Templomba mindvégig, következetesen jártam. Nekem a vallás rengeteget jelentett, mert hisz mind a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban, mind a hazai börtönben vagy a pszichiátriai intézetben mindvégig az adott teljes megnyugvást és teljes bizalmat, hogy az Úristen kegyelme mindig megkapható, mégpedig mindig olyan mértékben, amilyen mértékben szükségünk van rá. Világnézetem szerint földi törekvésünk, célunk az, hogy minél inkább domináns állapotba kerüljön bennünk az isteni szubsztancia, és minél jobban elnyomja a lehúzó földi szubsztanciát. Az ember személyisége adódik egyrészt abból, amit az Úristentől kapott, adódik abból, amit a génjein keresztül átörökölt és adódik abból, ami a környezetéből az idők folyamán beléje táplálódik. Na most, egyre inkább erősödik a környezetünkben lévő rossz, mert a környezet egyre jobban romlik. Nemcsak a környezetvédők környezetére gondolok, az emberi környezetre is. Tehát arra kell törekednünk, hogy az isteni szubsztancia, a jó kerekedjen felül, és elnyomja a környezeti hatásokat. Mert szép az, ami fölemel, és csúnya az, ami a sárba taszít, amit a disznó túr az orrával.

Véleményem szerint az ember személyisége egyrészt abból adódik, amit az Úristentől kapott, azután abból, amit átörökölt és abból, amit a környezete, az egyre inkább romló környezete idéz elő. Ahogy Goethe is mondta: apámtól kaptam az alkatomat és az élet komoly oldalának a megélését, anyámtól pedig a kedélyemet és a mesélő hajlamot. Apám jogász volt, anyám művésznő, átöröklött gének. Az Úristentől kaptam viszont a hajlamot az igazság minden áron való érvényre juttatására. Nekünk, gyarló földi embereknek az első és legfontosabb kötelességünk a törekvés az abszolút igazságra. Mivel az abszolút igazságot nem érhetjük el, csak az Úristen, nekünk arra kell törekednünk, hogy minél jobban megközelítsük azt. Így adódott aztán, hogy jogásznak készültem, és a mi kultúránk és civilizációnk érdekeit akartam szolgálni. Így utólag nyugodtan megállapíthatom magamról, hogy egész életemben az igazság érdekében próbáltam harcolni. Annyi minden előfordult az életemben, és mindig oda kanyarodtam vissza, hogy az igazságért kell és érdemes harcolnunk.

Személyes történetemhez hozzátartozik, hogy semmiféle vallásos kötődésem nincs, se hitbeli, se mint zsidó Izraelhez. A kötődésem a nosztalgikus gyerekkori emlékekből áll, azok iránt, akiket nagyon szerettem, és akik hívők voltak, és gyerekkoromban imádkozni láttam őket. Hívő kislány voltam úgy tizenkét, tizennégy éves koromig. Aztán egyszer csak elmúlt, mint egy nátha. Szóval volt, nincs. Viszont a nosztalgia és a szeretet köt engem a zsidósághoz. Megmondtam a gyerekeknek, meg az unokatestvéremnek, hogy semmiféle rabbit vagy egyházi embert nekem a síromhoz ne engedjenek. Ezzel szemben egy barát mondja el a zsidó imát, a Kádist. És Imola énekeljen el egy szép Händel-dalt. Mindenki, aki úgy érzi, hogy akar valamit mondani utoljára nekem, azt a saját érzelmei szerint fejezze ki. Hogy miért akarok Kádist, nem tudom megfogalmazni. Kádist kapott a férjem és a fiam is. Nem vagyok hívő, úgy gondolom, hogy ha meghaltam, akkor kész, vége, nincs semmi. De így teljes ellentmondásban vagyok önmagammal. Azt hiszem, hogy ez az ellentmondás nagyon sokakban él. A Kadisht talán azért szeretnék, mert kifejezi a közös tragédiához való kötődésemet és azokhoz, akik nyomtalanul eltüntek. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy képviselnem kell őket.

A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak. Kvázi bűnnek lehet mondani azt, hogy mennyire nem fogtuk fel, mi fog következni. De ez nálunk senkinek az agyában nem fordult meg. 

Minden karácsonyt Élesden töltöttünk a nagyanyámnál. (Kivétel az az egy alkalom, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk.) De nem nagyanyámnál volt a karácsony, hanem a rokonoknál. Magyar sógorság volt, a Jakabffy család, akiket azelőtt Jakabnak hívtak. Legalább húsz–huszonöten ültünk a hosszú asztalnál. Hatalmas karácsonyfa, nagy-nagy vacsora, szép ünnep, de ott se volt Jézuskáról szó. És a zsidó húsvét pedig annál a nagybátyámnál volt, ahol Rezsi nagynéném, a „Nénje” lakott. Móric bácsi a Dreher Sörgyárnak volt az igazgatója Váradon, és őnála voltak a széder esték. És mindig nekem kellett elmondani a Ma Nishtaná -t.

Hódmezővásárhelyen – ahol a férjem is született – élt anyám nagybátyja, Földes Béla közjegyző és családja, akik áttértek, és nagyon elegáns és előkelő magyar keresztény társaságba jártak. Őróluk nem is tudták, hogy zsidók, egészen, amíg nem deportálták őket. Anyám lánykorában oda járt bálozni. És egy karácsonykor lementünk hozzájuk Hódmezővásárhelyre. Én akkor négyéves voltam. És anyám azt mondta nekem, hogy „Jutka, nem kell mondani, hogy mi zsidók vagyunk!” Ez egy hülyeség volt, mert miért mondtam volna, ha nem hívja fel a figyelmemet erre? Semmi okom nem lett volna mondani. És hatalmas, plafonig érő karácsonyfa, sok vendég volt, és csengettyű, hogy a gyerekek bemehetnek az ajándékok kiosztására. És akkor bementünk. És az egyik néni azt kérdezte tőlem: „Juditkám, mit hozott neked a Jézuska?” És én erre végigmértem, és azt mondtam: „Nálunk nincs Jézuska, mert én zsidó kislány vagyok!” Erre anyám megfogta a kezem, és gyorsan kirángatott a szalonból! Nem tudom, a néni megértette-e, hogy miről van szó, mert olyan abszurd volt. Anyám annyira nem volt vallásos, hogy fogalma sem volt még arról se, hogy péntek este gyertyát szoktak gyújtani. Az édesapám zsidó nevelést kapott, de ebből kevés maradt meg. Kétszer egy évben ment el a templomba: a jóm-kipúr és a zsidó újév, a rós hasána napján. És böjtölt is. Azt hiszem, istenhívő volt. Imádkozott az ünnepek alatt a templomban, de otthon is láttam. Annyira imádta anyámat, hogy nem ragaszkodott, ahhoz hogy a háztartás kóser legyen. Illetve, először kérte. Akkor Anyám mondta neki, hogy a kóser hús nem jó, meg aztán az komplikált… Meggyőzte apámat. „Jó, hát akkor ne legyen kóser.” Úgyhogy még disznóvágás is volt nálunk. Amikor már a háborús idők voltak, és nem lehetett kapni élelmiszert, akkor Brátkán volt a disznóvágás. Szóval apám mindenbe, amit anyám akart, beleegyezett. Ehhez hozzátartozik az is, hogy anyám semmiféle zsidó nevelést nem kapott. Se zsidó öntudatot. Vidéken nőtt fel, ott egész más élet volt.

Az én ilyen típusú érdeklődésem a hindu Krishnamurtival kezdődött, aki minden nyáron tartott előadásokat Svájcban. Nyilván volt bennem fogékonyság a tanaira. Bizonyos vallási tapasztalatom már volt, a kereszténységtől elfordultam ugyan, de latens formában nyilván bennem élt a keresés, a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk a világon, mi is az élet értelme. Szerettem volna a létezésben valami magasabb rendű összefüggést is találni, nemcsak azt, hogy eszem, alszom, dolgozom. Eljártam Krishnamurti előadásaira, és teljesen elbűvölt ez az idős, egészen kicsi, szikár, nagyon szép arcú ember, aki megkapóan beszélt, és érezhető volt rajta, hogy ő egy másik létben létezik, mint mi, a hallgatói, és nem tudtuk, hogyan lehet oda eljutni. Sok könyve jelent meg, többet olvastam is közülük. Nagyon érdekelt az út, amin ő jár, ahol az ember olyan szabad, mint ahogy nála lehetett érezni. Hogy nem kötik vágyak, félelmek, apró-cseprő földi dolgok, amik az átlagembert rabul tartják. De hát az persze egy másik kérdés volt, hogy az ember hogy jut el oda, hogy sikerül ezt megvalósítani. Nekem ez nem sikerült, mert az előadások abbamaradtak, és nem találtam olyan közösséget sem, amelyben gyakorolhattam volna. Egyszer megkíséreltem azt, hogy leállítottam a rádiót, televíziót, telefont, mindent, és próbáltam a város közepén, a munkám mellett teljes visszavonultságot megteremteni, de az nem vezetett célhoz. Aztán megértettem, hogy ez így önmagában nem megy, az embernek kell egy vezető, vagy egy irányítás, vagy szellemi táplálék, mert különben csak azt éri el, hogy a világ zaját kizárja, de attól még nem töltődik föl lelkileg, nem lesz boldog. Úgyhogy ezt abbahagytam, és évekig nem is kerestem tovább. Aztán Magyarországról kaptam egy impulzust, egy régi osztálytársamtól, aki itt meghallgatott egy tibeti lámát. Ennek a lámának Zürichben is van egy csoportja, és elkezdtem odajárni. Négyen-öten voltunk egy privát lakásban, és meditáltunk. Aztán ez a láma eljött Zürichbe, előadást tartott, személyesen is láttam, hallottam őt. Ennek a lámának van egy nagy központja Dél-Franciaországban, ahol kéthetes visszavonulásokat is tartanak. Részt vettem ott több visszavonuláson, ahol részben együtt meditálnak, részben előadásokat hallgatnak az emberek. Több száz ember gyűlik össze, öt-hatszázan is együtt vannak egy-egy ilyen alkalommal. Teljesen megragadott a tibeti buddhizmus, amelyről azt találom, hogy nagyon magas rendű ősi spirituális tanítás. Úgy találom, nagyon mély tanítás, és sok mindenben megegyezik az eredeti keresztény tanítással, mert középpontban van a felebaráti szeretet, a másik embernek a fontossága, az együttérzés a másik emberrel, a másokra figyelés. Az is egy érdekes tapasztalás nekem, hogy a buddhisták, különösen maguk a tibetiek, rendkívül életvidám emberek. Nagyon szeretik az életet, derűsek, egyáltalán nem arról van szó, hogy az ember mindenről lemondjon és teljesen remete életmódot folytasson, hanem arról, hogy felfedezze, mennyire felszabadultan és gondtalanul is lehet élni. Hogy megértse, mennyire mulandó az élet, és hogy nem kell semmihez görcsösen ragaszkodni, hanem valahonnan fentebbről kell nézni az embernek a saját életét, a saját problémáit. Nem szabad túlértékelni se a jót, se a rosszat, hanem nyugodtan, higgadtan tekinteni a saját életemre, elfogadni, ami jön, és el is engedni dolgokat. Meg kell találni a belső békét, és úgy viszonyulni az élethez, hogy tudom, semmi se árthat nekem, mert rajtam múlik, engedem-e, hogy bármi vagy bárki ártson. Ez nagyon egyezik az erőszakmentes kommunikáció elveivel és gyakorlatával. Nagyon érdekes, hogy tulajdonképpen teljes összhangot találtam a buddhizmus és az erőszakmentes kommunikáció között. Ez szerencsés találkozás nálam.

Édesapám református volt, édesanyám evangélikus, de egyik sem gyakorló vallásos. Az apai nagyanyám igen, ő rendszeresen eljárt a templomba bibliaórára. A szüleim olyan passzívak lehettek, mint sokan ma is: papíron valamelyik egyházhoz tartoztak, de nem gyakorolták a vallásukat, csak néha-néha jártak el templomba. Nálam az volt a helyzet, hogy én egy evangélikus hittantanárnő hatása alá kerültem, aki tulajdonképpen metodista volt, de ezt csak később tudtam meg. A Bécsi kapu téri evangélikus papnak volt a felesége. Ő megtérítette azokat a gyerekeket, akiket hittanra tanított. Nyomást gyakorolt ránk, hogy mi a jó és mit kell csinálni. Ez az erős szektás hatás eltartott egy darabig. A hittantanárnő azt mondta, hogy meg kell térítenünk a szüleinket, hogy Jézus szeret minket, és hogy bánjuk meg a bűneinket. Ezzel komoly konfliktusokba döntött minket. Extrém dolgokba is belevitte a gyerekeket, például hogy fagylaltot se együnk, mert az is csak világi élvezet. Én eljártam bibliaórára, olvastam a Bibliát, és azt gondoltam, az a feladatom, hogy mindenkit megtérítsek magam körül. Kínos is volt sokszor, mert ezekről a dolgokról inkább nem beszéltem, közben úgy éreztem, hogy gyáva vagyok, mert hallgatok róla. Szóval ez nekem egyáltalán nem volt jó, de nyilván kerestem valamit, egy közösséget, ahova tartozom, ahol jól érzem magam. Talán otthonpótlót is jelentett nekem a lelkes, emocionális közösség. Amikor konfirmálkodnom kellett, szerettem volna a Bécsi kapu téren, de nem lehetett, mert lakóhely szerint nem oda tartoztam. Másik gyülekezetbe kerültem, más paphoz, és a korábbi hatás megenyhült, 15 éves koromra elcsendesedett. 

Hosszabb ideig voltunk négyen egy zárkában: Juhász Miklós piarista, hittan- és történelemtanár, Kozányi György, egri egyházmegyés paptársam, a harmadik nevét elfelejtettem, és én. Mi, négyen ki tudtunk alakítani egy kis szerzetesrendet, saját napirenddel, imádsággal, elmélkedéssel, valamiféle nyelvtanulással és titokban misézéssel. Valóságos misézéssel. Kenyeret kaptunk, a bor volt a nehezebb. A hozzátartozók szilvalekvárba kevertek mazsolát, lekváros tekercset sütöttek belőle, és azt küldték be. Három-négy szem mazsolát vízbe tettünk, az megduzzadt, és a tartalmát kinyomtuk egy kanálba, így lett néhány csepp must – nem fontos, hogy kierjedjen –, vagyis természetes szőlőlé. Ha bejött az őr, nem látott mást, csak egy darab kenyeret és egy kanalat. A miseszöveget fejből tudtuk. Később rájöttek, és büntették. Arra viszont kényesen vigyáztak, hogy ne tűnjenek egyházellenesnek, sohasem a misézés miatt büntettek meg, mindig találtak valamilyen ürügyet.

Több kongreganista- és iskolatársam jelentkezett teológiára. Hetedikes-nyolcadikos koromban aztán én lettem a Mária-kongregáció prézese. A mérnökség és a zene elhalványodott, s megmaradt a papi pálya iránti érdeklõdésem. Csapon a bérmálásra meg kellett tanulnunk a gregorián misét, a De Angelist. Bérmálás közben Scheffler püspök rendszerint megkérdezte, hogy ki akar pap lenni. A plébánosunk mindig mondta nekem: Antikám, jelentkezz! – és én jelentkeztem. Már akkor is volt bennem hivatáscsíra, ami később megerősödött. A szüleim már korábban is ebbe az irányba indítottak volna, de amikor végül is elhatároztam, le akartak beszélni, mert akkor már tudták, hogy egyre több papot fognak bebörtönözni. Én viszont annál inkább kitartottam mellette.