseregbe, és végigharcolta a háborút. El-Alamein-nél is volt, majd Görögországban, ahol német fogságba esett. Mikor én jóval később Görögországba mentem, mondta, hogy „Tudod, mikor én ott biciklivel mentem felderítő útra, gondold el, mit derítettem én fel Görögországban”. Egy abszolút antikatona volt, egy entellektüel, aki soha életében nem volt – ahogy az én nagybácsim sem volt ilyesmire alkalmas. Ott, Görögországban menetelve, elfogták őket a németek, és Németországban volt fogságba végig angol katonaként. Én, aki mindig is kalandvágyó nő voltam, odakerülök egy gyárba, ahol a főnököm akkor jött haza Izraelből. 1948-ban – hazatért ide! A német fogság után ő visszament Londonba. A brit hadsereg pedig végig folyósította a zsoldját. Neki két vagy három év után jelentős összeg volt a kezében, fontban. 6 hónapot eltöltött Angliában ilyen-olyan helyeken, hogy egy kicsit feltáplálják, és visszament a csapattestéhez Jeruzsálembe, mert ő ott gazdasági vonalon volt katona. Visszakerülve Jeruzsálembe, vett egy lakást ezen a pénzen, és kivitette a mamáját, majd a nővérét is ki akarta vitetni. Az izraeli-arab háború 1947-48-ban volt, ő ott megszerezte a beutazási engedélyt a mamájának, de a testvérének már nem tudta, és hál’ Istennek a végén nem is ment ki a nővére, mert ők is inkább hazajöttek, mivel a mamája már nem bírta odakinn. Elkezdtek lövöldözni az arabok. Így ’48-ban hazatért, és a Richter őt visszavette, és ennek az osztálynak a vezetésével megbízta. Én ’49-ben kerültem oda. Ez nagyon önteltnek hangzik, de én egy remek munkaerő voltam. Valami 2-3 hónap alatt már csoportvezető lettem. Azzal, hogy ez egy üzemkönyvelés volt, tehát nekem kapcsolatot kellett teremtenem a gyáregységekkel, a laborokkal, ezzel is elég jól tudtak használni. A Lacin kívül, aki akkor 35 éves lehetett, volt egy kolléga, aki szintén német fogságból jött haza, az Erdélyi Laci, ő is ilyen korú volt, volt a Gyuri, aki szintén harminc körüli volt. Volt a Serli Kálmán, ő már idősebb volt, egy debreceni jogász. Neki nagyon híres családja volt, zenészek, és volt egy püspök is. Gyönyörű felesége volt, egy református püspök lánya. Aztán volt egy pár nő. Volt egy nagyon érdekes nő, aki Hollandiában volt az I. világháború alatt, és borzasztó jó üzleti érzéke volt. Ő is tanított engem könyvelésre és sok emberségre is. Én is nagyon jó üzleti érzékkel voltam megáldva. Ő mindig szerzett  kakaót meg kávét, és ott terítettük a gyárban. Ilyen kis üzletek is voltak. De főleg rengeteg munka, kultúrélet és rengeteg túlóra. Minden hónapban 2-3 éjszakát bent kellett tölteni, mert volt egy mozgalom, hogy a hónap negyedikére kész kellett lenni. Gyakorlatilag én 2-3 éjszakát eltöltöttem elsősorban az üzemkönyvelési zárással, mert ez szerves része volt a főkönyvi résznek. Utána olyan jól belejöttem, hogy belefolytam a főkönyvi munkába is, ami egy nagyon nagy előrelépés volt. Gyors vagyok most is, ebben a korban, akkor fiatalon meg habzsoltam a munkát, sosem voltam fáradt. Akkor gyakorlatilag tovább folytattam a tanulmányaimat. Elvégeztem az üzemkönyvelés tanfolyamot kitüntetéssel, ami nagy dolog volt, mert szinte senki nem tudta elvégezni, az olyan nehéz volt. Én ott gyakorlatból tudtam már mindent. Anyám nagyon büszke volt rám, mert akik jártak üzemkönyvelésre idősebb férfiak, feljöttek hozzánk, és én tanítottam, korrepetáltam őket.Most itt mindenki borzasztóan le van sujtva, törve, hogy itt micsoda szörnyű világ volt akkor. Én egy jól szituált család lánya voltam, a lakásunkban négyen maradtunk. Anyám a felszabadulás utáni első pár évben tánccsoportokat kísért zongorán és nagyon jól keresett. A papám elhelyezkedett a bankban és később a Tükerben, tehát engem nem nagyon „kopasztottak meg” otthon. Aránylag kevés pénzt adtam haza, mert minden pénzemet kardigánokra költöttem. Szerettem szépen öltözni. „Szabad Nép félórákat” kellett reggelente csinálni, utána minden héten többször volt valami gyűlés. De én egy beosztott könyvelő voltam. Nem voltam párttag, egyáltalán nem voltam kitéve olyan atrocitásoknak, hogy behívtak volna, és tetemre hívtak volna egy-két megjegyzésemért. Soha nem volt ilyen. Nem akartak a pártba bevinni, mert túl nagy szám volt. Egyszerűen nem bírták elviselni, hogy én mindenről megmondtam a véleményem. Volt egy érdekes szituáció. Racionalizálások voltak akkoriban, azzal hogy túl sok a tisztviselő. A gyár nagyon érdekes összetételű volt. Nem a munkások, hanem a felső vezetés: a tisztviselők és a műszakiak. A rangsor ez volt: műszakiak, tisztviselők és utána jöttek csak a munkások. A tisztviselők és a műszakiak entellektüel réteg volt. Az emberek inkább azért voltak dühösek, mert folyton értekezletek voltak, meg pártnapok. De én nem voltam párttag. Nekem csak „Szabad Nép félórák” voltak. Én nagyon fiatal és nagyon munkabíró voltam, és főleg akkor  volt egy nagy szerelem az életemben. Tehát én képes voltam éjjel kettőkor hazamenni és másnap moziba menni. De ez a fajta nyomás, amit ma emlegetnek, lehet, hogy 30 évesen vagy későbbi életkorban nagyon nyomasztó volt, nekem nem volt megterhelő, nem éreztem azt, hogy rabságban élek.A kitelepítések erősen befolyásoltak minket, ugyanis a gyárban, mint említettem, a műszakiak egy külön kaszt volt. Honnan jött a műszaki törzsgárda ’48-49-ben? A régi műszaki értelmiségből. Abban pedig voltak régi dzsentri és nem tudom még kik, akik vegyészmérnökök és gyógyszerészek lettek. Azok nyilván reakciósok voltak, ez egyértelmű. Én ott egy színjátszó csoportban voltam, mert alapvetően mindig is színésznő akartam lenni. Ott egy érdekes társaság került össze főleg ebből a műszaki értelmiségből. A vezérigazgatónő, a Czele Jánosné /Teri,/ aki egy fontos személy szintén, egy munkás káder, aki hallatlan tehetség volt, éppen párttitkár, amikor én odakerültem. Az előbb említett Hoffmann vezérigazgató kikerült Berlinbe tanácsosnak, akkor Teri lett a vezérigazgató, aki nálam mindössze 2-3 évvel volt idősebb, mert 1924 körül született. Kicsi volt köztünk a korkülönbség, csak ő egy kőbányai munkáscsaládból származott, akit rögtön, 1945-ben kiemeltek és egy ragyogó eszű nő volt. Olyan szuggesztív képességgel megáldva, hogyha leült valakivel szemben, azt is elmondta, amit nem akart. De nem azért, mert ő egy ÁVO-s tiszt lett volna, csak mert volt benne egy kisugárzás. A legnagyobb baj az volt, hogy mikor a Hoffmann elment, akkor őt megtették vezérigazgatónak egy ilyen nagy gyár élére. Semmiféle szakmai háttere nem volt még. Kiderült, hogy ő a fiúkat eléggé szerette. Volt férje, de az valamiért nem volt elég. Ezek a mérnökök meg, akik ott maradtak a régi világból és gátlástalan karrieristák voltak, elkezdték ezt a szerencsétlen nőt fűzni mindenféle dolgokkal: elvitték vacsorázni, udvarolgattak neki, és ő teljesen behódolt ennek a dolognak, és azt hitte, hogy az ő egyénisége és nem a vezérigazgatói mivolta miatt vonzó. Ez őt nagyon megzavarta, azzal együtt, hogy egy nagyon értelmes nő volt. Csúnya, nagydarab nő. Ez a lóden-korszak volt, amikor mindenki lódenba járt. Én meg belvárosi módon öltözködtem mindig. 
A színjátszó csoportba a Teri mindig lejött, mert ott voltak ezek a mérnökök és a gyár fiatal krémje. Előadtuk a „Mélyek a gyökerek”-et, én rendeztem, és a Várkonyi Zoltán kijött, hogy megnézze, hogy van rendezve. Egy fekete rabszolgáról szól. A Várkonyit megkértük, hogy jöjjön ki, és nézze meg az előadás próbáját. Otthonról elcipeltem mindenféle kelléket. A mamám elájult, mert bútorokat is elvittem. Kérdezte, hogy „visszahozzák ezt?”, mondtam, „anyuka, remélem”. De visszavitték. Ez a Teri meg mindig ott volt ezen. 3-4 előadás volt, nagy kultúrélet. Érdekes volt, mert ha úgy vesszük, a Rákosi-elnyomás alatt ez egy amerikai darab volt. Egy rabszolgáról szólt, aki az ültetvényen beleszeretett egy fehér nőbe, valami ilyesmi. Azért említem ezt a nőt, ezt a Terit, mert ez engem valamiért nem nagyon bírt. Valószínűleg irigy volt. Meg az őrületes nagy szám, ami végigkísért az életemben elég sokáig. Ezt a nőt azért mondom, mert egy érdekes fordulat az életemben.Említettem, hogy a racionalizálásokat, létszámcsökkentéseket kellett végrehajtani az adminisztrációban. Ezt ők úgy oldották meg, hogy kirúgták az embereket az adminisztrációból, de azt mondták, hogy munkásállományban maradhatnak. Egyszer csak hívattak engem is az igazgatói irodába. Pl. ilyenek voltak, hogy be kellett zárni a fiókokat teljesen, nehogy az ellenség keze betegye a lábát. Akkor: reggel vártak a kapuban, és aki elkésett öt percet, azt rögtön felírták. Később is, aki templomba ment, ilyesmi. Volt egy olyan eset, hogy nem csuktam be a fiókomat, és reggel hívattak a vezérigazgatóhoz. Nem tudtam, mit csináltam már megint, és ott volt a fiókom a Teri asztalán. Mondja nekem: „Mi van, hogy csuktad be a fiókod, hogy ez itt van?” Mondtam, „Idefigyelj, tolvajok ellen nem lehet védekezni.” Gondolja el, micsoda mondás ez részemről, hogy letolvajozom az éberséget. Ott álltunk vagy harmincan. Gondoltam, engem most innen kirúgnak. Mondták, hogy majd szólítanak, és ott kellett várakozni. Egyszer csak a főkönyvelő lejött és azt mondja nekem: „Maga mit keres itt?” Mondom „Mit tudom én! Hívattak.” Bement a Terihez, biztos elkezdett kiabálni, hogy engem ki ne rúgjanak, mert ki fog akkor dolgozni? Akkor kijött a Teri, és mondta, „Te menj vissza, téged tévedésből hívtak ide”. Én egy beosztott üzemkönyvelési csoportvezető voltam. Ebben az időszakban mi nyomon követtük a termelés folyamatát. Azt, hogy a mérlegeket hogy csalták, azt nem tudom, valószínű, a készáru-jelentésekben. Nem is volt igaz az a tervcsalás, csak hamis adatokat jelentettek fölfelé, mert attól függtek a fizetések meg a prémiumok. Voltak a gyárban lopások, elsősorban a kész gyógyszert lopkodták a nénik, akik kézzel számolták a gyógyszert. Gondolja el, hogy az asztalon volt 500.000 db tabletta, és egy nagy abrosz volt az ölükben, és úgy söpörték bele. Még nem volt automatizálás. Ők lopkodták a gyógyszert. Ki mit gyárt, amihez hozzáfér, azt lop. Mi papírt vittünk haza, ceruzát. Mikor kiment az ember, csöngetni kellett egy órán, hogy motozás van. A blokkoló óra mellett volt egy csöngő, ami akinél csörgött, azt megmotozták. Ezek nagyon kövér nők voltak, nagy mellekkel és oda dugdosták a gyógyszert. Amikor csörgött az óra, felemelték a mellüket, és hullott ki a gyógyszer, tele volt az udvar tablettákkal. Volt egy lebukás, elloptak lúgot szappanfőzéshez, mert nem volt szappan se. Ebből nagy botrány volt, elkapták őket. A csizmájukban, vagy hol volt az üveg, amiben lúg volt. Erre rájöttek és abból – úgy rémlik – nagyon csúnya pert csináltak. Kiszámították, hogy abból a lúgból meg még valamiből mennyi gyógyszer jött volna ki és a 20 filléres értékből 50 vagy 500 ezret hoztak ki, és ilyen mértékű volt a büntetés is.
Kimagasló hely volt akkoriban a Richter. A Richter Gedeon nemzetközi hírneve – úgy hívták akkor, hogy Kőbányai Gyógyszergyár, mert a Richter névvel zűrök voltak egy darabig. A Richter Gedeon eredetileg egy gyógyszerész volt, és volt Kőbányán egy kis patikája. Nagyon tehetséges ember volt, és feltalálta pl. a Kalmopyrint és ilyen egyszerűbb gyógyszereket. Elkezdett terjeszkedni, csinált egy kis vegyi üzemet Kőbányán az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején. A nagy fejlesztések küszöbén megnősült. A felesége vagyonos lány volt, és a hozományát be tudta úgy fektetni, hogy egy gyárat hozzon létre. 1939-ben ő már a külföldi hálózatát akarta bővíteni a Közel-Kelet és Dél-Amerika irányába. Sok szabadalma is volt külföldön.
Ez a Richter Gedeon a ’40-es évekig már feltalált egy pár jó gyógyszert. A Kalmopyrin, a hashajtók, azt hiszem, a Mydeton nevű izomlazító is ilyen régi gyógyszer, meg volt a Valeriana nevű nyugtató. Hisztaminokkal kísérleteztek.
A gyógyszer mindig hiánycikk volt, később a külföldi gyógyszer. Mivel a Medimpexnél eltöltöttem rengeteg időt, és a külföldi gyógyszerekkel kapcsolatban voltam, ezt mindjárt minden ismerősöm megtudta. Volt olyan, hogy valaki a 90-es években nem jutott a kórházban egy antibiotikumhoz, és én szereztem a Chinoinban egy gyógyszert. Oly mértékben felelősséget érzett az ember. Ezt egy harisnyagyárban nem tanultam volna meg, de a Richterben eltöltött évek emberileg is és a főnököm miatt is, másrészt a légkör miatt – 1000 ember egy gyárban nem sok – igen sokat formáltak rajtam.
Abban a korban egy ilyen közösség mindig meghatározó. Még egy volt: egyrészről a Rákosi-éra, másrészről egy romos országot kellett újraépíteni. Nekem sokat mondták később 20-25 évvel fiatalabbak, hogy nektek volt célotok, nekünk nincs célunk. Az ember örült, hogy élt. Még ’48-ban nagyon közel volt a háború. Életben maradni – nem csak nekem, mindenkinek. Ez egy külön plusz teher volt, hogy én üldöztetve voltam. Gyakorlatilag úgy gondolom, hogy – kivéve az, aki idősebb volt, és talán el volt kötelezve a háború előtt egy bizonyos irányzatnak – az elfogadta a kommunizmust. Látszott, hogy mi nem nyugat felé tartunk. Ha utalhatok itt a Bihari Józsefre aki pontosan annyi idős volt, mint én, már meghalt és a Chinoin vezérigazgatója volt a halála előtt és utána az OMFB-ben volt, hogy ő egy elkötelezett politikus volt már egész fiatalon. Én meg lehet, hogy a női mivoltom, miatt is, meg habitusom  is más volt de annyira távol tartottam magam a politikától, még ’56 megítélésében is később.
A nővérem mindig egy áldozat volt. Elment cselédnek, amit nem kellett volna, de ő egy nagyon öntudatos, komoly, sokkal mélyebb ember volt. Ha megnézi a gyerekkori képein, már akkor gondterhelt volt egy kicsit. Elkerült a VI. kerületi Tanácshoz, ott valamilyen kormánybiztosság volt a háború után. Akkor – mivel ő a Zeneakadémiára járt és a művészetek vonzották, bekerült a Művelődési Minisztériumba, illetve előbb elkerült az egykor MABI-nak hívták a Péterffy Sándor utcai kórházba – Magánalkalmazottak Biztosító Intézete, volt az OTI, az a munkásoké volt – ott volt ő a kórház adminisztrátora. Ő akkor ott dolgozott, sőt, párttitkár is volt a MABI-ban, a Péterffy Sándor utcai kórházban, talán szocdem párti. Ott dolgozott egy darabig. Aztán már nagyjából rájött, hogy a vőlegénye nem jön vissza. Utána elég peches kapcsolatai voltak. Ő ötven klasszissal jobb volt, mint én, szorgalmasabb volt, de az életben a szerencse mellém szegődött. Nem akart soha kevésbé tökéletesnek lenni, mint amit el tudott érni. Nem kockáztatta, hogy ő valamiben ne legyen a legjobb. Most akkor jön egy fordulat. 
Mi a Katona József utcában laktunk és ott a szomszédunkba visszajöttek valakik Moszkvából: Kenyeres Júlia, aki akkor a Magyar Távirati Iroda elnökhelyettese volt, és a fia, és odakerültek a szomszédunkba. Ez egy nagy kommunista család volt, Komjáth Aladár a testvére, Korach Mór, aki az én sógorom lett, a másik testvére, és ő mint Kenyeres Júlia. Korach az igazi nevük, Komjáth Aladár írói nevet választott, a Kenyeres Júlia sem akarta a Korach nevet használni. A Kenyeres Júlia is fantasztikus tehetséges írónő volt a végén. Ő bekapcsolódott a mozgalomba. A Komjáth Aladár Párizsba ment, a Korach Mór Olaszországba tehát nyugatra, Kenyeres Júlia pedig Moszkvába. Onnan keveredett ő ki Spanyolországba. Ott dolgozott, de erről soha nem beszélt. Tudósító volt Spanyolországban. Ő kiment magától úgy tudom. Párizsban érte egy baleset, eltört a csípője, és álnéven feküdt egy háromnegyed évig. A fia meg közben egy intézetben volt. Odakerültek hozzánk a szomszédba az ’50-es években. Egyszer csak ez a Kenyeres Júlia azt mondta, hogy jön a bátyja Olaszországból, és a nővérem nem tudna-e színházjegyet szerezni neki. Ez ’52 körül történt, és így ismerkedett meg a sógorommal, a Kenyeres Júlia bátyjával a nővérem. Ez egy nagy fordulópont volt az életében.
Ez az ember legalább 30 évvel idősebb volt a nővéremnél, ebből lett egy nagy szerelem. Aztán a sógoromat megkérték, hogy települjön haza, mert ő kémiát tanított, találmányai voltak, verseket, könyveket írt. Ő egy nyugati kommunista volt, és hazajött, kapott egy nehézvegyipari tanszéket, mellette egy kutatóintézetet Veszprémben, akadémikus volt. A Hevesi Gyula volt neki az iskolatársa, és ő is itt végezte Magyarországon az egyetemet, és a Galilei-körben volt benne. Szóval, megismerkedtek, és ebből egy nagy szerelem lett. Egy kis baja volt, hogy ennyivel idősebb volt, de ez nem számított. Egy fantasztikus tudású ember volt. A nővérem színvonalának egy ilyen ember felelt meg. A nővérem elvégezte a művészettörténet és francia szakot az egyetemen l956 után. A sógorom a Gellért-hegyen kapott egy lakást abban a piros téglás házban, ami egy csoda. Nem voltunk szoros kapcsolatban, de hetente biztos beszéltünk, de nem voltunk nagyon jóban. A politikai ellentét az volt, amit emlegettem már, hogy én azt mondtam neki, hogy üljél fel a villamosra, és gyere ki Kőbányára és ne a Minisztériumból nézd a dolgokat. Ő elég bigott volt, mert ő mindent elhitt, amit mondtak, én pedig nem hittem el semmit. Arról nem volt szó, hogy gyűlöltük volna egymást, hanem nem tudtunk egy jóízűt beszélgetni. Nem csak a politika miatt. 7 év volt köztünk. Ő már nagylány volt, mikor én még egy kis ugri-bugri voltam. Ő már bement a mozgalomba 18 éves korában, mikor én 11 éves voltam. Ő nehéz egyéniség volt, nehezen viselte az én vidámságom és a humorom, ő soha nem volt olyan jókedvű. Jött a sógorom, és akkor kinyitotta a szemét, mert ő nyugatról, Milánóból jött ide ’52-ben. Ő valahogy elmondta neki, hogy mégsem úgy áll a dolog, ahogy itt mondják. Akkor talán elkezdett szabadabban gondolkodni, vagy felülbírálta a nézeteit. 
Én nem voltam nagyon fiúzós leányzó, elég későn estem bele ilyen kapcsolatokba. ’48-ban megismerkedtem egy nálam 15 évvel idősebb férfival, akivel egy hét évig tartó kapcsolatom volt, de nem lett belőle házasság, mert ő egy nős ember volt, akinek a felesége külföldön volt. Ő disszidálni akart, és én boldogan mentem volna vele, de a végén nem lett belőle semmi. Egy nagyon gazdag vendéglős családból származott, aztán bornagykereskedésük volt. Nagyon sok nyelven beszélt, Angliában tanulta ezt a vendéglátós szakmát. Számomra nagyon vonzó ember volt. Sosem szerettem a fiatalokat, lehet, hogy nem voltak elég nívósak, nem tudom. Szóval, ez egy nagy szerelem volt, csak mivel ő a vendéglátóiparban helyezkedett el a végén, mikor a privát  vállalkozásokat be kellet zárni, én pedig délután jöttem ki az irodából, mikor ő meg este ment dolgozni. Házasságról nem lehetett szó, s egy bizonyos idő után én nem akartam már ezt olyan nagyon, de nagyon nehezen tudtam szakítani.
’53-ban volt egy nagy tragédia az életemben: megoperáltak, „rosszindulatú műtétem” volt. Akkor kiléptem a Richterből ’53 tavaszán. Eljöttem a Richterből is, mert busszal kellett járni, és azt mondták, hogy az nem jó nekem, hogy rázatom magam. Fél évig voltam betegállományban, elég jól regenerálódtam. Akkor zongoráztam otthon. Elég magányos voltam, gondoltam, hogy a zongora segít. Biztos segített is.Elkerültem egy készletező vállalathoz, valami ismerős ajánlott. Közlekedési készletező. Akkoriban ’54-ben olyan világ volt, hogy a gyárból mindent megvett egy készletező vállalat és az eladta annak, akinek kellett. Mint egy nagyker. Ez egy közlekedési készletező vállalat volt, a metrót építették akkor. A metróhoz való dolgoktól kezdve az óvoda bútorokig mindent készleteztünk, ami borzasztó volt. Ott egy elég jó állást kaptam, csoportvezető voltam. Nagy tapasztalatom volt akkor már a gyárból. Igazán remek dolog volt, és akkor volt a racionalizálás a Közlekedési Minisztériumban, és oda raktak egy csomó tisztviselőt, a nyakamra is egyet. Villámgyorsan elhatároztam, hogy én itt nem maradok, mert sosem szerettem, ha kitolnak velem. Akkor a Nehézipari Minisztériumban voltak jó ismerőseim, ott a gyárból el akartak engem vinni a Nehézipari Minisztériumba, de ez a bizonyos vezérigazgató sosem engedett el. Azok a revizorok engem nagyon szerettek, és felhívtam az egyiket, hogy kéne valami jó állás, mert én itt nem maradok. Kb. fél óra múlva szóltak, hogy a Budapesti Hűtőipari Vállalatnál kell egy könyvelő. Én odamentem és ki más volt ott, mint az én későbbi férjem, az első nap szembejött és szerintem halálosan belém szeretett. Feltételezem, mert sohase mondta….Tehát odakerültem a hűtőiparhoz könyvelőnek ’55. január elején, ahol megismerkedtem a férjemmel, aki természetesen nagyon helyes fiú volt. Tervstatisztikus volt, a Tervosztályt vezette.
A férjem, Gruber István jogász, jogi végzettségű. Jogi egyetemet végzett és közgazdasági tudományokkal egészítette ki és ő angol fogságban volt, katona volt. Ő a legrosszabb korosztály volt, aki létezett, mert 1919-ben született, és egyetem ide-oda, azért behívogatták. Egyszer a mamája ’44 decembere körül, mikor ő haza tudott jönni, a mamája sírva fogadta, hogy az öccsét, aki nála 6 évvel fiatalabb volt, elvitték leventének. Az én férjem, aki valahogy olyan kapcsolatban volt az öccsével, mint velem a nővérem, mindig istápolta, elkezdte keresgélni az öccsét, és megtalálta. Elvitte ezt a fiút magával a századba, hogy ő mégis egy tapasztalt katona, és így elkeveredtek Berlinbe. Ott volt Berlin ostrománál, amiről ő elég sokat mesélt, és elkeveredtek nagyon ügyesen angol fogságba. Ő akkor tanítgatott ott, hogy a gyerekek valamit csináljanak, és tartott ott előadásokat. Volt egy pár elég jó „kollégája”, egy későbbi nagykövet. Később mondtam neki, „akárhova megyünk, te mindenkit ismersz”, vagy a katonaság, vagy az egyetem miatt. Ő elég későn került haza, talán ’46-ban. Akkor először a textiliparban volt, majd elkerült a hűtőiparba valahogy. Ott meg is maradt nyugdíjazásáig. Szóval, mi ott ’55-ben megismerkedtünk. Elég hamar egymásra találtunk, és mikor kitört az ’56, mi már jegyesek voltunk. Ő a hűtőiparnál elég jó állásban volt, én meg a könyvelésben. Végül is azért mentem el onnan, mert összeházasodtunk, és nem akartunk egy cégnél dolgozni. 
’56 elején én már egy éve a Budapesti Hűtőipari Vállalatnál dolgoztam könyvelésben könyvelési ellenőrként. Ez egy kis vállalat volt, nem volt külön ilyen vagy olyan nagy osztály. A könyvelés 2-3 emberből, a terv- és statisztika is 2 emberből állt. Ez egy bérhűtést végző vállalat volt akkor még, nem termelő. Tartozott hozzá ezen kívül még 4 gyár is. Nem tudom, a mai nemzedék ismeri-e, amikor még a fridzsiderek olyanok voltak, hogy hasáb jéggel működtek, az utcán árulták a jeget, és azt kiabálták, hogy „Itt a jeges, a jeges!”. Az ember lement egy vödörrel, odafent pedig a jeget betette a fridzsiderbe. Ez egy hűtőláda vagy hűtőszekrény volt, a formájától függött. Őhozzájuk tartozott egy csomó gyár, a Jászberényi úti, meg nem tudom mi, és maga ez a Tóth Kálmán. Tehát bérhűtést végzett, amiben különféle hőfokokon tároltak hústól almáig mindent. Ez azért is érdekes, mert a férjem, aki a tervosztály vezetője meg munkaügyi vezető volt, sokszor ha nem volt ember és be kellett tárolni az élelmiszert, akkor képes volt ő is pakolni. Külön megfizették persze, de szombaton, vasárnap a barátjával együtt, aki a mai napig barát, betároltak. Az almát nagyon hamar be kellett tárolni, mert 0 fokon kellett maradjon, és mikor behozták, azon nyomban be kellett rakni a rekeszeket. A gesztenyét például, amiből hozott haza, és a húst nem ők rakodták, azt azon nyomban hűtőalagúton keresztül vitték be gyorsfagyasztásra. Később a mirelit lényege is az volt, hogy ezeket a zöldségeket egy alagúton keresztül szállítják és gyorsfagyasztással érik el a kellő hőfokot. Volt akkor adózás is, mert ezeket különféle adókulccsal kellett számlázni, azt is én csináltam akkoriban.
Semmi különös nem volt ’56 elején. Én valahogy így a korábbi felvételek miatt elgondolkodtam, hogy én egy naív leányzó voltam, 25-26 éves, semmi politika, ezt ugye már leszögeztem, de úgy elment fölöttem akkor az élet, és örültem a napoknak, örültem, hogy megint szerelmes vagyok, jártunk színházba, moziba, én továbbra is jártam úszni, ez egy közös kapcsolódás volt a férjemmel, mert ő is vízimádó volt. Így éldegéltünk, ’56 különösebb események nélkül telt el egészen októberig.
A férjem 1919-ben született, Budán laktak az Alkotás utcában, akkor Gömbös Gyula útnak hívták. Az édesapja a MÁV-nál volt kazánkovács. Ez azt jelentette – meg is van a képe –, hogy technikumot végzett. Ez a kazánkovács munka nem tudom, mit jelentett akkoriban, hogy ő fizikailag is dolgozott, vagy esetleg művezető volt. Édesanyja Győrből származott, nagyon fiatalon felkerült Budapestre, mert a férjem nagyapja, az édesanyja apukája alkoholista volt és elitta mindenüket – mondta is anyósom mindig, hogy bortermelő létére pálinkát ivott, és őket gyerekkorukban elzavarta a pusztából. Egy birtokuk volt, de azt elitta. Úgyhogy a gyerekek – anyósom és 2 vagy 3 testvére nagyon korán eljöttek otthonról. Az anyósom felkerült Budapestre és itt megismerkedett az apósommal, aki akkor elég jó állásban volt, ugye állami alkalmazott. Az Alkotás utcában találtak maguknak lakást. Az apósom a MÁV-nál dolgozott, egy nyugdíjas állás, ami ugye akkor nagyon jelentős volt, anyósom pedig azt hiszem, később a házban elvállalta a házmesterséget, ami külön jövedelmet biztosított. A család motorja az anyósom volt, akinél intelligensebb nőt én nem sokat találtam az életemben. Tanulatlan, de intelligens volt remek humorérzékkel, együtt éltünk 12 évig itt ebben a lakásban. Ő volt az, aki a gyerekeiből mindből tanult embert csinált. A férjem nővére, Margit, 3 vagy 4 nyelven beszélt, de minden esetre angolul és németül nagyon jól, nem járt egyetemre, de elég jól tanult és elhelyezkedett. A háborúban ő elment aztán, mert a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, és azok egy kicsit elmentek Németországba. A férjem a Werbőczy Gimnáziumba járt, ami most Petőfi Gimnázium. Azt mondta nekem, hogy ő volt az egyetlen iparos gyerek a gimnáziumban, a többi mind értelmiségi volt, miniszternek és államtitkárnak, tanácsosnak és katonatiszteknek a gyerekei. Az anyósomat többször behívták, hogy tudja-e, hogy milyen nagy kegy, hogy az ő fia oda járhat. Ahhoz képest a férjem kitűnően tanult, és nagyon jóképű volt. Mindig úgy hívták őket, hogy „gróf Gruberek”, mert rendkívül csinosan öltöztette őket az anyósom. Nem tudok róla, hogy politizáltak volna a szülők, sőt, a férjem sem hiszem, hogy ’44 előtt politizált volna. Olyannyira nem, hogy pap akart volna lenni, de hála Istennek nem lett, mivel jó tanuló, jó sportoló, „Budapest legjobb sportolója” díját 17 éves korában elnyerte, a papok megkörnyékezték, mert szerették az ilyen fiúkat, hogy nem gazdag hanem szegény, és hogy nyilván az egyház szerette a jó eszű embereket magához csatolni. Elég puritán ember volt, nem volt egy élvhajhászó típus, és vonzotta ez az aszkétizmus, de csak nagyon rövid ideig. Hallgatott párhuzamosan teológiát is, de valamiért nem volt az neki szimpatikus.
A Magyar Dolgozók Pártjába belépett, és ott nem volt nagy pártélet, illetve volt egy párttitkár, ő volt a statisztikus vagy a terves, rém ellenszenves fickó volt, de nem volt nagy pártélet.
Bálokat csináltunk, de nem volt semmilyen kényszer. Én nem éreztem ’56 előtt a forradalmi levegőt. Az biztos, hogy valami forrongott. Mint említettem, a nővérem ’53-ban megismerkedett a sógorommal. Addig ő egy elég elkötelezett, hithű valaki volt, kritika nélkül mindent elhitt, és emiatt köztünk elég sok volt a nézeteltérés. Nem gyűlöltük egymást, de nem „cseréltünk eszmét”. Akkkor megismerkedett a sógorommal, Korach Mórral, aki nyugatról, Olaszországból jött haza, ahol 30 évet töltött el, Faenzában volt egyetemi tanár. Egy csomó régi festéket újra felfedezett, például a görög szigeteken a régi bíbor kerámiafesték technológiáját elvesztették. Ő nehézvegyipari kémiával foglalkozott, de kerámiával és annak a technológiájával kapcsolatban is voltak találmányai. Ő tulajdonképpen egy nyugati baloldali szellemet hozott be ide Magyarországra már a nővéremmel kapcsolatban is. A Rákosiék hívták haza, de ez már ’52-’53-ban lazult, és ha egyszer hazahívták, akkor mégsem csukathatták be, ha ő valami olyat mondott, ami nekik nem volt megfelelő. A nővérem már is kezdett mellette egy kicsit fellazulni. A nővéremék nagy társadalmi életet éltek, de mi abban nem vettünk részt, csak a családi dolgokban. Ez a kettő elvált, mi abban a körben nem mozogtunk.Udvarolt a férjem, jártunk jobbra-balra, de nem vettünk részt, ő sem vett részt semmiféle ellenpolitikai dologban, mert akkor, ’56 októberében halt meg a papája. Nem a forradalom miatt, hanem máj- vagy hasnyálmirigy rákban. A mamáját nagyon-nagyon támogatta és nem hagyta, hogy egyedül legyen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bíztunk abban, hogy itt fellazul a dolog. Én egy csendes reakciós voltam, nem szerettem ezt a dolgot, ami van, mert nem szeretem, ha a számba rágják, hogy hogyan kell gondolkodni. Ez egy nagyon rövid megfogalmazás, de így van. Olvasva egy-két önéletrajzot, hogy harcosan meg tudatosan baloldaliak voltak, én nem voltam. A férjem párttag volt, de a csendes – 800.000 vagy mennyi párttag egyike volt akkor. Baloldali volt, de nem ezért dobogott a szíve. De ’56 azért egy érdekes dolog volt. Ugye ott felgyorsultak az események. Az ottani párttitkár, aki a férjem kollégája volt, egy szobában ültek, nagyon utálatos ember volt. Kijárt a templom elé, és stikában leste a bokrokból, hogy ki megy vasárnap misére. Ő maga azért vallásos volt. Egy ronda ember. ’56. október 23-án bementünk dolgozni, és ott délben már parázs vita meg hangulat volt, azt mondták, hogy el lehet menni, mert valami tüntetés van a Petőfi szobornál. Minket hazaengedtek, és haza is mentünk. A férjem az ő anyjához, én meg a saját lakásomba. Azt mondta, hogy este átjön hozzánk. Ugye naponta együtt voltunk, már akkor készültünk az esküvőre, és én hazamentem, örültem, hogy el lehet előbb jönni, de eszem ágában nem volt nekem elmenni a Petőfi szoborhoz. Mondom, nem voltam egy harcias lélek. A férjem átjött olyan 6-7 óra körül hozzánk. Budán lakott, és átjött. Kinyitottuk a rádiót, és meghallgattuk ezt a Gerő-beszédet. Nem voltam politikus, de az egy borzasztó, fenyegető hangú beszéd volt, és nagyon zavart engem ez az agresszív hang. Én ’56. október 23-ra és utána olyan élesen emlékszem, mintha lefényképezték volna. A férjemmel utána vitatkoztunk, mert ő nem egészen egyformán ítélte meg ezt velem. Amit Gerő beszélt, szörnyű dolgok voltak, következményeiben is úgy ítéltük meg, hogy ebből nagy baj lesz. Most bemondták – vagy honnan tudtuk, hogy a Parlamentnél beszél a Nagy Imre, erre nem emlékszem, hogy hogy szereztünk róla tudomást –, és mivel én a Katona József utcában laktam és a Parlament nagyon közel volt, ő azt mondta, hogy menjünk el, hallgassuk meg. Ekkor már minket is elkapott a láz. Elmentünk a Parlament elé, amire szintén úgy emlékszem, mintha most lett volna. Ott hatalmas tömeg volt, kijött a Nagy Imre, és ezt nagyon vitatják ma is, és olvasok rengeteget róla, hogy miért mondta azt, hogy „kedves elvtársak”. De azért nem verték szét a teret, hanem ő folytatta, és elmondta, hogy ezek meg azok meg amazok, és az volt az utolsó szava, hogy „szépen, békében menjetek haza”. Így emlékszem, a füleimben most is hallom és „mindenki békében menjen haza”. Már senki nem akart békében hazamenni. Száguldoztak a teherautók, és megyünk a Rádióhoz. Mi a férjemmel elmentünk a Rádióhoz, már elkapott a láz. Ott átvágtunk a Szabadság téren, ugye nincs messze a Rádió és ott már fel volt borítva egy villamos keresztbe, és távolról lövéseket hallottunk. Akkor azt mondta a férjem, hogy menjünk haza. Ő nem akar semmiféle szélsőséges ügyet, nem akar egy eltévedt golyótól elesni, és ő Budán lakott, én pedig Pesten, úgyhogy hazamentünk. Reggel, 24-én a férjem telefonált, hogy nehogy kimenjek az utcára, ne menjek be dolgozni, mert itt áll a bál, itt harcok vannak, és ki ne mozduljak. Úgyhogy 24-én otthon voltam, kidugtam az orromat, mert ugye a Katona József utca a Körútnak a másik fele, nem a Parlament felé eső részén van, és ott nem volt semmi különösebb. Ő meg biztos kimászkált ott Budán, mert azért kíváncsi volt, de 24-én nem volt olyasmi, amit ketten együtt csináltunk volna. 25-én viszont kimentünk a gyárba, és akkor volt ez a borzasztó parlamenti dolog. Ott voltunk, képzelje el! Jöttünk vissza a gyárból, mert azt mondták, hogy nem kell egész nap ott maradni, akkor forrongott ez az egész dolog, nem kellett egész nap dolgozni, meg senki sem akart dolgozni, mindenki fel volt zaklatva, hogy egy ilyen esemény van. Eljöttünk valameddig a Parlament felé, méghozzá a Bajcsy-Zsilinszky út vonalán, vagy a Honvéd utcán, vagy ott hátul. Azt mondja a férjem, „Te, valami van a Parlamentnél, oda kéne menni, mert valami tüntetés van.” Elkezdtünk arrafelé menni. Akkor egyszer, ahogy közelítjük a Parlamentet, lövéseket hallottunk. Akkor a férjem azt mondta, hogy vonuljunk hátrébb a hátsóbb utcákba. Elmentünk az Alkotmány utcába visszafelé a Bajcsy-Zsilinszky út felé, így elkerültük azt, hogy ott a Parlament előtt minket eltaláljon valami. De jelen voltunk 25-én délelőtt. Egy ismerősöm, egy fiatal lány életben maradt, de végigment a golyó rajta. Csomóan meghaltak. Mi egy kicsit megrettentünk, hogy itt mi lesz és hogy lesz, nem tudtuk elképzelni. Akkor eljött hozzánk a férjem, és mondtam, hogy itt minden jó lesz – mondom, naiv voltam – és akkor ő azt mondta nekem, hogy „mit képzelsz te, a szovjet le fog mondani Magyarországról? Nem gondolod, hogy azok után ahogy a világot felosztották, simán kiengedik ezt az országot, hogy átmenjen a nyugati blokkba? Ne képzeld ezt!”. Hát, mondom, pedig jó lenne… Mondta, hogy én ne képzeljem ezt, és hazament. A korábban emlegetett főnököm a Richterben, a Szebeni Laci, nagyon közel lakott hozzánk, két utcával arrébb, a Hegedűs Gyula és a Pannónia utca közötti kis utcában. Én oda mentem el esténként hozzájuk. Ő ugye, angol katona volt, meg nyugatról jött ’49-ben haza, egyáltalán nem volt baloldali, sőt liberális volt. Én ezekhez mentem át, és ott cseréltük ki a tapasztalatainkat, hogy mi lesz ebből. Én nagyon lelkes voltam, hogy ez egy forradalom. Akkor volt egy nap, talán 26. vagy 27-e, mentem a Körúton, és az Aradi utcánál ott lógott egy ÁVO-s. Ez a kép bejárta a sajtót. Én ma sem tudom azt elfelejteni. Az akasztást filmekben sem tudom nézni, és ott volt ez a kiskatona fellógatva az Aradi utca és a Körút sarkán. Akkor gyalog mentem ki valahogy a „hűtőbe”, és az Üllői úton a tankok által összelapított emberek úgy feküdtek mint egy papundekli. Én az ostromot végigéltem, és láttam sok halottat ’44-ben a Honvéd utcában 16 évesen, és rá 8 évre – borzalmas volt. Túl közel volt még a háború. Én nagyon élénk résztvevője voltam annak a háborúnak, ’44-nek, ahol én ott mászkáltam a harcokban elég becsületesen. Mert ’44 októbertől januárig az legalább olyan szörnyű önbíráskodás volt, és egy ilyen apolitikus érzelmű lénynek – mert az vagyok ma is, az érzelmi intelligenciám nagyon magas, és inkább érzelmek irányítanak – ez túl közel volt… A férjem nagyon reális volt, és később ő ellenforradalomnak minősítette a történteket. Elég sokáig vitatkoztunk ezen. Olvastuk az újságokat, borzasztó örültem, hogy már lehet utazni – ez volt a legnagyobb bánatom, hogy nem lehet utazni – és úgy éreztük, hogy tényleg egy nyomás alól felszabadultunk. Rengeteg újság jelent meg, meg is volt nekem, fényképeket is készítettem, pl. állunk egy villamos mellett a Rákóczi út sarkán, a háttérben egy villamos felborulva. Közben mi történt. Kijártunk a hűtőiparba, és a férjemet megválasztották a munkástanács elnökének. Ő egy nagyon népszerű ember volt, mivel nem átallott a jéggyárban dolgozni, trógerolni ha azt kellett, és megválasztották. A hűtőiparban akkor rengeteg orosz árut tároltunk: libákat, zsírt. Kaptunk gyönyörű libákat, vittem haza, és a Körúton megszólított valaki, hogy honnan szereztem. Gyönyörű sertészsír volt, amit az üzletekben nem lehet látni, orosz áru volt. Az történt – pontosan nem tudom, hányadikán, mikor már egy kicsit konszolidálódott a helyzet, talán 28-29-én – hogy be akartak törni a hűtőházba a ferencvárosi népek, és ki akarták fosztani amit raktáron tároltunk, ami nem a mi tulajdonunk volt. Az én zseniális férjem kitalálta, hogy pénzért fogjuk eladni. Bezártuk a kapukat, odatettünk egy asztalt, az asztalokra kihordták a zsírt, és mi pénzért eladtuk. Ami egy sokkal jobb dolog volt, mintha kirabolták volna. Szó nélkül jöttek, és kifizették. Pénzük is volt az embereknek. Ott árultuk a zsírt az asztalon, én számoltam össze a pénzt és bevételeztem. Akkor a pénzt bevételeztük, és befizettük a kasszába. A férjem a Munkástanács elnöke volt, tisztességesen próbálta a rablást megakadályozni, mert gondolja el, hogy bekasztnizták volna, hogyha kifosztják a hűtőházat. A Ferencváros nem volt az a „piskóta” társaság. De ezt békésen sikerült megoldani. Jártunk ki dolgozni, és egyszer csak november 4-én – sose felejtem el – reggel hallottuk az ágyúszót. Bementem anyámék szobájába, hogy nyissuk ki a rádiót. Ők egy másik szobában aludtak, és akkor a Nagy Imre hangja, hogy „Csapataink harcban állnak” és kéri a segítséget. Az valami borzasztó volt. Ráadásul közben a férjem – a nővére a Batthyány utcában lakott, ők az Alkotás utcában, közte volt a Moszkva tér, ott ugye csaták voltak. Az anyósom főzött és a férjem mászkált ott a Moszkva téren keresztül és vitte az ennivalót a testvérének. Aztán belőttek a házukba. Az egy sarokház volt, a Kis János altábornagy utca sarkán. Álltak az anyjával kint az utcán, és ő látott felülről jönni az Alkotás utcán – ez egy kicsit meredek utca, és onnan a temető felől jött egy tank, és azt mondta az anyjának, hogy „Most menjünk le a pincébe,” - szerintem ez már november 4-e után volt - „mert biztos a sarokházakat fogja lőni”. A katona múltja azért gondolom, benne volt, és lementek a mamájával a pincébe, és belőtték a házukat tankágyúval. Időnként telefonált, hogy megvan. Nagy frászban ültem, teljesen kész voltam. Annyira magam alatt voltam, összeomolva. Össze-vissza bugyogtak bennem ezek a dolgok, hogy mi lesz itt. A hűtőházban volt a férjem legjobb barátja, Gáti Nándornak hívják. Ő közölte egyszer, hogy ők el fognak menni, mert a feleségének New Yorkban vannak rokonai, egy textil nagykereskedő volt valaha, aztán elvették az üzletét is, anyagbeszerző lett. Nagyon helyes fiú volt, fiatalabb, mint a férjem. Ő mondta, hogy menjünk el együtt. Én azt mondtam, hogy menjünk. De a férjem tisztességesebb volt, mint én, mert nem akarta az anyját itt hagyni. Én meg olyan borzasztó kalandvággyal szerettem volna elmenni. Elsősorban jól tudtam varrni, és azért 2-3 nyelven mégis csak elboldogultam, előttem volt a világ. A férjem barátja egy teherautón búcsúzott el tőlünk a Király utca és a terézvárosi templom sarkán. Sírt, bőgött, akkor láttam sírni először férfit, és könyörgött, hogy menjünk vele. Pista mondta, hogy nem megyünk. A végén kiderült, amiről én nem tudtam, hogy a férjem adott egy menetlevél-szerűséget a „hűtőből”, és ő ezzel az autóval a határig el tudott menni. Aztán egyszer felhívott a ’60-as években, és azt mondja, „Gruber Istvánt keresem, szeretnék még egy menetlevelet kérni”. Akkor jött haza Amerikából. Nekem egy barátnőm elment 50-valahányban, és írt, hogy milyen táborokban volt. Én nem vágytam erre. Talán azért sem volt ez olyan olthatatlan vágy bennem, mert én nem voltam olyan terror alatt itt. Lehetséges, hogy azért nem voltam szereplője ennek a terrornak, mert soha nem voltam politikailag elhivatott. Nem voltam ’45 után harcos kommunista, sem szocdem, sem semmi, hanem belekeveredtem egy nagyon munkás életbe, ami biztos nem akadályozta volna meg az ÁVO-t, hogy egy könyvelőt elvigyenek, ha nagyon jártatja a száját, de valamiért engem ez elkerült. Nem volt helyzet, hogy engem ki kellett volna menteni az ÁVO sötét börtöneiből, nem voltam ellenálló, nem lázadtam fel a fennálló rend ellen, hanem könyveltem mint az őrült, nagyon sokat dolgoztam. Amellett nem voltam egy csöndes valaki, nem voltam szürke egér, mégis valamilyen úton-módon elkerült engem. 1956 „lement” valahogy, a baráti társaság – főleg a férjem barátja – ment el. Nagyon közeli ismerős nem. Elkezdődött az elhagyott lakások birtokba vétele, de mi semmi ilyesmit nem csináltunk. 
Meghalt a férjem édesapja pont a forradalom előtti hetekben, úgyhogy 25-én volt a gyászmise. A férjem édesanyja egyedül maradt, nem akart semmiképpen sem elmenni ezért a férjem sem. Konszolidálódott az élet, elkezdtünk dolgozni. A hűtőiparnál volt egy-két kínos esemény, amikor ez a terves vagy statisztikus – már nem emlékszem, a férjem volt a terves, és a másik, aki párttitkár volt, és elég ocsmányul viselkedett. ’56. október vége felé úgy döntöttek, hogy kirúgják ezt az embert. Feljött a pénztárba, és én kifizettem őt, mint pénztáros. Elkezdte mondani, hogy „maguk konjuktúra-lovagok”, meg majd mi lesz itt… Akkor én szó szerint azt mondtam neki, hogy maga mer nekem ilyet mondani, aki jóformán gyerekkorom óta dolgozom és a munkámból élek, és nem abból, hogy párttitkár vagyok? Gyűlölöm azt, amit maga képvisel! Amennyi ki volt számfejtve, az kifizettem neki, ezzel ő eltávozott. Létrejött a hűtőipari igazgatóság, ami Budapesten kívül Magyarország összes hűtőházát tömörítette, méghozzá bent a Vörösmarty téren. Tehát egy központi szerv irányította az egész ipart, és oda behívták a férjemet vezetőnek. Bekerült a Mirelit Hűtőipari Vállalat vezetőségébe. Lényegében a budapesti hűtőház nem termelt eleinte, csak bérhűtött. A többiek, a Mirelit, amelyik Csepelen volt, és Magyarország legelső hűtőháza volt, a ’30-as években már mélyhűtött árut termelt. A „Mirelit” egy fogalom – ha bemegy az üzletbe, akkor mirelitet vesz, pedig 103-féle mélyhűtött áru van. Az a kis eszkimó emberke az ő eredeti emblémájuk, védett márka. Magyarországon elkezdték később építeni a hűtőházakat, melyek nemcsak bérhűtéssel, hanem termeléssel is foglalkoztak. Egy alagúton megy át ez az áru, amit gyorsfagyasztással le kell hűteni. Felrakják a zöldborsót, teljesen megpucolják, szalagra teszik, és egy alagúton megy át, ahol egyre hidegebb lesz a hőfok, és a végén eléri a -15 fokot, és becsomagolják. Az a lényeg, hogy gyorsan kell lehűteni. Tehát akkor kezdett Magyarországon kiépülni ez a lánc, és ennek csináltak egy központi szervet, ami volt a Vörösmarty téren, ide került a férjem magas beosztásba.
’57. elején mi elhatároztuk Pistával, hogy összeházasodunk, májusban volt az esküvőnk. Mindketten jó állásban voltunk a hűtőiparban, de úgy gondoltam, hogy nem jó, ha mi együtt dolgozunk, mert mind a ketten törekvőek voltunk, és egy cégnél ez nem volt célravezető. Arra gondoltam, hogy én megyek el, és az élet igazolta, mert ő onnan ment nyugdíjba. Szóltam ennek a Szebeni Lászlónak, aki ekkor főkönyvelő volt a Medimpexnél. Ő pedig hívott, hogy „gyere a Medimpexhez, onnan rengeteg könyvelő elment, és kértek, hogy szerezzek könyvelőt”. Mondtam, nagyon jó lenne, Laci, csak egy baj van, hogy a Czele Teri, kicsit miatta is jöttem el a Richter gyárból…  Ha őt nem zavarja, hogy ő vezérigazgató volt, én meg könyvelő, és most is az vagyok, akkor kérdezd meg tőle. Jött a Laci, és mondta, hogy „dehogy zavarja, sőt, nagyon örülne, mert te egy jó munkaerő vagy”. Így ’57. július 1-én felvettek a Medimpexhez a könyveléshez.
Oda bekerültem, villámgyorsan átláttam a dolgokat. Azt bízták rám, hogy az ügynöki jutalékokat könyvelgessem le. Szívtam magamba az új dolgokat, mert addig a devizáról azt sem tudtam, hogy micsoda. Legutóbb ’45-’46-ban a dollárokat a tőzsdénél láttam utoljára. Itt is csak a könyvelésen. Akkor én nagyon hamar beletanultam ebbe. Emlékszem arra, hogy kivettem két hét szabadságot – nem voltam nászúton – utána még két hetet  itt valahol – talán a Svábhegyen – eltöltöttünk. Azalatt már jött Németországból egy képviselő, akivel nekem kellett tárgyalnom és egyeztetnem a dolgokat, úgyhogy villámgyorsan beilleszkedtem. Elég szépen ívelt fel a pályám, és ez a Czeléné – úgy látszik, a régebbi ellenszenv vagy a társadalmi különbség miatt, ami valaha volt köztünk, pedig korban alig volt köztünk pár év – megint elkezdett engem piszkálni egy kicsit, mindig belém kötött. Ott ültünk egy szobában, nem volt kellemes. Ezt csak azért hangsúlyozom, hogy mégis milyen érdekes ez, és végül milyen rendes volt velem. Egyszer felhívott engem, hogy menjünk fel – volt egy külön szoba a személyzeti munkához, nem kellett mindig ott ülni a többiekkel, ha valami bizalmas dolog volt – és azt mondta, hogy „felhívtak a Külkereskedelmi Minisztériumból, mert téged feljelentettek a Minisztériumban, hogy ’56-ban te miket mondtál.” Kérdeztem, hogy ki jelentett fel. Említette ezt a volt párttitkárt, a Simait. Mondom, „te Teri, én nem a rendszert szidtam, én a Simait szidtam, de csúnyán”, és elmondtam neki. Engem a Teri nagyon jól ismert, gyakorlatilag ’49-től ’53-ig együtt dolgoztunk, és ismert még, mint igazgató. Nem voltunk messze egymástól, mert ez egy kis közösség volt, a tisztviselők, és említettem, hogy színjátszó csoport, ilyesmi. Azt mondta nekem, hogy most ne szólalj meg, ki akar jönni a külkeres személyzetis. Mondtam, jó, befogom a számat. Felhívta ezt az illetőt, nem tudom kit, és azt mondta: „Ide figyeljen X elvtárs, én a Gruberné Hegedűs Györgyit ismerem nyolc éve, együtt dolgoztam vele, abszolút megbízható, és ha ő igazán ellene lenne a rendszernek, akkor elment volna, jól tud nyelveket, és semmi nem akadályozta volna meg, úgyhogy én teljes mértékben garanciát vállalok érte”. Erre azt mondta az illető, „Jól van, Terike, már ki sem jövök, minden el van intézve”. Én ezt olyan mértékben honoráltam és tiszteltem, hogy ő valójában engem igazán nem szeretett, és mégis egy ilyen pillanatban kiállt mellettem. Ha engem ott meghurcolnak, a külkerben nem lehetett volna megmaradnom, ha rám sózzák azt, hogy én ’56-ban hogy viselkedtem. Soha többet egy szó erről nem esett.
’57-től ’91-ig voltam a Medimpexnél, először a könyvelésben, aztán az ellenőrzésben egy rövid ideig. ’67-ben kitalálták, hogy én legyek a pénzügyi osztályvezető, ami egy rendkívül meglepő dolog volt, mert könyvelőket nem szoktak pénzügyre tenni. Én akkor már elvégeztem a mérlegképes könyvelőit is, de valószínű, azért gondoltak erre, mert vonzódtam az operatívabb dolgokhoz. A könyvelésnél operatívabb a pénzügy. Tehát ’67-ben lettem a Medimpex pénzügyi osztályvezetője. ’66-tól a hálózat kiépítése történt a Medimpexnél, ami azt jelenti, hogy a magyar gyógyszeripar terjeszkedett a világpiacon, és azt rám bízták. Egyik erősségem volt végig a pályámon és majdnem a mai napig a szervezőkészség és a felépítése az új rendszereknek. Nagyon szerettem. ’66-’67-től kezdődött a hálózat kiépítése, először csak irodákon keresztül.67-től folyamatosan tőkekivitel kezdődött a gyógyszeriparban. Szokatlan dolog volt, mert nem volt olyan gazdasági helyzet, hogy tőkét vigyünk ki, tehát alapítottunk vállalatokat. Először csak irodákat, kirendeltségeket, később már vállalatokat is. Így lett a Medimpexnek a legnagyobb külföldi képviselete a külkerben, rajta kívül csak a Hungarotexnek volt még ilyen. Közel 35 országban voltak embereink, amiből részben jogi személyek olyan tizenvalahány országban, másrészt kereskedelmi kirendeltségeken ülők 15-20 országban, amelyek a gyógyszerkereskedelem közvetítőiként szerepeltek, tehát a magyar gyógyszerek külföldi forgalmazásában vettek részt. Én a pénzügyi osztály, majd főosztály, majd főkönyvelői címmel szép lassan, mindig megtartottam e hálózat irányítását. Külker  monopolcég volt, egy olyan ritka cég, amely elég homogén volt, mert a gyógyszeriparnak volt a külker cége. Kicsit más is volt még: a gyógynövény, de az sem nagyon lógott ki. Mi a gyógyszeren kívül az illóolajokat és a gyógynövényeket is forgalmaztuk, ami a forgalmunk 10%-át tette ki, de beleillett a profilba. „A gyógyszer nem fuszekli” szoktam mondani. Sok előadást tartottam, és mindig ezt mondtam. A gyógyszer nem fuszekli, azt nem lehet úgy eladni, hogy kiviszem a piacra, annak meglehetősen komoly, tudományos  háttere van. Elég nagy exportot és importot bonyolítottunk, több százmillió dollár és rubel értékűt évente. A ’70-’80-as években, mintegy 200 millió rubel export és hozzá 100 millió dollár export, de az import is e körül volt. Szóval nagy forgalom volt. 
Nagyon nagy pénzügyi munka. Merész vállalkozás volt engem odatenni, de természetes ösztönnel megszereztem ezt a pénzügyi tudást, amit nem úgy szívtam magamba mint egy igazi pénzügyes, aki már rögtön ebbe születik, de egy komplex tudásom volt, a könyvelésből, ami nagyon jó alapot ad, és másként közelítettem meg a dolgokat, miután volt egy könyvelői múltam, és a pénzügyben ezt tudtam hasznosítani. Tehát mindenképpen a pénzügyi főnöki munka mellett mindig hozzám tartozott a külföldi képviseletek  szervezése és a menedzselése is. Én a kiküldöttek „anyukája” voltam. ’57-től ’91-ig voltam ott töretlenül. Utána nyugdíjba mentem, de rögtön ott is maradtam, ez csak egy papír volt. ’91-től ’95-ig tanácsadóként működtem, de paralel visszahívtak a Richterbe, és ’92-ben a Richterben is megszerveztem a külföldi képviseletek pénzügyi ellenőrzési rendszerét. A Medimpex egy külkereskedelmi vállalat volt a minisztérium égisze alatt.’82-ben kezdődött az, hogy ez nem jó, hogy a Külkereskedelmi Minisztérium irányítja a Medimpexet. ’82-ben elhatározta a gyógyszeripar, hogy külön közös vállalatot hoz létre az 5 nagy gyógyszergyár, amiből a Chinoin, a Richter az EGIS, a Biogal a humán és plusz a Reanal – ezek a gyógyszergyárak úgy gondolták, hogy nem helyes, hogy a Minisztérium irányítja az ő külker vállalatukat. Egy közös vállalatot hoztak létre, amiből leválasztották a mi tevékenységünkből a gyógynövényt, az illóolajat, és azt Pharmatrade néven meghagyták a Külkereskedelmi Minisztérium égisze alatt. Az állami vállalat maradt, ez meg a gyógyszergyárak tulajdona lett, mint közös vállalat. Akkor a gyárak a változtatást megcsinálták egy közös vállalat lett belőle. Volt egy ilyen terminológia, hogy „közös vállalat”. Ez a közös vállalat lett továbbra is a gyárak export-import ügyintézője, de ez egy erjedési folyamat volt már, és hiába gondoltuk mi azt, hogy a Medimpex erőssége ez a hálózat, mert ezt sokszor elmondták, hogy a hálózat a mi vagyonunk, mégis az ellentétek a gyárak között elkezdtek erősödni. Elkezdtek a gyárak külön-külön mozgolódni – mert addig egy NSZK-ban vagy Franciaországban vagy Angliában lévő vállalatot kint úgy hívtak, hogy „Medimpex UK”, vagy „Medimpex North America” stb. Ez nem válogatott, minden gyárnak értékesítette a termékeit ott külföldön. Ha odament valamelyik gyár, hogy „vegyél nekem”, azt megcsinálta. De ’82 után ugye, ezek elkezdtek önállósodni, elkezdődött ez a privatizációs hajlam, amit emlegettem, hogy a Bihari meg a Kádár adták el a Chinoint ’89-ben. Akkor már kezdtek szemet vetni a külföldi gyógyszergyárak a magyar gyárakra. Ez egy olyan folyamatot indított el, hogy konkurenciának érezték magukat már külföldön is. Tehát a hálózat hiába volt remek, erős, ütőképes, elkezdett szétbomlani, és mindenki azt mondta ’82-től 8-10 évig, amíg mindenki a saját képviseletét akarta külföldön létrehozni, hogy nem szedik szét. Így kerültünk el ’91-’92-be, amikor már a Richter és az EGIS kivitte az exportját és az importját a gyárba. Már nem a Medimpex bonyolította az exportot, importot. Mivel én ős-Richteres voltam, és a tárgyalásokon mindig mondták, hogy én a Richtert képviselem, ezért evidens volt, hogy később  odakerültem. Akkor jött haza Londonból Bogsch Erik, aki ma is a Richter vezérigazgatója, és akinek én nagyon sokat egyengettem fiatalember korában az útját, mert volt egy villongás egy másik  kiküldöttel, és én Bogsch Erik mellé álltam, mert neki volt igaza. Ő Londonból ’92-ben hazajött, lejárt a kiküldetése, és felhívott engem itthon, még akkor élt a férjem. Aztán kiderült, hogy azért hivott, mert hogy hazajön. A következő héten derült ez ki, csak ő előtte felhívott, hogy megköszönje az elmúlt évek alatt nyújtott segítségemet, sőt barátságomat. Bejelentette, hogy őt kinevezték vezérigazgatónak, és azon nyomban odahívott engem. De én már nyugdíjas voltam, és a Medimpexnél is dolgoztam, és aztán ott nála is. Akkor másodállásban voltam a Richternél, később kiváltottam az egyéni vállalkozói igazolványomat, és számláztam. A Medimpex akkor már zúgolódott sajnos, akkor már nem volt egy nagy cég, mert mindenki kivitte belőle a magáét. Mindenki önálló exportjogot kapott ’85-ben, csak nem éltek vele rögtön.’92-ben már a Richter a Bogsch Erik vezényletével ugyanúgy fel akarta építeni a külföldi hálózatát, mint ahogy azt a Medimpexnél látta. Engem hívott oda, és igazán, őszintén büszke vagyok arra, hogy a Richterben is segítettem ennek létrehozásában. 
 A gyógyszert általában nem szokták közvetlenül eladni, mindig van egy közvetítő. A hálózatnak ez is volt az alapja, hogy közvetíteni kell. Az nagyon ritka, hogy X gyógyszergyár elmegy egy másik gyógyszergyárhoz a világ másik végén, és hatóanyagot ad el. Nem lehet, ez olyan árucikk, amit közvetítőkön keresztül kell forgalmazni. Én elkötelezett híve vagyok a gyógyszeriparnak. Gyakorlatilag ez egy olyan szakma, aminél meghatározó volt a hálózat, és mai is az. Végül aztán kiépítettük a Richterben, elég sok harc árán.
Még annyi tartozik hozzám, hogy én mellékesen könyvvizsgáló is vagyok 1972 óta. Miután én ezzel a hálózattal foglalkoztam,  nagyon jó hírnevem lett a szakmában, tudniillik ilyen hálózata senkinek nem volt, mint a Medimpexnek.Miután a nevem ilyen jól forgott, mindenkit hozzám küldtek, mikor a ’80-as évek végén elkezdődött a vállalatalapítási őrület. Elkezdtek hozzám jönni megbízások. Volt olyan, hogy 10-12 megbízásom volt, részben külföldi vállalatalapításokkal, később könyvizsgálóként kértek fel ilyen cégek, mint a Chemolimpex, a Biorex, a Biopharma. Olyanokat is csináltam, hogy Varga Edit, a Richter gyár igazgatója, amikor nyugdíjba ment, odakerült a Taurus Gumigyárba, hogy a külkereskedelmi részlegét szervezze meg. Elég bonyolult volt, mert nem foglalkoztak külkerrel. Akkor felkértek engem, és a külker rendszerét a Taurusnak velem csináltatták meg. Nem hálózatépítés volt, hanem, hogy hogyan kell külker számvitelt, pénzügyet csinálni. Nagyon sokféle munkát végeztem megbízással. Mint könyvvizsgáló működtem a ’80-as évek végétől, volt vagy 5-6 vállalatom, ahol könyvvizsgáló voltam. Volt külker is, de volt gyógyszer is. Mind vadonatúj kis cégek, mint a Biorex, az egy gyógyszerforgalmazó cég, amit később megvett a First Hungarian Fund, az Első Magyar Amerikai Alap. Mikor ez a cég fellendült néhány év múlva, akkor egy nagy könyvvizsgáló cégnek kellett átadni a könyvvizsgálatot, nem lehetett egyszemélyes. Így jártam máshol is, a Láng autó-importőr cég, amely Magyarország 2. vagy 3. legnagyobb autóalkatrész importőre volt, oda elkerültem könyvvizsgálónak. Ott voltam nem tudom, hány évig. Aztán eladták egy svájcinak, és át kellett adnom. 
Említettem, hogy ’57-ben kerültem a Medimpexhez, a könyvelésben voltam. A könyvelés foglalkozott mindenféle jutalék- meg egyéb dolgokkal, mert ez a szakma csak ügynökökön keresztül tud működni. Ez nagyon széleskörű elszámolást igényelt, mert az ügynökök csak akkor kaphatták meg a jutalékukat, ha befolyt az áru ellenértéke. Ez egy nagy, szintén szervezési feladat volt. Nem ment rendesen ez akkoriban, de azt is sikerült úgy rendbe hozni, hogy egy átlátható elszámolási rendszer lett. Itt az ügynökökkel kellett tárgyalnom, ahol igénybe vették azt, hogy én tudok beszélni, és ezek rendszeresen jöttek hozzánk elszámolni, a külföldi ügynökök. Itt ügynökök alatt külföldi képviselőket értem.Én ’64-ben voltam először külföldön. Legelőször a Lipcsei Vásárra küldtek ki. Ez egy kis játék-dolog volt, kvázi jutalomból, elvoltam. Igazán akkor kezdtem utazni, mikor kineveztek pénzügyi osztályvezetőnek ’67-ben. A ’67-es pénzügyi osztályvezetői kinevezésem után egy 18 napos európai körúton vettem részt az akkor szállítmányozási osztály – ma logisztika, bár a logisztikához más is tartozik, nálunk a szállítmányozás más  feladatot hajtott végre: bejött az export áru, azt el kellett juttatni a vevőhöz, igénybe venni hajót, repülőt stb. –, szóval ennek az osztálynak a vezetőjével voltunk egy körúton, méghozzá az „Új mechanizmus” évében és emlékszem arra, hogy a szövegünk az volt, hogy az „új gazdasági mechanizmus következtében mi már önállóan tárgyalhatunk szállítási feltételekről”, mert addig csak a MASPED szintén monopol vállalat szállíthatott, nem lehetett más szerződést kötni. Ez volt az ún. szlogenünk az úton, hogy a szállítmány egy új gazdasági mechanizmus révén szárnyalhat, és a pénzügy is csatlakozott. Akkor volt az első út. Voltunk Svájcban, Belgiumban, Ausztriában, Párizsban. Fordítva mentünk, először Párizsba, aztán Brüsszelbe, Svájcba és Ausztriából jöttünk haza. Mint könyvelés, hozzám tartozott az útielszámolások elkészítése, ami azt jelentette, hogy kb. 1200 embert utaztattunk egy évben, aminek a fele gyógyszeripari volt, a fele Medimpex. Hamburger utaztatta első ízben a gyógyszeripari szakértőket. Utazási keretek voltak akkoriban, nem lehetett csak úgy, meghatározták, hogy mennyi pénzt kapunk utazásra. A keret nálunk volt a Medimpexnél. Nagy monopolhelyzet volt egészen ’82-ig, ahol minden a mi kezünkben volt. A külföldi képviseletekre költhető pénz is, meg az utazási pénz is. A Medimpex-utielszámolásokat is én csináltam hosszú évekig. Annak kapcsán rengeteg ismerősre tettem szert, mert a gyógyszeripar felét mi utaztattuk, orvosokat, gyógyszerészeket, vegyészeket, és a kórházakból is utaztattunk. Később kerekasztal konferenciákat csináltunk, tehát nem előadásokon propagáltuk a gyógyszert, és összehívtuk egy bizonyos gyógyszer propagálása céljából tudós embereket, feltalálókat, kinti orvosokat, és szimpóziumokat tartottak. Az volt a korszerűbb, hogy ilyen megbeszélés-szerűen ismertették a gyógyszert. Ezeket mind utaztattuk. Ma sem megy ez másként, ma is a gyárak utaztatják az orvosokat. Sokat beszélnek erről, hogy hogyan lehet ezeket az embereket honorálni. Tulajdonképpen külföldi utakkal. Akkor nem csak azért, hogy honorálják, hanem nyilván azért, hogy a gyógyszereket propagálják. ’67 után elkezdett őrületes tempóban felgyorsulni az utazás, úgyhogy volt olyan év, hogy 70-80 napot töltöttem külföldön. Kisebb részletekben persze, nem egyszerre. 30-32 nap volt az első félévben, ugyanannyi a másodikban. ’62-ben az első kiküldetésem Egyiptomban volt. Utána Moszkvában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, NDK-ban, Szíriában, Irakban, Bulgáriában, Algériában, Libanonban jártam, ahol mindenhol voltak irodáink. Tudományos irodáknak hívtuk mi ezt, ami azt jelentette, hogy a gyógyszert ráadásul úgy lehet eladni, hogy orvoslátogatókat kellett alkalmazni ezen irodákon keresztül. 
Ott azokban az országokban, ha mi el akartunk adni kész gyógyszert – ugye kétféle gyógyszer van: hatóanyag, meg kész gyógyszer – azt nem lehet eladni másképp, csak ha orvoslátogatók ajánlják az orvosoknak. Orvoslátogatókat alkalmaztunk ezeken a helyeken. Az irodák nagyon szerteágazó tevékenységet folytattak, nem elég, hogy közvetítették az eladást, szervezték a szimpóziumokat, egyes országokban alkalmaztak orvoslátogatókat, akik járták a területet és begyűjtötték az igényeket. Voltak országok, ahol nem lehetett az orvoslátogatóknak eladni, pl. Szíriában, vagy a Közel-Kelet egyes országaiban. Ők ismertették a készítményeket és aztán valaki más, az eladási emberek gyűjtötték be a megrendeléseket. Ez egy nagy hálózat volt. Indiában is, pld. Bangladesben. Később, mint ezt már említettem, a gyógyszeripar annyira jól prosperált, hogy a Pénzügyminisztérium engedélyezte, sőt támogatták, hogy mi jogi személyeket hozzunk létre külföldön. Kezdetben a Medimpex kiküldött szakembereket a külföldi kirendeltségekre, de azok nem voltak jogi személyek. A vállalatalapítások az adott országban már be voltak jegyezve: Svájcban, az NSZK-ban, Ausztriában, Nigériában, Spanyolországban, Franciaországban, Bangladesben, Japánban, az USA-ban, Angliában, Jamaicán és lehet, hogy valamit még ki is hagytam. Ezek ’65-től mind a mai napig megvannak, nagyjából. A Medimpex nevet hordozták ezek a vállalatok, most kezdték átírni Richterre meg ilyesmire. Kétféle alapítás volt: az egyik, amikor a régi képviselőnk megöregedett, és átadta nekünk a céget, akkor a régi neveket meghagytuk pl. Pharma Haupt, Labatec, nem változtattuk meg a nevet, de Medimpex UK Londonban, Medimpex France, a spanyol cégünk is Mediberia, tehát ott a Medimpex-nevek voltak. Japánban is Medimpex Japan.
A Medimpex kádermunkája nagyon jó volt, ami a Richterre sajnos nagyon nem volt jellemző. Én a hálózat adminisztratív részét szerveztem meg a Richterben, de messze nem szólhattam bele semmibe, csak taníthattam az embereket. Az egy külön tevékenység volt, hogy a ’70-es években egyszer csak  előirták, hogy nem mehet el senki külföldre anélkül, hogy én őt a vállalatvezetésre betanítsam. Még tavaly is tanítottam a Richterben, egy olyan kollégát, aki kiment Spanyolországba, vagy később Ukrajnába. Tudniillik általában üzletembereket küldtek ki, akik jól tudtak nyelveket, értettek az üzlethez, de egy vállalatvezetés nem ugyanaz, mint egy üzlet.
[állambiztonság]Én osztályvezető voltam ’67-től és később lettem főosztályvezető és pénzügyi igazgató. Az én vonalamon mindig hiányzott pénzügyi szakember. Ott tulajdonképpen nem volt politikai beleszólás. Magasabb szinten egy külkervállalatnál egy árosztályvezető vagy főosztályvezetőnél feltétlenül politikai kívánalmak voltak. Zömében párttagok voltak, de nem mindenki, voltak párton kívüliek is. Szét kell választani a funkciókat: azokra, akik külföldiekkel érintkeztek, és azokat, akik nem. Akik külföldiekkel érintkeztek, azoknak abszolút megbízhatóknak kellett lenniük. Egyes hírek szerint minden kiküldött be volt szervezve, tehát jelentési kötelezettségeik voltak. Az útijelentések olyanok voltak, hogy egy külker utazásnál előbb utazási tervet kellett csinálni, hogy kivel fogok tárgyalni, és volt az a bizonyos TÜK – titkos ügyiratkezelés -, amikor én kivittem a cégtől a szerződést vagy valamit, akkor ott volt egy hölgy, és akkor beszámozta, becsomagolta, átkötötte és úgy vihettem ki a határon. Nemzeti színű szalaggal átkötötte, lepecsételte.  Nálunk a Medimpexnél volt egy ilyen TÜK. Mindent a TÜK-be kellett leadni. Volt, hogy nagyon vastag anyagot adtam le, mert vittem mérlegeket stb. Azt nekem a határon ki kellett bontanom, mert addig a vámkezelésnél nem mehettem ki, amíg a TÜK-papíromat és a devizapapíromat nem ellenőrizték. Kiviteli engedélyem volt. Mondtam, hogy az utazáshoz keret kellett, és a Nemzeti Banknál igényeltük a pénzt, és azt odaadták készpénzben. Annak is volt egy kiviteli engedélye. Azt kellett bemutatni, és a TÜK papírt. És akkor az egyik felét elvitték a listának, a másik nálam maradt. Mikor átléptem a határt, akkor leszedtem róla, mert Németországban nem kell látni, hogy be van csomagolva. Az országból kivinni ezeket az iratokat, ami nem volt biztos, hogy bizalmas volt, csak nálunk a vállalatnál bizalmasnak tekintett iratokat vittünk ki. Tehát feladattervvel mentünk ki, azt a főnök aláírta. Mikor visszafele jöttem, a feladatterven volt ez meg az, és megírtam, hogy azt végrehajtottam vagy nem. Ez volt az 1. számú útijelentés. Ha volt valami olyan, hogy megkíséreltek engem külföldön beszervezni, vagy nyomon követtek, akkor 2. számú útijelentést kellett írni. Soha nem kellett nekem 2. számút írnom. Visszautalnék erre a bizonyos goodwillre meg szavahihetőségre. Soha nem volt fogás rajtam se bel- se külföldön, hogy valamiért beszerveztek volna. Nagyon jó családi életem volt. Ez nagyon érzékeny pont, mert pl. egy kolléganőmet azért szervezték be, mert szeretője volt. Rajtam nem volt fogás. Lehetett a külföldiek által megvesztegetett üzletkötő, volt ilyen. Akkor voltak olyanok, hogy nekünk nem volt szabad külföldivel elmenni szórakozni vagy színházba, stb. de mindig elvittek minket vacsorázni. Az útijelentésbe ilyeneket nem kellett beírni. Nem egy és nem két ember tette fel nekem ezt a kérdést, hogy beszerveztek-e vagy sem. Még egy oka lehetett, mert én nem a kereskedelemben dolgoztam, bár összekerültem rengeteg ügyféllel. Nekem pénzügyi vezetőként soha nem kellett „blőd kádereket” alkalmaznom. A személyzeti munkában volt 3 fő: a vezérigazgató, a párt és a szakszervezet, a kemény mag, és abban én soha nem voltam. A magasabb személyi ügyekben ők döntöttek. A kiküldötteket keményen lekáderezték. Aztán volt egy összekötő. Nem is egy, volt egy honvédelmi és egy belügyi összekötő. Volt egy összekötőnk, aki mindig az aktuális főkönyvelő, gazdasági igazgató volt a ’70-es évektől. Ezek az összekötők a vezérigazgatóval és a gazdasági igazgatóval voltak kapcsolatban. Hogy miért velük, azt gondolom, hogy egy időben, szintén a ’80-as években ilyen embargós cikkeket kellett behozni. Kisebb laboratóriumi dolgok voltak, amik a COCOM-listán voltak, Svájcban szerezték be. Úgy kerültem bele, hogy az utolsó előtti vezérigazgató, Laczai Béla ott gazdasági igazgató volt. Ez az összekötő őhozzá járkált. Mikor a Béla vezérigazgató lett, nagyon rühellte, hogy ez a pasi jár hozzá. A gazdasági igazgatót ő nem nagyon szerette, és egy hanyag mozdulattal rám sózta ezt az összekötőt. Mondta, úgyis te intézed a pénzügyeket, s így beesett hozzám ez a jóember, és akkor rajtam keresztül hordták oda a pénzt. Megvette a svájci vállalat, ő kifizette, és ezek elhozták onnan valahogy. Kiszedték a pénzt a belügytől, és elhozták nekem készpénzben. Így kerültem bele a dologba. Nem nagy összegek voltak, 10-20 ezer svájci frank. Ezek voltak. Ezek a belügyi meg honvédségi összekötők, nyilván a menetrend az volt, hogy miután valaki kiküldetésbe került, ezeknél jelentkeznie kellett. Hogy mi volt a beszélgetés lényege, beszervezték őket vagy nem, nem tudom. Pályafutásom alatt egy valaki készült Amerikába. Tanítottam őt is, még ma is felkészítek külföldi kiküldetésekre. Ő járt be hozzám, apróságokat is megbeszéltünk, hogy személyes holmit mennyit lehet kivinni, ment volna mondjuk szombaton, és bejött hozzám azon a hétfőn, kisírt szemekkel – férfi volt – hogy őt nem engedik ki. Ő nem akarta elvállalni, hogy besúgó lesz. Soha nem tudtam meg, hogy mi volt az igazság. Egy héttel a kiküldetés előtt nem engedték el. Nem is ment el. Az amerikai vállalat vezetője lett volna. Az amerikai vállalat nagyon kis jelentőségű vállalat volt. Megvan, egy kis forgalmú vállalat, de mégis jelen vagyunk Amerikában, később gyártási együttműködési szerződések lettek belőle, 20 évvel később. Ez egy nagy dumás fiú volt, állítólag, ezt hallottam később, hogy Dél-Afrikában élt a testvére, és ezt nem írta be az önéletrajzába. De soha nem tudtam meg. Az összes többi kiküldöttek rendben el
Ha valamelyik vállalatnál pénzügyi nehézség volt, akkor mindig engem küldtek ki mindenféle szörnyű helyzetekbe, mert én nem féltem semmitől. Például Nigériába – Hamburger sosem engedett nőket ilyen helyre. Nem csak kereskedelmi tanácsos, hanem ő volt az NSZK-ban az első magyar nagykövet, Hamburger László, 1968-ban. Ő nevezett ki engem pénzügyi osztályvezetőnek, először azt mondták, hogy csak ideiglenesen, mire Hamburger azt mondta, ide figyeljen, én egy Grubernét nem nevezek ki ideiglenesen, maga véglegesen lesz kinevezve. Azért emlékszem pontosan, mert utána ő elment. A Hamburger egy nagyon befolyásos ember volt, gondolja el, hogy elküldték az NSZK-ba első nagykövetnek mint kereskedőt, nem mint diplomatát.
1967-ben lettem a pénzügyi osztály vezetője. Ez nagy fordulópont volt az életemben azért is, mert a korábbi szakmai múltam inkább a számvitellel volt kapcsolatos. Az akkori gazdasági igazgató a volt főnökömet, Szebeni Lászlót váltotta, aki kiment Egyiptomba. Nagyon merész és igen jó fejű ember volt, Laczai Bélának hívták. Ő lett a gazdasági igazgató ’66-ban vagy ’67-ben. Ő tulajdonképpen nagyon jó érzékkel, mondhatnám, második főcsapás az életemben, neki köszönhetem, hogy váltottam. Ő találta ki, hogy én legyek a pénzügyi osztály vezetője. Ez nagy kihívás volt számomra, mert nem szoktak számviteli embert pénzügyi vonalra tenni. Az egyik utólagos regisztráció, egy elmélyültebb, lassabb, más képességeket kívánó munka volt, a pénzügyi munka pedig egy nagyon operatív, gyors döntést igénylő munka. Nekem úgy látszik ez a képességem feltűnt a Laczai Bélának. Amellett nem kevésbé volt döntő, hogy tudtam beszélni. Én tárgyaltam ezekkel az ügynökökkel, és nem volt számomra gond, hogy valakivel beszéljek. Nyilván ezért találta ki, hogy én esetleg erre megfelelek. A képesítésem akkor mérlegképes könyvelő volt, nagyon sok vizsgát letettem, a külkerben már 10 éves jártasságom volt, ami nagyon bonyolult, összetett  tudás volt. Akkor úgy gondoltam, és a férjem is nagyon biztatott – nagy támaszt nyújtott nekem mindenben, bármilyen kételyem volt, gondoltam, nekem otthon ott a hátterem. Ő azt mondta, hogy vágjak bele. Másnap belevágtam. Azért csináltam jól, mert nem voltam begyepesedett pénzügyes, aki a pénzügyek szövevényeibe belemerül, és nem látja a fától az erdőt. Én merész voltam, mert eleinte nem gátolt meg a tudás. Olyan megoldásokat kerestem, ami megdöbbentette őket. Nagyon rövid idő alatt, mivel én vonzom mindig a munkát, hozzám csatolták a külföldi érdekeltségeket, a külföldi irodák elszámolásait. Nagyon hamar 28 embert találtam magam körül egy vagy két éven belülAzokban az években került sor a külföldi vállalatok alapítására is. Például Németországban volt egy Haupt nevű úr, aki idős volt már, de a háború előtt is dolgozott a magyar gyógyszeriparral, és képviselte a mi cikkeinket, és volt egy vállalata Frankfurtban. Volt egy másik, egy svájci cég, amit szintén felajánlottak nekünk. Az nem egy régi képviselet volt, hanem kikerült Svájcba a háború után egy erdélyi gyógyszerész, ő mindig a magyarokkal dolgozott, és felajánlotta nekünk, hogy ne hatóanyagot, hanem kész gyógyszert forgalmazzunk. Ausztriából is jelentkezett valaki, nem régi kapcsolatunk volt. Tehát elkezdtek jönni ezek a képviselők, hogy ők szívesen társulnának velünk. Ez mind ’67-’68-’69-ben csúcsosodott ki. A külföldi vállalatalapítás akkor Magyarországon nagyon szigorú engedélyezés alapján történt. Elsősorban kellett a Pénzügyminisztérum, majd a Külkereskedelmi Minisztérium engedélye. Azután volt az Állami Pénzintézeti Központ, ami be volt iktatva a Pénzügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium közé. Ezzel a három hatósággal kellett ezt engedélyeztetni. Mindenféle megvalósíthatósági tanulmányt kellett készíteni. Ezt ma is nagyon hiányolom, a későbbiek során én nem bántam volna, ha a ’90-es években ilyen precízen kérték volna azt, hogy milyen megtérülése van egy vállalatnak. Ezek eleinte kereskedelmi vállalatok voltak, termelés nem folyt ott, hanem egy árukészlettel rendelkező kereskedelmi vállalat működött Frankfurtban, Genfben, Bécsben, Párizsban, ahol a tulajdonjogunk általában: Németországban, Franciaországban és Ausztriában 100 %, Svájcban 60% a miénk, és 40 % egy svájci úré. Törekedtünk arra, hogy a tulajdonjog 100 % legyen. Akkor még, az első időkben a külföldi partnerek is voltak az igazgatók ezeknél a cégeknél. De nagyon hamar változtattunk, és Magyarországról kiküldött kollégák lettek a kereskedelmi igazgatók. Ezek kis kft-k voltak, kevés alaptőkével. Az elképzelés az volt, hogy nem viszünk be túl nagy tőkét, hanem áruhitellel fogjuk finanszírozni ezeket a vállalatokat. Magyarországon nem nagyon alapított, a tőkekivitel nem volt jellemző azokra az évekre, hiszen nem volt itt sok pénz, de ebben az időszakban, mivel mi voltunk az elsők, a Medimpexnek volt a legnagyobb hálózata, a második a Hungarotex volt, aki textillel foglalkozott. Manapság a követségekbe integrálják a kereskedelmet. Akkor külön volt, függelmileg a kereskedelmi tanácsos a nagykövetnek volt kvázi a beosztottja. Disszonáns volt a dolog, mert pénzügyileg a vállalatok fizették ezeket a titkárokat, tehát Magyarországról egy vállalati kiküldött volt, külföldön viszont úgy szerepeltek, mint egy minisztériumi kiküldött, ez a tartózkodási engedélyük miatt volt fontos. Szóval kettős dolog volt: a pénzt mi adtuk, de ők úgy viselkedtek, mint kereskedelmi titkárok. Elég korlátozott hatáskörrel, mert üzletet aláírással nem köthettek, de ők minden olyan üzletet elősegítettek az adott országban, ami nekünk fontos volt.
Ezen kívül még voltak képviselők is, a legelső Egyiptomban, de  olyan országokban is létesítettünk képviseleteket, ahol specialitásokat adtunk el. Valahol itt meg kell említeni, hogy a gyógyszeripar milyen formában árul gyógyszereket: van a hatóanyag, ami gyakorlatilag már majdnem kész gyógyszer, később a gyárakban hozzáadnak egy vivőanyagot és akkor az már kész gyógyszer. A hatóanyag az tulajdonképpen kész gyógyszernek számított, csak a formula volt azt, hogy kiló vagy mázsa, tehát tömegben vittük ki. Akkor megvették nagykereskedők, vagy gyárak, feldolgozták, és úgy lett belőle kész gyógyszer. A második nagy csoport a gyógyszeriparban a kész gyógyszer. A kész gyógyszerek bevezetése nagyon nehéz, mert törzskönyvezni kell. Kicsit eltértem, de nagyon fontos volt, hogy abban a bizonyos irodában mit forgalmazunk. Tehát a hatóanyag forgalmazása kevésbé volt gazdaságos, mert abban annyira nem szerepelt az élő munka. A specialitásokat Európában akkoriban még nagyon nehezen lehetett eladni. Csodával határosan Svájcban el tudtuk adni, de a legtöbb kész gyógyszert Magyarországon a keleti oldal felé adtuk el, vagy Afrikában, Ázsiában, a Közel-Keleten. Gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy ha a gyógyszeripar termelését 100 %-nak vesszük, annak a 30 %-a maradt Magyarországon. 70 % export volt, és ennek a 70%-a, tehát durván az összes termelés fele népi demokratikus országokba, a többi oszlott meg kész gyógyszerre és hatóanyagra. Az a 70 %, ami keletre ment, az mind – kész-kiszerelt gyógyszer volt. A legnagyobb piacunk a Szovjetunió volt, de az összes keleti országba szállítottunk. Itt az volt a döntő, hogy eleinte nem kellett törzskönyvezni. A Szovjetunióba őrült tömegű gyógyszer ment ki, de nem egy központi helyre. Mindig megadták az állomáslistákat. Kiment 100 ezer doboz akármi, és megmondták, hogy 20 ezer ide megy, 20 oda. Mikor elment ez a 100 ezer doboz 5 különféle állomásra, nehezen jöttek onnan vissza az információk. Mondtam, hogy meg kéne szervezni, hogy ez gyorsabban menjen. Voltam Moszkvában tárgyalni a Nemzeti Bank-os orosz illető osztályvezetővel, akartunk modernizálni valamit, de nem tudtunk. Ezeknek a visszaigazolása nem ment. Vagy egy hétig voltam ott, nagyon kellemes volt. A visszajelzésekkel volt a baj, mert hiába igazoltuk itt, hogy elment, a visszajelzés egy pár nappal később jött. Megpróbáltuk akkor ezt átlépni, de ez nem sikerült, de nagyon gyorsan megkaptuk a forint ellenértéket. Ez egy szovjet-magyar bankközi egyezmény voltA 60-as években nagyon erős volt az orosz export és a Richter gyógyszergyár ebből lett naggyá. Ha elgondoljuk, hogy több 100 millió tablettát szériában lehet gyártani – nem kell a gépet átállítani. Ez minden iparágra érvényes. Ez a hatalmas export tette lehetővé, hogy ott beruházzanak. Az értékcsökkenési leírás, amit  egy akármilyen gyár vagy üzem elszámol, az ma már azért van, hogy visszaforgassa, az elhasznált termelőeszközeinek az értékét újból feltőkésítse. Régen a tervgazdálkodási időszakban az értékcsökkenési leírást fejlesztési alapba kellett tenni. Ezt be kellett a központba szolgáltatni, amiből vissza is osztottak, de ebből a tömegből, amit a gyárak termeltek és fejlesztési alapként elszámolták, építettek hadiüzemeket, hidakat, gyárat. Amelyik ipar jól működött, az többet kapott vissza – vagy akinek jó összeköttetése volt, gondolom, mert az is beleszámított. A gyógyszeripar ebből a fejlesztési alapból, mivel nagy kapacitásokat kellett neki felhasználni, hogy kielégítse a szállítói kívánalmakat, elég sokat visszakapott. Az árképzés pedig úgy volt, hogy támogatási rendszer volt és elvonási rendszer volt, ami később megszűnt. Tehát a tőkés exportot támogatták, a szocialista exportból meg elvontak elég jelentős összegeket. Tudniillik a dollárkitermelés az rosszabbul nézett ki, de nagyon fontos volt a tőkés export, mert abból lehetett importot csinálni. De a nagy volumenű szocialista export-termelés meg nagyon jól hozott a konyhára, abból meg elvontak. Később már a ’70-es években ez elhalványodott. Akkor valószínűleg központilag rendezték ezeket a dolgokat. Akkor még a számvitelnél dolgoztam, és megvoltak a szabályok, tudniillik még az is volt ’67 előtt, az új gazdasági mechanizmus előtt, hogy egy elég nehézkes rendszerben a külker kezelte a készleteket, persze csak papíron. Tehát mi megvettük papíron a gyáraktól a készleteket, ott tároltuk, és a mi számvitelünkben volt benne a készlet, amit exportra megvásároltunk. Mi kaptuk rá a hitelt, eladtuk, miénk volt a pénz, és abból kifizettük a hitelt és a gyáraknak, amivel tartoztunk. Kínos egyeztetések voltak a gyárakkal, mert a készletet mi nem láttuk, csak papíron. Folyton egyeztettünk, meg kínlódtunk. A leltárak azok csak formálisak voltak. Mégis a mi mérlegünkben szerepelt az az érték, amit tárolni a gyáraknál kellett. Magyarországon a háború után kötött devizagazdálkodás volt. Kicsit furcsa lehet annak, aki nem szakember, hogy mi az a kötött devizagazdálkodás, és mi a Nemzeti Bank szerepe egyáltalán, egy ilyen országban, ahol kötött devizagazdálkodás van. A Magyar Nemzeti Bank monopol-helyzetben volt, mellette a Magyar Külkereskedelmi Bank létezett még. A speciális üzleteket, bartereket – a vegyes üzleteket hívták barter üzletnek – a Magyar Külkereskedelmi Bank bonyolította, a Magyar Nemzeti Bank pedig az összes többi ügyletet. Ez mai szemmel kicsit furcsának tűnik, de mivel én a pályám nagy részében így kellett dolgozzam, megszoktam, hogy a Nemzeti Bank részben bankárként működött, részben devizahatóság volt. De mi az a devizahatóság? Mai szemmel a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy Magyarországon minden export után, amit eladott az ember, be kellett szolgáltatni a devizát, és az importra szintén meg kellett igényelni a devizát. Tehát nem lehetett akkor azt csinálni, hogy őrületes mennyiségű, 200 millió dollárért exportálok, és abból fedezem az importomat. Ez egy kétirányú utca volt, bruttó elszámolásnak hívják ezt. Magyarországon egészen a ’90-es évek végéig nem lehetett a devizával olyan nagyon szabadon kereskedni. Magyarországon ez a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy az export ellenértéket be kellett szolgáltatni, és kaptunk érte forintot egy megfelelő árfolyammal, és az importra igényelni kellett pénzt. Az exporton és az importon kívül voltak még devizában kötelezettségek. Az áruhoz kapcsolódó fuvar, biztosítás és egyéb kötelezettségek, amiket devizában kellett teljesíteni, de ez az áru értékesítésével együtt simán ment, ennek nem volt már külön engedélyeztetési része. Viszont a külkereskedelemben egy nagy tételt képviseltek az utazási költségek devizában, majd pl. nálunk a hálózati költségek, amikor kint ültek emberek, és azoknak fizetést, lakást, autót stb. kellett fizetni. Ezekre külön devizakeretet biztosítottak. Ez két nagy keret volt: az utazási keret és az irodák fenntartása. Három nagy vállalat volt, a Hungarotex, a Technoimpex és a Medimpex, amelyeknek irodáik voltak, és ahol ez egy nagy tétel volt. Ezeknek minden évben keretet kellett kérni a Nemzeti Banktól. A keret korlátain belül tudtuk az utazásokat és az irodák költségeit devizában fedezni. Volt még a mi szakmánkban egy nagyon jelentős tétel: a licence, tudományos jogdíj – a gyárak vásároltak licenceket külföldről, vagy nagyon nagy összegű vizsgálatok pénzeit kellett devizában átutalnunk. Például volt a nagyon híres gyógyszerünk, a Cavinton, aminek nagy piacot sikerült szerezni, többek között Japánban is. Ez egy magyar találmány volt, és mire azt felfejlesztették, annak több százezer, mondhatni, millió dollár kísérleti költsége volt külföldi laboratóriumokban. Csinálták magyar laboratóriumok is, de nemzetközi eredményeket kellett produkálni a törzskönyvezéshez. Emlékszem egy esetre, mikor telefonon hívott fel Angliából a Richter vezérigazgatója, hogy azonnal utaljunk át 200 ezer fontot, holnapra ott kell lennie, mert valami patkánykísérletek kellettek. Nem volt mindegy, hogy milyen patkányokon végezték el, mert ezek tenyésztett patkányok voltak. Voltak tenyésztett kutyakísérletek is. Azoknak a vizsgálati eredményei aztán a külföldi törzskönyvezéseknél elfogadottak voltak, ha egy nemzetközi, mondjuk angol laboratórium csinálta. Ezekre a pénzeket szintén nem kellett keretként kezelni, ezt simán át tudtuk utalni. Tehát gyakorlatilag ami szigorú keretgazdálkodás volt, az az utazások és a külföldi képviseleteknek átutalt fizetések voltak, ami nem volt kevés. Eladtunk exportra. Volt egy tanúsítvány, ami kísérte az árut. Ezt a határon lepecsételték, igazolva, hogy kiment az áru. Abban a percben nekünk deviza-beszolgáltatási kötelezettségünk keletkezett. Volt egy nagy gépi rendszer, amiben a Nemzeti Bank ezt cégenként nyilvántartotta. Majd jött az import, bejött az országba az áru, levámolták, akkor nekünk fizetési kötelezettségünk keletkezett külföldre. Ezt a Nemzeti Bank nyilvántartotta, amitől az őrület határán voltunk. Ezt ők úgy hívták, hogy leltárak, és minden negyedévben egyeztetni kellett a vállalatoknak a Nemzeti Bankkal. Óhatatlan, hogy ennyi tételnél minden stimmeljen. Úgynevezett „kötésszámok” vannak, ez olyan, mint egy születési bizonyítvány, ez kíséri az árut. Mikor elkezdik az üzletet megkötni, adnak neki egy számot, és amíg le nem bonyolódik a tétel, addig az a szám kíséri. Ez a szám a Nemzeti Banknak is megvolt, azon belül vállalatonként is. Az ’50-es évektől úgy kezdődött a ’70-es évekig, hogy ők kiküldtek ilyen őrült leporellókat – akkor még kezdetleges volt a számítógépes rendszer. A Medimpexnél rengeteg kötés volt, s a tételeknél, mert egy gyógyszernél sok apróbb tétel ment ki, mindig el volt írva valami. Kollégáim negyedévenként őrült hosszú időket töltöttek azzal, hogy ezt egyeztették, mert mi tudtuk, hogyha végül is jön az áru ellenértéke, a Nemzeti Bank jóváírta nekünk a forint ellenértékét, tehát az a bizonyos tétel nálunk akkor már kiegyenlítésre került. De ha az ő listájukban valami zűr volt, mert pl. a határátlépésnél elírtak egy számot, akkor azt nekünk korrigálni kellett. Importnál még nagyobb volt a zűrzavar. Az exportot mi indítottuk, tehát kisebb volt a veszélye, hogy elírtuk, de importnál a vámolásnál mindig zűr volt - én életemben a legszörnyűbb dolgokat ezzel töltöttem, mikor össze kellett ülni a bankkal, a szállítmányozási osztállyal. Ez az egyeztetés negyedévente folyt. A Nemzeti Bank a kiszállított árumennyiségről megkapta a jelentést, mikor a határt átlépte, és abból tudta, hogy mennyi deviza fog befolyni az országba. Az importot is tudta, mert az meg bejött, és devizamérleget meg jelentéseket kellett adni, hogy mennyi importot akarunk behozni. Az biztos iparági szinten ment, én azt nem tudom, mert a tervezéssel, mint ilyennel, nem foglalkoztam, de pl. a gyógyszeriparnak be kellett adni évente előre, hogy mennyi import szükséglete van, és mennyi exportja lesz. Volt egy időszak, amikor a pozitív export egyenleget díjazták a ’70-es évek vége felé, hogy a gyógyszeripar pozitív mérleget mutasson devizakiadás szempontjából, tehát az export nagyobb legyen, mint az import. A rubelt és a dollárt külön kellett elszámolni, a rubel és a dollár között volt bizonyos átváltási kulcs, mert ugye a dollár-import kellett a rubel exporthoz. Ez egy elég bonyolult dolog volt, mert a gyógyszeripar termelésének 30 %-a maradt Magyarországon és 70 %-a ment exportra. Abból – a 70 %-ot 100 %-nak véve – 70 % rubel-elszámolású, tehát szocialista országokba ment. Annak a termeléséhez kellett dollár import. Ez elég bonyolult számítás volt a gyógyszeripar részéről, hogy a dollár kiadásokhoz rubel bevételt szembeállítani. Ennek volt egy számítási módja, ezt én nem csináltam. Később az „új gazdasági mechanizmusban” már pl. a Richtertől, ami a legnagyobb volt a szocialista exportban, rengeteg pénzt elvontak emiatt, mert gyakorlatilag olyan tömegű árut szállított ki szocialista exportra, hogy azon hatalmas nyeresége volt. Ezt egy bizonyos adó formájában elvonták, nem tarthatta meg azt a nagy nyereséget. A legfontosabb két mutató a munkabér és a készletgazdálkodás volt. Ebben az esetben azt nagyon támogatták, ha ilyen mértékű nagy export volt, hogy akkor engedtek hozzá munkabért emelni vagy nagyobb készletet tartani. A Richter ezzel építette fel a gyárát, nagyon sokat ott hagytak nála, de elvonták a nagy szocialista export profitot. A Chinoin is, de a Richter volt a legnagyobb ebben a relációban, ő termelte a legnagyobb mennyiséget. De volt az Egis, a Chinoin, a Reanal, a Biogal, ezek együttesen nagyon nagy szocialista exportot csináltak. Azért mondom a Richtert, meg a gyár felépítését – ’50-ben 10 gyár volt, 1000 ember kb. – itt kezdtem, és én voltam a 989. Később 5000 ember lett, megötszöröződött a létszám. Meg kell nézni, hogy micsoda fejlesztéseket tudtak végrehajtani, tehát az elvonás nem volt akkora, hogy ne maradt volna. A többi gyár nem fejlődött ilyen mértékben, a Chinoin is kevésbé, mert nem vett ekkora részt az exportban, hanem a döntő a Richter volt, a legnagyobb. 68-ban jött az új gazdasági mechanizmus, ami hamvába holt, mert nem vitték véghez. Sokan kutatták, és most is mindenki nyilatkozik, ugye akkor kezdték ezt, hogy itt modernizálják a dolgokat. Annyi sikerült ebben az új mechanizmusban, hogy én akkor voltam először külföldön, és ezzel a kollégámmal mindig elmeséltük, hogy már új mechanizmus van, és mi vagyunk az első fecskék. Ő szállítmányozó volt, és akkor már magunk köthettünk szerződéseket. Én meg mint kis pénzügyes akkor már mindent csináltam. Azt az egy fegyvertényt azért végre lehetett hajtani, hogy a gyárak visszavették a készleteket papíron. Effektív náluk is volt, de számvitelileg visszakönyveltük. Őrült munka volt. A duplicitást ekkor szüntették meg, lehetővé vált, hogy ott legyen a készlet, ahol termelik, és a külkereskedelem csak azt vegye át, amit elad. Kellett aztán várni huszonvalahány évig, hogy maga a gyár is külker jogosítványokat szerezzen – ugye mert külker monopólium volt. Minden külker tevékenységet csak külker vállalat végezhetett, és a külkereskedelem nem volt lehetséges a gyáraknál, a termelőknél. Mindenkinek megvolt a saját külker cége. A gyógyszer  forgalmazás, az export-import, nagyon kellemes dolog volt, mert a Medimpex egy homogén társaság volt. A gyógyszeren kívül csak gyógynövényeket árultunk. A többiek elég vegyesek voltak: a Chemolimpex a nehézvegyipartól a műanyag székekig mindent árult – tízszer akkora volt, mint mi, de az egy vegyeskereskedés volt. A Metalimpex fémekkel foglalkozott, a Technoimpex, a Terimpex mezőgazdasági dolgokkal, szakmánként. A pénzügyi rendszer nehézkessége a ’60-as évek végén arra késztette a Nemzeti Bankot, hogy ezt az őrült tömegű papíráradatot elfelejtse, illetve felnőttnek tekintse már a külker-vállalatokat, és döntsön abban, hogy nem ő indítja azokat az ún. leltárakat, amiket nekünk kellett ellenőrizni, hanem egy fantasztikus rendelettel a ’70-es években azt mondta, hogy nekünk kell jelenteni, hogy mi van nyitva, mi az, ami még nem folyt be az exportból, és mi az, ami importból még tartozás. Ez egy fantasztikus nagy dolog volt azért, mert megbíztak bennünk. Ez már az „új mechanizmus”, mert egy fázis kimaradt, nem kellett az ő általuk odatolt papírt pipálgatni és visszaküldeni, hanem mi magunkban megcsináltuk a leltárakat. Negyedévenként kellett, de mi csináltuk meg. Ez nagy diferencia, mikor én a saját adataimból adok egy leltárt. Nekünk akkor már számítógépen voltak a dolgok. A ’60-as években egy-egy ilyen okmány-szett előállítása külön-külön történt, mert ha valaki exportálni akart, akkor kellett számla, tanúsítvány, minőségi bizonyítvány, 10 féle okmány, amit el kell küldeni a külföldi részére, a vámoláshoz is kellett, ahogy elő van írva. Magyarországon imádják a rengeteg papírt. Valaki Csehszlovákiában, Prágában kitalálta, és mentünk oda tanulmányútra, hogy legyen „egymenetes okmánymozgás”. Ez egy fantasztikus dolog volt, sok szervező ment oda ki. Egy bizonyos stencil-félére minden adatot felírtak, ami szükséges ehhez a 10 okmányhoz. Ezt ügyesen elhelyezték egy stencilre, és letakarták, ami nem kellett. A 10 okmányt előállították, de egy alapokmány volt, csak le volt takarva, ami arra a másikra nem kellett. Ez valami fantasztikus volt, ezt mi csináltuk először. Később nem stencil volt, hanem már egy más típusú sokszorosítóval csinálták, ami nem lyukakon át ment, hanem egy lapra rá kellett írni, és az a festéket rányomta. Egyszer kellett meggépelni az okmányt, azon minden adat rajta volt, és a megfelelő számlára, minőségi bizonylatra, vámolási papírra csak azt nyomták rá ebből, amit kellett. Matricának hívták, és ez fantasztikusan meggyorsította a műveletet és a hibát kiküszöbölte, mert nem kellett tízszer leírni, hanem csak egyszer. Ezzel nagyon gyorsan tudtunk dolgozni, és nagyon fejletten ment aztán az adminisztráció. Ez a Nemzeti Bankkal kapcsolatos ügymenet végül is nagyon megkönnyítette a munkánkat, de nem jelentette azt, hogy nem kellett mindent precízen vezetni, csak nem kellett visszacsatolni, sokkal egyszerűbb volt. A Nemzeti Bank még mindig kért engedélyeket, hatósági jogköröket tartott fent. A Nemzeti Bank nagyon erős felügyeletet gyakorolt. A Nemzeti Bank hatásköre volt még azokban az években, hogy mi hitelt nem vehettünk igénybe az importhoz, mert azt a Nemzeti Bank központilag intézte. Gyakorlatilag mi, ha jött egy importőr, hogy adok nektek egy éves hitelt, mi azt nem vehettük igénybe (legalább is a ’80-as évek elejéig, amikor kitört itt egy kis devizaválság), mert a Nemzeti Bank egy összegben olcsóbb hiteleket tudott szerezni. Végül is az Új mechanizmus nem nagyon változtatta meg a bankokkal a kapcsolatunkat – nem voltak bankok, csak a Nemzeti Bank, kivéve ezeket az adminisztrációs könnyebbségeket. Hatósági ellenőrzést a külker minisztérium tartott, vagy az MNB, ha gyanút fogott, hogy valamilyen devizális problémák vannak esetleg. Voltak ilyen kínos dolgok, pl. váltókat vezettek be. Ez egy könnyebbség volt, a leszámítolás. Ez egy nagyon érdekes lehetőség volt, hogy mi egy évben eladtunk, és váltót – ami egy elég komoly dolog a pénzügyi világban – bocsátottunk ki, és egy év múlva kaptuk meg a váltóra a pénzt. A ’70-es ’80-as években bevezették, hogy ezt a Nemzeti Bank leszámítolja, tehát ideadja nekünk a forintot előbb, mint hogy a vevő fizetne. Ma is rengeteg ilyen van, ez nem egy új dolog, mióta pénzvilág van, váltó is van. Ez egy új vonás volt, hogy a Nemzeti Bank olcsón, pár százalékért nekünk – ez a ’70-es években kezdődött, újdonsült pénzügyi vezető voltam, amikor kezdődtek ezek a leszámítolások. Itt a finanszírozás, a forgótőke forgása javult meg. De nagyon jó okmányoknak kellett lenni, mert akárki kis maszek cégnek a váltóját nem számítolták le. 
Hogy miért is kellett ezt a hálózatot létrehozni ’67-’69-ben? El akartunk kezdeni terjeszkedni mindenfelé. Alapítottunk meg Moszkvában egy irodát, amit tudományos iroda címmel illetünk. Ez a tudományos iroda azért ragadt rá az összes ilyen jellegű irodára, mert ilyen címen kaptunk engedélyeket, hogy ott külföldieket is alkalmazzunk. Ezek az irodák tartották a kapcsolatot az új gyógyszerek bevezetése miatt a szakemberekkel, szimpóziumokat tartottak és elősegítették az értékesítést is. Később már ez lett a korszerűbb propaganda, hogy miként terjesszünk gyógyszereket, aminek ugye több fázisa van: meg kell ismertetni az emberekkel, a bevezetési időszakában minta kell, orvosokkal, gyógyszerészekkel, kórházakkal kell elfogadtatni. Ezekkel a nagy volumenű kampányokkal törtünk be piacokra, ahova nagyobb mennyiséget szállítottunk, irodákat hoztunk létre. Például a Szovjetunióba nem kellett külön kereskedelmi képviselet. Úgy értem, hogy nem kellett képviselő, mert ott egyenesen tudtunk tárgyalni a nagy állami elosztóval. De kellett egy tudományos iroda, ahol szervezik az előkészítő munkát, ahol orvosok is voltak. Később már nem kiállításokat, hanem kerekasztal-konferenciákat szerveztünk. Meghívtunk neves szovjet tudósokat. Nálunk jobb időkben 1200 fizetett külföldi út volt évente. Voltak nagyon jó munkatársaim, nagyon hamar csoportokat csináltam. Én is megtanultam, hogy bízzak az emberekben, a vezetői képességem egy év alatt fejlődött annyira, hogy csoportokat csináltam, és a csoportvezetőkkel tárgyaltam. Olvastam egyszer, hogy még a legmagasabb szinten is 5 emberrel tud az ember hatékonyan dolgozni. Még miniszteri szinten is. Én ezt betartottam, és a megfelelő munkatársaimmal kibővítve tudtam ezt a feladatot ellátni. Sikerült kollégáimból egy nagyon ütőképes csapatot kialakítani. A vállalatalapítások során egyszer csak a nigériai kirendeltség vezetője kitalálta, hogy ott egy magyar gyógyszergyárat kell csinálni. Ő talált ott egy embert, aki Angliában tanult, egy 40 körüli nagyon tehetséges szélhámos, akinek volt egy hajóépítő műhelye és ő gyógyszerrel akart foglalkozni, mert a gyógyszer olyan elegáns. Nigériában ez az ember megkereste  a magyar Kereskedelmi Tanácsost, és mondta, hogy nekünk közösen kell csinálnunk egy vállalatot. Így kerültünk Nigériába, ahol ezzel az Etim úrral egy közös vállalatot hoztunk létre. Eleinte még csak egy kereskedelmi vállalat volt azzal a címszóval, hogy ő hajóépítő és hajókat futtat, és gyógyszerrel akarja ellátni a hajóit, mint teljes körű szolgáltató, hogy a hajókon gyógyszer is legyen. Így kezdte. Később Indiában csináltak egy gyárat a B12-re, ami egy nagyon jó termékünk volt, el kellett volna érni, hogy ott fermentáció során B12 termelődjön. Erre csináltak Indiában egy indiai partnerrel egy gyárat. Véletlen folytán került össze az akkori főosztályvezető valakivel, összebarátkoztak, és ez az indiai kapcsolat mind a mai napig megvan, pedig az is a ’70-es évek elején kezdődött. A Richternek még ma is megvan, és csináltak egy újabb vállalatot az akkori indiai partner fiával vagy unokájával Bombay-ban, ahol ez a B12 igazán soha nem sikerült jól. Talán a klíma miatt. Az egy olyan termék, amit baktériumtörzsekből állítanak elő, elég bonyolult, és ott soha nem sikerült jól. Azt aztán abbahagyták, és utána kereskedelmi partnerré váltak, akik vettek-eladtak.
Be kellett vetni magam, mert pénzügyi zűrök hál’ Istennek, mindig voltak.
Nigériába azért kellett mennem állandóan, mert ez a kedves Etim úr egy nagy szélhámos volt és amit mi dollárban átutaltunk, azt igaz, nem lopta el, csak helyi pénzben fizette be, ami egy nagy átverés volt, mert ott csak dollárt fogadtak el hivatalosan. Hiába volt befizetve helyi pénzben, ő azt felhasználta másra. Közben volt a nigériai állammal szemben egy pere, valamiért beperelte az államot, mert megsértődött. Közben volt a biafrai háború, és én sokszor mentem, elég izgalmas volt, mert csak éjjel lehetetett repülni. Ez elég kínos helyzet volt, muszáj volt szétválasztani a hajóüzemet a gyógyszertől, és ezt nekem kellett végrehajtani. Akkor ő mindig más pénzeket is összekevert, és egyszer a nigériai állam kérdezte, hogy miért nem számol el, mondta, hogy mindjárt elszámol, de nem tudott elszámolni, és akkor zárolták az egész vagyonát, beleértve a mi cégünket is. Akkor engem villámgyorsan odaküldtek, és akkor a legfőbb ügyészhez kellett elmennem, hogy ott verjem az asztalt, hogy ez egy külföldi vállalat, és nincs joguk zárolni a számláinkat. Akkora meglepetést keltett, hogy ott egy szőke nő megjelent, hogy a nagy megdöbbenéstől felszabadították a számlát. 100 ezer dollárt, elég szép pénz volt! Társunk, Etim úr, beperelte az államot, hogy jogtalanul bántak vele, ez volt októberben vagy novemberben, mikor én ott voltam, és decemberben a hajóműhelyében egy csörlő fejbevágta és meghalt. Én esküszöm, hogy lecsúzlizták mert ez nem egy normális dolog, de azt mondják, baleset volt. A felesége átvette a céget és egy jó darabig, 15-20 évig ő vezette. Angliában tanultak, szóval, nem egy „törzsi dolog” volt. Tehát a feleségével dolgoztunk, és volt ott vagy 8 kiküldött, mérnökök, sorban 4 évenként, de mindig volt pénzügyi zűr, és azért kellett nekem kimenni.
Indiában is a társunkkal voltak gondok, néha ő is elköltötte másra a pénzt. Egyszer csak kiderült, hogy nem tudom, milyen nagyságrendű kintlévősége volt az áru miatt, és akkor kellett kimennem, és betekinteni a könyvekbe, és itt jött megint az, hogy én a számviteli tudásomat jól tudtam hasznosítani, tehát a pénzügyi munka mellett senki nem  tudta kiismerni magát külföldön, csak én, eleinte. Később már a kollégákat is bevontam ebbe a munkába és ők is kijártak ellenőrzésekre. Az indiaiakkal az volt a gond, hogy a hátunk mögött vettek egy másik gyárat, és nem fizették ki a kiszállított áru ellenértékét. Akkor ez több millió dollárra rúgott, és azért kellett nekem kimenni, hogy megkeressem, hogy hol a pénz. Fantasztikus szerencsémmel megtaláltam. Nagyon szép irodájuk volt Bombay kellős közepén, Kettesben maradtam a főkönyvelővel, elkezdtem vele beszélgetni. Valamilyen oknál fogva elárulta nekem, ma sem értem, hogy miért, hogy ők ezt a gyárat megvették, és a mérlegben nem tüntették fel, csak teljesen elrejtve, és ott én arra rájöttem. Egyébként pedig tudtam kérdezni, mert oly mindegy, hogy hol könyvel az ember. Japánban ugyanúgy tudtam beszélni a könyvelővel, mint Indiában, vagy Nigériában vagy akárhol, mert az egyik bal oldalra könyvel, az angol rendszer fordítva könyvel, de ugyanúgy, csak másik oldalra. Az angolok mindent fordítva csinálnak. Amikor megláttam, azt hittem, hogy szörnyethalok, de rájöttem, hogy minden ugyanaz, csak a másik oldalon van. A könyvelés egy egzakt tudomány, és ha valakinek érzéke van és érti, akkor két könyvelő mindig össze tud jönni. És ha látja, akihez kimegyek, hogy értek hozzá, nemcsak beszélek össze-vissza, hanem meg tudom mondani, hogy itt miért van ez vagy az, vagy e mögött mi van – nagyon jól el lehet boldogulni mindenkivel, mert a szakértelmet tisztelik.
Én közbevetőleg még elmondanám, hogy népi ellenőr voltam hosszú évekig. Behívtak, mert nem volt elég szakember. Nagyon jó tanulás volt, elküldtek legalább 10 vállalathoz: voltam pl. a Hungarotexnél, a Nikexnél teamekben, és rengeteget tanultam ott is, beleláttam más cégek belső életébe a Hungarotexnél, a Nikexnél, Technoimpexnél, Artexnél, akik bútort exportáltak. Ezt inkább csak azért említem meg, hogy egy olyan tudás volt akkor már a fejemben, amit hasznosítani tudtam.
Közben Jamaicában volt egy magyar közgazdász, Mr. Harvey, aki Angliából került ki mint tanácsadó Jamaicába. „Ez egy tuti ország” – mondta ő, ahol nagyon szépek a lányok és nagyon kellemes élni. Ő ott ragadt, valamiért minden kormány alkalmazta őt tanácsadóként. Egyszer kitalálta, hogy ide gyógyszert kéne bevinni, Jamaicába, ami ugye az USA közelében van és mindenki Amerikába vágyódik tanulni is és egyáltalán élni. Ott van egy órányira repülővel. Akkor egy munkáskormány volt, és idehozta a Laci bácsi az akkori kereskedelmi minisztert, és minket is behívtak a minisztériumba, a kereskedelmi főosztályvezető, és azt mondta, hogy Jamaicában kell alapítani egy vállalatot. Jamaicába kiszállítottunk 1 vagy 2 millió dollárért specialitást. Az rengeteg, csaknem 3 millióan élnek Jamaicán, és ez őrületes mennyiségű gyógyszer ahhoz képest, hogy ott Amerikából a legkorszerűbb gyógyszerek voltak. Nem lehetett eladni, nem lehetett kényszeríteni az orvost, hogy a finom magyar gyógyszert használja, azt sem tudta, hogy micsoda. Vannak originális gyógyszerek, vadonatúj gyógyszerek, amik méregdrágák. Ha lejárnak mondjuk 5 év múlva, akkor ugyanezt a gyógyszert lehet „generic” néven olcsóbban adni. Ha elmegy az orvoshoz, azt mondja, hogy ehhez a „rendes” gyógyszerhez ragaszkodik, de van ugyanilyen utángyártás, mert már lejárt az eredeti szabadalma, de tulajdonképpen ugyanaz és negyed áron adható. Jamaicában is a magyar gyógyszerek már olyan készítmények voltak, amik az eredeti nevük után 5 évvel később jól forgalmazhatók voltak, de ezt senki nem tudta. Kiszállítottuk ezt a millió gyógyszert, mondták, hogy hoppá, kell ide egy tudományos iroda. Kiküldtek egy kollégát, egy kereskedőt, és visszajött, hogy itt muszáj csinálni egy helyi irodát, mert propagálni kell, hogy mi van ebben a gyógyszerben, és hogy ne, mondjuk, az amerikai vérnyomáscsökkentőt írják fel, hanem a magyar gyógyszert. Megalapítottuk az irodát, felvettünk egy jamaicai urat, aki szintén nem tudott elszámolni. Szegény, mit csináljon, nem értette a dolgát. Ő a karib-tengeri térség főgyógyszerésze volt, csak szeretett lopni – Mr. Robinsonnak hívták...
Akkor oda is muszáj volt elmennem, és a hajam az égnek állt, mert egyszerű dolgokat nem akart megérteni. Több gyógyszertára volt, az egyik gyógyszertárban volt akkor az irodánk. Kiküldtünk egy rendes magyar kiküldöttet, aki kereskedelmi kiküldött volt. Jamaicán még nem volt kereskedelmi képviselet, Venezuelához tartozott, és ez a kollégánk akkor még meghatalmazott követ is volt mellékesen. Egyszer csak, se szó se beszéd, alapítottak ők egy vállalatot ott. Itt teljesen kővé meredtünk, mert említettem, hogy milyen nehéz engedélyezések voltak a minisztérium részéről. Valahogy ezt egy-két év alatt elsimítottuk, tehát lett Jamaicán is egy vállalatunk, ez a mai napig megvan. Én a kereskedelembe nem nagyon szóltam bele. Érdekelt volna, egyszer hívtak a ’70-es évek elején, hogy menjek át oda, de nem mentem. Akkor én már nagyon mélyen bedolgoztam magam a számvitel után a pénzügybe, így maradtam a pénzügynél és az operatív ügyeket vittem. Az áruosztályok akkoriban a pénzügyi munkát nem becsülték. Az új mechanizmus jött ’66-ban. Utána elkezdték a pénzügyi munkát becsülni, hogy a pénz is tud pénzt csinálni, tehát az üzletkötés nem abból áll csak, hogy eladok valamit és a pénz befolyik, hanem ott van kamat, késedelem, kötbér. Olyan 8-10 éves munkámba került, hogy engem elfogadjanak. Azzal, hogy kiköveteltem magamnak, hogy bevonjanak az üzletkötésekbe, az közel 10 évembe került, az, hogy engem komoly üzleti tárgyalásokra meghívtak.
Ez csak a feladat egyik része volt, a vállalatok alapítása. Itt az  engedélyezési rendszer is belekerült az én feladataim közé, de mellékesen volt az export és import a pénzügyi főosztályon, ami szintén fő és komoly feladat volt. Tehát az, hogy én, mint Medimpex tulajdonos, a vállalatért feleljek, a mérlegeket megcsinálják, hogy a szabályokat betartsák. Mindenféle országról volt szó. Akkor elkezdtem a nagy üzletekben is „utazni”,  munkatársaim is ekkor már bekapcsolódtak az utazásba, nem csak ezeknél a külföldi vállalatoknál, pld. emlékezetes volt egy nagy morfin-üzlet, amit Törökországgal csináltunk.
Magyarországon az Alkaloida Kabay-féle módszerrel gyártotta a morfint. Ez nagyon nagy szabadalom volt. Vizes módszerrel vonja ki a mákgubóból a morfint. A kábítószert nagyon ellenőrzik, és egy bizonyos fajta nemzetközi kábítószer-ellenőrzés van, és ha a magyar módszert elfogadják, akkor elfogadják azt, hogy a magyar termelést lehetett magyar szabadalomként bevinni a világ összes morfin termelésébe. Magyarországon a mákgubótermelés ciklikus volt, mert mikor sok mák volt, akkor nem kellett, mikor nem volt mák, akkor kellett volna. Volt, hogy kombájnokat osztogattak a mezőgazdaságban az Alkaloida vezetői, hogy termeljenek mákot. Akkor őrült tömegű mák volt, akkor nem lehetett a mákot eladni. De nem a mákból lesz a morfium, hanem a mákgubóból. A mákot kipergetik, és a mákgubó burkában van a morfin. A Kabay találmánya az volt, hogy vizes oldatban vonta ezt ki. Ez az év olyan volt, hogy itt nem volt mákgubó. Elkezdték kutatni, hogy honnan lehetne mákgubót szerezni. Indiában volt és Törökországban. Indiában a mákgubót megmetszik, egy kis késsel a mákgubót körbevágják, és kifolyik belőle az ópium, azt felfogják, és ópiumkalács néven eladják. Abból lehet kivonni aztán morfint – Egyiptomban is, Indiában is így csinálják.  Megvágatlan mákgubót árultak Törökországban. Mert amit már megvágtak, abból a hatóanyag fele kifolyt. De azt is vettünk, mert hiány volt. Egyszer csak megjelent a török mákgubó. Nekik nem volt akkor még gyáruk, felajánlottak egy őrült mennyiséget, kb. 4-5 millió dollárért, amiben azt mondták, hogy kb. 6,5 % a hatóanyag. Fogalmunk sem volt róla, hogy ez igaz-e. Azt mondták, hogy ez egy lutri, de esetleg higgyük el, hogy igaz. Nem küldtek mintát, viszont azt mondták, hogy vegyük meg ezt, dolgozzuk fel, és 5 millió dollárért visszavásárolnak tőlünk kész morfin-termékeket. Ez egy remek üzlet volt. Az volt még az izgalmas, hogy nekünk biztosítékot kellett adni, hogy kifizetjük az importot, de nem volt biztosíték, hogy ők kifizetik az exportot. Ezért kellettem én oda, és legalább hatszor voltam ebből kifolyólag Törökországban. Így kerültem be pénzügyi vonalon. Semmiféle közös vállalat, csak kereskedelem.Nagyon erős pénzügyi munka alakult ki a vállalatnál, ez köszönhetően a ’66-os új mechanizmus után, amikor elkezdődött a pénzügyi szemlélet – addig a tervteljesítés volt, hogy teljesítsük a tervet.
’66 után a ’70-es években a pénzbefolyás volt a mérőszám, nyereségrészesedést meg ilyesmit kaptunk akkor már elég szépen. Akkor még mindig a Külkereskedelmi Minisztérium vállalata voltunk, semmiféle gyógyszeripari fennhatóság nem volt. Nagyon erős kooperáció, nagyon erős együttműködés, közösen készítettük a terveket. Voltak ötéves tervek, ezen belül éves tervek is. Ezt a tervezést annyira leszólják most, hogy micsoda borzasztó világ volt. Egy jobb cég ma sem él meg terv nélkül, ma is csinálnak tervet. Egy jól menő nagy gyár is kell tudja, hogy 5 évre vagy 3 évre előre mit fog termelni. Csak hát akkor a terv egy olyan tisztességtelen dolognak tűnt, hogy ebben a borzasztó világban terveket kell csinálni. Külön tervosztályok voltak, csak az volt a baj, hogy a tervezésnél lehetett tudni a kapacitást, de a pénzügyi dolgokat már nem lehetett olyan jól kiszámítani. Akkor rájöttek, hogy a pénzből élünk, és volt egy nagy mondásom, amiért nem nagyon szerettek, hogy „minden hülye tud eladni, de hogy a pénz is befolyjon, ahhoz már ész is kell…” Végül is eladni nem oly nehéz, ha nem fizet az illető, hát nem fizet. Megmondom büszkén, hogy az én harmincvalahány évem alatt hitelezési veszteségünk alig volt. Ha egy tőkés vállalatnál lettem volna pénzügyes, akkor rengeteg jutalmat kaptam volna ezért, mert a hitelezési veszteség ezrelékekben sem volt kifejezhető. Ez mondjuk elég jó volt, és ezt honorálták is. Bevezettük rendszeresen, hogy előadásokat tartottunk a vállalaton belül. Főleg én a pénzügyről. Megmondom őszintén, ahogy itt most beszélek, egyszerűen elmondtam a bonyolultat. Egy exporttal, importtal rengeteg adminisztráció volt. Olyan okmányokat kellett elkészíteni, ami Magyarországon és külföldön is jó volt. Ezeknek a csoportvezetői és az árosztály vezetői sem voltak pénzügyileg valami tájékozottak, minden évben egyszer vagy kétszer előadásokat tartottunk, zömében pénzügyekben én. A kollégáim nagyon értelmesek, nagyon jó képességű emberek voltak, ma mind vezető állásban vannak, de beszélni, előadni én tudtam jobban. Ez egy rendszeres dolog volt ez a házi továbbképzés, ami nagyon sokat segített abban, hogy ne tekintsék a pénzügyi munkát alantas munkának. Ebben nagyon sok energiám volt, és nagyon jól sikerült ezt a szemléletet éleszteni az emberekben, hogy a pénz az nem egy megvetendő dolog. Abban a közegben ez nagyon modern dolog volt. Ez volt az egyik tevékenység, ami elég hasznos volt. A másik a kiküldöttek kereskedők voltak, a káderek. Nem rosszak, zömében elég jók. A Medimpexnél nem lehetett bunkókat kiküldeni, mert a partnerek orvosok, gyógyszerészek voltak. Volt olyan kiküldöttünk, aki áruosztály vezető volt, akkor még a pénzügyi szemléletet nem tudtam beléjük injekciózni, és bizony egy kollégám Spanyolországban idegösszeroppanást kapott, mert ő korábban egy kereskedelmi kiküldött volt, akinek küldtük a havi ellátmányt lakbérre, fizetésre, autóra, villanyra, gázra. Amikor odakerült egy vállalat élére és másodikán bért kellett fizetni, akkor idegösszeroppanást kapott. Később nem mehetett el kiküldött anélkül, hogy nálam ne vett volna részt egy pár hetes oktatásban és  felkészítésben  Ezt csinálom 30 éve. Japánban nagyon nagy tömegű árut sikerült eladni úgy a Richternek, mint a Chinoinnak is, méghozzá a Richternek a Cavintont, ami nagyon nagy cikk volt ott, mert az idős korúakat ott nagyon védik. Dr. Szporny László és dr. Forgách Lilla találmánya. Mind a kettő Kossuth-díjat kapott. Ez nagyon jó agyértágító, és ezt nagy tömegben adták el Japánban. Akkor elhatározták, hogy Japánban kell csinálni egy irodát. Nem tudományos irodát, mert nem lehetett úgy hívni, hanem egy kereskedelmi irodát, nem vállalatot. Irodát kellett alapítani, kimentünk, és akkor egyszer egy kollégám, aki most a Teva Kereskedelmi Vállalat vezérigazgatója, közölte velünk, hogy itt most már ő nem tud irodaként működni, mert nem tud felvenni alkalmazottakat, mert itt már olyan nagy a forgalom – több tízmillió dolláros forgalmuk volt – kell egy vállalatot csinálni. Ez ’88-ban volt. Kimentem többször, megcsináltuk a vállalatot. Érdekes volt, hogy ott nagyon nehézkesen jegyezték be a magyarokat, mert mindig a viszonosságot nézték, hogy itt is van-e vállalata Japánnak, vagy nincs. Mert ha van, akkor rendben. Így azt is át kellet utaltuk New Yorkon keresztül, és New York alapította meg Japánban. Egy perc alatt. Közben egy nagyon érdekes kapcsolatunk volt, egy Lőrinczi nevű úr, egy magyar ügyvéd, aki kint dolgozott Amerikában, és ő volt a mi ügyvédünk Amerikában. Nagyon jó kapcsolatba voltunk. Nagyon fontos volt, hogy minden ország törvényeit ismerni kellett. Más volt Németországban, más volt Franciaországban, a számvitel is más volt. Mindenhol, minden országban a legjobb könyvvizsgálókkal dolgoztattunk, és azokkal kellett nekem tárgyalni. Soha nem volt semmilyen problémánk. A rendszerváltás körül vagy még az előtt is kezdett a gyógyszeripar a Medimpex vonzásából fellazulni. Lépéseket tett, hogy ne ilyen hagyományos módon dolgozzunk, mint eddig. A Medimpex egy külkereskedelmi vállalat volt, de akkor már kezdtek olyan szelek fújni, hogy nem kell ennek külkereskedelmi vállalatnak lenni, legyen a gyógyszergyárak tulajdona, közös vállalat. Ennek a menete úgy zajlott le, hogy a minisztérium nem akarta, hogy ez az egész kicsússzon a keze alól és ezért létrehoztak belőle egy kisebb, Pharmatrade nevű vállalatot és oda bekapcsolták a gyógynövény, illóolaj és egyéb vegyes dolgokat, s ez maradt a Külkereskedelmi Minisztérium tulajdona, állami vállalatként. A gyógyszergyárak: a Richter, a Chinoin, az Egis, a Biogal és a Human közös vállalata pedig maradt a Medimpex, amiből kft. lett. Ez ’82-ben volt. Akkor a Laczai nevű volt gazdasági igazgató lett a vezérigazgatója a Medimpex közös gyógyszer vállalatnak, a Pharmatrade-nek, mint külker vállalatnak pedig Erdei Tibor, aki korábban szintén a Medimpexnél volt. Így szétvált a két cég. Így a Medimpex teljes egészében a gyógyszergyárak fennhatósága alá került. Igazgatótanács volt, tehát úgy működött, mint egy részvénytársaság, csak a közös vállalat részjegyekben testesült meg. Nem részvényekben, hanem közös vállalati formában. A gyógyszergyárak akkor még nem nagyon önállósodtak mindenben, de kezdték ezt a szemléletet tovább vinni, hogy minek ez a duplicitás, mi megtermeljük, el is tudjuk adni, minek ide még egy külker monopólium. Akkor, ’82 után 2 vagy 3 év múlva elkezdtek mozgolódni, hogy elviszik a kereskedelmi munkát. Akkor az egyik legjobb vezérigazgató helyettesünket a Richter elvitte főosztályostul együtt. Kiválasztották a legjobb embereket. Úgy ahogy volt, kiemelték alólunk a tevékenységet emberekkel együtt. Így kezdődött. Akkor elkezdték  mások is megcsinálni. Még voltak dolgok, amit otthagytak, pld. a szovjet és ukrán exportot otthagyták. Akkor jártam Kijevben. Nagyon sokat voltam Moszkvában, Kijevben, hiszen Ukrajnában a Richter csinált egy vállalatot, azt már nem rajtunk keresztül, de nem ment a dolog, tehát ki kellett menni és rendet kellett tenni. Ott az igazgatótanácsokban nem tudták, hogy mit csináljanak, nem volt tapasztalatuk, mert ezek a közös vállalatok, 18 darab, azoknak mi mind tudtuk, hogy az igazgatósági üléseknek hogy kell lezajlaniuk, hogy kell csinálni egy leváltást stb. Ott már akkor ők kezdtek önállóan alapítani vállalatokat, már csináltak Oroszországban egy termelőt, Ukrajnában, aztán Azerbajdzsántól kezdve mindenhol. Akkor nem volt, aki fékezze őket, mert ha a Medimpex még monopol helyzetben van, akkor legalább 5 vállalat-alapítást megakadályoz, mert nem volt értelme. A Richter tehát szép csendben elszívta az exportot.
 Az import maradt azért, mert központi készletgazdálkodás volt. Az import mindig is izgalmas volt, mert Magyarországon a készletgazdálkodás mindig kényes téma volt. A készletgazdálkodás az egész világon kényes téma. Én csak nevettem, mikor itt szidták ezt a rendszert, és kimentem bármely országba, és mondták, hogy jaj, decemberben nagy készlet maradt, nem jól mutat a hitelezőknél. Mindenhol a világon utálják, ha év végén magas a készlet, csak nem szankcionálták. Magyarországon, abban a 25-30 évben a munkabér és a készletgazdálkodás volt a kulcskérdés. Ami olyan mutató volt, amivel a vállalatoknak mindig el kellett számolni. Nem lehetett a bért túllépni, és nem lehetett a készletet túllépni. Ezzel fogták a vállalatokat egy megfelelő készletszint tartására, hogy ne fussanak el, mert az pénzügyileg visszahatott volna. Mivel az import a készletgazdálkodás csúcsa, és a gyógyszeripar importigényes iparág, azt hagyták egy kézben a Medimpexnél, és volt erre egy vállalat, egy GYESZV-nevű, Gyógyszeripari Ellátó-Szolgáltató Vállalat, amit mikor minket közös vállalattá tettek, akkor beleolvasztották a Medimpexbe. Ez sem volt a külkerben sehol, itt is fantasztikusan sokat lehetett tanulni, mert a külker vállalat külker volt, a készletező készletező volt. Minket összevont a gyógyszeripar. Belénk, a Medimpexbe olvasztotta az ő készletező vállalatát. Ez is egy remek iskola volt, mert akkor kezdődőtt, hogy nekünk a készlettel is kell foglalkozni. A készletező tevékenység sokáig megmaradt, holott a külkert lassan kivonták. Mindenki szépen kivitte az exportot, a tudományt, mindenki elvitt mindent. Emlékszem egy értekezletre, a Bogsch Erik előtti igazgató, Szolnoki, Richter Gedeonból a Vörösmarty téren tartott egy nagy értekezletet, mindenki frászban volt, hogy mi lesz velünk, akkor azt mondta, hogy a Medimpex legnagyobb értéke a hálózat, és ahhoz nem fogunk nyúlni. Öt percig nem nyúltak hozzá. Bogsch Erik ’92-ben jött haza, ez előtte volt, ’91-ben. A Richter akkor elég rossz állapotban volt, rossz termékei voltak, nem volt jó vezetés. Akkor látták a minisztériumban, hogy itt kéne egy jó vezető és Bogsch Erikre esett a választás. Hungarotexes volt a papája, Spanyolországban nevelkedett, jól tudott nyelveket, vegyészmérnök volt és Varga Edit odavette maga mellé, amikor végzett az egyetemen. Sokat tanult a Richterben fiatal kezdő korában. Kiküldték Mexikóba, egy pár évig ott volt, ott jártas lett a kereskedelmben, hazajött, és pár év múlva kiküldték Angliába. Onnan hívták haza. Ő addigra már nagy tapasztalatot szerzett, azért Angliából kereskedni az minőségi dolog volt. Nagyon jól ment az üzlet, ott is vettünk egy kis vállalatot Angliában, ott is tevékenykedtünk állatgyógyászati cikkekben.Bogsch Erik ezt nagyon jól hasznosította. Megtalálták a minisztériumból és ’92 novemberében haza jött. Átvette a Richtert, és kipucolt mindent ami eladhatatlan volt. Profiltisztítást hajtott végre és gyakorlatilag 16 éve elég komoly sikereket ér el. Közben el elkezdték privatizálni a Chinoint is. A Sanofi francia cég vette meg. Nagy sikertörténetnek könyvelték el, de a Sanofi egy telephellyé degradálta, nagyjából. A Chinoinba állítólag őrült tömegű szabadalom volt a fiókokban. Ez a mi tolvajnyelvünk, hogy a vegyületek a dossziékban vannak egy darabig, utána vagy lesz belőlük valami, vagy nem. Nagyon sok kell ahhoz, hogy egy dossziéból termék legyen, és egy ilyen nagy cég meg tudja engedni magának, hogy kifuttassa és rászánjon 5 évet. A Sanofi így vette meg a Chinoint. A Richter gyakorlatilag azt az utat választotta, hogy nem szakmai befektetőt keresett, hanem sok apró befektetőt. Ez Bogsch elévülhetetlen érdeme, hogy mindig úgy emlegetik a Richtert, hogy az egyetlen magyar gyógyszergyár, ami nem igaz sajnos, mert az egész gyógyszergyár 75 %-a külföldi befektetők kezében van, de nem szakmai befektetők, hanem kisbefektetők kezén. A Richter akkor, Bogsch  igazgatása alatt elkezdett felfutni, és minden erővel a saját hálózatát kiépíteni. Akkor neki már volt ez az ukrán  és orosz vállalata, akkoriban alapították, ami már nem rajtunk keresztül történt. Volt a moszkvai irodának egy 25 éves évfordulója, nagy-nagy ünnepség ott Moszkvában, ott már tárgyalt egy orosszal, hogy csinál vele egy külön vállalatot. Csinálta ezeket a kis vállalatokat különböző helyeken. Aztán rájött, hogy nincs meg a hálózatnak az adminisztratív háttere, és akkor rögtön, mikor hazajött, kért engem, hogy menjek oda hozzá. 
Itt kezdődik ez a ’92-es év, itt van egy nagy visszatérés. ’91-ben mentem nyugdíjba, de rögtön ott maradtam a Medimpexnél tanácsadónak. Ugyanúgy bejártam. Mikor meghalt a férjem, akkor pláne. Egybeesett, sose felejtem el, mert mikor Bogsch  hazajött, l992-ben akkor rá egy hétre halt meg a férjem. Akkor még bejártam a Medimpexhez, és ő is hívott engem a gyógyszergyárba. Paralel voltam a két helyen. A Medimpexnél még megvolt a hálózat, de már nagyon mondogatták, hogy ugye ez a nagy kincsünk, de már látszott, hogy el akarják vinni. Bogsch mondta nekem, hogy a Richterben szükség van egy ilyen hálózatra, és felkért engem, hogy ezt ott szervezzem meg. Megmondom őszintén, hogy már kevesebbet mászkálok ki, de még mindig nézem azokat az ügyviteli utasításokat, amit akkor csináltunk mert végül is ezt egy keretbe kellett foglalni, ahogy a Medimpexnél is, hogy mi ennek az ügyrendje. Ugyanezt meg kellett a Richterben is csinálni. A Medimpex az egy átlátható vállalat volt, mondjuk volt, hogy 700-an voltunk, de egy átlátható vállalat. Át lehetett menni egyik osztályról a másikra, hogy légy szíves, intézd el. A Richter nem ilyen, ott falak vannak, nem rossz értelemben, csak mindenki a saját feladatát ellátja, és a főosztályok között a megfelelő hierarchia van, de az nem annyira könnyed. Ott egy bizonyos áttörést kellett csinálni. Valamiért szerencsém volt, nagyon ismertek, és mindig hangsúlyoztam, hogy itt kezdtem a pályámat. Ők elfogadtak engem.
A Medimpex vezérigazgatója egy régi kollégám, Lovas László Moszkvában volt kiküldött, majd Thaiföldön. Mikor hazajött Thaiföldről, korábban Moszkvában volt, a szocialista vonalat vitte, reggel korán jártunk mind a ketten, 7 óra körül már bent voltunk, és egy órát mindig beszélgettünk és az új  helyzetre való tekintettel igyekeztem őt tájékoztatni mindenféle pénzügyi stb. vonatkozásban. Nagyon művelt, intelligens ember volt. Ő lett a vezérigazgató. Természetesen biztosított róla, hogy továbbra is mint tanácsadó működhetek. Egy fiatalembert felvettük a Közgáz egyetemről, 14 éve, akkor volt 24 éves. Angol-orosz nyelvtudása volt, nagyon értelmes, ő került oda hozzám, mindkettőnk nagy szerencséjére.  Ott ültünk egy szobában. Nagyon tehetséges fiú, ma főosztályvezető a Richterben, és hozzá tartoznak a vállalatok. De nemcsak ez, a controlling-főosztály vezetője. Őt megtanítottam arra, amit tudtam. Elvittem minden országba, együtt utaztunk. Nagyon művelt fiú volt, de amit én tudtam adni neki, az plusz volt. Nagyon jó kapcsolat jött létre közöttünk, ami ritkaság, a nagy korkülönbség ellenére. Egyszer ez a Lovas László  a Medimpex vezérigazgatója behívott, és mondta, hogy figyelj, nem olyan jó, hogy a Richternek is dolgozol óhatatlanul kikerülnek innen belső információk, ha nem is akarod elmondani. Akkor gondoltam, hogy valószínűleg igaza van, bár én nem vittem ki információt. Akkor Bogsch Erikkel megbeszéltem, hogy egy darabig szüneteltetem a tanácsadói állásom. Kérdezte, miért. Mondtam, bent biztos nem örülnek, hogy én itt annyira nyüzsgök, valamit kitaláltam. De ő nem akarja, hogy én innen elmenjek.Akkor, 1994-ben kiváltottam az egyéni vállalkozói igazolványt. Ez volt egy fordulat. Úgy gondoltam, elég önző vagyok ahhoz, hogy nekem a Richter ad biztos egzisztenciát, a Medimpexnél már nem maradt számomra megfelelő munka, és kegyelemből nem akartam ott maradni. Egyedül maradtam, nekem a munka volt a lényeg. Kb. 8 vállalatnak voltam a könyvvizsgálója az elmúlt években, nagyvállalatoknak. A gyógyszeriparban mindenki jött, hogy én adjak tanácsot, közös külföldi vállalatokban a minisztérium is mindenkit hozzám küldött. Nem volt ilyen hálózat, nem volt tapasztalat a Pénzügyi Központban sem. Vállalati tapasztalat, felső szintű volt, de azt, hogy a gyakorlatban mit kell csinálni, azt én elég jól tudtam. Rengeteg megbízásom volt. Mondtam a Taurus Gumigyár külker részlegének a teljes szervezési feladatát, engem hívtak oda annak az egész szervezését, felépítését A-tól Z-ig pénzügyileg felépíteni 1989-ben.  Akkor rengeteg könyvvizsgálói megbízásom volt, még nem voltam önálló, de szerződéssel szakértői munkát és könyvvizsgálatot végeztem. Nemcsak gyógyszercégeknél, hanem volt gépipari cégnek, a Technoimpexnek csináltam egy külföldi vállalatalapítást. Nagyon sokan jöttek, és én elvállaltam. ’94-ben vagy ’95-ben kiváltottam az egyéni vállalkozóit, és azt mondtam Lovas Lacinak, hogy én most már egyéni vállalkozó vagyok, és megbízások alapján vállalok könyvvizsgálatokat. Abba nem szólt bele, de be kellett jelentenem. Voltam sok helyen felügyelő bizottsági tag, méghozzá külföldön elég sok vállalatnál, voltam Indiában, Németországban, Jamaicában, Olaszországban, mert ott is alapítottunk egy vállalatot, és ott is nagyon sokáig igazgatósági tag voltam. A férjem a hűtőiparnál dolgozott, és annak a privatizációjára egy amerikai-olasz cég jött ide, és valahogy rajtuk keresztül évekig voltam a magyar hűtőipar, a Mirelit felügyelő bizottságának az elnöke. Ez nem mind az egyéni vállalkozói tevékenységem folytán, mert előtte is lehetett vállalni ilyet, csak be kellett jelenteni, és nem lehetett ellenérdek. Igazgatósági tag nem voltam, azt hiszem, csak felügyelő bizottsági tag. Tudniillik a számviteli-pénzügyi tudást a felügyelő bizottságban hasznosítják. Az igazgatótanács a nagy „haverság”. A felügyelő bizottság pedig az, aki érti a szakmát. 
92-ben a Medimpexet abbahagytam, és ezt a Hiripi Ferenc nevű fiatalembert, aki a Medimpexnél sok mindent csinált, emellett a vállalatokat menedzselte, áthívták a Richterbe. Akkor ő kilépett a Medimpextől és átment a Richterbe velem együtt. Én mint egyéni vállalkozó, számláztam a Richternek, korábban megbízásos szerződésem volt, a Hiripi pedig átment főállásba. Ott történt egy nagyon érdekes dolog: a Medimpex egyetlen vagyonát, a hálózatot, elvitték tőlük. Egyszerűen szétszedték a Medimpexet a gyárak: az Egis, a Chinoin, a Richter megosztották. A Reanal volt előbb, az volt az ötödik. Ők kiestek, és ez a három nagy: a Chinoin, az Egis és a Richter kivásárolták a többit a közös vállalatból, ők voltak a tulajdonosok, kielégítették őket, és ez a három cég szétosztotta a Medimpexet. A Richternek jutott a tőkés hálózat – Amerika, Japán, Olaszország, Anglia, Spanyolország, Németország, Franciaország. A Vörösmarty téri székház, a Luxus Áruház és a Malév közötti ház – a ’90-es években 960 millió forintot ért. Ez a ház a Goldbergereké volt, a volt Kultúrpalotával szemben. Ez a ház lett a három gyáré.
Az én pályám úgy folytatódott, hogy gyakorlatilag mindegy, milyen minőségben, ’95-től egyéni vállalkozóként dolgoztam. Végül is csináltak a Richterben egy holding vállalatot, nem olvasztották be a nagy Richterbe, ami kezeli ezeket a kis vállalatokat. Annak vagyok még a mai napig is a felügyelő bizottsági elnöke, de a tevékenységemet a Richterben olyan 3 éve befejeztem. Bementem Bogsch-hoz, és mondtam, hogy a tevékenységemet a Hiripi kollégám teljes mértékben el tudja látni, felnőtt ott is egy 8 személyes osztály. Ők nem csak az eredetileg Medimpex által alapított vállalatokat menedzselik, hanem azóta a Richter által alapítottakat is. Lengyelországban, Romániában, Moldáviában is csináltak egy-egy gyárat. Moldáviában nem is egyet, hanem kettőt. Egy vadonatújat Indiában ezzel a régi partnerrel, egy fermentációs gyárat. Akartak most egy nagy lengyel projektet, de az nem jött össze. Csináltak Oroszországban, még régebben, egy termelővállalatot, Ukrajnában még egy vállalatot. Ezeket a Richter mind önállóan alapította, de ez a holding kezeli. 3 éve úgy gondoltam, hogy ott már nem tudok újat alkotni, egyet még mindig kérnek, hogy tanítsam azokat, akik kimennek, úgyhogy ezt boldogan vállalom, most már teljesen szívességből. Maradtam ennél a kis holdingnál a felügyelő bizottság elnöke, ez a kapcsolatom maradt, és az, hogy nagyon szívesen látnak engem ott minden hónapban, kérik, hogy jöjjek, és mindig tudok valamit mondani nekik. A hálózat most már a régi vállalatok és az új alapításokkal együtt kiteszi a 20-25 céget, és ezenkívül még mindig van olyan kiküldöttjük, aki csak irodaként működnek. 
 
Az interjút Nóvé Béla készítette 2008-2009-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.
 

Tomasovszky Mária 1945. december 8-án Nyíregyházán született. Anyja halálát követően, 1956 nyarán az ököritófülpösi leánynevelő otthonba került. Apja letartóztatása után – az apa kívánságára – nagyszülei nevelték. Mivel a nagyapját elbocsátották villanyszerelői állásából, kubikosként tartotta el a családot. Máriát jó felvételi eredménye ellenére sem vették fel a mezőgazdasági technikumba. Esti tagozaton gyors- és gépíróiskolát végzett, ám csak takarítónőként kapott munkát. 1963-ban Budapestre költözött a rokonaihoz, és a Pénzjegynyomdában helyezkedett el. Esti tagozaton nyomdaipari technikumot végzett. 1970-ben kötött házasságot, a férje fegyveres biztonsági őr. Egy gyermekük van.
Apja, Tomasovszky András 1923-ban Alma-Atában született. A gimnázium elvégzése után a családi birtokon gazdálkodott. Miután földjüket elvették, villanyszerelőként dolgozott. A koalíciós korszakban tagja volt az FKgP-nek. Kétszer állt bíróság előtt: először engedély nélküli fakivágásért, majd az amerikai szövőlepke irtásának elmulasztásáért. 1956. október 26-án a nyíregyházi tüntetésen a levert vörös csillag helyére kitűzte a nemzeti lobogót, és a ledöntött szovjet emlékmű talapzatáról felolvasta a miskolci forradalmárok követelését. A városi börtönnél részt vett a foglyok kiszabadításában. Október 29-én a hírszerző csoport vezetésével bízták meg. Állandó telefon-összeköttetést tartott fenn a határ menti községekkel, a szovjet csapatmozgásokról tájékoztatta a régió és a főváros forradalmi szervezeteit. 1956. november 16-án letartóztatták, és a Nyíregyházi Járásbíróság fegyverrejtegetés hamis vádjával három hónap börtönbüntetésre ítélte. Büntetésének letöltése után ismét bíróság elé állították. 1957. december 16-án a Debreceni Katonai Bíróság szervezkedés kezdeményezése vádjával első fokon halálra ítélte. 1958. április 28-án a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma jogerőre emelte az ítéletet. 1958. május 6-án kivégezték. Sírját 1989-ben a nyíregyházi MDF-szervezet segítségével felkutatták, holttestét exhumálták, és 1989. október 6-án Nyíregyházán temették el. A család a kárpótlás során visszavásárolta a kisajátított családi birtok egy részét.

Tomasovszky Mária
                 Édesapám apjának, Tomasovszky Mihálynak nyolcvan hold földje volt 1945 előtt, és ott gazdálkodott. Azon kívül 1945. november 6-án megválasztották Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nemzetgyűlési képviselőnek. Főispán is volt, de lemondott 1947-ben, mert jelölték Szabolcs vármegyében Független Kisgazdapárti képviselőnek. Négy polgárit és földműves iskolát végzett, több nyelven beszélt, nagyon művelt ember volt, más tisztsége is volt. Nagymamám, Cseh Mária az otthoni háztartással foglalkozott. Tomasovszky nagyapám az első világháborúban hadifogságba esett, kikerült Kazahsztánba, és ott volt tíz évig. Mint nős ember került ki a hadifogságba, de azt hitte, hogy ő onnan nem fog visszakerülni, mert olyanok ott a körülmények és annyira messze volt. Ott újból megnősült, és feleségül vett egy ukrán hölgyet: Szergej Zinaidát, és tőle született három fia, édesapám, a bátyja és az öccse. Nagyapám Alma Atában hídmérnöki diplomát szerzett, de ezt itthon nem ismerték el.
 A nyíregyházi evangélikus egyház valamilyen úton-módon elintézte, hogy a nagyapám tíz év után, 1928-ban hazakerüljön, de ő nem akarta otthagyni a családját, és velük együtt jött haza. Azt hitte a nagyapám, hogy simán el tudnak válni egymástól az első feleségétől, de ez nem így történt, mert valószínű az alma atai nagymamám nem tudott arról, hogy nagyapának van itt egy felesége, és amikor ezt megtudta, akkor azt mondta, hogy ő itt egy percig sem marad, visszamegy a három gyerekkel együtt Alma Atába. Nagyapám könyörögött neki, hogy legalább egy gyereket hagyjon itt neki, de a nagymamám nem akarta, és amikor elindult a vonat, akkor édesapám állt a legközelebb a vonatajtóhoz, és nagyapám lekapta a mozgó vonatról édesapámat. Így maradt ő Magyarországon, és lett magyar állampolgár. Édesapámat a nagyapám első felesége nevelte. Nagyon szerette őt, úgy nevelte, mintha édes gyereke lett volna, és én is ugyanolyan unokája voltam, mint hogyha édes unokája lettem volna.
Az ötvenes években pedig elvették nagyapámtól a földet, elvették a házát melléképületekkel, jószággal, mindennel a világon. A háza Nyíregyházán az Alsósima út 14. szám alatt volt, de Kálmánházához közelebb van sokkal, három kilométerre körülbelül. Egy téesz tulajdonába került a földünk, a házunkat magtárnak, szerszámraktárnak használták. A melléképületeket lebontották, a szőlőt, a gyümölcsöst kiirtották. Mi ott éltünk körülbelül 53-ig. Az első két osztályt, az általános iskola első két osztályát ott jártam. Nagyapámnak volt még egy háza Nyíregyházán a Szarvas utca 27. szám alatt, egy háromszobás összkomfortos, fürdőszobás, vécés, spájzos nagyon szép ház. Azt a nagyapám a két kezével építette fiatalon, és hát azt is elvették, és mindenünket, ami benne volt. Nagyapámékat kirakták úgy, ahogy volt, az udvarra, s azt mondták, hogy menjen, amerre akar. És akkor a nagyapám azt mondta, hogy ő ebből az udvarból ki nem megy, innen nem tilthatják ki. Egy bunkert fog ásni az udvaron, és ott fog élni. Nagyapám házába beköltöztettek egy szintén kuláknak nyilvánított nagycsaládot, akiktől szintén elvették mindenüket. A Zomborszki Jani bácsi és a két leánya, akiknek az édesanyja szintén meghalt, Jani bácsi édesanyja és annak húga, Jani bácsi testvére és egy hölgy, aki varrt a családnak és a gyerekekkel foglalkozott. Ők kapták meg ennek a háromszobás lakásnak a két szobáját, és az előszobát. A másik szobát a konyhával, fürdőszobával, vécével, spájzzal együtt pedig egy ÁVO-s család kapta. És ez a Zomborszki család megsajnálta a nagyapámat és nagyanyámat, és az előszobát, ami csak egyszárnyas üvegablakos volt, odaadták nagyapámnak, hogy oda költözködjön be, ne az udvaron legyen télen. Úgyhogy ott éltek a nagyapámék, és heten jártak keresztül rajtuk. Akkor nagyapám a Mezővillhez ment el dolgozni, 51-től ott dolgozott, és kitanulta a villanyszerelő szakmát édesapámmal együtt. És hát járták az országot, és vezették be akkor a falukba, a tanyákba a villanyt. Mind a ketten ebből éltek.
 Édesapám 1923. december 22-én született Alma Atában, Kazahsztánban. Ahogy már meséltem Nyíregyházán nőtt fel. Középiskolát végzett, és 1954-ben letette a villanyszerelői vizsgát. Azt tudom, hogy édesapám a Tejipari Vállalatnál is dolgozott mint karbantartó villanyszerelő. Bartha Máriát vette el 1944 februárjában, aki az én édesanyám. Ők unokatestvérek voltak anyai ágon. Az édesanyám szülei Kálmánházán laktak. Édesanyám szüleinek is volt földjük, olyan harminc-negyven hold körülbelül, és azon gazdálkodtak. Volt egy kis parasztházuk, egyszoba-konyhás, kamrás, mellékhelyiséges. Több mint egy hold gyümölcsössel, amit tőlük szintén elvettek. A gyümölcsösnek az egyik felét kiirtották, mert az kellett az állami gazdaságnak. A másik felét meghagyták, és hozzá egy kis földet, nem tudom mennyit, talán fél holdat. És azon gazdálkodtak ők utána. Édesanyámék négyen voltak testvérek, édesanyám a harmadik. Arra is emlékszem, hogy édesanyámnak nagyon szép hosszú, gyönyörű sötétbarna, majdnem fekete haja volt, és azt mindig úgy csodáltam, hogy ilyen szép haja van. És hogy nagyon szép nő volt.   
Nagyon-nagyon halványan emlékszem azokra az évekre, mert nagyon régen volt, és utána sok rossz emlékem volt, úgyhogy nagyon sokat elfelejtettem. De emlékszem arra, hogy édesapám ment az aratógép előtt, mert tele volt a föld madarakkal, pont akkor rakták le a tojásaikat azok a kis madárkák, és azokat zavarta, mert sajnálta volna, hogy széthasítsa a gép. Meg arra emlékszem, amikor már csépelték ki a búzát, és én állandóan ott okvetetlenkedtem a cséplőgép mellett, pedig iszonyatos hangja volt, és emlékszem arra, amikor egy búzaszálka belement a szemembe. Rettenetesen fájt, nagyon üvöltöttem. Meg arra emlékszem, hogy sok lovunk volt. És volt egy nagyon kedves bocikám, Bimbónak hívták. Kivittem legeltetni, én leültem a fűbe valamilyen pokrócfélére, ott tanultam, ő meg ott körbelegelt engem, nem ment el mellőlem. Meg arra emlékszem, amikor a húgom pici pólyás baba volt, és anyukám ideadta nekem, és én kiejtettem a kezemből. Egy pólya azért egy ötéves gyereknek nem kis súly. Leejtettem, és nagyon féltem, hogy valami baja lesz. De hála Istennek nem lett semmi baja. Meg a Bimbóra visszatérve, arra is emlékszem, hogy nagyon megsirattam, mert lépfenét kapott. Felfúvódott. A szüleim nem tudták, hogy mi történt vele. Amikor az iskolából hazamentem, akkor mondta anyukám, hogy a Bimbó meghalt. És apukám elvágta a nyakát, hogy a húsát föl tudjuk használni. De végül is nem lehetett, mert fertőző betegséget kapott a tehén. Az egész házat, mellékhelyiségeket, mindent lefertőtlenítettek, és én aznap este nagyon rosszul voltam. Annyira rázott a hideg, nem fáztam, nem éreztem semmit, csak azt, hogy a remegést nem tudom megállítani. Akkor lefeküdtünk, és az egész ágy rázkódott velem, és akkor emlékszem rá, hogy édesapám felugrott, hogy „Kislányom, mi bajod van?” Mondtam, hogy nem tudom, de már nem bírom sokáig ezt a remegést. Apukám egyből sejtette, hogy itt nagy baj van. A mentők bevittek mindannyiunkat a kórházba. Fertőzést kaptam, de szerencsére nem nagy dózist. Mert ugye azzal a késsel, amivel elvágták a szüleim a nyakát a bocikának, megmosták, de a bacilus csak rajta maradt. Nem fertőtlenítették. Azzal vágta a kenyeret anyukám, és az első szelet kenyér az enyém volt. Két hétig voltunk bent körülbelül.
Alsósimáról két okból kellett eljönnünk 1952-ben. Egyrészt az államosítás miatt. Akkor – mint már mondtam – minden nélkül maradtunk. De azért is el kellett jönnünk onnan, mert édesanyámnak kificamodott a bokája, és nem törődött a lábával, és a csontok csuszorálódtak egymáshoz, és ebből kapott ő egy szarkómát, ami olyan két-három év múlva alakult ki nála. Annyira fájt a lába, hogy körülbelül egy évig kínlódott vele, hiába mondta édesapám, hogy menjen orvoshoz, nem ért rá. Ugye, ott volt a három gyerek, ott volt a föld, az állatok, és nem foglalkozott magával. És akkor mentünk már be Nyíregyházára lakni, amikor már végképp nem tudta ellátni a dolgokat. Laktunk a nagyapámnak a sufnijában, annak a háznak a sufnijában, amelyiknek az előszobájában ők laktak. Emlékszem, zuhogott az eső, és nagyon féltünk, hogy beázunk, és fáztunk. Laktunk még egy távoli rokonnak az egyik szobájában egy darabig. Tudom, hogy valameddig béreltünk egy szoba-konyhás lakást a nyíregyházi kórház környékén. Míg végül legeslegutoljára, ahol együtt lakott a család az Nyíregyházán az Iskola utca 5. szám alatt volt. Az ott van az evangélikus templomtól nem messze. Amikor bekerültünk Nyíregyházára, akkor én először a református templom mellett levő iskolába jártam két évig. Közben – még nem fejeztem be a negyedik osztályt – édesanyámnak már annyira fájt a lába, hogy még ülve se tudta ellátni a családi dolgokat. Emlékszem rá, hogy úgy söpörte össze a konyhát, hogy ült a széken és mindig arrább tette, annyira fájt már a lába. És amikor először elment orvoshoz anyukám, akkor azt mondták, hogy talán megmenthetik úgy, hogy le kell vágni a lábát a bokájától. De ő – fiatalasszony lévén – nem engedte. És hát megműtötték abban reménykedve, hogy hátha a műtét sikerül, de sajnos nem sikerült. Tovább romlott az állapota. Akkor már azt mondták, hogy térdig kellene levágni a lábát, akkor meg fog menekülni. Azt se engedte. Végül már annyira fájt a lába, hogy nem tudott minket ellátni, és akkor, 56 elején visszaköltözködött anyukám a szüleihez Kálmánházára, és magával vitte az öcsémet és a húgomat. Mert ők túl kicsik voltak még. Édesapám pediglen járta a határt, de én komoly kislány voltam, és Nyíregyházán maradtam, hogy be tudjam fejezni a negyedik osztályt. És a nyári szünetben kimentem a nagymamámékhoz.
  56. június 24-én meghalt édesanyám. És akkor édesapám úgy döntött, hogy mivel a Bartha nagyszülők nem tudtak volna még engem is ellátni, mert ők is egy szoba-konyhás lakásban laktak, tehát nem volt rá lehetőség, hogy még én is ott legyek, és ezért édesapám úgy döntött, hogy elvisz engem Ököritófülpösre egy leánynevelő otthonba. Nagyon szép kastélyban volt a gyerekeknek a szobájuk, szép helyen volt, ahogy így visszaemlékszem rá. És ott kezdtem az ötödik osztályt. Szerettek a tanárnők az iskolában, meg az ottani gondozónők is, nem volt velem különösebben baj. De hát azt elmondani nem lehet, milyen érzés volt, hogy nem elég, hogy meghalt édesanyám, nem elég, hogy nem lehetek a testvéreimmel, hanem el kellett mennem. De hát tudtam, megbeszéltük édesapámmal, hogy másképp nem lehet. Édesapám állandóan járta a vidéket, és azt nem merte vállalni, hogy én egyedül ellássam magamat. És nem volt Nyíregyházán senki, akire rábízhatott volna. Hát a Tomasovszky nagyszülők abban az előszobában voltak, nem akarta őket terhelni velem.
Kitört a forradalom, és édesapám is részt vett benne. Nem csinált semmit, csak ment a többiekkel. Hát azt akarta, hogy jobb élete legyen neki is, meg nekünk is, mert az áldatlan állapot volt tényleg, ami akkor volt. Annyit csinált, hogy elszavalta a Nemzeti dalt, és vitte elől a nemzeti színű zászlót Nyíregyházán. A Szilágyi Lászlóval együtt ők voltak a szervezők, az irányítók, ők felügyeltek arra, hogy semmiféle betörés, ilyesmi ne történjen. Sőt, ha jól tudom, Miskolcról jöttek forradalmárok, akik az akkori nyíregyházi párttitkárt meg akarták lincselni, és édesapám volt az, aki az egyik épületnek a pincéjébe elbújtatta őket, hogy nehogy meglincseljék. Mert ő ilyet nem akart. És aztán ők voltak azok, akik a tárgyaláson ellene mondtak mindent.
És utána a forradalomnak vége volt, és emlékszem rá, hogy Mikulás-este volt, és csomagokat osztott ki a Mikulás, meg volt Krampusz is, és aki rosszul viselkedett, annak a fenekére csapott, de hát azért mindenki kapott egy kis ajándékot is. Egyszer csak megjelent a két nagyapám, az édesapámnak meg az édesanyámnak a szülei. Hát nagyon örültem nekik, és utána megtudtam, hogy haza akarnak hozni engem, mert akkor már édesapám börtönben volt, és az volt a kívánsága, hogy hozzanak el engem onnan. Mondta nagyapámnak, hogy próbálja meg, hogy valahogy elhelyezzen engem maguknál.
Annyira kicsi volt az az előszoba, hogy én a nagyanyámmal aludtam egy ágyban, egy keskeny kis ágyon. A nagyapám meg csinált magának egy olyan keskeny ágyat, hogy tényleg épp hogy csak elfért rajta. Mert az ajtótól nem lehetett nagyobbat csinálni. És ott volt egy asztal, egy konyhaszekrény, egy sparhelt. Volt egy nagyon keskeny kis szekrény, amibe a hétköznapi ruháinkat bele tudtuk rakni, de már az ünneplő ruháinkat, amiben esetleg templomba el tudtunk menni – mert máshova nem jártunk –, azokat már a Zomborszki család megengedte, hogy hozzájuk betegyük. Tehát elhoztak engem onnan december 6-án, és a nagyapáméknál nevelkedtem tizennyolc éves koromig.
Amikor jöttünk hazafelé, akkor mondta el a Tomasovszky nagyapám, hogy sajnos édesapám börtönben van, pedig nem csinált semmit. És ő reméli, hogy hamar kiszabadul, de az az édesapám kérése, hogy hozzanak el engem.
A forradalom után nemsokára már kezdték összeszedni az embereket, akik a forradalomban részt vettek. Nagyon sokan kidisszidáltak. Zomborszki Jani bácsi is mondta, hogy könyörgött apukámnak, hogy „menjél ki, disszidáljál ki, most a határ szabad, menjél, mert nem tudod, hogy mi fog következni”. De azt mondta apukám, ő nem csinált semmit, miért kell neki elmenni? Ő nem megy, ő nem hagy itt minket. És hát kiment oda a testvéremékhez, a Bartha nagyszülőkhöz, és ott volt. És ott fogták el édesapámat az ÁVO-sok. Édesapámat 1956. november 16-án tartóztatták le. Én ugye nem voltam ott, de az öcsém emlékszik rá, hogy sírtak, meg nagyapám, nagymamám könyörgött, hogy most miért viszik el, hát nem csinált semmit. De fegyvert fogtak rájuk, hogy csöndben legyenek. Egyetlen egy vérontás, egy puskadörrenés, semmi nem volt Nyíregyházán. Mégis édesapámat először fegyverrejtegetés miatt három hónapi börtönre ítélték. Ez volt az első ítélet. De három hónap múlva nem engedték szabadon, hanem újra bíróság elé állították, és a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés miatt halálra ítélték. Voltak nyílt tárgyalások is, emlékszem rá, hogy bemehettem én is. És ott láthattam édesapámat. Hátranézhetett néha, és akkor... De annyira megrázott a dolog, hogy többször már nem mentem el. Két évig volt börtönben. Mert ő 56 novemberében került be, és hát 58. május 6-áig volt börtönben. Nyíregyházán és Debrecenben is volt, meg Budapesten. Inkább a nagyapám ment be hozzá, mert ugye mégis ővele tudott megbeszélni dolgokat. Hát én mégis gyerek voltam, meg megviselt az egész. Még leveleztünk is. Édesapának írtam is levelet, meg van egy pár levél tőle. Köszöntött születésnapjaimon, meg hát mindig arról írt, hogy hamarosan találkozunk. Hogy a testvéreimre vigyázzak, mondjam nekik, hogy jól viselkedjenek.
Amikor édesapám börtönben volt, azt nem tudom, hogy hogy tudta elintézni édesapámnak az öccse, a Sándor, hogy Alma Atából pont akkor ide tudott jönni Magyarországra. Mert előtte nem tudott jönni. Addigra tudott összegyűjteni annyi pénzt, mert rettentő messze van, vagy 6000 kilométer, és akkor jött ide az öccse édesapámnak, és megengedték, hogy a börtönben találkozzanak. Úgyhogy ő volt akkor itt. Ő sajnos meghalt egy pár évvel ezelőtt, hanem édesapámnak a bátyja, a Mihály, ő volt itt néhány évvel ezelőtt a feleségével. Emlékszem, egyszer csak jött egy telefon a Művelődésügyi Minisztériumból, hogy el tudnék-e kéredzkedni a munkahelyemről, mert egy nagyon nagy meglepetésben lesz részem. Ne ijedjek meg, de itt van Alma Atából a nagybátyám, Tomasovszky Mihály a feleségével. Hát mondanom sem kell, azt se tudtam, hogy mit csináljak örömömben. S mikor megláttam a nagybátyámat, hát talán a fényképen is lehet látni, hogy tiszta nagyapám. Azt hittem, hogy hirtelen őt látom. Nagyon örültünk egymásnak. Volt tolmácsunk, tudtunk beszélgetni. Azóta tartjuk a kapcsolatot. Én írok magyarul, ők írnak oroszul, úgyhogy nagyon sűrűn levelezünk egymással.
Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, mert tényleg jól neveltek, főleg a nagyapám. Szigorú volt, mindent megkövetelt: a tiszteletet, a tanulást. De mondjuk, nem is kellett annyira nógatni, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy más lehetőségem nincs, csak az, hogyha tanulok és valamire jutok. Ha jutok egyáltalán. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket. Amikor nagyapámékhoz kerültem, nagyanyám nagyon sokszor beteg volt, és megtanított tésztát gyúrni, főzni meg ágyneműt mosni teknőben, az utcáról behordani a vizet. Még csak általános iskolás voltam. A nagymamám nagyon vékony, alacsony nő volt, és sokat volt kórházban, és nekem kellett mosnom az ágyneműt gyerekfejjel, nekem kellett kivasalni, én hordtam a sok vizet, én mentem bevásárolni. Szóval nagyon-nagyon sok volt. Én mentem tojást árulni a piacra. Kinn az udvaron kellett leginkább mosni, mert ugye abban a kis előszobában hol? Úgyhogy szörnyű volt. És a mosakodási lehetőség is olyan volt, hogy egy nagy lavór volt, aztán kész. És állandóan ott keresztüljártak. Egyedül a barátnőmékhez mentem el, és ott beszélgettünk, zenét hallgattunk. Süteményt sütött az anyukája. Olyan egy-két órát voltam náluk. Ez a kis barátnőm annyira pátyolgatott, bátorított engem, és a családja mindig kérte a nagyszüleimet, hogy engedjenek el hozzájuk kicsit kikapcsolódni. Tehát ők átérezték az én helyzetemet. Nagyapám mindig megmondta, hogy mikorra menjek haza, és később nem lehetett. Percre pontosan, inkább előbb, mint később, mert akkor biztos leszidott. És igaza volt, mert én is úgy nevelem a lányom, hogy itthon kell lenni, mert ha nem, akkor az ember nem tudja, mi történt, hogy miért nem jössz. Én erős voltam, olyan hirtelen megnőttem ötödik osztályos koromban, mikor az intézetben voltam két hónapot, hogy a saját nagyapám alig ismert meg. Úgyhogy erővel bírtam én, csak hát a lelkem...
Nagyon szegények voltunk. Nem volt iskolatáskám sem. Spárgával volt összekötve a füzetem-könyvem, úgy mentem iskolába. 58-ban, a forradalom után jöttek Amerikából, meg mindenünnen a segélycsomagok. S akkor az evangélikus egyháztól kaptam én is ilyen csomagokat, amiben volt egy – sose felejtem el – sárga színű hálós szatyor. És egész nyolcadik osztályos koromig az volt az iskolatáskám. Ha esett az eső, bedugtam a kabátom vagy a pulcsim alá. És tüzelőre sem volt pénzünk. Még el se ítélték édesapámat, ahogy börtönbe került rögtön kirúgták a nagyapámat a villanyszerelői állásból. Úgyhogy nem volt mit tenni, hát meg kellett valamiből élni, nyugdíjat nem kapott, nem volt meg a tízéves munkaviszonya, és elment kubikosnak a nagyapám. Útépítő vállalattal járta az országot idős ember létére, és tolta a talicskát. Mi meg nagyanyámmal otthon voltunk ketten. Ő főzött. Volt egy pár tyúkunk, annak a tojását árulgatta, s ha fizetést kapott a nagyapám, akkor vettünk mindig egy kis szenet, hogy a következő fizetésig valahogy be tudjunk gyújtani abba a hideg előszobába. Volt egy nagyon szép kályha, de annyi tüzelőt megevett! Még a nagyapám csinálta. Gyönyörű volt! Mint egy korona olyan volt a teteje. Meg egy sparhelt volt, amin főztünk. De hát nagyon sokat fáztunk abban az előszobában. És tudom, hogy nagyanyám mindig sütött a nagyapámnak ilyen kakaós süteményt, és ő nem ette meg, a nagy részét mindig visszahozta nekem, mert tudta, hogy én azt szeretem. Azt tudta nekem hozni ajándékba.
A nagyapám sajnos nem akart beszélni édesapámról. Hogyha kérdeztem is valamit nagyapámtól, nem akart válaszolni. Szóval annyira fájt neki a múlt, hogy nem akart semmiről sem beszélni. Egy nap nagyapám azt mondta, hogy meg fog halni apukám ma reggel. És emlékszem rá, hogy harangoztak az evangélikus templomban. S azt mondta nagyapám, hogy most hal meg az édesapád. 1958-ban május 6-án. El se tudom mondani, hogy milyen időszak következett utána. Én rögtön tapasztaltam, hogy jobb, hogyha az ember nem beszél semmiről. Úgyhogy kár is lett volna bizonygatni, hogy az én édesapám nem csinált semmit. Utána még rosszabb volt minden az iskolában is. A nyolcadik osztályt már egy másik iskolában végeztem, mert kerületileg rendezték Nyíregyházát, és átkerültem, azt hiszem, Széchenyi utcának hívják azt az utcát, ahol még most is megvan az az általános iskola. Ott is voltak vegyesen tanárok, gyerekek, akik kiközösítettek. Emlékszem rá, hogy volt egy matematikatanár, az, ha félre fordítottam a fejemet, rögtön kiállított a sarokba. És én úgy szégyelltem magam, mert jó kislány voltam. Soha nem beszéltem órán, tehát semmi gond nem volt velem. És hát főleg ezek után nem, mert teljesen el voltam keseredve. És volt úgy, hogy megkérdeztem, hogy „tanár úr miért?”, akkor, amiért ezt kérdeztem, kizavart az osztályból, és kint kellett állnom a sötét folyosón. Így szórakozott velem. Több tanár is volt, akiről tudtam, hogy nem szívlel, de ez még meg is akart buktatni matematikából. De hát mindenből négyes-ötös jegyem volt, végül is azt hiszem, megkaptam matematikából a négyest. Kénytelen volt megadni. De sok olyan volt, aki viszont félt mellém állni. A többség ilyen volt. És hát az iskolában is olyan vegyes fogadtatással fogadtak, amikor Ököritófülpösről az evangélikus templom mellett lévő iskolába kerültem. Tudták, hogy börtönben van az édesapám, és hát nagyon sokan kiszúrtak velem úgy tanárok, mint gyerekek. De voltak rendes tanárok is, emlékszem rá, hogy volt olyan tanárnő, aki odajött és megsimogatta a fejemet. Nem szólt semmit. A legnagyobb baj az volt, hogy sokan voltak kegyetlenek is, de a többség inkább nem mert velem barátkozni. Mert féltek. Úgy félt mindenki...
És így jelentkeztem a gyors- és gépíró iskolába. Azt elvégeztem jeles eredménnyel, és próbáltam elhelyezkedni. Jártam vállalattól vállalatra, de sehova nem vettek föl. Mihelyt mondtam, hogy hogy hívnak, rögtön tudták, hogy ki vagyok, és nem vettek föl. Végül is hogy, hogy nem, a Kerámia Üzembe, ami a vasúti pályaudvarhoz nem messze volt akkor, fölvettek takarítónőnek. És ott dolgoztam 61 szeptemberétől, ha jól emlékszem, 63 decemberéig. És ott is – emlékszem rá – nagyon sokan szórakoztak velem, főleg, akik az irodában dolgoztak. Emlékszem rá, hogy volt egy nő, aki rám fogta, hogy lopok. És a művezető is azt mondta – de hogy mit loptam már nem emlékszik rá. Hát én azt hittem, hogy ott halok meg rögtön, szégyenemben. Meg azt se tudtam, hogy mit csináljak, hát mondom ez nem igaz. Sírtam, nagyapámnak elmondtam mindent, és hát mit tudott tenni szegény? Semmit nem tudott csinálni. A vége az lett, hogy a Bartha nagyszüleimnek volt egy házaspár barátjuk, akik Pesten, Kispesten laktak. És ők éppen lent voltak a Bartha nagyapáméknál, és én is ott voltam, és hát úgy beszélgettünk, hogy milyen rossz körülmények vannak, és hát ez borzasztó, hát mi lesz velem, állandóan takarítónő leszek, vagy mi lesz velem. És akkor fölajánlotta ez a barát, hogy ő megérdeklődi a Pénzjegynyomdában, hogy nincs-e felvétel, mert ő régen ott dolgozott. Úgy is történt, ő megérdeklődte, és írta a levelet, hogy van felvétel, december 1-jétől vesznek föl pár embert, és ő már szólt az érdekemben, de ahhoz az kell, hogy a Tomasovszky nagyszülők engedjenek el engem. Tizennyolc éves voltam, tehát nagykorú, és saját akaratomból – ha akarják a nagyszülők, ha nem – is elmehettem volna. De hát nem volt ilyenről szó. A nagyapám belátta, hogy egyszerűen nincs ott jövőm. És hát nagyon ragaszkodtak hozzám, a nagymamám annyira sírt, majd meghasadt a szívem. A nagyapám egy árva szót nem szólt, de tudom, hogy nagyon fájlalta ő is, hogy eljövök. Tehát hogyha én azt mondtam volna, hogy nem megyek sehova, nem mondta volna, hogy menjek. De hát én úgy éreztem, hogy egyszerűen nincs más megoldás. Eljöttem, és így kerültem be a Pénzjegynyomdába mint kötészeti dolgozó. Mondanom sem kell, hogy az ottani művezető valószínű, hogy informálva lett, hogy ki vagyok-mi vagyok. Nagyon szórakozott velem.
Egy év múlva körülbelül, hogy odakerültem, akkor voltak a nyomdákon belül áthelyezések: bizonyos embereket egyik nyomdából a másikba áthelyeztek. Nagyon ideges lettem, ahogy meghallottuk, hogy bizonyos embereket áthelyeznek. Persze, hogy közte voltam én is. Rettenetesen elkeseredtem. Már csak azért is, mert közben Kispestről elkerültem a nyomdához közel a Pannónia utcába. Ott lakott a Bartha nagyapámnak az öccse egy négyemeletes házban. De nekik nagyon pici lakásuk volt. Ellenben a fölötte levő emeleten egy idős néni egyedül lakott, és odakerültem, és a nagybátyám azért a felügyelete alatt tartott. Habár nem kellett, mert én nagyon igyekeztem rendesen viselkedni, tehát a fiúkkal szemben én nagyon vigyáztam a becsületemre, hogy úgy mondjam. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok. No, a lényeg az, hogy az Állami Nyomdába helyeztek volna át. Hazamentem, és otthon csak ültem és sírtam. És egyszer csak csöngettek, és egy délutános kolleganőm jön és mondja nekem, hogy azt üzenik nekem... Mondom, hát ki? Azt mondja, nem tudja ki, csak a délutános csoportvezetőnek szóltak, hogy énértem küldjenek valakit, hogy ne menjek az Állami Nyomdába, hanem a munkakönyvemmel együtt menjek vissza a Pénzjegynyomdába. Menjek a rendes műszakban, és menjek oda a művezetőhöz reggel, és kérjek tőle munkát. A munkakönyvemet adjam le a munkaügyi osztályon, és kérjek munkát. Nagyon boldog voltam. Másnap reggel jelentkeztem, és soha nem fogom elfelejteni, Babai elvtársnak hívták az urat, nyugodjon békében, már meghalt, mikor meglátott engem, elöntötte a pirosság és majd megpukkadt dühében. Én köszöntem illedelmesen, és mondtam neki, hogy „Babai elvtárs, kérek szépen munkát”. És hát ő akkor adott munkát, persze a lehető legrosszabb munkát. Aztán onnan átkerültem egy-két héten belül a Typo-ba, a magas nyomó gépterembe. Itt kifejezetten szerettek a főnökeim. Majdnem húsz évig voltam ott. A kolleganőimmel, kollegáimmal kölcsönösen nagyon szerettük egymást. Nagyon szerettem ott dolgozni.
Közben elfelejtettem mondani, hogy Nyíregyházán, amikor elkezdtem dolgozni, ugye azt tanácsolta a mezőgazdasági technikumban az igazgató úr, hogy aztán próbáljak meg esti tagozaton elvégezni iskolát. Akkor ott a legmagasabb iskola a közgazdasági technikum volt. Én oda jelentkeztem a pénzügyi tagozatra, és jól is ment az iskola, úgyhogy másfél évet jártam ott. Olyan három egész-valamennyi voltam, ami jó szerintem, ahhoz képest, hogy dolgoztam, magamra voltam utalva a tanulásban, és az iskola elég nehéz volt. Így kerültem fel Budapestre 63 decemberében. Itt folytatni szerettem volna a tanulást, rögtön beiratkoztam a Mester utcában a közgazdasági pénzügyi tagozatára. Csak hogy Nyíregyházán én első osztályban nem tanultam könyvvitelt, és itt pedig már első osztályban is tanultak könyvvitelt. És itt nem volt, aki segítsen. Ugye én nem ismertem az osztálytársaimat. A tanárnő meg azt mondta, hogy ő nem oktathat engem külön órában, aztán nem vizsgáztathat. Azt mondta, hogy évvégén le kell vizsgáznom az első éves anyagból – mert esti tagozatra jártam itt is –, meg a másodikosból. Hát ez a kettő abszolút nem jött össze. Teljes zűrzavar volt a fejemben. Úgyhogy azt mondta nekem a tanárnő évvégén, hogy sajnos vissza kell mennem első osztályba. Hát én olyan ideges voltam, hogy én jó tanuló vagyok és most csak azért, mert ott nem tanítottak könyvvitelt, itt meg tanítottak, én most menjek vissza első osztályba. A tanárnőnek is igaza volt, mert nem tudtam az anyagot. Itt hiába voltam ott az órán, nem értettem semmit. És ez volt a legnehezebb tantárgy. Úgyhogy nem mentem vissza első osztályba, abbahagytam az iskolát.
Amikor átkerültem a magas nyomó gépterembe mint berakónő, akkor elkezdtem járni a nyomdaipari technikumba. Úgyhogy azt elvégeztem, letettem a technikus minősítőt is. És lehet, hogy lett is volna ott jövőm, esetleg valamilyen magasabb beosztást is kaptam volna, de sajnos az egészségi állapotom közbeszólt, mert ezektől a vegyszerektől, festékektől kaptam egy belső allergiát, és ez krónikussá vált. És akkor azt tanácsolta az orvosom – többször is mondta, hogy munkakört kellene változtatnom, de én annyira ragaszkodtam ahhoz az osztályhoz, annyira szerettem ott dolgozni, hogy nem akartam. De amikor azt mondta az orvos, hogy én hozzá többet ne menjek, mert nem tud rajtam segíteni, ha nem változtatok munkakört, úgy gondoltam, hogy az egészségem mégis csak fontosabb, és akkor átkerültem az irodaépületbe a bérelszámoló osztályra. És ott dolgoztam egy évet, de nagyon nem szerettem azt a munkakört. Olyan munka, hogy az ember nem tévedhet. És ettől állandóan drukkban voltam. És akkor kértem, hogy helyezzenek át máshova, és közben még ott a bérelszámoló osztályon elvégeztem a középfokú munkaügyi tanfolyamot. Úgyhogy akkor mehettem volna munkaerő-gazdálkodónak a munkaügyi osztályra, és mehettem volna a számviteli osztályra anyagkönyvelőnek. És tudtam, hogy az anyagkönyvelők azok az összes anyagot, amit beszállítanak a nyomdába, meg amit az osztályok felhasználnak azt gépen dolgozzák föl. És én annyira ragaszkodtam a géphez, hogy ezért döntöttem úgy, hogy a számviteli osztályra megyek. De nem is bántam meg azóta sem, mert nagyon rendes főnököm van, és nagyon rendesek a kolleganőim. Soha senkivel semmi afférom nem volt, és remélem nem is lesz. Nagyon szeretek ott dolgozni.  
Soha nem beszéltem édesapámról senkinek. Soha. A családon belül sem beszéltünk édesapámról. Se a három testvér soha. Ötvennyolc után soha. Az, hogy édesapám – így el nem hangzott soha. Ez egy borzasztó dolog volt! Ezt se felfogni, se elmondani nem lehet, ezt csak érzi az ember, hogy erről még beszélni se lehet. Elsősorban azért, mert féltem, és a másik sorban pedig az, hogy még megállni sem tudtam a sírja előtt, mert azt se tudtam, hogy hol van. Csak azt tudtam, hogy az északi temetőben, talán ott valahol. De hát az egy óriási nagy temető. Semmit nem tudtunk, semmit a világon. Ez egy olyan borzasztó és megrázó dolog volt, hogy senkivel nem beszéltünk róla soha. De gondolni állandóan gondolkoztam. A hiányukat, hogy miért nincsenek, és hogy miért kellett ennek így lenni. És tudtam, hogy nem érdemli meg édesapám, és ez iszonyatos volt. Százszor végigéltem, hogy ő feláll a bitófa alá. Az szörnyű volt! A legtöbbször sírtam esténként. És mostanában, hogy most már meg tudok állni a sírjánál, most megint olyan időszak van, hogy hát bizony sokszor nem tudok elaludni, és eszembe jut, hogy micsoda borzasztó dolog. Úgyhogy most megint gyakran előjön. Szinte ma sem tudok róla beszélni anélkül, hogy ne sírjak. És ahányszor megyek a sírhoz Nyíregyházára, mindig sírok.
Amíg a férjemet nem ismertem, úgy tessék elhinni, hogy nagyon ritka este volt az, amikor én nem sírva aludtam el. Én állandóan a szüleim után sírtam. És mikor megismertem a férjemet, 66-ban, hát nagyon megszerettem rögtön. Előtte is voltak udvarlóim, de úgy nem volt érdekes egyik sem. 66. február 27-én ismerkedtünk meg egy tánciskolában. És utána találkozgattunk, május körül bemutatott a szüleinek, és a szülei is nagyon rendesen fogadtak. A férjemnek elmondtam a dolgokat, hogy tudjon róla, hogy kivel jár, amikor már láttam, hogy komoly a dolog. De akkor egyszer beszéltünk róla, és utána soha többet. És ő elmondta a szüleinek is, hogy tudjanak róla, és apósom olyan szeretettel fogadott. Négy évig jártunk együtt, és 70. május 27-én megesküdtünk. Odaköltözködtem anyósomékhoz. Az egyik szoba a miénk volt, és a másik szobában lakott anyósom, apósom és a férjemnek a húga, és ott éltünk öt évig. Közben sajnos 73-ban meghalt apósom. De akkor mi már 72 év végén elkezdtük építeni ezt a házat. És anyósomékkal laktunk 75-ig, amíg elkészült ez a ház. Azóta itt élünk. Közben 66-ban elvitték katonának a férjemet. Két évig volt katona, de szerencsére, hogy az eskütétel után Sárbogárdról fölkerült Pestre, nagyon sokat találkoztunk. Addig, míg a férjemet meg nem ismertem, addig nagyon rossz volt. Addig teljesen elhagyatva éreztem magam. Teljesen egyedül. A férjem élelmiszeripari technikumot végzett, és három évvel ezelőtt szűnt meg a munkahelye. A Növényolajgyárban volt a Maglódi úton művezető, és a gyár megszűnt, és nem tudott elhelyezkedni. Most ott dolgozik ahol én, és biztonsági őr, egy ilyen biztonsági központban van. És 24 órában dolgozik, kétnaponként. A férjem nagyon rendes ember. Nagyon sokkal tartozom neki. Az első perctől kezdve mindenben segített a legmesszebbmenőkig.
Amíg általános iskolába jártam, az ötvenhatos eseményekről nem tanultunk. Amikor a nyomdaipari technikumba jártam, ott talán egy-két sorban volt megemlítve. De egy percig se gondoltam, hogy igazuk van azoknak, akik ellenforradalomról beszéltek. És azt is tudtam, hogy mit akartak, és azt is tudtam, hogy jót akartak. Mindenki jobb életet akart, mert hát annyira sanyargattak bennünket. Nem lehetett egy disznót levágni anélkül, hogy engedélyt ne kért volna az ember. Egy disznót nem lehetett levágni! Ha levágták, akkor elvették tőle a disznót, és őt magát meg bevitték a börtönbe. Szóval nem lehetett létezni. Paraszt embernek azért nem, mert direkt szándékosan megfélemlítették, hogy lépjen be a tsz-be, és a dolgozó ember, aki kapott munkát, az meg örült, hogy van munkája. Utána jött a Kádár-korszak. Aki nem így élte meg, mint ahogy én, aki tudom, hogy mi van a hátam mögött, annak biztos, hogy jó volt. És nem mondhatom én se, hogy nem jutottunk jobban ötről a hatra. Nem mondhatom, hogy annyira nincstelenek vagyunk, hogy nincs ennivalónk, mint ahogy volt akkor, amikor gyerek voltam. Mi becsületesen megdolgoztunk azért, amit megkerestünk. Úgyhogy én nem az akkori pártnak a javára írom az egészet, az biztos. Hanem talán annyi, hogy volt rá lehetősége az embernek, hogy egy kicsit ötről a hatra jusson. De azért én az életben meg nem bocsátom nekik azt, hogy az édesapámat elvették tőlem! Amíg élek nem fogom megbocsátani!
89 kora tavaszán, február körül, értesítettek, hogy menjek le Nyíregyházára, mert talán meg tudjuk találni édesapám sírját. Hát az megint borzasztó időszak volt, míg kerestük, hogy hol lehet. Ugye a temetői nyilvántartásban ilyesmi nincs feltűntetve, csak körülbelül. Ugye akkor már beszédesebbek lettek az emberek, aki körülbelül tudta, tudott valamit hallomásból, mind mondott valamit. Elkerítettek egy nagy területet, egy olyan 50x50 méteres területet kijelöltek, hogy körülbelül itt lehet eltemetve. Ez egy gazos rész volt. Az exhumálásra kaptunk engedélyt 1989 májusában. Azt hiszem, Debrecenből jött egy háromtagú orvos-csoport, akik elkezdték keresni édesapámat. És ez több napig tartott. Voltunk ott vagy húszan. Mi, a három testvér, egy MDF-es politikus, meg a Politikai Foglyok Szövetségétől is volt ott valaki. A nevekre sajnos nem emlékszem, mert olyan megrázó volt ez az egész. Szilágyi László családja is ott volt. S arra a területre leraktuk a virágot meg a nemzeti színű szalagot. És 1989. augusztus 24-én találták meg édesapámat. Nagy temetés volt: édesapámat 89. október 6-án temettük el. Hát az egészre nem nagyon emlékszem, mert én egyfolytában sírtam. Hát az nekem borzasztó volt! Rettenetesen megviselt. Én annyira meg voltam hatódva, meg illetődve, meg annyira boldog is voltam, meg elkeseredve, meg a régi emlékek előtörtek, hogy én nem is tudtam semmire se figyelni. A rengeteg koszorúra, ami volt! És hogy sorfalat álltak, meg részvétet nyilvánítottak, meg díszőrség volt, meg díszlövés volt, szóval rettenetesen megható volt az egész. És ahogy elszunnyadtak lassan bennem az emlékek, akkor aztán föltört minden, úgy hogy nagyon nehezen tudtam egészségileg is elviselni az egészet. Egy kisebbfajta infarktusom is volt a temetés után. Boldog is voltam, hogy végre tudom, hogy hol van. Csak mindig arra gondolok, hogy még élhetett volna. Még mindig élhetne. Amíg az ember él, ezt nem tudja megemészteni. Anyukámat meg tudtam emészteni, mert nagyon-nagyon beteg volt, egy évig föl se tudott kelni az ágyból már, úgyhogy csont és bőr volt, nagyanyáméknál úgy fürösztötték, úgy etették, olyan borzasztó volt szegénynek, nagyon szenvedett. És abba bele tudtam előbb nyugodni, csak a gondolatba nem, hogy ő sincs. De úgy jobban föl tudtam dolgozni, mint édesapámnak az elvesztését.
          És a másik az, hogy visszakaptuk a földünk egy részét, aminek úgy örültünk, hogy úgy táncoltunk, úgy ugráltunk a földön, mikor kimentünk, hogy azt elmondani nem lehet, hogy milyen boldogok voltunk. A kárpótláskor a föld értékét kaptuk mi vissza, de azt az értéket be lehetett váltani vagy pénzbe, vagy földbe. És mi a földet akartuk. 190.000 forintot kaptunk vissza, és ezt aranykoronába be lehetett váltani, illetve hát lehetett igényelni a földet. Az a nap, amikor volt a licitálás a földekre, az egy csodálatos nap volt. Általában, licitáltak egymásra az emberek, ugye. De amikor miránk került sor, a Tomasovszky földterületre, senki nem licitált. Olyan csönd volt, hogy senki meg se pisszent. Úgyhogy a legminimálisabb áron tudtuk megvenni, visszavásárolni a földünket, így tudtunk visszakapni majdnem 100 holdat. Nagyon megható volt. Én úgy sírtam, és fölálltam és megköszöntem mindenkinek. Még aki vezette az egészet, az is úgy meghatódott. Úgyhogy le a kalappal! Maga a gondolat, hogy én ráléphetek arra a földre, ahol gyerekkoromban a szüleimmel, meg a nagyszüleimmel én valamikor mászkáltam, rohangáltam, csodálatos. És megbeszéltük, hogy hol volt az állatoknak az istállója, meg hol volt a gyümölcsöskert, meg hol volt a kút. Ezeket ott mind megbeszélgettük a három testvérrel. Előtte nem beszélgettünk róla, soha ilyenekről, ugyanúgy, mint ahogy az édesapámról sem. Ez olyan kilátástalan volt, hogy valaha is még visszakapjuk. Először úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk valahogy kölcsönt fölvenni, és veszünk egy traktort, és úgy megpróbáljuk megműveltetni. De hát miből? Hogyan? Körülbelül hárman kaptunk vissza 100 holdat majdnem. Három testvér egymás mellett. És én kaptam ott, ahol a házunk volt, azt a részt. És aztán úgy tovább az öcsém és a húgom. Az ottani szövetkezetnek az elnöke behívatott minket, és mondta, hogy ő nagyon szeretné, ha neki adnánk bérbe a földünket, mert ha nem, akkor csődbe jutna, és nagyon sok embernek nem lenne munkája. És ha mi ezt úgyse tudjuk megművelni, akkor ő nagyon szépen kér minket, hogy adjuk nekik bérbe. Úgyhogy végül is meghánytuk vetettük a dolgot, mert lett volna, aki bérbe veszi többért, de az nem biztos, hogy rendesen művelte volna, és hogyha nincs művelve a földterület, az állam visszaveszi. Tehát nem lehet parlagon hagyni a földet. És úgy gondoltuk, hogy ez a szövetkezet biztos, hiába kevesebb is.
 

Az interjút készítette Hoffmann Gertrud 1995-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.

Oldalak