Jelenlegi hely

Státusz: 
 

Gúth Zoltán 1929. november 1-jén született Maglódon. Apja felső kereskedelmit végzett, anyja titkárnő volt. Édesanyja korán meghalt, apja 1935-ben újra megnősült. A család a harmincas évek végén Vecsésre költözött. Az elemi és a polgári iskola elvégzése után kereskedelmi iskolába járt Budapesten, azt azonban már nem fejezte be. A második világháború végén mozgósították, légvédelmisként szolgált. 1948-ban Szibériába került kényszermunkára, két évet töltött a gulagon, majd négy és fél évet száműzetésben. Szibériában házasságot kötött, két gyermeke született, családja hazatérése után követte őt Magyarországra. 1955-ben munka közbeni lázításért négy hónap börtönbüntetésre ítélték – akkor a pécsi István bányában dolgozott. A forradalom idején a felkelők oldalán vett részt a harcokban. Családja 1956 után visszatért a Szovjetunióba. Megpróbálta követni őket, kétszer kísérelte meg átlépni a szovjet határt, mindkétszer elfogták, és elítélték. Szabadulása után Borsod megyét jelölték ki számára lakhelyként, Tiszaszederkényben (Leninváros, majd Tiszaújváros) telepedett le. Szovjet feleségétől elvált, újra megnősült, második házasságából három gyermeke született. Festőként dolgozott a városban, illetve szerte az országban. 1989-ben nyugdíjba vonult.

Gúth Zoltán
Maglódon születtem 1929. november elsején mindenszentekkor Gúth Zoltán Károly néven. A keresztapám volt Károly, így lettem Gúth Zoltán Károly. A családom történetéről a múltkorjában olvastam, mondjuk, amik papírok, iratok a kezembe kerültek, azok apámnak az iratmásolatai. Tudniillik 1940–41-ben minden magyar családnak igazolnia kellett, hogy az őseik között nincsenek zsidók. Jöttek a zsidótörvények stb., és apám elment Romániába, mert ott született, nem Romániában, az akkor még Magyarország volt, Sikulán, Arad mellett, Arad megyében. Nagyapám ott élt, Gúth Ádám, ő ott született. Nagyanyám, Sproch Mária, szász származású volt. Nagyapám Bajorországból való volt. Az ősei már az 1700-as években bekerültek. A nagyanyám szász volt, azok is Erdélybe keveredtek le, aztán jött Trianon, akkor visszajöttek, átjöttek Magyarországra. A család később költözött Maglódra. Az már egy másik ügy. Az anyai ágról nagyon keveset tudok, mert édesanyám hamar meghalt, még ötéves se voltam. Az édesanyámat Fodor Gizellának hívták. Hogy az ő szülei hova valósiak voltak, fogalmam sincs. Az édesanyám Mezőtúrban lakott. 
Apám gyönyörűen írt, rajzolt, festett. Én is. A fiam meg a gyerekeim is meg az unokám is. Nálunk mindenki festett, ez egy ilyen családi vonás. És apám gyönyörűen írt, rajzolt.Mivel az apám fölső ipari iskolás volt, neki automatikusan járt a karpaszomány, tehát a tiszti rang. Azt hiszem, főhadnagy volt. Egy géppuskás szakasznak volt a Kárpátokban a parancsnoka. Egyszer ment ki valahova szétnézni a vezérkar, mindig velük van egy tolmács is, ugye, írnok meg stb., és úgy valahonnan egyetlen gránát elég, lőnek ugye vaktában, én is voltam katona, tudom, hogy mi van, mindig van… hogy nevezik ezt? …ellenőrző lövés, nehogy aludjanak. Puff egy akna, elmegy. Vagy talál, vagy nem, nem érdekes. Ilyen akna volt millió. Ezrével szedik össze a föl nem robbantakat. És egy repesz eltalálta az ezredírnokot, és meghalt. Az pedig kell, ezredírnok. Cenzor van, ugye, minden hadseregnél. Rögtön utasította a vezérkari tiszt – Vörös János volt – a cenzort, hogy a három legszebben írót azonnal rendelje be. Na, őt is a géppuska-állásból lekérték, mindhármukat megvizsgálták. Apám írt a legszebben, őt tették meg ezredírnoknak. 
Vannak fényképek: tiszti ruha, akkor még, ugye, csákó volt a tiszteknek. Ezeken rajta van apámon a piros szalag. Hát nem színesben van. Tudniillik ők átálltak aztán mind a Tanácsköztársasághoz. Nem ő, ő mint írnok volt csak velük. És emiatt, mint kommunista, sehol nem tudott elhelyezkedni, ahogy vége lett. Másfél évig bujkált Romániában összevissza.Az apai nagyapám mezőgazdasággal foglalkozott meg gépész volt, cséplőgépe is volt. Vállalkozó volt. Volt valami tíz-tizenkét holdjuk ottan Gyulán. Kis szőlő meg ez, az, amaz, de annyira nem tudok róla beszélni, mert én tizennyolc évesen kerültem ki Szibériába. Ő azalatt, ’59-ben, azt hiszem, meghalt. Elvettek tőlük mindent ’58-ban, mind a két nagyapámtól, és mind a második évben meg is halt. Az édesanyám apját nem ismertem, a nevelőanyámnak a szüleit, azokat jobban ismertem. Azoknál nem voltam soha, ők se nálunk. Apámék nem Trianon miatt jöttek át. Ők már előtte átjöttek. Mezőberénybe, aztán Gyulára, ott végezte a felső kereskedelmit is. A családban apám nagyon jól beszélte a románt, elég jól a németet. A bátyja perfekt német volt, de az apai családban nem németül beszéltek, hanem magyarul. Jellemző, hogy nagyanyám tizenhárom gyereket szült, és az első hat evangélikus volt, mint a németek, a többit meg katolikusnak keresztelték. Úgy változott az asszimiláció, ugye. A mi családunkon is lemérhető az, a mi famíliánkon, hogy alakult a környezet miatt a család. Édesanyám Mezőtúron lakott gyerekkorában, négyen voltak testvérek, az apja már tiszt volt, ő meg, amikor apámmal megismerkedtek, Mezőtúrról járt föl Pestre, hetente egyszer, és akkor ott lakott albérletben. Apám meg Gyulán tengett-lengett, alkalmi munkákon, nem kapott fix állást, senki nem alkalmazta. Pedig nagyon jó munkás volt, vannak papírjai, hogy kiváló munkás stb., ajánlják mindenkinek. Híres gyulai vállalkozó, gazdag ember volt, aki alkalmazta apámat. Cséplőgéphez, mert több gépe volt, és nem volt gépésze, így apámat alkalmazta gépésznek. Na, csak az, hogy apám is aztán nem tudott elhelyezkedni, az öccse viszont a Ganz gyárban volt főművezető. Akkor az egy atyaisten volt, egy főművezető a Ganzban. És neki volt egy miniszterhelyettes ismerőse, apám öccsének, és annak a segítségével el tudták helyezni apámat Pesten a Fővárosi Villamosvasútnál, a BESZKÁRT-nál. Váltóőrnek. Bódé, benne ücsörgött. Egyik kocsi a másik után, fölső ipari végzettséggel. Így el tudott helyezkedni a BESZKÁRT-nál. Előtte másfél évig nem is volt Magyarországon. Ploiestiben volt, meg összevissza. Segített olajfúrásokon meg mindenhol, hát értett ugye hozzá, artézi kutakat fúrt. Én magam is megtanultam az artézi kút fúrását. Gyulán még artézi kutakat tisztítottam tizennyolc évesen. Kettőt. Édesanyám egyidős apámmal, ’98-ban születtek. Nem tudom, hogy milyen iskolát végzett édesanyám, csak érettségije volt. Fölkerült Pestre, és a Belügyminisztériumnál volt valamilyen titkárnő. Hát volt ott sok titkárnő. Na, csak az, hogy őt férjhez akarták adni, egy elég szép nő volt állítólag, vannak régi fényképek. Na, csak az, hogy egy ezredeshez akarták feleségül adni, az udvarolgatott neki, és akkor egy ezredes egy kegyelmes úr volt. Meg volt szabva, hogy a menyasszonynak mi kell: ennyi bugyi, annyi kombiné stb. És milyen anyagból! Pehelypaplan, pehelydunna, tehát minden pehelyből. Nem toll, hanem pehely. Anyámnak mindene megvolt. A vonaton megismerkedett apámmal, és ő bejelentette a szüleinek, hogy ő a kegyelmes úrhoz nem megy férjhez, tizennégy évvel volt nála idősebb, nem megy férjhez, ő ehhez akar férjhez menni. Elhívta apámat, elment apám Mezőtúrra, leutazott napijeggyel és hazakísérte, és a szüleivel beszélt. Megmondták, hogy mit képzel, egy iparosnak a gyerekéhez fogják hozzáadni a lányt, akit egy kegyelmes úr kérne! Hazament. Apám pedig azt mondta, hogy ő pedig feleségül veszi, és ő meg hozzámegy, megmondta, nem érdeklik a szülei. Kitagadták mindenből, úgyhogy én nem is ismertem őket. Először akkor láttam a nagyszüleimet, anyai ágon, amikor a temetés volt. Nemsokára utána meghaltak ők is. A kauciót odaadták, meg mindent elvihetett magával, a holmijait, de semmit nem adtak neki. Az apai nagyapám pedig azt mondta: „Ha neki egy iparos gyereke nem jó, akkor te se kapsz semmit!” Volt vagy nyolc-tíz mázsa gabonája a nyári cséplésből, mert a cséplésnél mindig apám is részt vett, mint gépész, azt megkapta. Gyulán kivettek egy lakást, és ott kezdték az életet.
Amikor a szüleim fölköltöztek Gyuláról Maglódra, akkor született egy gyerek, ’24-ben, egy kislány, de pár nap után meghalt. Emlékszem rá, a temető nem messze volt a lakásunktól, két temető van Maglódon, a templom melletti benn a községben, ott volt eltemetve. És a szomszédasszonyé is, mert egy konyha, két szoba, és ott is lakott egy család, erre meg mi laktunk, egy szobában. Közös konyha volt. És őneki is volt egy kislánya, egy gyerek, aki meghalt, és ott voltak egymás közelében eltemetve. Akkor sok gyerek halt meg. Neki négy gyereke született, mind a négy meghalt. És voltunk kinn a temetőben, vittünk virágot, harmadik éves voltam, az öcsém, az otthon maradt, még pici volt, egészen. Na, csak az, hogy utána aztán ’26-ban született a bátyám, ’28-ban a nővérem, januárban, ’29 novemberében meg én, ’32-ben pedig a másik öcsém.Aztán apám visszajárt néha vendégségbe Mezőberénybe, és ott megismerkedtek a nevelőanyámmal. ’35-ben volt az esküvő, tehát mikor letelt a gyászév. Tudom, mert már tél volt, mikor volt, esett talán. November lehetett, azt hiszem, vagy december, így valahogy. Tulajdonképpen olyan igazi családi kapcsolat közöttünk soha nem volt a nevelőanyámmal, ő nem bánt úgy velünk, mint a... Sőt, saját gyerek is lett. Apám meg ő a gyerekkel laktak az egyik szobában, mi négyen a másik szobában. Tehát mi egy szobában soha nem laktunk.Én és a testvéreim nem nagyon részesültünk vallásos neveltetésben, imákat édesanyám tanított, de templomba nem jártunk soha, nevelőanyámmal se. De elsőáldozó voltam, negyedik osztályban pedig apácák tanítottak engem, így az iskolai keretek között kaptam inkább vallásos neveltetést. Még ministráltam is. Egyszer korán mentem, beöltöztem, ugye, aztán kis kancsó is volt, miseborral, a felit meghúztam. Úgy berúgtam tőle, hogy leestem a lépcsőről, amikor csöngetni kellett volna. Apácák tanítottak, ugye pénteken áldozni kellett mindig stb. A padláson, ha kaptam ostyadarabot, akkor elkapartam, Isten szent testét. Szóval én nem voltam vallásosan nevelve.
Úgy tudtak csak fölvenni iskolába, hogy apám elvitt az iskolába, és mondta, hogy a nővérem már másodikba fog járni, de azt mondja, hogy az öccse, hogy ha lehet, idejönne, hoz egy kisszéket meg egy mesekönyvet. "Olvasgat, és itt ellenne szép csendben. Nagyon nyugodt a gyerek, és elüldögél az órán, mert otthon nincs kivel legyen." "A gyerek hány éves?" Mondta, hogy november elsején születtem, akkor leszek hatéves. Azt mondja egy tanár, hogy abban az esetben, ha két tanár és az igazgató meghallgat éngem, és érettnek talál, akkor föl lehet venni. Egyébként nem. Azt mondja: „És a gyerek, az olvas?" "Hát igen, kis versek érdeklik a gyereket." Épp akkor ott volt a másodikos könyv nála, azt mondja: "A betűket ismered?" Mondom: "Igen. Adja ide!" És folyékonyan olvastam neki a másodikas olvasókönyvet. Fölmentünk az igazgatóhoz, behívtak még egy tanárt, és meghallgattak. Számtanból fejből oldottam meg a másodikos feladatokat. Nem úgy, hogy „kilenc meg kettő, tizenegy, marad az egy" azt nem mondtam, hogy marad az egy. Kilenc meg kettő tizenegy, nyolc meg kilenc tizenhét, nyolcból már hozzáadtam a héthez az egyet, fejben. Minden hogyhívják nélkül, fejben. És nem voltam hatéves. Hát mit csináljanak? Apámat ismerték nagyon jól, tudták, hogy anyám is meghalt stb., és azt mondta az igazgató: „Nos, Gúth úr! Beírjuk, hogy a gyerek tizedikén született, és fölvesszük.” Így a bizonyítványomban szeptember 10. van beírva. A polgáriba már november 1. Aztán átköltöztünk Ecserre, egy hónap múlva, még a nyáron, egy másik lakásba, utána egy harmadikba, utána egy negyedikbe. Tehát a két osztályt négy lakásban végeztem. Aztán átköltöztünk Vecsésre, ott is két lakásban voltunk. Tehát tizenöt lakásban végeztem el a négy osztályt. Az elemi iskola negyedik osztályába már ott, Vecsésen jártam, az Andrássy-telepi zárda iskolájába.
A piacon, mikor segítettem, nem kaptam pénzt, csak árut, azt vittem haza. Hát heten voltunk, apám majdnem mindig katona volt akkoriban. Nem éltünk rosszabbul, mert azelőtt se éltünk valami nagyon jól. Voltak kecskéink, kecsketejen nevelkedtünk. Néha öt kecskénk is volt. Abból csak egy volt fejős, a kicsiket mindig én vágtam le. Volt, amikor három kiskecske volt. A legnagyobbat meg, amit megcsapott az akna, agyonvágta, a Sárit. Nagy volt, volt vagy hetven kiló. Pedig a húsa jó lett volna, de hát sajnálta apám. Mi szerencsére nem Vecsés szélén laktunk, hanem Andrássy-telepnek jó a közepén. Kertes ház volt, mert apám mindenképpen kertes házban lakott, mindig. Háziállatokat tartottunk, voltak angóranyulaink, vagy negyven darab, tyúk, kacsa, liba. Ötven, száz darab mindegyikből.
Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt. A beteg lovakat, a Lóvásár téren, Pesten, ahol van a Mester utca, ott, az iskolánk közelében volt. Nagy, hatalmas tér, ma is megvan, ott a Fradi-pálya mögött volt. Egy hatalmas nagy terület, ott lovak voltak mindig. Ott volt a lókórház, volt néha 200-300 ló is. Így amelyik lesántult vagy megbetegedett, az mindegyik ott volt. A háborúból gyerekként is érzékeltünk sok mindent. Apám majdnem mindig odavolt. Meg volt például a Ferencvárosi pályaudvar, a legelső bombatámadás, nem akarom mondani azt az egy-két kisebb bombatámadást, ami ’42–43-ban volt, az nem volt érdekes. Azokat is elmentem megnézni, azokat a nagy bombatölcséreket, akkora volt némelyik, mint két ilyen szoba. Akkor én már bejártam iskolába, és Ferencvárosba jártam iskolába. A legelső nagy bombatámadás volt április 3-án, ’44-ben. Csepel, Ferencváros. Olyan ötmázsás, tízmázsás bombák voltak ott leszórva, hogy volt, akinek a bele, tüdeje, mindene kiszakadt belőle. Ilyen kockagránát átvitte, rendőr volt az illető, és a három méterrel arrébb lógott az akácfán. Másnap is olyan büdös volt, mint a fene. Mindennap volt bombatámadás akkor, éjjel-nappal. Nappal volt egy-kettő, délután is. Éjjel megint. Akkor gyúlt ki a Fanto, a Soroksári utat végigbombázták. Aztán szinte majdnem mindennap volt bombázás. Hát fönnakadás annyiban volt az még életben, hogy elkezdett bejönni a jegyrendszer, és már ’42-től napi húsz deka kenyeret lehetett kapni. Húsz deka kenyér járt egy diáknak. ’43-tól már csak tizenhat, ’44-től már csak tíz. ’44 végétől már csak nyolc deka. Hát az probléma volt. Nem volt zsír, nem volt semmi, jegyre adtak mindent. Adták azt a margarint zsír helyett. Szóval nagy probléma volt. Nagy bombázást kapott Vecsés ’44. augusztus elején, augusztus, azt hiszem, 12. volt, vasárnap. Akkor a Ferihegyi repülőteret nagyon megbombázták, ott van másfél kilométerre, ugye, és egy csomó bomba Vecsésre is átszóródott. Én akkor éppen Budán voltam, mert vízicserkész voltam, és ott volt egy ilyen terepünk nekünk, egy vízicserkész telep, egy cserkésztelep. Voltak hegyek, a sziklamászást gyakoroltuk stb., és onnan néztük végig Budapest bombázását, Csepel meg stb. Onnan néztük az egész bombázást. Potyogtak ránk a légvédelmi repeszek, olyan iszonyú valami jött lefelé, hogy azt hittem, bennünket végiggyilkol. Volt, akit így megölt. Egy lánynak itt ment be a repesz, aztán itt jött ki, meg is halt azonnal. A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola. 
Akkor tizennégy évesen elmentem, kiváltottam a munkakönyvet, és elmentem dolgozni. Apám is tudott róla. Elmentem a Braun Likőrgyárba, az Üllői úton, és ott lettem segédmunkás. Ott van a laktanyától egy megálló, szemben a Tátra mozi. Odamentem a Braun Likőrgyárba segédmunkásnak, és már a harmadik hónaptól tizenkét óráztam. Mindent hazaadtam, az utolsó fillérig hazaadtam a pénzt mindig. Hát, a likőrgyárban több volt a mellékes, nem volt már csak a fizetésem. Én az ecetgyári részlegnél dolgoztam eleinte. Amikor aztán már nem volt alkohol, az ecetet alkoholból csinálják, akkor átettek a többi helyre, mert már nem volt alkohol, amiből csinálják a dolgokat. Tehát nem kellettem ott már. És akkor a spanyolviaszt meg kellett olvasztani, rá a spanyolviasz-lapra, majd vették le a pecsétet a vízjegyhez. Az üveg nyaka meg mindene, hogy nincs megsértve a dugó, lehetett róla látni, ha meghúzom, akkor széttörik a pecsét. És a fináncok, hát, ismerősök voltak, ugye, bent – a likőrgyár úgy volt, hogy itt be lehetett menni az irodába, körülmenni és ott kimenni az irodából, megkerülve a kijáratot. És mondja nekem a finánc, hogy: „Szemlész úr! Azt az ötliteres demizsont – új demizsont, úgy jöttek százával a demizsonok –, ezt és ezt!" Mert mindig mentek Egerbe, Tokajba. A konyakokat a legjobb borokból csinálják, nem akármiből azért, hülyeség, hogy szar borokból csinálják, a legjobb borokból, és akkor hozták hatalmas német Opel Blitzekkel, hadiüzem volt a likőrgyár. A tömegcikkek többségét a német hadseregnek küldték. Nagyjából havi ötezer hektót adott a likőrgyár a német hadseregnek. Már az állam pénzén. Hozomra. Majd a győzelem után megfizetik. Persze elúszott az is. Zsidó volt a tulajdonosa egyébként, Belatini Braun Rudolf. Úgy ismerkedtem meg például ezzel a Zwack Péterrel, tizenhét éves volt, én tizennégy, hogy mintákat kellett átvinni a Zwack gyárba. Mi voltunk az Üllői úton, ők a Soroksári úton. Átvittem, és úgy megismerkedtünk. Néha mentem velük, vittek teniszezni, vittek mindig labdaszedőnek, kaptam húsz fillért. És hát a legjobb borokból, menjek és tegyek le a portán kívülre. Ő megírta a papírokat, mindent. Persze fiktív papír volt az egész. Én meg mentem, akkor ott főleg nők voltak, elvettem, letettem. Rájöttem én egy hét múlva, hogy vihetek én kettőt is, de nem mertem. Lapos üvegek voltak, kétdecisek. Zsebben elment, de ez már csak akkor, amikor mentünk este, én mindig túlóráztam, mert heten voltunk az ecetgyárban. A végén ketten maradtunk. Katonának ment, katonának ment, katonának ment. Akkor jött Szeged meg a többi, hát jött a szovjet hadsereg, nem tudtak már visszajönni, akik ott dolgoztak, hetente jártak haza.  Egyre kevesebben voltunk, munka meg volt – ha kevesebb is volt már munka, mert nem volt áru. Nekem csak két-három ember helyett kellett dolgoznom, és akkor túlóráznom kelletett, mert ugye a hordókat áztatni kelletett. Tehát ha olyan munkát csináltam, akkor az összes hordót, ami másnapra ment, be kellett áztatni előre. Ott voltam, beleslagoltam. Készült az ecet, ott fölforrósodott a víz, és a meleg vizet engedtük a hordóba bele. Át kell rakni, át kell rakni, ugye húsz-harminc hordót. Két-három óra hossza. Tehát ha ötig volt a munkaidő, este nyolc-kilencig ott kelletett maradni. Néha fél tízig is, épphogy elértem a tízes vonatot hazafelé. Akkor már jobban kerestem a mellékjövedelemmel tulajdonképpen, 4-500 pengőt egy hónapban, a fizetésem volt 200. Apám 4-500-at kapott ekkor, a családi pótlékkal együtt, mert gyerekenként kapott, akkor már kevesebbet, mert bátyám már akkor inas volt, és húsz pengő volt a családi pótlék, negyven pengő volt a feleség után a pénz. Hát így összejött valamennyi. 
Végül a kereskedelmi iskolát nem fejeztem be, hát, nem voltam jó tanuló. Részben nem volt időm, abba kellett hagyni az iskolát. Akkor, másodikba két hónapot jártam összesen. Mások már négy-öt hónapot jártak, én meg Vecsésről nem tudtam bejárni, nem volt közlekedés. Aztán csak bukdácsoltam, harmadikban megbuktam. Akkor már csak jártam a Teleki térre. Ó, annyi üzletet csináltam én! Éngem mindenki ismert. A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak. Nekem van egy régi könyvem, abban volt olyan plakát is: Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Aztán csak kellett jelentkezni, mert nagybátyámmal elmentünk jelentkezni, az is le van írva. Kaptam egy sapkát, derékszíjat, egy bakancsot, azt kész. Légelhárítósokkal voltam már ’44 decemberében. Jártam a légelhárítósoknál, fönn a Gellért-hegyen voltak az állások, az ütegek, és onnan néztük hogyan jönnek a Duna fölött be a kétfedelű orosz kruzikok. Mint a kukoricadaráló, olyan volt a hangja. Po–2-es, kukoricadaráló, Po–2-es. Viaszosvászon, erős viaszosvászon volt a szárny, a törzse is, deszkafunér, minden, de príma gépek voltak azok. Voltak egész női ezredek, repülőezred-bombázók ezekkel a gépekkel. Lőttek rá, na de hát fölülről kell lőni lefele, a Gellért-hegyről. Nagy ágyúkkal meg nem is lőhették, ugye. Géppuskákkal meg igen, na de hát… Egy, egy – százan lőtték, senki nem találta el. Bejött a gép, fölrepült, kiszórt egy csomó röpcédulát, azt vissza is repült a Duna fölött Csepelre. Hát Csepel el volt foglalva. Onnan néztük. Persze mindig részegek voltunk, nem voltunk részegek, csak mindig bennünk volt az egy-két deci rum. És aztán átkerültem, a Városligetben volt négy üteg, oda kerültem aztán, de többnyire a tiszteknek a szobáját takarítottuk meg befűtöttünk. Ekkor nem jártam haza. A Nefelejcs utca és a Garay utca sarkán volt a garázs, a Keletinél. És a Garay utca 23-ban volt apámnak az öccse, mi ott laktunk náluk. Vecsést ott kelletett hagyni, mert kitelepítettek bennünket a németek. Egész Vecsést, a lakosság többségének onnan el kellett jönnie. Ott maradt minden. Máshol nem szolgáltam, mert január 18-án, mikor el kellett hagyni Pestet, többen nem mentünk. Tehát már sokan lemaradtak. Akkor már ment a lógás. 
Aztán mentünk egyszer apámnak a munkahelyére, apám, az öccse meg én, ott szedték össze a népet. El voltak bújva ott a fal mögé, a másik ház mögé az emberek, el voltak bújtatva. Jön az orosz: „Állj! Papírokat stb.!” Apám egy hete nem borotválkozott vagy kettő, én meg gyerek voltam, lányos arcú voltam amúgy is. És: mehet, mehet!, apámat befogták, és elvitték fogságba. Úgy szedték össze a hadifoglyokat, civilben volt pedig. Hát, ő se volt katona, olyan volt, mint én. Vagy nyolc hónap után jött haza. Romániából szökött meg. Sikerült neki megszöknie Iasiból, onnan került haza.
Március valahányadikáig maradtunk a Garay utcában. Akkor kimentünk Rákospalotára, anyámnak a bátyjához, nevelőanyámnak a bátyjához. Nem volt gyerekük, volt egy nagy lakásuk, később el is vették a felét, beköltöztettek másokat. Az is a MÁV-nál volt tiszt. Aztán március 15-én, ez le van írva, elmentünk Vecsésre, gyalog. Nem volt közlekedés. A szomszédasszonnyal beszélgettünk stb., minden. Egy idegen család, nem idegen, a túlsarokról beköltöztek ide. Milyen egy család volt! Telihordták poloskával a lakásunkat, meg az ágynemű eltűnt, az étkészlet is. Sok minden eltűnt. A bútor egy része. Akkor mondtam, hogy mi jövünk haza, költözzenek el. Ki is költöztek, de a poloskák maradtak ott. Kivittük a ruhát az udvarra, petróleummal leöntöztük, nehéz volt petróleumot is szerezni. Na, csak az, hogy azt hiszem, március 13-án, akkor mentünk ki először, hogy majd a hónap vége fele szerez apám egy kiskocsit, négykerekűt a munkahelyéről, tíz kilométer, elhúzza oda, ott fölpakoljuk, amink van, és kijövünk Vecsésre.
És alighogy elmentünk, rá két óra múlva, mi gyalog mentünk újra, már túlvoltunk a repülőtéren, mikor vagy öt kilométerrel följebb hallottuk, hogy irtó dübörgés jön Vecsés felől, robbanások stb., minden, és repülőgépek mennek jobbra-balra. Két német bombázó berepült Vecsésre, és ott volt a bombaraktár Vecsésen, odáig már meg volt csinálva a vasút, odáig ment a vasút, ott vágták el ezrivel a bombák. Láttuk. 98 kiló, 105 kiló ráhullt. Nekünk nem szóltak, orosz őrség se volt. Ott volt vagy 300 méteren minden bomba meg lőszerek stb. És a bombaraktárt a németek kifigyelték repülőről, és két bombázó elindult. Na és ugye időben figyelmeztették őket, jöttek a vadászok, és elkezdték lőni őket. Majdnem el tudtak jutni a bombaraktárig, a zárda – pont a templom tornya kapott találatot, nem nagy torony volt. Akkor a mi házunk, és itt volt a Mitrovics néninek a háza… Ide kapott egy bombát, össze is dűlt az a része. Egy szoba maradt meg. A mi házunkon, onnan tizenöt méterre volt, megrepedt a fal, a tető lement, minden nyavalya. A falak fölfogtak sok mindent, de ki lehetett látni az égbe, meg az ablakok kimentek, a tető fele lement, de bent, amúgy, nem lett semmi a házban. Két órával hamarabb, mikor a Mitrovics néni háza is összeszakadt, meg minden ott a konyhában, ha ott vagyunk, mert mondta, hogy maradjunk ott, aludjunk ott, akkor meghalunk mi is.Voltak zsidó ismerősök, tőlük is vettek el vagyont. Hát a likőrgyárban, például, jelen voltam, amikor a Braun lakásából mindent vittek el. Ott volt Braun is, négy borotvája volt: elefántcsontnyelű, ezüstnyelű, minden fajta. Odaadták a nyilasok, hogy: „Vidd el apádnak, jó lesz neki!” Néhány könyvet is elvittem, mert azokat is dobálták kifele. Én aztán bejártam a gettóba, vittem nekik a kaját, miegymást, hátizsákban. Gyerek voltam, de néha jól seggbe rúgtak a nyilasok. Volt, hogy kaptam olyan pofont, majd elestem. Azt hitték, hogy zsidó vagyok. Elvitték Braunt is. Voltak zsidó osztálytársaim is: egy meghalt Mauthausenben, kettő életben maradt, hazajött. Rozmann Tibi, Rozmann Gyuri meg Forschner Gyula. A Forschner az meghalt. Mellettem ült az iskolában. 
’45 márciusában visszaköltöztünk Vecsésre, és elkezdtük javítani a házat. Volt egy kastély, tőlünk három kilométerre, hoztunk vagy 250 cserepet. Eléggé meg volt rongálva a kastély. Emeletes volt, gyönyörű oszlopok voltak meg minden. Orosz parancsnokság lett meg miegymás, de akkor már elmentek onnan. Meg fűrészeltük – gyönyörű díszfák voltak – a fát, vittük tüzelni. A parkok gyönyörűek voltak, volt ott mindenféle fa. A kastélynak a végén csak a fundamentumai maradtak, az utolsó tégláig elhordta a nép. Pedig valamit lehetett volna vele csinálni: volt benne húsz szoba, nagy termek, alagsorok, konyha, minden. Mindent széthordott a nép. Ez a magyar nép a háború után iszonyú pusztítást végzett ilyen szempontból. Ma sincs, és soha nem is lesz már olyan gyönyörű az a park. Volt mindenfajta fa, ezerfajta fa. A világ minden végéről telepítették oda. A kastélyt nagyon sajnáltam, de hát vitte mindenki, én is vittem. A végén a tetőszerkezet, gerendák, másik emelet, faburkolat. Szedték le őket.
Nem minden testvérem költözött vissza Vecsésre. A bátyám megismerkedett egy lánnyal. Ott volt a házban az egyik lány, ott dolgozott, és Csurgóra költözött le vele. Nem ismerem őket. Tehát én lettem a családfenntartó, mert apám fél évig mankóval járt, tolókocsival. Apám olyan április végén kezdett el dolgozni újra, de akkor már nem a műhelybe került vissza, akkor már megtették fürdőt kezelni.Én mentem iskolába, újra, meg főleg a Teleki térre. Volt igazolványom, hiába volt igazoltatás, nekem van munkahelyem, én diák vagyok. Feketéztem. Vettem, eladtam mindent, amit csak el lehet képzelni. Mindent. Például: jöttek a bulgárok, Bulgáriából, uszályokkal hozták a higanyt. Egy félliter higany nyolc kiló. Hogy nehogy rám cseppenjen, így fogtam végig. A fogorvosoknak kellett a higany, amalgámosan tömni. Akkor ilyen fogorvosi készülékek közül is, amit lehetett. Akkor ventilátorok. Apámnak a nővére kalapos volt, kalapokat készített, kalapszalonja volt, a férjének meg elektromos szaküzlete volt. És csinálta a villanyrezsókat, akkoriban annak nagy keletje volt. Mondta, hogy ennyibe került, na adott nekem hármat, ki a Telekire, duplán eladtam. Mindennel foglalkoztam. Úgy értettem én a dolgokat. Villany, kis villanymotorok ventilátorokhoz stb., azért kellettek a villanymotorok. Árulták húsz pengőért, akkor már a pengőnek rosszabb volt az értéke, el tudtam adni negyvenért. Egy hónap múlva már ötvenért adták, eladtam százért. Megvették. Hogy az miért nem adta el?! Tudja a fene, eladhatta volna. Én meg megvettem, megálltam valakinél, már adtam is el, néha négy-öt is volt nálam. Már volt olyan is, ha megmaradt, kis haszonnal odaadtam annak, aki majd továbbadja. Nem kellett stand, csak jönni-menni kell, aztán… Menni kellett, kitől mit megvenni, tudom, hogy körülbelül ki akarja eladni, és aztán viszem a kezemben, és mászkálok. Megkérdezik, hogy mennyi, ennyi. Mondtam egy jó magas árat."Ó az sok." "Hát – mondom –, mennyi nem lenne sok?" "Ennyi." "Jó, vigye.” Tudtam venni kenyeret, magamat tápláltam megfelelően. Hát el kellett költeni majdnem mindennap az egészet, ahogy megkaptam, másnapra már a pénz tíz-húsz százalékkal kevesebbet ért. Volt olyan, hogy egyik nap a gyufa volt egy pengő, másnap már egy húsz, harmadnap egy ötven, ötödik nap már két pengő volt. Naponta a pénzt el kelletett költeni. A végén már 10 ezer pengősökkel gyújtottak rá, ott vitte a szél. 
Még a családnak is tudtam juttatni belőle. Hát jegyre ment a kenyér, én meg egy kétkilós kenyeret vettem, kukoricakenyér volt, nem tiszta kukorica, de kukoricaliszttel, húsz-harminc százalékban kukoricaliszt volt, de öt pengő volt. Amúgy kettő–kettő ötven volt egy kiló. Amúgy meg öt pengő volt egy kiló! Tíz pengő volt egy kétkilós kenyér, és egy kilót, de néha kettő kilót is tudtam vinni haza. Tehát segítettem a családnak ilyen szempontból, meg mentem a likőrgyárba, megvolt az ismeretségem.A negyedik évben aztán már nem mentem tovább tanulni, és ’47-ben elhelyezkedtem apám vállalatánál. Mehettem volna pótvizsgára, de nem mentem el. Úgyse akarok én kereskedő lenni. Nem gondolkodtam azon se, hogy esetleg mást tanulnék, Nekem nem voltak ilyen ambícióim. Megélni kellett, túlélni. Akkor a túlélés volt a lényeg. Nem voltam még tizennyolc éves, nem vehettek föl villamoskalauznak. Viszont ott kapok munkaruhát, bakancsot, cipőt, kabátot. Ott mindjárt felöltöztetnek, ugye? És rendes fizetést kapok. De mivel apám ott dolgozott, kivételesen a vezérigazgató elintézte, hogy éngem tizennyolc éves korom előtt fölvehessenek. Kalauz voltam, villamoskalauz. A bátyám is villamoskalauz volt, a nővérem is, apám is ott dolgozott. Az egész família ott volt a Villamosvasútnál.
A BESZKÁRT-tól ’48 februárjában számoltam le, hogy majd valahol olyan munkát keresek, ahol jobban lehet keresni. Pesten szerettem volna elhelyezkedni, valami olyan helyen, ahol... Irodában jól tudtam volna dolgozni, viszont nem volt. Akkor már tömegben jöttek vissza, ugye, a hadifoglyok, itt volt a rengeteg ember, munkanélküliség volt. Csak Budapesten volt 150 ezer munkanélküli.
Végül semmit nem találtam, és úgy határoztam ott az utcabeli gyerekekkel, hogy elindulunk valahova a világ végire. Azt határoztuk el, hogy mi elmegyünk tengerésznek Vlagyivosztokba. Azért pont oda, mert Vlagyivosztoknak olyan szép neve volt. Olvastam róla sokat. Olvastam sok nagy utazót: gróf Széchenyit, akkor Kőrösi Csoma Sándort. Ezeket mind elolvastam, énnekem rengeteg könyvem volt. De például India engem nem érdekelt, éngem a tenger érdekelt. Szlovákiáig jutottunk el, és ott elfogyott a pénzünk. Hárman mentünk együtt. Az utazáshoz engedély ekkor nem kellett, hát határok se voltak. Aztán átmentünk Csapra, hogy majd onnan jövünk haza. Igen ám, de nem tudtuk, hogy melyik sín megy Csapra. Azt ott feküdt egy ingben, gatyában, hosszúgatyában egy férfi a napon, május elseje volt, délután volt már. És ott van egy vagon, rajta egy ilyen piros zászló, amivel szoktak integetni a vonatkísérők, ugye, és a töviben, az ajtón kívülről meg ott volt egy ingben, gatyában egy katona. Alszik. Odamentem, rákiabálok, semmi. Majd megrázogatom, fölkel: „Sto ti!? (na mi van!?) – oroszul. Tudtam valamennyit oroszul, egy pár szó rajtam ragadt, ugye, itt Magyarországon. Aztán mondtam, hogy Csapra akarunk menni. Berohant mindjárt a vagonba, kijött, gatya, tiszti zubbony, sapka, puska, diótörő, ugye. Szuronyos puska, az volt az, azt jelenti. Még gatyában telefonál: „Várjuk meg... Mindjárt intézkedik.” Húsz perc múlva jön egy lovastiszt, pár perc múlva odajön egy kiskatona is. Na mindjárt papírokat, igazolvány, mutatja, hogy mi van, na, jól van. Azt mondja, hogy majd a kiskatona elkísér bennünket, megmutatja, hogy merre kell menni. Elmentünk hárman a kiskatonával, volt még kajánk, fehér kenyér meg szalonna. Az egyik háznál az egyik gyerek a nagykabátját adta oda, kaptunk érte kettő nagy szalonnát, és kajáltunk, a katona is evett. Szomjasak voltunk, azt mondja: „Mindjárt ott leszünk.” Tizenöt kilométer volt, mire odaértünk. Na, ott aztán átadott bennünket, leültünk, ott már voltak vagy harmincan-negyvenen. Május elseje volt egyébként. Nem engedtek el, ugye akkor én tizennyolc éves voltam, bajuszom volt, miegymás, fekete voltam. Mondta is, hogy „legalább huszonkét éves vagyok, ne hazudjak”. Mondom: „Miért hazudok?! Miért hazudnék én magának?! Miért nem engednek bennünket el? Most jön a vonat, fölszállunk és megyünk.” „Nem lehet. Először majd Magyarországról érdeklődnek, hogy mi hogy van.” Táviratoztak. Tudja fene, hogy mit. Reggel átkísértek a határőrizeti szervekhez, ott aztán három vagy négy napig ott voltunk. Mindenkit lenyírtak kopaszra, hogy nincs-e tetoválva. Üzenet vagy térkép a fejünkre tetoválva. Hát így nem látja meg?! Tiszta röhej, mit csináltak velünk. Csak hogy megalázzák az embert, minél jobban. Aztán öt nap múlva átkísértek az ungvári börtönbe. Ott voltunk egy darabig, huszonnegyedikén már el voltunk ítélve. Délután háromtól fél négyig mind a hármunkat elítéltek. Hogy milyen okkal, azt nem tudom, nem magyarul folytak a tárgyalások. Viszont éngem ’46-ban tárgyalt a Népbíróság Pesten, de nem tudtak elítélni, vagyis a bátyámat, de én is ott voltam, és hasonlítunk a bátyámmal nagyon, öcsémmel is. És akkor a nő nem tudta megmondani, az a zsidó nő, hogy ki robbantotta föl az üzletét, mert senki nem robbantotta föl. A ruszki géppisztollyal belelőtt a zárba, fölment a roló, és dobáltak ki mindent, hadd vigye el a lakosság. Mindenki vitte, amit dobáltak kifele. Rövidáru üzlet volt. A nő azért mondta, mert azt mondta a házmester, ott a Garay utca 23-ban, hogy a bátyám robbantotta föl. Nem is robbantották föl. És akkor persze ez mind hamis vádnak bizonyult, így együtt fölmentettek mind a kettőnket. De emlékszek rá, hogy egy gyönyörű arany cigarettatárcája volt az ügyvédnek, Lendvay Győző megkínált bennünket, én is kivettem egy cigarettát, Virginia volt, a kedvenc cigarettám volt egyébként, illatos. És úgy megjegyeztem az arany cigarettatárcát, életemben nem láttam ilyet. Anyám öccsének volt ezüst cigarettatárcája, de az se arany. És Ungváron ismerős az a pasas nekem, egyébként zsidó volt, és úgy nézem, nem tudtam, hogy hova tegyem. A végén, amikor vége volt a tárgyalásnak, azt mondja: „Nem érdekes. Két év – azt mondja – az itt semmi. Egy évvel ezelőtt ezekért tíz éveket adtak.” És úgy is volt. A bátyámra egyébként azért terelődött a gyanú, mert a házmester azt mondta, hogy a bátyám intézte, hogy ne őrá tanúskodjanak, a nőnek meg csak ott volt neki bérelve az az üzlet. És ott volt egy oldalkocsis motorkerékpár. Kitolták, be is indult. Senki tudott erről, hogy el akarok menni Vlagyivosztokba, még a családomtól se köszöntem el, délután volt, elindultunk, azt mentünk.
Visszatérve a Szibéria előtti időkre, elmondhatom, hogy énnekem baráti köröm nem alakult ki.Én voltam a legszegényebb és a legrosszabbul öltözött. Ha mentem a táncórákra, apámnak az esküvői ruhájában mentem. Huszonöt évvel azelőtti divat, de fekete ruha volt, fehér ing, fekete nyakkendő, fekete lakkcipő meg egy munkacipő. Más nekem nem volt, de nagyon szerettek velem táncolni. Ismerkedtem lányokkal is, némelyiket a szüleimnek is bemutattam, hát már tizenhét évesen a harmadik csajt is vittem haza, de az eljegyzés egyikkel se került szóba. Később aztán meg akartam én nősülni, el akartam venni egy lányt, meg akartam nősülni. Augusztusban, ez le van írva a gyerekkori naplómban, de nem voltam még tizennyolc éves, szülői beleegyezés kelletett, mert az volt a helyzet… Jó, hát azért nem, hát aludtam is vele. Német származású volt. A bátyja disszidált a háború után közvetlenül, és Belgiumba eljutott, Mouscronba, bányában dolgozott, és a lány ki akart menni hozzá. És írt nekik, meg rólam is, és ő küldött meghívólevelet, a lánynak is meg nekem is. Igen ám, de csak úgy mehettünk volna ki együtt, ha férj-feleség vagyunk, és apám nem egyezett bele. Ha ő abba beleegyezik, akkor én oda kerülök és nem négy hónap múlva Szibériába. Nem írta alá. Azt mondta, hogy, a bátyám akkor már nem élt velünk, két öcsém van, nővérem stb., hogy az ő fizetése nem túl sok, énnekem meg mindig volt pénzem azért a családra, és beszéljünk, mint férfi a férfival, ugye. És hogy mégis hát hogy képzelem, hát kell a pénzem, stb. Hát ha kimegyek, akkor mi lesz. Mondtam neki: „Apám! Onnan sokkal többet tudok segíteni.” „De még gyerek vagy, fiatal vagy.” „Apám, nem ez az érdekes. Nem vagyok én köteles vele élni, ez a papír miatt kell, hogy ki tudjunk menni. Őt mindjárt elhelyezik a konyhára, meg is írták, én meg kapok olyan felszíni munkát, ahol háromszor annyit keresek, mint itthon. És megtanulom a nyelvet is meg stb.”  És az apám nem írta alá. Pedig már minden rendben volt, csak még az kellett volna, az ő beleegyezése is meg a házasságlevél is. Már mehettünk is volna Belgiumba. 
Miután elítéltek az 58. paragrafus miatt, az ungvári börtönben voltam október elsejéig, május elsejétől. A határőrizeti zárkában voltam, azt hiszem, hat napot, a többit az ungvári börtönben október elsejéig. A két társammal voltam együtt meg még nyolcan-tízen, mikor mennyien voltunk a zárkában. A másik két fiúval egy utcában laktunk. Az egyiknek az apja meg apámmal együtt dolgozott. Az egyik tizenöt éves volt, a másik tizenhét, én voltam tizennyolc.
Hogy miért kelet felé és nem nyugat felé indultunk el? Hát először is semmilyen tájékozódási lehetőségem nem volt, mert oda senki nem ment, ez az egyik. A másik, azt se tudtam, hogy mi van ott. Fogalmunk se volt róla, azt se tudtuk, hogy hol és mi van. Vlagyivosztok az Vlagyivosztok, egy csodás élmény. Nem sokáig tartott a lelkesedés, úgyhogy nem volt érdekes. Ilyen gyerekes hogyhívják volt. Csak aztán úgy alakult, hogy ott ezt komolyan vették, és nem gyereknek, minket felnőtteknek tartottak. A szovjet rendszerben az volt a lényeg, hogy ha csak lehet, mindegy, hogy milyen, ha munkaképes, elkapni és vinni a Szovjetunióba. Minden jog és igazság nélkül.
A börtönben magyarországi magyar nem volt egy se, kárpátaljai magyarok voltak, bulgár volt benne, volt román, volt benne szlovák. Őket, csakúgy, mint engem, a határról vitték el. Le van írva, hogy amikor mi mentünk Csap felé, a határ felé, egy kissrác csörgő italosüvegekkel ment át a határon, nem volt sorompó, ment át a határon, a vasúton, és ott volt egy őrház, május elseje volt. És egy tíz perc múlva már jött is vissza biciklivel, üres üvegekkel. Megint csörömpölt, az üres üveg. Tehát vitte át a határon az italt a szovjeteknek. Tehát nem volt ott ellenőrzés semmi. Ott mindenki azért volt ott a börtönben, hogy majd elviszik őket valahova dolgoztatni, összefogták, majd valamilyen ürüggyel bezárták őket. A tizennyolc-húsz éveket úgy dobálták, mint a fene. Ingyen munkaerőnek. Gondolkodtam azóta, de nem tudom, mi alapján ítéltek el, pedig kaptunk végzést is, de nem beszéltem még akkor az oroszt. Még később se tudtam lefordítani, mert még a vagonban elvették tőlem és elszívták cigarettának. Mahorkát csináltak, hát nem volt újságpapír. Elszívták cigarettának, meg is vertek volna, ha nem adom oda. Miután öt hónapig az ungvári börtönben voltam, október elsején átvittek bennünket Lembergbe a volt német koncentrációs táborba. A németek kivonultak, a szovjetek tovább használták mint koncentrációs tábort. Voltak ott villanydrótok stb., minden, barakkok, akadályok. Egy 6x10-es helyiségben olyan 300-an voltunk. Ott talán tízen, ha voltunk magyarok, magyarországi magyar meg csak egyedül én voltam. Hogy a másik két fiú hova került, nem tudom. Amikor vittek bennünket Lembergbe, akkor még láttam őket, de utána már nem láttam. Lembergben szétválasztották minket. Lembergben egy tábor egy volt, hát város volt az a tábor, ezrek voltak ott. Barakkok voltak külön. Lembergben voltunk hét napot a koncentrációs táborban. Hát ott egy nagyon nagy zsúfoltság volt. Ez nekem mind le van írva, naprakészen, hogy melyik nap mi volt. Utána bevagoníroztak bennünket, és huszonöt napig voltunk a marhavagonban. Mi Lembergben őrökkel nem találkoztunk. Mindent magyarul intéztek, magyar elítéltek. Ők vitték a kaját, mindent. Az elítéltek intéztek mindent. Nem kaptunk rendes kosztot. Balandának hívták, abban benne volt nagyjából, ami a boltokban selejt áru volt. Ha a halat kivették, hát lehámlott a gerincről a hal. Büdös volt, mint a veszett szentség! Belerakták a bab közé, zöldbab közé, paradicsomot meg minden nyavalyát, összefőzték. Halleves. De Ungváron se volt jobb, tehát az étkezés az nagyon, nagyon gyenge volt. Sehol nem kapott el betegséget senki, akit ismertem. Ungváron, illetve Lembergben nem kellett dolgozni. Akkor csak úgy gondoltam, hogy a két évből ennyi már eltelt és majd egyszer elengednek. Miután nem engedtek levelet írni akkoriban, a család nem szerzett tudomást arról, hogy mi történt. Semmit nem engedtek. Semmit az égvilágon. És akkor huszonöt napig voltunk a marhavagonban. 
Nagyjából már tudtuk, hogy Irkutszkba kerülünk. Úgy tudtuk meg, hogy a börtönben ott minden, meg a lágerben is minden elterjed előbb-utóbb. Vannak irodák, ott takarítanak, ott valahogy, a lágerben meg a börtönben is, valahogy mindenről mindenkinek előbb-utóbb tudomása van. Könyvekből volt valamilyen elképzelésen Irkutszkról: mongolok, burjátok stb. Valakinek a könyvében én olvastam róla, Tibetről is meg arról is, a mongolokról, olvastam róla. Irkutszkról is, de arról semmi sejtésem nem volt, hogy mit fogunk Irkutszkban csinálni. Én nem értettem semmihez. Lembergben, ugye, ott volt az irodaajtó meg minden nyavalya, és én mindent összerajzoltam, gyufaszállal meg mit tudom én, mivel, faszéndarabbal. Olyan csajokat rajzoltam, hogy a férfiak… olyan szépeket. Jól rajzoltam, csipp-csupp, csipp-csupp, már a csajszi kész is volt. Akkor más volt az irodán, bodor hajfürtöket csináltam neki, klassz ujjaim vannak, kis orr, szemet, mindent, villámgyorsan. És akkor kiverte a balhét az egyik tiszt. Hát én voltam. Mondtam, hogy hudozsnik (művész – orosz), mit tudtam én, hogy mi az, hogy művész, hudozsnik (művész – orosz). Most már tudom, akkor nem tudtam. A művész összerajzolta. Na, hoztak meszet, meszeljem le! Lemeszeltem. Másnap megint összerajzoltam. Megint összerajzoltam. Nem volt nekem semmi szakmám, a kalauz, az nem szakma.Akkor öt nap múlva jöttek különböző csoportok, vagy hat-hét helyről, köztük Irkutszkból is, listákkal, kinek 200, kinek 300, kinek 60 ember kell. Ilyen és ilyen korosztály, ilyen és ilyen egészségi állapotú, minimum, ennyi nő, ennyi férfi, lehetőleg ilyen szakmában, és akkor válogatták az embereket. Akkor mindenkinek fölírták a szakmáját, mi a szakmája. Mi a szakmám? – akkor mondták, hogy ez szpecialnoszty (különlegesség – orosz)). Hát, ugye, ez hasonlított a németre is, és azt hittem rá, hogy szakma. Mondom: „Nekem nincs szakmám, én most végeztem el az iskolát, tizennyolc éves vagyok, még nem volt szakmám." "Na, hát írja be, hogy hudozsnik (művész – orosz)" – a mellettem levő mondja. Mondom: "Az micsoda?" "Ne törődjek vele!” Irkutszkban nem a városban voltunk mi, hanem onnan egy harminc-negyven kilométerre idébb, vagy ötvenre. Az már Angarszk volt. Az építkezés területén tizenhat láger volt. Gorod, (város – orosz), város, magyarul, Gorod Irkutszk sesztnadcaty, tehát Irkutszk város 16, mert tizenhat láger volt. Ott a várost építettük. Gyárakat, üzemeket, mindent. Ott ma egy világváros van. Amikor leszálltunk a vonatból, azt se tudtuk, hogy hova érkeztünk. Semmi, egy kietlen táj, fenyőfák itt, ott, amott, ugye. Még akkor nem volt hó, és elindultunk. Nem, akkor már volt hó, hét-nyolc centi hó volt, és nyári ruha, félcipő. Nem kaptunk ruhát a börtönben. Nekem bakancsom volt, kitűnő bakancsom volt nekem, az a városi bakancs, a börtönben ellopták. Mentünk a fürdőbe, és ott eltűnt a bakancsom. Hát valamelyik szovjet katona… És kaptam egy ilyen vastag fatalpú cipőt, mint a német lágerekben volt. Aztán azt elcseréltem egy ócska csizmára, meg adtam oda még egynapi kenyéradagomat, és abban az ócska csizmában voltam, de… Körülbelül nyolc kilométert mentünk gyalog az 1-es lágerba, a hóban, és aznap éjjel lett egy piszkos nagy, hideg vihar, november 2-án éjjel. Nagy tüzet raktak ott az őrök, azok is összebújtak ottan mindannyian, mi meg ott álltunk a kapuban vagy húsz percet, mire jöttek értünk. Hoztak három asztalt, rajta iratokat, át kellett mindenkit venni, egyenkint. Ott kiabáltak, mire mindenkit átvettek, anyja neve stb., nézték a papírokat, akkor átvették, akkor álljon ide, álljon oda. És akkor, míg harmincat lent ott igazolnak, addig nem lehet menni, az körülbelül egy fél óra, a tízediknél, 300-nál már eltelt hat-hét óra hossza, és akkor, amikor van ötven darab, akkor beengedték, ötvenet megint beengedtek. Ott álltunk négy óra hosszat abban a viharban, összebújva, mint a birkák. Elmenni? Hát ki, hova ment volna!? El lehetett volna menni, de hova, minek?! Hát ott fagysz meg. Aznap éjjel tizenhét °C volt a hideg, ekkora hőmérők voltak a láger bejáratnál, a kapunál. Mínusz tizenhét volt és szélvihar. És elkezdett esni a hó, de bitangul. Úgy esett, hogy harminc centi volt reggelre. Ritkaság azért egyébként, és a szél meg fújja, hol elviszi, hol meg összerakja. Na csak a lényeg az, hogy mikor bekerültünk a lágerba, hajnali kettő volt, még világosban érkeztünk meg, ugye. Fél kettő felé érkeztünk meg, hát már, ugye, november 2-án fél ötkor sötét van ott, északon, és hajnali kettőkor érkeztünk be a lágerba tönkrefagyva. És le oda, egy rossz lépcsőn lefele, abba a barakkba, itt-ott egy-egy homályos égő, egy szál dróton, be volt fűzve úgy nagyjából. Hát ott a fűtéssel nem volt probléma azért, mert adtak szenet is meg fa is, ugye, volt, meg hát ott nem probléma a tüzelő. És reggel kaptunk kenyeret meg egy darab halat tíz órakor… Csak kétszer kaptunk enni a vagonban naponta, és akkor kaptunk egy félnapi adagot, utána csak hajnali kettőkor kaptunk egy tányér levest meg tíz deka kenyeret. A kenyér az a barna kenyér volt. És akkor kaptunk egy-egy tányér levest is, elég híg valami volt, mindegy, hogy milyen volt, csak meleg volt. Hát így alakult. Néhány nap múlva, két vagy három nap múlva aztán kaptunk ruhákat. Senki nem tudott ott semmit, csak annyit hogy építkezés lesz, mert hát azt már láttuk, amikor jöttünk este is, hogy ott már voltak három-négyemeletes házak is fölhúzva, a tégla vakolatlan, ablak nélkül. Tehát már ott folyt az építkezés. ’47-ben. 
Hát ott minden érdekelt engem, mindent kérdeztem, később már.
Én tisztekkel voltam együtt, művészekkel, professzorokkal, mindenki tudta, hogy hoznak a lágerba egy hudozsnikot (művész – orosz), egy művészt. Néha kaptam művészi munkákat is, de hát itt, ott, amott. Volt egy rendes, bejáratott leningrádi festőművész a lágerban, politikai volt, az intézte az ilyen dolgokat, még színpadokat is festett néha segített ebben, abban, amabban. Aztán csináltam gyönyörű munkákat. Volt, hogy abbahagytam fél tizenkettőkor éjjel, éjjel-nappal dolgoztam, néztem, és masszírozom a nyakam: Na Gúth Zoltán, ezt te csináltad! Istenem, soha nem tudtam volna elképzelni korábban, hogy én olyanokat csinálok. Tetszett mindenkinek, a tisztnek is, mindenkinek. Tábornoknak a lakását is csináltam. Díszítőfestést csináltunk a lakásokba: selyembársony, toalettbársony. A bársonyfestés megrácsosodik vagy hullámosra összemegy, és három-négy színben legyen ez a bíbor-bársony hullám, ez a legnehezebb. Gyönyörű munkákat csináltam. Hát volt ott kitől tanulni, voltak perzsák… szóval volt kitől tanulni. Meg tanítottak bennünket, toborozták a szakmákat, hogy ki mit akar tanulni, hát kellett a szakember.
Egyre nagyobb volt építkezés, a végén 150 ezren voltunk elítéltek meg 100 ezren civilek. Hogy akkor, amikor odakerültem, mennyien voltak ott, nem tudom, azt senki nem tudta, de nem kevesen, sok ezren. Hát naponta érkezett egy-két szerelvény, 300-600 ember naponta. Volt legalább vagy 1500 kitelepített német, Engelszkből, Engelszk városából, német kitelepítettek. Később dolgoztam is egy munkahelyen velük.
Visszatérve az első néhány naphoz. Volt, hogy kivittek bennünket dolgozni, de nem csináltunk akkor se semmit. Kivittek az Angarára, rengeteg rönk volt ott az egyik öbölben, hatalmas rönkök, de be voltak fagyva a vízbe, voltak csörlők, de nem lehetett kihúzni se. Mi nem csináltunk semmit, azt kellett volna csinálni. Akkor kivittek egy-két kisebb-nagyobb ilyen munkára, de hát olyan szinten volt megerőltető, hát le voltunk gyengülve, huszonöt nap a vagonban. Olyan voltam, mintha a szél vitt volna. Se menni nem tudtunk rendesen, se állni, hát ha csak fekszik az ember huszonöt napot, semmi mozgás. Egyszer voltunk Novoszibirszkben fürdőben, se mosakodás, semmi nem volt a vagonban huszonöt napig. A szálláshelyünkön hármas priccs volt, 600-an voltunk egy barakkban. Ennyire látszott ki a földből a barakk teteje, a többi a föld alatt. Itt, az ablak alján ilyen vastag volt a kilélegzett pára odafagyva. Tehát alig jött be valami fény. A többi mind a föld alatt volt. Hiába volt ennyi ember egy helyen, ott nem ütötte fel a fejét bolha, poloska, betegség, mert ott a lágerekben még a fáknak a törzsét is másfél méteren tavasszal meszes klórmésszel kelletett lekenni, mindent. Minden évben volt festés. A barakkokat, jurtákat, aztán jurtákban laktunk, onnan jurtákba mentünk, azt is meszelni kelletett. Minden évben tisztasági meszelés volt, azt is sokszor mi csináltuk. A fürdés úgy volt, hogy tíznaponta mentünk fürdőbe, akkor vittük a lepedőt, mindent. Nagy helyiségek voltak, ott kint voltak ilyen hogyhívjákok, ilyen kőrakások meg vasrakások, abban tűz égett, az izzott, és akkor ilyen csöveken ráöntötték a vizet, és a forró gőz bement oda. Ott vannak fölakasztva a ruhák, minden, lepedők stb. És az bármit megölt. Aztán később lettek tetűk. A jurtában meg a barakkban sem volt hideg, mert annyi fát vittünk, amennyit akartunk az erdőirtásról, akkor már dolgoztunk az irtáson. Meg ott állandó munkák folytak, ugye, építkezések, rengeteg fahulladék van. Mindent építenek, ácsok, minden, hát ott minden sátortetős volt, rengeteg fahulladék volt. A barakkban mi csak addig voltunk, amíg ott voltunk, egy hat-nyolc napig. Télen is jurtákban laktunk. Meleg az nagyon. Harmincnyolc-negyven-negyvenhatan laktunk egyben, mikor mennyi volt, mennyi jurta volt kész. Rengeteg jurta épült ott, és azok úgy meg is maradtak a civileknek később. Tehát itt épült a lágerban minden. Étterem, kultúrterem, kórház, minden épült. Hatalmas épületek. Az egyik kórházban ott aztán Wallenberg volt fogva tartva, tehát ott volt betegen, oda vitték át Kolimáról. És ez mind ott maradt a végén. Amikor kész lett, akkor a rabokat elvitték, egy része fölszabadítottan ott maradt a szakmájában, és dolgozott tovább, csak nem engedték onnan el. Ott kapott letelepedési engedélyt, és kapott mindjárt lakást, mindent.
Ebben a lágerban, ez általános láger volt, vegyesen politikai meg köztörvényes, ott össze volt keverve minden. Hát ott főleg a szovjetek voltak, már a kárpátaljai magyar is szovjet volt. Aztán később, ’50-ben olyan lágerbe kerültem, ahol a többség nem szovjet volt, japánok, volt japán hadifoglyok, ezrével vitték el azokat is, akkor koreaiak, kínaiak, perzsák délről meg akit össze tudtak szedni. Voltak huszonöt évesek, húszévesek, tízévesek, kétévesek, mint én is, de nem számított ott a két év, úgyse engedtek el. Ugye én csak két évet kaptam, de nem engedtek el, hát nem jöhettem el onnan, hat és fél év után jöttem haza, amikor Sztálin már meghalt, utána. Hazudtak mindenhol, becsaptak mindenhol, minden lehetőséget megpróbáltam, hogy már két év után is hazajöjjek, nem engedtek. Elzártak előlünk mindent, jogtalanul. Hát eleinte nem nagyon alakult társaságom, barátság, mert jóformán egyedül voltam magyar, és akkor még nem tudtam olyan szinten beszélni oroszul. Értettem én már nagyon jól, csak beszélni nem nagyon beszéltem, meg kivel mit beszéljek!? Amellett olyan fiatal, mint én, a jurtában nem volt senki.
Aztán jártam én a lágerban, és találtam magyarokat, kárpátaljaiakat. És mivel én festőművésznek voltam bediktálva, hát befogtak hol meszelni, hol valami másra, ugye. Ha már szakmabeli! Aztán mikor már ment az építkezés nagyban, toborozták a szakmunkásokat, ki akar ácsnak jelentkezni, ki akar festőnek jelentkezni stb. És akkor éngem megkértek, Viktor Mihajlovics Kondratyenko, sokat tanultam tőle. Ő kijevi pályaudvar igazgatója volt, de aztán egy hatvantonnás vagon dohány eltűnt, aztán ő is belekeveredett, kapott tíz évet. Értett a festéshez, nem csinálni, hanem úgy volt hozzá ízlése meg tapasztalata stb., és ő volt a brigádvezető, és éngem megkért, hogy ő akar egy brigádot, festőket csinálni, és szedjek össze olyan festőket az ismeretségi körömből, fiatalokat, akik akarnak festőnek tanulni. Ez le van írva. És akkor volt Janicsko, szlovák, nem, cseh volt, gimnáziumban érettségizett gyerek, de volt tehetsége a munkához… Gimnáziumi érettségije volt. Egy évvel volt idősebb nálam. Akkor volt Gúzov Gyuri, az moldován volt, de jól beszélt magyarul, nem csángó, de jól beszélt magyarul. Gúzov Gyuri, akkor Kövi Feri, kárpátaljai, annak a rokonainál voltam is aztán látogatóban, de ő addigra meghalt, ’57 évesen szívinfarktusban. Ő ott tanulta ki a festő szakmát mellettem. Akkor ki volt még olyan, aki érdekesebb volt? Sztankó Misi, az is olyan szlovák-magyar vegyes volt, ruszin. Mindegyik nyelvet elég jól beszélte. Egy átlagos műveltségű, de nagyon nagyszerű ember volt. Életemben egyetlen barátom volt, az a Misi volt a lágerban. Aztán elváltunk, különmentünk. Decemberben ismerkedtünk meg. Január, február, úgyhogy már márciusban együtt is dolgoztunk. Aztán később lett problémám is, mert egy másik nagy fejes is akarta, annak volt brigádja a városban, ott dolgozott, harminc festője volt, és ezért is meg akartak kapni minket, de a Kondratyenko is akart egy nagyobb brigádot, tudta, hogy én meg tudom szervezni, be tudom tanítani is, a munkánk szép, elismerik, és mondta, hogy majd ő ad nekem brigádot. És elkezdett intrikálni a vezetőségnél mindenhol, hogy én a fasizmust szervezek a lágerban, szedem a fasisztákat össze. Nem érdekelt ott a parancsnokságon senkit, hogy magyar csoportosulás alakul ki. Ez elítélt volt, aki engem elkezdett intrikálni, mert ő akart minket megkapni. Neki olyan minőségű festője, mint mi voltunk, nem volt, hát én tízéves koromban már festettem, tehát neki nem volt. És sok lakásban beindultak a díszítőmunkák, tábornokok, vezérőrnagyok stb., tehát ilyenek, párttitkárok, városiak meg professzorok kapták a négyszobás lakásokat.
A lágerban a munkaidő után szórakozásnak havonta egyszer-kétszer volt mozi. Volt, aki elment, volt, aki nem, a magyarok többsége nem. Én, hacsak lehetett, mindig ott voltam. Ilyen háborús filmek voltak, meg Tarzan a rettenetes, meg amit összeszedtek a világon, összezabráltak. Kantin vagy kocsma egy se volt a láger területén. Évente egyszer volt egy ilyen nagy meeting, amikor a lágerek összejöttek, és kiváló sportolók, kiváló zenészek, énekesek satöbbi fölléptek. Műsort adtak nekünk. Azt volt az 1-es lágerben is, ahol a föld alatt voltunk, ott is volt egyszer egy előadás. Azok a gyönyörű nők ott, azok a gyönyörű ruhák, és ahogy érzem, az irtó kölniszaguk! Hát nekünk az isteni áldás volt. Úgy elgondolkodtam, hogy ezek a csodálatos lények itt vannak, tíz-húsz évre kerültek ide be, mind politikaiak.
Egy idő után bevezették a fizetést meg azt is, hogy aki dolgozik, annak ennyi százalékra ennyi napot elengednek, két napot elengednek vagy három napot elengednek a büntetéséből. Másoknak engedtek is, nekem nem engedtek el. Akik velem együtt voltak, Gúzov Gyuri meg Kövi Feri, nekik már engedtek el. Aztán éngem is hívtak, csak egész másért. Éngem nem engedtek el, tehát nem kaptam meg a kedvezményt se.
Később már küldhettünk levelet. Mondtam a Kövi Ferinek, hogy: „Van valami lányismerősöd?” „Van – azt mondja –, Barkaszi Olga, ott lakik a Sumla utcában…” Egy magyar diáklány Kárpátaljáról. Avval levelezett, írtam neki levelet én is, kaptam választ, írtam még egy levelet, küldött nekem verseket, dalokat: „A rózsa azt jelenti, hű vagyok.” Leírta, hallgatta, ugye, a magyar rádiót, leírta nekem, és a dallamot már én költöttem hozzá. Majdnem olyan volt a dallam, mint a magyar, mikor hazajöttem, annyira adta magát a szöveg, hogy kilencven százalékban magyar dallamot énekeltem, annyira hasonlított a dallam a leírt szövegéhez. Ungváron lakott. Egyszer írtam neki, hogy küldenék a szüleimnek egy levelet, és azt mondja, ő azt átküldené nekik, postán. Hogy ne legyen baj, megírta, hogy neki van egy ismerőse, ottani magyar, aki a szovjetek alatt disszidált, Ungvárról Csapra, nem, Ungvárról Csapon keresztül Záhonyba. Ott lerakják, ugye, és hozzák vissza a szerelvényt, át kell mindent rakni, ugye, más a nyomtáv. És én írtam a szüleimnek egy levelet, Olgának meg a szüleimnek. Odaadta annak a mozdonyvezetőnek, az átvitte egy magyar mozdonyvezetőnek, az elvitte Pestre, és föladta apámnak Vecsésre a levelet. A levélben nem írtam meg, hogy mi van, úgy nem mertem megírni. Ha megtalálják, fölbontják, hát ez micsoda, a KGB, ugye a legszigorúbb… Ez ’49-ben volt. Egy hónap múlva kaptam választ, Olgáék küldték nekem a választ.
’50-ben vagy ’49 végén már elég tűrhetően tudtam oroszul. Jó, mondjuk azt, ami a szakmai meg a lágerzsargon, tehát nem szépirodalom, de akkor már olvasgattam is. Hát én már a börtönben is olvastam. Csak ott ukránul olvastam, és ott a lágerban is jutottam hozzá könyvekhez, több is volt. Ott a lágerban még könyvtár is volt!
’50-ben én is azt hittem, meg fogom kapni a plusz napokat és már szabadlábra fogok kerülni, de az másnál számított, nálam meg nem. Ezt Maruszkának az ezredes nagybátyja döntötte el. Maruszka volt az, akit hozzám akartak adni. A nagybátyja ezredes volt ott Irkutszkban. Behívtak, azt hittem, na, most én is kapok szabadulást, de nem. Kérdeztek ezt, azt, amazt, akkor eldöntötték, hogy engem kiszemelt ő a felesége húgának. És engem száműztek. Tehát nem engedtek el. Elvittek januárban, a legnagyobb telekben elvittek vissza oda, ahol voltam, a tizenhármas lágerban, és onnan felkerültem erdőirtásra. Totál olyan volt, mint a cárok alatt. A jó ruhákat elszedték tőlünk, azt láttam egy nagyon szép, csinos kis csajszikán. Szőke haj, kék szem. Prérisapka, cobolyprém, bunda, minden. És nézem, fehér csizmában volt. Olyan csizmája volt, mint amilyeneket mi kaptunk. Jó csizmákat kaptuk. És énnekem magas volt, kicsit levágtam belőle. Nézem, a csajszi lábán az én valjinkim, csizmám volt. Valjinki. Az a neve, valjinki oroszul a csizma. Az apja volt ott a táborparancsnok. Levetették a csizmám, adtak egy olyan rongyból készült vacakot. Olyan, mintha paplanból készítették volna, dupla volt. És akkor láttam, hogy ennek a csajszinak a lábán az én valjinkim van. Megismertem, de hogy mertem volna szólni. Mindenkitől elvettek minden jó holmit. Hát ott olyan szegénység volt. Ahol mi korábban voltunk, az egy kiemelt munkahely volt. Egy városépítkezés. Hát ott volt százötvenezer magamfajta, kitelepített Volga menti németek Engelszből meg mindenfélék. Kövér Ferit sem engedték el. Megvolt ott, hogy hol kellett tartózkodnia. Ő viszont később megkapta a pénzét, megváltott egy jegyet Kijevig. Onnan tehervonatokkal meg evvel-avval átment valahogy a határon, hazament és hónapokig bujkált. Nem volt neki szabad elmenni Kárpátaljára, vissza, ott kellett volna neki maradni, azért van a plusz öt év, hogy az a száműzetés. De nekem nem volt semmi, nekem elvették azt! Másik lágerba, egy olyan lágerba kerültem, ahol totál legatyásodtam. Erdőirtás… Se kaja, se semmi, a ruhákat leszedték rólunk, szóval… Elvittek oda, négy hónapig ott voltam, hogy teljesen tönkremenjek. Fizikailag, ruhában, mindenben. Teljes semmi. Nem mondtak nekem semmit. Betettek zárkába, és ott voltam akkor két napig. Harmadnap jöttek, hogy holnap egy őrrel, de már nem mint őr jön velem, mint szabad ember, mehetek. Elvisz a női lágerba, ott is volt női láger, és majd ott az orvos éngem megvizsgál. Nyolc, vagy tizenöt kilométerre volt? Nem is tudom, mennyire! Na, oda menjek, megvizsgál az orvos, megkapom a papírt, avval visszajövök. Megkapom a vonat… Pénzt kapok, mindent, akkor elengednek. De száműzetésről szó sem volt! Nekem lejárt a büntetésem. Nekem nem volt száműzetés. Tehát úgy gondoltam, hogy hazamehetek majd. Tehát elküldtek ebbe az erdőirtásba, Resotiba.  A foglyok ugyanabban az épületben voltak elszállásolva, elfogva, ahol mi voltunk. Még a cárok alatt építették, abban még Benyovszky is volt. Ott mondták is nekem, hogy itt volt egy magyar, a Benyovszky. Ott más magyar nem volt. Miután megérkeztem ide, egy darabig ott voltunk, aztán vagonba, és elvittek minket vagy harmincöt kilométerre egy lágerba. Olyan kétszáznegyven-háromszázan voltunk. Főleg japánok, kínaiak, koreaiak. Akik ott voltak, többségben hadifoglyok voltak. Hiába dolgoztam jól, meg festő voltam, meg megbíztak kiemelt munkákkal, akkor azért nem alkalmaztak tovább festőnek, hogy engem totál tönkretegyenek. Se pénzem ne legyen, az egészségem is tönkrelegyen, lefogyjak, ruhámat elvegyék. Hogy mi volt a céljuk ezzel? Hogy totál tönkre tegyenek. 
A hazatérésem később azért hiúsult meg, mert Bogatolban nem adtak semmilyen papírt. Nem is tudtak rólam. Nekem adtak egy ekkora kis papírt, hogy azt kell odaadnom a parancsnoknak. Megnézhettem volna, de nézte meg a fene, nem érdekelt éngem. Megkapom a papírokat, fölülök a vonatra, aztán megyek haza. Azt hittem, hogy a papírjaimat majd csak akkor fogom megkapni, mikor majd Moszkva leküldi nekik ide. De ide csak akkor jön meg a papír, ha őnekik éjfélig odaér, hogy én itt megjelentem. Abszurdum, hülyeség. Hogy őnekik megírják Moszkvából, hogy én élek, és itt meg itt jelentkeztem. És hogy tudják, hogy itt vagyok és küldjék a papírjaimat ide. Hazugság az egész. Egyetlenegy céljuk volt, hogy én oda abba a kolhozba, Puzanovóba odakerüljek. Tehát ne tudjak elmenni a lágerból, hogy ne tudjak kikerülni a lágerból. Akkor én mondtam, hát hogy menjek el? Se egy fillérem nincsen, semmi. Nem baj, ott majd mindent kapok. Most mivel tudok odamenni? Hát oda nincs semmilyen közlekedés, nem is volt, soha nem is volt oda közlekedés. Negyvenöt kilométer. Hát, messze van? Hát, nincs olyan nagyon messze. Itt kimegyek, két kilométer, az az út meg egyenesen megy. Későn, sötét éjjel értem oda. Étlen, szomjan. Még akkor volt a bokros részen hó, ahol összefújta a szél. Ott nincs por, piszok. Kikapartam, ettem egy kis havat, mentem. Akkor sötét volt már, mikor megérkeztem. Ez az irkutszki ezredes úgymond azért választott ki éngem, mert énrajtam látták, hogy milyen vagyok: művészlélek, egészséges vagyok, erős vagyok. Hát olyan hetvenöt kiló voltam a lágerben is, voltam én nyolcvanhat kiló is. Vannak olyan fényképeim. Sovány is voltam. De akkor nagyon lerobbantam. Mindig írom, hány kiló voltam. Ötvenvalahány kilóra fogytam le. Na, akkor ott szóba se álltak velem. Úgy tettek, mintha nem tudnának rólam. Vittem egy ekkora cetlit, odaadtam, megnézte, azt mondta, most nem tudnak velem foglakozni, mert a parancsnok nincs itt, mert ugye ünnep van. Még tartott az ünnep. Menjek át a szomszédba, ott az egyik rendőr odavan szénáért, a felesége ott van, most épp kisbabája van. Ott majd kapok enni-inni. Odamentem, éppen volt főtt krumpli, kenyér nem volt, meg adott egy fél liter tejet. Ő mindezekért pénzt kap, ő fölírja nekem a vacsorát, reggelit. Megfizetik neki. Padlón csinált helyet, ott voltak a bundák, szép hely, bundákon kell aludni, hát azt mondja: „Ágyon adna helyet, de annyi a poloska, nem tudnák tőlük aludni. Na, jó. Már reggel aztán megyek be a parancsnokhoz, irtó rosszul aludtam az éjjel. Irtó fáradt voltam, el lehet képzelni. Éhes is voltam, hát azzal a két szem krumplival nem laktam jól, de hát nem mertem kérni, nem is akartam kérni. Mit kértem volna, mikor kenyere sem volt. Vártam egy félórát, akkor megjött a parancsnok, s mondta, hogy igen, tudnak rólam. Majd ők Bogatolba megírják, hogy megérkeztem, és majd ha Moszkvában megkapják a papírt, akkor majd átkérik ide. Azt mondja, ez belekerül egy-két hétbe, lehet, hogy háromba is, mire ezt elintézik, mert lassú a posta, meg minden-minden lassú. És majd intézik, de addig is elküldenek éngem egy kolhozba, és ott leszek addig… Ott már tudnak rólam. Nem volt ez bonyolult terv! Elvinni éngem egy jó munkára, ott… kipihenem magam. Szóval ez meg volt csinálva. Jóképű gyerek voltam, erős voltam, ott meg nem volt férfi. Hát nem volt férfi. Nem kaptak még személyazonosságit se. El se hagyhatták a kolhozt. Hiába volt ezredes, nem tudta volna elintézni, hogy a rokona elhagyhassa a kolhozt. Akkor mindenkit el kellett volna engedni. Ki fogja megtermelni a kolhozban a kenyeret? A tizenöt éves lány úgy zsákolt, mind én. Nem volt férfi, aki dolgozzon. 8500 hektár gabona, azt meg kell termelni valakinek, az iszonyú mennyiség. A kolhoz Puzanovóban, Szibériában volt.
Magyarországon semmit nem tudtam én Sztálinról. Hát Németországról, a közgazdaságiba jártam, kereskedelmibe, tizenkét oldal volt, Oroszországról, ami tízszer akkora, két oldal volt. Mit tanultam meg? Volt a Bedo-rendszer, ugye, a munkarendszerben akkor volt a Sztahanov-rendszer meg a Ford-rendszer, a futószalag-rendszer, ezeket tanultuk ’43-ban, ’44-ben. Tehát ugye ezek a munkarendszerek, az orosz rendszer pedig a Sztahanov-rendszer, de arról nem volt több tíz sornál, míg másfél oldal volt a Ford- meg a Bedo-rendszerről. A Ford a futószalag-rendszer. A Bedo az meg az angol rendszer volt, a Sztahanov-rendszer meg a kinti. Én csak akkor kezdtem, amikor már iskolába jártam ’53-ban a Szovjetunióban, akkor kezdtem ezekre a dolgokra rájönni. Ott volt politikai foglalkozás, kitűnő voltam politikából. Egészen addig nem is találkoztam ilyesmivel, hogy politikai foglalkozás. Még a kolhozban se. A kolhozisták még annyit se tudtak a világról, mint én, még a lágerekről se, annyit se tudtak, mint én. Azt tudták, hogy vannak lágerek, de azt, hogy mi van ott, nem tudták. Hát jellemző, a kolhoztagok nem kaptak személyazonossági igazolványt. Nem volt személyi igazolványuk, ’64-ben kaptak először személyazonossági igazolványt, tehát a tanárnő, a tanítónő ott nem úgy volt, mint itt, hogy diplomakor oda megyek, ahova akarok, meg mehetek bármelyik országba dolgozni. Ott három évig meg sem kapta a diplomáját, aláírta, megmutatták, kész, megmondták, hogy hova mész, Szibériába, ide-oda. Azért igyekeztek minél előbb férjhez menni, mert akkor elviszi őket a férjük. Mindegy, hogy ki, hogy lakatos vagy egy traktoros vagy akárki.Hogy egy nap miből állt az étkezés a lágerban? Mindig főtt étel volt reggelire. Káposztaleves vagy borscs céklával vagy gerslileves, reggelire volt leves. Ebédre általában mindig volt kása, hajdinakása, rizs nem volt, azt később vehettünk, amikor már a gyárat csináltuk, a gyárnak ebédlője is volt, rendes étterem, ott lehetett mindent venni, beálltál a sorba a civilek közé, úgy kaptál kaját a pénzedért, mint bárki más, úgyhogy… Az sokkal jobb minőségű volt, mint amit kaptunk. Tejberizst, tejbegrízt lehetett venni, vagy amit kaptunk ugyan a lágerban is néha, köleskását, húst, sült húst, halat nem vettem, azt úgyis kaptam a lágerban. Lehetett venni jó húslevest, bármit meg lehetett venni. A lágerban a halon kívül is kaptunk húst, még füstölt tevehúst is ettem! Mindennap meg volt szabva, mennyi húst kelletett kapni, annak nagyjából a felét megkaptuk, de hát ugye a raktáros lecsíp belőle, a konyhás levesz belőle a konyhán, ha nem akarják súrolni a kondérokat, odaadja másoknak súrolni kis kajáért, a kivételezettek lecsípnek belőle, mire megkaptuk egyharmada nem volt. Egy nap tíz deka húst kaptunk meg mondjuk öt-hat deka halat, hatot. Halat legtöbbször heringet kaptuk, szkunbria volt meg lazac, nagyon ritkán kambala, lepényhal. A vacsora az mindig kása volt, kenyérrel. Inni teát kaptunk. Fenyőlevélből csinálták a teát. Volt egy bizonyos fenyőfajta, aminek zöldes színű volt a teája, sok C-vitamin is van benne meg minden, skorbut ellen volt, abból csinálnak, fenyőlevélből balzsamot is. Nekem arcvizem is volt fenyőlevélből. Vodkát vagy ilyesmit nem lehetett venni a boltban, semmilyen szeszt nem lehetett, de hozzá lehetett jutni, hát kijárt mindenki mindenhova… Én nem szereztem, azért nem adtam volna pénzt. Ha az étteremben beálltam a civilek közé és vettem valamilyen jobb minőségű kaját magamnak, a szakács vagy a többi civil nem tudott megkülönböztetni a civilektől, mert teljesen új honvédségi ruhákat kaptunk. A háborúnak vége, rengetegmillió katona leszerelt, a gyárak tovább dolgoznak, azokat a ruhákat kaptuk meg mi. De ha a katona leszerelt, a saját katonai ruhájában megy haza és azt viseli továbbra is, csak a jelvények nem voltak rajta, vagyis ugyanúgy jártunk, mint ők. Téli ruházatnak, a mínusz harmincöt fokban, kaptunk egy trikót, egy fehér, nyak nélküli inget, ilyen begombolósat, kaptunk vattanadrágot, pufajkát, buslátot. A pufajka az nyak nélküli, a buslát az meg hosszúujjú, vastag, belső zsebe is van, eddig ért, az volt a buslát. Téli kesztyűt csak később kaptunk, de aztán amikor dolgoztunk, akkor már kaptunk kesztyűt is és téli sapkát, kaptunk usankát, most is vannak orosz usankáim, van fekete is. Itt is azt használtam, amikor hidegek voltak, mostanában már nem, de amikor még dolgoztam, usankában voltam, nagyon szerettem, olyan szép díszesek voltak. Hát a lágerben, amit kaptunk, az mind honvédségi volt, tehát jó anyaga volt. Persze aztán leírom, hogy ’50-ben, mikor elkerültem, mikor erdőirtásra küldtek, ’50-ben a kotedzsékből, tehát amikor a lakásokat készítettük, akkor éngem elvittek vissza a lágerba, és onnan erdőirtásra, ott aztán mindent leszedtek rólam. A tisztálkodás az úgy zajlott, hogy tíznaponként volt fürdő. Volt egy nagy, közös fürdő, azt általában hamarabb fölépítették. Zuhanyzók nem voltak benne, hanem ilyen kis fakádak, olyanok, mint a dagasztóteknők, csak kicsik – nacsavka, úgy hívták. Abba öt liter forró vizet kaptunk, egy darab szappant, és volt egy akkora helyiség, amibe általában száz ember ruháját fogasokra be lehetett rakni. Voltak ilyen hatalmas nagy kövek meg vasak egymásra rakva, alatta fűtöttek, izzott, rálocsoltak egy fél vödör vizet, az a forró gőz aztán a tetőt, mindent megégetett, ruhát, fehérneműt, mert vinni kellett a fehérneműt, ágyneműt, mindent kelletett. Az ágyneműt cserélték, az inget minden tíz napban cserélték, az alsógatyát is. Aztán, amikor volt ismeretségem, akkor sorakozó helyett én mindig a fürdőbe mentem, úgyhogy mindennap fürödtem. 
Visszatérve a kolhozhoz. Szóval elindultam a rendőrségről visszafele, amerről jöttem, Bogatol fele, és a tizenhármas kilométernél vezet egy út be, tehát Bogatoltól mintegy húsz-huszonkét kilométerre. Olyan harminckét kilométerre Bogatoltól volt egy új farm, azon én túlmentem, tizenhárom kilométert visszamentem, és azon az úton kellett bemenni, két út volt csak, két helyen, de mondták, hogy melyiken kell bemenni, elindultam. Egy kis erdőrész lett, aztán a nagy sík területek, szántók, de akkor még nem volt szántás, május nyolc-kilencedikén, akkor még nem volt szántás, akkor még ott sokfele hó volt, tizenöt-tizenhatodikán, akkor kezdődtek ott a szántások meg a vetés. Az előző évben sokat fölszántottak és látom, messze-messze-messze volt egy lovas, álló lovas, mint a Winnetou, na. Mondom, majd attól megkérdezem, hogy merre van Puzanovo. Közelebb megyek, látom, hogy megemeli a kezét, de akkor még több száz méterre volt, látni lehetett, hogy csak néz, közeledek, megfordult, elment, a kolhozelnök volt. Tudták, hogy mennem kell, megkapták papíron már előző nap, tehát én ott már el voltam adva, már Irkutszkban eladtak, ugye, hogy nekem már… Ott már elhatározták, hogy mit csinálnak velem.
Az első naptól kezdve ott laktam egy családnál, és egy lánnyal, Surával akartak összehozni. Sura tizenhét éves volt, egy szobában aludtunk mindig, néha föltálalta a fenekét ott, ugye. Alvás közben így volt az ő ágya, mondjuk, itt volt az ajtó, egy méter hézag, kis szekrényke volt ott, itt volt az ő ágya és akkor a másik oldalon meg az én ágyam. Bábuska meg a kisebbik lánya a kemencén aludtak, ott hárman is elfértek, mert nagy, akkora volt a kemence. Egész novemberig ott laktam. Dolgoztam is persze. A kolhozelnök azt mondta, hogy semmiről nem tud, ír, ha majd megjönnek a papírjaim, addig leszek itt, és addig Volkova, akinél laktam, minden napra kap utánam fél kiló gabonát. Volt kolhoz, ahol egy munkaegységre nem adtak fél kiló gabonát, ott egy kilót adtak egy munkaegységre, kapok egy fél liter tejet, havonta, nem tudom, mennyi húst leírnak, mert beadás volt, ugye. Szóval megvolt, hogy ezt én kapom, amíg nem kapok fizetést a kolhozban. Gondoltam, egyen meg benneteket a fene! Fizetést ott nem kaptam, a kolhoztagok sem kaptak, soha nem kaptam egy fillért se. A munkaegységeket is terményben kaptuk.
A faluban kilencvenkét ház volt, háromszázötven-négyszáz lakosa lehetett, pontosan nem tudom megmondani. Volt olyan település, amelyikben csak tíz ház volt. És sokkal többen voltak a nők. Hát jellemző, hogy százkét ház volt Puzanovóban a háború előtt, amikor odakerültem, kilencvenkét házban voltak lakók, a többi gabonaraktár, tartalékraktár zabnak, meg vetőmagraktár. És akkor Uszkov, a téeszelnök után volt még egy ház, de abban sem laktak, az is gabonaraktár volt. Kihalt a nép.
Volkováék házában volt egy kisebb szoba, ahogy bementünk, volt egy előtér, bementünk a konyhába, a konyha volt olyan négy és félszer négyes nagyjából vagy nagyobb. Két és félszer négy és feles szoba egy, ami az idősek hálója volt, de aztán raktárnak használták mind a hármukra, és itt volt egy nagyszoba, az olyan négy és félszer ötös volt körülbelül. A sarokban volt egy akkora fikusz, minden házban volt fikusz. Voltak mellékhelységeik, melléképületek is. Volt tejistálló, volt hely a disznónak, baromfinak.
Szinte mindenhol, minden háznál volt ilyen melléképület, mert tehenet kelletett tartani, mert beadás volt. Ott mindenkinek meg volt szabva, hogy mit kell beszolgáltatni. Az nem személyre volt szabva, hanem háztartásra, és ha van férj-feleség, akkor többet kell beszolgáltatni. Nagynak nem volt nagy a mennyiség, amit be kellett szolgáltatni, ez attól függött, hogy mit kaptak a kolhoztól, mennyit kaptak, tehát nem a beszolgáltatás volt sok, hanem a jövedelem volt kevés. És ha nem volt nekik hús beadnivaló, akkor összeálltak hárman-négyen, leadtak egy borjút, és akkor ők kifizették a részüket, mert ő is kapott pénzt a két gyerek után, az jár mindig a nőnek, anyasági segély, ott nem volt tartásdíj. Tehát a férj akárhány gyereket csinált, nem kellett tartásdíjat fizetnie, de a nő kapta a pénzt anyasági segély címen, itt a nagyanya kapta, mert a lánya meghalt. Hát nem tetszett ott a beszolgáltatás senkinek, de nem panaszkodtak, nem beszéltek erről soha, ott ez rázós dolog volt ilyesmiről beszélni. És ez úgy derült ki, hogy sosem beszéltek ilyesmiről, ez tabu.
Onnét nem mehettem sehova, mert semmi papírom, igazolványom nem volt. Semmikor nem kaptam papírt. Amíg kint voltam a Szovjetunióban, személyazonosító okmányként később állampolgárság nélkülit kaptam akkor, amikor elmentem önkényesen, és elintéztem a rendőrségen. Addig vertem a vasat, amíg oda nem adták. Ez ’52-ben volt.
Aztán, ’51 márciusában járunk, ugye, akkor elmentem egy újabb erdőirtásra. Ivanovkára, ez nekem mind megvan térképeken egyébként. Ott addig voltunk, míg ott kiirtottuk azt az egész erdőrészt, amit megvettek, akkor mentünk át máshová. A kirgiz állam vett ott egy erdőrészt, Kirgíziában nincs erdő, ott vett 200 hektár erdőt, azt irtottuk ki meg lett elszállítva. Az erdőirtáson erdőt irtottam, szállítás, rakodás. Hogy el tudjak menni erdőirtásra, nem a kolhozelnöktől, hanem a rendőrségtől kellett engedély, mert a kolhoznak semmi köze nem volt énhozzám.
Az erőirtáson már fizetést is kaptam, mint a többiek. Az attól függött, hogy dolgoztam. Ott meg volt szabva. Az első negyven norma, mindegy, hogy húsz nap alatt vagy két hónap alatt csinálja meg az ember, az ilyen és ilyen árban van. Utána minden húsz norma húsz százalékkal többet fizet. Tehát fél év alatt, fél évig tart, ugye, a tavaszi, fél évig a téli szezon. Tehát igyekezni kell minél hamarabb megcsinálni a normát, hogy minél több fizetést kapjon az ember. Tehát van, aki ugyanazért a munkáért ötven-hatvan százalékkal többet kapott, mint én, mert neki már sok normája volt  ledolgozva. A fizetésből kijöttem ugyan, csak menni nem nagyon tudtam sehova. Kijönni kijöttem, tehát életben maradtam. De megcsináltuk a fusipénzeket. Eladtuk a fát, több fát rakodtunk fel az autókra, mint amennyi el lett számolva, de az mind elment cigarettára, ebédre, erre-arra. Húsz-harminc-negyven rubel. Hát nemcsak egyedül csináltam én ezt. Az erdőirtáson eleinte nem volt bolt, csak később lett bolt, de ott nagy ellátásunk nem volt, csak épphogy a minimum. Vettünk egy láda mézescsókot, egy láda heringet, egy láda vodkát, amikor fizetés volt. Ittunk-ettünk. Később, amikor már nyílt bolt Ivanovkán, ott csak a legminimálisabb dolgok voltak, soha nem láttam ecetet, pirospaprikát, ott ilyesmi nem volt. Tehát olyan ellátás ott nem volt, ott az ellátás iszonyú minimumszintből állt. Korábban a kolhozban nem volt pénzem, ott úgy tudtam ruhát venni magamnak, hogy mondtam, hogy adjanak előleget a fizetésemre. Kiírtak nekem egy mázsa rozsot, azt én megkaptam a tartalékból, levittem a vízimalomba, megőrölték, és bevittem, Surkáéknál laktam, Volkováéknál, a rokonnak, a párttitkárnak elvittem a lisztet, és olyan árban, amilyenben a piacon is megvehette volna, én házhoz szállítottam neki a lisztet. Persze olyan gabonát adtak nekem, ami a legjobb minőségű, és ő ezt nagyon jól tudta, és azért mondta, hogy oda vigyem. Jól van, mézet kaptam náluk, vodka, minden. Megkaptam az árát, elmentem Bogatolba, a szánszállítással, munka közben elmentem, és bevásároltam magamnak, ruhát, mindent, ami kelletett.
Sehol nem volt Tyuhtyet járásban áram, csak egyedül a járási központban volt egy kis vízi erőmű. Amikor volt elég víz vagy nem volt nagyon lefagyva, vagy nem volt nagyon nagy a tavaszi áradás, hogy nem lehetett működtetni az erőművet, akkor volt áram. Le is van nekem írva, hogy amikor megérkezek Puzanovóba, gyertyával világítottak a rendőrségen. De akkor már nekem semmi se volt furcsa, hát akkoriban olyan dolgokat átéltem ott, hogy az elképesztő. Hát el kell képzelni, hogy én belekerültem egy olyan helyre, ahol az após ilyen hogyhívjákkal őrölte a gabonát, egy óra alatt megőrölt három kiló búzát. Abból lett három kiló liszt, korpával együtt, ugye. Azt kiszelelték stb. Három kilót egy óra alatt! Hát az órabérért kaphatott volna három kiló lisztet, de hát neki az idő úgyis elmúlik, és lisztet meg nem kap. Vagy kap, de hát ahhoz meg pénz kell, pénz meg nuku. Na, mondjuk neki volt 120 rubelje havonta, a fia után. Tehát én belekerültem ott, amikor mentem legelőször Kocsik Bélához, átmentem a Kanda folyónál, és túl a Zimavjo, három ház, összesen három ház. Egyikben lakik az erdész első felesége, a másikban ők laknak, a harmadik egy barakk. Zimavjo, zima, tél, Zimavjo, telelő. Tehát az azért volt otthagyva, abban priccsek voltak, dupla priccs, lópokróccal, kimustrált katonasági lópokróc, tetű már nem volt benne, mert nem aludtak ugye benne emberek. Ott aludtam egy éjszakát, 125 kilométer, valahol aludni kelletett útközben egyszer. És amikor lenéztem a folyóra, úgy végignéztem... Ott valamikor nagy vihar volt, végigsöpört a vihar hat-nyolc kilométeren, és több száz méteren kidöntötte a fákat, mindent. Olyan fák, csonkok maradtak ott, két-három méteres csonkok, és egyszer – ugye hát ott a rengeteg levél –, egy nagy villám felgyújtotta. Vagy a vadászok dobtak el egy gyutacsot. Hát a gyutacs parázslik fél órát–egy óra hosszat, nem a gyutacs, hanem a fojtás, és akkor meggyulladt, leégett az egész, régen valamikor. Na most, ami megszenesedik, az a faszén. Tízezer éves faszénmaradványok vannak ott, a faszén nem oxidálódik. Az megmarad. Az ősrégi, megégett faanyag, a faszén itt is megmaradt. Ahogy elnéztem, jött egy nagy madár, a szárnya szétterítve, vannak ott ilyen nagy madarak, nagyok, és akkorát azóta se láttam, meg addig se, volt olyan két-három méteres, persze a szárnyaival, és szépen ment lefele. Ott se egy villanyoszlop, semmi. Mondjuk egy villanyoszlop volt az úton, két szál dróttal. Ennyi volt a kultúra, vagyis hát a technika, a civilizáció. Ment az úton a kocsi, mire odament, ott volt egy rendőr, egy szál rendőr, oda vezetett a telefondrót, oda-vissza. Ennyi volt az egész. Amúgy rádióval kommunikáltak mindenhol, a kolhozban, mindenhol. Rádiók voltak, meg is tanultam rádiózni. Hát ha ott vagyok száz kilométerre a gépállomástól és valami van. És minden pénteken brigádgyűlés, a járási brigádgyűlés. Én odakerültem olyan helyekre, ahol mintha tízezer évvel ezelőtt megállt volna az idő. A termelésben, mindenben. Maguk csináltak mindent, ők lőtték a szarvast, voltak különböző fák, nem magasak, ilyen négy-öt méteres bokrok, lehántották a kérgét, annak a kérgével cserezték ki a bőröket. Csináltak csizmákat meg mindenféléket, maguk csináltak mindent. A kenyeret ők sütötték, bolt nem volt. Mindent maguk csináltak az égvilágon! Az öltözetüket. Na, aztán vettek ugye pénzért is, de ott, ahol én éltem, mindenhol ott voltak az évszázadokkal azelőtti szerszámok, minden. Tehát én ott nem csodálkoztam semmin, amikor már megszoktam.
A főútvonal sóderos volt, sóder. Egyszer majd leírom, mert a tyuhtyeti szintén járási főútvonal, ugye, és azt minden évben javították, a nagy lukakat betömték sóderral, csak sóderral. Ráadásul náluk a sóder más, a legnagyobb kavics is csak ekkora volt, mert mi már a Szajáni-hegységtől mintegy harminc-negyven kilométerre voltunk. Ott valamikor tenger volt, és ugye a tenger az hullámzik, és csinálja a kavicsokat, de mi már vagy negyven kilométerre voltunk a Szajáni-hegységtől, tehát itt már a kőből alig jutott, de amit a folyó elvitt áradásokkor, az még itt is lerakódott rengeteg, de már csak apróbb, egy-két centisek meg három-négy milliméteresek, de mégse homok. És le van írva, hogyan jöttek oda különböző kolhozokból, minden kolhoznak meg volt szabva, melyik részt kell javítania, az állam ezért fizetett, és akkor szállították a lovakkal, ökrökkel a sódert az útra, ahova kelletett. Mi magunk, a kolhoz is bányászta ki, szedte ki a folyóból a sódert, az államnak. Az út földdel is volt keverve, de hát föld abban nagyon kevés volt, minimálisan. Mint ahogy itt is vannak a sóderbányák, hát azt a víz elmossa, a könnyebbet meg még messzebb viszi. Tehát a két-három milliméterestől a tíz-húsz milliméteresig volt. Ott kövezett utak nem voltak, hát a Moszkva–Irkutszk útnak az a része, amit én ismertem, az az 1500 kilométer, mondjuk Novoszibirszktől Vlagyivosztokig vagy ötezer kilométer a távolság, az sóderos volt.
Mentünk rajta kis kocsival, mert mikor vittük a motorokat javítani vagy kaptunk új motorokat, dízelmotorokat, kaptuk a dízeltraktorokat, hát ott már a háború előtt is voltak dízeltraktorok, csak nem tudták beindítani a sorozatgyártásokat. Ott minden technika megvolt, csak minden abbamaradt a háború miatt, és öt-hat-nyolc év után kezdett folytatódni. Én ’34-ben készült kombájnokon kezdtem, tanultam az iskolában. Hát ott az út hol kettő, hol négy-hat-nyolc-tíz méter széles volt, hát attól függ, hogy mikor hol volt eső, hol kellett arrább menni. Ott az út, mint Mongóliában, az ideális nyom függvényében változik. Tehát a nyomvonal megvan, de például, ha itt nagyon kitart az út, akkor megkerüli vagy tíz méterrel, és akkor ott megy. Senkinek nem volt személygépkocsija. 1952-ben elindítottak ott egy buszt, hogy majd lesz Tyuhtyetből busz Bogatolba. Na és a puzanovói földek környékén nagy esőt kaptak, el is akadt a busz. Két nap múlva elvontatták, megszűnt a tömegközlekedés, ez volt ott. Személykocsit nem is láttam. Azonkívül ott nem volt senkinek még autója, a lakosság döntő többségének nem volt hova, miért utaznia. Nem volt igazolványa se, minek, ha úgyse mehet sehova! Meg hova menne, minek menne, miből menne!? Vagyis a Szovjetunióban a fejlődés ilyen szempontból megállt, az előrelépés megállt. Utána olyan tömegben indult be mindenhol a hatalmas építkezés, hogy elképzelhetetlen, de nem volt szakember. Jellemző, én egy professzorral fűrészeltem a fát, egy észt történelemprofesszorral, majd nálunk dolgozott két mérnök, de mind a kettő villamosmérnök volt. A vizeket is használták közlekedésre, tehát hajózás is volt. Ahogy a Csulim így bemegy, ott mutattam is a térképen, és visszamegy 200 kilométert, de alig öt-hat-nyolc kilométerre a másik ágától. Ez mintegy 400 kilométer, de nem vágták át, mert minek hatvan-nyolcvan méteres árkokat kiásni, amikor ott akkor nem lesz víz. Meg hát minek! Arra se pénz nem volt, meg szükség se volt. Ott nem volt olyan, hogy most kevés a föld vagy kevés az erdő vagy kevés a hegy. Hát ott evvel nem volt probléma, ugye ott minden emberre tízszer annyi terület jut, mint Magyarországon. Tízszer, százszor! Amikor így távolabbra mentem el, mondjuk, az erdőirtás helyszínére, akkor gyalog mentem, hát a láger környékén vágták a fát, amikor elfogyott, tíz év alatt, ott maradt a láger, és tíz kilométerrel arrább mentek egy másik lágerba. Hát ezek a lágerek, ahol én voltam, még a cárok alatt épültek, akkor is irtották ott az erdőt elítéltek.
Nem tudtam, mennyi ideig leszek kénytelen ott lenni, de nem akartam önálló házat. Semmit nem akartam én önállót. Én haza akartam menni, de nem tudtam, hogy mikor kapom meg, én vártam mindig az irataimat, hogy egyszer majd megkapom. Hazudtak, mindenki hazudott! Akármit kérdeztem, csak hazudtak. Sehol egy papírt nem mutattak, sehol egy papírt nem kellett aláírnom, az égvilágon semmit. Egyszer hívtak csak be fényképet csináltatni, biztosan Magyarországról írt Moszkvába a Belügyminisztérium vagy valami, és csináltak fényképeket… Gyomka, a rendőrparancsnok behívott a tyuhtyeti rendőrségre, hogy fényképet kell csinálni az igazolványomhoz. Hát csak úgy bementem én, egy példánya meg is van, azt hiszem, a fényképnek. Úgy nézek ki, mint egy pionír az Egyesült Államok vadmezőin. Tehát ők akkor már tudták, hogy énnekem intézik az útlevelet, de nem mondták, és amikor megjött, aláírtam a papírt, azt mondták, elküldik Krasznojarszkba, nyilvántartásba veszik és mehetek. Elvitték, nem adták oda. És azt se mondták, hogy elmehetek máshova dolgozni, még akkor se mondták meg. Mehettem volna Krasznojarszkba is, csak nem mondták.
A lány, aki a feleségem lett, Anna Vasziljevna Scsurevics. Az apja, Scsurevics lengyel volt, 1905-ben vándoroltak ki Lengyelországból oda, még a cárok alatt. Ott minden kivándorolt kapott húsz hektár erdőt meg ami kell a beinduláshoz, tehát állatot stb., mindent, és kapott ingyen húsz hektár erdőt. Azt kiirtotta, abból építettek házat, nagy kerítéseket, tehát a farkasok, medvék ellen, és ott kezdtek ugye aztán földet művelni. Kitűnőek voltak azok a földek, hát nem kellett trágyázni. A felesége viszont orosz volt, és ő orosz-lengyel vérből származott, Anna Scsurevics, hát a neve nem orosz, hanem lengyel, az apja volt lengyel. ’905-ben vándoroltak oda ki, akkor ő még gyerek volt, Vasziljev. Ugyanakkor az én gyerekeim már az én véremet is hozzáadták ahhoz a keverékhez. Tehát ott kevert világ volt nagyon, mindenhol. ’51 és ’53 között dolgoztam az erdőirtáson, akkor én azt akartam, hogy nekem családom legyen. Az erdőirtáson ott voltak családosok is. A feleségem is akart gyereket, hát ott minden nő akart gyereket. A többségének nem lehetett gyereke, nem volt kitől. Ott a nő élete olyan volt, ami itt elképzelhetetlen, hát az egy egész más kategória, ahogy ott viselkedtek a nők, az itt fölfoghatatlan. El nem hagyhatta a területet, el nem mehetett, mindegy, hogy hogy nézett ki vagy milyen volt, el nem mehetett, csak akkor, ha úgy ment férjhez, hogy az elvihette onnan. Lett is gyerekünk, Ljudmilla meg Zoltán. Zoltán akkor született, amikor én már eljöttem. A lányunk ’53. januárban született. Le van írva, hogy vittem szánnal éjjel a szülészetre, tizenkét és fél kilométer. Január, negyven fok hideg… A kolhoznak volt szánja, hát ilyesmit a kolhoznak biztosítani kell. Bezrucsekából Tyuhtyetba, ott van Tyuhtyetban a kórház, az volt a járási központ. Ljudmilla születése után én dolgoztam tovább, hát valakinek dolgozni kell. A feleségemet hazavittem az apjához Bezrucsekába, ott volt harmincvalahány kilométerre. Hazavittem, kértem szánt, és hazavittem, és én visszamentem az irtásra. Később aztán az erdőirtásra vittem őket, oda- vissza.

Az erdőirtáson adtam be a papírt, hogy lehet menni iskolára, vagyis hát helyettem beadták. Aláírtam nagy nehezen, nem akartam. Az ottani vezetők, a párttitkár, Gyomka, a rendőrfőhadnagy vagy rendőrparancsnok, a gyárigazgató. Azért adták be egyébként a papírt, mert toborozták a kombájnosokat, minden évben minden kolhoznak kellett küldeni x embert kombájnosnak, traktorosnak, ennek-annak. Én nem kolhozban dolgoztam, de az teljesen mindegy, bárki jelentkezhetett, mert ugye vége lett a háborúnak, tank nem kell, repülő nem kell, ágyú nem kell, gyerünk megint traktort, kombájnt gyártani. Éjjel-nappal csinálták a kombájnokat, de ennyi kombájngépészt kiképezni, kellett egy hosszú idő. Az iskola Acsinszkban volt. Az egy nagyváros. Mondták, hogy kell orvosi vizsgálat, miegymás, munkakönyv stb. Na jó, hát akkor gyerünk, munkakönyvet csak akkor kapok, ha elintézem a járásnál. El is intéztem, de ők csak akkor vehetnek föl, hogyha orvos igazolja, hogy alkalmas vagyok. Akkor vissza Bezrucsekába, tizenkét kilométer, délben Acsinszk, tizennégy, huszonnyolc kilométert kellett gyalogolni és egy nap alatt. Akkor másnap megint be Tyuhtyetba, orvosi vizsgára. Elmentem orvosi vizsgára, holnap menjek be az eredményért, vissza Bezrucsekába, másnap be a kórházba. Így mentek a napok. Közben február 2-án kezdődött az iskola, én minden papírral, mindennel 4-én lettem kész. Közben a kocsi elment az emberekkel, én csak egyedül mehetek, kaptam ott pecsétet mindjárt. Már el volt indítva a papír, a gépállomás fölvett állományba, mehetek. Alkalmi autóval, negyvenöt kilométer, ugye, Bogatol, onnan meg vonattal Acsinszkba. Úgyhogy én három nap késéssel kezdtem az iskolát. Na, amikor megérkeztem oda, már két napja folyt a tanítás, mégpedig tizenkét órában naponta, később tizennégy, mert el kellett végezni egy tanév alatt a két évet, kell a kombájnos, a kombájnok jönnek ezrivel. Én ott hét hónapig tanultam. Na, mire én odakerültem, már nem volt a kollégiumban hely. Hál’ Istennek! Sokkal közelebb, egy kilométerrel közelebb kaptam magánlakásnál helyet, valami öregnél. Az iskola adott nekem ösztöndíjat, de ez nem jó ösztöndíj volt, sokkal kevesebb volt, mint amennyit az erdőirtáson kerestem. És jól tanultam, ugye. Akkor is, mondtam, megmutatom, hogy én itt jól fogok tudni tanulni. Csak nekem roppant hátrány volt az a három nap, háromszor tizenkét óra, ugye, nagy lemaradás, több száz ismeretlen szó. Beletelt tizennyolc-húsz napba, mire én utolértem őket, tehát február végére értem úgy-ahogy utol őket, nagyjából, de még nem tudtam, mert nekem a régi szavakat is ismételnem kelletett néha, mert elfelejtettem, hát gépalkatrészek meg a mezőgazdaság alapszabályai, agronómia, nekem meg kell tanulni az agronómiát is. Hogyan kell szántani, milyen minőségűnek kell lennie, hogyan kell boronálni, hogy a kombájn simán tudjon menni, ne akadjon mögé, a barázdát hogyan kell szántani, mert mindent kelletett csinálni aztán a gépekkel, a kombájnnal is, azt mind meg kelletett csinálni, tehát meg kellett mindezt tanulni. A mezőgazdaság alapszabályai, hát mi a mezőgazdaság, hogyan kell mindent termelni, timieliazer-módszer, Micsurin meg a többiek. Ezt mind tanulni kelletett. Meg ott voltak, amit elértek eredményeket. A Szovjetunió története, ugye, a kommunista párt története, ez is történelem, ugye tanulni kellett, akkor… Szóval mindezt tanulni kelletett. Amiből vizsgáztunk, hat tantárgy volt. 
Addigra már egy nagyon keveset tudtam Sztálinról is, de hát az első hónapban volt csak néhány óra politikai foglalkozás, az csak az első órákon volt. Sztálin halálakor sírva mentek az emberek az utcán. Szesztilalom volt napok óta, már akkor beteg volt, napok óta eszméletlen volt stb., stb., és mondták, hogy a zsidók el akarták pusztítani, mert zsidó orvosok voltak főleg körülötte. És ki is nyírták volna a zsidókat, de azokat aztán amnesztiában részesítették, jött egy hatalmas amnesztia, később aztán engedték ezrivel naponta szabadon a lágerból az embereket. Ott le is írom, hogy hogy gyilkoltak, raboltak a vonatokon ezek az elítéltek, akik szabadlábra kerültek. Bementek öten-hatan a boltba, fölöltöztek stb., nem fizettek, leütötték az eladókat. Éjjelente nem lehetett az utcán járkálni. Hát, én nem sokat tudtam róla, de mint egy nagy hadvezért, akit úgy ismertem a háború alatt meg, hogy megnyerte a háborút, hát úgy sajnáltam bizony. Nem hogy sajnáltam, hanem az, hogy ki volt, és a végén úgy halt meg – az osztálytársam mondta is –, hogy már nem tért eszméletéhez, pedig milyen jó lett volna, ha még a halála előtt néhány mondattal az utókort tájékoztatja valamiről. Na, az nekem nem tetszett. Mit tud csinálni egy ember egypár mondattal?! Na de hát nem érdekes. Az az igazság, hogy a nép között, ahogy jártam, láttam, hogy mindenki sajnálja, mindenki sír, zokog. Nem mindenki, de úgy az utcán mennek sírva az emberek, és ezen senki nem rökönyödött ott meg. ’53. augusztusban fejeztem be az iskolát, és akkor szeptembertől elmentem a gépállomásra dolgozni. Elküldtek kombájnosnak. Minden kombájnon kettő kell. Elmentünk kombájnosnak, Sztyepannal voltam együtt kombájnos Szmirnovkában, ott, ahol volt az erdőirtás, a faluban, ahol laktam. Ugyanott laktam, és ott voltam kombájnos, de akkor még nem tartott a családom velem, mert elintéztem a lakást, miegymást, aztán odahoztam őket, ott voltam kombájnos, és közben a feleségem ott volt. A gépállomáson, mikor befejeződött az aratási idő, akkor bementünk a gépállomásra, és szétszedni a kombájnokat. Nekünk kellett kijavítani is, hát mi tanultuk a javítást is, magunknak kellett megcsinálni. És mindenkit még beosztottak valamire. Én például be lettem osztva a körmös és a hernyótalpas traktorok első futóművének javítására. Csak futóműjavítással foglalkoztam, ketten csináltuk. Egész télen ezt javítgattuk, hát volt vagy harminc körmös, volt vagy 120 darab hernyótalpas, különböző. Akkor jöttek divatba a dízelmotorok. A motorokat meg el kellett vinni Acsinszkba, messze nagyon, Bogatolon keresztül Acsinszkba, az új motorokat, mert az első évben kaptak akkor is vagy tizennégy első éves dízelt, Natyik traktorokat. Itt a gépállomáson végül is tél végéig dolgoztam, jóval tél végéig, mert az volt a helyzet, hogy énnekem tudniillik van egy útlevelem, ilyenkor én már rég haza akartam menni ezzel az útlevéllel, lett volna pénzem is, 6-700 rubelt kerestem a gépállomáson, annyit kapott a főmérnök.  
Na mondjuk, általában 450-500, ott le van írva minden hónapban, hogy mennyit kerestem. És, mondom, itt van egy gyerek, a feleségem, legalább 1000 rubel kell, útiköltség, kaja, minden, tíz nap a határig. Tehát pénzt kell összerakni, de sehogy nem tudok pénzt gyűjteni, a feleségem nem dolgozik, ott van a gyerek, ugye, albérletet fizetek, ágybérletet. És akkor ha itt maradok télire, totál minden, meg nem tudok pénzt összerakni, még az utazásra sem, mert nekem is kell egy normális ruha, ugye, meg útiköltség, 365 rubel maga az útiköltség, az háromheti kereset átlagban, nekik is ugyanannyi. Tehát össze kell rakni a pénzt, hiába volt nekem 3-4-500 rubel megtakarított pénzem, az semmire nem elég, és ha itt  maradok télire, téli ruha kell, minden, az legalább három havi kereset, tehát három hónap alatt egy fillérünk nem marad. Nagyon, nagyon nehéz volt. Megtudtam, hogy voltak, akik elmentek Krasznojarszkba dolgozni, jöttek látogatóba ismerősök, és akkor úgy beszéltem velük. Egy zsidó tanár volt, a felesége meg a gyereke is, de csak ő jött vissza, és akkor beszéltem velük. Akkor bementem a rendőrségre, és mondták, hogy mehetek Krasznojarszkba is. Mondtam, hogy ezt eddig miért nem mondták?! Na, akkor visszamentem a gépállomásra, le kell számolnom. Utána Tyuhtyetban találtam apró munkákat, hogy több pénzem legyen, azok se sikerültek, egyik se. Kaszálást vállaltam, a járás kaszáltatott rengeteg szénát, hát a járásban, ott mindenki lóval közlekedett télen-nyáron. Ott nem volt semmi más közlekedési lehetőség, a távolságok meg nagyok. Ott nem volt… mondjuk a rendőrségnek, még a rendőrségnek se volt gépkocsija! Csak lovak voltak. Ilyen alkalmi munkákat hónapokig, négy hónapig vállaltam. Elég jól kerestem azokra a napokra, aztán ha négy-öt nap nem volt semmi, akkor… De én azt hittem, hogy itt keresek annyi pénzt, hogy el tudok indulni, el tudom intézni a dolgaimat. Így el is indultam, és Krasznojarszkban kaptam olyan munkát, hogy meg tudtam keresni nem egész egy hónap alatt majdnem 600 rubelt. Krasznojarszkban festő voltam. Díszítőmunkák, festőmunka.
Aztán Krasznojarszkban elmentem a rendőrségre, hogy mi van a papírokkal, elmentem, hogy mikor kapom meg a papírokat. Azt mondják, hát a papír itt van, azt mondja, mondjam, hogy mikor akarok hazamenni, és már állítja is ki a papírt, csak mutassam be, hogy van pénzem a vonatjegyre vagy a vonatjegyet mutassam be, és már kapom is az útlevelet, írjam alá és mehetek. De hogy én vinni akarom a családomat is. Azt nem lehet. Azt kérvényezni kell a Verhovnij Szovjettől… Hogy van az magyarul? Szóval írnom kell a legfelsőbb vezetésnek Moszkvába, onnan kell kérvényeznem, és akkor, amikor ők összeülnek tanácskozásra, akkor ezt is megtárgyalják, de azt mondja, ez hónapokba telik. Mondom, megette a fene, két hónap múlva itt van szeptember vége, jön a tél, még téli ruhám sincs. Azt mondja, hogy ez hónapokba telik, mire el tudja intézni, az minimum két-három-négy hónap. Na csak az, hogy a végén akárhogy latolgattam, nekem innen mennem kell, mert ha most én nem megyek haza... Én akár rögtön mehettem volna már akkor, ha nincs család vagy ott akarom őket hagyni, de én vinni akartam őket is. Őket viszont nem tudom elintézni, ezt a telet én már nem tudom úgy kibírni, hogy… Egyáltalán, tavaszra se lesz semmi pénzünk, mert ő nem fog dolgozni. Egyedül dolgozok megint, lesz megint egy gyerek, végem van, soha nem tudok hazamenni. Gondoltam, elmegyek haza, megnézem, milyen ott a helyzet. Apám nem írt soha semmit, ha apám megírja, milyen itt a helyzet, soha nem jövök haza. Már a következő hónapban kaptam volna 4,50 órabért, meg is mondta az igazgató, amikor már mondtam, hogy haza akarok menni, amikor megtudta. Azt mondta, adok 50 kopejkát, tavasszal kap lakást, ha a felesége fölépül, ott volt a vállalatnak egy külön óvodája is, Krasznojarszk nagy város, minden volt. Azt mondja, utána a felesége is dolgozhat, de addig is lakást kapnak, mindent, és nem volt drága a lakás, már a lakbér. Harminc-negyven rubel lett volna egy kétszobás lakásnak a bére, falun fizettem húszat. Csak a lényeg az, hogy én megkapom a legmagasabb fizetést, csak maradjak itt, mert itt annyi díszítőmunka lesz, hát épült egy hatalmas város, ugye, és ott minden díszített. Olyan üzletek, olyan univermagok (áruház – orosz), ezek az általános, univerzális magazinok (bolt – orosz), hatalmas nagyok, mint a moszkvai Gum, azoknak olyan díszítése volt, mindnek. Gyönyörűen meg volt csinálva minden.
De akkor végül eldöntöttem, hogy hazajövök. Bementem a parancsnoksághoz, de azt mondják, hogy kell engedély, hogy a feleségem is jöhessen. Azt mondtam, hogy megbeszéltem vele, és mindenbe beleegyezett. Egy szót se szóltam. Mindegy volt, hát énnekem az elhiszi. Na, megkaptam a papírjaimat végül, hogy bementem, és mondtam az igazgatónak is, és akkor mondta, hogy az előző napig leszámolok. Csak nem tudtam másnap elutazni, mert nem kaptam jegyet. Csak az utána való napra lett helyjegy, mert nem adnak ki mást, csak ülőhelyet meg minden ülőhelyhez jár egy fekhely is. Távolsági vonat, én a Moszkva-Vlagyivosztokkal mentem, mert volt Krasznojarszk-Moszkva is, de a krasznojarszkira mindig előre lefoglalták a jegyeket. A feleségemmel ezt semennyire nem beszéltem meg, Moszkvából írtam meg neki, hogy utazok haza. Tehát ő nem is tudta, hogy én úgy döntöttem, hazajövök. Én úgy gondoltam, hogy egy-két hétig itthon leszek, megnézem, hogy mi van, ha jó, akkor idehozom őket, elintézem, az is beletelik egy évbe. Hazáig, vagyis Budapestig 6500 kilométert utaztam. Azt hiszem, hét vagy hat napig, hat-hét napig.
Az út elején kénytelen voltam vásárolni – vettem egy csomag papírt, ceruzát, vettem egy oldaltáskát a boltban, tiszti oldaltáskát, 120 rubel volt, bőr, a fényképen rajta is van, és vettem egy csomag lapot, füzetet, papírt, írtam végig az úton sok mindent. Mindent, ami a naplóban most is benne van. Benne volt az agyamban az egész, csak írni kellett. Rövidítésekkel, gyorsírással, sok mindent leírtam, egy lapra ráfért háromoldalnyi.
Mikor Moszkvában megérkeztem a Jaroszlavi pályaudvarra, akkor nekem át kellett menni a Kijevi pályaudvarra metróval. Le a metróba, de volt nyolc óra időm a vonatig. Addig utaztam a metrón összevissza, ott csak egyszer lemegy az ember, aztán átszáll, mehet, ahova akar, nem kell másik jegy. Öt kopejka volt a bedobó. Nem is jártam a felszínen, csak a metróban, de így is csak nyolc megállót volt időm végignézni. Hogy mit néztem a megállókon? A díszítést. Hát azt elmondani nem lehet, az olyan, mint egy Ermitázs, mint egy gyönyörű múzeum, millió festmény, millió szobor, némelyik fehér márvány, 200 méteren, hatalmas, mint egy bazilika. Ott olyan metróállomás van, hogy az iszonyú, harminc-negyven méterrel a föld alatt. Volt ott vörös márvány, szürkés márvány, volt, amelyik rózsaszínes, és márvány, tehát tiszta márvány. Gyönyörű dolgok vannak, és ugyanolyan szobrok, bronzszobrok, márványszobrok stb., gyönyörű festmények, azok a vázák, mint a művészeti alkotások. Gyönyörű! Maga a főpályaudvar is megcsinálva. Utána Moszkvában fölszálltam a vonatra, az ment Kijevig, Kijevben át kellett szállni, ott megismerkedtem egy sráccal meg fiatalokkal… Ott átszálltunk a másik vonatra, és avval lementem Lembergbe (Lviv, Ukrajna), nem kellett volna leszállnom, de ott már lehetett.
Lembergben bementem a borbélyüzletbe, lengyel volt ott a többség, hát Lemberg lengyel volt valamikor, és ami ott volt berendezés, az mind Lengyelországból maradt, de olyan volt, mint egy budapesti, a nagybátyám, Juci néni férje, az férfifodrász, férfiborbély volt, de ez bárhol elment volna a világon. Ilyen kölni, olyan kölni, minden, az arcomra kenőcs, minden nyavalya, úgyhogy húsz perc alatt úgy kicsinosítottak, hogy na. Aztán este fölültem és reggelre Csapon voltam. Csak át a Kárpátokon.
Ekkor gondolkoztam már azon, hogy milyen lesz hazajönni, benne volt az emberben, de olyan túlságosan nem, de mégiscsak hat és fél évet voltam távol. Hát igen. Örültem, hogy végre hazaérek. Bár ne jöttem volna. Egy hét múlva mentem be Andropovhoz, az akkori szovjet nagykövethez, hogy megyek vissza. Andropov azt mondta, hogy ezt nem fogják megengedni.
Csapnál szerettem volna átszállni, de közben a vonat elment, ugyanis bent voltak a papírjaim az irodában, minden papírom bent volt. Nem engedtek fölszállni arra a vonatra, ami átjött Magyarországra, mindent elvettek tőlem, mindent le kellett adni. Ott volt egy ezredes, egy főhadnagy meg egy százados, egy tolmács, az kárpátaljai magyar lehetett, mert elég jól beszélt magyarul. Négy óráig nézték az én irományaimat, volt vagy kétszázvalahány oldal. Amiatt tartottak ott. Végül aztán behívtak, összecsavarta, és előttem beletette a szemetesbe, a papírkosárba. Azt mondja: „Ez magának nem kell. Én e nélkül is megőrzöm, ez itt van a fejemben. Ez nem kell, ez itt marad.” Ezek a lágerélmények meg minden kinti dolog, ami volt. Elvették az egészet.
Amit ’54 elején kiállítottak nekem útlevelet, amivel hazajöttem, azt meg a magyarok vették el Záhonyban. Bevonták, ahogy ők mondták, csak hát reklamáltam. Ezt be kell vonni a határon – azt mondják. Egy ekkora stencilezett papírt állítottak ki arról, hogy hazatérek, de olyan szarul nézett ki, mint az a ruszki, aki adta. Egy tízszer tizenötös stencilezett papír, hogy én mint hadifogoly ekkor és ekkor kerültem haza. Nem mondtam, hogy nem hadifogoly vagyok, mit foglalkoztam én azzal! Csak mondták, hogy be kell mennem, adnak húsz forintot, mert az jár nekem mint hazatérőnek. Mindenkinek adták, aki hadifogoly hazatért. És akkor avval a papírral el kellett volna mennem Nyíregyházára, a katonai parancsnokságra. Ott kellett volna jelentkeznem. Sokan egy-két hónapig ott voltak, akik gyanúsak voltak, meg eleve beköpték őket, többet, hiszen a hazatért hadifoglyok közül két év alatt vagy hatszázhatvanat itt végeztek ki Magyarországon az ott elkövetett bűncselekményekért. Többsége nemcsak a civil lakosság ellen, hanem a magyar-magyar ellen is rengeteg bűncselekményt elkövetett. A hazatért hadifoglyok között mindenkit kihallgattak, ott voltak egy-két hónapig. Oda kellett volna még nekem elmenni, és ott kellett volna lennem nekem is egy-két hónapig. Jaj – mondom –, a holmim fönt van a vonaton, szaladok, aztán mindjárt jövök vissza – Egye meg fene a húsz forintotokat, megyek vissza a vonatra a tisztekhez. A vonat már fütyült is, indult is, de hát vittem a papírt magammal, hogy hadifogolyként jöttem haza. Nekem onnantól kezdve az volt a személyazonossági igazolványom, el kellett volna mennem oda, ahol a papírom van, Nyíregyházára, ott kaptam volna egy-két hónap után ideiglenes igazolványt, és avval mehettem volna haza. Így meg már fél tizenkettőre a Keletiben voltam. Pár nap múlva mentem el a katonai parancsnokságra a hét kerületben, mert sokáig ott laktam. „Tegnap jöttem haza Szibériából és valami ideiglenes igazolvány kell.” Ő ilyet még nem látott, és hogy és Nyíregyházán mit mondtak. „Én nem voltam Nyíregyházán.” „Hát pedig először oda kellett volna menni.” Mondom: „Elnézést, uram, nekem erről halvány fogalmam se volt.” Na, úgyhogy a katonai parancsnokságon voltam, kiállították azért, meg is van a katonai könyvem, kiállították ott a katonai könyvem, az volt az igazolvány. Na, aztán elmentem, biciklivel elmentem – megvolt még a biciklim, a régi –, elmentem Monorra, a Monori járásban volt Vecsés, és akkor ott adtak egy ideiglenes személyazonossági igazolványt fél évig.
Tehát fél tizenkettőre odaérkeztem a Keletihez, apáméknak halvány fogalma sem volt, hogy jövök. Akkor leszálltam a vonatról, és kimentem. Én kalauz voltam, de néztem a villamost, hogy itt nem jár 47-es, csak a 42-es, a 47-es nem jár. És akkor megkérdeztem ott az egyik asszonytól, aki ott állt a megállóban, fél tizenkettő volt éjjel, szerda, huszonegyedike, a napéjegyenlőség, nem fogom elfelejteni azt a napot meg az időt, szeptember huszonegyedike olyan nap, hogy azt nem lehet elfelejteni, egyszer van egy évben, és mondom, hogy: „Tessék mondani, melyik villamos megy a Bartók Béla útra?” – vagyis a Horthy Miklós útra, mert akkor át volt keresztelve Bartók Béla útra, a háború előtt meg Horthy Miklós út volt. És akkor azt mondja, hogy: „Nem értem, hogy hova akar menni!” Mondom: „Hát a Bartók Béla útra.” – Nem érti. Akkor állt még ott egy rendőr, nem volt szolgálatban, odament hozzá, azt mondja: „Itt van egy ember, nem értem, mit mond.” Odajött, azt mondja: „Tessék, állok rendelkezésére, mondja, mit akar!” Mondom neki. Azt mondja: „Uram, maga orosz?” Mondom: „Nem, magyar vagyok.” „Akkor miért beszél oroszul?” Atyaisten, akkor jutott eszembe, hogy én már Magyarországon vagyok, magyarul kell beszélni, és oroszul beszéltem, akkor kapcsoltam.
Akkor én fölültem a vonatra, irány Vecsés. Szálltunk lefele, és ismerős hangot hallottam beszélgetni. A Czanó Laci! Az apja még az első világháborúban katona volt, itt volt hadifogoly, megnősült, itt is maradt, Czanó Laci a fia volt. A Laci hangja, olyan érdekes hangja volt, és megismertem, öten-hatan voltak előttem, sokan mentek haza a munkából. Kiabálok neki: „Laci!” Hátranéz. Odajön, azt mondja: „Te kiabáltál?”  Mondom: „Igen.” „Ki vagy te? Jaj – azt mondja –, te vagy a Gúth Zoli!” Egy utcában laktunk egyébként, egy évvel idősebb volt nálam. Azt mondja: „Te merre jártál, hol voltál? Azt mondták te odavagy valahol külföldön iskolában.” Úgy tudták, hogy én odakint voltam iskolában, és visszajöttem…
És akkor becsengetek. Abban a lakásban én voltam a háború alatt, abban a lakásban is voltam, ott laktak a tisztek meg volt közöttük egy angol tengerész is, az is a szovjetekkel valahol összekeveredett. Kifogták valahonnan és odahozták a kórházba mint sebesültet, angol volt. És akkor becsengetek, a nevelőanyám kijön, én mindjárt megismertem, egy idős ember nem sokat változik, ugye. Én sokat változtam, meg a ruha, minden egészen más. „Kit keres?” Mondom: „Gúthékat. Itt laknak?” Kinyitotta az ajtót, kertes ház volt, kinyitotta, rám néz. Mondom: „Anyuka, nem ismer meg?” „Hű!” – majd elájult. Azt mondja: „Te vagy, Zoli!?” – akkor ismert meg. Összeborultunk, zokogtam, amennyi a könnyeimből tellett, ott a kapu előtt, a verandán, aztán bementünk. Apám meg le lett százalékolva egy idegösszeroppanás miatt, de közben elhelyezkedett a zsidó templomban, a pesti nagy zsidó templomban – ilyen szalagos, hatalmas nagy, négyméteres szalagos kazán volt, amelyik a központi fűtést látja el az egész templomban. Mindent az lát el. A napi fogyasztása tíz-tizenkét mázsa szén volt, és akkor ott volt ilyen fűtő, tehát kazánkezelő, mint nyugdíjas, ott dolgozott az apám. Mondta, hogy délután jön, csináljunk neki meglepetést, hogy meg lesz lepődve. Akkor bementünk. Bementem, lefeküdtem. Olyan fél négy-négy óra fele jött haza apám. Baromfiudvar meg minden, anyám az kint tett-vett, apám meg jött be az ajtón. Én hallottam, hogy beszélgetnek, bejön a konyhába, leteszi a cuccokat, én a szobában voltam – kétszobás volt, előszoba, konyha, az előszobából nyílik, egyik szoba, a másik szoba, itt meg volt a nagy spejz. És akkor beszélgetnek, ez, az, amaz, azt mondja: „Készítek be tűzifát.” És akkor azt mondja anyám: „Apus, van számodra egy meglepetés.” „Mi?” „Menj csak be a szobába!” Nem tudta, mi az, bejön, mindjárt megismert apám. Hát így alakult a hazajövetel.
Senkinek nem mondtam, hogy kényszermunkán, táborban voltam. Senkinek, mert én ott aláírtam, hogy nem beszélek róla, nem is beszéltem. Nagyon sokáig nem is beszéltem róla, a gyerekeimnek se sokat mondtam el róla, ott van a naplóm, ott van a lányomnál. Azt mondja: „Apukám! Engem a nyomor nem érdekel.” Nem olvasta el, a másik fiam, az elolvasta, mind a kettőnél ott van, azok olvasgatják meg el is olvasták, azt hiszem, mind a kettő. A lányom az azt mondja, őt a nyomor nem érdekli, neki a jobb lét kell. Én nem tudtam, hogy itt mi a helyzet vagy milyen rezsim van itt, itten bárhova mentem irodába, úgy néztek rám, mint egy hazaárulóra, aki Szibériában volt, az már csak bűnös lehet. Hát énnekem itt több bajom volt a kommunizmussal, mint a Szovjetunióban. Ott a végén engem, de mindenhol, megbecsültek a munkámban, de itt! Ahol legutoljára dolgoztam, már a díszítőmunkákon, a legmagasabb fizetést kaptam, szinte már azonnal, és ha ott maradok, a legmagasabb fizetést kaptam volna, amit a Szovjetunióban el lehetett érni. Kaptam volna kilencszáz rubelt egy hónapban, egy kolhoztag évente keres annyit, és kaptam volna annyi privát munkát meg mindent. Szóval ott egész más volt ott, sokkal enyhébb volt a rezsim, mint itt, Magyarországon. Rákosi túl akart tenni Sztálinon, túl is tett.
Rögtön a régi munkahelyemre mentem, oda mentem vissza, ahol voltam. Simán visszavettek, hát ismerték az egész családunkat, apám, bátyám, nővérem, én, együtt dolgoztunk a villamosnál. Apám, mikor nyugdíjba ment, a nővérem már akkor nem dolgozott ott, mert átment a buszhoz, egy buszsofőr felesége lett, átment a buszhoz, és nekem minden papírom ott megvolt. Azonnal fölvettek. Vizsgára kellett menni, jelzem, többen kibuktak, akik mentünk. Nekem semmi probléma nem volt, simán ment minden, voltam villamoskalauz előtte fél évig. Nekem megvolt Budapest, le tudtam volna rajzolni minden utcát, meg kellett tanulnunk a megállók nevét, az összes villamosmegállónak. Sok minden megváltozott. Más képe volt Budapestnek, de hát azt könnyű volt megtanulni.
Aztán itt én sehogy nem tudtam beilleszkedni, mert a magyar mentalitás, ami itt volt már a háború után, egész más volt, más volt itt az a rezsim – svájcisapka, lódenkabát. Egy magyar csoport érkezett Csapra, úgy néztek rám, mint a nem tudom, kicsodára, biztos ki voltak oktatva, hogy  senkivel nem beszélünk stb. Én meg – hú, magyarok! – megkérdeztem: „Honnan jönnek?” Egyik-másik-harmadik-negyedik, senki nem válaszol. Az egyik azt mondja: „Pestről jövünk, jutalomkiránduláson vagyunk, tíznapos” – már rászóltak. Ez a határon volt, mikor megérkeztem. Amikor a papírjaimat nézegették, nem tudtam elindulni és akkor jött egy magyar vonat, bejött a vonat, és akkor mentek az útlevél-vizsgálatra ki. Már akkor láttam, hogy itt valami nem stimmel, minden szín egyforma, csupa lódenkabát, svájcisapka, bakancsok. Hova csöppentem, ez Magyarország?! Meg én mindig gyanús voltam. Aztán egy szénbányába toborzás volt, és akkor mondták, hogy ennyit meg annyit lehet keresni, jó, akkor odamegyek. Kerestem a végén, kerestem az első hónapban annak a felét! Ez a bánya Pécsen volt, az István-bánya, a legveszélyesebb bánya volt. Előtte évben volt ott egy bányarobbanás, volt egy női bányász is, úgy megégett, hogy a melle helyén ott voltak a bordái, ott voltak a csontjai. Fényképen láttam. Meg mondták is, tizenkét halott volt egy robbanásnál, de akkor én még nem voltam ott. Nem sokkal később otthagytam, de nemcsak a pénz miatt. Negyvenöt fok volt, meleg van és csöpög a víz, sokszor izzadok, mint a dög, ingben, gatyában lehet lenni, de nem szabad levetkőzni, mert súlytörés van, az véd. És mondja az egyik srác, aki szintén ott dolgozott, szintén vecsési gyerek volt, ott dolgozott a bányában, levette az inget, és jött az ellenőrzés. Előző nap is volt ellenőrzés, és volt egy idősebb bányász, már régi bányász, és figyelmeztette, hogy tilos. Ott volt, akkor öt-hat méterre dolgozott, fölvette az inget vizesen, és dolgozott tovább, meleg volt. Énrajtam is mindenem vizes volt, leveszi az ember, kicsavarja, fölveszi, csak pont akkor ne jöjjön ellenőrzés. Ő meg levette és úgy dolgozott, és mondja a bányamester, hogy vegye föl, tudja, aláírta, hogy tilos. Kész, azonnal szedje a cuccát, a következő két csillével fönt van a lift. Ledobnak két csillét, följebb megy, megint két csillét, és a négy csille viszi, ugye, az kétszáz méteren megy, mint a veszett Isten, irtó gyorsan megy, és másodpercenként hat-hét métert tesz meg, és akkor mondtam neki, hogy: „Ne menj föl, maradj lent!” Mondom a bányamesternek: „Azt az embert miért nem küldte föl?!” "Ahhoz nekem semmi közöm." „Uram, ez is egy ember, az is egy ember, ha annak nem kell azonnal kitakarodni a bányából, akkor ennek se – mondom –, akkor engem is küldjön föl!” „Mehet, hogyha akar.” „Megyek is, majd azt én elintézem, hogy ne küldjék el a bányából.” De mire én felmentem a bányából a műszak végén, ugye, addigra már ő is fönt volt szegényem, dumál erre-arra, nyavalygott összevissza. A bányamester már ott van fölöltözve, a papírokat adják ki, neki meg valami elszámolást intéznek, másnapra nem is kell bejönni. Na szóval, ott vagyok, ez meg csak szövegel nekem. Mondom: „Emberek maguk?!” – beolvastam nekik. Erre egy másik elkezd szövegelni, azt mondja: „Ne szövegeljen, ne magyarázzon a demokráciáról!” Ő most volt három hónapig Moszkvában továbbképzésen. Ott képezték ki a bányamestereket meg a szakszervezetiseket, ez szakszervezetis volt. Mondom: „Ide figyeljen, uram!” „Ő nem úr, ő elvtárs.” „Ide figyeljen, uram. Én hat és fél évig voltam a Szovjetunióban továbbképzésen, most jöttem meg, tudom bizonyítani, nem három hónapig, annyit én is tudok, mint maga a Szovjetunióról. Nem az a lényeg, hogy járt-e a Szovjetunióban, hanem hogy ember vagyok-e vagy nem! Ezt a gyereket, itt van egy hónapja, és elküldi?” Elment. Megkaptuk a ruhát, csizmát, bakancsot, mindent, használtan, majd újat kapunk, ha letelik az egy hónap, aláírtuk a papírokat, kész. Egy hónapon belül voltunk, két-három nap volt a hónap végéig, még hatan leszámoltak. Az új toborzottak között adtak húsz forint toborzási pénzt mindenkinek, azt levonták, amikor egy hónap belül az ember elment. Amikor fölmentem a minisztériumba, ezt is végig elmondtam. Mondom: „Maguk erről nem tudtak, ennek már van vagy tíz éve, ezt maguk nem tudták, hogy minden hónapban nyolc-tíz ember elment?” A lényeg az, hogy annyi pénzem nem maradt, nem kerestem annyi pénzt, amennyit levontak az új ruhának a felére, mert úgy számolták, hogy újat kaptunk mindenből, és ötven százalékban veszik vissza. De használtat kaptunk, ragasztott gumicsizmát, ócska, vacak, koszos inget, szürke volt már a kosztól, mosástól, kabát, nadrág. 2700-at számoltak oda. Nekem 2000 a keresetem, abból 600-at levontak erre-arra, a maradék 1400-ból hétszázat levontak a ruhára, és még maradt több mint 1000 forint, amit nekem később fognak levonni a fizetésemből. Tulajdonképpen annyit se kerestem, amit már levontak, levontak mind a nyolcunknak, tehát ők nyolcunktól levonták nyolc bányásznak egy havi keresetét. Ezt valakik zsebre tették. Így van?! Szövegelt, dumált nekem. Én akkor már tudtam, hogy itt nagy probléma van. Odajön, és így meg akart fogni, én meg: „A kurva anyádat!” – bemaszatoltam neki egyet. Csúszott a kövön vagy három métert. A többiek kiszaladtak mindjárt a nagy üvöltözésre. Mondom: „Ide figyeljen, ha még egyszer – nem tegeztem –, ha még egy szót szól, beletaposom, kitaposom a belét! Addig hallgasson, amíg nem ütök még egyszer.” Na jó, leszámoltam, elmentem és másik hat is elment. Elmentem Sztálinvárosba, a bátyám ott volt vezető szerelő, hegesztő-lakatos, nagyon jól kerestek. Építették a vasművet. A munkakönyv az nem volt nálam, hogy ott festő voltam, azt a munkakönyvet nem hoztam el onnan, mert még egy napig kellett volna várni, hogy kiállítsák a papírokat, mindent. Mondom, nem kell nekem az a munkakönyv, írják ki a fizetést. A fizetést soron kívül kiírták egy jó fél órával később, még az igazgató is bent maradt, hogy ki tudja adni a pénztár, még alá tudja írni. Másnap adták ki volna a munkakönyvet, abban bent lett volna, hogy festő vagyok, nem is akár milyen kategóriában. Így fölvettek mint betanított festőt, mert nem volt papírom. 
Mindjárt ismerkedtem a várossal, jártam szórakozni, evés-ivás, jól kerestem, de voltak problémák ott is. Munkásszállón laktunk a déli városban, az valamikor a háború alatt hadifogolytábor volt, élire rakott téglák, az volt a padló, alatta a föld, a víz fölszivárog, tiszta penész volt minden, millió patkány. Jellemző, hogy én írtam a naplómat folyamatosan, akárhol voltam, én írtam a naplómat tovább, újra ezt a naplót, újra írtam le. És egyszer, amikor odavoltam Vecsésen, volt egy bőrönd a szekrényemben, volt benne egypár munkáscucc, egy pár munkáscipő, két szódásüveg, egypár üres üveg, italos üveg meg ilyen apró-cseprő dolgok, nem nagy értékek. A lakatot leverte a srác, és mindent eladott tíz forintért, az üvegeket, a szódásüvegeket, azt a vastagot meg mást is, és úgy hagyta, és nekem ott voltak benn a papírjaim alulra letéve a polcra. Mikor jöttem vissza, látom, hogy nyitva a szekrényajtó ennyire, és előtte ilyen apró, dupla kör alakú papírok, ahogy a patkány harapta a papírt, az szétnyílt, ugye, de annyi, hogy vagy 200 oldalt összerágta a patkány egy szálig, ekkorákra. Oda is fialt három nap alatt, pénteken utaztam el, szombat, vasárnap, hétfőn tízkor lehetett kezdeni, fél tízre voltam ott, és láttam, hogy mi van, odafialt, csinált magának fészket abból a sok papírból. Haj, mit kínlódtam össze, írtam ezeket, cipelem, hurcolom magammal, hát nagy idő az, 240 oldalt leírni. Na, papírom nem volt, vettem újra mindent, és elkezdtem leírni ismét. Sztálinvárosban ilyen barakkokban laktunk, lakott vagy 1500 ember, nők is, férfiak is. Mindenki az építkezésen dolgozott akkor. Voltak villanyszerelők, voltak külön vállalatok, szóval minden, ott voltak a munkásszállók, annak a gondnoksága, és azok a cégek ott béreltek helyeket. De volt olyan munkás is, aki a városban máshol lakott, mert hát akkor már a városban voltak lakók, legalább 3000-4000 ember lakott a kész házakban, mert a házak épültek sorra. Mi is festettük a lakásokat, az északi városban. Akkoriban nem volt ágy- meg albérlet, mindenki hozta magával az ismerősét, akkor ott még nem volt annyi lakás, hogy tudjanak kiadni albérletet, és bátyám is ott lakott például egy konyhában, konyha, két szoba. Ő a konyhában lakott, ott volt neki ágya, lehetett sütni, főzni stb. Akik ott laktak még, szintén kaptak lakást, négyen-öten egy kétszobás lakást, de azt mind a vállalatok bérelték. A cégnek a déli városban lehetett csak embereket elhelyezni, de ott meg csak ilyen barakkok voltak,  meg volt még egy közelebbi rész is, ott is csak ilyen barakkok voltak. Lakni a régi falusi részben se lehetett volna, mert amikor odakerültem, ott már két éve ment az építkezés, ott már minden hely foglalt volt. Hát dolgozott ott vagy 10 ezer ember, 12 ezer ember, építették a vasművet, építették a hajókikötőt… Amikor odakerültem, már legalább 10 ezer ember dolgozott ott, az Április 4. gyárban vegyészek dolgoztak, építőipari vállalat dolgozott, több száz lakás, iskola, kórház, vasút meg minden épült, vasmű épült, kokszolómű. Ott hatalmas építkezés volt. Aztán még voltam én ’56 után Sztálinvárosban, de akkor már csak rövid ideig. Végül is a bányabeli összeszólalkozás miatti eljárás, a bírósági tárgyalás miatt hagytam ott az építkezést. Megérkeztem, ülök a folyosón, senki. Majd jött valaki, bement a másik terembe. Éppen tíz óra volt, kiszólnak, hogy menjek be, bemegyek, azt mondja a bíró: „Álljon föl!” Ott egy ilyen gipszcímer, gipszből. Volt annyi pénzem, hogy futotta, ott volt a Nádor étterem, fölötte volt a bíróság, hét konyak kifutotta, megittam mind a hét féldecit, több nem is futotta volna. Minek, úgyis megyek a börtönbe! Nem érdekelt, fel voltam készülve, hogy megyek a börtönbe. Gondoltam, egy ilyen verekedés nem olyan súlyos, kapok egy évet-fél évet, nem bántam volna, ha börtönbe kerülök, nyugodtabb a börtön, ott nincs probléma, a feleségem ott, én itt kóválygok összevissza. Nem érdekelt semmi. Neve, minden, megkérdezték, hol lakik, ezt mindenkitől megkérdezték, semmi mást, fölolvasták a vádiratot:  Ekkor és ekkor leszerződtem a bányához ide és ide, lázítottam a fiatalságot, és az én lázításom miatt nyolcan szintén leszámoltak. És a bányavállalat százötvenezer tonna szenet nem tudott kitermelni. Négy hónap börtönt adtak nekem, börtönre ítéltek. Ez már a Rákosi-rendszer utóhatása volt, ez még ’56 előtt volt. És akkor na addig-addig, ameddig, ez, az, amaz, majd bejött egy férfi, és azt mondja: „Elnézést, elkéstem.” Ő volt  a védőügyvédem, a kirendelt védőügyvédem, de már majdnem vége volt a tárgyalásnak.  Az egész tárgyalás folyt húsz percig, a hivatalos része, aztán folytatódott négyszemközt, többszemközt a beszélgetés. Na, később összedobták nekem a vonatjegy árát meg adtak húsz forintot, bementünk a Nádorba, mindjárt egy üveg pezsgő, minden stb., és azt mondták, hogy ők ilyen esettel még az életben nem találkoztak. Azt mondja: „De uram, értse meg – meg is mutatta –, itt van a papír, hogy magának négy hónapot kell kapnia!” Azt is ideküldték a vallomásommal együtt, de nem volt joga megmutatni, az akkori törvény szerint tilos volt. Megírták a papírt, hogy föllebbezzem meg. „Én nem föllebbezem meg – mondom –, megyek a börtönbe és kész.” Odaadták a pénzt, menjek nyugodtan haza, megírták a papírt, írjam csak alá, aláírtam, és átváltoztatták javító-nevelő munkára. Ott kellett letölteni, ahol dolgoztam, ott kell letölteni. Ott, Sztálinvárosban ugyanúgy dolgoztam még négy hónapig, nem számolhattam le. Ugyanott, ahol dolgoztam, ugyanannál a cégnél, ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, úgy elintézték, aztán a végén mondták is, hogy: „Sajnos – mutatták, azt mondja, nézzem meg, kinyitotta –, látja, magának négy hónapra el kelletett tűnni, ki volt adva, nem tehettünk mást.”
Vecsés volt az állandó lakhelyem, és akkor minden hónapban kaptunk egy ingyen utazást. Gondoltam, hogy elmegyek haza. Bemegyek a fülkébe a vonaton, ment a vonat Veszprémbe, Hajmáskérre, akkor nem tudtam, de ment Hajmáskérre is, ott volt a Déli Hadseregcsoport parancsnoksága, később Pesten volt, Mátyásföldön. Gluhov volt a hadseregparancsnok. Akkor jöttem visszafele, és az a vonat ment tovább, ugye, Veszprémbe, Veszprém előtt van Hajmáskér, és megcsapja az orromat a kellemes kölniillat, szovjet kölni. Ült két csajszi bent, megkérdezem: „Le lehet ülni?” „Mozsno (szabad – orosz)?” „Pozsalujszta (kérem – orosz)” – leültettek mindjárt. Az egyik az egyik főhadnagynak a felesége volt, a másik az egyik ezredesnek a felesége volt, orvosnő. Kérdezték, honnan tudok oroszul, így, úgy, amúgy, beszédbe elegyedtünk: „És mi a foglalkozása?” Mondom: „Festő vagyok.” „Festő! Ők épp most beszéltek a vezetőséggel, hogy kéne egy festőt fölvenni, aki a tiszti lakásokat tudná itten csinálni. És milyen jól beszél! Egyúttal tolmács is lehetne, mert keresnek ilyen embereket.” Fölvennének, gyöjjek el! Azt mondta, beszél Gluhovval, mert az a parancsnok. Volt Hajmáskéren vagy ötezer katona. Légvédelem, tankosok, páncélosok meg tüzérség, aknavetősök meg kiképzés, ugye. Kiképzés is volt. És akkor menjek oda hozzájuk dolgozni, ha akarok. „Hát – mondom –, nekem most úgyis május elsejével munkahelyet kell változtatnom.” Nem kellett volna, maradhattam volna ott továbbra is, éngem nagyon szerettek ott is, és… „És – mondom – hol lehet ezt elintézni?” Na, hogy biztos legyek, bementem Andropovhoz, és mondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy ide akarom hozni a családomat, már akkor elintézték ott a papírokat, ő intézte el egyébként, nem tudom, hogy hogy s mint, de már el volt intézve… Azt mondták, hogy a következő hónapban, április végén már a család itt is lesz. Addigra nekem jó munkahely kellett, több fizetés, mint amennyit itt kaphatok,  lakás kellett, miegymás. Bementem Andropovhoz, írt egy ekkora papírt, behajtotta négy darabba, odaadta, ezt adjam oda Gluhovnak. Odaadtam, rögtön fölvettek, 3600 forint alappal.
Aztán megjött a család, én elmentem apámékhoz, levittem őket oda Hajmáskérre egypár nap múlva. Akkor láttam először a fiam, és fél év múlva a fiam, akár oroszul, akár magyarul beszéltünk neki, a kétéves gyereknek, az mindenre magyarul válaszolt, az anyjának is meg nekem is. Mindent megértett ő, de mindent magyarul válaszolt. A feleségem nem kezdett el magyarul tanulni. Hát miért beszéljek vele magyarul, amikor magyarul nem ért! Én nem akartam magyarul tanítani, mert még akkor is, ’56 előtt is azon gondolkodtam, hogy itt összeszedjük magunkat, rendbe, és ha nem látjuk olyannak a helyzetet, ha lehet, visszamegyünk Szibériába. Az ugyanis a helyzet, hogy az orosz nép lelkivilága egész más, mint a magyar nép lelkivilága.
Ott a lágerek stb., stb., az egy kényszerhelyzet volt. A rómaiaktól ki fogja számon kérni azt, hogy hány keresztényt égettek meg ezrével a szurokban, ugye. Ki fogja tőlük számon kérni? Vagy Napóleont, hogy végigharcolta fél Európát, és milliószámra pusztította el az embereket? Senkit nem érdekel. Száz év múlva csak azt fogják mondani az emberek, tanulni az iskolákban, hogy Sztálin volt az az ember, aki húsz év alatt, tehát 1920-tól... ’18-ban alakult meg a Szovjetunió, egypár területtel, és folyt a háború még ’22-ben is a fehérekkel, ugye ’23-ban is. Ez alatt a tizennyolc-húsz év alatt olyan államot hozott létre, olyan birodalmat, ami szétverte a német hadsereget. A feleségem a tiszti étkezdében kezdett el dolgozni. Nem illeszkedett be, sehogy nem illeszkedett be. Mi egy magyar családnál laktunk, mint férj és feleség, egy kislány és egy kisfiú, és szovjetek között dolgoztunk, csak velük találkoztunk, sehol nem jártunk, sehova nem mentünk, én magam se. Se egy mozi, se egy magyar film, se egy magyar újság, egyáltalán nem foglalkoztunk semmivel, én azt se tudtam, mi van Pesten. Csak aztán már mikor augusztus-szeptemberben kezdődtek a szóbeszédek, akkor kezdtem hallgatózni jobban a tisztek beszélgetéseire. Sokszor meghívtak éngem a tisztek, a feleségemmel együtt ritkán mentünk, ő a gyerekek miatt legtöbbször nem jött. Jellemző, négy tiszttel elmentünk Hajmáskéren a kocsmába, a kocsma az egyetlen szórakozóhely. Szórakozóhely?! A feleségem nem ellenezte ezt, hát miért ellenezte volna?! Szibériában jellemző, hogy a férfi iszik. Meg akkor olcsó volt az ital, ötvenkét forint volt egy liter pálinka. És kis híján ránk támadtak ott vagy húszan, akik ott italoztak a kocsmában. ’56. augusztus körül volt. ’56 augusztusának végén bementünk Várpalotára, ott van nem messze, a Korona étterembe. Lejtős mellette az út, ide beállt a kocsi, két tiszt volt meg én mint tolmács, meg a sofőr, bementünk az étterembe, közben eleredt az eső. Ott voltunk vagy két óra hosszat, ott táncoltak, szórakoztak, ittak, mi is ott iszogattunk ezt, azt, amazt, és mire kimentünk, mind a négy gumi ki volt szúrva, késsel. Három centiméteres lyukak rajta. Most azon a sáros úton, jó, hogy volt nálunk két faék, én is a Zsigulival mindig vittem magammal két faéket, hogy bárhol megállok, tudjak egyet rakni a kerekek alá. Meg amikor Vecsésen voltunk, amikor már elmentünk Hajmáskérről, november után, már a forradalom után, véresre verték a feleségem a hentesüzletben. „Rohadt kurva ruszki, menj haza!” – én meg hallgattam kint. Aztán berohantam, de akkor már folyt az orrából a vér. „Megzabáljátok a húst, azért éhezünk mi magyarok!” Aztán mondtam nekik: „Szerencsétlen asszony, hát ez a szerencsétlen szibériai lány a hibás, mert neked nincs hús?” „Maga ki!? Majd agyonverünk téged is, te rohadt ruszkibérenc!” – nekem. November után bementem újra Andropovhoz, de nem tudott fogadni, mert nem tudom, kik voltak nála, mondta, hogy jöjjek be másnap. Na jó, akkor másnap bementem megint. Vecsésre gyalog mentem vissza, nem volt közlekedés, szinte semmi közlekedés nem volt. A főbb vonalakon már úgy helyre volt állítva, ugye, egy hónap múlva már volt közlekedés, de nem nagyon. Leszakadva a vezetékek, kitörve az oszlopok, ugye a sín, a sínbe is bele volt lőve, de hát… akkor már volt közlekedés, de csak a főbb vonalakon. Úgyhogy onnan úgy három-négy kilométert már gyalog kellett mennem, a Fradi-pályától. És Andropov mondta, hogy a családnak megvan az útlevele, ők szovjet állampolgárok, még le sincs az útlevelük járva, de éngem ő nem tud javasolni, mert neki ebbe beleszólása nincs. Éppúgy, mint azelőtt, kell kérni útlevelet, abba kell kiutazási engedély, vízum. És nem adták meg a kiutazási engedélyt. Eltelt egy hónap, két hónap, vártam, semmi. Megint bementem, semmi. Telt az idő, kitavaszodott. Én közben elköltöztem Hajmáskérről, már tovább nem alkalmazhattak, minden magyart elbocsátottak, aki a szovjet hadseregnél volt polgári alkalmazott, megvan a bélyegző a személyazonosságimban, a munkakönyvemben. Nem alkalmazhattak, de amíg ott voltam és dolgoztam, tehát október 23-ig, utána már nem dolgoztam semmit, arra a három hétre megkaptam a fizetésemet, valami 3000 forintot. Abba is beletelt vagy két nap, mire megkaptam, mire elintéztük a papírokat, mindent, és akkor be kellett mennem Fehérvárra, Fehérváron beütötték a személyazonosságimba, hogy el vagyok bocsátva. Úgyhogy leszámoltam és kész. Amúgy senki nem tudta, a szüleimen kívül, hogy a szovjeteknek dolgozok, senki nem tudta. November 3-án mondtam a sógoromnak: „Értsed meg, hogy 4-én szarrá lövik Budapestet!” Persze nem helyeseltem, helyeselte a fene! Hát miért helyeseltem volna? Minden harcnak ellene voltam, nemhogy helyeseltem volna, csak tudtam, hogy milyenek az erőviszonyok, hogy Amerika le fogja szarni Magyarországot. Egy katona nem volt itt amerikai, egy angol nem volt itt, az ENSZ leszart bennünket, amikor már a harcok a vége fele voltak: „Csak még két hétig tartsanak ki” – hallgattuk a rádiót. „Csak még két hétig tartsanak ki, csak még egy hónapig tartsanak ki, december, tavasszal minden segítség megy, ejtőernyősök stb.” – így ment az amerikai propaganda. Az egész rokonság ott lakott Pesten, de azok nem érdekeltek, a nővéremhez mentem volna. És akkor 4-én olyan hét-nyolc óra fele indultam befele. A két gyerek is jött volna, de mondom, a kisebb öcsémet nem engedtük. Mondom: „Majd elmegyünk így, lemegyünk ezen az úton, mert arra jobb az út, itt aknák lehetnek, ugye, meg minden nyavalya.” Semmi nem lett, de tudtam, hogy hol vannak a szovjet tankok. Akkor azok már készenlétben voltak, azok nem mozdultak ki onnan az állásokból, akik védték a repülőteret, azok ott maradtak. Reggel mentem nyolc óra fele, persze ott az úton már nem engedtek be a szovjetek. Nem volt közlekedés, gyalog mentünk, leállt minden. Egy jó két és fél órába telt, mire beértünk. De csak a Kőbányai útig, nem a nővéremékig jutottunk, onnan már nem lehetett továbbmenni. Onnan már minden kihalt, senki nem ment sehova. Ott volt egy széttaposott magyar ágyú, mellette egy vippon, magyar katonasági vippon, rajta egy nagy, hatalmas doboz, teli cigarettával, bolgár cigaretta. Na, megtömtem a zsebeimet cigarettával, katonai oldalzsák is volt ott, benne egy tár, dobtár megtöltve, meg mellette egy nagy csomó töltény. Na, beleraktam a zsebembe egy csomó töltényt, ott volt egy géppisztoly egy dobtárral, föl a vállamra. Mentünk az öcsémmel a dohánygyár felé, a Könyves Kálmán körútnak van egy sarka, ahol van egy dohánygyár, onnan jöhettek ki, és itt aztán nem tudom, hova lettek, elszaladtak. Ott volt egy páncéltörő ágyú, egy 45 milliméteres, a tank széttaposta, ott volt széttörve, na, mindegy, mentünk tovább. Az úti cél még mindig a nővérem lakása volt, de aztán jobbnak láttam nem menni tovább. Akkor elindultunk visszafele. A Könyves Kálmán körútról fordultunk vissza. A Könyves Kálmán körút-Kőbányai út sarkáról, ahol a dohánygyár van. Visszafordultunk, vittem a dobtárast, mentem kifele Vecsés fele. Aztán már elmentünk a végállomásnál is tovább, mondom, tovább nem megyek fegyverrel, megállok, nézem, hogy hova tegyem, és akkor látom, hogy kihoztak egy közepes páncéltörőt meg egy légvédelmi gépágyút, oda a nyílt terepre, ahol a sóderbánya volt, az teljesen nyílt terep, ott lett kirakva vagy húsz láda lőszer, ilyen magosan, de se egy védősánc, semmi előtte. Ott van egy százados, én tudtam, hogy ott vannak a tankok a domb mögött, akkor megálltam, és mondom: „Százados úr, százados elvtárs, hát ott vannak a domb mögött a szovjet tankok!” „Miféle tankok?!” „Hát nem küldött ki megfigyelőt, hát csak föl kell menni a sorompóig, onnan mindent látni, és onnan önöket szintén nem látják most még, de ha egy tank fölmegy oda a sorompóig, csak épphogy kiemeli a csövet, akkor önöket látja. Az első lövésből, 6-700 méteres lövésből szétlő itt mindent! Eltalál egy ilyen rekesz lőszert, itt félóráig robbanni fognak a lőszerek.” Ez már kint volt, amikor mentem haza Vecsésre, már majdnem a tankokig elmentünk, a sorompóig. A sorompón túl, mintegy 300 méterre voltak beásva a tankok, mert a töltés ott volt, ugye, lejjebb, onnan ment megint föl Vecsésnek az út, és abban a völgyben, ott voltak a gyümölcsöskertben beásva a szovjet tankok. „Na, aztán akkor mit csináljanak?” Na, egye fene! Mentem én is vissza velük. Igen, de akkor már probléma volt, mert lövöldözések voltak, itt-ott becsapódások. Ott maradtam aztán velük, az öcsém is ott maradt egy ideig. Mentünk aztán befele gyalog megint, mondom, elmegyünk a nővéremékhez, és ha csak lehet, igyekszünk kihozni őket a városból. Megpróbálunk bemenni, de csak nem sikerült, mert a Határ útnál már teljesen le volt zárva minden, addig el se mentem, csak a Kossuth térig. Az öcsémmel mentünk visszafelé, de már akkor meg esteledett… Az 50-es végállomásánál a moziban aludtunk, az előtérben. Sokan voltak ott, nemcsak mi. Volt néhány fegyveres, nők is voltak, fegyver nélkül… Még mindig nálam volt a dobtáras, nehéz volt, a fene egye meg, a teli dobtár, a másik dobtár, tele a zsebeim lőszerrel. És akkor, miután fölkeltünk, mentünk volna el a nővéremékhez, de a harmadik vagy negyedik villamosmegállónál benézek az egyik utcába, és látom, ott van egy kisteherautó, másfél tonnás. Odamentünk, látom, hogy jó karban van, 540 kilométer van benne, megnéztem, a benzintartály teli van, senki a közelben, de se egy irat, se holmi, semmi, teljesen üres. Később megtudtam, a Ferencvárosi pályaudvarról vitték el, ott volt egy egész szerelvény, lerakták, elvitték, oda leállították, nem tudom, milyen célból, nem is érdekelt. Volt ott egy srác a közelben. Magyar katona volt, de át volt öltözve civilbe már, ment volna haza, otthagyták a laktanyát, mindent otthagytak a katonák, elmentek mindenhonnan. Mondom: „Gyerünk!”  Na, jött is. Fölültünk, de csak a Kossuth térig jutottunk el, tovább már nem. 6-án a Kossuth téren voltunk, és jöttek oda hozzám, géppisztoly nálam, ugye, minden, hogy: „Gyöjjek már ide, hát itt van bezárva a tele üzlet! Nyissák ki és az élelmet adják el!” Sorba álltak mindenhol az emberek kajáért. Megnéztem a címet, szóltam az öcsémnek, odaadtam két fegyverest hozzájuk, menjetek, és a boltvezetőt hozzátok ide. Negyedóra múlva ott is voltak az asszonnyal, aki a vezetője volt annak a boltnak. Nagyon meg volt rémülve az asszony. Mondtam: „Hölgyem, semmi probléma nincs!” Voltak férfiak is, akik álltak a sorban, mondom: „Uram, ön ki?” Ő a kispesti pályaudvar igazgatója. Mondom: „Igazgató úr! Mindenféle ennivaló van, amit akar, megkapja, kifizeti, mint bárki más, ha segít az öcsémnek meg ennek a nőnek kiárusítani.” Valami két-három kiló kolbászt, zsírt, ezt-azt összevásárolt, ki is fizette, blokk, minden, kifizette. Az öcsém is odament, mondta, hogy olyan háromkilónyi kolbászt nekem is rakjál el, fizess be, papíron. Akkor még nem voltak magas árak. És akkor mintegy három óra alatt... Ott rendet kellett tartani, hát a nép tülekedett ám! Jött egy ürge, látom, hogy falfehér stb., tiszta lágertípus, börtönből szabadult, onnan is szabadult. Azt mondja: „Uram, én politikai voltam, most kerültem szabadlábra. Kéne egy kis ez, az, amaz.” Mondom: „Uram, én senkivel nem tehetek kivételt! Azt akarja, hogy mindkettőnket agyonverjenek?!” Probléma volt a kajával. Ott is állt vagy hetven-nyolcvan ember, ennél a boltnál, de mindenhol. 
Aztán elmentünk Kispesten a tanácsházára. Bementünk, mondtam, hogy menjetek föl, és mondjátok meg, hogy itt és itt ezt tettük. Én nem mentem, rólam ne tudjon senki. Én szeretem az orosz népet, de gyűlöltem a Szovjetuniót, a szovjet rendszert, nem a Szovjetuniót. A tanácsházán leadták a papírt, átvették, kaptak elismervényt, miegymást 45 ezer forintról, akkor az nagyon nagy pénz volt, egy átlagembernek az három-négy évi keresete volt. Közben már hívtak amoda, egy másik utcából, a másik oldalról, ott a hentesbolt. Mondja: „Uram! Most vettem ezt a másfél kiló kolbászt, ez 2 forintos kolbász és nekem 3,60-ban adta!” Mondom: „Uram, és akkor mit tehetek én?!” „Hát jöjjek oda, és nézzem meg én!” Mondom: „Uram! Ehhez nekem semmi közöm, én csak itt segítek.” Belecsöppentem nyakig, hát, mondom, egye meg a fene. Ott voltak hárman is. Azt mondják: „Becsapott bennünket, átvert bennünket.” Egy olyan 300 méterre volt, odaértünk hamar. Bemegyek a boltba, két nagydarab segéd van benn. Az egyik inas volt, fiatalember, olyan tizenhét-tizennyolc éves, nagydarab srác, a másik is, az meg a hentes. Mondom: „Uram, mondja el a panaszát!” Mondta, és mutatta neki. Én meg mondom: „Nézze, uram, most cserélje ezt ki vagy adjon másikat, de még egyszer ne jöjjön senki értem oda.” Akkor odajött az a fiatal srác, lökdösött kifelé: „Menjen innen a fészkes fenébe!” Mondom: „Ide figyelj! Látod a gitárt? Leemelem, úgy fejbe váglak vele, hogy itt terülsz el!” Aztán jött mindjárt a mester is, csitította meg ilyesmi. Visszamentem, nem telt bele tíz perc, ott volt a papírokkal a mester, tudta, hogy hol vagyok. Letérdelt, úgy könyörgött, azt mondja, hogy itt van minden papír, minden rendben van, az inas volt a hibás, mert ő számolta el a 2-es kolbászt stb. Letérdelt, mondtam: „Uram, keljen föl! Én nem vagyok Isten, engem nem kell imádni, álljon föl! De örüljön, hogy ilyen olcsón megúszta.” Úgy hálálkodott ott. Na és eltelt a nap. Akkor már nagyon nagy harcok voltak Pesten, hatodikán volt ez, hatodikán este. Közben, ahogy mentünk, a Piros iskola előtt katonák meg minden, katonák, civilek, mindenféle népség. Ahogy megyünk, ott van egy közepes ágyú... Odahozták azt négy megállóval feljebbről, oda, ahol egy szabad rész volt, ott volt az iparvasút, oda beállították a közepes ágyút Vecsésre irányozva, de utána megfordították, hogy ha esetleg Pest felől jönnek a tankok, mert mondták, hogy a Határ úton is sok tank van meg ágyú. Megálltuk, mondom, mi ez a nagy csődület. Ugyanott állt ez az ágyú, ahol az előző ágyú volt. Azt elvitték onnan, és akkor egy újabb közepes ágyú volt ott, jó páncéltörő. Én megállok, éppen indulni akarunk, de jön ám nagy sebességgel egy autó lefele. Látom, hogy szovjet autó gyártmányilag, a rendszámot nem láttam. Megállítják, papírokat, ez, az, amaz, nézegetik, jó, mehet, pár perc. Semmi nem volt a kocsin, semmi nem volt a platón. Szovjetek voltak, fiatal szovjet katonák és alig mentek húsz métert, már a közepessel rá is lőttek. Igen ám, de ha csak egy centivel van följebb a cső, már elmegy fölötte, ugye, még egy lövés, de közben a kocsi ment. A katonák akkor rükvercbe rakták, kiugráltak a kocsiból, át a kerítésen, a telken, a másik kerítésen át. Elszaladtak, a kocsi meg ment magától hátrafele, nekiment a járdaszigetnek. Leállították, elvitték, átfestették, később avval furikáztak. A két katona meg elszaladt a házak közé. Gyerünk, keressük meg a katonákat! Akkor látom, hogy 300 méterre a két katona ott szaladgál az úton, elő a dobtárast! Egy rövid sorozat, még egy rövid sorozat, elesett. Na, mondom, majd ha visszajön a másik, oda is odapörkölök. A másodikra azonban már nem tudtam lőni. Én nem tudom, ki töltötte be a tárat, de az egyik golyó lazán lehetett benne, volt pár milliméter hézag, így tehát nem tudta beütni, mert ugye gyorsan kell, hogy a golyókat beüsse. Ott volt 300 méterre, nem vagyok vele szemtől szembe, háborúban ez így van, ha itt van öt méterre, nem lövöm le, de ha messzebb van, odapörkölök, vagy talál, vagy nem. A háború az ilyen. Nem jött vissza, meg se sebesült, csak elesett. Egy jó húsz perc múlva ott a közepes ágyúhoz jött egypár ember és mondják, hogy: „A szovjetek agyonlőttek egy férfit, fiatal férfit, ott sír a felesége két gyerekkel.” „Mikor?” „Pár perccel ezelőtt.” Ott csak én lőttem, és az az utca így volt, az Üllői út, az az utca így ment párhuzamosan, itt történt fél kilométerre a gyilkosság. Mondom, hogy én véletlenül se lehettem, mert én csak az utcába lőttem be, de oda a két szovjet katona se juthatott el, mert a civilek elfogták őket. Akkor én még ott voltam, és mindjárt agyon akarták ott helyben lőni őket, de azt mondtam, hogy: „Nincs agyonlövés, ez a két katona megadta magát, ne akarjál olyan bandita lenni, mint a többiek, akik gyilkolják az embereket.” Tizenkilenc évesek voltak, húszévesek, mind a kettő papírjait elolvastam, leveleiket stb. Hát a kiskatonának a zsákjában van mindene, ugye. Nagydarab srácok voltak amúgy, de meg voltak piszkosul rémülve, tízen nyüzsögnek ott körülöttük, hogy agyon kell lőni őket. Fölraktuk a kisplatóra a két katonát, az öcsém ott van pisztollyal, kopaszok voltak, sapka rajtuk, akkor még két civil is velünk jött, hogy biztosan leadjam őket. Mondom, ne adj Isten, hogy éngem igazoltassanak, a szovjet pecsét ott van a személyazonosságimban, magyar személyazonossági, de szovjet pecsét van benne. Onnan egy olyan másfél buszmegállóra ott a polgári iskola, akkor bementem oda. Nyüzsögtek vagy ötvenen, kivették a puskaszíjat nadrágszíjnak, madzagot kötöttek rá, úgy néztek ki, mint a szedett-vedett hadsereg, fiatal srácok is, mindenkinél fegyver, kinél géppisztoly, kinél puska, kinél pisztoly, kézigránát. Egy tizenhat éves srácnak mondom: „Hívd ide a parancsnokot! Ki a parancsnok? Itt van ez a két ember, fogságba ejtettük őket, szovjet hadifoglyok, ki kell őket hallgatni.” De már oda voltak állítva a falhoz, ott könyörögtek. „Na – mondom –, százados úr, én a két katonával tovább foglalkozni nem tudok, nekem más dolgom is van, önre bízom őket, át vannak adva, semmilyen papír nem kell, amit akarnak, azt csinálnak.” Közben kihagytam, hogy még hatodikán jött két tank Pestről befele. Ott is van egy Hősök tere, ott is volt egy közepes ágyú. Az rálőtt az egyik tankra, és kilőtte. Éppen emelkedett és pont a tartó-, tehát nem az első hordókereket, hanem az első tartókereket kilőtte, ki is repült belőle, de ment tovább, hát attól még megy tovább a tank. Előtte mondtam a srácoknak, ahogy ott izegtek-mozogtak. Mondom: „Lőttetek már ágyúval? Ha visszavág az ágyú, pláne itt, semmi alátámasztás nincs egy méterre, visszaver az egész, eltalálja valaki fejét, szétroncsolja.” Aztán rálőttünk a másik tankra, a tank meggyulladt, az egyik főhadnagy kiugrott a tankból, és elkezdte a köpenyével oltani a tüzet, persze lelőtték, lebukott a tankról.  A tűz elaludt, a tank meg ment a földeken, most ott lakótelep van, de akkor nem volt ott semmi, ment a szántóföldön Kispest irányába. Én odamentem a lelőtt katonához, föl volt fordítva, elvettem az iratait, megnéztem a fényképeit: feleség, két gyerek stb. Közben Vecsés felől, lefele az ágyú felé jött egy nagy fekete személyautó, nagy fejesek jöttek, magyarok, nem tudom, kik lehettek, mentek Pestre, azt hitték, már tiszta a levegő. Mondtam nekik: „Lőjetek, barmok!” „Hát ez magyar!” „Tudom, de ez is szovjet gyártmány, ZIL, nyomás oda neki!” Az meg látta, hogy mi itt a helyzet, rükvercbe gyorsan, nem akárki lehetett, aki benne volt. Amikor elkezdtek lőni, az már jó 300-400 méterre volt, az emelkedőn ment fölfele a végállomásig, elmenekült. Aztán volt még pár eset, amikor lőni kellett. Nyolcadikán este már csendesedett a harc. Itt-ott egy-két ágyúzás, néha még egy-egy géppuskasorozat hallatszott, Csepel fele egy-két ágyúlövés, semmi más. Visszamentem a két kiskatonáért, civilben jött velünk a két csaj is, aki vigyázott rájuk, meg az öcsém. És amikor elmentünk aludni, a dobtárast letettem a lefolyóba, az árok mellé, a géppisztolyt is odadugtam. Vége volt, lehetett hallani a távolodó csata zajait. Nyolcadikán be is fejeződött, és akkor elindultam Pesterzsébet felé a Határ útra, a Határ útról pedig visszafele az Üllői úthoz. Akkor már nem voltak ott harcok. A lényeg az, hogy megálltam a szovjeteknél, volt ott egy főhadnagy meg egy százados. Odamentem hozzájuk. Nem magyarul mondom neki: „Százados úr, én hoztam önöknek ajándékot, meglepetést.” „Milyen meglepetést?”  Mondom: „Százados úr, az egyik Szása, a másik Sura. Itt van ez a két katona, foglyul ejtették őket a magyarok, ki akarták őket végezni, én közbejártam és sikerült őket megmenteni.” Elmondtam neki az egészet. Azt mondta, én jól beszélek oroszul, megkérdezte, nem volna-e kedvem ott maradni, szükségük lenne egy tolmácsra. Mondom: „Uram! Nekem Vecsésen feleségem van és két gyerekem, szovjet állampolgárok, nem tudnak magyarul, menni kell haza.” Egy év múlva írtam a két címre, a két katona címére, jött a tízéves évforduló, megint írtam a két címre, megint, Moszkvába, válasz nincs. Pár hónap múlva reklamáltam, válaszoltak, ekkor és ekkor megkaptuk a levelét, ilyen és ilyen nevezetű katonák ott nem voltak, és végeztünk. Nyolcadikán értünk vissza Vecsésre az öcsémmel. A végállomásnál otthagytuk a kocsit, és elindultunk gyalog hazafelé. A feleségemnek nem beszéltem erről a pár napról. Akkor Vecsést is lőtték, a szélső házakat, a lövéseket ők is hallották, rohantak is le a pincébe. Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el. Akkor a másik is meghívott és mondtam az öcsémnek, hogy két csinos kalauzcsaj meghívott, gyere el te is! Eljött, bemutattam neki a Klárit, megismerkedtek, később ’56-ban is együtt voltunk. Ő kalauznő volt, és egyik éjjel ott aludtunk a  kalauzszállón, volt egy kalauzszálló Kispesten, a dobtáras a fejem alatt, bebiztosítva, úgy aludtam, öcsém meg Klárival fönn az emeletes ágyon. És rengetegen disszidáltak, aki csak tehette, ugye, rengetegen elmentek. Klárinak a bátyja határőr főhadnagy volt, és amikor menni akartak, akkor ő segített nekik a határon.
Később aztán elhelyezkedtem Pesten. De aztán vissza kellett mennem, március tizenöt-tizenhatodika körül Fehérvárra, mert ott volt a parancsnokság és oda kellett elmennem, hogy bélyegezzék be a munkakönyvembe, hogy szobafestő, másképp sehogy nem tudtam volna elhelyezkedni. Szobafestő, hát az mindenhova kellett, felvettek. Nem tudom, hogy hányas számú építőipari vállalat volt, volt vagy tíz, ahol megfordultam. Mindegyik szélhámos banda volt, volt, ahol csak két napig voltam.
Tavasszal, '57 tavaszának közepén döntöttünk úgy, hogy a feleségemék visszamennek. Bementem vele Andropovhoz, gyalog kellett bemenni, mondtam neki, hogy: „Sehol ne beszélj semmit, mert csak oroszul tudsz!” Bementünk Andropovhoz, mondta neki, hogy ő haza akar menni, és ha majd úgy alakul a helyzet, és én hívom, akkor visszajön. Andropov mondta, hogy később nem lesz olyan könnyű se nekem kimenni, se neki bejönni, nagyon gondoljuk meg. Akkor semmilyen papír nem kellett, mehettek haza azonnal. Másnap be is hoztam őket, bevásároltam mindent, ami kellett. Adtam neki pénzt, adtam neki festőcuccot háromezer forintért, bepakoltunk,  elindultunk. Kivittem a Keletibe, fölültek, Záhonyban szálltak át a szovjet vonatra és avval mentek Moszkváig, onnan Krasznojarszkig. A feleségemet soha többet nem láttam.
’56 decemberétől kezdtem dolgozni szobafestőként Pesten. Én mindig Pesten dolgoztam, illetve nem mindig, mert az Országos Szakiparnak az egész országban volt munkája. Küldtek mindenhova. Akkor csináltuk a Tőzsdepalotát, akkor lett átalakítva a TV-székház. Naponta hazajártam Vecsésre, Vecsés az ott van másfél kilométerre Budapesttől.
Nyugodtan mehettem volna Nyugatra, még előtte is. Kocsival is átmehettem volna, akkor nem volt határőrizet. Engem hiába igazoltattak volna ott a szovjetek útközben. „Én orosz vagyok” – mondtam volna. Nyugodtan mehettem volna, de hova menjek? Két gyerek stb., minden. Hogy kitegyem őket annak, mint sok magyart. Félsz amúgy nem volt bennem ’56 miatt, mert hát éngem sehol nem fényképeztek, és sehol nem írtam alá semmit, én erre gondoltam.
Aztán mindenhonnan elutasítottak. Dobinak is írtam, hogy kimehessek, a Legfelsőbb Tanács elnökének. Kaptam egy papírt, levelezőlapot, államit, hogy adjam be a kérvényt és támogatnak. Beadtam a kérvényt és elutasítottak. Majd fél évig jártam a hatóságok nyakára. Andropovot csak egyszer kerestem föl, mikor a feleségem a családdal elment, meg utána még egyszer, hogy nem tudom a kiutazást elintézni.
Visszatérve ’57-hez. Volt, hogy ugyanannál a cégnél dolgoztam Pesten, de leküldtek vidékre egy-két hónapra, akkor vissza Pestre. Aztán elmentem egy másik céghez, vándoroltam. Közben ültem fél évet. Aztán megint kis vándorlás, egy év múlva megint ültem kilenc hónapot, mert három hónapot elengedtek. Tiltott határátlépés miatt kerültem börtönbe mind a kétszer. A Szovjetunióba akartam menni ’57–58-ban. Tehát miután nem jöttek meg a hivatalos papírok, hogy mehetek, próbálkoztam illegálisan. Átmentem a határon. Ott a határ olyan ám, hogy ilyen szögesdrót, olyan szögesdrót, amolyan szögesdrót, húsz méteren gereblyézett föld, harminc-negyven centire a földtől hajszálvékony drót, ötméterenként kis cövek, minden tízediken egy rakéta, belebotlasz… De hát én ezt mind ismertem, mind tudtam, ugye. Beregdarócnál mentem át először. Előtte még átvittem Ausztriába az öcsémnek a néptáncos barátait stb., de én visszajöttem. Nem nagyon beszélek erről, mert ez hihetetlen. Az, hogy én átmentem a Szovjetunióba, az hihetetlen, senki nem ment oda. Amikor éngem átadtak, megmondta az ezredes, hogy nagyon sajnálja: „Gúth elvtárs! Nagyon sajnálom, de olyan törvény van, hogy bárkit itt mi magyar határsértőt elfogunk, azt vissza kell adnunk. Nem tehetünk semmit az ügyben.” Csapnál kaptak el. Én kiabáltam a járőrre, hogy tartóztassanak le, mi lesz már. Ott beszélgettek, szövegeltek, dumáltak, mind a kettőt agyonlőhettem volna, a két járőrt. Bajban is voltak, megígértették, hogy ne szóljak senkinek. Először is, hogy tudtam átmenni a rakétarendszeren, de az nem volt érdekes, csak az, hogy olyan hangosan beszéltek, hogy húsz méterre is hallottam. A végén már én kiabáltam nekik vagy öt-hat méterről, hogy már itt vagyok, nyomás, tartóztassanak le. Ha elrejtőzök, az rosszabb, mert akkor úgy fognak el, mint tiltott határátlépőt. Így nem voltam határátlépő, önként jelentkeztem a határon. Én nem tudtam, hogy milyen változások vannak! Azt hittem, hogy úgy van, mint régen, hogy mindenkit összeszednek, és ott tartják a Szovjetunióban. Gondoltam, kapok öt évet és kész. Azt hittem, hogy így jutok be a Szovjetunióba, bekerülök majd egy szovjet börtönbe, szabadon engednek, aztán meg megyek Szibériába a családhoz. Az ezredes megmondta, hogy nagyon sajnálja, majdnem a határig le is kísért, odajött, átölelt, kétszer megcsókolt, azt mondta: „A szívem fáj önért! Odaát nem fognak magával kesztyűs kézzel bánni.” Meg volt telefonon beszélve, előrementem a határon, ott kinyitották a kaput, átmentem, ott várt rám egy terepjáró, egy GAZ 67-es, egy főhadnagy meg egy százados meg a sofőr, a negyedik hely üres volt. Ez ’57-ben volt. ’57 végén.
Akkor Sátoraljaújhelyre bevittek ezek a határőrtisztek, akik átvettek a szovjetektől. Volt sok zaklatás, de fizikai bántalmazás nem. Sokszor kihallgattak: ki küldött, miért küldött stb., merre voltam ’56-ban, mit csináltam. Tiltott határátlépésre hivatkozva ítélték el, és fél évet kaptam. Azt Sátoraljaújhelyen töltöttem le majdnem végig. Másodszor aztán, mint visszaeső, egy évet kaptam, de kilenc hónap után szabadlábra helyeztek. Akkor Királyhelmecen mentem át Szlovákiába, onnan akartam Csapra menni, de a határon nem tudtam sehogy átkerülni, nem tudtam a cseh-szovjet határon átmenni. Királyhelmecre még simán eljutottam, onnan akartam átmenni a szovjet határon. Olyan farkaskutyák voltak már mindenfele akkor! Mit volt mit tenni?! Jelentkeztem ott is önként, mint határátlépő.
Miután először kiengedtek, akkor megint visszakerültem Pestre egypár napra, egy másik céghez. Aztán leszámoltam, otthagytam a céget önkényesen. Nyolc évig önkényes kilépő voltam, nem érdekelt, pedig akkor büntették. Ott olyan munkát kaptam csak, hogy… szóval átvertek. Amit ígértek, annak a felét se kerestem volna meg, és olyan munkára küldtek, ahol régi, ócska, vacak házak voltak. Hatalmas ajtók, hatalmas ablakok, minden relés, rozsdás, vacak, aztán csináljuk meg szépre. Ugyan! Másnap leszámoltam, otthagytam önkényesen, ez azt jelentette, hogy nem kaphatok két évig munkaruhát, nem kaphatok annyi szabadságot. Másnap már mentem is át a határon. Elfogtak.
Aztán a Budapesti Szakipari Vállalatnál dolgoztam. Ott helyezkedtem el, mikor szabadultam. Az utána kettévált, az egyik rész lett Országos Szakipari, a másik Budapesti Szakipari. Odaszóltak, hogy éngem pateroljanak ki Budapestről. Így lehelyeztek ide, Borsod megyébe. Ózdra küldtek le. Akkor már Piroskával együtt jöttem. Ózdra küldtek le, szétnéztem, még aznap visszamentem Miskolcra. Távirat a főnökségnek: „Én oda nem megyek!” Visszamentem Pestre. Na, akkor hova akarok menni? Mondtam, hogy megyek Tiszaszederkénybe.  A bátyám itt volt az erőműben. Előtte Sztálinvárosban dolgozott, aztán miután ott befejezték, átjöttek ide, és az erőműben vezető szerelő volt, és itt dolgoztak, mert a régi erőmű akkor épült. Elmentem a bátyámhoz, még Palkonyán lakott albérletben, lejöttem, és ide voltam helyezve hivatalosan a vállalattól. A vállalatnak itt rengeteg munkája volt. Épült a város, meg akkor csináltuk az erőműhöz a lakótelepet. Hát ’59-ben kerültem ide először, de aztán újra börtönbe kerültem, és ’61-től vagyok itt folyamatosan. A papírok alapján az első büntetésem 1957. június 21-től december 17-ig tartott. Akkor helyeztek szabadlábra, 179 napot voltam bent. Másodszor pedig 1960. július 9-től 1961. április 9-ig voltam benn. Piroskával, a későbbi feleségemmel már itt házasodtunk össze ’62-ben. Amikor Piroskával idejöttünk, még nem volt tizennyolc éves. ’62-ben volt a tizenkilencedik évében, tehát akkor múlt el tizennyolc éves. ’61. december 24-én. Tehát ’62-ben nősültem meg, februárban, akkor már elmúlt tizennyolc éves. ’58-ban ismertem meg Gyulán. Gyulán akkor kiküldetésben dolgoztam, a kórházban csináltunk felújítást. Lengyel Piroska a teljes neve, az anyja tizenhat vagy tizenhét évesen szülte, és az apjára nem is emlékezett, mert még egyéves se volt, amikor elvált az asszony. Nem gyulaiak voltak, de ott laktak Békés megyében. Őnáluk voltam nagyon sokszor. A nagyapja is ott lakott, tehát őt a nagyszülei nevelték, az anyja nem nevelte. Amikor megismertem, már legalább a hatodik vagy a hetedik apukája volt. Amikor megismerkedtünk, Piroska akkor járt iskolába, akkor végezte a nyolcadikat, és utána pedig elhelyezkedett egy gazdaságban, ugye mezőgazdasági szakon akart tanulni, és egy ilyen kertészetben dolgozott, nagy kertészetük volt. Vannak róla fényképek is. Amikor megismerkedtem vele, éppen cukorrépát kapáltak, kimentem, le is fényképeztem a cukorrépa-kapálásnál. 
Közben az történt, hogy mikor én másodszorra is szabadlábra kerültem, megint írtam a hatóságoknak, hogy ki akarok menni a Szovjetunióba. Egyszer csak kaptam egy papírt, hogy ekkor és ekkor jöjjek be Gyulára a tanácshoz, és hozzak egy húszforintos okmánybélyeget. Vittem az okmánybélyeget, és el voltunk választva Annával. Nem tudtam, hogy miért kell jelentkezni, ott derült ki, hogy miért, amikor a papírokat aláírtam. Én mondtam, hogy vagy engedjenek ki vagy válasszanak el. Azért kértem ezt, mert én neki hiába írtam oda. Ha nem akart volna elválni, akkor minket nem választanak el, közös megegyezés kellett. Öt év eltelt, és ő nem volt hajlandó idejönni. A szovjet belügyminisztérium, az itteni Belügyminisztérium meg az ügyvédek nélkülem, hivatalból intézték el. Felszólították, hogy jöjjön ide, és ő azt válaszolta, hogy ő nem vándormadár. A lányom, mikor idejött, azt mondta, hogy ez nem így volt, hanem a párt mondta, hogy mit írjon, és a párt mondta, hogy ne jöjjön ide vissza. Ezt ’64-ben írta. Akkor már elváltunk, de én akkor írtam a feleségemnek, hogy elrontottad a saját életed is, tönkretetted a gyerekeid életét is, mert téged már senki nem fog ideengedni.
Amikor idejött a lányom, ’70-ben, akkor tizenhét éves volt. Sokfelé jártunk, Pestre, össze-vissza, mindenhol. Az egész megyét bebarangoltuk, barlangokba mentünk. Kivettem egy hónap szabadságot, jártam vele mindenhova. Fölöltöztettem tetőtől talpig, kivettem 10 ezret a bankból, hogy legyen mindenre pénz. Akkor az pénz volt, nekem három havi keresetem volt. A lényeg az, hogy a lányomnak elintéztem akkor mindent, egy évre. Két hónap múlva már el is küldtem a papírokat, minden papírom megvolt, egy évre idejöhetett, tartózkodási engedély egy évig és munkavállalási engedély is. Elküldtem. Egy hét, két hét, öt hét, hat hét, válasz nincs. „Apukám! Ekkor és ekkor megyek férjhez" – írta nekem a levélben. „Én itt úgy nézek ki, mint egy királynő.” Ekkor a szovjet feleségem meg a lányom Krasznojarszkban lakott. A lányomtól született két unokám, őket Szasának és Ljubának hívják. Szasa az műbútorasztalosnak tanult, hogy mit csinál, azt nem tudom. Tizenegy éve hogy itt voltak utoljára. Itt volt az anyja meg a harmadik férje, az építészmérnök, meg Szasa, hárman voltak itt. Ljubáról csak egy fénykép van, nem tudom, mi történt vele. Az elment az anyjától valahova délre, férjhez ment, lett egy gyerek. Hat-nyolc éves volt a gyerek, amikor különmentek, most már az a lány, a dédunokám, az olyan tizennyolc-húsz éves. Aztán abbamaradt a levelezés. A lányom összesen háromszor volt itt. Utoljára ’98 decemberében. A gyerekeim egyébként nem hívtak meg soha a Szovjetunióba, nem is lehetett. Krasznojarszk egész területe zaprety negzvona (zárt terület – orosz), zárt terület. A fiam, Zoltán, ő nem volt itt Magyarországon egyszer sem, pedig küldtem neki is a meghívókat. Őt gyerekként láttam hét-nyolc hónapig, aztán soha többet. Meg nem mondom, hogy mivel foglalkozott, vagy mit tanult. Azt tudom, hogy lett neki családja, egy elvált asszonyt vett el feleségül, gyerekkel, lett egy saját gyerekük is. Ha én lettem volna, biztos nem úgy éltek volna, ugye. Az asszony elkezdett piálni, otthagyta, visszament az anyjához, és akkor ő nevelte föl a közös gyereket, talán Zoltán az is. Lett egy Zoltán Zoltán is. Apám után a lányom az unokát Sándornak, Alekszandernak nevezte el. Aztán a feleségem is elkezdett inni, egy idő után Krasznojarszkban már annyi tartozásuk volt a lakásra, akkor a fiam már megint ott lakott, a fűtés, világítás, minden, hogy nem tudta kifizetni. Fölajánlották nekik, hogy kifizetik a tartozást, és adnak nekik egy kisebb lakást, nem ment bele sehogy. Elmentek valahova, aztán ott iszogattak ezekkel, és mérget tettek a vodkájába, meghalt a gyerek. Akkor elmentek egy teherkocsival, a feleségemet kipaterolták, elvitték egy ócska, vacak, rozoga, lelakott lakásba. Elvitték, ő pedig meghalt. Anna vagy hat éve hogy meghalt. Egyik versemben is benne van. Azt hiszem, 2004-ben halt meg vagy 2003-ban, így valahogy. 
Amikor idekerültünk Tiszaszederkénybe, kint a faluban béreltem egy szobát. A bátyám akkor már itt lakott a városban. Itt én csak lakásokat festettem, az épülő lakásokat. A gyárban vasmázolás, hát azt megcsinálja akárki! Meg ott nincs is olyan pénz. Engem a vasmázolás nem érdekelt. Mindjárt, ahol a víztorony van, van a tér a fákkal, szemben van velük három épület, azt a három épületet kezdtük csinálni. Már el volt kezdve, ott kaptam én is egy szintet és másodmagammal dolgoztam. Eleinte, míg jól ki nem tanulta a szakmát, csak másodmagammal dolgoztam vele. Megbeszéltük a főnökséggel, hogy ha ketten csináljuk a munkát, ugyanannyit fog keresni, mint én, fele-fele. Így az itteni építkezésekben vagy tizenöt évig vettem részt, ha volt munka. Ez a tizenöt év nem volt folyamatos, volt, amikor abbamaradt, mert azt mondták, házgyári lakások lesznek csak. Akkor egy évig itt semmi nem épült, nem volt semmilyen munka.
A jobb festőket összeszedtem, elmentünk Pestre, a 43-ashoz, és megtanultuk a tapétázást, mert azt mondták, hogy tapétázva lesz minden. Akkor mi innen leszámoltunk, elmentünk a 43-ashoz, ott fölvettek bennünket, mert volt ott egy ismerősöm, egy építésvezető. Nyolc évig laktam albérletben, de nem végig a faluban, mert amikor már itt fölépültek lakások, kerestem egy lakást. Semmi bútorunk nem volt, de miért lakjak én a faluban? Szederkényben tartottam én nyulakat is. Vettem egy íróasztalt, valami irodákat számoltak föl, csináltam belőle egy nyúlólat. Olyan nyulaim voltak nekem, hogy! Vadas márkájú nyulaim voltak. Aztán amikor beköltöztünk a városba, akkor se szűnt meg ez a lehetőség, hogy nyulat tartsak. A cégtől száz forintért meg tudtam venni szekrényeket, két szekrényt meg két asztalt, megvettem 400 forintért, megcsináltam azokat nyúlketreceknek. Negyvenhét nyulam volt a végén! Földem? Most is vannak kiskertek, sokaknak van itt kiskertje, úgy volt nekem is kiskertem. Kiskertet akkor kezdtem el művelni, amikor megszületett a lányom. A lányom ’64-ben született. Azért pont akkor, mert akkor találtunk olyan albérletet, ahol a közelben ott volt a lehetőség, ahol most kollégium van, ott voltak konyhakertek, az oldalban. Akkor még albérletben laktunk, nyolc évig albérletben laktunk, csak később kaptunk lakást. Albérlet, munkásszálló. Fizetni kellett. Két család, kaptunk egy emeletet, ahol két lakás volt, és ott laktunk. Amikor megszületett a fiam, akkor is munkásszállón laktunk. Többfele volt munkásszálló akkoriban. A cégnek legalább 600 embere volt. Minden cég hozta ide az embereket, építőket stb. A TVK-t építették vagy ezren, azok mind munkásszállón laktak. Visszatérve a kertekhez, sokan műveltek itt kertet, csak állatokat nem tartottak. Időnként aztán ellopták belőle a termést, akkor abbahagytam. Amikor ideköltöztünk, akkor itt csináltam kertet, itt is abbahagytam két-három év múlva, mert itt is ellopták a termést. Csak saját részre termeltem, csak annyit, amennyi kellett. Kis zöldség, répa, zöldbab. Akkor már nem volt tervben, hogy elköltözzünk innen. Az a helyzet, hogy én erősen nyilvántartott voltam, tehát én akárhova mentem volna, nekem múltam volt: visszaeső politikai bűnöző. Semmi közöm nem volt a politikához. Később megsemmisítették, de ez engem egész életemben elkísért. Nem próbáltunk ezért máshová elmenni. Meg minek?! Magyarországon nem volt olyan helyzet, hogy nagyon ugrálhattam volna. Lakás nem volt sehol. Itt egy tanácsi lakást szerezni akkor, amikor az évi keresetem volt 40 ezer forint, és annyit kellett adni a tanácsnál dugipénzként? Minden építővállalat kapott évente három lakást. Én körülbelül a hatodik évben lettem bejegyezve egy kétszobás lakásra. Nem is, engem nem jegyeztek be! Kivertem a balhét. Akkor a feleségem egy másik asszonnyal fölment a Kádár-titkárságra, és kiverte a balhét. Akkor kiutaltak egy kétszobás lakást, de azt a kétszobás lakást a cég aztán nem nekem adta oda, nekem adott egy másfél szobás lakást, azt odaadta a párttitkárnak, a vállalati párttitkárnak. Piszkos dolog volt az nagyon. Az első lakás még máshol volt, ott, ahol a gimnázium van. Amikor megkaptuk, már megvolt a fiam, úgy ’70 körül volt. Utána már egyből ideköltöztünk, ’72-ig laktunk ott. Ezt a nagyobb lakást úgy tudtuk megszerezni, hogy akinek volt két gyereke, az kaphatott egy nagyobb lakást, és nekem jött a harmadik. Kiutalták az egy plusz két félszobást. Akkor így kellett már kiutalni a nagycsaládosoknak, akkor már ez törvényben volt. Itt még nem volt egyetlen épület sem, lehetett látni a tévétornyot, itt se volt semmi, csak a kiásott árkok, a vezetékek. Ez volt az első átadott ház. Amikor mi beköltöztünk, millió csótány volt, de minden lakásban. Millió csótány! Na, én két hónap alatt minden csótányt kiirtottam ebben a lakásban. 
A ’80-as évek elején volt nálam egy házkutatás, de akkor nem voltam itthon, tehát nem tudom, hogy folyt le. Csak a lányom mondta, hogy volt itt négy rendőr, mindegyik máshol kutatott. Ők voltak a lakásban ketten a feleségemmel. Akkor előtte elmentem Gyulára, mert problémáim voltak a rendőrökkel, és hát az egyikkel naponta találkoztam. Úgyhogy nem csíptem már. Zaklatott a rendőrség. Volt egy összezördülés, amikor nekem estek a rendőrök, utána meg folyamatosan megbüntettek a bicikli miatt, meg voltak még dolgok. A házkutatást meg szerintem azért tartották, mert akkor már kijártam rendszeresen külföldre, és felfigyeltek erre a tevékenységre. Jártak is hozzám külföldiek, lengyelek, szovjetek, jártak hozzám rendszeresen, volt, hogy tizenketten voltak itt.
Volt, hogy itt volt az, aki azokat a platinákat hozta, hét év alatt hétszer volt itt, hétszer hozott egy-egy komplett platinát. Ennek a vámja a határon 150 dollár lett volna Lengyelországban. Rendszeresen kijártam. Mindent vittem, mindent hoztam. Például: ott olcsó a vodka meg a pezsgő, negyedrésze a benzin, mint itt. Meg hát jól beszéltem oroszul, a föllépés is számított meg a kinézet. A Lengyelországban feltöltött két tank benzinnel én el tudtam menni Bécsig. Egy példa, hogy mit lehetett csinálni: olajos hal, amit ott megkaptam két nejlonzacskóért, két nejlonzacskóért egy olajos halat, azt Bécsben el tudtam adni tíz schillingért, tizennyolc volt a boltban. A boltban tizennyolc volt ugyanaz a szovjet olajos hal, a sprotni. Vittem tízet. A magyar kenyérnek itt tíz forint volt kilója, az a csomagolt, a celofánba csomagolt kenyér olyan volt, mint az álom. Ott a péknek el tudtam adni tíz schillingért! Az huszonöt forint volt, vittem négyet, az száz forint. Az pénz volt, nyolc forint volt az órabérem. És ő azt kitette a kirakatba, de nem adta el, hanem a saját családja ette mindig meg. Vittem pezsgőt, vittem vodkát. Három-négy pezsgő, három-négy vodka, duplán el tudtam adni, de nekem itthon mindig volt, itthon is. 
Volt egy eset, amikor Pestről vissza kelletett, hogy jöjjek, ott kellett hagynom a munkát. Részlegvezető voltam már. A legjobb szövetkezetnél voltam részlegvezető, a tizenöt kerületben. A feleségem nagybeteg lett, a gyerek iskolába járt, ott kellett hagynom, és fél pénzért eljöttem ide dolgozni. Muszáj volt, a gyerekek miatt. Ez már ’80 körül volt. Amikor Pesten vagy máshol dolgoztam, munkásszállón laktam, és ingáztam. Amikor hazajöttem Pestről, fölvettek négy hónapra, szeptembertől decemberig, hogy ha ledolgozom a hátrányt, azt a 74 ezer forintot behozom nullára, akkor kapok 10 ezer forint prémiumot a fizetésemen kívül. Ez itt volt a kesznyéteni termelőszövetkezetnél. Volt egy festőrészlegük, a vállalat intézte el a festőmunkákat, hogy lehessen az anyagokat lopkodni. Máz három van kiírva, kettő kell, egy anyag megmaradt, vitték. Egy gépészmérnököt tettek meg a festőrészleg vezetőjének, aztán amikor ment a nagy balhé, akkor meg is mondta: „Gúth elvtárs! Én ehhez nem értek, nyakamba akasztották ezt a részleget.” Olyan eltolt munkák voltak! Sok mindent újra kellett csinálni, az egész laktanyában. Öntötték rá a festéket, húzták el, ilyen hullámos lett, bezsírosodott. Akkor megnyomtam, alul nem tudott kiszáradni, följött az egész, azt mind lekaparni, lemosni. Olyan pénzek mentek el rá! Én négy hónap alatt helyrehoztam ezeket a munkákat, megcsináltam mintegy 145 ezer forint értékű munkát. Behoztam a lemaradást, és 1 millió 40 ezer forint tiszta bevételt értem el. Többet, mint az állattenyésztésben, nem kellett leszámolnom, maradhattam. Csináltam egy ideig, aztán mikor baleset ért, autóbaleset, abbahagytam. A TVK-nál is kitűnő munkát végeztünk, azt mondták, hogy az általunk végzett munka a legjobb minőségű. Mondtam már, hogy jártam én sokféle iskolába.
Mikor szabadlábra helyeztek, akkor idehelyeztek, és innen mentem középfokú festővizsgára is, ’62. október 24-én vizsgáztam. Magánúton tanultam, de Pesten kellett vizsgázni, október 24. napjára lettem beosztva, Király Ferenc volt a vizsgáztató. Csináltam még út- és hídépítő technikumot is, de az a helyzet, hogy soha nem végeztem el. Beírtam, hogy nincs érettségim, azért, hogy tudjak járni iskolába és kapjak több szabadságot. Ha lett volna érettségim, akkor nem mehettem volna iskolába. Soha  nem végeztem el, és mehettem egy másikba. Ez is már Tiszaújváros volt, Miskolcra jártam be. Hetente egyszer kellett menni, útépítési technikum, levelező tagozat. Ez volt ’63-tól. Azért pont ezt a szakmát csináltam, mert nem mehettem volna a gépiparba, ha egyszer festőként dolgozok az építőiparban, csak az építőiparba mehettem. Három és fél évet jártam oda, és a negyedikben, amikor ismétlés volt, abbahagytam. Még azt a fél évet kellett volna kijárni, de nekem mindegy volt, én nem akartam út- és hídépítő lenni soha. Én nem akartam semmi sem lenni. Jellemző, hogy nekem hiába volt meg a… Már akkor hiába voltam negyedéves az út- és hídépítőben, a főnökömnek nyolc általánosa volt itt a városban, még technikusiban se volt. És ő volt a főnököm! Én még művezető se lehettem! Hiába volt meg a végzettségem, neki volt pártkönyve. Azt meg is mondta: „Én ehhez nem értek, engem ideállítottak.” Nekem telefonáltak Pestről, egy illető, hogy majd leküldenek egy ilyen embert, nagy párttag, de ha lehet, ne engedjem semmibe beleszólni, mert abból csak baj lehet. Egy-két év kihagyás után aztán mentem pénzügyre egy másik iskolába. Pénzügy, Miskolcra szintén. Közgazdaság és pénzügy. A pénzügyi végzettségem az megvan, ebből levizsgáztam, mert már akkor olyan idős voltam, hogy nem mehettem volna újra tovább, és akkor levizsgáztam. Itt van az érettségi, pénzügy, közgazdasági. Ez ’78-ban volt, akkor végeztem. ’73-ban kezdtem járni. Korábban azért nem fejeztem be, mert én tanulni akartam, hogy legyen szabadságom. Megcsináltam egy-két fusit, havi kereset. Hát rengeteg maszek munkám volt nekem itt a városban is, minden főnök velem csináltatta a lakását.
Piroskától három gyerekem született. ’64-ben született az első, a lányom, Edit. ’66-ban Zoltán, és ’74-ben Tamás. Mindannyian itt jártak alsó- és középfokú iskolákba Tiszaújvárosban. Edit idejárt a Hunyadiba, aztán gimnáziumba. Valami főiskolát is elvégzett Pesten, nem tudom, milyet. Akkor Tamás szintén szakközépbe járt, majd elvégezte a technikusit is ötödik évben, és úgy ment föl Pestre tanulni. A lányom a Jabilban technikus, a fiam meg festőművész Pesten. A Tamás meg a UPL amerikai cégnél alvállalkozó. Ez egy nemzetközi szállítmányozási vállalat, gyorsposta meg ilyesmik. Van húszegynéhány embere, egy többemeletes irodájuk van a repülőtéren, három éve építették. Editnél van kettő unoka, két fiú, az egyik Gödöllőn tanul, gépipariban, a másik itt a városban most fog végezni szintén gépészetin, szakközépben. A lányom itt lakik Tiszapalkonyán. A középső fiam, Zoltán, ő most Üllőn lakik. Bérel egy családi házat, annak a kertjét műveli, és rengeteget elad a piacon. A legkisebb Pesten lakik. Tamásnál is van két unoka, egyik az harmadik osztályos, a másik most lesz egyéves. Zoltánnak van egy lánya, ő már felnőtt. Zoltán Hollóházán tanult porcelánfestőnek.
 Politikával nem nagyon foglalkoztam a rendszerváltás előtt, de később ruszin képviselő lettem. Az a helyzet, hogy van itt egy asszony, ruszin, és jöttek ezek a kisebbségi dolgok, hogy kisebbséget lehet alakítani, ha összejön a harmincas létszám. Összetoborozta azokat, akikről tudta, hogy valami köze van a nyelvhez. Úgyhogy a ruszinok között most van tatár, zsidó, ukrán, de ő a ruszin egyedül. Van még egy kazah, szóval ilyen mindenféle népségek. És akkor éngem megválasztottak képviselőnek, három éve vagy négy éve voltam kisebbségi önkormányzati képviselő. Ez volt az első politikai szerepvállalásom, de egy év után leadtam. Egy évig jóformán semmit nem kellett csinálni. Fogadóórákat kellett tartani, azokat megtartottam, soha nem volt ott senki. „Zoli bácsi, találkozunk? Mikor megyünk az étterembe?” A ruszin pénzen, ugye, enni, inni, táncolni lehetett, hol a Főnixben, hol a Hollóban. Kaptunk pénzt erre, arra, amarra, kirándulni mentünk Kárpátaljára: Visk, Beregszász. Visszaugorva a szocializmushoz, említettem, hogy elismerték a munkánkat. Volt egy díj, amit Huszár Andor után másodiknak kaptam meg. Azt a várostól kaptam. Ez egy jelvény a város közösségéért, aranyjelvény. Ez ’62-ben volt. Aztán amikor nyugdíjba mentem ’89-ben, akkor kaptam egy kiváló dolgozó jelvényt. A kíváló dolgozó cím mellé járt valami minimum pénzjutalom is, valami nagyon kevés. Megtartottam egyébként, de az unokámnak se kellett. Kíváló dolgozó, annak adták, akinek akarták. A városért azért nem járt semmi. A pénzt mindig máshol kapták. A jelvényből csak hármat adtak ki összesen. Amikor ’89-ben nyugdíjba mentem, nagy kertünk volt Palkonyán, három kert, rengeteg-mindent árultam a piacon. Három kert volt! A legnagyobb póréhagymám egy méter nyolcvankét centi volt, a fiam is annyi, a folyosón le van fényképezve, kiló hetven volt az egy póréhagyma. Itt én kezdtem harmincvalahány éve először árulni a piacon póréhagymát, azt hitték, kukorica, nem is tudták, hogy mi az. A rendszerváltás egybeesett a nyugdíjba menetelemmel. Abszolúte nem örültem neki, de nem is érdekelt. Énnálam ez nagy változást nem hozott, nekem semmivel nem lett jobb, se rosszabb. Az már nem az a rendszer volt, ami börtönbe dugott kétszer, ami miatt el kellett válnom tulajdonképpen a szovjet feleségemtől, az egy egész más rendszer volt már. Az a rendszer állandóan alakult, változott. Voltak ugye a hatalmas visszásságok, amiket tapasztaltam, az a rengeteg nívótlan munka, az a torz szemlélet, de ugyanaz van most is. Ugye többpártrendszer alakult ki, de én mindig a szocialistákra szavaztam, és most is arra fogok, mindig is. Itt az egyetlen olyan erő, ami tényleg, ha csak látszatban is néha, de a munkásokkal van. 

Énrólam a városban itt édeskeveset tudtak. Én nem dicsekedtem a múltammal, ’56-tal se, pedig lehetett volna, én az utolsó napig ott voltam ’56-ban is, de én erről nem írtam. Én ismerem a világot meg a népek gondolkodásmódját is, én ismerem annyira, hogy semmit nem vártam a rendszerváltástól. Semmit. Az nekem belülről elégtétel volt, de nem nagyon zavart, akkor már nem zavart. Az akkori szovjet hadsereg már nem az volt, ami volt húsz-harminc évvel korábban, és az akkori kommunista párt már az se az volt, mint a régi. A kárpótlás úgy indult el a számomra, hogy nyilvántartásban voltam, és akkor megkerestek a hatóságok. Konkrétan Szibériáért, ’56-ért is kaptam kárpótlást. Akkor a Terror Házából is kaptam egy papírt, egyszer meghívott az igazgatónő, elmentem. Kaptam pénzt is egy összegben, meg a nyugdíjamban is folyósítanak valamennyit. Kaptam 860 MOL-részvényt, volt mit a banknak elsikkasztani. A börtönért is kaptam kárpótlást. Meg kaptam egy olyan levelet, hogy a Magyar Országgyűlés meg a kormány nevében megkövetik a családomat meg éngem az elszenvedett sérelmekért stb. Itt a városban vagy a megyében nem kaptam ilyet, csak az Országgyűléstől. Civil szervezetekkel is kapcsolatba kerültem. Ezek szoktak is hívni néha, de erről se tudtam, csak kiválogattak ilyen gulagosokat, meghívták őket a rehabilitáció után, ’92-ben. Nem vagyok benne azonban ezekben civil szervezetekben, semmilyenben. Néha meg voltam hívva, elmentem, avattuk az emlékművet, gyűjtöttünk rá pénzt, én is adtam, Pesten az öt kerületben például, olykor elmentem még néha, de aztán már oda se mentem el. 
 
Az interjút Ispán Ágota Lídia és Kovács Csaba készítették 2012-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Kovács Csaba és Somlai Katalin.
 
 

Kuklay Antal 1932-ben született Csapon. Apja kántortanító volt. Középiskolai tanulmányait a sátoraljaújhelyi piarista, illetve a sárospataki református gimnáziumban végezte. 1950-ben érettségizett. Hejcén, Egerben, 1953-tól pedig Budapesten, a központi szemináriumban tanult. 1955-ben szentelték pappá. Az 1956-os forradalom kitörése után társaival együtt a házi őrizetből kiszabadult Mindszenty Józsefhez fordultak, hogy tájékoztassák őt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) tevékenységéről. 1956. november 3-án Turchányi Egon, Mindszenty titkára vezetésével részt vett az ÁEH iratainak lefoglalásában. A november 4-i szovjet beavatkozás után segítséget nyújtott az ELTE joghallgatóinak a menekülésben. Részt vett egy sokszorosított brosúra elkészítésében, amely a vidéki papságot tájékoztatta az eseményekről. Decemberben Abaújszántóra, majd 1957 elején Szikszóra helyezték káplánnak. 1957 májusában letartóztatták, 1958-ban a Turchányi Egon és társai perében tíz év börtönbüntetésre ítélték, Budapesten és Márianosztrán raboskodott. 1963-ban szabadult. Sárospatakra költözött a szüleihez. Az Állami Egyházügyi Hivatal eltiltotta a papi tevékenységtől. A sátoraljaújhelyi lemezgyárban, majd a sárospataki cserépkályhagyárban dolgozott segédmunkásként. Később az ÁEH engedélyezte, hogy tudományos munkát végezzen, így – mint a plébánia könyvtárosa – bekapcsolódott a sárospataki katolikus templommal kapcsolatos feltáró munkába. Közben elvégezte az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosképző tanfolyamát, s szívós gyűjtőmunkával létrehozta a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjteményt. 1968-ban engedték először a szószékre. 1973-tól Köröm község plébánosa, 2011-től, nyugdíjazásától plébániai adminisztrátora. 1985-ben művészettörténész oklevelet szerzett. 1987-ben a sárospataki egyházi gyűjtemény kiadásában jelent meg tanulmánykötete: A Kráter peremén. Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez. 1991 óta a sárospataki egyházi gyűjtemény vezetője. Címei: 1998-tól címzetes kanonok, 2006-tól csudányi prépost, 2009-től egri kanonok. 2008-ban Fraknói Vilmos-díjjal, 2009-ben a Hit Pajzsa-díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2014-ben Magyar Örökség Díjjal tüntették ki.

 

Kuklay Antal
 
Csapon születtem. Édesapám vékei. Királyhelmecen volt tanító a húszas években. Ott ismerkedett meg édesanyámmal, aki sárospataki, de a keresztanyja a királyhelmeci pék felesége volt, és édesanyám gyakran időzött náluk. Házasságkötésük után édesapám megpályázta a csapi római katolikus egytanerős elemi iskolai tanítóságot és a vele járó kántorságot. Így születtem én Csapon, második gyereknek a nővérem után. A húgom két évvel később, és két évre rá az öcsém. 1932-ben születtem, a Csehszlovák Köztársaság idején, de sajnos nem tanultam meg szlovákul. Csap színmagyar település volt, csak a betelepült fináncok meg a vasutasok voltak szlovákok vagy csehek. A gyerekek csak az iskolában tanulták a kötelező minimumot.
Kulturális érdeklődésemet alapvetően édesapám, a kiváló pedagógus alakította. Sokat olvastam, és sokat betegeskedtem, mert mocsaras vidéken éltünk, a Tisza és a Latorca szűkületében. Tavasszal és ősszel egy-egy hónapot hörghuruttal, tüdőgyulladással és mellhártyagyulladással töltöttem el, sőt tbc-s fertőzésem is volt. Amikor felfedezték, Budapestre, az OTBA szanatóriumába kerültem egy évre. A Szent István Gimnázium magániskolájában, afféle kihelyezett gimnáziumban tettünk magánvizsgát. A faluból egy zárt internátusi környezetbe csöppentem, ami eléggé nyomasztó élményem. Ott a tanulmányi eredményem is romlott. A következő évben Sátoraljaújhelyre kerültem a piaristákhoz. A nagybátyáméknál laktam, és a felügyeletük alatt sokkal jobbak lettek az eredményeim.
1938-ban fölszabadultunk, ez nagy élmény volt.
A Felvidéki területek visszacsatolása: A magyar csapatok elérték Királyhelmecet
Magyar Világhíradó 768. 1938. november 
Filmhíradók Online
 
Aztán jött a háború. Az iskola állandóan szükséglaktanya volt, és minket hol ebbe, hol abba az iskolába dobáltak. 1944-ben szörnyű bombázást éltünk át. A tanítás hamarosan abba is maradt, és átkerültem a nagyszüleimhez Sárospatakra, ott éltem át 44 telét. A harcok elől a Kollégium pincéjébe menekültünk. Nagyapám borbély volt, nagyanyám egy építőmester lánya, hét gyereket neveltek, szegények voltak. Nagyanyám szigorúan tartotta a gyerekeit, és mindnyájukat iskoláztatta. A szüleim és a nagyszüleim is buzgón vallásosak voltak. Az ebéd náluk szent volt. Akkor nem örültem, hogy az ebéd ideje alatt nem szólhatott a rádió, utólag viszont rájöttem, hogy milyen nagy ereje volt ezeknek a családi együttléteknek. Mindig nagy ünnepnek számított, amikor összegyűltek a gyerekek és az unokák. A nagymama volt ennek a lelke, és a nagypapa tartotta össze. 
 
Ballagás Sárospatakon 
Magyar Világhíradó 957. 1942. június
Filmhíradók Online
 
1945-ben átírattak a sárospataki Református Gimnáziumba, ott is érettségiztem 1950-ben. Alapvető szellemi formálásomat ez a gimnázium adta meg. A háború utáni első években nagyon pezsgő volt ott az élet. Az angol kapcsolatok fellendültek, és a korábbi angol internátusban angol nyelvű előadásokat tartottak. Bár én nem az angol, hanem a humán tagozatra jártam, és mint városi fiú, nem vettem részt olyan intenzíven ezeken a rendezvényeken. Az egyik osztálytársam apja egyházkarnagy volt, és elhatározta, hogy misét mutat be a katolikus templomban, zenekari kísérettel négyszólamú misét, amihez zenekart és énekkart szervezett. Mivel nem voltak csellisták, hárman vagy négyen elkezdtünk csellózni tanulni. Ebben aztán ketten tartottunk ki, s két év múlva, ötödikes koromban már játszottam az iskolazenekarban. Hatodikos-hetedikes koromban aztán előadtuk ezt a misét a katolikus templomban. A városi zenekarból beszervezték a rézfúvósokat, a basszusban énekeltek a református teológusok, a tenorban a gimnazisták, az altot és a szopránt a katolikus polgári iskolai leánynövendékei meg a gimnáziumi lányok adták. Ez valóban ökumenikus akció volt. A pataki reformátusok eléggé liberális magatartást tanúsítottak. A gimnázium diákságának negyedét katolikusok tették ki. Az A-osztály fele katolikus volt, ott tanultak az angolosok és a helybeliek. Ebben az osztályban a diákok javarészt Pestről jöttek, részben református értelmiségi vagy dzsentri családokból, sokszor éppen problematikus családokból. A B-osztály tiszta református volt és latinos. Az iskolán kívül benne voltam a Mária-kongregációban, és a plébánián egy függetlenített hittantanár, Bacsur Sándor tartotta nekünk a hittanórákat délutánonként. Kiváló pedagógiai tehetséggel és jó szónoki képességgel rendelkezett, nagyon meg tudott fogni bennünket.
1945-ben, miután a régi plébános, Salamon József meghalt, nagy küzdelem lett a városban, amibe a nagybátyám is bekapcsolódott. A hívek azt szerették volna, hogy Bartha Bélát – aki korábban a kassai értelmiség nagy tekintélyű szervezője volt, és akit száműztek Kassáról – nevezzék ki Patakra. A püspök azonban a tolcsvai plébánost nevezte ki, mert nem tartotta megfelelőnek Bartha gazdasági érzékét egy ekkora plébánia vezetéséhez. Ekkor Patakról küldöttség ment Hejcére, a püspöki székhelyre, és hatalmas küzdelemben elérte, hogy a már megírt kinevezési okmányt visszavonják. Egyfajta kontesztálás volt ez, akkoriban ritka dolog. A Felvidéken a csehek alatt a demokratikusabb légkörben mozgékonyabb volt a kisebbségek kulturális élete is. Bartha behozta ezt a szellemet, és különféle ifjúsági egyesületek alakultak a már meglévők mellé. Pezsgő élet volt. Gyűléseket tartottak és különböző akciókat szerveztek. Az inflációs időben a hívek élelmiszert hoztak a templomba, azt a plébánián szétosztottuk ötkilós csomagokba, és mi, kongreganista diákok széthordtuk a rászorultaknak. Később a szemináriumban csináltunk hasonlót.  
A mérnöki és a teológiai pálya vonzott. Aztán halványodott a mérnöki, és erősödött a másik. Az első rólam készült fényképen egy felfordított vödrön ülök, kalapácsot tartok a kezemben, alig bírom el. Az apai nagyapám gépész volt, és a pap nagybátyám is rendelkezett műszaki adottsággal. A fizika kedves tantárgyam volt. Egyik-másik tanárunk egyetemi, főiskolai színvonalon tanított, akarva-akaratlan olyan indíttatást kaptunk tőlük, hogy aki rendelkezett valamilyen adottsággal, ki tudott fejlődni. Például 14-15 éves gyereknek angolul elő kellett adni valamelyik Shakespeare dráma egyik felvonását, vagy a negyedikes-ötödikes osztályfőnökünk, Palumbi Gyula egy, a cserkészethez hasonló mozgalmat, a diákcéh mozgalmat indította el. A diákcéh az egész iskolára kiterjedt, a szövetkezeti mozgalomnak volt az iskolai változata a demokratikus időkben. Boltot tartott fenn, ahol különféle diákholmikat lehetett vásárolni, és büféje is volt. Újságot is adtunk ki, Szivárvány címmel. Kulcsár István, Gerő Ernő rokona és Libik András, egy nagykereskedő fia szerkesztette. Ők el tudták intézni a lapengedélyt, és papírt is szereztek. Palumbi tanította a történelmet, sokat vitatkoztunk vele. Zenekari és énekkari előadásokat is szervezett. Én is játszottam a gimnázium vonószenekarában. A református gimnáziumot abban az időben kettéosztotta az urbánus-népies ellentét. Bakos József magyartanár a néprajzgyűjtő gyerekeivel volt az egyik pólus. Tányérokkal, szőttesekkel és egyéb tárgyakkal berendezték az egyik földszinti termet, a lányok az osztályaikat is feldíszítették ilyenekkel. Az angol internátus fiatalsága, a pestiek meg szemben álltak velük, gúnyolták is egymást. Én kívül maradtam ezeken. Volt egy másik polaritás is, a bethanista mozgalom, egy angliai eredetű pietista irányzat. A lányoknak, akik ehhez tartoztak, nem volt szabad táncolniuk. Így aztán a lányok között is kialakult a két pólus, a szabados és a puritán. A másik oldalon pedig ott volt a NÉKOSZ. Néhány tanárunk párttag volt. Az államosítás után az ellentétek felerősödtek. Az angol internátus igazgatója, Szabó Gyula lett a gimnázium igazgatója. Ő hívő, református ember volt, végtelen tapintattal és tudással vitte át az iskolát azon a nyomott korszakon. Nyilván rengeteg problémával és belső konfliktussal. Kultúrharcban éltünk, a katolikus és a polgári demokratikus hagyományok védelmében. A mi szemünkben a Mária-kongregáció és a Barankovics párt képviselte ezt a hagyományt.
Több kongreganista- és iskolatársam jelentkezett teológiára. Hetedikes-nyolcadikos koromban aztán én lettem a Mária-kongregáció prézese. A mérnökség és a zene elhalványodott, s megmaradt a papi pálya iránti érdeklõdésem. Csapon a bérmálásra meg kellett tanulnunk a gregorián misét, a De Angelist. Bérmálás közben Scheffler püspök rendszerint megkérdezte, hogy ki akar pap lenni. A plébánosunk mindig mondta nekem: Antikám, jelentkezz! – és én jelentkeztem. Már akkor is volt bennem hivatáscsíra, ami később megerősödött. A szüleim már korábban is ebbe az irányba indítottak volna, de amikor végül is elhatároztam, le akartak beszélni, mert akkor már tudták, hogy egyre több papot fognak bebörtönözni. Én viszont annál inkább kitartottam mellette. 
Édesapám, aki a katolikus iskola tanítója volt, fegyelmit kapott, és áthelyezték Végardóra, mert Béla napon elment felköszönteni a plébánost. Ezután is járt templomba, ezért megbélyegezték. Az igazgatója, korábban szintén katolikus iskolai tanító, vonalas ember lett, aki könyörtelenül végrehajtotta a rendelkezéseket. Úgy él az emlékezetemben, hogy ő volt a mumus, aki a diktatúrát testesítette meg a mi szemünkben, és aki elől bujkálni kellett. Ráadásul ki kellett költöznünk a lakásunkból, mert az az új igazgatóé lett. Ugyan kaptunk volna egy másik lakást, de arról lemondtunk, és a nagybátyámékhoz költöztünk, nehogy idegeneket, kitelepítetteket költöztessenek a házukba. Hogy ne bántsák apámat, az állt a papíromon, hogy a Zeneakadémiára jelentkezem, de valójában Hejcére, a teológiára jelentkeztem. Ötven őszén kerültem oda. 
Ez egy új világ volt, hiszen egészen más, gimnazistaként hittanórára járni, és más a teológiát és a filozófiát főiskolai szinten tanulni. Hejce egy kis falu, ahol korábban az egri érsekség nyaralója volt egy park közepében. Az egyemeletes barokk kastély alkalmas volt arra, hogy egy mini szemináriumot, főiskolát létesítsenek. Brezanóczy Pál, akkor püspöki titkár, hozta létre. Korábban a kassai egyházmegye kispapjait Vácott, Szegeden és a Központi Szemináriumban nevelték. Hogy ne kelljen máshová vinni őket, létrehoztak Hejcén egy főiskolát. Mindössze tizennyolcan voltunk az öt évfolyamon, én voltam az első évfolyam ötven százaléka. Ma is előttem van a kép, ahogy megérkezünk a vasútállomásról, és a szekér tetején ott az én csellóm. A főiskola gerince két jezsuita atya volt, páter Dombi és páter Bálint Kassáról. Páter Dombi, a kassai jezsuiták egyik nagyjelentőségű egyénisége kiváló képességekkel rendelkezett. Mai meghatározással integrista teológus és neoskolasztikus a legjavából. Ő volt a mérvadó, és hozzá csatlakoztak azok a tanárok, akik Kassáról települtek át, s a környéken voltak plébánosok. A titkár, Brezanóczy Pál tanította a jogot, a vilmányi plébános, Densz Géza a morálist, a gönci plébános, Gál Ferenc pedig a históriát. Másfél év múlva viszont összevonták a szemináriumokat – ez is az egyház felszámolásának egyik eszköze volt –, és Hejce is sorra került. Bennünket is felpakoltak két teherautóra, s átvittek Egerbe. Hejcén intenzív alapképzést kaptunk, latinul vizsgáztunk. Másodikos korunkban már tudtuk forgatni a Summát, latin disputákat rendeztünk. Ennek az intenzív szerzetesi, skolasztikus képzésnek a mai napig nagy hasznát veszem. Tudok tájékozódni a középkori teológiai anyagban. Annak a formális logikában való jártasságnak, amit ott megszereztünk, akkor láttam igazán a jelentőségét, amikor Egerbe kerültünk, ahol ezek a dolgok szerényebb szinten folytak. A fogékonyak sokkal többet tudtak befogadni a hejcei kiscsoportos oktatásban, mint Egerben, ahol nyolcvanan-százan lehettünk, alacsonyabb volt a követelmény, kevesebb időt tudtak fordítani az egyes kispapokra. Egerben is másfél évet töltöttem, aztán negyedévre Budapestre kerültem.
A diákok java része paraszti származású volt, őket érintette a beszolgáltatási rendszer, a téeszesítés, úgyhogy éppen elég információt kaptunk. Nekünk a fő problémát a papi békemozgalom jelentette. Az állam igyekezett ezt a mozgalmat kiterjeszteni és rákényszeríteni a papokra, a kispapokra is. Mi ezt elutasítottuk. Sztálin halála után reménykedtünk, hogy csökkeni fog az egyházra nehezedő nyomás, de rövidesen láttuk, hogy olyan programról van szó, amely az egyház teljes felszámolását tűzi ki célul. A békepapi mozgalomban és az Állami Egyházügyi Hivatalban láttuk ennek a felszámolási tervnek a megtestesítőit. Nem voltak illúzióink. A kommunista párt nem is titkolta, hogy mi az igazi célja. Miklós Imre még a legutóbbi időkben is úgy nyilatkozott külföldön, hogy békés halált szánnak az egyháznak. Akkoriban viszont ez sokkal drasztikusabban történt, sorra tartóztatták le és internálták a papokat. Nagy megrázkódtatást okozott nekünk a pócspetri ügy. Aztán majdnem minden látványos kémkedési perbe betettek egy-egy papot, a klerikális reakciót. Úgyhogy az állandó üldözöttség-érzésünk megalapozott volt. Nálunk, a szemináriumban voltak mindenféle akciók, hogy a kispapokat is bevonják a békemozgalomba, vagy beépítsék őket besúgónak. Egy-két kispapot úgy futtattak, hogy cikkeket írattak velük a békepapi újságba, vagy felkérték õket, hogy szólaljanak fel a békegyűléseken. Ezzel rakta le a névjegyét az, aki csatlakozott a mozgalomhoz. Sajnáltuk és megvetettük őket, árulásnak tartottuk a csatlakozást. A nagyobb városokban békegyűléseket tartottak, ahová a kispapoknak is el kellett menni, de voltak olyanok, akik megtagadták, mert lelkiismereti problémát láttak benne. Már Budapesten voltam, amikor Brezanóczy Pál, akkor már a püspököm, megkért arra, hogy menjek el egy gyűlésre, és szólaljak fel. Én ezt nem vállaltam. Ő ígéretet tett arra, hogy egy kispap felszólal majd a gyűlésen, de ezt nem tudta produkálni. A besúgás nem volt ilyen nyilvánvaló, de a légkör tele volt gyanúsítgatásokkal és félelemmel. Nem alaptalanul, mert minden társadalmi rétegből sikerült több embert is beépíteni, és minél inkább megbízható volt valaki a hivatása révén – mondjuk, egy volt főjegyző, egy arisztokrata vagy egy pap –, annál értékesebbnek bizonyult számukra, ha a kezükbe kerítették. Az Állami Egyházügyi Hivatal a megalakulása után rögtön betette az embereit a püspökségekre. Nekünk ez óriási sokkot okozott, hiszen ezzel megszűnt a püspökök függetlensége. Nemcsak a megyei tanácsokon, hanem a püspökségeken is ott volt az emberük, aki ellenőrizte a püspököket, és az iratok csak rajta keresztül mehettek ki. Aki tiltakozott ellene, azt internálták, vagy elvitték Hejcére, ahol a megszüntetett szemináriumból öreg apácák szociális otthona lett, és egyben afféle püspöki internálótábor. 
Budapesten a Hittudományi Akadémia és a mellette működő Központi Szeminárium az ország összes egyházmegyéje számára létesült. Ide a tehetségesebb, érdeklődőbb kispapokat küldik, itt ugyanis magasabb a követelmény. Engem így küldtek fel 1953-ban, negyedévre a Központi Szemináriumba, ahol be kellett pótolni azokat a tantárgyakat, amelyeket Egerben nem tanultunk, mint például a héber és a görög nyelvet. A tanulás teljesen lekötötte az energiámat és az időmet. A szemináriumban, illetve a Hittudományi Akadémián volt néhány tanárunk, aki meghatározó volt a gondolkozásunkra. Elsősorban Takács József, aki a dogmatikát tanította. Rómában tanult, évfolyamelső volt az egyetemen. Kiváló, nagy tehetségű ember volt. Azt a teológia szemléletet adta át nekünk, amit a harmincas-negyvenes években tanítottak a római Gregorian Egyetemen. Ez egy lezárt teológiai rendszer, amelyet ma integrizmusnak neveznek. Ebből a szempontból nem voltunk felkészülve a késõbbi II. Vatikáni Zsinatra, és azokra a változásokra, amelyek az elmúlt évtizedekben következtek be a teológiában. Takácsot 1956-ban az állam követelésére elmozdították az állásából, és falusi plébános lett. Élete végéig nem tudott teljesen egyetérteni az egyházban bekövetkezett változásokkal. Mi lelkesedtünk érte. A másik egyéniség Zemplén György, cisztercita szerzetes volt, aki az erkölcstudományt tanította. Nagyon otthon volt a Szent Tamási skolasztikus filozófiában, és a modern pszichológia iránt is érdeklődött. Külön előadásokon vezette be a kispapokat a modern pszichológia alapjaiba. A harmadik nagy egyéniség Radó Polikárp, nemzetközi tekintélyű tudós volt, aki liturgiával foglalkozott. Ő tartott leginkább lépést a teológiai fejlődéssel. A szeminárium akkor még elég zárt közösség volt, de a civil hallgatókon keresztül elég sok információ eljutott hozzánk. Hetente háromszor jártunk ki párosával vagy csoportokban sétálni, sportolni és kirándulni. Érdeklődtem a külvilág iránt, és kapcsolataim is voltak. A betegszoba gondozójaként gyakran kísértem el betegtársaimat az SZTK-rendelőbe, vagy látogattam azokat a kispap társaimat, akiket a klinikán kezeltek. Az ötvenhatos ügyem is tulajdonképpen ezzel indult.
A forradalom napjaiban 1956. október 23-án éppen lelkigyakorlatoztunk, amikor odahallatszottak a lövések a Rádiótól. Az előljárók szűkszavúan tájékoztattak a kinti eseményekről. Kérték, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne hagyjuk el a házat, ne vegyünk részt semmiben. Ugyanakkor érdekelt is bennünket, hogy mi történik, hiszen az ötödik kerületben voltunk, ahol ropogtak a fegyverek. Az egyik kispap ismerőse, egy egyetemista lány írt egy levelet, egy élménybeszámolót az egyetemi gyűlésekről, a 23-i tüntetésről és a Sztálin-szobor ledöntéséről. A levél kézről kézre járt közöttünk, így értesültünk a történtekről. Csütörtökön az egyik társammal, akinek fájt a foga, kimentem a Madách téri rendelőbe. Akkor volt a véres csütörtök. Láttuk a teherautókat, amelyeken a Parlament előtti térről szállították el a holttesteket. Felkavaró élmény volt. Úgy éreztem, hogy teljes leplezetlenséggel tárul fel a bolsevizmus embertelensége és a magyar nemzeti eszméktől való idegensége. Ez meghatározó élmény volt számomra és a társaim számára is, a későbbiekben pedig arra ösztönzött, hogy másokkal is megosszuk az élményeinket, és hogy mi is tegyünk valamit.  
A diktatúra, amelyet számunkra az Állami Egyházügyi Hivatal testesített meg, összeomlott, és mi úgy gondoltuk, hogy le kell foglalni a hivatal anyagát. Miután Mindszenty bíborost kiszabadították – ami nekünk óriási élmény volt –, az egyik jezsuita kispap osztálytársam, Marosfalvy Laci elment hozzá a Várba. Röviden elmondta, hogy mi is az ÁEH, és hogy le kellene foglalni az iratait. Erre a bíboros azt kérdezte: Hol van ez a kincs? Más forrásból is kapott hasonló javaslatot, és felhívta Maléter Pált, aki akkor már honvédelmi miniszter volt, hogy adjon katonai fedezetet az akcióhoz. Maléter ki is jelölte az egységet. A bíboros utasítást adott a titkárának, Turchányi Egonnak, foglalja le az iratokat, és a csomagoláshoz kérjen segítséget a Központi Szemináriumtól. Így kerültünk mi, kispapok oda. November 3-án találkoztunk a Bazilikánál Turchányi Egonnal és Lieszkovszky Pál volt katonatiszttel, majd több katonai teherautóval mentünk az ÁEH épületéhez, a Pasaréti útra. Nem emlékszem pontosan, hogy hányan voltunk, talán négy katona jött, és mi is négyen lehettünk. Az épületben néhány fegyveres fiatalt találtunk, akik a II. kerületi, azt hiszem, értelmiségi forradalmi bizottság tagjai voltak. Javarészt olyan jezsuita kispapok, akiket az elöljáróik a rend feloszlatása után kisebb csoportokba szerveztek. Ketten-hárman laktak együtt albérletben, többnyire dolgoztak, néhányan pedig teológiai tanulmányaikat folytatták. Mi ismertük őket. Amikor megérkeztünk, Turchányi átvette tőlük a vezetést. Egy-két hivatalnokkal is találkoztunk, akik valószínűleg iratokat égettek, mert a kandallóban sok elégetett papírt találtunk. Őket sértetlenül elengedték. A délután azzal telt, hogy zsákokba csomagoltuk az iratokat, és előkészítettük a másnapi szállításra. Úgy emlékszem, hogy a Bazilika padlásán akarták elhelyezni. A hivatalban különböző ügyosztályok voltak, és az ország területileg is fel volt osztva az előadók között. Például a gazdasági részleg folyósította az állami segélyt a papok számára, vagy a személyi ügyek részlege vezette a nyilvántartást a papokról, oda érkeztek a területi előadók és a megyei tanácsok jelentései is. Arra nem volt időnk, hogy az iratokat áttanulmányozzuk. A szekrények egy részét le is zárták, mondván, hogy egy későbbi időpontban átvizsgálják, és elszállítják a tartalmát. Romantikusnak találtam, hogy lefoglaljuk az egyházüldözés központjának a papírjait, betekintünk azokba, de rossz érzés volt, hogy egy olyan anyag, amit tulajdonképpen történészeknek kellene tanulmányozni, és csak évtizedekkel később, hirtelen egy számon kérő társaság kezébe kerül, lehet az akár egyházi is. Úgy éreztem, hogy nagyobb higgadtság, több idő kell a tanulmányozásukhoz és az értékelésükhöz. Este a szemináriumban, meghallgattuk Mindszenty bíboros beszédét. Úgy értékeltük, hogy Mindszenty nem akarja visszakövetelni a földbirtokokat, és a demokratikus Magyarország kibontakozását akarja elősegíteni. Nagyon lelkesedtünk érte. Másnap már dörögtek a fegyverek. 
 Tudtunk a harcokról. A szomszédban lévő jogi egyetem épületénél, amellyel közös udvarunk volt, nemzetőrök tartózkodtak. Közülük néhányan bejöttek a szemináriumba, tájékozódtak az épület védhetőségéről, és arról, hogy abban a háborús, honvédő légkörben hogyan tudjuk őket segíteni. Később, amikor körülzárták az egyetemet, akkor a nemzetőrök a szemináriumon keresztül menekültek el, néhányan reverendában. Sokfelé jártunk a városban már november 4. elõtt is, a kórházakban betegeket látogattunk. Amikor megindult a Máltai Lovagrend segélyakciója, segédkeztünk a csomagolásban és a szállításban. Láttuk a kiégett tankokat meg az eltaposott holttesteket. Tudtunk a fiatalok ellenállásáról, a benzines palackokról, ugyanakkor reménytelen szituáció volt. Tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, hogy mi lesz, de igyekeztünk segíteni, amiben lehetett. Távlatilag az volt az elképzelésünk, hogy a világ közvéleménye, a nemzetközi erőviszonyok nem fogják engedni, hogy Magyarországon a szabadságharc és a népfelkelés összeomoljon. Abban bíztunk, hogy Amerika és a nyugati világ a magyar ügy mellé áll, és diplomáciai vagy gazdasági nyomással visszaszorítják a Szovjetuniót. Ez magyarázza azt, hogy november közepén elhatároztuk, hogy megosztjuk az élményeinket másokkal, és egyházi szempontból értékeljük az eseményeket. Úgy éreztük, a falun élõknek sokat jelenthet az a tudat, hogy nincs vége, ezért elhatároztuk, összeállítunk egy brosúrát, egy tájékoztatót, és elküldjük az ismerőseinknek, barátainknak, paptársainknak. A tájékoztató két részből állt: az egyetemista lány élménybeszámolójából, abból a bizonyos levélből, és egy sajtóválogatásból. Tizenhat oldalas gépelt irat lett, amit száz-kétszáz példányban sokszorosítottunk. Technikai nehézségek adódtak, ezért csak november második felében kezdtük terjeszteni. Néhány már a postán a rendőrség kezébe került, és elkezdtek nyomozni az ügyben. Akkorra én már Szikszóra kerültem ki káplánnak, mert a püspököm jobbnak látta, ha elhelyez a szemináriumról, féltett a várható megtorlástól. 1955-ben szenteltek föl, és felszentelt papként tanultam még a szemináriumon. Egy rövid ideig Abaújszántón helyettesítettem, majd 1957 januárjában vagy februárjában kerültem Szikszóra. Ott megkezdtem a vidéki papok életét. Szikszó, ahol korábban egy szerzetesrend működött, mély katolikus hagyománnyal és buzgó hitélettel rendelkezett. Szerettek engem, jól éreztem ott magam. 
A Kádár-kormány először az októberi vívmányok megőrzésének látszatát keltette, ezért bizonyos engedményeket tett a parasztságnak és növelte a vallásszabadságot. Emlékszem, amikor Abaújszántón helyettesítettem, akkor egy volt párttitkár hozta el a már felnőtt gyerekeit megkereszteltetni. Tehát először a katonai ellenállást számolták fel, másodszor a gyárakban állították helyre az uralmat, aztán jött a mezőgazdaság és csak utána a vallás. Hallottunk a pufajkások tevékenységéről, jöttek a hírek az internálásokról, nyomasztó volt a légkör. Minden településen módszeresen kineveztek néhány hangadót, függetlenül attól, hogy mit tettek a forradalom alatt. Megverték őket, hogy példát statuáljanak, hogy mindenkit megfélemlítsenek. Az internáltak számát az internálótáborok, a bebörtönzöttek számát pedig a börtönök férőhelyszáma határozta meg. Annyit zsúfoltak be, amennyit a szovjet szabvány megengedett. Mi például egy kétszer négy méteres cellában tizenegyen laktunk. 
1957 tavaszán egy este kopogtatás nélkül bejöttek a kápláni lakásba. Úgy emlékszem, hárman jöttek. Letartóztatási parancsot hoztak, és házkutatást tartottak. Budapestre, a Fő utcába vittek. A földszinten, a befogadóban elvették a személyes holmit, a nadrágszíjat, a nadrágról levágták a csatokat, a cipőről leszedték a spiccvasat, mindent, amivel öngyilkosságot lehet elkövetni. Aztán felvittek a zárkába. Ott maga a légkör, az atmoszféra az, ami tulajdonképpen sokkoló. Az ember egyszerre tárggyá válik. Nyers hangon beszéltek mindenkivel: Álljon meg, forduljon a falhoz! Jöjjön! Egyes kilépni! Amikor megérkeztem, a zárkában nem volt sem kübli, sem klozet. Csak nyitás után adták be a küblit, rettenetes volt kivárni, amíg a szervezet meg nem szokta a vizelésnek ezt a ritmusát. Egész éjjel égett a villany, a szemünkbe világított. A kezünket nem volt szabad a pokróc alá tenni. Amikor elfordultál, vagy a pokróc alá tetted a kezed, akkor megrugdosták az ajtót. Napokon belül idegkimerültség állapotába jutott az ember. Ez része volt annak a pszichikai kezelésmódnak, ami nem a fizikai kínzásra épült, hanem arra, hogy az abszolút kiszolgáltatottság érzését keltse, és hogy a mindenható hatalommal szemben reménytelen bármiféle próbálkozás. 
Nálunk tulajdonképpen a brosúrakészítés volt a fő bűncselekmény, körülbelül tíz kispapot tartóztattak le ebben az ügyben. Az ÁEH lefoglalása a Turchányinak volt a fő vétke. Turchányi disszidálni akart, de a határon elfogták, és letartóztatták. Ezt a két ügyet egyesítették, és mi, kispapok voltunk a töltelék. Turchányit tulajdonképpen Mindszenty helyett ítélték el, életfogytiglant kapott. Ez volt 56-nak a reprezentatív klerikális pere. Összesen tizenhatan voltunk, javarészt kispapok és néhány civil is, hozzátartozók. A húgom is – aki a brosúrából elvitt egy példányt a nagybátyámékhoz Szlovákiába – előzetes letartóztatásba került, de még a tárgyalás előtt kiengedték. Azt hiszem, nagyobb problémát nem jelentett számukra a nyomozás, mert több helyen is előkerült a brosúra. Inkább csak összeigazították a vallomásokat, vagy egy-egy részlet után kutattak. A kihallgatóm, Kacsanovszki nem volt durva, de időnként szigorú hangot használt. A Fő utcán nem vertek, ott presztizskérdés volt, hogy a nyomozás érdekében nem használnak fizikai erőszakot. Újra és újra leíratták, hogyan történt, egyeztették a többiek vallomásával, majd jöttek, hogy írjam tovább. A vizsgálat néhány hétig tartott. Sajnos, a dátumokra nem emlékszem, mert én tudat alatt igyekeztem ezt elfelejteni. Szándékosan hagytam összemosódni a részleteket, hogy tehermentesítsem az érzelmeimet. Amikor lezárták, átvittek a Markóba, ott volt az első fokú tárgyalás. A fő vádpont a tájékoztató készítése, terjesztése, az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalása és a nemzetőrökkel való kapcsolat volt. Az első rendű vádlott Turchányi Egon, a másodrendű Lieszkovszky Pál volt, a harmadrendű pedig én. A kispapok közül engem tettek meg vezetőnek. Én voltam a legidősebb, többet is tevékenykedtem, mint a többiek, és Marosfalvy Laci, aki elindította az ÁEH lefoglalását, disszidált. A bíró B. Tóth Matild, munkásszármazású, meggyőződéses, veterán kommunista érzelmekkel átitatott ember volt. Az egyik vádlott-társam kőfaragó édesapja meghalt. A bírónő bizonyosfajta részvétet tanúsított munkásszármazása és özvegy édesanyja iránt. Engem viszont makacsnak minősített, mert vitatkoztam vele. Hivatkoztam például az SZKP XX. kongresszusára, a vallásszabadságra, a forradalmat nem ismertem el ellenforradalomnak, és nem tanúsítottam megbánást. Ezért is kaptam súlyos ítéletet, tíz évet. Arra vigyáztak, hogy az ügyünket úgy tüntessék fel, hogy az nem az egyház ellen irányult, sőt a mi tevékenységünket minősítették egyházellenesnek. BHÖ 1/2-vel, az állam elleni szervezkedésben való tevékeny részvétellel ítéltek el. Az volt az elképzelésem, hogy nem fogjuk leülni. Irreálisnak, politikai színjátéknak tartottam. A tíz évet tényleg nem ültem le, csak hatot. Az első fokú tárgyalás után átvittek a Gyűjtőbe, aztán amikor felállították a márianosztrai osztályidegen börtönt, az összes papot odavitték. A börtönön belül is elkülönítve tartottak bennünket. Egy ilyen börtönben a papok a legveszélyesebbek, akik még az osztályidegeneket is megfertőzhetik. Sorstársak között voltam, tudomásul vettem. Rosszabb helyzetben voltak a családosok, rájuk nagyobb pszichikai teher nehezedett. Az igazi nagy probléma a kisközösségben való együttélés volt, ami nagyon sokban függött az egyéni alkattól is. A papoknak ez könnyebben ment. Márianosztrán az első időben nem dolgozhattunk, ezzel külön büntették a papokat. A legsúlyosabb az volt, hogy több mint egy éven keresztül semmiféle betűhöz nem juthattunk hozzá. Nem olvashattunk, még a börtönkönyvtárat sem használhattuk. Később, amikor Hruscsov veje, Adzsubej ellátogatott a Vatikánba, javult a kapcsolat az állam és az egyház között. Akkor már kaphattunk breviáriumot, Szentírást is engedtek be, és dolgoztunk. Hogy a tétlenség kinek mennyire elviselhető, az karakter kérdése. Nekem ez jól jött. Sok időnk volt arra, hogy beszélgessünk, rendszeresen tornásztunk, jógagyakorlatokat végeztünk, vizeskannával súlyzóztunk. Ott voltam a legjobb fizikai kondícióban. Az összes börtön közül Márianosztrán volt a legjobb a koszt, mert viszonylag kevesen voltunk, és ehhez képest ott elég nagy gazdaság működött. A szigorúság a fegyőrökre is vonatkozott, és ennek következtében nem lopták el az élelmet. Ráadásul jó szakácsok is voltak. Hosszabb ideig voltunk négyen egy zárkában: Juhász Miklós piarista, hittan- és történelemtanár, Kozányi György, egri egyházmegyés paptársam, a harmadik nevét elfelejtettem, és én. Mi, négyen ki tudtunk alakítani egy kis szerzetesrendet, saját napirenddel, imádsággal, elmélkedéssel, valamiféle nyelvtanulással és titokban misézéssel. Valóságos misézéssel. Kenyeret kaptunk, a bor volt a nehezebb. A hozzátartozók szilvalekvárba kevertek mazsolát, lekváros tekercset sütöttek belőle, és azt küldték be. Három-négy szem mazsolát vízbe tettünk, az megduzzadt, és a tartalmát kinyomtuk egy kanálba, így lett néhány csepp must – nem fontos, hogy kierjedjen –, vagyis természetes szőlőlé. Ha bejött az őr, nem látott mást, csak egy darab kenyeret és egy kanalat. A miseszöveget fejből tudtuk. Később rájöttek, és büntették. Arra viszont kényesen vigyáztak, hogy ne tűnjenek egyházellenesnek, sohasem a misézés miatt büntettek meg, mindig találtak valamilyen ürügyet. A börtönőrök között lelki alkat szerint nagy különbségek voltak. A régiek, akiknek már a Horthy rendszerben is ez volt a foglalkozásuk, sok mindenen keresztülmentek, és az utasításokat nem szenvedélyesen hajtották végre. Némelyik fegyőr viszont élvezte, hogy kiélheti szadista hajlamát, és látszott rajta, hogy hiszi az osztályharcos ideológiát. Voltak emberséges fegyőrök is, akik a lehetőségeket kihasználva igyekeztek könnyíteni a helyzetünkön, vagy elnéztek bizonyos dolgokat. Akadt olyan is, aki jelezte, hogy az új zárkatárs besúgó.
Körülbelül egy évig tartott a szigorú elkülönítés, utána mindenkinek kötelezővé tették a munkát. Először a gerebenező üzembe helyeztek, az nagyon kimerítő volt. A rabok legnagyobb részének kívánatos volt a munka. Egyrészt nem tudtak mit kezdeni az idejükkel, idegesítette őket a tétlenség, másrészt a fizetés miatt, amiből havonta egyszer lehetett spájzolni. Tisztasági szereket és élelmiszert vásárolhattunk. A papokat persze ezután is igyekeztek elkülöníteni, hogy ne végezzenek pasztorációt. De mindig akadt egy-egy alkalom arra, hogy összekerüljünk. Rendszeresen tudtunk gyóntatni, és ez komoly lelki segítséget jelentett többeknek. Nem is feltétlenül a gyónás, hanem hogy kibeszélhette magát az illető. Voltak kiforrott papi egyéniségek, akik türelmükkel, humorukkal, szívükkel jó légkört tudtak teremteni maguk körül. Később bekerültem a fordítóirodára, mint gépíró. Az volt a szűk keresztmetszet, és én vakon írtam. Háy Gyulának is gépeltem. Majd önállóan fordítottam németből meg angolból. Hatan dolgoztunk együtt egy cellában, kiemelt fizetést kaptunk, havonta háromszáz forintot. Munka közben rengeteget tudtunk olvasni. A Belügyminisztériumnak fordítottunk kriminológiai, jogi írásokat, ott fordították Churchill emlékiratait is, vagy például én fordítottam az emlékiratait annak a washingtoni lengyel katonai attasénak, aki politikai menedékjogot kért az Egyesült Államokban. Leírta, hogy milyen módszerekkel kellett kémkednie, és kémeket beszerveznie. Kiderült, hogy a kommunista káderekkel ugyanúgy lehet kommunikálni, bajtársiasak, megértők egymással, tehát ugyanolyan normák szerint élnek, mint mi. Sokat tanultam az úgynevezett revizionistáktól. Tulajdonképpen 56-ról és hátteréről is tőlük tudtam meg a legtöbbet. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy rengeteg emberrel találkoztam a börtönben. Ott mindenki olyan nyíltsággal beszélt az élete számos vonatkozásáról, amilyenre normális körülmények között sehol sem kerülhetett volna sor. Rengeteg olyan sorsot vagy életformát ismertem meg, ami korábban elképzelhetetlen volt számomra. Vitatkoztunk gazdasági, tudományos, technikai dolgokról, a jövőről, az igazságos társadalom lehetőségéről, a történelemről. Így a gondolkodásom nem maradt meg olyan átlagosan művelt, de saját körében élő papnak a gondolkodásánál, aki be van zárva egy ideológiai, filozófiai rendszerbe, és nem tud onnan kitekinteni. Számomra ez volt a börtönnek a nagy előnye, az ajándéka. Mint az egyetem, ahol új szemléletet kapott az ember. Nekem sokat jelentett az olyan emberek ismeretsége, mint Ádám György, Háy Gyula, Gáli József, Obersovszky Gyula, vagy Bibó István, aki átfogó történész-szemlélettel rendelkezett. Én igényeltem az ilyenfajta szemléletet, és hogy a későbbiekben ki tudtam alakítani a magam számára egy történelmi, filozófiai képet, az azért volt lehetséges, mert ilyen tanítóim voltak. 
1962-ben visszavittek a Gyűjtőbe, és onnan szabadultam egy évvel később. Azt hiszem, hogy a forradalomban való részvétel miatt elítélt papok közül ketten vagy hárman voltunk még börtönben 1963-ban, de az is lehet, hogy már csak egyedül én szabadultam az általános amnesztiával. Amikor hazamentem a szüleimhez Sárospatakra, az volt az Állami Egyházügyi Hivatal döntése, hogy fizikai munkát kell végeznem, úgy kell beilleszkednem a társadalomba, csak azután kapok majd papi működési engedélyt. Egyben rendőri felügyelet alá helyeztek, ami azt jelentette, hogy nem hagyhattam el Sárospatakot. Hetenként kellett jelentkeznem a rendőrségen, illetve időközönként éjszaka ellenőrizték, hogy otthon vagyok-e. A szomszédos sátoraljaújhelyi lemezgyárban kaptam végül galvanizáló segédmunkási állást. Arra volt engedélyem, hogy oda átmenjek. Reggel ötkor fölkeltem, átmentem a kisvonattal, délután pedig visszajöttem. Körülbelül két órát vett igénybe az utazás, mindez teljesen lekötött. A kapcsolataimban is korlátozva voltam. Talán egy évig dolgoztam ott, aztán Sárospatakon a cserépkályhagyárban kaptam raktári segédmunkás állást, ami lényegében bújtatott adminisztrátori munka volt. Ez lényegesen jobb volt, otthon voltam, kedvezőbb körülmények között. Idővel megszűnt a rendőri felügyelet is. Három évig voltam fizikai munkás. Az első időben nem lehetett könnyen elhelyezkedni. A lemezgyárnál segítettek az ismerősök, barátok, de hiába akartak diszpécserré tenni, azt nem engedte meg a párt, csak a galvanizáló üzemben lehettem segédmunkás. Volt a miskolci megyei rendőrségen egy tiszt, aki a politikai ügyekkel, ezen belül az egyházi ügyekkel foglalkozott, ő egyeztette ezeket a dolgokat az Állami Egyházügyi Hivatallal. Ezen a szinten lehetett a döntés, tehát a megyei rendőrkapitányság és a megyei egyházügyi hivatal dönthetett a sorsomról, de valószínűleg ők is föntről kapták az utasításokat. A gyár főmérnöke jó barátom volt, jóban voltam a mérnökökkel és a munkásokkal is. Tudták, hogy honnan jöttem, de nem sokat beszéltem erről. Nem volt olyan az atmoszféra, hogy ezekrõl részletesen beszéljen az ember. A papi munkám az volt, hogy hétköznap zárt templomban miséztem. Később vasárnaponként már misézhettem a hívek előtt is, de prédikálnom nem lehetett. A prédikáció alatt én leültem, és valamelyik káplán prédikált helyettem. Egy kicsit megalázó volt, de a hívek ezt tudomásul vették.
 A hatvanas évek elején Sárospatakon megindultak a katolikus templom ásatásai, sírkövek kerültek elő, a templom története érdekessé vált. Bejártam az ásatásokra, segítettem az ott dolgozóknak. Egyik barátommal, aki amatőr fotós volt, elkezdtük fényképezni a síremlékeket, és én megpróbáltam megfejteni a feliratokat. Ebbõl bontakozott ki az érdeklődésem a régészet, a művészettörténet, a történelem és az egyháztörténet iránt. Ez egy fogódzó volt, amivel elindultam, de azt láttam, hogy a régészeti munkát csak úgy csinálhatom, ha van elegendő időm. Akkor úgy fogalmaztam meg, hogy ezután csak annyi rabszolgamunkát végzek, amennyi saját fenntartásomhoz szükséges, hogy ne legyek a szüleim terhére, és igyekszem minél több időt szakítani arra, hogy tudományos munkát végezzek. A tudományos munka számomra egy olyan rés volt, amelyen keresztül visszakerülhettem a társadalomba, és ami értelmet adott abban az értelmetlen robotban. Úgy gondoltam, hogy van rá lehetőségem, ezt kéne csinálnom, ha papként nem működhetek. S akkor elszegődtem egy hónapra ásatási segédmunkásnak. Közben azt kértem a püspöktől, engedje meg, hogy a pataki római katolikus plébánia könyvtárát, annak levéltári anyagát – különös tekintettel a régészeti ásatásokra – rendezzem. Ő megengedte, és hogy ennek legyen egy formális kerete, kinevezett a plébánia könyvtárosának. Ehhez hozzájárult az Állami Egyházügyi Hivatal. Lényegében így kezdõdött a gyűjtőmunka. Aztán hallottam, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban van egy középfokú könyvtárosképző-tanfolyam, amit az egyik paptársam elvégezett, és ajánlotta, hogy végezzem el én is. A tanfolyamon revelációként hatott, hogy a könyvtárnak milyen jelentős szerepe van a kultúrában, az oktatásban és a tudományos munkában. Tanulmányaim ahhoz is hozzásegítettek, hogy kihasználjam a lehetőséget, és a kis vidéki plébániakönyvtáramból, amely évszázados gyökerekkel rendelkezett, kihozzak valamit. Összegyűjtsem oda a kallódó, a plébániák padlásán és pincéiben található könyveket, amelyeket a modern bútorok és könyvek kiszorítottak. Megláttam ezeknek a könyveknek a könyvtörténeti jelentőségét, és elkezdtem a gyűjtőmunkát. Ehhez járultak később a műtárgyak, a templomokból kikerült tárgyak, amelyekbõl egy gyűjteményt lehetett csinálni. Szinte spontán adódott, hogy könyvtári, múzeumi, levéltári profillal egy önálló egyházmegyei gyűjtemény jöjjön létre. Az első fázis az volt, hogy a sárospataki plébánia könyvtárát egyházmegyei fiókkönyvtárrá nyilváníttattam. Kaptam egy pecsétet és egy lehetőséget, hogy begyűjtsem az egyházmegye területéről a könyveket. Elkezdtem modernizálni a könyvtárat, amelybe bevittem a saját könyveimet is, és kértem kölcsön könyveket a paptársaimtól, hogy az alapvető szakkönyveket, irodalmat fel tudjam mutatni. Úgy láttam, hogy ennek van jelentősége. Szükség volt arra, hogy legyen egy közösségi könyvtár a papság számára. Könyveket ajánlottam, könyvismertetéseket készítettem, és be is szereztem a könyveket Ha valakinek valamilyen kutatási területe volt, tudtam neki segíteni, vagy alapvető eligazítást adni. A tanítóképzősöknek is tudtam segíteni helytörténeti vonatkozásban, a múzeum munkatársainak és az ásatást végző régészeknek is, bekerültem tehát egy szellemi műhelybe. Miután a templomot helyreállították, felmerült az idegenforgalmi igény is az ásatások megtekintésére. Azt láttam, hogy az egyháznak abban a szerepében, amelyet a magyar művelődéstörténetben betöltött a szerzetesrendjein, az iskoláin, a tudós püspökein, a papjain, a műveltségi színvonalán, a társadalmi és kulturális tevékenységén keresztül, 1950 és 1975 között egy nagy szakadék támadt, és ezt a szakadékot át kellett hidalni.
  Szóval először létrejött az egyházmegyei fiókkönyvtár, abból egy önálló egyházmegyei gyűjtemény, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, amit a Művelődésügyi Minisztérium 1968-ban hivatalosan jóváhagyott, és a mai napig is ebben a keretben működik. A minisztériumi jóváhagyás nagyon fontos volt számomra, mert tulajdonképpen mindenre lehetőséget adott. Én egy tartalékos állományban lévő ember voltam, aki várta, hogy mikor kerül vissza a papi keretbe. Ez egy átmeneti helyzet volt, de azzal, hogy könyvtárosi állásba kerültem, úgy értelmeztem, hogy visszakerültem. Attól fogva prédikálhattam, már elnézték nekem. A plébános ugyan félt, de szükség volt rám. Gyakorlatilag kápláni munkát végeztem az egyházközségben, egy létszám feletti káplán voltam. A misézésért honoráriumot is kaptam. Nagyon szerényen éltem, a szüleimnél laktam, ezért nem voltak különösebb anyagi gondjaim. A jövedelmem elég volt ahhoz, hogy néhányszor felmenjek Pestre az előadásokra. Természetesen nem gondoltam arra, hogy beszerezzek egy autót, ami kellett volna a gyűjtéshez, hanem megkértem a kollégákat, és megszerveztük a gyűjtőutakat. Felajánlottam az Iparművészeti és a Természettudományi Múzeum munkatársainak, hogy elkísérem őket azokra a védőutakra, amelyek a programjukban szerepeltek, és így bejártuk az egyházmegye összes templomát, minden felekezetét. Így több éven keresztül körülbelül harminc háromnapos kiszállással bejártuk Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár megye területét. Ennek az lett az eredménye, hogy rengeteg műtárgyat megismertem, kapcsolatokat alakítottam ki. A műtárgyakat később be is gyűjtöttem. Jönnek hozzám tanácsadásra ma is, ugyanis lehetőség volt arra, hogy beiratkozzam az egyetemre az egyházi személyek számára induló egyszakos művészettörténész képzésre. Ez már a nyolcvanas években volt, amikor a Művelődésügyi Minisztérium forszírozta, hogy az egyházak területén képzett szakemberek legyenek. Nagyon örültem, hogy ezt a két nem egyházi iskolát is elvégezhettem.
 
Ez vezetett el tulajdonképpen ahhoz, hogy hobbiként bele tudtam fogni egy olyan munkába, amelyből végül is megszületett egy könyv, a Pilinszky-tanulmányok. Szerettem Pilinszky írásait az Új Emberben, és a pataki nagykönyvtárban, ahová rendszeresen bejártam, mindenhez hozzájutottam. Szabadidőmben olvastam, és azt a verset, amelyik megtetszett, megtanultam. Személyes találkozásom is volt Pilinszkyvel, az első a hatvanas évek végén. Patakon tartottak egy író-olvasó találkozót, és másnap én mutattam meg neki a templomot, azután együtt ebédeltünk. Akkor már ismertem a verseit. Ebéd után bort rendelt, beszélgettünk, és akkor megkérdeztem, hogy éppen mit ír. Rejtelmesen és sejtelmesen válaszolt, de olyan öntudattal, ami a nagy felfedezőkre emlékeztetett, Bolyai vagy Kolumbusz jutott eszembe. Azt mondta: Egészen új területre jutottam, ahová valószínűleg kevesen fognak tudni követni, egészen új formák ezek. De nem mondta meg, miről beszél. Akkor elültette a bogarat a fülembe, hogy mi lehet az a plusz nehézség és az az új terület, hiszen a korábbi versei is éppen elég nehezen megközelíthetők voltak. Amikor aztán a kezembe került a Kráter kötetének a kézirata, azt gondoltam, hogy biztosan erről beszélt Patakon. Pilinszkynek a sajátossága az óriási intenzitás és a formai csiszoltság, ezek a versek viszont lazák voltak, prózaversek. És pontosan ez volt az az új: a látszólagos oldottság mögé még annál is szorosabb szerkezetet épített, mint ami a korábbi verseit jellemezte. Ezek a versek ugyanis le vannak redukálva egyetlen egy központi motívumra, egy képre, egy hasonlatra vagy egy gondolatra, egy fogalomra, és a köré épülnek föl. Azonban azt a költői képet, ami a vers magját képezi, eltünteti egy első olvasásra érthetetlen vagy a lényeget nem föltáró, lecsupaszított nyelvi szerkezet mögé. Úgyhogy az embernek először magát a szöveget kell helyreállítani – szinte filológiai munkával –, hogy föltáruljon az elrejtett kép. Tehát az elliptikus, kihagyásos szerkesztés az, ami ezeket a verseket első olvasásra élvezhetetlenné teszi, viszont annak, aki megfejti, annál nagyobb szellemi örömöt, esztétikai szépséget tár fel. Rengeteg képzettársításra, gondolatra ad lehetőséget, tehát aktív együttműködésre serkenti az olvasót. Ahogy erre lassacskán rájöttem, elkezdtem sorra venni ezeket a verseket, és ahol első olvasásra érthetetlen dolgot találtam, azt a verset megtanultam fejből, és aztán – esetleg évek múlva – jöttem rá az elrejtett összefüggésre. Ezek lehetnek irodalmi összefüggések, célzások valamilyen írásra vagy egy világirodalmi műre. Tudatosan kezdtem végezni ezt a munkát a saját örömömre, illetve egy barátom biztatására, hogy ebből esetleg majd megszülethet egy-egy cikk. A barátom, aki korábban foglalkozott Pilinszky költészetével, de abbahagyta, azt mondta, hogy írjam le, mert már kevesen rendelkeznek azzal a teológiai, filozófiai háttérrel, ami ezeknek a verseknek a megértéséhez szükséges. Gondoltam, hogy majd egy-két cikk megszületik belőle, végül is egy kötetre való anyag gyűlt össze. Elkezdtem gondolkodni, hogy kiadjam. Kiderült, hogy a kiadás megoldhatatlan akadályokba ütközik, mert sem állami, sem egyházi kiadó nem vállalta, sőt magánkiadásra sem volt lehetőség. A Kiadói Főigazgatóság kétszer is elutasította a kérelmemet, végül a sárospataki gyűjtemény égisze alatt adtam ki. Nehéz volt mindenféle tapasztalat nélkül, de a barátaim segítettek a technikai szerkesztésben, a nyomdai dolgokban, így jelent meg a könyv. Az Ecclesia elvállalta a terjesztést, és más könyvterjesztő vállalatok is átvettek belõle. Végül még második kiadásra is sor került, és amint hallottam az ELTÉ-n, a bölcsészkaron tananyag lett.
A sárospataki gyűjteményi munka magával hozta a társadalmi kapcsolatokat is, ami viszont kivívta a párt, illetőleg a kulturális vezetés rosszallását. Valaki jelentette, hogy Iksz Ipszilon a plébániára jár, vagy onnan kölcsönöz könyveket, és ez nem kerülte el a KISZ-nek vagy a pártnak az éberségét. Azt is jelentették, hogy én behatolok – klerikális behatolás volt – a tanítóképző növendékei közé. Abban az időben volt egy olvasáskutatás, amely szerint rosszak voltak a pataki könyvtár ifjúsági részlegének a mutatói, és megvizsgálták, hogy miért olvasnak olyan keveset a gyerekek. Végül azt mondták, azért rosszak a könyvtárak mutatói, mert a plébániára járnak olvasni. Vagy a múzeumigazgató egyszer egy gregorián lemezt vásárolt, meghallgattuk ott a várban, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy zenetörténeti előadássorozatot – A magyar zenetörténet évszázadai címmel – a gregoriántól a bécsi klasszikusokon keresztül Bartókig és Kodályig. Vezető zenetörténészeket hívtunk meg egy-egy előadásra. Olsvai Imre, Legány Dezső, Bartha Dénes és Rajeczky Benjámin voltak az előadók. Hanglemez-illusztrációval tartottuk az előadásokat a vár elõadótermében. Aztán jött az ötlet, hogy ezt élővé is lehetne tenni. A baráti körből hívtunk fiatal művészeket, és a vár lovagtermében kamarahangversenyeket rendeztünk. Én megszerveztem ezeket az előadásokat, konferáltam, magyaráztam, kommentáltam a zeneműveket. Zenei tábort is rendeztünk. Akkor felmerült, hogy a fiatal zenészek – a Jeunesse Musicale – szerepeljenek a környék templomaiban és művelődési házaiban is. Az útiköltségre az Actio Catholicától kaptunk tíz-húszezer forintot. Amikor már mindent megszerveztünk, akkor lefújták. Kiderült, hogy a párt állította le, mondván, egyházi kórus nem szerepelhet állami rendezvényen. A Jeunesse-re azt hitték, egyházi kórus, mert templomokban is szerepelt. Mi azért végigmentünk a tervezett útvonalon, de a kultúrházakba nem jutottunk be. Ezután a városi tanács művelődési osztályának tunya és érdektelen hivatalnoka azt állította, hogy én kisajátítom a város zenei életének az irányítását. Ez a megyéhez került, és ott úgy döntöttek, hogy engem el kell helyezni Patakról. Végül Pesten, az Állami Egyházügyi Hivatalban megadták a papi működési engedélyt, mondván, hogy Patakon több bajt csinálok nekik, mint három pap. Azt mondta a helynök: Menjen Körömbe, ott aztán műemlékezhet! Ez ugyanis akkoriban afféle internálóhelynek számított, itt átlagosan két és fél évig maradt meg egy pap.   
A gyűjtőmunka lelassult, amiben az is közrejátszott, hogy új plébános jött, és meghalt a püspököm is, aki támogatott. Válságba került az egész munkám, úgy volt, hogy az egyházi gyűjteményt bezárják, megszüntetik. Mindig is volt egy kultúraellenes primitív irányzat, hogy a plébánián túl nagy a forgalom, mindenféle fiatalok járnak oda, és ezt le kell építeni. Akkoriban már restaurátor műhelyt is berendeztem ott, szóval túl nagy volt a mozgás, és azt le akarták építeni. A templomot viszont nyitva kellett tartani az idegenforgalom számára, így nem lehetett megszüntetni a gyűjteményt sem, mert olyan méretű volt. Végül az lett a megoldás, hogy a mindenkori plébános a gyűjtemény igazgatója, én pedig igazgatóhelyettesként végzem az érdemi munkát.
Ebben a munkában, ebben a sokféle tapasztalatban arra jöttem rá, hogy végül is mindegy, hogy hol van az ember, és mit csinál, pontosabban, akárhonnan akárhová el lehet jutni, ha következetesen csinálja valaki. Amikor arról volt szó, hogy a gyűjteményt megszüntetik, akkor az nagyon keserű érzéssel töltött el, hiszen nagyon sok fantáziát láttam benne, sok reményt fűztem hozzá. Nagyon jelentősnek tartottam a magam meg az egyházmegye számára is, hogy az egyházüldöző kommunizmusban létrejöhetett egy terület – a kulturális hagyományok ápolása és megmentése –, ahol még a legmerevebb ateizmus is megegyezik az egyház célkitűzésével. Ez végig közös terület volt. Láttam egy olyan fix pontot, amiből ki lehet bontakozni, értékeket megmenteni, megőrizni és terjeszteni. És ez meg is valósult. Elkeserített, amikor – éppen egyházi vonalon – meg akarták szüntetni a gyűjteményt, de most már túl vagyok rajta, mert látom, hogy nem olyan lényeges, hogy az ember mit hagy az utókorra, az a fontos, hogy dolgozzon. Dolgozni pedig akárhol lehet, minden körülmények között. Tudom, hogy az ember akármelyik irányba indul el következetesen, akkor szükségképpen eredményt ér el.  
  1973-ban Körömbe kerültem. A püspökség támogatott engem. Nagyon kedves volt hozzám a főpásztorom, Brezanóczy Pál. Amikor kiszabadultam, minden segítséget felajánlott. A püspökségnek szüksége volt rám, és évről évre beadta az Állami Egyházügyi Hivatalba az igényét, hogy járuljanak hozzá a pasztorációs működésemhez, de a hivatal évről évre visszautasította. Amikor Körömbe kerültem, volt szemem ahhoz, hogy meglássam az itteni lehetőségeket. Például azt, hogy ez a hatszobás, emeletes kiskastély – a pálosok egykori fogadója – számomra egy ajándék, ahol berendezhetek egy múzeumot az addig csak nyilvántartásba vett muzeális anyagból. Azóta is folyik a gyűjtőmunka és a restaurálás. Ami először csak álmodozás volt, hogy köbméter számra lehetne könyveket begyűjteni, mára mindennapi gyakorlattá vált. Akár többszázezer kötetes könyvtárat is létre lehetne hozni, ha meglennének az anyagi feltételei. Nem a könyvek hiányoznak, hanem a hozzávalók, elsõsorban az ember. Itt már arra is volt lehetõség, hogy a barátaim meglátogassanak, nyaranta itt táborozzanak a kertben a családjukkal együtt. Egyre több vendégem lett, akik igényelték a könyveket is, ezért Patakról áthoztam ide a könyvek egy részét. Különféle helytörténeti kutatóknak is tudok adni hasznos tanácsot vagy forrásmunkát akár élvonalbeli kutatásokhoz is. Most már az igazi problémát az jelenti, hogy fizikailag és szellemileg elértem a teljesítőképességem határaihoz. Nem rajtam múlik, hogy nem tudok nagyobb eredményt elérni. Például a gyűjtemény anyagát nem tudom megfelelõ szinten publikálni, nincs elég időm belemélyedni a munkába, mert akkor a többi tennivalót kellene elhagyni. Folytathatnám tovább a Piliszky-kutatást, írhatnék még egy könyvet, vagy folytathatnám a művészettörténeti kutatásokat, megszerezhetném a doktorátust, de nincs hozzá elég időm. Mint plébánosnak öt falum van, ebből négy helyen misézek. Mind kis egyházközségek, Köröm a legnagyobb, amely színkatolikus falu, Girincs is, de az már erősen laicizálódott. Kesznyétén több a református, mint a katolikus, Kiscsécs pedig leépült, átalakult cigányfaluvá. Körömben is nőtt a cigány lakosok száma, két évvel ezelőtt ezerötvenből háromszázhatvan volt cigány. Ők most kezdenek bekapcsolódni az egyházi életbe. Az itteniek érezték, ha engem is elűznek, talán nem is lesz itt többé pap. Azzal kezdtem, hogy nem engedtem meg az öregasszonyoknak, hogy kezet csókoljanak nekem. Ma már tudom, hogy nem volt semmi megalázkodás abban a kézcsókban, az csak egy hagyományos forma volt. Ma, ha meglátogatok egy családot, a nagypapa és a fia is kezet fog velem, a feleség, ha járt középiskolába, vagy ha nem körömi, szintén. A körömi tudja, hogy itt nem illik egy nőnek kezet nyújtania, az frivol dolog. A többszáz-éves érintkezési formák mára bizonytalanná váltak.
Azóta is zavartalanul folyik a hitoktatás, növekedett a létszám, már a cigánygyerekek is nagyobb számban járnak. Ők például itt láttak először vízöblítéses vécét, tévét, rádiót, mosógépet, hűtőszekrényt. Vetítettem nekik, énekeltünk, ez érdekes volt számukra, élvezték. Közöttük nagyon magas a kisegítő iskolába járók száma, sok olyan szó, kifejezés van, amit meg kell nekik magyarázni. A szülők viszont nem járnak templomba, szerintük az a magyarok világa. Az itt élő cigánygyerekek semmivel sem rosszabbak, mint mások, sőt jobbak. Szófogadóbbak, önzetlenebbek, érdeklődőbbek. A magyar gyerekek nagy része egyke, el vannak kényeztetve, enerváltak. A cigánygyerekeket sokkal inkább foglalkoztatja a túlvilág, a lélek, sokkal érzékenyebbek, mint a magyar gyerekek. Persze ez a fogékonyság csak bizonyos életkorig használható ki. Sok eredményt lehet elérni, ha nem merev az ember. Egyharmaduk elsőáldozó is lesz, ami nagyon sokat jelent. Míg a cigánygyerekek egyre rendszeresebben, a magyarok egyre rapszodikusabban járnak hittanra. Ennek az az oka, hogy a hittan, amiért korábban annyit harcoltak, már értékét vesztette.  
Ez a falu nagyon hagyományőrző és konzervatív volt, a kollektivizálásnak is sokáig ellenállt. Azzal büntették õket, hogy utolsónak kaptak tejcsarnokot, mégis nagyon harcoltak a hittanoktatásért. Mesélték, hogy az egyik tanító nem akarta beírni a gyerekeket hittanra, és másnap nem kapott tejet a kisbabája számára. Senki nem volt hajlandó adni nekik. Vagy például az iskolában végig megmaradt a kereszt a bejárat felett – csak most, az átépítés során vették le –, pedig a miskolci párt meg a tanács sokszor megpróbálta levetetni. Egyszerűen nem volt rá vállalkozó. Tudták, hogy emberhalál lett volna belőle, annyira fanatikusak voltak. Most fokozatosan eltűnnek a vallásos hagyományok. Az emberek ugyanolyan fanatikusak maradtak, csak más vonatkozásban. Más dolgok lettek fontosak számukra. Talán anélkül, hogy tudnák, mivel ezek a folyamatok ösztönösen mennek végbe. Sajnos, az új minták nem a legértékesebbek. Régen egy hierarchia közvetített nekik, a pap, a tanító és a malmosék szabták meg a magatartásmintákat. A gyerekek tanulták a katekizmust, és mindegyik úgy köszönt: dicsértessék. Az öregekben úgy él, hogy ez volt a virágkor, és ma a hiányát érzik. Most nagyságrendekkel silányabb mintákat kapnak, és nincs semmiféle szervezés. A pap a helyén maradt ugyan, de tanító, akihez igazán igazodni lehetne, nincs a faluban. Miskolcról járnak ki, vagy olyan fiatal gyerekek, akik nem jelentenek valódi mércét. A malmosékat felváltotta a téeszelnök, a tanácselnök, annak a helyettese meg a párttitkár, tehát négy-öt ember. Kettős tudat alakult ki. Megmaradt a vallás, illetve minden változatlanul él, de lényeges dolgokban már nem a papra tekintenek, hanem a párttitkárra, a tanácselnökre, illetve arra az életstílusra, amit ez a réteg képvisel, és amit a televízió közvetít. A vallásos szülők, nagyszülők nem követelik meg a gyerekektől azt a vallásos magatartást, amit tőlük annakidején megköveteltek. Azt mondják, hogy ma már nem így szokás. Ez persze attól is függ, hogy a családon belül a két szülő egészséges-e pszichikailag, harmonikus házasságban élnek-e, és nekik maguknak milyen a vallásos tradíciójuk. Ha az apa és az anya tradicionálisan vallásos és harmonikus a pszichikai alkatuk, akkor át tudják segíteni a gyerekeiket a kamaszkor vagy a katonaság válságkorszakán. A lányokat könnyebb, ők hagyományőrzőbbek, szorosabban kötődnek a családhoz, és rájuk jobban vigyáznak. A fiúkat nehezebb, ők jobban kiszakadnak a családból. Így adódik, hogy a lányok között több a rendszeresen templomba járó, mint a fiúk között. Ezek a hagyományok fokozatosan csökkennek. A kollektív vallásosság mára átalakult egyéni vallásossággá. Egy nagyságrenddel épült le a vallásos gyakorlat, de ez nem azt jelenti, hogy ateistává váltak. A keresztelés száz százalékos, a temetés is, az esküvő kilencven-kilencvenöt százalékos. A nagy ünnepeken él még a hagyomány, eljönnek éjféli misére, szilveszteri ájtatosságra, úrnapi vagy feltámadási körmenetre, a húsvéti ételszentelés is megvan.  
 
Régen nem dolgoztak vasárnap, ma már nem így van. Pontosan az e mögött lévő társadalmi erők és értékek pusztultak el, biológiai, pszichikai erők, amiket ezek a vallásos szokások képviseltek vagy továbbadtak, szóval megőriztek. Az, hogy mindenkinek kötelező volt hetente egyszer kikapcsolódni, pihenni, regenerálódni pszichikailag, idegileg, fizikailag, óriási jelentőségű, és többezer-éves biológiai hagyomány volt. Ez szűnt meg egyik évtizedről a másikra, aminek szükségszerű következménye az infarktusok és az idegösszeomlások számának a növekedése, meg a házassági problémák megsokszorozódása. A fiatalok belevágnak milliós lakásépítkezésekbe, amire tulajdonképpen az egész életük rámegy, hiszen ehhez annyi rokoni és baráti munkát vesznek igénybe, hogy húsz-harminc éven keresztül törleszteniük kell. Minden szombatra, vasárnapra be vannak táblázva, többet dolgoznak, mint egész héten. Az állandó túlterhelés szétzülleszti a kapcsolataikat is. Egy ezres lélekszámú faluban mindenki ismer mindenkit, együtt él, együtt lélegzik a falu, csak ma már egyre kevésbé. Nemcsak azért, mert eljárnak dolgozni, hanem azért is, mert ma már nincs meg a hagyományos szombat, vasárnap, a rendszeres találkozás, ami régebben. Ennek bizony súlyos következményei vannak, gyökértelenné válnak, elvész sok-sok érték. A nagyvárosból, Miskolc pereméről jönnek a minták, a KISZ-klubokból. Abban is elbizonytalanodtak, hogy hogyan kell viselkedni a különböző generációknak egymással. A túlköltekezés következménye az öregek kifosztása, dolgoztatása, vagy a férfiak kizsákmányolása. Az asszonyok megkövetelik tőlük, hogy a földeken is olyan intenzitással dolgozzanak, mint a munkahelyükön. Itt rengeteg az özvegyasszony, mert a férfiak halálra dolgozzák magukat. Mostanában megjelent az ivás is. A családokban csökken a gyerekszám, egy-kettő születik, és a fiú gyakran elzüllik. Kifut hegyesre – ahogy mondják. 
 Amikor idejöttem, a kis műemlék templom teli volt mindenféle tárggyal, amik az évezredek folyamán felhalmozódtak békés egymás mellett élésben. Az értékes népművészet együtt a silány giccsel: PVC fonál szőttesek és egyebek. Az asszonyok mondták, hogy szeretnének oltárterítőt csináltatni. Azt kértem, hogy készítsék el maguk, hiszen itt mindenki hímez. Egyszer pedig beállított hozzám három asszony: Plébános úr, mi, a hidvégi téesz növénytermesztési brigádja úgy határoztunk, hogy csináltatnának a templomnak egy miseruhát meg egy teljes garnitúrát, olyat, amilyet az esperes úron láttunk a búcsúban. Végül én megcsináltattam a miseruhát gyapjúszövetből, ők pedig kihímezték a stólát. A téeszirodán dolgozó körömi asszonyok is betársultak, és megegyeztünk, hogy az oltárterítőt nem hímezik, hanem szövik. Azóta falvédőket is szőttek rongyszövéssel. Több garnitúra készült, már más egyházközségeknek is ajándékoztunk. Aztán egy könyvtáros barátom felesége, Kecskés Ágnes gobelinművész meglátta az itteni szövési kultúrát, és felmerült benne, hogy meg lehetne tanítani az asszonyokat a gobelinszövésre. Én a következő karácsonyi vakációra meghirdettem egy tanfolyamot, amire nyolcan jöttek össze – asszonyok, lányok –, és a művésznő foglalkozott velük. A tanulódarabot közösen készítették el a len és a kender természetes színeiből, aztán önállóan dolgoztak. Ágnest az is érdekelte, hogy mi történik, ha az ő terveit nem az iparművészeti főiskolán tanult pesti művészek kivitelezik, hanem az itteni asszonyok. Keservesen dolgoztak rajta, látszott a kínlódás az anyaggal. Aztán javult a technika, és a harmadik darab – közepében a czenstohowai madonnával – már teljesen profi módon készült el. Az egész együtt pompás dolog lett. Most éppen kiállításon van a Lengyel Intézetben. Hát így lehet az ősi népi hagyományt átvinni a modern művészetbe, egy budapesti művész egy eldugott kis faluban egyszerű parasztasszonyokkal dolgozik együtt, és ki is meri állítani.  
. Sok újfajta feladat is adódott. Konkrét igényekkel jöttek ide emberek, illetve kaptam olyan objektumokat – például a Girincsen üresen álló, százéves, lepusztult plébániaépületet –, amelyeket helyreállítani és hasznosítani kell. Az első évben a gyógypedagógia kérte el a girincsi épületet tanteremnek, mert tatarozták az épületüket, a következő évben a tanács pedagógus-szükséglakásnak. A harmadik évben pedig a budapesti Pető András Mozgássérült Intézet munkatársai jelentkeztek nálam, hogy társadalmi munkában nyaraltatni szeretnék az intézetben kezelt mozgássérült állami gondozott gyerekeket. Nem tudták volna elviselni, hogy amíg nyáron bezár az intézet, a gyerekeket visszavigyék azokba a kórházakba, ahonnan kiemelték őket. A kórházban szellemileg és fizikailag is visszafejlődtek volna, hiszen ott ketrecágyakban tartják őket. Felajánlottam nekik a girincsi épületet, és két éven keresztül ott nyaraltak. Aztán szintén társadalmi szervezésben helyet kerestek az értelmi fogyatékos gyerekek nyaraltatásához. Erre a célra ajánlottam fel a girincsi és a szintén üresen álló bodrogolaszi, később pedig a tápióbicskei plébániát is. Egy budapesti gyógypedagógusnő, Siményi Kamillóné szervezi a nyaraltatást – már nyolc éve – családban élő középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek számára, így a szülők erre az idõre mentesülnek a gyereknevelés mindennapos vagy mindenperces gondjától. Mintegy hetven gyereket nyaraltatnak – javarészt egyházi iskolában nevelkedett főiskolások és középiskolások – minden évben július elsõ három hetében. Ez már mozgalommá vált, és a fiataloknak nagyon nagy élmény a felelősségteljes közös munka. Ezeknek a nyári táboroknak a megszervezésére és fenntartására létrehoztuk a Conditio Humana nevű alapítványt. Rendkívül sok feladatot ad és, sok problémával jár ennek a műemléképületnek, a két templomnak és az elavult plébániaházaknak a helyreállítása is. Sok technikai nehézséggel jár a műtárgyak begyűjtése, konzerválása, restaurálása. Ezek egyben rengeteg lehetőséget és kötelezettséget adnak arra, hogy szolgálni tudjam az embereket. Ebben a vonatkozásban mindegy, hogy éppen misézek, kiállítás rendezek, vagy könyveket adok valakinek. A fiatalok felfedezték ezt az épületet, mint egy őrhelyet, egy találkozóhelyet. Berendezkedtem harminc–negyven ember fogadására, matracos formában. Az épület egyszerre plébánia, múzeum, ifjúsági tranzitszálló vagy lelkigyakorlatos ház. Sokoldalú tevékenységre ad lehetõséget ez a műemléki és falusi környezet, a csend, a nagy kert. Azzal, hogy egy időre kiszakadtam a megszokott papi életformából, és egészen más, heterogén környezetbe kerültem, rengeteg hatás ért, amit most hasznosítani tudok. Tulajdonképpen ezt kaptam ajándékba a börtöntõl. Meglátom a lehetőséget, válaszolok a kihívásokra olyan esetekben is, amikor mások nemet mondanak, mert nem látnak benne lehetőséget. Számomra nincs különbség aközött, hogy cigánygyerekeket tanítok Miatyánkra vagy keresztvetésre, a következő órában egy messze kiemelkedő műtárgyat gondozok, vagy valamelyik tudományos embernek adok tájékoztatást, a saját irodalmi munkámon dolgozom, vagy tanulok, olvasok. Ebben a specializált világban ez nem hálás dolog, de nekem erre van lehetőségem. Azt csinálom, amivel születtem, amit örökségül kaptam, és meg vagyok vele elégedve. Nem vágyom el a falusi környezetből, mert van elég tennivalóm. Ha ezt a gyűjteményt most elvennék tőlem, nem sajnálnám, egy ilyen mennyiségű anyag már gondoskodik magáról, ez már van. Másrészt a munkám igazi eredménye, hogy találkozom emberekkel, akiket valamiképpen én gazdagítok élményekkel. Patakon tömegeknek tartottam idegenvezetést, és a Pilinszky-könyvön keresztül is sok emberhez eljutottam. A visszajelentkező levelek, reflexiók azt mutatják, hogy ez a könyv olyan ajándék volt számukra, amin keresztül új világ tárult fel elűttük, új utakat kaptak szeretett költűjükhöz. Ez számomra is öröm, és jutalom a munkával járó fáradtságért. Ugyanígy van a személyes kapcsolatokkal is. Bevetűdik ide egy-egy ember véletlenül, vagy a barátaim barátai, és jól érzik itt magukat, kapcsolatok alakulnak ki. A papok számára az egész világon alapvetű probléma a magány. Én nem érzem azt, hogy egyedül vagyok, kivetve egy prérin. Éppen ellenkezűleg, rengeteg barátom van, és sok örömöt jelent a velük való találkozás. Most már az elöljáróim is látják, hogy az a munka, amit végzek, harmonikusan illeszkedik a lelkipásztori tevékenységbe, és ha nem is intenzíven, de segítik, egyetértenek vele.  
Két dolgot meg kell különböztetni: a jogi sérelmet és a gazdasági, szociális hátrányt, mint következményt. A jogi sérelem nagyon kényes dolog, mert megoldhatatlan jogfilozófiai problémákhoz vezet. Mi volt a jogos, mi a jogtalan? A személyes példámmal konkretizálom. Apám vidéki tanító volt, édesanyám háztartásbeli. Négy gyereküket taníttatni akarták, ezért minden pénzüket földbe fektették. A tíz hold kántori föld mellé vásároltak hetven holdat. Roppan puritánul éltek, messze az anyagi lehetőségeik alatt, hogy a gyerekeik továbbtanulásának meglegyen az anyagi alapja. A negyvenes évek elején vettek egy családi házat Csapon. Ezt hagyták ott a Szovjetunió számára. Az egész életük munkájáról mondott le a fejük felett a magyar állam. Végül is mindegyikünk egyetemet vagy főiskolát végzett. Tehát a társadalomtól megkaptuk ingyen, aminek a fedezetét erőszakkal elvették tőlünk. Vajon milyen jogsérelem ért engem? Egyszer majd követelhetem vissza a Szovjetuniótól az ott lévő házam és birtokom egy részét? Vagy ha egyszer visszakerül az a terület Magyarországhoz, milyen címen jelenhetek meg ott? Ki tudja ezt megállapítani? És így mehetünk tovább. A társadalom célja a megbékélés, a termelőmunka és az igazságos elosztás. Tegyük fel, hogy elméletileg tisztázható, kit ért joghátrány, a társadalomnak akkor sincsen rá pénze, hogy a jóvátételt megtegye. Kiktől vennék el? Ha én követelnék, azt mondanám, hogy ültem hat évet és négy hónapot, ezért nekem jár, mondjuk, hatszázezer forint, és azt megszavazza a parlament, nekem akkor sincs szükségem arra a pénzre. Van ennivalóm, lakásom, munkám, mindenem van, még fölöslegem is, időben, energiában, amiből adni tudok másoknak. Nekem törölték a joghátrányokat, de az ítéletemet még nem semmisítették meg. Nem is kérem, biztos megoldják majd kollektíven. 
A rendszerváltás kegyelem volt, amit megérdemeltünk. Úgy érzem, hogy ez 56-nak a gyümölcse. Nagy Imre temetése a határkő. Hátborzongva hallgattam Orbán Viktornak a Hősök terén elmondott beszédét, arra gondoltam, hogy az életével játszik. Tudtam, hogy ennél sokkal kisebb dolgok miatt is megöltek embereket. Számunkra a nagy nóvum a vallásszabadság, a demokrácia volt, nem is álmodtunk róla, hogy a mi életünkben még bekövetkezhet. Megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, az egyházi üldözés csúcsszerve, aztán olyan gesztusokat tettek az egyház felé, mint az intézmények visszaadása, a szerzetesrendek újratelepedése. Mindez hatalmas, eufórikus élmény volt. Amit viszont soha sem gondoltam volna, hogy demokratikus választások során a marxisták visszakapják a hatalmat, és a régi emberek jönnek vissza a hatalomba. A demokrácia a többség uralmát jelenti, a többség pedig manipulálható. A körömiek ugyan a nemzeti oldalra szavaztak, de a szomszéd faluban, Girincsen a kispapnak készülő cigánygyereket árulónak tekintették, mivel ő nem az MSZP-re szavazott. Itt a falvaknak egyfajta lelki egysége van. Vannak irányítók, és az irányítók valahova elköteleződnek. A cigányság kettéoszlott az elmúlt idõben. Egyik része a nemzeti, a másik része a marxista befolyás alatt van, ők ezt a programot fogadták el. 
Úgy látom, hogy a változás tovább rombolta a hagyományainkat. Az emberi közösségek alapvető kötődései sok ezer évre nyúlnak vissza. Ezek hatalmas, szövevényes, szerves kapcsolatrendszerek, amelyeknek története van. Az elmúlt ötven év állandóan szaggatta ezeket a gyökereket, az utóbbi tíz évben pedig mindez csak fokozódott, mert a szabadság és a jólét égisze alatt történt. Most már nemcsak hogy szabad a hittan óra, hanem az itteni iskolában a tanrend összeállításánál elsőnek a hittant rakják be, hogy a főállású hitoktatóm két nap alatt le tudja adni az óráit, így van a másik faluban, Girincsen is. Ugyanakkor a gyermekek vasárnapi miselátogatása drasztikusan visszaesett. Ez a folyamat már korábban elkezdődött, a televízió pedig felgyorsította. Nagyon mély az erózió. Azért van egy mag, azok a családok, amelyekben több nemzedék él együtt egy házban vagy a falun belül szoros rokoni kötelékben. Ők meg tudták õrizni a keresztény vallásos hagyományokat úgy, hogy közben nem deformálódtak ebben a modern társadalomban. Van egy éles választóvonal aszerint, hogy ezt a tömegkultúrát – ha kultúrának nevezhetjük ezt a moslékot –, amivel elöntöttek bennünket, ki veszi át, és ki képes ellenállni. Itt minden gyerek jár hittanra, de kétarcú a dolog. A vallásos nevelés a személyiségformáláshoz tartozik. A személyiség lényeges része három éves korig kialakul. Ehhez mi hozzá tudunk adni valamit, ami nagyon fontos. Ha valaki, mondjuk, egy cigánygyerek az iskolaévek alatt megtanulja a Miatyánkot, meg az Üdvözlégy Máriát, akkor egész életén keresztül másként gondol majd az élet alapvető dolgaira, a Tízparancsolatra, mint az, akinek ez semmit sem jelent. Az a kettősség jelent igazán problémát, hogy mást tanulnak az iskolában, a hittanon, és mást tapasztalnak otthon. Akárcsak a kommunizmus alatt. Hiába tanulják a Tízparancsolatot, ha otthon közösen nézik a pornókazettákat. Korábban a faluban nem volt prostitúció, pláne nem a cigányok között, és most van. Nem volt uzsora sem, és most van. Itt nagy ellentétek feszülnek. Ezért olyan fontos, hogy most már hároméves kortól óvodába járhatnak a gyerekek. Az egyébként is zsúfolt iskola egyik termében volt az óvoda, a huszonöt férőhelyen negyvenöt gyerek szorongott két korcsoportban. Biztattam a polgármestert, hogy el kell kezdeni az óvodaépítést minél hamarabb. Hála egy belga katolikus építőipari iskola nyári táborainak – három éven keresztül dolgoztak itt, pénzt is hoztak –, a segítségükkel az itteni önkormányzat képes volt felépíteni az óvodát. Most lesz az ünnepélyes avatása, Antall József nevét veszi fel. Heroikus erőfeszítés volt, rengeteg társadalmi munkával és kétségbeesett koldulással. Azok a hatalmas beruházások, amik az elmúlt tíz évben megvalósultak – a víz, a gáz, a telefon, a csatorna –, annyira leterhelték banki kölcsönökkel az önkormányzatot, hogy ilyenbe nem tudott volna egyedül belevágni. A külföldi segítség elindított egy szélesebb körű támogatást. Az az anomália, hogy a költségvetés statisztikai átlaggal dolgozik, a probléma pedig helyi. Magyarországon demográfiai apály van, nálunk pedig demográfiai robbanás. Ebben az ezerkétszáz lelkes faluban harminc gyereket keresztelek évente, és a legnagyobb részük cigány származású. Nekik most kell óvoda, nem tíz év múlva. Ha két-három emberben van életerő, fantázia, kreativitás, akkor ők meg tudják oldani azt a problémát, amit egyébként nem tud megoldani az egész világ. Több alapítványunk is van. Az elsőt még a rendszerváltás előtt hoztuk létre a fogyatékos gyerekek nyaraltatására, ez a Conditio Humana Alapítvány, ma is működik. 1995-ben pedig, hogy a falu segítségére legyünk, létrehoztuk a Köröm Életminőségéért Alapítványt. Aztán jött egy nagy botrány, három vérhas megbetegedés. Az én híveim ugyanis eljárnak kukázni Tiszaújvárosba. Éjjel fölkelnek, tizenhat kilométert bicikliznek, és hozzák haza a nejlonzacskókat – abból fonnak lábtörlõt –, a kidobott biciklikerekeket meg a kenyérhéjat, amivel a disznókat etetik, és olykor ők is megeszik. Ez egy negatív szenzáció volt, a sajtó, a TV megszállta a falut, aminek az eredménye egy válságkezelési program lett. Ötmillió forintot adott a minisztérium, és a cigánytelepről eltávolították az évtizedek óta felhalmozódott szemetet, felszántották a kerteket. Negyvenkét helyen szilárd klozetot telepítettek, és szemétgyűjtőket helyeztek el. Az a pénz elfogyott, de kaptunk támogatást egy felemelkedési programra. Az alapítvány keretén belül úgy foglalkozunk a gyerekekkel, hogy játszva sajátítsák el a háztartási ismereteket. Barátaim, akik kimentek Franciaországba, egy katolikus közösségbe, az itt vásárolt házukat, kertjüket átadták nekünk, és ezen a portán folyik már egy éve a program.   
Ezek majdnem mind cigánygyerekek, de bárki jöhet. Eddig is jöttek szilváért, dióért, birsalmáért, most csupán annyi történt, hogy a másik házba kellett irányítani, és beosztani őket, hogy meghatározott napokon jöjjenek. A rendszeres látogatók száma kilencven körüli, ötös-hatos csoportokban járnak. Főznek, takarítnak és játszanak. Ebbe a programba csatlakozott bele Hofher József, jezsuita atya, aki hat évig volt Szegeden a kispapok nevelője, majd úgy döntött, hogy szociális munkával fog foglalkozni. Az elöljárók engedélyt adtak rá. A miskolci rendházba költözött, és hetente négy napot tölt abban az öt faluban, ami hozzám tartozik. Segít a lelkipásztorkodásban, és most már nemcsak a cigánygyerekekkel, hanem a szüleikkel is foglalkozik. Hétfőnként két-három cigányasszonnyal főz, velük ebédel, és a maradékot kiviszik a családokhoz. Az alapítványtól segítséget kapnak ahhoz is, hogy amit itt megtanulnak, azt otthon megvalósíthassák. Ennek az anyagi lehetõségét egy PHARE-pályázat teremtette meg ötmillió forinttal. A programba már varrónőt és kertészt is bevontunk. Csak az egyes családok egyedi problémáit megközelítve lehet előrelépni. Itt magas a középsúlyos fogyatékosok száma, nagy a munkanélküliség, az alkoholizmus és a kriminalitás. Ezen csak úgy lehet segíteni, ha valaki meg tudja őket szólítani. Nemcsak tudás kell hozzá, hanem rátermettség is. Emberfeletti feladat, keressük hozzá a munkatársakat. Szerencsére a Józsi atya meg tudja szólítani őket, a gyerekek rajonganak érte. Néhány éve kapcsolatba kerültünk két holland segítő alapítvánnyal is. Évente átlagosan nyolcvan köbméter adományt hoztak, amit mi osztottunk szét. Olyan dolgokat, amik kikerültek egy lakásból, egy iskolából, vagy valamilyen más intézménybõl. Sok gyerekjáték is volt köztük. A Máltai Szeretetszolgálattól élelmiszeradományokat kaptunk, és így karácsonyi ajándékozást tudtunk szervezni. Minden gyerek kapott játékot, és az iskolának is adtunk. 
A rendszerváltozás azt is hozta a falunak, hogy visszanyerte az önállóságát. Addig Sajóhidvéghez volt csatolva. Visszakapta a nyolcosztályos iskolát is. Egy időben itt csak kisegítő iskola működött, most eltérő tantervű osztályok vannak, a gyerekek egyharmada ilyen osztályba jár. Az önállóság persze gondokat is hozott. A képviselőknek fel kellett nőni a felelősséghez, ezt tanulni kell. Az is gond, hogy csak három tősgyökeres körömi pedagógus van, a többiek bejárók. A pedagógus jelenléte a faluban éppen olyan fontos, mint a papé. A tanítás az iskolában folyik, a nevelés pedig az utcán. Sokkal többet tud elérni az a pedagógus, aki itt él. Az itteniek mindig is törődtek a környezetükkel, most többet tudnak költeni a házaikra, és igényesebbek is. Másrészt lehetőség nyílt arra, hogy különféle kezdeményezések szülessenek. Ilyen a Rákóczi emlékmű. A falunak régi vágya volt, hogy megjelölje emlékhelynek azt a Köröm határában lévő mezőt, ahol az Ónodi Országgyűlés lezajlott. Öt évvel ezelőtt a régi temetőben felállítottunk egy emlékoszlopot Rákóczi melldomborművével, Göncz Árpád avatta fel. Meghívtuk a Rákóczi szövetség különféle csoportjait, Magyarországról, Szlovákiából, Kárpátaljáról, Erdélyből, és itt is megszületett a Rákóczi szövetségnek egy csoportja. Az idén egy oszlopsorral bővült az emlékhely. Tizennégy gránittábla örökíti meg Rákóczi Ferenc életének állomáshelyeit, Mádl Ferenc avatta fel májusban. Az ilyen alkalmak összetartozás-tudatot erősítő közös élmények. Sok segítséget kapunk a központi költségvetésből pályázatok útján, valamint alapítványoktól és magánszemélyektől is. A karitatív munkának van egy belső logikája. Elkezd az ember valamit úgy, ahogy lehet, talál egy fületlen gombot, aztán hozzávarrja a kabátot. Talán a személyes kapcsolat a legfontosabb. Kis ország vagyunk, szinte mindenki ismeri egymást azok közül, akik ilyen tevékenységet végeznek. A legfontosabb tényező természetesen az ember, akihez eltalálnak a hasonlóan gondolkodók. Amikor Hofher Józsi atya kispap volt, és egy iskolatársa elhozta ide, akkor se neki, se nekem nem jutott eszembe, hogy valamikor együtt fogjuk gondozni a körömi cigányokat. Kacskaringós úton ment az ő életpályája, látszólag monoton módon az én életem, és a kettő egyszer csak összetalálkozott. És ez így van minden vonatkozásban. Úgy gondolom, hogy az embernek mindig van lehetősége tenni valamit. Én többféle ösvényt járok egyszerre, aminek a belső egysége a papi hivatásom. Megyek addig, amíg az erőm bírja. Most már a fő gondom az, hogy kinek tudom átadni a stafétabotot. Ha az ember következetesen megy egy úton, akkor előbb utóbb társakat talál, ha szükséges a társ. Így jöttek ide a fiatalok, így jött Józsi atya. Így jött a pataki gyűjteményhez Csalog Judit, Kovács Zsuzsa és Szabó Irén, Telenkó Miklós görögkatolikus paptársam felesége. A sárospataki egyház visszakapta az államosított katolikus elemi fiúiskolát, és az épületet a gyűjtemény rendelkezésére bocsátotta. Már folyik a helyreállítása. Amikor elkezdtem gyűjtögetni a régi könyveket, a sérült műtárgyakat, miseruhákat, álmodni se mertem, hogy egyszer majd egy nyolctantermes iskolaépületben tudom elhelyezni a gyűjteményt. 
Nem kértem a rehabilitásomat, mert tudtam, hogy úgyis sor kerül rá, meg is történt. Nem kezdeményeztem egyéni kártalanítást sem, de amikor megszületett a törvény, beadtam én is a kérelmet, és most életjáradékot kapok. Szintén a rendszerváltással jött, Antall Józsefnek köszönhetően, hogy a papok számára állami nyugdíjat biztosítanak. Ez nagyon jelentős dolog. Alapvető, hogy ne nyomorogjanak a nyugdíjba kerülő papok. A nyugdíj és az életjáradék biztos alapja a megélhetésemnek. Magyarországon hála Istennek ma már nem nyomorognak a papok, talán épp azért, mert kevesen vagyunk, sokkal jobban megbecsülnek a hívek, vagy több helyről kapunk ellátást. Most inkább az a probléma, hogy annyi egyházközsége van egy papnak, hogy túl vagyunk terhelve.
A papság létszáma csökkenőben van, húsz éven belül a felére fog visszaesni. Például ez a plébánia is meg fog szűnni, ha én betegség vagy halál miatt elmegyek innen. Viszont az egyháznak van szervezett tartaléka, ereje, mint például a szerzetesrendek, amelyek részben továbbéltek, részben visszaköltöztek hozzánk. Nagyon jó véleménnyel vagyok a fiatal papok érzékenységéről is. Aztán jönnek a szerpapok vagy a civilek. Nekünk is egy ilyen rokkant nyugdíjas hitoktató diakónusunk van. Nem az egyház leépülésről van szó, hanem inkább szerepcseréről. A világiaknak több szerep jut most olyan területen, ahol korábban csak papok tevékenykedtek. 
 Most jelent meg egy tanulmányom a sárospataki templom főoltáráról. A muzeális gyűjtemény igazgatása is művészettörténészi feladat. Arra nincs hivatásom, hogy hetente negyven órát töltsek levéltárban Budapesten, vagy éppen Bécsben. Nekem fontosabb, hogy azokat a feladatokat oldjam meg, amelyeket itt hoz a mindennapi élet, vagy olyat válasszak, amit itt is meg tudok csinálni. A Kráter peremén című könyvem három kiadást ért meg, most a negyediket készítem elő. Havonta egy-két alkalommal előadást tartok Pilinszky verseiről Szombathely és Kolozsvár, Szeged és Kassa–Ungvár térségében. Tíz éve megkaptam a Magyar Köztársaság Középkeresztjét. Akkor voltam hatvan éves. Heghatottságot, meg egy kis zavart is éreztem, amikor Göncz Árpád átnyújtotta, és azt mondta: Ezt se gondoltuk volna a Gyűjtőben! Három éve kaptam egy megyei kitüntetést, amit úgy hívnak, hogy Pro Comitatu, tehát A megyéért. Azóta minden évben meghívnak az október 23-i ünnepi megyei közgyűlésre. Tavaly én mondtam az emlékbeszédet. Amikor Seregély érsek úr idekerült Egerbe, akkor két osztálytársát, Szabó Györgyöt meg engem címzetes kanonokká nevezett ki. Baráti gesztus volt, ez egy cím, sok jelentősége nincs. 
Itt helyben súlyos gondok vannak, mikroformában van jelen a harmadik világ problémája, aminek a megoldására még nincs modell. Az emberi jogokat chartába foglalták, az emberhez méltó tevékenységet viszont nem vették bele. Ha valamit szeretnék, akkor ezen segíteni. A jövő nem kilátástalan. A kommunista rendszernek két súlyos csapása volt az egyház számára. Először lefejezték az egyház szellemi elitjét, ezek a szerzetesrendek voltak. Utána pedig a kezét-lábát vágták le, ezek pedig a katolikus kántortanítók voltak. A rendszerváltozás után új lehetőségek adódtak az egyház számára, megnyílhattak a katolikus iskolák, és újra létesültek a szerzetesrendek. Miskolcon például két katolikus gimnázium van. Óriási a jelentősége a jövendő számára, hogy lesz olyan elit értelmiségi rétegünk, amelynek tagjai ízig végig modernek, otthon vannak az információs társadalomban, ugyanakkor nincsenek kiszakítva a családi, a nemzeti és a vallási gyökereik. 
 
Az interjút 1990-ben, valamint 2001-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne. (Az interjú egy szerkesztett változata 2006-ban megjelent az Igen című kiadványban.)


 
 
« Vissza a listához
Vigh Szabolcs elsőáldozókkal
Készítés időpontja: 
1963
« Vissza a listához
Vigh Szabolcs pappá szentelése
Készítés időpontja: 
1958
« Vissza a listához

A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből

Rendező: Szakács Sára, operatőr: Mohi Sándor, Nemescsói Tamás, hang: Kardos Péter, vágó: Losonczi Teri, gyártásvezető: Garami Gábor, producer: Garami Gábor, Gyártó cég: Cinema-Film, 1992 (Kuklay Antal interjúhoz)
« Vissza a listához

A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből

Rendező: Szakács Sára, operatőr: Mohi Sándor, Nemescsói Tamás, hang: Kardos Péter, vágó: Losonczi Teri, gyártásvezető: Garami Gábor, producer: Garami Gábor, Gyártó cég: Cinema-Film, 1992 (Kuklay Antal interjúhoz)
« Vissza a listához
Római katolikus plébániaház, Köröm
Készítés időpontja: 
1979
 

Vigh Szabolcs 1934. november 19-én Budapesten született. Középiskolai tanulmányait a Piarista Gimnáziumban kezdte, az államosítást követően a Fazekas-, majd az Eötvös-gimnáziumban tanult. A gimnáziumi évek alatt illegális katolikus ifjúsági bázisközösség tagja volt. 1953-ban a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián folytatta tanulmányait. 1956. november 3-án részt vett az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalásában, hogy azok tartalmát kívülállók ne használhassák fel.

A forradalom leverése után családja Hollandiába disszidált, ő itthon maradt. 1957 júniusában letartóztatták, de nyugati közbenjárásra nem ítélték el. 1958-ban pappá szentelték. Tizenhét évig lelkipásztorként működött. Alkalmazkodott a törvényes keretekhez, de nem lett kollaboráns ´békepap´. Állandóan megfigyelték, de nem tartóztatatták le. A konszolidáció ellenére sem utazhatott Hollandiába menekült szüleihez. Többször próbálták ügynöknek beszervezni, de ezt mindig megtagadta.

1971-ben a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián doktorált a születésszabályozás témájáról. A születésszabályozásra és a hitoktatásra vonatkozó egyházi gyakorlat megújításán dolgozott. Munkájában a Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására egyházi elöljárói állandóan akadályozták, majd leállították.

1976-ban Hollandiába emigrált. Felmentést kért a cölibátus alól és megnősült, fia született. Hollandiában először a tilburgi egyetemen folytatott kutatást a családtervezés módszereinek erkölcsi megítéléséről a fejlődő országokban, majd a teológiai fakultás könyvtárában végzett dokumentációs munkát. Nyugdíjazása óta egy holland SOS-telefonszolgálat önkéntes munkatársa. 2006 óta főleg magyarországi napi- és hetilapokban, folyóiratokban, valamint tanulmánykötetekben jelentek meg visszaemlékezései, illetve a születésszabályozás erkölcsi megítéléséről szóló időszerű írásai. 2019. június 16-án elhunyt.

 

Vigh Szabolcs
Ahogy mondani szokták, jó középpolgári családban születtem. A nagyapám fűrésztelep-tulajdonos volt Szolnokon. A Tiszán tutajozták le a fát, és Szolnokon volt egy iparközpont. Az első világháborúban tönkrement, mert – mint nagy hazafi – hadikölcsönt vett fel. Így aztán a háború végén fölköltöztek Pestre, és a Kisfaludy közben laktak. Apámék öten voltak, a negyedik és az ötödik fiú, apám a legfiatalabb. Érdekes apróság, hogy apám művész akart lenni színdarabokat írt a középiskolai önképzőkörben –, de az apja sokkal reálisabb volt, és azt mondta: „Fiam, a komédiásoknak nincs kenyérkeresetük. Neked tanulnod kell!” Szóval jogot tanult, és ügyvéd lett. A nagynénik jól férjhez mentek – abban az időben ez volt a szokás. A nagybátyámnak pedig jó hivatalnok-beosztása volt a Fiatnál. Kedves, szakállas, bajuszos férfi volt a nagyapám. Arra emlékszem, hogy nyálas puszikat kaptam tőle. Joviális, barátságos ember volt. És a nagyanyám is ilyen volt. De nekem inkább az maradt meg, hogy mindig jól kellett viselkedni. Szépen kellett köszönni, és utána kaptunk cukrot, és akkor a nagypapa, nagymama megcsókolt. Szóval inkább felszínes emlékeim vannak. Azt hiszem, a harmincas évek végén halt meg a nagyapám – akkor csak négy-öt éves voltam –, és 42 vagy 43-ban a nagyanyám.
Anyám egyedüli gyerek volt. Az édesapja hadbíró volt. Anyám 12-ben, Temesváron született. Az első világháború után nagyapám nyugdíjba ment a katonaságtól, följöttek Pestre, és egy érem-, jelvény- és kitüntetés-üzletet kezdtek. Morzsányi cégnek hívták. A Klotild-palotában volt, a Belvárosi templom mögött, a Váci utca elején. Sok emlékem fűződik ehhez az üzlethez. A nagyapám nem volt kézműves, de nagyon szívesen foglalkozott ezzel. Megmaradtak tőle díszes bőrkötések meg díszes faragványok is. Hogy a történet rövid legyen, azt hiszem, 27-ben meghalt, és akkor nagyanyám özvegy maradt. Miután a lánya férjhez ment 33-ban, ő újból férjhez ment – szintén egy katonatiszthez, aki akkor már nyugalmazott volt –, és ők ketten vitték tovább az üzletet. Oda mint iskolába járó kisgyerekek – mert a piaristákhoz meg az Irányi utcai iskolába jártunk – minden délben bementünk, és kaptunk ezt vagy azt. Szóval velük nagyon intenzív volt a kapcsolatunk. Róluk az az emlékem, hogy érzelmileg nagyon jóindulatúak voltak, nagyon kedvesek, dédelgetők, aranyosak, de ez nekem kicsit túlzó volt. És karácsonykor, születésnapkor sok ajándék volt. De nem is az ajándék volt a döntő, hanem hogy nagyon jelen voltak az életünkben.  Édesanyám Sebők Gabriella. Öt gyereke volt. Gimnáziumot végzett, de tovább nem tanult, és az ő sorsa – de hát ez akkor természetes volt –, hogy otthon maradt.
A Gellérthegy oldalában, a Kelenhegyi úton laktunk. Jártunk a gellérthegyi játékparkba, homokoztunk, a galambokat etettük. Apám többször levitt minket a Duna-partra sétálni, a jégzajlást nézni, sirályokat etetni a Ferenc József hídról. Gyakran jártunk a Szikla-kápolnába vasárnapi misére. Emlékszem a Szent István-napi búcsúkra, fönt a Citadellán, igazi, régi fajta búcsú volt, hajóhintával, habcukorral és pereccel. És a szánkázás. A hegy oldalában volt egy szabad telek, és apám mindig odavitt minket szánkózni. Emlékszem a lovas kocsikra, amelyekkel a jeget cipelték föl a Kelenhegyi úton, és ahogy a kocsisok ütötték-verték a lovat, hogy fölmenjen, és közben káromkodtak.  Ötszobás lakásban laktunk, emeletes házban, ahol a kertben is lehetett játszani. Volt egy kis, taposható, piros autóm. Még emlékszem, hogy húsvétra egyszer kaptam egy nyuszit. A kertben kerestük a húsvéti tojásokat. Apámnak nagyon jó beleérzése volt, nagyon szívesen és odaadással törődött velünk. Karácsonyra villanyvonatot kaptunk, és játszott velünk apám is. Este leült az ágyunk mellé, és mesélt… Anyámtól pedig inkább fegyelmet és rendet tanultuk. A legidősebb öcsém, Balázs 37 augusztusában, Gyula 39 decemberében, Ildikó 43 februárjában, András meg 45 januárjában született, de ő már Balatonfüreden. Nagyon sokat játszottunk egymással. Sokszor éreztem azt, hogy én vagyok a legidősebb. Azt hiszem, hogy a szüleimnek voltak ilyen irányú elvárásaik, amelyeket ki is mondtak. Egy kicsit az irányító, a szervező, a legidősebb szerepében éltem. Talán kicsit komollyá is tett. De nem esett rosszul.
Érdekes apróság, hogy apám filmezett, 8 mm-es filmmel. Megmaradt jó néhány film a kisgyerekkorunkról is. Ma is megnézhetők, és ma is nagyon élvezem. Fényképeztek is, de aztán az nem is volt annyira érdekes, mint a filmezés.
Apám református volt, liberális mentalitású. Tehát ő nem szigorú vallási kötöttségekkel élő ember volt. Anyám katolikus volt, és ő is vegyes házasságból születetett. Abban az időben a katolikus egyházban előírás volt a reverzális. Anyám nagyon – szerintem aggályosan – lelkiismeretes volt, komolyan vette a reverzálist, és igyekezett is megvalósítani. Minden vasárnap mentünk templomba, rendesen fölöltözve, és az apácákhoz jártunk óvodába. Tehát nálunk a gyerekeket katolikus elvek szerint nevelték. Minden evés előtt, evés után imádkoztunk. Minden reggel és este imádkoztam az ágyban. Elsőáldozó voltam, még az apácáknál. A középiskolában kötelező volt a vasárnapi diákmise, nekem el kellett mennem. És ahogy nőttek a testvéreim, úgy lett egyik a másik után elsőáldozó. Ez mindig nagy családi ünnep volt. 
Jó középosztályi szinten éltünk. A szüleim szokás szerint időnként meghívtak néhány jó barátot, és akkor volt egy kisebb parti. Úgy emlékszem, nem voltak nagy házi ünnepségek a háború előtt sem. Pár ismerős családdal jártak össze. Az volt a szokás, hogy ha volt egy gyerekzsúr, akkor meghívtak néhány gyereket, és játszottunk a villanyvonattal. És ez a meghívás aztán viszonozva lett…. Emlékszem a karácsonyi ebédekre az ebédlőszobában a nagy asztalnál, vagy a nagy születésnapi uzsonnákra habos kakaóval… Apácákhoz jártam óvodába. Ez egy úgynevezett német óvoda volt, és ott elég jól megtanultam németül. Azt hiszem, hogy abban a miliőben ez többlet volt, és a szüleim ezt is akarták nekünk nyújtani. Volt nevelőnőm is. Ők is német nyelvűek voltak. Akkor ez tudatos választás volt, hogy ezáltal a nyelvet is segítsék, és abban az időben a második nyelv a német volt Magyarországon.
A Bartók Béla útra jártam elemi iskolába. Községi iskola volt. Két éve még el is látogattam oda a fiammal és a feleségemmel. Lényegében ugyanaz az épület. Emlékszem a tanító nénire, Zaháry Eszterre, és a hitoktató nénire, Weinek Dalmára. És Asztalos Gyuszira, akinek a papája festő volt, és ott lakott a művészházban, srégen szemben velünk. Ő jó barátom volt. Ami mélyen megmaradt, hogy nagyon pontosan föl voltunk készítve arra, hogy ha jön a légiriadó, akkor a hátsó kapun kell távozni, és hogy ki milyen útvonalon megy haza. 
Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk! Nem akarta, hogy ilyen háborús dolgokat nézzünk – ugye, kisgyerekek voltunk, nyolcévesek… Gyerekkori, apró élmény volt, amikor a németek mentek Jugoszláviába, átvonultak Budapesten, és ott mentek el a Gellért téren. A papámmal voltam ott, álltunk a sarkon és néztük a tankot meg a páncélos hernyótalpast – nagyon élveztem. A játékaim egy része is ágyú meg tank volt, meg ólomkatonák voltak – úgyhogy erre is nagyon emlékszem. Később észrevettem, hogy apám az angol rádiót, a BBC-t hallgatja. Tulajdonképpen nekem azt nem volt szabad tudnom, hogy ő a BBC magyar nyelvű adását hallgatja. Talán egyszer „rajtakaptam” őt, és akkor azt mondta, hogy menjek el, és erről ne beszéljek mások előtt. Azt tudom, hogy amikor az utolsó évben, körülbelül 44 tavaszától 45-ig Balatonfüreden voltunk, volt elemes rádiónk – mert már az összes rádiót begyűjtötték –, és akkor már nekem szabad volt tudnom, hogy ő hallgatja. Apámnak tulajdonképpen elég nagy gondja volt az, hogy átlavírozza négy gyerekkel a háborút. Hogy ő hogy úszta meg, hogy nem vonult be, arról soha nem mesélt. De ennek az eleje az volt, hogy levitt minket Balatonfüredre, mert volt egy ügyfele, aki régi épületekből szállodát, éttermet és strandot épített ott. És ezt az ügyet apám kezelte mint jogtanácsos. Ott volt egy gondnoki lakás, ami még nem volt teljesen befejezve. Az is az életnek a szerencséje, hogy az iskolák bezártak március 31-én, mi pedig április 3-án reggel, amikor elkezdődött az igazi pesti bombázás, 44-ben, az utolsó vonattal még lementünk Balatonfüredre. Apám azzal a tudattal tette ezt, hogy a felesége és a négy gyerek legyenek védettebb helyen. Ő visszajött Budapestre, mert dolgozott. Karácsony előtt már fenyegetett Pestnek a bekerítése, és úgy mesélte, hogy az utolsó autóval tudott kijutni, mielőtt a gyűrű bezárult. És akkor aztán ott volt velünk, amíg március 25-én be nem jöttek az oroszok. Amint mondtam, gondnoki lakásban laktunk, ami a Szívkórház közelében volt. Az épületbe ideiglenesen beköltözött a Földtani Intézet is. Volt egy udvar, és odajöttek a német rádiósok. Apám velük beszélgetve egyszer csak jön be a lakásba, és mondja, hogy most már tényleg vége mindennek, mert a rádiósok megtudták, hogy a balatoni csata is összeomlott, a németek mindent összecsomagoltak, és mennek, mert jönnek az oroszok. Akkor én már eléggé figyeltem az eseményeket. Tudtam például a Horthy-féle proklamációról, és nemcsak utólag tudtam, átéltem mint tízéves gyerek, „hogy na most – hogy úgy mondjam – megszabadulunk mindentől”. Aztán mégse sikerült. Csak mint hírek jutottak el hozzám ezek, és én – idézőjelben – úgy „politizáltam” a felnőttekkel, hogy itt-ott beleszóltam a beszélgetésükbe. Sok mindent fölszedtem, sok mindenhez hozzászóltam, de ezek nem nagyon voltak véleménynyilvánító megjegyzések. Úgy értem, hogy a tárgyra vonatkozólag. De mit tudom én, ha jöttem, hogy „ezt hallottam Pali bácsitól, hogy így vagy úgy…”, akkor kaptam azért egy kiigazító megjegyzést, hogy „Pali bácsi túloz”, vagy „Pali bácsi nagyon egyoldalú”. Szóval nagyon finoman és nagyon tapintatosan próbáltak eligazítani, nem a mai, holland módon, hogy „mindenről nyíltan kell beszélni”, mert tudták, hogy ezt nem lehet. A háború szörnyűségei nem nagyon jutottak el hozzám. Ugye, tudtam azt, hogy légiriadó, és légi veszély Ungváron, és néztük, amikor a Balaton fölött mentek a bombázók Pest felé. És tudtam a normandiai partraszállásról… És voltam annyira – hogy mondjam? – okos, hogy amikor bejöttek az oroszok, akkor az összes német repülőgépfényképet és folyóiratot eltéptem és eldobtam, hogy „ezt nem szabad az oroszoknak látni”. Ilyen szempontból én azt hiszem, nem annyira nyíltan és verbálisan, de nagyon jól követtem azt, hogy most itt valami nagy változás lesz.
A zsidóüldözésekről én nem tudtam. Arról, hogy zsidócsillagot hordanak emberek, arról tudtam, de nem volt nagyon téma. Még Pesten fölöttünk lakott egy nagyon kedves, idősebb házaspár, akikről csak utólag hallhattam, hogy őket is elvitték… Egyszerűen ez elhallgatott téma volt. Tehát nem tudatosan beszéltek ellene vagy hogy „erről nem szabad beszélni”, hanem egyszerűen nem beszéltek róla. Azt hiszem, hogy ugyanazért, amiért a háború után is nagyon sok témáról nem volt szabad beszélni: mert az veszélyes lehet. A gyerek könnyen elszólja magát, és az veszélyes lehet a családra is. Én azt hiszem, hogy a szüleim ebben nagyon is kifinomultak voltak. Az első időszakban, tehát a világháború alatt egyszerűen olyan légkör volt, hogy: „erről nem beszélünk. És mi elég nagy család vagyunk ahhoz, hogy minden, ami szóba kerül, az itt, közöttünk kibeszélésre kerül.” Úgy értem, hogy nincs nagy igény arra, hogy mi beszélgetni máshova menjünk. Tehát minden, ami téma volt, az otthon maradt, és ezáltal nem is jöttek másféle témák be. És ez elég sok volt ahhoz, hogy egy gyereknek a lelkivilágát kitöltse.   
De a háború utáni időszak, azt hiszem, külön fejezet. Ott aztán éreztem, hogy a szüleim hogyan építették be ezt a hallgatást egy már fiatal kamasznak és egy idősebb kamasznak a világába. De erről majd később.
Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette. És mi meg az ajtóból láttuk a mi lakásunkat, ahol a zabráló oroszok vitték az iskolatáskámat, a télikabátomat, meg a testvéremét. Utána meg többször jöttek randalírozni. A nagyapám, tehát az anyai nagyanyámnak a második férje is nyugalmazott katonatiszt, alezredes volt, és ők is lejöttek ugyanabba a lakásba, még 44-ben, és ott együtt éltünk. Emlékszem, azt mondta apám a nagyapámnak, hogy „dugja el az uniformisát, ha jönnek az oroszok”. Ő meg elég ügyetlenül dugta el, mert az oroszok megtalálták, úgyhogy apám nagyon dühös volt. Aztán egyszer egy részeg orosz revolverrel fenyegette apámat, hogy lelövi, ha nem ad – mit tudom én – bort neki. Volt háztartási alkalmazottunk, aki tudott szerbül, és ő könyörgött, illetve ő tudott úgy beszélni az orosszal, hogy végül is aztán nem lőtte le apámat. Ezeket utólag hallottam, én nem voltam jelen. De előtte meg volt más. Ott álltak a magyar aknavetősök az ablakunk alatt, és lőttek. És azt élveztem. Igazi ágyú, amelyik lő! Meg volt katonai pékség. Ez egy földszinti lakás volt, alatta volt alagsor, ahova jöttek többször különböző katonai egységek. Német pékség, magyar pékség, aknavetősök – és mindegyiket ismertük. Szóval gyerekként úgy emlékszem vissza, hogy a német és a magyar katona ismert volt, tehát attól nem kellett félni. Az orosz volt az ellenség, attól kellett félni. És azt tapasztaltuk is, hogy ők zabrálnak és randalíroznak. Azt hiszem, épp mentünk a templomba március végén, húsvétkor, és akkor találtunk az utcán itt egy ezüstvillát, ott egy kanalat, amit tőlünk elvittek, és aztán elszórták. Ezek az emlékek maradtak meg róluk.
Apám, azt hiszem, már májusban visszajött Pestre, hogy munkát keressen és intézkedjen. És a nagyszülők is előbb-utóbb visszajöttek. Mi csak az iskolaév kezdetén, tehát a nyár végén jöttünk. De még addig sok minden volt. Mert ezt az egész komplexumot, ahol Balatonfüreden laktunk, lefoglalták az oroszok, és nekünk át kellett menni egy másik házba. Az egy villa volt, de a villának az egyik részében laktak az oroszok, és a másik részében a nagyanyám, nagyapám egy szobában, mi meg egy másik szobában. Anyámnak kellett főzni az oroszokra, és így megszoktam azt, hogy oroszok vannak körülöttünk, és az orosz leves, amiben tésztába csomagolt húsdarabok voltak, milyen finom.
A szexualitás is teljesen tabu volt otthon. És ez meglehetősen formális kizárás volt: ezt nem illik, erről nem illik beszélni. A szüleim velünk, felénk is ugyanolyan szemérmesek voltak, mint mások felé. Ez a polgári tartózkodás vagy talán általános társadalmi szokás erősen élt.
Egy érdekes apróság, most is visszajön, hogy amikor a húgom született, akkor én voltam a fő szervező a két másik öcsém felé, hogy „lány ide pedig nem kell”. Nem tudom már, hogy miért, de ez megmaradt bennem. Tudom, hogy valamilyen módon szerveztem azt, hogy Ildikó nem kell nekünk. És azt hiszem, hogy ez nem is volt annyira idegen abban az időben, amikor ugye külön lányiskola és külön fiúiskola volt, szóval a fiúk a lányok ellen voltak.
Amikor apám visszament Pestre, akkor én mint a legidősebb fiú erős támasza voltam anyámnak. Tehát bevásárlások és intézkedések… Aztán sikerült valami teherautót találni. Emlékszem, összeköttetés kellett ahhoz, hogy a cuccunkat a teherautóval felhozzák Pestre, és tudom, hogy utólag anyám mindig mondta, hogy én milyen nagy segítsége voltam. Szóval, nyár végén visszajöttünk Pestre. A lakásunk találatot kapott, úgyhogy azt már apám elintézte, hogy a hajózásnak az épületében, a Vigadó utcában kaptunk új lakást. Tehát ahol ő dolgozott, ott kapott lakást, és oda költöztünk be. De az is olyan állapotban volt, hogy a központi fűtéses lakásban nem volt központi fűtés, hanem papírral voltak beragasztva az ablakok, és csak egy kályha volt, a gyerekszobában. Oda kellett menni mindegyikünknek.
Apám szerencsés élete úgy alakult, hogy neki a Magyar Hajózási Rt. volt az egyik ügyfele a háború előtt is, és ő ott megmaradt mint jogtanácsos. Apámnak nagyon jó diplomáciai érzéke volt. Nem volt soha párttag. És a vezetőkkel is jól ki tudott jönni, de a dolgozóknak az érdekeit is tudta képviselni. Sokszor mesélt arról, hogy ennek a hajósnak, annak a hajósnak az ügyét hogyan segítette. Úgy érzem, hogy ő széles látókörű, szociálisan is gondolkodó ember volt. A Magyar Hajózási Rt.-nek voltak olyan hajói, amelyeket mint német hadizsákmányt lefoglaltak Hollandiában, és ezeket föl kellett jogilag szabadítani. Tehát elkezdődött egy tárgyalássorozat. És ennek érdekében apámnak többször ki kellett utaznia. Ő mint jogtanácsos egy másik vezető tisztviselővel járt ki ezekre a tárgyalásokra. Így volt ő az ötvenes években többször Hollandiába, ami akkor ritkaság volt. Ott se volt abban az időben rózsás világ, de egyre jobban érezte, hogy itt mennyire lehetetlen helyzet van. Később mesélte, hogy akkor tett egy fogadalmat a Stephansdomban, hogyha sikerül a családját kivinni, akkor áttér a katolikus vallásra. Ezt aztán Hollandiában később, az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején meg is tette.
Magyarországon abban az időben még nem volt semmi, és amikor jött haza Hollandiából, hozott nekünk dzsekit, golyóstollat vagy valami mást. És csokoládét! Megjött, kinyitotta a kofferját, és az olyan volt, mint egy karácsony! Mindenki kapott valami ajándékot. Emlékem nincsen arról – vagy legalábbis most nem ugrik be –, hogy ő miket mesélt. Tudtam azt, hogy ott egy másik világ van, de az nem volt olyanná varázsolva, hogy ott paradicsom van, és itt pedig pokol. Nem csinált belőle olyan romantikát, hogy minket nagyon feltüzelt volna. De arra emlékszem, hogy 56 közelében párszor elsóhajtotta, hogy „de jó lenne, ha én titeket ki tudnálak juttatni Nyugatra!” Ez volt az ő álomvilága. Akkor már téma volt otthon, hogy most már egyetemre kéne menni, de mi osztályidegenek vagyunk, illetve értelmiségi származásúak, fölvesznek-e az egyetemre?
Nagyanyám – ő volt a katolikus ág – lelkesen gondoskodott arról, hogy mi a közelben lévő piarista iskolába be legyünk íratva. Úgyhogy én ott kezdtem a középiskolát a piaristáknál, a Duna-parton. Ez az iskola nagyon szigorú volt. Emlékszem, hogy a latin nekem nem ment olyan könnyen, és volt egy latintanárunk, akinek az volt a módszere – de nem rítt ki az átlagképből –, hogy „te ősállat, te ősbarom. Te még mindig nem tanultad meg? Megint nem készültél?” De ez nem volt igazán komoly fenyegetés. Aztán volt egy joviális magyartanár, akit nem vettünk komolyan, és volt egy nagyon szigorú számtantanár, Péntek József, aki nagyon jól tanította a számtant, és tartottunk tőle. A vallási nevelés nagyon deszkás volt. (Ez még ötven évvel ezelőtti szleng.) Volt két – most mai kifejezést használok – száraz kóró hittantanár az iskolában. Az egyik elrettentőbb volt, mint a másik. De tulajdonképpen nem ez volt a lényeg, hanem hogy az egész iskolában rend és fegyelem volt, és kötelező volt hétköznap reggel a kápolnába misére menni. De mindez csak része volt az egésznek, szóval nem volt túlzásban a vallási tartalom. Rend, fegyelem, lecke és szigorúság. Ugyanakkor volt néhány tanár például Szemenyei László és Kovács Mihály, aki nagyon aktív volt, sportolt, és a diáksághoz közel állt. Ők a cserkészetben voltak vezető személyiségek, és értük én is nagyon lelkesedtem. Eleinte diáktáborok voltak a Balatonnál. Volt az iskolának egy nyaralója, és odamentünk nyáron egy vagy két hétre. Amit sose felejtek el, hogy onnan írtam panaszkodó leveleket a szüleimnek, hogy itt a gyerekek – oda az ország minden részéből jöttek, nemcsak úri gyerekek – nagyon csúnyán beszélnek, és ronda vicceket mondanak. Ez volt a „második ablak”, ami kinyílott előttem a világ felé. Az első volt az elemi iskola Füreden a parasztgyerekekkel és az oroszokkal, és utána meg jött ez az iskolatábor. Nagyon szigorú volt ez a szerzetes iskola, és minden, ami a szexualitással kapcsolatban volt, bűn volt, még arra gondolni, róla fantáziálni is tilos volt. Nemcsak csinálni, gondolni is. És ezek a deszkás hittantanárok ezeket belénk sulykolták. Aztán az iskolatáborban pedig jött a másik oldal. Hogy ezek a gyerekek arról beszélnek és úgy beszélnek, amit nem szabad, ami tilos. És ami bűn! Mert a tilos még kevésbé veszélyes, de ha az emberbe belesulykolják azt, hogy „emiatt, ha nem vigyáz, a pokolba kerül” – akkor az eléggé ijesztő lesz. Jobban, mint az orosz tankok. És én ezt komolyan vettem. 
 Csak harmadikos (hetedik általános) koromban lettem cserkész. Az én cserkészavatásom 48 tavaszán volt, és 48 júniusában államosították az iskolákat. A cserkészcsapatunk átalakult „Szívgárdává”, de tulajdonképpen ugyanaz volt, csak más névvel. Tanulóként ugyanabban az épületben maradtunk, de államosítva lettünk. Az összes paptanár elment, és civil tanárok jöttek. Az iskola egy boltívvel volt összekötve a rendházzal, ahol megmaradhattak a szerzetesek. Mi meg általános iskolások voltunk, és fölöttünk volt az Ady Endre Gimnázium. Kaptunk egy új hittantanárt a szerzetesek közül, Ördögh Jánost, aki fiatalember volt. Aztán jött a fordulat, minden megváltozott. 1948 őszén, amikor elkezdődött az államosított iskola, egész elemi ellenállás tört ki belőlem, belőlünk. Kiabáltunk, kifütyültük az igazgatót, megdobáltuk a számtantanárnőt az óra alatt. Csúzliztunk. És a szünetben összetörtük a ruhásszekrényeket, föltéptük a linóleumot, és a nyitott ablakon kidobáltuk az udvarra. Vagy mint a lövészárokban, egymással csatáztunk. Szóval anarchia volt. Meg is szüntették az iskolát az év végére. 

Tiltakozás a nyugati rágalomhadjárat ellen Mindszenty perbe fogása miatt
UMFI Magyar Filmhíradó 50. 1949. február
Filmhíradók Online
 
A Mindszenty-per és a papok letartóztatása volt a folytatás – 48 őszéről beszélek már, 48 karácsonyán fogták el Mindszentyt. Én már tizennégy éves voltam. Voltak ifjúsági összejövetelek és előadások, hogy „mit csinálunk, hogyha a kommunizmus teljesen úrrá lesz, és mindent betiltanak?” "Akkor földalatti mozgalommá alakulunk át, és titokban fogjuk csinálni, amit eddig csináltunk." A hittantanárunk Ördögh János volt, aki később Örkényi Jánosra ’magyarosított’. Három lelkes piarista, Juhász Miklós, Török Jenő és Bulányi György nagyobb összejöveteleken – ezt ifjúsági lelkigyakorlatnak nevezték – arról tartott előadást, hogy nézzük a francia munkáspapságot, Emmanuel Suhard bíborost és a francia katolikus ifjúsági mozgalmakat, mint a JOC, JEC, JAC, azaz munkás-, értelmiségi, és parasztifjúság, hogy nekünk is ilyesmivé kell átalakulnunk, a cserkészet égisze alatt, de titokban. És ez várható, mert a kommunizmus egyre jobban terjed, az iskolákat államosítja, nem lehet tudni, hogy mi lesz utána. Erre pontosan emlékszem. És ebben az időben alakult ki többek között bennem is az igény, hogy kéne valamit csinálni, szervezni valamit, ahol komoly tartalom is van. Ez összetett dolog volt. Mindent, amit ezek a kommunisták elvesznek tőlünk, szeretnénk titokban tovább csinálni. Akkor már egyre világosabb volt számunkra, hogy a történelem meg van hamisítva. És a természetrajz is hazug. Mert minden föltaláló orosz, és minden hős orosz. Ez nem igaz! És csak úgy kapsz egy jó Verne-regényt, hogyha a barátod kölcsönzi, mert a könyvtárban nincsen. Tehát végeredményben, ami számunkra érték volt, azt mind elvették. És ebbe tartozott bele a vallás is. Tehát azt akartuk, hogy hozzunk létre egy olyan csoportot, amelyik világnézeti alapon, titokban, lakásokban összejőve próbálja azt adni, amit az iskolában nem lehet. A számtant, a fizikát meg a kémiát nem kell kicserélni, de a történelmet, a filozófiát, az irodalomról való nézetünket próbáljuk helyre tenni. Csoportunk alapítását 48 karácsonyára tesszük, amikor Mindszentyt letartóztatták. Akkor kerestem meg egy társammal együtt Ördögh Jánost ezzel a kéréssel. És ő vállalkozott erre. Tehát létrejött ez a csoport. Ördögh a maga módján modern akart lenni, és bekapcsolt minket a plébániájába, a kőbányai lengyel templom liturgiájába 1949 tavaszán. Ami azt jelentette, hogy a nagyhéten nemcsak a papok, nemcsak a kórus, hanem civilek is bekapcsolódhattak az asszisztenciába. Tehát segédkezhettünk a templomi szertartásban. Nagyon jól emlékszem rá, hogy ez valami különleges, új dolog volt abban az időben. Haladó volt az egyházon belül is. Ahhoz hasonló, mint amikor Szunyogh Xavér bencés szerzetesnek kiadták a mise szövegének a fordítását, hogy azt mi ne csak latinul, hanem magyarul is olvashassuk. Aztán volt nyári biciklitáborunk, ahol nemcsak sátoroztunk, hanem beszélgettünk is.  
Ez egy összefonódása volt a cserkésztábornak, a tábortűz romantikájának és a tartalomnak. Beszéltünk magunkról, ugyanakkor hoztak elő témákat is, és ebből lassacskán kialakult Ördögh vezetésével a Pilis cserkészcsapat. Olvastunk Prohászka Ottokárt és más ismert könyveket, például Schütz Antaltól az Isten a történelembent, ezekről és hasonló világnézeti könyvekről számoltunk be egymásnak. És vitatkoztunk az új Európáról, hogy annak kereszténynek kell lennie. Például ilyen elgondolások jöttek be, hogy „új középkor”. És hogy mi leszünk az új értelmisége ennek az új világnak. Ezzel a lelkesedéssel kezdtük el ezt a csoportmunkát. Egyre jobban működött, úgyhogy rendszeresen összejöttünk otthon, vagyis lakásokon. Például a szüleim lakásán. A szülők hallgatólagosan eltűrték, többé vagy kevésbé. Talán nálunk volt inkább hallgatólagos, úgyhogy apám hallgatólagosan, félve eltűrte, anyám meg hallgatólagosan lelkesedett érte. Más szülőknél pedig vagy lelkesedtek, vagy hasonlóképpen voltak, mint nálunk. Minden szülő érezte azt, hogy ami az iskolában van, az nagyon-nagyon semmi, és ez a kiscsoport, igaz, hogy kicsit rázós, de nem baj, ha van. És volt aztán egy-két szülő, aki nagyon lelkesedett. Emlékszem, apámat időnként nyugtatgattam, hogy „nem lesz ebből semmi”, és ügyeltem arra, hogy a ház előtt mindig körülnézzek, hogy nem követnek-e, és hogy hallgassam a vezetőnek a figyelmeztetését, hogy ne együtt tóduljunk ki a kapun, hanem egyesével. Minden héten egy este összejöttünk, és akkor volt egy előadás. Vagy egy idősebb vezető, Loskay Rudi vagy maga Ördögh, és később lassacskán mi is úgy kinevelődtünk, hogy mi magunk is tartottunk előadásokat vagy önmagunknak, vagy fiatalabbaknak. Szóval ez a csoportszervezet pár év alatt alakult ki. És a nyári táborok és a vezetői táborok is. Kialakult egy egész szép, romantikus ideológia, hogy mi vagyunk a Pilis Cserkészcsapat, és mi építjük föl a jövő keresztény Magyarországát. És erre készülünk föl, vagy legalábbis a kádereit képezzük ki. Nem volt piros-fehér-zöld soviniszta romantika, mint amit most látunk az utcán, hanem inkább az, hogy el kell mélyülni, az alapokat jól meg kell tanulni, tehát hogy a tudás milyen fontos. És hogy a keresztény szociológiát jól meg kell tanulnunk, illetve, hogy annak a gondolatait magunkévá kell tennünk. A történelmet úgy kell ismernünk, amint az van. Emlékszem, Alföldy Géza volt egy lelkes tagunk, aki a történelemanyagot feldolgozta. Én is szerettem a modern kor történelmét, úgyhogy én is tartottam előadásokat arról. Mindenkinek voltak könyvei otthon, és azokat egymás között cserélgettük, mert a könyvtárakban mindez zárolva volt, a könyvesboltokban szintén. A családi, baráti körünkben, a Pilis-tagok szülei között ebben az időben sokféle aktuálpolitika is szóba került. Ha jól emlékszem, a 46–47-es választások idején leginkább arról beszéltünk, hogy ki kire szavaz, ki van előnyben, ki van hátrányban, a kisgazdapárt, a kommunista párt állandó téma volt. Aztán amikor egyértelmű lett, hogy a kommunisták, az oroszok átveszik a hatalmat, akkor visszatérő téma lett, hogy mikor jönnek az amerikaiak. Tehát hogy ez így sokáig nem tartható, majd csak csinálnak valamit, majd csak felszabadítanak. Csak ki kell bírni addig, át kell vészelni ezt az időszakot. Voltak a legkülönbözőbb jól értesült források, hogy innen és innen ezt hallotta, és hamarosan lesz változás, és onnan is hallotta, hogy lesz változás. Jól emlékszem, maga Ördögh János is tett időnként megjegyzéseket arról, hogy jó forrásból tudja azt, hogy ez már nem tart így sokáig. Ez állandó szalmaszál volt, amibe legalább a beszélgetés kapcsán időnként mindenki belekapaszkodott. Miután nyitott szemmel jártam, tudtam azt tizenkét éves koromban, hogy a választásokon a kisgazdapárt győzött, de mégiscsak a kommunisták vezetnek mindent. És utána jött az egységpárt. Ezeket azért követtem, de olyan szerencsés voltam, hogy ez engem a mindennapi élet menetében tulajdonképpen nem zavart. Tehát nekem azért nem kellett kimennem az utcára, hogy „én mást akarok”, mert az életem tele volt minden olyannal, ami vagy jó volt, vagy kötelező volt. Én a 2-es villamoson olvastam a Thibault családot, mert csak ott volt rá időm. És azáltal, hogy ennyi elfoglaltságom volt, hozzászoktam egy nagyon jól beosztott és jól rendezett élethez, amit szívesen is csináltam. Egyébként annyira le voltam terhelve a mindennapi dolgokkal: angolóra, franciaóra, aztán jött a németóra – mind az iskolán kívül –, plusz az illegális csoportmunka, az arra való fölkészülés, hogy nekem nem sok időm volt másra.
Az egész Pilis-csoport arra volt fölépítve, hogy minket jól kiképezzenek a katolikus világnézettel, hogy amikor ez a rendszer már megváltozik, akkor olyan felnőttek legyünk, akik ezen az alapon állnak, és ezen az alapon tudnak továbbmenni. Ehhez kapcsolódott egy romantikus elképzelés is, hogy egy kastély a Pilis tövében lesz majd a székházunk. Emlékszem, volt egy ebédlőbútor, amit Ördögh János valakitől átvett, hogy majd az lesz az első berendezése a székháznak. Ezek voltak azok, amiken én akkor nevettem és nevetségesnek tartottam. Az tényleg olyan romantika volt, amin mi is nevettünk. De mégis szimbólum volt, hogy valami felé készülődünk. A céllal viszont egyetértettünk: hogy készülünk arra, hogy más legyen. Nem fordítottuk le konkrétan, hogy milyen hírek alapján, és hogy mikor lesz a változás, de a változásban mint olyanban, bíztunk. Papkoromban már úgy éltünk, hogy az elnyomás örökké tart. De ekkor még bíztunk abban, hogy lesz valami változás.
Az elnyomás 49 tavaszától egyre fokozódott. De az élet haladt tovább, mi jártunk iskolába meg a földalatti csoportba. 51-ben elvitték a szerzeteseket. Akkor Ördögh János magánlakásba költözött, és onnan szervezte tovább a csoportmunkát. Később visszakerült a rendbe, először Pesten volt, majd Kecskemétre helyezték. Ekkor mi, fiatalok vettük át a vezetést. Úgyhogy egy piramisszerű szervezet jött létre: volt a három felső tagozat egy-egy csoporttal, és aztán voltak alattunk csoportok, akiket mi vezettünk. Én egy nyáron elmentem kétszer két hétig hátizsákos táborba, egyszer mentem a saját csoportommal, egyszer meg vittem fiatalabbakat, tizennégy éveseket. Sas őrsnek neveztük a mi csoportunkat. Alföldy Géza volt az egyik legjobb barátom. Úgy emlékszem magunkra, hogy rendszeresen együtt mentünk hazafelé, és mint kamaszgyerekek, panaszkodtunk. Arra már nem is emlékszem, hogy mivel nem voltunk megelégedve. Csak azt tudom, hogy rám szóltak, amikor hazaérkeztem, hogy „hol voltál ilyen sokáig?” Hát Gézával csavarogtam a Váci utcában, és dumáltam. Később aztán egy őrsben voltunk, és a táborokban is nagyon jól megértettük egymást. Aztán később már történelmi kérdésekről, politikáról vitáztunk.  
Amikor a volt piarista iskolát 49-ben megszüntették, mi széjjelmentük. A legtöbben elmentek az Eötvösbe, az volt a kézenfekvő. Azt hiszem, az volt a tanácsi javaslat is, az volt a belvárosi iskola. Azonban apám szolnoki iskolaigazgatójának a fia igazgató volt az államosított bencés iskolában, a Baross utcában, ami Fazekas-gimnázium lett. Apámnak az volt a gondolata, hogy én menjek oda. Úgyhogy ott folytattam a tanulást. De a Pilis-közösségben mozogva kezdett megerősödni bennem az a gondolat, hogy én pap akarok lenni, és nem akarom a latint elfelejteni. És két osztály után azt mondtam, hogy én át akarok menni az Eötvösbe, hogy latinból is legyen érettségim. Úgyhogy így váltakozott az életem. Tehát három év piarista, egyéves államosítás, kétéves Fazekas után végül is az utolsó két évben az Eötvösbe jártam. És akkor egy osztályba kerültem Alföldyvel, Báldi Tamással és Ginter Károllyal. És majdnem minden vasárnap mentünk kirándulni. Korán reggel misére, és utána ki Hévvel a Pilisbe túrázni.  
A nyári táborok mindig nagyon izgalmasak voltak. Sátorral mentünk, mi vittünk mindent. Tehát vittünk gúlasátrat, ami olyan, mint egy piramis. Abban az időben még nem volt duplasátor, és alja sem volt. Vittünk viharkabátot, és mondjuk, gyékényt, de ha nem akartál túl sokat cipelni, akkor a viharkabáton feküdtél, és pokróccal takaróztál. Mindig elosztva vittük az élelmiszert, a lábost, a főznivalót. Szabad tűzön főztünk. Emlékszem, nem lehetett csak úgy kenyeret kapni, tehát úgy kellett elindulni, hogy két-három napra annak a nyolc-tíz embernek legyen elég kenyere. Annyit kellett vinni, hogy majd talán a harmadik faluban egyszer megint lesz kenyér. De ezt mi marhára élveztük. Sokat lelkiztünk, vagyis beszélgettünk mindenről, ami szóba jött. Izzadás, cipelés, sátorverés, főzés, rőzsegyűjtés – mindez kitöltötte az időt.
Én, azt hiszem, nagyon céltudatosan készültem az érettségire. Ki volt minden tétel dolgozva, kivonatolva, és nagyon sokat tanultam. Elég jól sikerült. Én majdnem mindig kitűnő tanuló voltam. Volt egyszer egy fizikatanárom a volt bencéseknél, aki „jól átszúrta a kártyát” – ez holland kifejezés –, vagyis keresztüllátott a szitán, és ha jól emlékszem, hármast adott. Akkor apám nagyon meglepődött, hogy „hát te nem vagy kitűnő?” Szóval nagy volt az elvárás, hogy nekem jó tanulónak kell lenni. „Mert ha nem vagy jó tanuló, akkor aztán ilyen hátránnyal, mint értelmiségi, egyáltalán nem vesznek fel az egyetemre.” Azt hiszem, hogy nekem sokat kellett tanulni. Ha összehasonlítom magam Alföldyvel vagy Báldival, Ginterrel, ők könnyebben tanultak. Nekem sokat kellett gürcölnöm, legalábbis az volt az érzésem, hogy nekem nem megy olyan könnyen. De jó jegyeim voltak, és kitűnőre érettségiztem.
Eszembe jutott valami. Apai nagyapám, amikor Szolnok városában volt, még az első világháború előtt, a közéletben és a gazdasági ügyekben folytatott tevékenysége elismeréséül Ferenc Józseftől nemességet és nemesi előnevet kapott. Újvárosit. Így lett ő újvárosi Vigh Gyula. És apám ezt nagyon nagyra értékelte, és nagyon fontosnak tartotta. Még Hollandiában is kérte ennek – ami ott nem annyira kézenfekvő – az elfogadtatását. És én se akkor, se később nem nagyon értékeltem ezt, amit ő kicsit zokon vett. Én a 45 utáni korban nőttem föl, és úgy éreztem, hogy én mindenkihez tartozom, én nem akarok különleges lenni… Egy vagyok a többi közül. És ami különbség, az a fejemben vagy a cselekedetemben van, de nem kellenek a nemesi előnevek. Persze ebbe bele is nőttem. 45 után mindenki egyforma volt. A háború miatt nem volt nagy különbség. Nem lehetett nagyon ugrálni, hogy „én ki vagyok, mi vagyok”. Utána meg jött a kommunizmus. Akkor meg pláne nem lehetett. Inkább csak olyan megjegyzéseket hallottam otthon, hogy „sajnálom, hogy nektek ez a nevelés vagy ezek a szokások hiányoznak, és nem tudom átadni stb.” Én meg azt mondtam, hogy „ez nekem nem hiányzik”. Persze az úgynevezett proletáregyenlőséget nem tartottuk jónak. Egyrészt nagyon sok mindent elvettek– akár anyagilag, akár társadalmilag –, ugyanakkor ennek még örülni is kellett. Azt hiszem, a szüleim igen rámenősek voltak: ki kell tartani, tovább kell menni, meg kell találni itt is az utat. És csinálták is. Lehetetlen lett volna öt gyerekkel, külön nyelvórákkal, illegális csoportokkal másként túlélni. Ha elkeseredettek vagy letörtek lettek volna, akkor én tizenöt éves koromban ezt nem csinálhattam volna. Ha nincs egy legalább hallgatólagos védőgyűrű, aki ezt támogatja.
Volt egy nálam három évvel idősebb vezetőnk, akivel nagyon jó barátságba kerültem. Ő volt tulajdonképpen az én igazi eszményképem. Loskay Rudolfnak hívták. Papnak készült. Ő talpraesett, hozzám közelebb álló és gyakorlati valaki volt. Például összeállított egy brosúrát a keresztény világnézetről, az elméletéről és a keresztény világnézet helyzetéről, és ez engem sokkal jobban érdekelt, mint a megújított liturgia és az igazi papi dolgok. Úgy mondanám, hogy engem igazán a világnézeti kérdések lelkesítettek, mert a teológia már egy leszűkített valami. És abban az időben alakult ki bennem, hogy az ifjúsági munkának a világnézeti célja a legfontosabb az ember számára. Ez olyan cél, amit én szívesen átadnék másoknak. Azért is akartam az utolsó két évben latint tanulni, hogy a teológiára mehessek, és pap lehessek. Ezt anyám hallgatólagosan pozitívan tűrte. Apám egyrészt nagyon megértő volt, ilyeneket mondott, hogy „én is író akartam lenni”, sőt volt olyan megjegyzése, hogy „én is lelkész akartam lenni”. Viszont tett olyan megjegyzéseket, hogy „veled nem voltam elég határozott. Majd a többi gyerekekkel inkább az leszek, hogy nehogy ők is hasonló, értelmetlen választásokat csináljanak.” „Nemcsak a vallásosságod gyakorlása által vagy diszkriminálva, hanem azon felül még ezt a foglalkozást is választod. Nem gondolod, hogy ezzel az egész családra veszélyt hozol?” Ugye, anyám minket mindig beíratott hittanra, és sokszor szóba került otthon, hogy ez is rossz pont, és hogy apámnak ez ellen is kellett lavíroznia. Tehát az én választásom még mindennek a tetejébe jött, illetve jönne.
Úgyhogy ebben a tépelődésben végül is arra az elhatározásra jutottam, hogy akkor nyelveket akarok tanulni. Tehát beadtam a német–angolra szakra a jelentkezésemet, és a sorsra bíztam, hogy mi lesz ebből. De oda nem vettek föl, azt javasolták, hogy menjek jogra. Akkor én a következő, ügyes taktikát alkalmaztam. Loskaytól láttam, hogy ő is két szakon tanult. Tehát beiratkozom a jogra – ezzel megnyugtattam apámat –, és titokban beiratkoztam a teológiára mint bejáró hallgató, tehát nem mint papnövendék, hanem mint civil egyetemi hallgató. De ez nem tartott sokáig, mert én már az első hetekben az állandó marxizmus–leninizmustól úgy megcsömörlöttem, hogy azt mondtam, hogy leállok. Hamar beadtam az unalmast. A bökkenő ott jött, hogy apám ismert valakit az egyetemről, akivel összefutottak, és megkérdezte apámtól, hogy „miért hagyta abba a fiad a tanulmányait?” Összeomlott a világ. Apám rettenetesen dühös volt. Azt mondta, hogy szóba se áll velem, mert én félrevezettem őt. Én meg azt mondtam, hogy nem akarok ilyen marxista szabályokkal foglalkozni egész életemben. „Ehhez nekem semmi kedvem. Engem jobban lelkesít, hogy pap leszek, és vezető leszek, és az ifjúsággal foglalkozom, és világnézetet hirdetek…” Hát aztán tudomásul vette, mert nagyon liberális gondolkozású volt. Ha nem is lelkesedett, de elfogadta. És nem tagadott ki….
   Így aztán egy évig civil hallgató voltam. Ez azt jelenti, hogy nem voltam tagja egyetlenegy papi szervezetnek sem, tehát nem voltam sem egyházmegyei, sem szerzetesi növendék. Viszont egy év után jelentkeztem az esztergomi egyházmegyénél, hogy most már teljesen be akarok vonulni. Erre pedig apám azt mondta, hogy „oda viszont nem megyek be téged meglátogatni”. Ott az volt a szabály, hogy mi nem mehettünk haza, viszont egy héten egyszer jöhetett látogató a családból. Azt hiszem, apám így akarta kifejezni, hogy eddig, és ne tovább. Vegyem tudomásul, hogy neki is vannak határai. Édesanyám támogatott ebben is. Bár azt hiszem, jobb szerette volna, ha én mérnök leszek. Az a szíve mélyén nagyon imponált neki. Nekem volt érdeklődésem a technika felé, de ott se éreztem magam igazán otthon.
Miért akartam pap lenni? Jó barátommal, Loskay Rudolffal, aki szintén pap lett, nagyon sokszor átbeszéltem ezt a vívódást, hogy akarok-e pap lenni. Ő elmondott nekem sok minden negatívumot is az egyházról, a papokról. Nem kendőzte el, hogy van fekete vagy sötét, vagy nem annyira arany oldala az egyháznak, a keresztény világnak. Kimondta, hogy vannak olyan papok, akik nőznek. Tehát hogy a hivatalos egyház sem hibátlan. És pontosan ebben érlelődött meg az én kamaszkori idealizmusom: ha van Isten, és a kereszténység egy igaz valami, akkor jó az egész társadalmat eszerint fölépíteni. És a Loskay Rudolf barátomtól hallottak erősítettek meg abban, hogy ha ezt mások felemás, nyárspolgári módon csinálják, én majd megmutatom, hogy kell ezt csinálni. Illetve majd mi megmutatjuk, majd mi másképp csináljuk, hiszen nemcsak én voltam, hanem ebben támogattuk egymást. Ez lelkesített. Ha én azt választom, amiről azt gondolom, hogy a legfontosabb, és azt akarom az embereknek adni, akkor ez a legjobb foglalkozás, amit el lehet képzelni.
Az az érdekes, hogy erről az időszakról nincs túl sok emlékem. Sokkal jobban visszaemlékszem a Magyar Futárra, mint hogy hogyan is volt az első évem a szemináriumban. Ne haragudjon, de nekem eredetibb, hogyha itt most vicces kifejezéseket használok. Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem. Vagy a városba egyedül nem mehetsz ki, csak a sétaidő alatt, kettesével vagy hármasával; egy héten egyszer van nagyséta, akkor kimehetsz a hegyekbe, de akkor se egyedül. Még kamasz koromban volt egy romantikus álmom, hogy én jezsuita szeretnék lenni. Az pedig ismert, hogy a jezsuiták nagyon katonás rend. Nekem volt erre adottságom. Elfogadtam a rendet és a szigorú életet, és ezt próbáltam a lehető legjobban csinálni. Nagyon jól tudtuk önmagunkat gúnyolni, és talán ezáltal relativizálni azokat az ellentmondásokat, amelyekről mi is láttuk, hogy nem egészen jók. Úgy éltünk, hogy a cél érdekében ezt mi vállaljuk. Engem annyira lelkesített az, hogy pap akarok lenni, hogy elfogadtam, hogy ennek ez az ára. De ha az ember már benne van, akkor ott is van humor, ott is van érdekesség. Voltak, akik futballoztak és biliárdoztak. Számomra inkább az volt a fontos, hogy jól tudjak vitatkozni, ezért olyanokat kerestem, akikkel jól lehetett vitázni valamilyen témáról. Most kisarkítom: „van-e Isten vagy nincs?”, vagy hogy „mi a természettudomány és a teremtéstörténet összefüggése?” És szívesen kerestem olyan társat, mondjuk, sétára, akivel ilyen témákról tudtunk beszélni. A mi kiképzésünkben az volt nagyon jó, hogy a tanárok minden tételt megkérdőjeleztek. Ez volt a módszer. Például: „Mi az ember lelke?” És akkor Kant erről ezt mondta, Nietzsche erről azt mondta, Szókratész erről azt mondta. Kisarkítva: „Miért van igaza Kantnak?” Vagy: „Miért nincs igaza Kantnak?” Tehát így megtanítottak bennünket kritikusan gondolkozni és mérlegelni. Így került szóba az is, hogy van-e Isten. Isten léte a bibliai kinyilatkoztatás nélkül is föltételezhető. Tehát akkor is, ha nem vagy katolikus vagy hindu, vagy református, gondolati következtetések alapján eljuthatsz oda, hogy Isten léte lehetséges. Ezért volt az alapképzésben a filozófia az első, és csak utána jött a teológia. Például nagyon jó alapozó tanár volt Kecskés Pál, úgy a filozófiában, mint a társadalomelméletben. Írt is egy könyvet, ami már a harmincas években megjelent. Minden, ami az ötvenes években számunkra jó volt, az a harmincas években született. Minden úgynevezett ’régi’ volt az, amit még sikerült megtartani. Kecskés úttörő volt a keresztény társadalomelméletben. Ő nagyon jó benyomást tett rám. A világos fogalmazása, a logikus fölépítése, az érthető előadásmódja és a kritikus gondolkodásra való tanítása. Meg Szörényi Andor, aki az újszövetségi szentírásnak volt az oktatója. Ő is kritikusan tudta a témákat fölvetni. És nem félt az ellenvéleményeket elmondani. Sokszor nagyon harcosan védte vagy támadta az ellenvéleményeket. De szerintem abból is nagyon sokat tanult az ember. Én olyan világban nőttem fel, ahol már a középiskolában az volt a fő téma, hogy van-e Isten? „Butaság hinni vagy nem hinni?” Végeredményben erről szóltak az említett diákönképzések is. Az iskolában azt mondták, hogy „nincs”, és hogy „ez hülyeség”, és hogy „ez reakció”, a másik oldalon meg, hogy „ez elhivatottság”. Például volt egy tanár, Takács József. A dogmatikában volt ő nagyon éles eszű kritikus, és szintén provokatív, gondolkozásra serkentő valaki. Nagyon-nagyon elvárta, hogy kérdezzünk, és szinte agresszívan provokált bennünket. Ezáltal nagyon jó dialógusok, viták, kritikus mérlegelések kerültek szóba. A társaim a szemináriumban többnyire vidékről jöttek. Érdekes társaság volt. Jó néhány parasztszülő gyereke járt velem. Ez úgy működött, hogy minden egyházmegyében nézték azt, hogy kinek van olyan veleszületett adottsága, hogy érdemes elküldeni őt a pesti Hittudományi Akadémiára – tehát volt pozitív szelekció. Jó néhányan viszont iparos- vagy kereskedőcsaládból származtak. És voltunk páran, akik hasonló értelmiségi körökből jöttünk. De én kicsit kilógtam. A régi csoportmunkás társakkal jobban összeillettünk, jobban otthon éreztem magamat közöttük. Itt pedig éreztem azt, hogy akármennyire is megvan a jóindulat és a közös cél, valahogy még sincs az a láthatatlan összehangoltság. Ebben benne volt az, hogy mi a Gellérthegy oldalában laktunk, és hogy 45 után fontos volt, hogy én három nyelvet tanuljak. Ők pedig egészen más, számomra ugyancsak különösen érdekes értékeket tudtak nyújtani. De mégse voltunk azonos hullámhosszon… Nyáron meg dolgoztam a Kőbányai Sörgyárban a hordótisztítóban. Nagy öntudattal töltött el, hogy én ilyen munkát is tudok végezni. És keresek zsebpénzt. Vagy dolgoztam az Erzsébet híd roncskiemelésénél, a búvárok mellett mint segédfullajtár. Túráztam a régi Pilisbeli barátaimmal, és közben persze tudtam sok mindent a politikáról, de úgy éreztem, hogy ezek közt a keretek között kell megtanulni jól, ügyesen lavírozni. Akkor már annyira rá voltam állva arra, hogy nekem itt a helyem. „A világ forog, de én itt biztos ponton állok. Nekem most tanulnom kell, és ez untig elég. A többi pedig nem érdekel.” Ha hallottam is Rajk temetéséről, hidegen hagyott. 
Mindszenty és Grősz József a börtönből házi őrizetbe kerültek, majd Grősz kiszabadult. Ezek voltak számunkra az enyhülés jelei. Tudomásul vettük, hogy ez egy enyhébb szakasz, és majd lesz valami… Nem voltak túl nagy elvárások vagy túl nagy remények. Legalábbis egyáltalán nem emlékszem arra, amit már később olvastam, hogy ez mint egy hólabda növekedett. Nem volt nagyobb jelentősége, mint hogy Rákosit leváltották. Annyira szürke, egyforma, katonás, különösebb események nélküli életet éltünk, hogy nem emlékszem semmire. Vizsgára készültem – sikerült, vagy nem egészen sikerült. Mondjuk, az volt földrengés, hogy Takács professzort, akiért nagyon lelkesedtünk, leváltották az év közepén, mert azt hiszem, hogy nem volt hajlandó a békemozgalom irányába olyan nyilatkozatokat vagy olyan lépéseket tenni, amit az állam és a püspöki kar is követelt. Ez sokkal jobban foglalkoztatott bennünket. Ki lesz az utóda, miért viszik el, miért nem tiltakoztak ellene?
56-ban már annyira benne voltam a szemináriumi életben, hogy a politika nem igazán érdekelt. Hallottam arról, hogy „készül valami”, de nem érdekelt. Október 23-án éjszaka dörögtek a fegyverek, másnap korán reggel lementem a sekrestyébe, és a sekrestyés mondta az aznapi feladatok kapcsán, hogy „lőnek a múzeumnál az orosz tankok!” Éppen lelkigyakorlat volt, ez azt jelenti, hogy csöndben vagy. Nem beszélsz senkivel, csak az előadókat, az elmélkedéseket hallgatod, és magad vagy. Ez egy hétig tart, minden évben egyszer van, és akkor pont azon a héten volt. Tehát nem lehetett beszélni erről, semmi különöset nem lehetett csinálni. Hogy aztán ezt száz százalékig betartottam-e vagy sem, azt nem tudom, de gyakorlatilag az első hét kiesett. Október 28-ig, vasárnapig, tulajdonképpen nem tudtunk semmit. Aztán megszűnt a lelkigyakorlati szilencium, jöttek a látogatók, és megindult a mozgás. Ez is hallott valamit, az is volt kint. És a fölszentelteket, tehát a hatodéves teológusokat (ötödévben volt a szentelés, a hatodik év a doktorálási év) – Kuklay Antalt, Varjú Imrét, Mézner Ferencet, Schimmer Jóskát, Zöldi Sándort, Marcheschi Károlyt – fűtötte a papi küldetés. Azért vagyunk papok, hogy menjünk a sebesülteket szentségekkel ellátni – és mentek is. Jártak kórházakban, kaptak feladatokat a sebesültek összeírására, a hozzátartozók értesítésére. Én másban vettem részt. Hoztak küldeményeket a Magyar Vöröskereszttől vagy külföldi katolikus akcióktól, vagy vidékről, és ezeket a szemináriumban raktározták – azzal az elképzeléssel, hogy az megbízható hely. Ebből jött a következő feladat, hogy ezt el kell osztani. De hogyan, kiknek? Így kerültünk tehát hétfőtől az utcára. És akkor láttuk, hogy mi van az Üllői úton, és mi van a Baross utcában, és mi van a körúton. Micsoda romok, halottak, kilőtt tankok…. Olyan érzés volt, hogy „hála Istennek, most már nem vagyunk bezárva imádkozni, hanem csinálhatunk is valamit”. Persze tele voltunk örömmel, hogy megszűnt ez a rohadt kommunizmus, és itt a szabad világ. Akkor már az utcán voltak a különböző röpcédulák, a hírek, és a vitatkozás, hogy mi lesz, hogyan lesz. És ideiglenes kormány, és Nagy Imre az Nagy Imrov – ilyen plakátok voltak, amelyek szuggerálták, hogy ő is az oroszok megbízottja. Meg a hírek a véres csütörtökről. Ezekről aztán már rengeteget beszéltünk, és ebben már benne éltünk. A szolgálati szabályzat előírta, hogy egyedül nem mehettünk az utcára, „sétapárnak” nevezték ezt a rendszert. Mindig be kellett jelenteni, hogy kimegyek ezért vagy azért, és mindig kettesével kellett menni. Ebben a zűrös időben is meg kellett tartani ezt a formát. Kuklay nagyon sokszor engem vitt magával. Volt, hogy megmondta, hogy „a nyomdát keresem”, vagy „most ide akarok menni, most oda akarok menni”, de volt, hogy nem is mondta, csak úgy ment. Én aztán mentem vele, örültem, hogy végre mehetek valahova, és csinálhatok valamit. Nagy általánosságban emlékszem csak vissza: Ferencváros, Józsefváros, Népszínház utca, szoba-konyhás lakások, egyszerű emberek… Az volt a benyomásom, fontos, hogy mindenkit összeírjunk, de sok helyen úgy éreztem, hogy nincs igazán szükségük segélyre. Persze nem volt jólét. Igaz, nem az én szektorom volt a Tompa utca vagy a Tűzoltó utca, tehát én nem jutottam el azokba a nagyon szétlőtt részekbe. Szerdán, 31-én volt egy papi gyűlés a Központi Szeminárium dísztermében, amelyen szóba került, hogy mindenhol kiosztják a káderlapokat, és az Állami Egyházügyi Hivatalban rengeteg titkos dosszié van, amiket át kellene adni az egyháznak. Én nem voltam jelen, de az előbb felsorolt társasághoz – Kuklaytól Marcheschiig – tartozott Marosfalvy László is, szintén ötödéves, aki belső vezetőnk is volt, amikor mi másodévesek voltunk. Ő jezsuita volt, amit akkor én nem tudtam. Laci odajött közénk, és azt mondta, hogy csináljunk valamit, mert így nem fog történni semmi. Erre összejöttünk páran, Marosfalvy Laci, Kuklay Tóni, Tabódy István – én is ott voltam –, és azt hiszem, még voltak vagy ketten. Elkezdtünk tárgyalni, hogy ki kéne menni az ÁEH-ba, és hogy hogyan kellene ehhez hozzáfogni. Laci azt mondta, hogy vannak jezsuiták, akik egyetemeken tanulnak, és tagjai a Nemzetőrségnek, és van fegyverhasználati joguk is. Ezeknek a fedezete alatt kéne kimenni. Én viszont a következőt vetettem fel: „Nem tartom jónak, hogy mi, kispapok vagy papok azt a rizikót vállaljuk, hogy fegyveres összetűzésbe kerüljünk, ha esetleg azt az épületet fegyveres ávósok őrzik. Másrészt mi a jogalapunk, hogy odamenjünk?” – „Igen, igen, mondasz valamit” – mondták ők. – „Mit csináljunk?” És akkor valaki felvetette – hogy ki volt az, nem tudom, lehet, hogy éppen én –, kérdezzük meg egyházjogász professzorunkat, Bánk Józsefet. Marosfalvy és Kuklay elmentek Bánk Józsefhez konzultálni. Mit is kellene csinálni? Hogyan lehetne ezt jogilag járhatóvá tenni? Bánk azt mondta, hogy már az új, törvényes kormány bevonásával lenne okos cselekedni. Azt javasolta, hogy kérjük a prímás hozzájárulását. Akkor lett köztudott, hogy Mindszenty kiszabadult. Marosfalvy mint jezsuita fölvette a kapcsolatot titkos rendfőnökével, Pálos Antallal, és vele konzultált mind a két variációról. Hogy „elmegyünk a prímáshoz”, illetve hogy „a nemzetőr jezsuitákkal kimegyünk”. És Pálos Antal is a Mindszenty-vonalat javasolta. Ez a huzavona viszont nem tetszett Tabódynak. „Ti annyit vacakoltok. Ebből nem lesz semmi. Húzzátok az időt, ahelyett, hogy csinálnátok valamit!” – és otthagyott minket. Sok helyen már kiszórták az iratokat, vagy épp hogy sikerült megmenteni őket, mielőtt még elégethették volna, és Tabódy, mint nálunk jóval idősebb, tapasztaltabb ember, ezt tudta. Gondolom, ez vezethette arra, hogy azonnal cselekedni kell. Másnap Marosfalvy, Kovács Gyurka – szintén osztálytársam volt, és jezsuita – és én mentünk föl a Várba. Az Úri utcai palotájában tartózkodott a prímás. Marosfalvy volt az idősebb, a vezető, a szóvivő, és mi a ketten pedig a fiatalabbak közül a kísérők. Marosfalvy ment be a prímáshoz, mi pedig kint vártunk. Marosfalvy azzal tudott bejutni a prímáshoz, hogy azt mondta, P. Csávossy Elemértől – aki nagy név a jezsuiták között – hozott üzenetet. Én az előszobában ültem, Gyurkával együtt. Laci volt bent, és elmondta, hogy mi az elgondolás. Miután kijött, azt mondta, hogy majd jön utasítás a prímástól. Annál én sokkal kisebb fiú voltam, hogy mindent elmondtak volna nekem. Várjuk meg, amíg jön intézkedés a prímástól. November 2-án szintén a városban csatangoltam, azt hiszem, Kuklayval. Sokfelé voltam, és nem sokat csináltam. De az egész forradalomnak az eufóriáját, hogy mindenki lelkes volt, azt éreztem mindenhol. Egy napig igazi szabadságot tapasztaltam az utcán. Harmadikán reggel Marosfalvy vagy Kuklay szaladt a lépcsőházban, hogy „telefonáltak a prímási palotából, hogy menjünk a Bazilikához”. Erre azt mondtam, hogy „én is akarok menni, vigyetek el engem is”. Így kerültem bele. Elmentünk hárman a Bazilikához, és onnan katonai dzsippel tovább. Az autón volt Turchányi Egon, Mindszenty titkára, Lieszkovszky Pál, Turchányi ismerőse, a háború alatt alezredes volt, ha jól emlékszem. Aztán Mindszenty három testőre a rétsági alakulatból. Ott szállt fel Németh János, a Bazilika káplánja és mi hárman, Kuklay, Marosfalvy és én. Hogy ment az út? Azt a vádiratból tudom, hogy útközben az autó elromlott, és várakozni kellett. Én erre már nem emlékszem. De arra viszont nagyon jól, hogy amikor megérkeztünk a Pasaréti útra, ott álltak a kertben a géppisztolyos jezsuita nemzetőrök: Weissmahr Béla, Nagy Ferenc, akiket a teológiáról ismertem, és társaik, akiket nem ismertem. Én nyugodt voltam, mert azt éreztem, hogy az alaphelyzet a következő: mi kimegyünk az érvényes, hatalmon lévő kormánynak a megbízásából egy épületet átvenni. Akkor már nem féltem attól, hogy ott fegyveres harc lehet. Tudtam, hogy Marosfalvynak van egy másik akciója is, hogy a jezsuita nemzetőröket megkérte, hogy jöjjenek az ÁEH épületéhez. Mosolyogtam azon, hogy most mindkettő összefutott. Úgy látszik, ők úgy intézkedtek hátulról, hogy ha az egyik nem sikerül, akkor sikerüljön a másik. Turchányi mint vezető lépett fel, hogy átveszi az épületet. Olyan volt az egész, mintha beleestünk volna egy elvarázsolt kastélyba. Mindenki: „Hehe, itt vagyunk.” Engem rendkívül zavart, hogy tulajdonképpen senki sem tudta, hogy mit akarunk, Turchányi pedig nagyképűen mondott dolgokat, de ő sem tudta igazából, hogy mit akar. Szóval nem volt logikus cselekvési terv. Lementünk az irattárba, ahol zsákok voltak teletömve papírokkal, itt úgy éreztem, hogy én csak fullajtár vagyok. Nekem végre kell hajtanom azt, amit ők akarnak. De éreztem, hogy senki sem tudja, hogy mit akar. Mennek ide, mennek oda, nézik ezt, nézik azt… Ki kellene nyitni a vasszekrényt. Nincsen kulcs. És akkor odasúgta nekem az egyik takarítónő, hogy az egyik ember magasabb beosztású káder. A másik oldalról szintén odasúgta valaki, hogy „ezzel az emberrel legyenek óvatosak”. Erre föl elhatároztam, hogy én akkor ezt az embert nem vesztem szem elöl. Állandóan mellette voltam. Ez egy magasabb beosztású ÁEH-tisztviselő volt, Telepó Sándor. Folyton mentem utána. Eközben a pincében az irattárat kinyitották, és az iratokat zsákokba tették. Akkor derült ki, hogy Turchányi nem marad ott. Mi legyen akkor a zsákokkal, mi legyen a személyzettel? A személyzet holnap is akar dolgozni, kik jöhetnek be? Tehát ezeknek az embereknek belépőt kellene kiállítani. Én vállaltam, hogy kiállítom a belépőket. A magam józan esze szerint kérdéseket tettem föl, és Telepónak is tettem föl kérdéseket, úgy, mint másoknak. Olyanokat, amelyek alapján ki tudtam mondani, hogy neki adok vagy nem adok belépőt. Már akkor is az volt a szokásom, hogy nem előítélet alapján, hanem tények, kérdések alapján teszek különbséget. A konkrét kérdésekre nem emlékszem. Persze, Telepóról tudtam ezt a hátsó információt, de én ezt úgy akartam objektiválni, hogy ő is lássa azt, hogy nemcsak azért nem kap belépőt, mert nekem ő nem tetszik, hanem nem is érdemli meg. Erre dühösen elment. Miután az irattárat felnyitották, néhány zsák iratot felraktak arra a katonai dzsipre, amivel kiérkeztünk. Ezzel a viszonylag kevés irattal Turchányi és a katonatisztek visszamentek a prímási palotába. De az iratok nagy része ott maradt. Ennek kapcsán vetettem föl a kérdést, hogy van-e értelme innen az iratokat elvinni, mivel az egész épületet átadták a prímásnak. Tehát sokkal egyszerűbb az iratokat itt megtartani, és itt biztosítani az őrzésüket. Ezt a gondolatot Marosfalvy el is fogadta, és ebben mind a hárman, Kuklay, Marosfalvy és én megegyeztünk. Marosfalvy akkor fölvette a prímási palotával a kapcsolatot. Miután telefonon valószínűleg nem sikerült elintéznie, személyesen ment oda. Hogyan? Úgy, hogy Vénusz Gyula a szemináriumból kora délután megérkezett hozzánk teherautóval, hozott élelmet. Miután megebédeltünk, Marosfalvy és Vénusz elmentek a prímási palotába, és ott sikerült Marosfalvynak elintéznie egyrészt azt, hogy az iratok maradjanak az ÁEH-ban, másrészt hogy az épület őrzését az újpesti nemzetőrök vegyék át. Ezzel a jó hírrel érkezett vissza a délután végén. Aztán a teherautón Vénusszal, Kuklayval visszamehettünk a szemináriumba. De még vissza kell ugornom a legelső megbeszélésünkre, amikor azt a kérdést tettem fel, hogy közprédává akarjuk-e tenni az egyházi szennyest? És ennek kapcsán jött elő, hogy egy megbízható, tekintéllyel rendelkező egyházi vezetőnek a hozzájárulását kellene kérni ahhoz, hogy ezeket az iratokat biztonságba helyezzük. Nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön, akik visszaélnének velük, ártanának az egyháznak – én akkor egyházhű voltam, még nem voltam annyira kritikus, mint ma –, mert azt tudtuk, hogy mi mindenre lehetne felhasználni ezeket az iratokat. Téma volt, hogy papokat megfigyeltek és titkos jelentéseket gyűjtöttek róluk, keresték a gyenge pontjaikat: iszákosság, nőzés, anyagiak vagy az ördög tudja, micsoda, hogy aztán ezzel zsarolhassák őket, hogy beálljanak békepapnak. És pontosan ebből az alapgondolatból kiindulva azt mondtam, hogy ez nem az én dolgom. Nagyon is gyerekes dolognak tartottam ebben szaglászni. Én ezért aztán nem turkáltam az iratok között. Ösztönösen nem érdekelt. Nem tartozik rám, és erre most nincs idő. Persze akkor nem kezdtem el így filozofálni erről, láttam, hogy fontosabb ügyek is vannak, fontosabb, hogy Telepó szemmel legyen tartva, hogy rend legyen, és oda vigyék az iratokat, ahova tartoznak. Mindeközben be volt kapcsolva a rádió, és mondták, hogy jönnek be az oroszok. November 3-án délután már nyíltan beszéltek arról, hogy Nyíregyházánál meg Záhonynál nagy létszámú csapatok vonulnak át a határon. Aggasztott, hogy mi lesz velünk, ha fegyveres harcok törnek ki. Persze akkor nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy ha az oroszok Nyíregyházán vannak, akkor holnap itt is lesznek, de azt éreztem, hogy mégsem olyan rózsás a helyzet, mint ahogy tegnapelőtt vagy tegnap gondoltam. Féltem volna ott maradni éjszakára. A Mindszenty-beszédet már a szemináriumban hallgattuk. Nehéz felidézni az akkori gondolataimat. Oly sok mindent olvastam erről utólag. De megpróbálok az akkori negyedéves kispap szemszögéből beszélni, aki nagyon lelkesedett az egyházért, Mindszentyért, akiből sugárzott bizonyos vezetői karakter. Azokban a napokban sokféle beszélgetésben elhangzott, hogy nincs igazi vezetője az országnak, Nagy Imre lassan halad, mindig csak a követelések hatására tesz egy-egy kis lépést. Mindszenty pedig vezető egyéniség. Tudtuk, hogy Mindszentynek nincs politikai hatalma, de nagyon vártunk valakit, aki végre mond is valamit, ami aztán az egész ügyet továbbviszi. Hogy mennyire kerültem a beszéd hatása alá? Jól beszélt, és mindenről beszélt, de nem éreztem azt, hogy „ez az, amit vártam”. Persze én mint lelkes illegális csoportmunkás, majd mint lelkes, elkötelezett, idealista papnövendék lelkesedtem Mindszentyért mint mártírért, mint vezetőért. De nem lelkesedtem – már akkor sem, és még kevésbé a börtönben – a feudális főúrért, az anakronisztikus főpapért. November 4-én ágyúlövésekre ébredtem. Nagyon meg voltam ijedve, ezt nem vártam. Ugye, sokáig nem voltam benne az eseményekben, akkor végül is belekerültem, sőt belemásztam jó erősen, és a következő nap jönnek az oroszok. Aztán ez a félelem elmúlt, és átalakult egy másik lelkesedéssé. Ha fegyverrel nem lehet, akkor csináljunk mást! Aktívan részt vettem abban, hogy csomagokat vittünk a szétdúlt városrészekbe. Azt hiszem, élelmiszer volt bennük. A részletekre megint nem nagyon emlékszem. Tudom, hogy állandóan összejöttünk és beszélgettünk. Így határoztuk el, hogy a december 11-i országos munkástanács-sztrájkkal szolidárisak leszünk, és nem megyünk órákra, mi is tiltakozunk. És ebben én is benne voltam, de nem voltam hangadó vagy előkészítő, csak támogató. Szőrmentén hallottam még a Kuklay–Marosfalvy-féle brosúrakészítésről is. Azt hiszem, akkor ösztönösen leálltam, és ez nyilván érezhető volt rajtam, úgyhogy akkor engem már nem kapcsoltak bele, mert én már „félős gyerek” voltam. Nem voltam ellene vagy nem húztam ki magam semmiből, de nem is jelentkeztem. 
Ezek a napok nagyon összemosódnak. Abban az időszakban elég intenzív kapcsolatom volt a családommal. A szüleim azon gondolkodtak, hogy ők nem akarnak itt maradni. Apám egyike volt a Magyar Hajózási Rt. Forradalmi Bizottsága háromtagú vezetőségének. Akkor erről semmit sem tudtam. És utólag is elég szűkszavú volt. Évekkel később elmesélte, hogy valakitől kapott „drótot” – ahogy mondták annak idején –, hogy hármójuk közül kettőt már letartóztattak, és ez a valaki azt mondta neki: „ha nem húzod el a csíkot, akkor téged is letartóztatnak”. Ez volt apámnál a döntő. Tehát november elejétől a családban ez központi téma volt. Persze megkérdeztek, hogy akarok-e velük menni. Akkor már az én gondolatvilágomat az foglalta el, hogy mit csináljak, és nem a szeminárium, és nem az akciók. A szemináriumi fölépítésben van egy úgynevezett spirituális, lelki vezető, akivel az ember bizalmasan mindent meg tud beszélni, és aki nem a felügyeleti vonalba tartozik – tanácsadói szerepe van. Én ennek az embernek elmondtam a félelmeimet, hogy amiatt, hogy kint voltam az ÁEH-ban, el fognak kapni, le fognak tartóztatni, kínozni fognak… És a kimenetel körül jár a gondolatom. Ám tépelődésem végén arra jutottam, hogy talán a munkástanácsokkal és a sztrájkkal mégiscsak el lehet valamit érni. Jön a békés kibontakozás, és nem kell annyira félni. Mivel valamikor hithirdető akartál lenni, és a katolikus gondolatvilágnak az alapgondolata, hogy Jézus föláldozta magát értünk – tehát vértanúnak is kell lenni. Diákkoromban olvastam egy romantikus regényt a harmincas évek oroszországi földalatti egyházáról: Jezsuiták, nyárspolgárok, bolsevikok. Úgy éreztem, itt a lehetőség, most lehet föld alatt tevékenykedni. A küldetést itt lehet most teljesíteni. Miért menjek el egy nyugodt, kényelmes világba, hogyha ott vagyok, ahol lenni akartam? Bejött apám egyszer, kétszer, háromszor – akkor már meglátogatott –, és próbált rávenni, hogy menjek velük. Neki is elmondtam azt, hogy miért maradok. Aztán jött a menekülés előkészítése. Mi lesz a nagyszüleimmel? Apám bölcs és előrelátó volt. Mint jogász sok mindent előkészített, hogy mentse, ami menthető a számunkra. Eldöntöttük, hogy egy lakásban fogok lakni a nagyszüleimmel, és apám tudta, hogy lehet azt jogilag elrendezni, hogy védhető legyen akkor is, ha ők disszidáltaknak lesznek nyilvánítva. És elmondta, hogy kik lehetnek majd a tanácsadóim. Ezzel telt az idő körülbelül november közepétől december közepéig. Apám a maga józanságával segítette az itt maradásomat, ám ez sok gondot jelentett. Volt egy négyszobás, berendezett lakásunk. De ez már nem a Vigadónál volt, mert oda hajósiskolát szervezett a MAHART, de a Pozsonyi úton volt egy irodájuk, amire elcserélték. Így 51-ben odaköltöztünk a Dunára néző gyönyörű lakásba. Az akkori rendelkezések értelmében mi hárman nem maradhattunk egy négyszobás lakásban. Úgy kellett intézni, hogy a jogfolytonosság rendezve legyen; átírni kettőnk nevére a bérleti jogot. Először odaköltöztek az anyai nagyszüleim; másrészt a lakás kiürített felére megfelelő partnert kellett találni leválasztás céljából. Mindebben nagy segítségemre volt apám testvére. A szemináriumban nem igazán lelkesen, de mindig megadták ezekre a kimenőt. Tulajdonképpen 57 ezzel telt el. Amellett hogy ment a rendes szemináriumi élet, én tanultam, vizsgákat tettem, és ezeket a lakásügyeket intéztem, másra nem is volt időm. Azt hiszem, hogy a sors-, bajtárs- és kurzustársaim ezt mind látták és tudták, és ezért nem is avattak be más dolgokba, amikkel ők tele voltak. Hallgatólagosan nagyon értékelték azt, hogy én itthon maradtam.  Volt egy önképzőkör, úgynevezett Magyar Iskola. Ez még a XIX. századból eredő elnevezés. Az előadásokat, a programot maguk a növendékek tervezték és hozták létre. Tartottunk például egy emlékező estet, ahol az ötvenhatos cselekményekről beszéltünk, és ahol Varjú Imre részletes előadást tartott kórházi élményeiről. Ez 56–57 fordulóján lehetett. Aztán volt egy emlékezetes március 15-i ünnepségünk a MUK-periódusban. Ebben az időben csinálták ők a brosúrát, amit én is olvastam, és lelkesedtem érte, de ebbe nem voltam beavatva.
Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”. Most már nem titok, elárulhatom, hogy a vicerektor fedőneve „Hívő” volt. Semptey rektor helyettes nagyon merev és nagyon szigorú ember volt. Például bezárta az udvarra vezető ajtót, és eltette a kulcsot, hogy ne tudjunk a jogi karon lévő ellenállókkal kapcsolatot tartani. Ő mindenhol a maximális óvatosságot tartotta szem előtt. Éljük ezt túl anélkül, hogy bármilyen baj érjen bennünket. A közelgő nyári szünet miatt a holmim egy részét már hazavittem, és a második fordulóra vártam, amikor 1957. június 17-én jöttek a nyomozók, hogy én is a listán vagyok. Akkor szintén jött két tanú, és az egyiknek még gyorsan a kezébe tudtam nyomni a noteszomat. Mert az ismert volt, hogy nevek és címek segítenek a további felgöngyölítésben. Nem találtak nálam semmit. Én már fölkészültem erre a letartóztatásra, mindent eltéptem és elégettem, és a régi fényképalbumból kiszelektáltam még az illegális csoportéletet is. A börtönviselt társakkal beszéltem arról, hogy mi lesz, ha elvisznek, hogyan bánnak velünk, hogy kell vagy lehet ezeket a kínzásokat elviselni… Mint idealista, az volt az elképzelésem, hogy én nem árulok be senkit. De mit csinálok, ha kínoznak? Konkrétan emlékszem arra, hogy mondtam Vénusz Gyulának, aki szintén kint volt az ÁEH-ban, hogy „Gyuszi, én nem láttalak ott. Akármi is történik – te nem voltál ott. Én nem tudok rólad.”
  Aztán elvittek egy Pobedával a Fő utcába, a Gyorskocsi utcába. A többi már ismert. Kuklay nagyon szemléletesen írt erről. Ennél én se tudok többet elmondani. A nadrágszíjat ki kellett venni, a cipőfűzőt ki kellett venni a cipőből, és a fal mellé kellett állni, a fal felé kellett fordulni. Aztán fölvezettek egy cellába, ahol egész éjjel égett a villany. Úgy kell aludni, hogy az embernek a takaró fölött legyen a keze. Ha viszik valahova, akkor minden sarkon kigyullad egy jelzőlámpa, hogy ha jön valaki szembe, ne láthassuk egymást. Mindjárt az első éjszaka írattak velem egy önvallomást. Ezt most megkaptam. Az önvallomásban igyekeztem semlegesen és szárazon leírni a dolgokat. Leírtam, hogy az ÁEH-ban voltam, szóval ott nem okoskodtam. Az volt az én adum, hogy Marosfalvyról meg Kovács Gyurkáról tudtam, hogy disszidáltak, tehát mindent igyekeztem Marosfalvyra kenni. A hierarchikus struktúrára hivatkoztam: én mindent parancsra tettem. És mint kisfiú, mindenhol csak szolgalelkűen kiviteleztem azt, amit a nagyok és hatalmasak parancsoltak. Így próbáltam menteni magam. Hogy az egész megtervezésében nagyon is aktívan részt vettem, és kezdeményező voltam – ezt sikerült elhallgatnom. Lényegében elfogadhatóan bántak velem. Volt szóbeli erőszak, megpróbáltak ijesztgetni, fenyegetni. Én nem panaszkodhatom túl vad kezelésről, amikor éjszaka elvittek kihallgatni. Hál’ Istennek, megúsztam mindazt, amit az ember az ötvenes évekről tudott. Volt egy nagyon érdekes élményem. Együtt ültem egy újságíróval, a nevét nem tudom. Ketten voltunk a vizsgálati cellában, és ugye engem nagyon foglalkoztatott – mint igazi és öntudatos kispapot –, hogy most szabad-e hazudni, vagy nem szabad hazudni. „Vajon szabad-e hazudni olyan helyzetben, amikor arról van szó, hogy másokat mentsek?” Az erkölcstanban azt tanultuk, hogy mellébeszélni lehet, de hazudni nem szabad. Nem tudtam, hogyan másszak ki ebből a dilemmából. Ezen töprengve időnként valamit kimondtam ennek az újságírónak is. És ő – aki az ötvenes években már ült egyszer – azt mondta: „Ne valljál be semmit, mert akármit is bevallasz, azt úgyis ellened használják! Próbálj mindent letagadni!” Ez nekem sokat segített. Úgy látszik, Vénusz Gyuszit is csűrték-csavarták. Az volt a taktikájuk, hogy: „Ugye, maga is ott volt? Mert a másik mondta.” És akkor az ember beugrott, hogy „na, ha már tudják, akkor minek tagadjam?” De én akkor is tagadtam. És ez volt a szerencsém. Mindig azt mondtam, hogy „akkor valószínű, hogy rosszul emlékszik”. Akkor behozták, szembesítettek vele. Ő mondta, hogy „igen”, én mondtam, hogy „nem” – a szembesítés eredménytelen maradt, állapította meg a nyomozó. Tehát Vénusz bevallotta, hogy ott volt az ÁEH-nál, hiába állapodtunk meg az ellenkezőjében. Mondtam magamban: „Hülye vagy, hogy bevallottad. De én akkor is kitartok amellett, hogy nem voltál ott.” Júliusban átvittek minket, a Turchányi-per tagjait a Markóba. Tizennégyen vagy tizenhatan voltunk egy cellában. Úgy aludtunk, mint a heringek. Ott az ember már felszabadultabb volt, a pszichikai nyomás sokkal kisebb volt, mint a Gyorskocsi utcában. Mindenki mesélte a saját történetét. Aztán voltak különféle szórakozások, viccek, játékok, élettörténetek. Én úgy fogtam föl, hogy a „rácsos akadémián” lenni legalább olyan hasznos, mint a teológia. Én ott annyi mindent tanultam az életből! Abból a háttérből, amit már elmondtam – zárt családi, polgári kör, és lelkes illegális csoport, keresztény világnézeten felépített középiskolás kor és zárt szemináriumi diákság –, én nagyon sok mindent nem láttam, nem hallottam és nem tapasztaltam az életből. Kezdve a szexualitástól a mindennapi emberi dolgokig. A Markó nekem nagyon szép emlékeket hagyott. Ott azt éreztem, hogy ha valahol a világon nyíltan és őszintén mernek az emberek beszélni – az a börtön. Ez sokkal nyíltabb világ, mint az összes, előtte átélt – akár egyházi, akár otthoni, akár iskolai. Ott nem voltak taktikázások, mindenki mindenről sokkal nyíltabban beszélt. Illetve olyan témákról beszéltek, amiket már egyszer bevallottak, és így már nem kellett titkolni. Nyilván én se beszéltem arról, amit nem vallottam be. De amit bevallottam, arról mertem beszélni. A különböző történetek a csepeli munkástanácsról és a Keresztény Magyar Pártról, a Corvin közről vagy a Nemzetőrségről olyan kaleidoszkópot adtak a forradalomról, amiről nekem halvány fogalmam se volt. Mint kispap, az esti imádságot vagy istentiszteletet valahogy megszerveztem. Nem sokra emlékszem ezzel kapcsolatban. Az emberi kapcsolatok sokkal jobban felvillanyoztak és érdekeltek, mint mondjuk ezek a szertartások. Még arra az egyre emlékszem nagyon világosan, hogy megpróbáltuk a tárgyalás előtt eljátszani a pert, hogy gyakoroljunk. Nemcsak vádlott volt, hanem volt ügyész, ügyvéd és bíró is. Tudtuk, hogy ekkor és ekkor lesz a per, akkor előtte csináltunk egy gyakorlóestet. Nem azt mondom, hogy mindenkinél, de többeknél. A per előtt lehívattak egy szobába, és jött hozzám két nyomozó, hogy „mi fog magával történni?” Mondom: „fel fognak menteni”. „Hogy képzeli ezt?” „Én a törvényes kormány ideje alatt csináltam, amit csináltam. Parancsra. Én nem követtem el bűncselekményt.” „Na, hát maga nagyon naiv. Magát be fogjuk vágni a szegedi Csillagba négy évre. És ott majd elgondolkozhat az ártatlanságáról. De mi tudunk magának segíteni.” Kérdem: „Miben?” „Ha maga is ad valamit nekünk.” „Mire gondolnak?” „Hát nem hajas babát kérünk magától.” „Nem tudom, hogy mire gondolnak.” Elkezdték hülye gyerek módjára, hogy hűséges tagja vagyok-e a népi demokráciának? És ha megtudom, hogy ez vagy az a társam demokráciaellenes cselekedetet csinál, akkor én azt jelentem-e? Már nem tudom, hogy pontosan hogyan bújtam ki ez alól. Talán valami olyasmit mondtam, hogy: „maguknak van elég jó szervezetük, amely magától is rátalál az ilyenekre”. Mindenesetre dolgavégezetlenül elengedtek. És akkor decemberben jött a per. Én elég konok, fafejű, lelkiismeretes valaki voltam. A pernek az egyik kulcskérdése, amit a cellában is gyakoroltunk, hogy bűnösnek ismerem-e el magam vagy sem? Én persze mindig nemet mondtam. Az ügyvéd úgy próbált segíteni, hogy ex tunc ex nunc – tehát hogy akkor nem ismertem fel, hogy bűn, de most igen. És erre is adtam valamilyen dodonai választ. Mindig úgy csűrtem-csavartam, hogy a kecskének is jó legyen, meg nekem is. Az ügyvédem annak az ismert színésznek, Major Tamásnak a testvére: Major Ákos. A bíró B. Tóth Matild volt. A perben sokan voltunk, tizenheten. Ha nagyon erőltetem, akkor talán mindenki eszembe jut: Turchányi, Lieszkovszky, Kuklay – én voltam a negyedrendű vádlott –, Fábián Pista, Nagy Jenő, Vénusz Gyuszi, Iván Laci, Schimmer Jóska, Varjú Imre, Marcheschi Károly, Mézner Feri, Pavlics Pista, Nagy Árpi… Hát itt van a vádiratban Tabódy is. Aztán Brunner Tibor és Zöldi Sanyi. Most már mindenkit elmondtam. A perből szavakra már nem emlékszem, csak arra, hogy a központi kérdés számomra az volt, hogy mennyire vagyok hajlandó másokat bemártani. Számomra lelkiismereti kérdés volt, hogy én nem fogom azt mondani, hogy „Turchányi bűnös”. És ekörül is voltak különböző kérdések. Rákérdezésekkel nyaggattak, hogy ítéljem el, de én kibújtam. Az ügyvéd szeretett volna olyasmit elérni, hogy mondjak valamit, ami nekik is tetszik. „Most már ne legyél annyira fafejű. Mondjál valamit, csak ne olyat, amiben kitérsz.” Aztán végül is elfogadták, úgy értem, hogy abbahagyták. Az ügyész szólt az ügyvédemnek, hogy kérje a szabadlábra helyezésemet. Szóval addig előzetes letartóztatásban voltunk. December 11-én szabadultam. Megtaláltam apám hagyatékában két levelet, amelyekből kiderül, hogy összeköttetést tudott szerezni egy nemzetközi jogászprofesszorhoz, páter Beauforthoz, aki a Nijmegeni Egyetemen volt professzor, és a felsőháznak is a tagja és a hollandiai ENSZ-küldöttségnek hosszú időn át állandó képviselője volt. Ebből a két levélből kiderült, hogy ő megköszöni a páter segítségét, és a páter ezt visszaigazolja, tehát világos, hogy ő tett valamit. De az nincs leírva, hogy mit tett, és hogy hogyan. Ahogy engem először beállítottak negyedrendű vádlottnak, aztán megszüntették az eljárást – holott még később is az orrom alá dörgölték, hogy „maga nem volt ártatlan”. Egy kirakatperbe nagyon jól belevágott volna az, hogy mint értelmiségi származásút, akinek a szülei disszidáltak, bezárnak négy évre a szegedi Csillagba. Nyilván volt valami ilyen, hogy engem hagyjanak békében. Ezek jól megalapozott, logikus következtetések, a tények és a levelek alapján. Minket szétválasztottak, megtévesztettekre és vezetőkre. Abban az időben nemigen történt olyan, hogy az ügyész szólította fel az ügyvédeket, hogy kérjék a vádlott szabadlábra helyezését. Persze nem voltunk olyan nagy halak. És azt hiszem, hogy a püspöki kar is próbált valamit tenni az érdekünkben, de erről nagyon keveset tudok. Volt egy osztálytársam, aki az ügyvédek felé a kapcsolatot tartotta, és a püspöki kar részéről összekötő volt. De ő se beszélt sokat róla, és azóta se beszéltem vele. Ezek a dolgok tabutémák voltak mindig is Magyarországon. De biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon volt alkudozás a püspöki kar részéről is… Talán elképzelhető, hogy mennyire megkönnyebbültem a felmentéskor. Velem szemben végül is „a cselekmény csekély volta és társadalmi veszélyességének elenyésző volta miatt a BHÖ 56-os paragrafusa alapján megszüntették az eljárást”. A többiek pedig fél évtől tíz évig kaptak ítéletet. Kuklay kapott tíz évet. Az ítélet valamikor januárban volt. Tehát én akkor már szabadlábon voltam. Karácsonykor otthon voltam. Vagy lehet, hogy a szemináriumban, vagy egy ideig hazamehettem szabadságra? Erre már nem emlékszem pontosan.
 A pap egyik legfontosabb feladata, hogy pasztorális munkát végezzen. Amikor kijöttem a börtönből, elmentem négy-öt börtöntársam hozzátartozóihoz. Többek között beszéltem Bali Sándornéval is. Bali Sándor ugyan nem volt cellatársam, de valahogy megkerestem a családját a Podmaniczky utcában. Meglátogattam azokat a katonatiszteket, illetve a családjukat is, akik minket kísértek. Kettőnek a nevére emlékszem. Galajda Béla és Tóth József. Őket is lecsukták, és nekik külön perük volt a katonai bíróságon, de a címük rajta volt a vádiraton. Tóth József, azoknak a katonatiszteknek az egyike, akik Mindszentyt kiszabadították, Piliscsabán élt. Beszélgettünk, és emlékszem, azt kérdezte: „Hogy lehet az, hogy most a püspöki kar körlevélben a téeszcsékbe való belépésre szólít fel, ugyanakkor az egyház pedig elfogadja a magántulajdont? Ez a kettő ellentétben van. A püspöki kar kiszolgálója lett ennek a rendszernek, mi pedig az egyházért vállaltunk rizikót. Hát ez nem fér a fejembe.” Én ezzel a kritikával teljesen egyetértettem, és a jövőben sem akartam kétkulacsos magatartást tanúsítani, mint pap, hanem egyértelműen cselekedni, viselkedni, vagy legalábbis hallgatni. Ha már úgy éreztem, hogy ezzel a rendszerrel szemben nem lehet beszélni, akkor legalább nem vagyok hajlandó olyan dolgokat fölolvasni vagy kimondani, amelyek alapvető emberi érdekeket sértenek. 
Ebben az időben újabb krízisbe kerültem: akarok-e pap lenni vagy sem. Ez akkoriban nagyon foglalkoztatott. A börtönben kezdődött, és a szabadulás után erősödött. Ennek a krízisnek azt hiszem, ugyanaz volt a gyökere, mint az első tépelődésnél, hogy akarok-e cölibátusban élni vagy nem akarok? Az életben sok mindent láttam, és kezdett kérdőjellé válni, hogy alkalmas vagyok-e rá, vagy sem. Akkoriban ez volt számomra a központi kérdés, mint ahogy aztán ez a gyakorlatban is megmutatkozott. Minket hősökként fogadtak a szemináriumban: hurrá, ezek a nagyfiúk! Elmondtuk a többieknek a történteket. És hogy hogyan tudtunk ott mint papok pasztorációs munkát végezni. Ez a munkáspapság ideálja. Szóval, nem hierarchikus trónusról hirdetni az igét, hanem az emberek között lenni. Erről meséltünk, és ez mindenkinek nagyon tetszett. És ha az ember olyasmit mesél, amivel egyetért, és azt szívesen hallgatják, akkor az lelkesíti. Végeredményben ezzel telt az én első pár hónapom – december, január, február. Meg itt volt a papszentelés. A papszentelés három lépcsőben történik, az első a szubdiakonátus, amikor az ember fogadalmat tesz a cölibátusra. A többiek nagy lelkesen készültek erre, én meg tépelődtem, hogy akarom-e vállalni vagy sem. Ezért elhalasztottam, nem tudtam véglegesen eldönteni. Az avatások fix időponthoz vannak kötve, szentelés nincs akármikor. Azzal, hogy halasztást kértem, egy lépcsővel lemaradtam az osztálytársaimtól. A második fokozat a diakonátus. Azt én akkor kaptam, amikor a többieket már papokká szentelték. A harmadik fokozat a pappá szentelés, ami az én esetemben 1958. november 2-án volt. Elég körültekintően próbáltam a kételyeimet feloldani. Ez a tépelődés lelki vezetőkkel, orvossal való beszélgetéseket is jelentett. Az életet eléggé sokrétűen megláttam a börtönben, és akkor fölmerült a kérdés, hogy akarom-e mindazokat a következményeket, amelyek a cölibátussal járnak. Lényegében arról volt szó, hogy alkalmas vagyok-e rá? Végül is meg tudtam nyugtatni magam, hogy ha nehéz is, de nem lehetetlen, és ha már nem lehetetlen, akkor most miért a tépelődés? Akkor most miért vagyok itt? Akkor hülye vagyok, hogy itt maradtam, és mégsem leszek pap. Nem lettem volna fanatikusan pap, hogyha meggyőződtem volna arról, hogy én erre abszolút nem vagyok alkalmas. De miután megnyugtattak, hogy nem vagyok rá alkalmatlan, tehát amikor a tépelődésen már túl voltam, akkor teljes gőzzel a papszentelésre koncentráltam. 
Ebben az egész konszolidációs színházban 58-ban jött az egyház konszolidációja, hogy mi is kapcsolódjunk be a békemozgalomba. Az volt a menetrend, hogy májusra összehívtak egy békegyűlést, amire el kellett volna mennünk. Itt a növendékektől nemcsak passzív részvételt kívántak, hanem énekkari szereplést és versszavalást. Hárman ezt megtagadták, nem hajlandók többet tenni, csak passzívan részt venni. Erre azon nyomban eltávolították őket a szemináriumból. Amikor ezt közölték velünk az ebédlőben, fölálltam, és azt mondtam, hogy „én se érzem magamat kevésbé bűnösnek, mint ezek hárman. Ha őket eltávolítják, távolítsanak el engem is.” Ez volt a szikra a puskaporos hordóban. Abban a pillanatban elkezdték mondogatni, „Szabi, ne menjél el!” „Én is elmegyek, ha őket kiteszik!” Vacsora után összedugták a fejüket, és létrejött egy közös, szolidáris elhatározás, hogy akkor mindannyian elhagyjuk a szemináriumot. „Ez akkora szembeszegülés és engedetlenség volt, hogy megtorpanásra bírta az elöljáróságot, és megsemmisítették az elbocsátó és a visszahívást javasló határozatot.” Ez persze az egész társaságot még inkább öntudattal töltötte el. Amúgy is, idézőjelben, mi voltunk a „hősök”. És most már nemcsak a forradalom volt, a kórházak és az utcák, hanem volt a börtön, és aztán volt ez is. Mindezek nagyon erős közösséget alakítottak ki. Ezután volt valami átszervezés, az idősebbeket, az ötödéveseket, akik már kész papok voltak, kihelyezték. Így mentünk bele az őszbe… A parlamenti választások előtt volt egy nagygyűlés, amire szintén nem mentünk el. Csak szavazni mentünk. Az ÁEH, látva ezt az ellenállást, megpróbálta sorainkat lazítani, hogy „üljünk le, beszélgessünk egymással”. A lényeg az volt, hogy az ötvenes években kialakult a békepapi mozgalom, majd Mindszenty őket félretette, a konszolidáció alatt pedig visszakerültek. Mi nem akartunk ezekkel a békepapokkal együttműködni. Az egész vita abban csúcsosodott ki, amit az ÁEH képviselője így fogalmazott meg: „nézzék, akár a tojás megy a kőnek, akár a kő megy a tojásnak, mindig a tojás törik el”. Ne okoskodjunk, úgyis mi húzzuk a rövidebbet. Ez egyértelmű volt. Majd újra kitűztek egy békegyűlést január 23-ra. Megint tanácskoztunk, és megint arra jutottunk, hogy nem megyünk. Nekem az volt a szerencsém, hogy már a kezemben volt a kihelyezésem, hogy én január 15-től úgyis költözöm, tehát engem ez közelről nem érintett. Akkor folytatódott – ami már nem az én életem –, hogy a szemináriumot újra tizedelték. Tizennégy embert kitettek. A többiek tiltakoztak ellene, azt mondták, hogy mind elmennek. Próbálták őket egyenként meggyőzni, hogy írják alá a hűségnyilatkozatot. Azt szintén megtagadták. Ekkor hatvankettőt a hetvenből utcára tettek. Ők pedig folytatták a teológiatanulást az úgynevezett földalatti kiképzésben – Tabódy vezetésével –, és titkos utakon kaptak Rómától hozzájárulást, hogy – szintén titokban – fölszentelhessék őket. De ebben én már nem vettem részt, mert lent voltam Nógrád megyében, Endrefalván.
A papszentelés központilag történik. Ha valaki pap akar lenni, akkor vagy egyházmegyéhez, vagy szerzetesrendhez kell tartoznia. Én, mivel különleges utam volt, elmaradtam egy lépéssel. Tehát amikor engem diakónussá szenteltek, az osztálytársaimat Esztergomban akkor szentelték pappá. A papszentelést általában az egyházmegye székhelyén, központilag végzik, az én pappá szentelésem azonban 58. november 2-án történt az egyetemi templomban. A pappá szentelés ünnepélyes mise keretében történik, ahol az előírt szertartás alapján a püspök föladja a szentségeket. Ez egy hosszú és színes liturgia. Az újonnan szentelt aztán a saját falujában, plébániáján tartja első miséjét. Ez az újmise, ami hasonlít egy templomi esküvőhöz. És abba aztán neki is van beleszólása. Azt hiszem, az volt akkor a fő elképzelésem, hogy a résztvevők ne csak egy sematikus szertartáson vegyenek részt, ahol minden a helyén van, és mindenki tudja, hogy ezt így kell csinálni, hanem megértsék a szimbólumokat. A szertartás, a liturgia és a rítus verbálisan és mentálisan közelebb kerülhessen hozzájuk. Hogy ezt hogyan csináltam? Csak az adott előírások keretében tudtam. Kerestem egy olyan plébániát itt, Budapesten, ahol megítélésem szerint egy kevésbé békepap a plébános. Nem akartam a Lehel térre menni, ahova tartoztam volna, ahol egy nagy békepap volt a plébános… Végül is a XIII. kerületben, a Béke téri Szent László-templomot választottam. Volt egy professzorom a teológián, akivel jól megértettük egymást, Cserháti József, aki később püspök is lett. Őt kértem meg kézvezetőnek. És volt egy nagyon szimpatikus, jó tanácsadó régi barátom, Előd István piarista atya, ő volt a szónokom. Az osztálytársaim voltak az asszisztensek, meghívtam a régi, illegális Pilisből közvetlen csoporttársaimat, a Sas őrsöt, valamint ismerősöket, rokonokat. Volt egy sajátos meghívóm. Annak a rajzát tudatosan úgy választottam, hogy kifejezze, hogy én demokratikus pap vagyok – akkor abban éltem, hogy a különböző társadalmi osztályok egyenlők –, és hogy én mindenkihez küldve vagyok. Ezen a régi jelmondatom volt a fölirat.
A mise végén az ember kioszt egy emlékképet. Ezzel kapcsolatban is voltak elgondolásaim, hogy olyan kép legyen, ami akkoriban az én szememben inkább korabeli volt, tehát nem valami XIX. századbeli édeskés giccs. A beuroni kolostornak voltak modernebb szentképei, azokat tudtam beszerezni. A szüleim segítettek ebben. És készítettem pecsétet is, „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek” idézettel, Szent Pál leveléből. Ezzel a fölirattal osztottam ki az emlékképet.
Endrefalvára, egy Nógrád megyei faluba mentem mint fiatal és lelkes káplán dolgozni, de túl sok falrengető dolgot nem tudok mondani. Próbáltam a lehető legjobban csinálni, és komolyan venni. Abban az időben is voltak problémák. Például a szülőket megpróbálták távol tartani attól, hogy beírassák gyermeküket hittanra. Én úgy gondoltam, hogy nem csinálok semmi olyat, amit „nem szabad”, de mindig próbáltam kiskapukat keresni. Elmentem a családokat meglátogatni, egy-két beszélgetésre, hogy mégis írassák be a gyerekeiket hittanra. Egy ilyen faluban, ahol van egy elfogadott hagyomány és rend, a fiatal káplánnak sok dolga van. Biciklivel télen, hóban hittanórára menni, vasárnap három helyen misét tartani. A hitoktatást komolyan vettem, a vasárnapi istentiszteletekre jól fölkészültem, utánamentem a gyerekeknek, hogy járjanak a hittanórára. Volt cigány része a falunak – őket is meglátogattam, éppen úgy, mint a parasztcsaládokat. Nem tettem különbséget. Még akkor sem, ha sárpadlós volt a szoba belül. Ott is jó beszélgetéseket folytattam. Ha akadékoskodtak a hitoktatásban, akkor a magam diplomatikus módján szóltam emiatt. Ha az iskolaigazgató akadályozott, vagy az egyházügyi megbízott Salgótarjánból behívatott, akkor megmondtam, hogy „ehhez jogunk van, ez biztosítva van az állam és az egyház közötti megegyezésben”. Próbáltam olyan módon kiállni azért az ügyért, amiért úgy éreztem, hogy ott vagyok, hogy az ne váltson ki eleve ellenszenvet. Általában a falu fele járt hittanra. Elég jó volt az arány. Aztán a fölsőbb osztályokban csökkent. Próbáltunk úgy nyomást gyakorolni – főleg a cigányszármazású gyerekekre, mert ők az első áldozásért nagyon lelkesedtek –, hogy csak az jöhet első áldozónak, aki hittanra is jár. Ezt aztán az állam nem vette jó néven, úgyhogy az első áldozást biztosítani kellett a hittanóráktól függetlenül is. De abban az időben egy kis faluban még elment ez az árukapcsolás. Szorosabb kapcsolat nem alakult ki a falusiakkal. De voltak, akikkel jól el tudtam beszélgetni, és becsültek. Jó pár tanítóval tudtam beszélgetni. De mindig nehéz, rázós helyzet volt, ha a hittanóra került szóba, a tanító még akkor is, ha szimpatizált velünk, nem akarta mutatni, hogy közel áll hozzám. Inkább mi, a környező települések káplánjai tartottunk össze. A szexuális nevelés nem volt valami sikeres abban a formában, ahogy én kaptam, ahogy az akkori vallásos ifjúsági könyvekben le volt írva. Jöttek külföldről is, már modernebb könyvek, és azokat olvasva láttam, hogy ezen változtatni kell. Voltak elképzeléseink is, hogy a hittanórán hogyan lehetne, de éreztük azt is, hogy mindent nem lehet. Főleg azért, mert mi kényes helyzetben vagyunk, hogy erről beszéljünk. Aztán külföldről jött egy ismertető füzet, azt hiszem, felsős általános iskolásoknak. Nem biológiaórai füzet volt, hanem hittanórai füzet, hogy a szexuális erkölcsről és az azzal kapcsolatos ismeretekről hogyan világosítsák fel a szülők vagy a hitoktatók a gyerekeket. Ezt lefordítottuk, majd legépeltük, és odaadtuk a fiúknak és lányoknak a fölső tagozatban. Ez, úgy látszik, elég korai és naiv cselekedet volt, mert a szülők csodálkozva nézegették. Ennek híre eljutott a plébánosokhoz is, azok pedig rendreutasítottak minket, hogy hogy csinálhatunk ilyen hülyeséget. Az ötvenes évek konzervatív világa egyáltalán nem engedte azt, hogy egy pap bármit is mondjon egy gyereknek a szexről. Akármit mondott is, attól már fölháborodtak. Azt hiszem, nem értették, tehát fölháborodtak. Akkor már nem voltam tinédzser, és a teológián is volt lelkipásztori orvostan. Voltak könyveink is. Itthon is jelentek meg könyvek, például Hirschler Imrétől. Volt róla tudomásom, hogy mi ez, és volt elképzelésem, hogy gyerekeknek mit hogyan lehet magyarázni. De azt hiszem, hogy más egy kis, eldugott nógrádi faluban erről a kérdésről beszélni, mint Budapesten. Lelkesek voltunk, idealisták voltunk, azt mondtuk, hogy „itt valamit csinálni kell…” Volt még egy nagy kalandom itt 1961 tavaszán. Új plébániát építettek. A bontáskor találtak egy rozsdás davajgitárt. Mindjárt rendőrség és ÁEH, és óriási fölhajtás volt. Kihallgatás, rendőrnyomozók. Meg voltunk ijedve, hiszen ez párhuzamosan futott a nagy letartóztatási hullámmal: abban az időben göngyölték fel az összes illegális csoportot. Féltem, hogy ez a géppisztoly jó ürügy, hogy engem is elvigyenek. De aztán megúsztam.
Csak most tudtam meg, hogy Pomogáts Béla már 1959. május 6-án kihallgatása alkalmával elmondta hogy „1952-ben Ördögh három csoportja a következőképpen nézett ki. A második csoportot Vigh Szabolcs vezette. Tagjai: Ginter Károly, Alföldy Géza, Báldi Tamás, Füredi Péter stb. voltak. Ezek is az egyes tagok lakásán jöttek össze.” Ezek után Ördögh Jánost 1959-ben kihallgatták. Ezzel egy időben egy belügyi pótjelentés pesti lakásom megfigyeléséről 1959. júniusából ’Kapcsolatai’ címszó alatt a Sas őrs tagjait, úgy mint „Vigh Szabolcs, Ginter Károly, Báldi Tamás, Kádár Ágoston, Alföldi [Alföldy] Géza, Loskai Rudolf” szintén felsorolja. A központisták kizárása után tehát újból keresték feltételezhető ’illegális’ tevékenységeim összefüggéseit. Pomogátstól aztán 1960-ban – nyilván a „Fekete Hollók” fedőnevű 60–61-es országos letartóztatási akció előkészítése céljából – egy hosszú, huszonegy oldalas önvallomást csikartak ki, amelyben ismertette az egész illegális Pilis-munkát. Részletesen leírta mind a szervezeti felépítést, mind az ideológiai célkitűzéseket. A rólam szóló személyi jellemzésében azt állítja, hogy nagy szerepem volt az Ördögh-féle csoportban. Majd elmondja, hogy tudomása szerint Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly és Vigh Szabolcs továbbra is kapcsolatban, illetve barátságban vannak egymással. Mindezek után 1961. július 14-én 13 órára a belügy betervezte „beszervezés és személyes megismerés céljából” a kihallgatásomat, de lefújták. Nevemet ugyanis Szeifert József rendőr-őrnagy a listáról utólag kihúzta. Feltehetőleg egyrészt azért, mert 59-ben Ördögh kihallgatása után az egész Pilis-munka leállt. Másrészt pedig egy kizárt központista Hrotkó Géza osztálytársam ugyan pesti lakásomban lakott és a titkos papképzés miatt le is tartóztatták, de én a Tabódy-féle „földalatti teológiában” már nem vettem részt. (Csak időnként vészjeleket továbbítottam feléjük.) Ezután áthelyeztek Tátra. Esztergomtól nyolc kilométerre, a Kis-Duna mellé. Én olyan vagyok, hogy ahol megszoktam, ott szeretek maradni. Endrefalván a három év alatt kialakult egy bizonyos menet. Akkor éreztem igazából, hogy nagyon szeretnek. Már tudtam, hogy kitől mit várhatok, és ők is látták azt, hogy tudok valamit adni – és ezért jól éreztem magam ott. De nem bántam azt se, hogy más helyre kerülök. Igaz, Endrefalván barátságos, jószívű főnököm volt, Táton pedig inkább olyan lagymatag valaki. Tát se volt sokkal nagyobb település, mondjuk, három-négy ezer ember lakta. Ott az volt az érdekes, hogy magyar, sváb és tót nemzetiség lakott együtt. A plébánián volt káplánszoba, én ott laktam. Volt házvezetőnő. Endrefalván a plébánosnak a nagynénje, Táton pedig egy feloszlatott szerzetesrendi apácanővér, aki nem rendházban lakott, hanem a plébánián kapott állást, és ugyanakkor orgonált, tehát kántor is volt. Ő főzött, takarított, mosott. Kaptam reggelit, ebédet, vacsorát. Teljesen ki voltunk szolgálva. Nekem annyi munkám volt, hogy örültem, ha azt el tudtam végezni. Endrefalván biciklivel jártam a másik két faluba hitoktatni, sárban, hóban, melegben. Táton is volt egy filiánk, és ott már volt kismotorom, amit a szüleim küldtek. Hogy mennyi volt a fizetésem, már nem tudom, de azt hiszem, arra nem volt elég, hogy az ember a fizetéséből egy motort tudjon venni. Végül is mindenre nekünk kellett költeni. Ha reverendát akartam venni, akkor is nekem kellett megfizetnem. De már nem jártunk olyan gyakran reverendában. Hittanórára meg misére igen, de egyébként civilben jártunk. Lakást, teljes ellátást és szerény fizetést kaptunk. Volt egy nagy, általános megegyezés az állam és az egyház között, hogy az államosított egyházi javak fejében a papok fizetést kapnak, illetve úgynevezett fizetés-kiegészítést. Az is kegy volt, hogy ki kap, ki nem kap. És kitől vonják meg mint büntetést, és kitől nem. Hogy én mikor kaptam és mikor nem kaptam, arra már egyáltalán nem emlékszem. Ezek piszlicsáré huzavonák voltak, abban az összefüggésben, hogy jó fiú vagy-e vagy sem, jársz-e békegyűlésre vagy nem.
 Táton ugyanazt csináltam. Káplán, hitoktató voltam. És ott is volt egy igen emlékezetes kalandom. Egyszer hajnalban kopogtattak. Egy régi típusú parasztház volt a plébánia, az udvarban hosszú félig nyitott veranda, ahonnan nyíltak a szobák, és az én szobám a ház vége felé volt. Kinéztem. Két férfi állt ott, elmondták, hogy megszöktek a börtönből, menekülnek, bújtassam el őket. Havas idő volt, valamikor az év elején, 63 januárjában vagy februárjában. Még egy pár éve jól emlékeztem, hogy mit is mondtam nekik, mára csak annyi maradt meg, hogy valami olyasmit, hogy menjenek ide vagy oda, de itt nem maradhatnak… Mentek tovább a faluban. Én, amint elmentek, kimentem, és a nyomokat eltakarítottam. Nagyon be voltam gazolva. Tudtam, hogy föl kellett volna jelenteni őket. Mindjárt elmentem Pestre, egy régi osztálytársamhoz, jó barátomhoz, és átbeszéltem vele az egész ügyet, és aztán késő éjszaka mentem csak haza, koromsötét volt, emlékszem, egész úton csúszott a motor. Jó orrom volt, mert másnap vagy harmadnap jöttek a nyomozók. És egy egész orosz zászlóalj vette körül a falut, tankokkal, fegyveresekkel. Végül tűzharcban megölték őket.
Rendszeresen hallgattam külföldi rádiókat. Szabad Európát, a Vatikánt, Amerika Hangját, BBC-t, persze nem a plébános rádióján, hanem a saját rádiómon. És kicsit halkabbra tettem, hogy ne lehessen hallani. Én úgy nőttem föl, hogy úgy kell rádiót hallgatni, hogy ne hallja más. Ezt már nagyon jól tudtam kisgyerek koromban is. Azt tudom, hogy nem járattam újságot. A plébániára a Magyar Nemzet járt. De 65-től Pesten mindig volt előfizetésem napilapra. Az Élet és Tudományt nagyon szerettem olvasni. Engem akkor is inkább az foglalkoztatott, hogy a dolgokat jó alaposan világítsuk meg. Ha hittanórát tartottam, akkor próbáltam a szentírásból nemcsak éppen a szöveget elmondani, hanem elővenni más könyveket, különböző megvilágításokat keresni. Mégis mit jelent az, hogy teremtés, a világ keletkezése stb. De ugyanezt tettem, ha szóba került egy szent. Milyen történelmi közegben zajlott le az élete? Tehát szerettem mindig alaposan utánanézni a háttérnek, és annak alapján beszélni. Mindez annyi időt vett igénybe az egyéb fizikai elfoglaltságokkal együtt, hogy én nem emlékszem arra, hogy túl sok egyébre időm lett volna.
Táton és környékén volt egy nagyon jól összetartó papi csoport, akik nem voltak békepapok. Mi rendszeresen összejártunk, mindig beszéltünk valamilyen témáról. Összetartottunk, egymást megkerestük, hogyha problémák voltak, és támogattuk egymást az egyházpolitikai útvesztőben. Ott is volt egy néhány vezető egyéniség, akik félreállítottak voltak. Erdős Mátyás volt spirituális és dogmatikatanár Esztergomból, nagyon lelkes, vezető egyéniség, aztán Nagy Miklós bácsi, ő is a Mindszenty-pernek volt valamilyen résztvevője, és egy eldugott faluban volt plébános. Rédey Jóska volt Sárisápon. Ő is nagyon lelkes kolléga volt. Volt egy közvetlen osztálytársam is Dorogon. Ő most a Béke téren plébános, Hajnal Robi. Leginkább velük jártam össze. Aztán két év után, 63-ban megint áthelyeztek. Akkor a szomszédos plébániára, Tokodra kerültem. De ott már a plébános azzal fogadott, hogy neki vigyáznia kell rám, és a jobb útra kell engem terelnie. Értettem, hogy ez mit jelent. „Hallgatni arany.” Az ember tudomásul veszi, hogy itt ez várható. A tokodi plébános hírhedten impulzív ember volt, valami összecsapása volt Pesten, és azért került vidékre egy kis plébániára. Ott is mentek a megszokott hittanórák és a vasárnapi istentisztelet meg a búcsújárás. Én nem voltam olyan nagy ifjúsági vezető, mint azok a kollégáim, akik nagyon jól meg tudták a fiatalságot kapni és lelkesíteni, de a következetes, rendszeres oktatásba az endrefalvai tapasztalat alapján aztán a szexuális nevelést is másképpen építettem be. Az volt a fő elképzelésem, hogy nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. A többi, a társadalomban gyakorolt normák szintjére kell tenni a szexuális normákat is, nem kell annyira kinagyítani, ezt is természetesen kell elmondani. Így próbáltam korszerű lenni, de ugyanakkor megmaradni azok között a keretek között, hogy ne háborodjanak föl se a hívek, se a plébános. A katolikusok abban az időben azt mondták a szexualitásról, hogy három célja van: a gyermeknemzés, az egymás közötti szeretet és az érzéki vágy csillapítása. Ez a klasszikus tanítás. Mi még ebben nőttünk föl, ezt tanultuk, és erről sokat vitatkoztunk a teológián. De hogy mit jelent ez a gyakorlatban, akkor értettem meg, amikor egy jó barátunk beteg felesége, akinél fölmerült a születésszabályozás problémája, föltette a kérdést, hogy mit lehet itt csinálni. Ha valaki komolyan veszi az egyház tanítását, akkor nem akar bűnt elkövetni, a jó utat akarja folytatni. Ez volt számomra nagyon erős indíték arra, hogy jobban utána kéne nézni, hogy mit is lehet ilyenkor mondani. Próbáltam olyan brosúrát készíteni, amelyben igyekeztem mindent leírni, hogy mit lehet tenni a születésszabályozás érdekében figyelembe véve az egyház által egyedül elfogadott időszakos megtartóztatás módszerét. Az a cél vezetett, hogy aki tanácsot kér, tehát egy átlag hívő ember is megértse.65-ben végül is Pestre kerültem, a Szent Mihály-templomba, a Váci utcába, ahol Balogh páter – annak idején a kisgazdapártban is politizáló Balogh István – volt a templomigazgató. Kértem, hogy a nagyszüleim halála után a saját lakásomban lakhassak. Ezt is nagyon nehezen hagyták jóvá – egyházi és állami részről egyaránt. Ezzel ugyanis lehet zsarolni, hogy „a saját lakásában akar lakni, tehát csak akkor engedjük meg, ha Balogh páterhez kerül, ő megnevel. Ez volt a kompromisszum. De nem sikerült neki sem, így egy év után túladott rajtam.
 Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam. Nem kaptam nagyon lelkes támogatást a plébánosoktól, így eleinte eléggé döcögött, de amikor jött a Humanae vitae – ez egy pápai körlevél volt a helyes születésszabályozásról – híre, fölgyorsultam. Biztatást kaptam Kecskés Pál filozófiatanártól, és az erkölcstan tanszék professzorától, Zemplén Györgytől is, nála doktoráltam. Én teológus voltam, tehát meg kellett maradnom a teológián belül. Kecskés professzor adta nekem azt a gondolatot, hogy a történetiség oldaláról közelítsek a témához, vagyis hogy hogyan változtak és alakultak át az egyházi előírások és törvények ebben a témakörben. A klasszikus fölépítése a teológia tudományának az, hogy mi van erről a szentírásban? Mi van az egyházatyák hagyományában? Mi van a teológiai múltban? A szentírást és az egyházatyákat, tehát a múltat vettem a szakdolgozat, a licenciátus témájának, ez lett a disszertáció bevezetése, és az abból a levonható konklúziók adták aztán magát a disszertációt. Ennek a vonalvezetése az volt, hogy erről a témáról a Bibliában olyan üzenet, kinyilatkoztatás nincs, hogy így vagy úgy kell a születésszabályozást jól vagy nem jól csinálni. Ha megnézzük a későbbi teológiai és egyházi iratokat, bizonyos változást látunk. Időről időre más módon reagálnak erre a kérdésre – többnyire az adott helyzet függvényében. Szent Ágoston szerint a szexualitás csak a gyereknemzésre való. Ez a teológiai nézet nagyon erősen meggyökerezett a katolikus tanításban. Míg aztán később, Nagy Szent Adalbert vagy Szent Alfonz teológiájában látni bizonyos nyitást a házastársi szerelem értékelése irányában az utódnemzéstől függetlenül is. Ezt a változást ki tudtam mutatni a legújabb teológiában is. Sőt, ennél az enciklikánál, amelyben a pápa hivatalosan a hagyományos nézetet erősítette meg, az előkészítés során a teológusok között volt egy többségi és egy kisebbségi csoport. Tehát magából abból a tényből, hogy a pápa tanácsot kért, világos, hogy nem egyértelműen biztos, hogy mi a jó és mi a rossz. Ebből vontam le azt a konklúziót, hogy itt még további fejlődés és változás lehetséges. Ez azok közé az erkölcsi előírások és útmutatások közé tartozik, amelyek változandók. Ennek tudatában lehet arra számítani, hogy tovább is változhat és módosítható. Ám Zemplén professzor menet közben barátságosan figyelmeztetett, hogy „ha te ezt így leírod, akkor az nem fér bele a katolikus teológiába”. Mert ez a pápai döntéstől olyan mértékben tér el, hogy ha ilyeneket hirdetsz, akkor már nem tarthatod magad a katolikus egyházhoz tartozónak. Na jó, kicsit élesen fogalmaztam, hogy érezhető legyen a különbség. „Ha szerinted minden változhat az erkölcsben, akkor eltérsz attól, hogy vannak olyan alapértékek, amelyek változatlanok.” Szóval itt átléptem a határt, és akkor Zemplén professzor visszaterelt engem, hogy meg ne bukjak. 1971-ben summa cum laude fokozattal avattak doktorrá. Gál Ferenc dékán külön kiemelte disszertációm magas színvonalát. Doktori értekezésemben erkölcsteológiai kiindulópontként Karl Ranher neves zsinati teológus alapgondolatát választottam, amit a következőképpen tudok összefoglalni: Az ember egy adott világban él, és az hat rá. De ez a világ változik. A változó világ miatt az ember maga is változik. Megváltozik tehát a megváltozott világ és a megváltozott ember közötti kapcsolat is. Az ember feladata, hogy ezt a fejlődést felismerje, és a fejlődés és a változás következményeit beépítse az életébe, más szóval erkölcsi eszméit, normáit eszerint fejlessze tovább. 72-ben Nyíri Tamás, aki szintén haladó gondolkozású filozófiatanár volt, megkeresett, hogy írjak a Vigíliának. Így született meg A családtervezés lelkiismereti válsága című cikkem. Ebben írom, hogy a szeretet a Biblia szerint is a legnagyobb érték, és az erkölcsi értékek rangsorolásánál a házasságon belül ennek mindig elsőbbséget kell adni.
  Ez volt a disszertációm közérthető, gyakorlati alkalmazása. Az volt a célom, hogy az ebből levonható konklúziókat úgy próbáljam közkinccsé tenni, hogy azt az emberek el is tudják olvasni, meg is értsék. Szóval én azt a klasszikus erkölcstani „mantrát” alkalmaztam, hogy: „Mi történik akkor, ha különböző értékek egymással ellentétbe kerülnek?” Erről írom a Vigíliában megjelent cikkemben, hogy „a megoldás útja tehát csak az lehet, hogy olyan esetekben, amikor különböző értékek egy időben ütköznek, a fontosabbak védelme miatt a kevésbé fontosakat kell mellőzni”. És itt jön a kulcsmondatom: „Nem vitás, hogy az értékek egyidejű ütközése esetében a fogamzásgátlás tilalmának biztosítása bír a legkisebb jelentőséggel. Sőt az lenne a hiba, felelőtlenség, ha házasságuk fontosabb értékeit a védekezés elmulasztása által veszélynek tennék ki.”  Én azt mondtam, hogy ezáltal az embereket neurotikussá tesszük. Érett, felnőtt emberek nem akarnak a szakadék szélén egyensúlyozni, attól reszketve, hogy mikor esnek megint bűnbe, hanem világos útmutatást igényelnek arra, hogy hogyan lehet „bűn elkövetése nélkül”, egészségesen katolikus keresztényként élni. De a fogamzásgátlás engedélyezését az egyházon belül kimondani akkor nem lehetett. És ha én azt mondom, hogy „engedem”, akkor nem vagyok katolikus. Mindazok, akik még ma is hivatásból foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ha szó kerül erről, akkor tinglitangliznak. Nem akarják a pápát elítélni, aki mind a mai napig nem engedélyezte a fogamzásgátlást, viszont érzik azt, hogy amit mond, az lehetetlen. Aztán a Teológia főszerkesztője, Szennay András – akit szintén a Hittudományi Akadémiáról ismerek – keresett meg. Így a Teológiában is írtam egy tanulmányt 1972-ben: A születésszabályozás az egyházi tanítás fejlődésében, és egy másikat 1974-ben A családtervezés a gyóntatási gyakorlatban címmel. Ez utóbbiban nyíltan kimondtam, hogy a gyóntató adott esetben a házassági szeretet és szerelem érdekében a fogamzásgátló eszköz alkalmazását is elfogathatónak nyilváníthatja, holmi téves bűntudat elkerülése érdekében. Amikor ezek megjelentek, akkor úgy éreztem, hogy van értelme, hogy itt vagyok, tudok olyan dolgokat előhozni, amiket elképzeltem, hogy szeretnék csinálni.
63-ban, amikor amnesztiát adtak, és mindenki azt mondta, hogy most már enyhülés jön, akkor azt mondtam, hogy én is megpróbálok útlevelet kérni. Beadtam, elutasították, megfellebbeztem, megint elutasították – öt éven keresztül minden alkalommal. Például 64. október 14-én ezt írták: „Belügyminisztérium Útlevélosztálya. Értesítem, hogy útlevélkérelme ez idő szerint nem teljesíthető.” Nem olvasom föl végig, de itt semmi indok nincs. Ez azért érdekes, mert előtte behívtak egy közel négyórás beszélgetésre. „Maga szeretne kimenni – mondták. – De magának volt egy büntetett előélete.” „Nem, megszüntették az eljárást.” „Igen, megszüntették. De maga nem volt ártatlan.” Szóval megint oda lyukadtunk ki, hogy ha én tudok nekik valamit adni, akkor ők segítenek nekem. Erre aztán egyértelműen azt mondtam: „köszönöm, nem”. Ekkor én még vissza akartam jönni. Tudtam, hogy ha az ember odaadja a kisujját, akkor vége. Megtanultam, hogy sokkal könnyebb nemet mondani, mint taktikázni. Tudtam, hogy én a tárgyaláson végig nemet mondtam, kerek-perec, és ennek az eredménye az lett, hogy felmentettek, és kiszabadultam. Ez akkor olyan erőt adott nekem, hogy úgy gondoltam, ez a legokosabb. Nemet mondani, és nem csűrni-csavarni, mert abban csak el lehet veszni. Most utólag már látom, hogy kiutazásomat arra akarták felhasználni, hogy beépítsenek. Mindenesetre én azt próbáltam garantálni, hogy vissza fogok jönni. Tehát – hogy úgy mondjam – én nem leszek rossz pont mint disszidens. A dolgok egyre jobban mentek, jól éreztem magam. Úgy tűnt, egyre inkább megvalósul az az elképzelésem, amiért pap akartam lenni, és Magyarországon maradni. Úgy éreztem, ezen az úton szívesen megyek tovább. Tehát nem láttam értelmét annak, hogy én meneküljek. Szóval itt sem rosszabb, mint misszionáriusnak lenni Afrikában. Oda se azért megy az ember, hogy a Zserbóban kávézzon. 
A szocialista országokhoz a betétlapot már 64-ben megkaptam. Akkor voltam először motortúrán Szlovákiában és Lengyelországban egy kollégámmal. 65 nyarán itt volt édesanyám. 66-ban egy jó baráttal, Pauka Lászlóval voltam egy nagy lengyelországi motortúrán. Fölmentünk egész Gdańskig. Akkor született meg az a gondolat, hogy a szüleimmel ott találkozzunk, hiszen oda én is el tudok menni, és a szüleim sem féltek már Lengyelországba menni. Édesapám Krynicában – a háború előtt volt neves üdülőhely – foglalt szállást. Gyönyörű szép hetet töltöttünk együtt. Fölszabadultan örültünk egymásnak. Azt hiszem, akkor a lengyel szabadság jobban érezhető volt, mint Magyarországon az enyhülés. Úgy éreztük, hogy nem kell félni, nyugodtan nyaralhatunk.  Nagyon mélyen megmaradt bennem, ahogy a vasútállomáson elbúcsúztam a szüleimtől. Találkozunk-e még valaha? Jól emlékszem, hogy apám milyen meghatódottan, könnyes szemmel búcsúzott el. Azt mondta: „Nagyon tisztellek és becsüllek. És örülök neki, hogy ilyen szépen csinálod a választott hivatásodat. De szeretnélek többször látni. És nagyon sajnálom, hogy ez ilyen nehezen megy.” Ő éveken át összeköttetései révén próbálta kiutazásomat elősegíteni, de eredménytelenül. Jól illusztrálja ezt az a levél, amelyet egy magas rangú római prelátus írt neki 1965-ben.
Találkozásunkkor tanácsoltam apámnak, hogy keresse meg a bécsi érseket, König bíborost, neki biztos van kapcsolata Magyarországgal. Végül 68 januárjában tudott vele beszélni. Kérte a közbenjárását, hogy az útlevelemet megkaphassam. König fölvette a kapcsolatot a magyar püspöki kar titkárával, Cserháti püspökkel. Ismertem őt mint dogmatikatanárt, az újmisémen a kézvezetőm volt. Realista és jól taktikázó egyházpolitikusnak tartottam. Békepaphoz, mint Beresztóczy vagy Horváth Richárd, én soha nem mentem volna segítséget kérni. De Cserhátit el tudtam fogadni, benne megbíztam. Cserháti püspök próbált az ÁEH-nál közvetíteni, garanciát adni, hogy én vissza fogok jönni. Megígérték neki, hogy megkapom az útlevelet, ennek ellenére a tavasz folyamán, háromszor vagy négyszer újból visszautasították. Erre április végén apám egy nagyon kemény hangú levelet írt egy magas beosztású bécsi ismerősének. Ebben leleplezte azt a propagandát, amely az enyhülés látszatával csalogatja a turistákat Nyugatról, de igazi arca a kulisszák mögött nem változik. A magyar megbízott – írja apám – az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában szót emel a jogegyenlőségért, mindenki számára, Afrikától Európáig, de az ő fia még tizenkét év után sem látogathatja meg külföldön élő családját. Ez az ismerős aztán továbbította a levelet a bécsi magyar sajtóatasséhoz. Csak ezután kaptam Cserhátitól újból egy levelet, melyben azt írja, hogy beszélt az ÁEH elnökhelyettesével, és felelősséget vállalt a visszatérésemet illetően. Most idézem: „Ami őket meghatotta, elsősorban az volt, hogy nem szűntem meg ostromolni a hivatalt ebben az ügyben. König bíboros úrnak az előbb írtam meg, hogy az útleveledet megkaptad. Kedves édesapádnak most már nem írok, hiszen bizonyára már tud az eredményről. Igaz szeretettel ölel: Cserháti, Pécs, 68. június 5-én.” Tehát így született meg a végeredmény, június 13-án kézhez kaptam az útlevelet.
  Természetesen Hollandiában mentem látogatóba. Arra emlékszem, hogy a családom milyen lelkesen fogadott az amszterdami repülőtéren. Különleges élmény volt először repülni, nagy repülőteret látni. Sokféle összejövetel volt aztán. A szabadságom hat hétig tartott, megmutatták nekem fél Hollandiát. Kézről kézre adtak egymásnak. Ekkortájt már az enyhülés szellemében többen mehettek külföldre tanulni. Szüleim utánjárása révén lehetőséget kaptam egy külföldi ösztöndíjra. Kértem az egyházmegye hozzájárulását, hogy a Nijmegeni Katolikus Egyetem közvetítésével a washingtoni Georgetown Egyetem Kennedy Institute of Ethicsnél kutatóként a témámat kimélyíthessem. Az alábbi választ kaptam: „Hivatkozással a főtisztelendő káplán úr folyó hó 19-én kelt kérelmére, értesítem főtisztelendőségedet, hogy a jelenleg érvényben lévő gyakorlat szerint csak az állami szervek által elismert és jóváhagyott ösztöndíjas állomáshelyekre küldhetők ki ösztöndíjasok, akiknek a személyét a magyar püspöki kar ajánlja. Így főtisztelendőséged egyéni kérelmével kapcsolatban sajnálatomra negatív választ vagyok kénytelen küldeni. Imáimban ajánlottan vagyok… Esztergom, 73. október 29-én, Kisberk Imre püspök, apostoli kormányzó.” 
  De azt megelőzően 1970-ben – König után – legnagyobb meglepetésemre újból elutasították kérelmemet az itt látható indoklással. 71-ben viszont húgom esküvőjére kiengedtek. Majd ismét egy váratlan fordulat következett: 72-ben az öt szocialista országba szóló útlevelet kérelmeztem. Valamilyen apróságot rosszul töltöttem ki az űrlapon, és ezt hazugságnak, félrevezetésnek értelmezték, és öt évre eltiltottak mindenféle kiutazástól. Ekkor írtam egy hosszú föllebbezést az útlevélosztály vezetőjének. Ezek után egy magas rangú rendőrtiszt behívott. A következővel állt elő: „Változtak az idők, már nem vagyunk ellenségek. Olyan embereket pártolunk, mint maga, és én segítek magának, hogy ez az ügy el legyen intézve.” Aztán 73-ban beadtam a hollandiai útlevélkérelmemet. Ekkor megint fölhívott ez a rendőrtiszt, hogy akar velem beszélni. Följött a Pozsonyi úti lakásomba, és letette a szalonasztalra az útlevelet, és azt mondta, hogy volna még egy kis kérése. „Miről van szó?” – kérdeztem. Ha Hollandiában vagyok, akkor tájékoztassam őt arról, amit ott látok. „Arra nincs szüksége magának. Ön sokkal könnyebben és gyorsabban, újságokból és egyéb forrásokból megtudja azt, amit én talán alig ismerek.” De más, ha tőlem kapja meg. „Ne haragudjon, de erre én nem vállalkozom.” Látszott, hogy nagyon meglepődött, de megköszönte, fölállt, és otthagyta az útlevelet. Ezek miatt tehát úgy gondoltam, hogy az én zavaró ügyeim el vannak simítva, és most már meg fogják engedni, hogy külföldön tanulmányokat folytassak. És ezért voltam meglepődve, amikor 73. október végén mégis elutasítottak. Most, utólag, az egyházi ügynökök beszervezésének ismeretében már világos, hogy miután én a tavasszal megtagadtam a titkos együttműködést, ősszel a BM–ÁEH akadályozta meg a tanulmányutat. De más téren is szemmel tartottak. 73-as hollandiai utam után szeptemberben a budapesti papságnak a Központi Szeminárium dísztermében előadást tartottam a hollandiai egyházi helyzetéről. Erről a nagy érdeklődéssel hallgatott továbbképző előadásról „Fekete Mihály” ügynök már október elején részletesen beszámolt a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak szóló jelentésében.
De az ajtót egészen más tette be. Nem sokkal ezután – itt is látszik, hogy ezek párhuzamosan mentek – volt egy esperesi konferencia a születésszabályozásról. A különböző plébániákon dolgozó papok összejöttek egy fejtágítóra. Én is hozzászóltam, és a helyszínen kifejtett álláspontomat felkérésre írásban benyújtottam az espereshez, aki csatolta a konferencia jegyzőkönyvéhez. Legnagyobb döbbenetemre a püspök leiratában rendreutasított, merthogy eltértem a tanítástól. És ezzel indult meg a robbanás. 1974 májusában így válaszoltam a püspöknek: „Én disszertációt írtam ebben a témában, és a teológiai kar engem elfogadott. Több írásom jelent meg egyházilag jóváhagyott folyóiratokban, ahol érvelésemet eddig mindenhol elfogadták. Hogy lehet az, hogy a püspök nem fogadja el?” Ekkor úgy éreztem, ez az a pont, amin föl tudom mérni, hogy van-e még kilátásom arra, hogy Magyarországon tudjak élni, és értelmes munkát találjak, vagy pedig befejeztem. A püspökkel folytatott levelezésből kiderül, hogy állandó tinglitanglival, kegyes mesékkel jobbra-balra tologattak. Személyesen nem fogadott, hanem érdemi válasz helyett 74. július végén újból áthelyeztek. És akkor jutottam arra a konklúzióra, hogy nem akarok tovább itt maradni, ki akarok menni Hollandiába. Mivel magyarázom ezt a püspöki reakciót? Egyrészt én nem dőltem be, nem álltam be a békevonalba, ügynöknek sem tudtak beszervezni, ugyanakkor progresszív hangú pap voltam. Másrészt 71-ben megindítottam egy templomi hitoktatási csoportot, hogy a vasárnapi diákmisékre tematikus anyagot állítsunk össze. Ezeknek köszönhetően bizonyos nevem lett, de mindez a félénk és betokosodott egyházi vezetőknek nem tetszett. A budapesti plébániákon vasárnaponként a kora délelőtti órákban kimondottan az iskolás gyerekek számára tartottak misét. Egypáran káplánok összeálltunk, és azt mondtuk, hogy ez így nagyon kevés. Nincs iskolai hittantanítás, próbáljunk egy olyan tematikát összeállítani, amit normális körülmények között a hittanórán adnánk le, de jelen körülmények között a vasárnapi mise keretébe építjük be. Mindig az volt a probléma, hogy olyan szigorúak az előírások, hogy nem lehet semmit se csinálni. Na, ekkor Rómából is jött egy kis nyitás, amely kimondta: „Azt a vasárnapi misét pedig, amelyen gyerekek jelentősebb számban vesznek részt, úgy végezzék, hogy az a gyermekek pszichológiai adottságainak és a pedagógiai követelményeknek megfeleljen.” Mi azt gondoltuk, hogy ezt kihasználjuk. Hollandiában látott példákból kiindulva létrehoztam egy munkacsoportot, minden héten összejöttünk. Mindig valaki más vállalta a téma kidolgozását, az előírásoknak megfelelően, de sokkal inkább a gyakorlati élethez közelítve. Nagyon jól ment a közös munka, és kidolgoztunk egy négyéves tematikát. Írtunk is róla egy tanulmányt a Teológiában. Gondolkoztunk azon, hogy ebben az enyhülési korszakban ezt könyv formájában ki is lehetne adni. De ez is arra a sorsra jutott, mint a születésszabályozás. 
A diákmisével kapcsolatos tevékenységem nemcsak 1974-ben, de még 1978-ban is szerepel egy-egy rólunk szóló titkos ügynöki jelentésben, pedig akkor már két éve Hollandiában éltem. Még szomorúbb az, hogy Pauka László, aki aktív résztvevője volt a csoportnak, és személyes jó barátom is volt, a kivándorlásom után, 77. február elején úgymond ’öngyilkos’ lett. 76 elején vándoroltam ki, így azt már csak könyvekből tudom, hogy ebben az évben megint volt egy ÁEH-s nyomás a püspökökre, hogy járjanak el azokkal a papokkal szemben, akik az ifjúsággal aktívan foglalkoznak, vagyis ismét megindult a bázisközösségek elleni hajsza. Paukát a Krisztinavárosból elhelyezték, egyre nehezebb helyekre került. Többszörös kérése ellenére sem fogadta őt Lékai érsek, aztán ezt és ki tudja, még mi minden mást nem bírta tovább. Tragikus halála mélyen érintett. Mi egy ’nyitottabb, türelmesebb és szolidárisabb egyházra gondoltunk’.
Történetemből nem iktatható ki, bár ez már nagyon személyes, hogy diákkori barátom, Géza 65-ben kiment Nyugat-Németországba, és ott újból megnősült. Az első felesége, Éva itt maradt két kisgyerekkel, és én mint régi jó barát és lelkipásztor a kapcsolatot továbbra is fönntartottam a családdal. 73-ban fölébredt bennem a szerelem, beleszerettem Évába. De nem mertem elmondani, küszködtem magammal. Mit csináljak? Pap vagyok, nem akarok a nőtlenségi fogadalmam ellen tenni, és kilépni sem akarok. Nem akarok alkalmat adni arra, hogy zsarolhassanak, és beépítsenek. Önmagammal vívódtam. Tulajdonképpen ezt a vívódást tettem mérlegre. Arra gondoltam, ha találok még célkitűzést és támogatást arra, hogy én mint pap tovább tudjak dolgozni, akkor előbb-utóbb a szerelem is elmúlik. De nem kaptam támogatást a papi munkámhoz. És akkor kimondtam Évának, hogy szeretem. Viszont mindjárt hozzá is tettem, hogy „én Magyarországon nem akarok megnősülni, még ha ki is lépek, mert azokkal a terhekkel, amelyeket egy kommunista rendszerben az ember nyakába tudnak rakni, nem akarok egy egész családot megterhelni. Tehát én csak úgy tudok veled továbbmenni – ha téged is érdekel –, hogyha megpróbálunk kivándorolni, és kint folytathatjuk közösen az életet.” És ő igent mondott. Ez volt 74 végén, és 75-ben kértem kivándorló útlevelet. 
Minden ilyen kérelemhez a munkaadónak a hozzájárulása kellett. Viszont ahhoz, hogy egy pap kikerülhessen az egyházmegye kötelékéből, és máshova mehessen, ahhoz nemcsak annak a püspöknek a hozzájárulása kellett, ahonnan elmegy, hanem annak is, ahova érkezik. Tehát gondoskodnom kellett arról, hogy legyen valaki, aki engem Hollandiában átvesz. Ment egy puhatolódzó megkeresés az esztergomi érsektől az utrechti érsekség felé, amire ők azt válaszolták, hogy nincs ellene kifogásuk. Lényegében itt mutatkozott meg Lékai László jóindulata, akit az előző évben neveztek ki az esztergomi főegyházmegye apostoli kormányzójává, hogy ő úgy ítélte, ez elegendő ahhoz, hogy engem elengedjenek. Tehát hozzájárult ahhoz, hogy elhagyjam az egyházmegyét, s így tőlem is megszabadult. Akkor be kellett adnom az útlevélkérelmet, és megint számolnom kellett azzal, hogy: „Végleges külföldi letelepedésre útlevelet kaphat az, aki 55. életévét betöltötte, és szülőjéhez, gyermekéhez vagy házastársához együttélés céljából kíván külföldre távozni.” Viszont a rendelet 4. pontja szerint: „a belügyminiszter az 1. bekezdésben meghatározott feltételek alól indokolt esetben felmentést adhat”. Tehát nekem külön indoklást kellett írnom, hogy egyedülálló vagyok, hogy nehezen viselem az egyedüllétet, a család megközelítése nehézkes stb. Igyekeztem az indoklást sötétre és hatásosra festeni. Végül is 75 októberében megkaptam a hozzájárulást. Ezt követően leadtam egy nagyon jó főbérleti lakást a Duna-parton. Ez hozzátartozott a kivándorláshoz. Rengeteg mindent kellett intéznem, így nem értem rá búslakodni. Tudtam, hogy mit akarok, és akkor abba vágtam bele. Úgy, mint máskor is az életem folyamán. 76. február 20-án ültem föl a Keleti pályaudvaron a vonatra. Kijött a nagybátyám elbúcsúztatni – akkor láttam utoljára. Ő érzelmileg olyan közel állt hozzám, mint egy második apa. 56-tól kezdve minden ügyben mellettem állt, ő volt az, akivel minden problémámat meg tudtam bizalmasan és atyailag beszélni. Nagyon szeretett, és én is nagyon becsültem és szerettem őt. Így nem könnyű szívvel búcsúztam el Magyarországtól. De valami romantika élt bennem, hogy Hollandia a szabadság országa, ott majd a kibontakozás jön. Volt egy nagy optimizmus bennem, hogy ott sokkal jobb lesz. Engem a szolidaritás gondolata tartott Magyarországon, és a kivándorláskor az volt a legfontosabb számomra, hogy ezt hogy tudom lezárni. Az egyik legmegnyugtatóbb érzés az volt, hogy azok a központisták, akikkel szolidáris voltam, és ha a gyakorlatban nem is voltam mindig velük, de lélekben mindig összetartottunk, a félreállításból lassacskán visszakerültek az úgynevezett rendes keretbe. Tehát már nem voltak fűtők, csónakosok vagy sekrestyések. Így már nem éreztem azt az erkölcsi nyomást, hogy cserbenhagyom őket.
Hollandiai életem nagyon gyorsan kezdődött, mert a velem sokat törődő családom több mindent is előkészített. A legfiatalabb öcsém fölfedezte, hogy van egy intézmény, ahol a nősülni szándékozó papoknak adnak tanácsot, segítik őket – mert abban az időben az én esetem Hollandiában eléggé széles körben műsoron volt. Földerítette azt is, hogy van Dél-Hollandiában egy bázisközösség, ahol a tébolygó és utat vesztett emberek, akik szeretik a közösségi életet, együtt lakhatnak. Ezt egy hölgy vezette, és volt ott egy jezsuita páter is. És ugyanebben a faluban volt egy szociális munkahely, ahol én Szent Bernát iratainak és egyéb középkori latin szövegeknek kartotékos földolgozását csinálhattam. Ez egy óriási telitalálat volt! Úgyhogy én két héten belül Bergeykben voltam, egy olyan helyen, ahol nyugodtan gondolkodhattam arról, hogy hogyan tovább.   Tehát megérkeztem Rotterdamba, és március közepén már Dél-Hollandiában voltam. Volt munkám, fölvettek a közösségbe. És persze nagyszerűen, mások között tudtam nyelvet tanulni. A problémámmal nem voltam egyedül, több pap és apáca volt, aki válságba jutott a hivatásában, és egy átmeneti időre odament, hogy eldöntse, mit akar tenni. Ez minden szempontból nagyszerű volt. Több parasztházat modernizáltak úgy, hogy a padláson voltak az egyéni szobák. De engem olyan megértéssel fogadtak, hogy az elején nem a közösségben laktam, hanem egy a faluban élő, a közösséghez tartozó családnál kaptam szobát – ahol gyerekek is voltak –, hogy még közelebbről ismerjem meg a holland családi életet, a nyelvet. Ez a közösség ötven és száz fő között volt. Az én helyzetemben lévők lehettek körülbelül húszan. A közösségben tartottak nyilvános vasárnapi miséket, hogy bárki lejöhessen az akkori Hollandiában modern és előremutató szertartásra. Voltak meghirdetett heti programok is. Ha közöttük akartál élni, akkor azzal kellett kezdeni, hogy egy három hónapos exodus-programot – „kivonulást a társadalomból” – kellett végigcsinálni. Én is részt vettem egy ilyenen. Azon keresztül aztán sok minden szóba került, ami az ember múltjával, problémáival, döntéseivel összefüggött. A mi szemünkkel félig szerzetesi életformájuk volt, tehát közös imádság reggel, és közös étterem, ahol beosztás szerint kellett dolgoznunk vagy rendet tartanunk. Ugyanakkor egy jó részüknek közönséges munkája is volt a faluban. A nyelvtanulás elég gyorsan és jól. Először, azt hiszem, édesanyámtól kaptam egy kazettát, de a gyakorlat által is sokat tanultam, úgyhogy elég hamar olvastam már újságokat. Először ebben a faluban latin szövegeket elemeztem. Aztán néhány hónap elteltével azt kérdezték tőlem, hogy lenne-e kedvem a tilburgi teológiai fakultáson dolgozni. Tehát kihelyeztek az egyetemre –bár továbbra is a szociális munkahelytől kaptam a fizetést –, ahol előálltam a disszertációmmal.
Közbevetőleg el kell itt mondanom, hogy amikor kivándoroltam, lemondtam a magyar állampolgárságról. Úgy döntöttem, hogy ha elmegyek, akkor száz százalékig megyek el. Pontot tettem az itteni életem végére, nem akartam kétfelé lavírozni. Teljesen be akartam illeszkedni a holland társadalomba. A mi családunkban van egy kifejezés, hogy „sőberli” – ez fotel és ágy egyszerre, azt hiszem, a háború előtti időből. Ha valaki ezt is akarja, meg azt is akarja, az olyan „sőberli”. És mindenre, amire valaki azt mondta, hogy „ez is legyen, meg az is legyen”, apám azt mondta: „a fotelágy se nem fotel, se nem ágy”. Ö úgy gondolta: „ha egyszer kivándorolsz, akkor csináld teljesen”. És én átvettem ezt. Eljöttem, ott már nincs semmi keresnivalóm. Nem akarok a jövőben olyan helyzetbe kerülni, hogy kérdés legyen, hogy ide tartozom-e vagy oda. És a történelem utolért, mert Hollandiában most ez az egyik fő téma. Aki itt van, az ne kacsintgasson hátra. Miért van két útlevele, miért van két állampolgársága?  Tehát ekkor már nem voltam magyar állampolgár, igaz, de még holland sem, viszont rögtön megkaptam a letelepedési engedélyt, mert a szüleim garanciát vállaltak értem.
Hogy a munkámhoz visszatérjek, 78-ban volt egy Nemzetközi Katolikus Interdiszciplináris Kongresszus Brüsszelben Population Problems címmel, és arra engem is meghívtak mint a témában szintén jártas valakit. Majd részt vettem egy országos demográfiai kutatási programban, ami már nem katolikus, hanem általános téma volt. A kutatás végén készült egy kiadvány, amelyben meg jelent a cikkem: Vallás, egyház, népesedési kérdés és etika. Ez volt 81-ben. Még nem voltam olyan hosszú ideje Hollandiában, a holland sem ment olyan könnyen, de egy cikket meg tudtam írni, Ebből viszont nem lehetett megélni. Bizonyítani lehetett egy kicsit azt, hogy mihez értek, ki vagyok. De kiderült, hogy én mint megnősült, kiugrott pap a katolikus intézményekben, a teológiai fakultásokon belül állást nem kaphatok az egyházi kritériumok miatt. Voltak jó néhányan a mi fakultásunkon is olyanok, mint én, de olyan döntés született, hogy ezeket a helyeket a jövőben megnősült pap már nem töltheti be, a meglévők ugyan „kihalásig itt maradhatnak, de senki újat”. Ennek oka, hogy a hatvanas évekbeli rövid holland nyitás a római figyelmeztetés után nagyon gyorsan bezárult. Munkaalkalom szempontjából is ez épp egy rossz időszak volt, sok akadémikus állás nélkül volt, láttam, hogy kilátástalan, hogy én az egyetemen egyetemi szintű munkát kapjak. Akkor azt tanácsolták nekem, hogy pályázzak meg a teológiai fakultás könyvtárában egy most megüresedő állást – ez ugyan nem tudományos állás volt, hanem egy alacsonyabb rangfokozatú, de biztos és fix. Elfogadták a pályázatomat, és így kaptam végleges állást 79-ben. Szóval nem voltam könyvtáros, hanem dokumentációs munkatárs. És onnan mentem nyugdíjba. Huszonhárom évig dolgoztam ott. A munkaadóm támogatásával ’84-ben egy továbbképző tanfolyamon szakirodalom-kutatási képesítést szereztem. A munkám pedig részben érdekes, részben viszont száraz volt. Rengeteg üres adminisztrációval járt. Az utolsó években aztán beletanultam a komputerhasználatba. Végül is azt mondhatom, hogy engem nagyon jól fölkaroltak, egyáltalán nem panaszkodhatom. Még 76-ban megkeresett Kozma Gyuri, egy disszidált központista, jezsuita Bécsből, hogy lefordítanék-e egy német imakönyvet magyarra gyerekeknek. Lefordítottam. 1978-ban pedig Boór János – szintén disszidált volt jezsuita – Münchenből, hogy fordítsam le Bernard Häring cikkét a születésszabályozás kérdéséről a Mérleg számára. Mindezek fölébresztették bennem az ambíciót, hogy a szabad világból próbáljak valamit nyújtani az otthon maradottaknak, segítsek abban, hogy a diákmisékről szóló könyvünk megjelenhessen Magyarországon. A legkülönbözőbb személyekkel leveleztem – többek közt írtam Lékainak, egy professzornak a Hittudományi Akadémián és egy bécsi kiadónak –, abban a naiv hitben, hogy én már jó fiú vagyok, az állam nem néz rám rossz szemmel, a megnősült papoknak mindig örülnek. De akármilyen módon próbáltam érvelni vagy közvetíteni, végül minden kátyúba jutott.
A házasságunk, családi életünk jól indult. Egy év után azonban problémák merültek fel. Kezdődött azzal, hogy az otthon maradt nagyszülők állandóan siránkoztak, hogy hiányolják az unokáikat. Aztán az apósom elkezdte ellenem hangolni a lányokat. Ehhez tartozik, hogy még a házasságkötés előtt felkerestem Gézát, aki Heidelbergben professzor lett, és elmondtam neki a tervünket, és hogy én támogatni fogom, hogy a lányaival találkozzon. Gondoltam, hogy ez fontos, főleg a gyerekek és a jó összhang miatt. Megállapodtunk egypár dologban, és a gyerekek tartották a kapcsolatot az apjukkal. Később azonban, ha valami nem tetszett nekik, rögtön azzal jöttek a lányok, hogy „nekünk ide kellett jönnünk, mert ti összeházasodtatok”. Különösen a kisebbik. Még nevelési tanácsadót is bevontunk, de valahányszor megállapodtunk vele valamiben, a kamaszgyerek újból és újból megpróbált minket kijátszani.
Mikor 79 végén az oroszok betörtek Afganisztánba, a holland külügyminisztérium óvatosságra intette a magyar és cseh emigránsokat, akik még nem voltak hollandok, hogy nem tud nekik segítséget nyújtani, ha szülőhazájukba utaznak. Illetve a belügyminisztérium megtörtént esetek alapján figyelmeztetett, hogy azok, akik rendszeresen látogatják a szocialista országokat nagyobb rizikónak teszik ki magukat, hogy megkörnyékezze őket a titkos rendőrség. Egyértelművé vált tehát, hogy kiskorú gyerekeink miattam zsarolás veszélye nélkül nem utazhatnak Magyarországra, amint azt korábban elképzeltük. Sajnos ezt a lányok apja sem értette meg, pedig akkor ő mint menekült Nyugat-Németországban védelmet kapott. De Éva sem tudott a lányaival szemben százszázalékosan mellém felzárkózni. Mint anya – érthető módon – félt, hogy elveszíti őket.
Amikor végleg egyértelművé vált, hogy Éva nem tud elég határozott és következetes lenni, és az élet mindennapos ügyeiben – megállapodásainktól eltérően – ismételten a gyerekei mellé áll, akkor azt mondtam, hogy ebből nekem elég. Végül is föltettem neki a kérdést: ki a fontosabb, a gyerek, vagy én? Szerintem van bizonyos sorrend. És hiába mondta neki mindenki, hogy a gyerekei hamarosan fel fognak nőni és elmennek otthonról, ő nagyon féltette őket. Ezzel lezárult a házasságunk, 81-ben elváltunk. Ez olyan szempontból volt megrázó, hogy annyi energiát fektettem ebbe a házasságba, minden nehéz akadályt legyőztünk, és úgy tűnt, hogy sikerül, de végül mégsem. Éva, akire mindent rátettem, nem állt mellettem, vacillált, és nem tudta teljesen letenni a voksot mellettem. Én viszont nem voltam hajlandó azt a kockázatot vállalni, hogy feleségem Magyarországra utazó gyerekein keresztül próbáljanak beszervezni. Megalapozott feltételezésem utólag beigazolódott, mert egy ÁBTL-dokumentum tanúsítja, hogy a BM csak 1987-ben zárta le a dossziémat.  Dühös voltam rá. De technikailag nem volt probléma, Éva korrekt asszony. Mindent meg tudtunk beszélni, mindent el tudtunk intézni. 
A válás után Tilburgban éltem, és nem akartam búslakodni. A magam módján próbáltam új lehetőséget találni. De sokáig nem sikerült. 1985-ben egy holland barátom születésnapján találkoztam Ingriddel. Sokat beszélgettünk. Aztán szóba került, hogy nagyon szeretném, ha gyerekem lenne. Kiderült, hogy ő is szeretne gyereket. Lassacskán kiderült, hogy szeretnénk összekapcsolni életünk hajóját. Ingriddel, aki nálam tizenhárom évvel fiatalabb, az elképzeléseink, a vágyaink, az igényeink elég közel álltak egymáshoz. Így összeházasodtunk. Ingrid először egy pályaválasztási tanácsadókat kiképző főiskolán szerzett diplomát, aztán szociális munkás főiskolát végzett, és amikor megismertem, egy hágai művelődési ház vezetője volt. Most pedig idősek gondozását szervezi, illetve felnőttoktatási kurzusokat szervez.
                                 Péter fiunk 87. augusztus 10-én született. Nagyon vidám, jókedvet sugárzó srác. Régóta érdeklődik a zene iránt – először csak furulyázott, aztán szaxofonozott. A zeneiskola tanárai biztatták, hogy többre is képes. Ő nem a humán gimnáziumot választotta, hanem tudatosan reálgimnáziumba ment. Azt mondta, hogy azt az időt, amit latinra, görögre fordítana, azt inkább a zenére fordítja. Persze minden szülői aggódás és bölcsesség megvolt bennünk: hogy a zenésznek nem könnyű a megélhetés stb. Gyerekkorában nagyon sokfelé vittem őt a technikai érdeklődését fölkelteni – de nem harapott rá. Úgyhogy maradt a zene mellett, és ezt mi el is fogadjuk. Nemcsak tiszteljük, hanem támogatjuk is. Volt egy országos pályázat, ahova 2002-ben ő is elküldte önállóan komponált zenedarabját, amely bejutott a legjobb négy közé, és így az amszterdami koncertteremben a január elsejei koncerten lejátszották. A televízió élő adásban sugározta. Ott állt a pódiumon, és olyan boldog volt! Mi is természetesen. Így alakult, hogy ő most az amszterdami Zeneakadémián tanul szaxofont és zeneszerzést. Amszterdamban lakik, és nagyon boldog, hogy ez sikerült neki. Próbálok vagy próbáltam mindent megtenni, hogy jó apa legyek. Hogy megint nagyképű legyek, tudatosan emancipáltan próbáltuk nevelni Pétert. Születésétől kezdve heti négy napot dolgoztam. Egy napig én foglalkoztam vele, egy nap Ingrid volt vele, így Péter csak három napig járt bölcsődébe. És később is nagyon szívesen és nagyon tudatosan csináltam mindent, ami a nevelésével függött össze. Mindenhonnan azt hallottam, hogy milyen könnyű két nyelven fölnevelni egy gyereket. Én megpróbáltam, amikor Péter még egészen kicsi volt, de nem tudtam elviselni, hogy a mamája más nyelven szólítja meg őt, mint én. És ezért föladtam.
Vissza kell lépnem egy kicsit a múltba. Én voltam többek között az, aki 56 után nagyon aktívan próbáltam egy kurzusösszetartást fenntartani, hogy jöjjünk össze évenként, rendszeresen. És ők ezt megtartották. Most is rendszeresen összejárnak, és engem is mindig meghívnak. Tehát nagyon is értékelnek. Viszont úgy érzem, hogy – a kifejezés nagyon rossz, de most nem tudok mást használni – kinőttem közülük. Nemcsak az ő érdeklődési világuk, de a normarendszerük is más, mint ami az enyém lett. Például ha én valamit a mai szemszögből kimondok, akkor ők meghökkennek, aztán tiszteletből hallgatnak. Ez mindenképpen éreztet egy bizonyos határt. De ez csak akkor van, hogyha egy kicsit mélyebbre megyünk. A mindennapi találkozás szintjén nagyon kellemes és kedves a barátkozás, de elég kevés a közös témánk. Mert ha én a közös témát a magam oldaláról világítom meg, az annyira idegen abban a világban, amiben ők élnek, hogy azt jobb nem érinteni. Az én életvitelem és a gyakorlati felfogásom sok esetben hasonló ahhoz, amit ők teljesen elutasítanak, tehát inkább hallgatok, mint hogy a minimális kapcsolatot ezzel elrontsam, hogy én is veszélyes idegen legyek.
Nekem ma az elképzelésem az, hogy egyházi közösséghez tartozni azt jelenti, hogy az ember ott otthon érzi magát, oda szívesen megy, és visszhangot kap. Ilyen környezetet én nem találtam. Úgyhogy nem járok rendszeresen templomba, de időnként elmegyek vagy elmegyünk. Formálisan nem szakítottam az egyházzal, de eléggé eltávolodtam – nem a szemlélettől, hanem a formális kötelezettségektől inkább. A hitem megmaradt. A feleségem viszont nem hívő. Ez egy olyan tény, amit kölcsönös toleranciával tudomásul vettünk. Ez egy igen fontos bázis. Viszont az életvitelemben ezzel a ténnyel is számolok. Nem akarok például olyan liturgiákat erőltetni, amelyek nem jelentenek sokat. Egy aktív hívő partnerrel hamarabb elmennék egy olyan vasárnapi misére, ami nem egészen tetszik, de egyedül nem megyek el. Én kezdeményeztem, hogy Péter legyen elsőáldozó, hogy kapjon hitoktatást, hogy kapja meg azokat az értékeket, amiket én is értéknek tartok – de nem forszíroztam, hogy maradjon katolikus. Elég ritkán beszélgetünk ilyen kérdésekről. De amikor ezek a témák szóba kerültek, akkor jólesett, hogy erről is tudunk eszmecserét folytatni. De már nem úgy, mint amikor én harminc évvel ezelőtt befejeztem a papságot. Azóta sok mindenben változtam. Úgy érzem, sokkal nyitottabb és türelmesebb és sokrétűbb elképzelésem van a vallás és az ember viszonyáról és annak a gyakorlásáról is. Megértem, hogy a piramis jellegű, szigorú egyházi struktúrákban is van jó, de én azt nem támogatom, és azzal nem tartok együtt. Elfogadom a feleségemet úgy, ahogy ő gondolkozik. Ez a toleráns vonal Hollandiában, és én nagyon is megszoktam, hogy sokféle vélemény lehetséges, és hogy tudjuk egymást értékelni és elfogadni és becsülni. Ennek a toleranciának nálam valószínűleg mélyebb gyökerei vannak, de Hollandiában tudott igazán kibontakozni. Én majdnem egészen az emigrálásig abban hittem, hogy egy jól összetartó, egységes szervezetnek vagyok az igehirdetője, aki arról van meggyőződve, hogy a mi elképzelésünk teszi igazán jóvá a világot – minden területen. Ebből aztán egyre jobban kinőttem. Ma már úgy látom, hogy a világ sokrétű, gondolatban, hitben és a gyakorlatban is. És ennek a sokféle mozaiknak kell utat keresni, hogy együtt is tudjon élni, és együtt is tudjon sok mindent csinálni. És ez nem egyszerű dolog, de úgy látom, hogy jó út.
Találtam egy társaságot, akik egyszerű emberek, nagyrészt nem is értem őket, tájszólásban beszélnek, sokszor alig tudom fölfogni, amit mondanak. De minden héten nagyon szívesen egy napot együtt biciklizek velük. Van aztán másféle baráti kör. A kint élő magyarokkal időnként összejövünk. Az a társaság is egyre idősebb lesz. Én még inkább a fiatalabbak közé tartozom. Leginkább a feleségem baráti, ismeretségi körével járunk össze.
A magyarokat nagyon szívesen fogadták 56 után, és azt hiszem, a magyarok nagyon jól beilleszkedtek. Én egy kicsit kilógok, később jöttem, és nem tudtam fölépíteni azt az értelmiségi karriert, amit azok tudtak, akik húsz évvel korábban érkeztek. Aki odaérkezett mint diák, és otthon orvosnak vagy mérnöknek, vagy ügyvédnek, vagy közgazdásznak tanult, az ment tovább azon az úton, amit elkezdett. (Persze nagyon sok szakmunkás is érkezett, de róluk most nem beszélek.) Nekem több hátrányom is volt: az egyik, hogy nem volt olyan szakmám, amiben tovább tudtam volna menni, és még csak az se volt, hogy zenész vagyok magyarul, és aztán zenélek hollandul. Én nagyon sokféle állást megpályáztam, de nem sikerült. A nyelv volt a fő akadály. A másik pedig, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor végleges állást kerestem, eleve rossz helyzetben voltak az egyetemi végzettségűek. Munkanélküliség volt. Így lettem könyvtáros, dokumentalista, és ott jól éreztem magam. De ha szívem szerint választhattam volna pályát, nem ezt választottam volna. Gondolkoztam azon, hogy szociális akadémiát végzek a szociális munkához. De azt megértették velem, hogy az én nyelvkészségem soha nem lesz olyan, hogy az egyszerűbb embereket könnyen megértsem, és főleg azt, ami a sorok között van – tehát erre nem leszek alkalmas. Ezt tudomásul kellett venni. Ötvenkét évesen egy második házasságot elkezdeni, gyereket fölnevelni stb., megint adott annyi feladatot. Illetve tudatosan eldöntöttem, hogy fő célom a család, a gyerekem. A többi nem annyira érdekes. Kereseti lehetőségre szükség van, és hála Istennek, jó munkám volt. A karriert meg leírtam.
Mióta nyugdíjas vagyok, és a fiam iskolájában sincs már feladatom – korábban a szülői munkaközösségben tevékenykedtem, majd a gimnáziumi könyvtárban önkéntes munkát vállaltam –, egy huszonnégy órás SOS-telefonszolgálatnál teljesítek önkéntesként rendszeresen szolgálatot. Van egy mindenki által elérhető telefonszám, amelyről mindenki tudja, hogy ez kölcsönösen névtelen és bizalmas, és akárki akármilyen problémával megkereshet minket. Éjszaka és hétvégén még az ifjúsági és a szociális gondozás is hozzánk tartozik – nekik akkor nincsen hivataluk. A mi feladatunk az, hogy kiszűrjük, krízisproblémáról van-e szó, vagy pedig hangulati gondról, ami beszélgetéssel is orvosolható. Ha viszont komoly problémáról van szó, akkor tudjuk mozgósítani a szakembereket.
Mivel én itthon aktív voltam, és sok – hogy úgy mondjam – harcostársam maradt itt, nagyon érdekelt, hogy hogyan alakul a helyzet. Drukkoltam nekik, hogy sikerüljön. Szemmel tartottam, ha nem is minden részletében – hiszen akkor más központi célok voltak az életemben, egy fiatal gyerek és a család és egyebek –, de folyamatában. Emlékszem, nagy föllélegzés és öröm volt, amikor a 89-es folyamat kibontakozott, és végül is eredmény született. Emlékszem az első lépésekre, a kempingezőkre a követségen meg a határon, és hogy a keletnémeteket átengedték Sopronnál. És akkor a berlini fal ledőlt. Éppen édesanyámnál voltam, amikor Ceauşescu összeomlott karácsony előtt, akkor szinte fölugrottam örömömben. Pesszimista voltam. Nem nagyon bíztam abban, hogy a szovjet impérium igazából föladja a kelet-európai országokat. Nem voltam politikai jós vagy elemző, és annyiszor volt már csalódás, hogy én nem láttam olyan szempontokat, amelyek nagyon biztatóak lettek volna arra nézve, hogy itt döntő változás lesz – ami mégiscsak megtörtént. Ezért aztán nagy örömmel jöttünk hárman, Péter fiammal együtt, aki még nem volt hároméves. Még élveztük a réginek és az újnak az előnyeit. Szabadság volt, de ugyanakkor még régi árakon tudtunk egy villát bérelni Leányfalun, és bejártuk a régi kirándulóhelyeimet. Az egy nagyszerű élmény volt számomra, hogy Magyarország fölszabadult. Annak idején beleadtam magamat az egész ügybe, mindegy az, hogy mit csináltam, de az volt számomra a fontos, hogy Magyarországon legyen szabadság és demokrácia. És ez most sikerült. Ez mérhetetlen nagy örömmel töltött el. 
 
« Vissza a listához

Meghívó Vigh Szabolcs papszentelésére és újmiséjére

1958

Meghívó Vigh Szabolcs papszentelésére és újmiséjére
« Vissza a listához
Kovách Erzsébet elsőáldozó
Készítés időpontja: 
1930

Oldalak